"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

2017\07\18 haanchee 6 komment

Egy újabb tó kipipálva: 111 kilométer a Tisza-tónál

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

img_20170715_065319_223.jpg

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

20170715_065053.jpg

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

20170715_052140.jpg

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

ndn_4337.jpg

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

ugt_0340.jpg

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

 

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

img_20170715_1912550.jpg

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

dsc6903.jpg

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

img_20170715_200415_345.jpg

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

2017\07\05 haanchee 1 komment

Frissítés!

A frissítést nagyban gyakorlom, hogy a jövőben lehetőleg ne legyen problémám. Érdeklődtetek néhányan, hogy milyen termékeket használok, úgyhogy megmutatom.

Az "izóm" hozzávalói:
- Sponser Long Energy, Fruitmix ízben, bár én csak hányásízűnek hívom
- Panhellen Carbo100 - ez íztelen
- Panhellen BCAA Max - citrusos
- Panhellen Radical - citromos

A két citrusos portól megszűnik a Sponser hányásíze, és egy kellemes ízű itókám lesz, lehűtve a legjobb. Ezt kortyolgatom, benne van minden, ami szükséges. A gyomrom bírja, úgyhogy ezt kotyulom a hosszú edzésekre, és versenyekre is ezzel készülök.

Itt meg egy kis videó az itókáról.

 

Naaagy nyári feladatlista

Ha itt a nyár, ugye komám... akkor kell szépen felkészülni az őszi szezonra. Főleg akkor, ha az őszi szezon, meg az év, meg talán az egész életem fő versenye ősszel lesz. 100 napon belül vagyunk a Spartathlonig, de van még feladat bőven előttem, amiket szépen meg kell oldani.

- Szokni és tanulni a melegben futást

Hiába van szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlon, Görögországban még bizony nyár lesz. Ha szerencsénk van, akkor csak 30 fok lesz, és nem 35. Szóval én most erősen barátkozom a meleggel. Mondogatom is magamnak, hogy "a meleg a barátom" - mint ahogy az éjszaka is a barátom, nekem mindenki a barátom! Szóval a meleg a barátom, úgyhogy drukkolok a jó meleg nyárért, és szépen megyek futni kifelé, amikor a legnagyobb hőség van. Tanulom a hűtést, az ivást, azt, hogy a fejemre tűz a nap, tűrni és menni.

- Emelkedőkre futkosni

Az Ultrabalaton után rájöttem, hogy idén nem sokat mentem emelkedős futásokra, volt egy-egy Hűvösvölgy oda-vissza, de kb. ebben ki is merült a szintgyűjtés. És még a szigeti "Hegy" is kimaradt, mert a központi út lezárása miatt a külső körön futottam, abban meg semmi emelkedő nincs. Úgyhogy igyekszem olyan útvonalakat is választani, ahol felfelé kell kaptatni, hogy ezt is szokjam kicsit.

19400294_10211643412054838_5300570060740046029_o.jpg

- Végre normálisan frissíteni és enni

A frissítés az én Kryptonitom, ezzel nem igazán boldogultam az utóbbi időben. Na de majd most! A nyarat annak rendelem alá, hogy végre összeálljon a dolog, mind a hétköznapi sporttáplálkozásom (mikor mit eszem, milyen kiegészítőt, vitamint szedek), mind a frissítésem. Ebben Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa, sporttáplálkozási szakértője segít (ő írja azokat a jó cikkeket a honlapra, amiket érdemes elolvasni, mert nagyon hasznosa), vele igyekszünk összerakni mindent A-tól Z-ig. A kedvéért épp reggelizni tanulok, én, aki már általános iskolás koromban sem tudtam reggel enni. A hamburgerezést meg egy darabig visszafogom, és max. a képet nézegetem a hambiról, amit Tibi rittyentett nekünk egy szombat délben, és tolom a fincsi (tényleg nagyon fincsi, imádom!) mogyorókrémes fehérjét.

kaja.jpg

- Lefutni az Ultra Tisza-tó-t

Itt ez a jó kis 111 kilométeres verseny, nyár közepén, úgyhogy kapóra jött, hogy elinduljak rajta. A tervek szerint segítő nélkül, egyedül, cipelt és előreküldött saját frissítéssel csinálom végig (max. a fordítónál kérek egy kis segítséget, ha úgy adódik). Önbizalom-gyűjtésnek is jó lesz remélhetőleg, sajnos az UB feladás jobban odavágott, mint gondoltam, még akkor is, ha sérülésveszély miatt álltam ki.

- Végigfutni egy éjszakát

Erre tökéletes lesz a Suhanj6! augusztusban. Szeretek éjszaka futni, az éjszaka a barátom - bár a Suhanjon eddig mindig volt valami gebasz, az éjféli rajt mindig megborította az emésztésemet, és 3 részvételből 3-szor voltam gyakori vendég a toi-toi-ban. Hátha most ez kimarad, és az éjszakázást is tudom gyakorolni.

- Erősödni

Testben és lélekben is erősödni szeretnék, és fogok is. Az erősítő edzéseket igyekszem beiktatni, ha máshogy nem, gyerekjátszótereztetés közben simán lehet guggolásokat meg kitöréseket csinálni, vagy fekvőtámaszozni egy padon, és a TRX-et is szeretném legalább egy héten kétszer elővenni újra, hogy a törzsemet és a felsőtestemet is karban tartsam. A lelki erősödés pedig a negatív hangok és érzések kizárásával, a pozitív dolgok felerősítésével szerintem menni fog.

Szóval lesznek feladataim szeptemberig, de hiszem, hogy minden össze fog állni, és amikor kell, ki tudom hozni magamból a maximumot. Az edzés mellett azért egy kis "bulika" is lesz, a Volton a Linkin Park koncertet természetesen nem hagyhatom ki, ennyi minimum jár a felkészülés részeként. :)

2017\05\24 haanchee 7 komment

Ez nem az én UB-m volt

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

18558949_1329729413749312_7293925104835712034_o.jpg

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

received_1330598710329049.jpeg

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg


Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

received_1557265311000124.jpeg

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Kókuszgolyó izomépítő és diétás verzióban

... mert megérdemlem!

Nagy kókuszgolyó rajongó vagyok, mindig is az voltam. Persze az utóbbi időben már inkább a diétás változatot preferálom a régi, gyerekkoromban sok cukorral, cukros lekvárral készített verzió helyett. Igyekszem mindent úgy készíteni, hogy az ne tartalmazzon cukrot (évek óta nem is tartok itthon "rendes" cukrot, csak eritritet), így a kókuszgolyót is megcsináltam úgy, hogy diétás, sőt izomépítő legyen. 

A recept:

- 25 dkg cukormentes darált háztartási keksz

- 2 adagolókanál Panhellen mogyorókrémes fehérjepor

- két púpozott evőkanál 20%-os holland kakaópor

- két púpozott evőkanál kókuszreszelék

- kevés olvasztott vaj

- 3 nagy evőkanál cukormentes baracklekvár

- ha a massza nem áll rendesen össze, akkor még egy kevés tejet / kókusztejet löttyintek hozzá

A hozzávalókat kézzel összedolgozom, majd golyókat formázok belőle és meghempergetem kókuszreszelékben.

Édességre vágyós időszakban ezt nassolom - persze mértékkel!, és akár versenyre is el tudom vinni frissítőnek, jobb, mint a bolti kókuszrúd.

kokuszgolyo.jpg

2017\04\05 haanchee 3 komment

Helyzet? Az nincs.

Az utóbbi időben kicsit eltűntem, a saját magamról szóló bejegyzések megfogyatkoztak. Nem véletlenül. Nem nagyon történt velem semmi, amit meg lehetett volna osztani, az meg szerintem lóf.szt sem érdekel, hogy egy héten hányszor és mennyit edzem, mert minden futó edz, és a legtöbben többet is, mint én. Plusz a nyekergés sem egy olyan dolog, amivel annyira meg akarnám tölteni az internetet, mondjuk most nincs is nyekeregnivalóm szerencsére.

És abban sem vagyok igazán biztos, hogy olyan sokan kíváncsiak arra, hogy személy szerint én mit csinálok. Nem vagyok senki, nincsenek nagy eredményeim, nincs mögöttem elképesztő teljesítmény, a gyerekem is egész nagy már, más is fut munka mellett és anyaként, úgyhogy ez sem egy olyan nagyon kirívó dolog, nem tudok és nem is akarok rá hivatkozni, hogy én anya vagyok, főleg, hogy ez inkább egy olyan tényező, ami erősít és előre visz, nem pedig hátráltat. Dolgozom, háztartást vezetek, rohangálok össze-vissza, mindig van valami teendő, megoldandó feladat, ezek is mind tök természetesek, mert mindenki ezeket csinálja, ezektől sem leszek másabb. A nyávogás meg az önsajnáltatás meg már tavaly megvolt, az sem érdekelt senkit, és nekem sem lett jobb tőle, legfeljebb jól hülyét csináltam magamból, az emberek meg röhögtek a hátam mögött (vagy még azt sem).

run.jpg

Különben is, minden második ember blogol a futásáról, jönnek a frissebb, újabb, érdekesebb emberek, nagyobb a lendület, több a sikerélmény, jobb, érdekesebb a fogalmazás, a sztori, a hozzáállás, az "újoncokat" mindig nagyobb érdeklődés övezi, és a sikeres "régi motorosok" iránt is mindig nagy a figyelem. Egy darabig zavart, hogy mindenki más érdekesebb és menőbb nálam, most már elfogadom, különben is, együtt vagyunk senkik, mondá Simonyi Balázs, és milyen igaza van. Egyszer úgyis mindenki beleszalad egy pofonba, vagy eltűnik a süllyesztőben, én is, bár még nem most tervezem lehúzni magam, még hátha csinálok magammal érdekes, jó dolgokat is. De összességében magamért, magamnak futok, aztán majd egyszer jól elmesélem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk mekkora egy kattant nőszemély volt (van, lesz). Majd csak jó lesz a sztorik mellé "mutiba" egy-két érem, befutószalag.

Hogy mi van amúgy futásilag? Nyomom az edzéseimet, a futást, mellette az erősítésre is figyelek, nyújtok, hengerezek, masszázsra járok kéthetente, 2-3 havonta manuálterápiára még akkor is, ha semmi gond nincsen, hogy ne is legyen, igyekszem értelmesen táplálkozni. Nem gondolom túl az idei évet, egyik történés hozza magával a másikat. Futok egy remélhetőleg jóleső félmaratont a Vivicittán, egy 6 órást Sárváron, reményeim szerint begyűjtöm a 3. Ultrabalaton célszalagot is, aztán arccal Görögország felé fordulok, és ha minden úgy áll össze, ahogy szeretném, akkor idén csak nem cseszem el.

Ne hagyd, hogy elfogyjanak az izmaid!

Bár a hosszútávfutáshoz nem szükséges túl nagy izomtömeg, mert azt cipelni kell, és az oxigént is "fogyasztja" mozgás közben, de azért nem rossz, ha mégis inkább izom van rajtunk, amit a mozgáshoz használni tudunk, nem pedig zsír. A hosszútávfutás amúgy is eszi az izmokat, úgyhogy ezért is érdemes odafigyelni arra, hogy a meglévő izmaink ne fogyjanak el.

Az izmaink építéséhez az izomépítő (súlyzós, saját testsúlyos, erősítő) edzésen kívül az okos táplálkozásra is szükség van: úgy kell enni, hogy az izmaink folyamatosan tápanyaghoz jussanak és újra tudjanak töltődni, esetleg akár növekedni is tudjanak.

Bevallom, hogy sokáig nem foglalkoztatott, hogy a testemen mennyi az izom, inkább az volt a lényeg, hogy kilóra megfeleljek magamnak, és vékony legyek a saját szempontjaim szerint. Aztán rájöttem, hogy a vékonyság egy dolog, mert lehetek én vékony, ha az izmaim satnyák, és a csontjaimat zsír fedi, és gyenge vagyok. Ezt hívom én skinny fat-nek, azaz vékony, de zsírosnak. Az utóbbi 1-1,5 évben ezen próbáltam változtatni, a testem zsír-izomarányát javítani (több izom, kevesebb zsír), erősítő, izomépítő edzéseket is csinálni a futás mellett, és úgy enni, hogy a bevitt ételeim táplálják a testem és az izmaim. Gyakorlatilag ezért lettem a fehérje rabja, amibe tudom, belekeverem, beépítem.

Protein fuel #running #runnerdiet #diet #nosugar #protein #panhellen #coconutball #proteinball #yummi #runnerfood #energy

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,


Mire figyeljünk, ha izmosodni szeretnénk?

Fontos, hogy a szénhidrátok és a fehérjék bevitelét növeljük, ezek mellett a zsírokra is szükség van, illetve folyadékban, rostban és vitaminban gazdag táplálkozást folytassunk.
Az egyik legegyszerűbb tipp az ételek dúsítása több fehérjével: tojásfehérje, sovány túró, joghurt, fehérjepor rengeteg ételbe keverhető, ezek segítségével összességében nem az ételmennyiséget, hanem annak energiasűrűségét és tápanyagtartalmát növeljük. A fehérjék mellett arra is figyeljünk, hogy jó minőségű szénhidrátokat fogyasszunk.

Fontos tények az izmosodás kapcsán

1. Az izom víztartalma 75%, fehérjetartalma 25%.
2. 1 kg izomgyarapodás emiatt 250 g fehérje bevitelével érthető el.
3: Ahhoz, hogy az izmokhoz eljusson a fehérje, illetve beépüljön, energiára van szükség.
4: Fontos a megfelelő szénhidrát-fehérje arány, hogy a fehérje be tudjon épülni, ahhoz energiaforrásra, vagyis szénhidrátra van szükség.
5. Annyi fehérjét vigyünk be pluszban, ami képes hasznosulni, beépülni.


Mennyi fehérjére van szükség?
 
Ha valaki sportol, annak több fehérjére van szüksége, mint annak aki nem. Általánosságban elmondható, hogy a felnőtt nem sportoló emberek fehérjeigénye 0,8 g/testtömeg kg-onként; állóképességi sportolóké 1,2-1,6 g/testtömeg kilogrammonként, izomtömeg-növelő sportolóké pedig 1,5-2 g/testtömeg kilogrammonként. Ezekkel a számokkal érdemes számolgatni, és jó tudni, hogy a 4-5 g/testtömeg kilogrammonkénti fehérjebevitelnek igazából nincs értelme, mert nem segít a gyorsabb izomtömeg-növelésben, és a túlzott fehérjebevitel akár ellentétes hatásokat is válthat ki, mint amit szeretnénk: ingerlékenységhez, fáradékonysághoz, kiszáradáshoz is vezethet, a túlzott húsfogyasztás pedig emésztési panaszokat, puffadást is okozhat. Sokszor hallani, hogy a túlzott fehérjebevitel vese- és májkárosító lehet, de kutatások nem igazolták ezt (rejtett vagy nem kezelt vesebetegség esetén fordulhat elő gond). 
Hogy a fehérjebevitel növelése egyszerűbb legyen, két fontos táplélékkiegészítőt érdemes segítségül hívni: az egyik a protein, a másik pedig a BCAA, mindkettő nagyon fontos az izmok számára, hogy azok megfelelően működhessenek, fejlődhessenek, regenerálódhassanak és növekedhessenek.
Edzés alatt ugyanis megnő a fehérjebontás mértéke, hogy ezt kompenzálni tudjuk, több proteinre van szüksége - ezért iszunk edzés után fehérjeturmixot. Edzések és versenyek után pedig a regenerációhoz is fehérje kell, mert ez tudja újjáépíteni az izmokon, ínszalagokon keletkező mikroszakadásokat. Ezeket a folyamatokat támogatja a fehérje mellett a BCAA, ami az elágazó láncú aminosavak csoportjának, az izoleucinnek, a leucinnek és a valinnak az összefoglaló neve. Ezek esszenciális aminosavak, amelyeket az izomszövet-állománynak kb. 35%-át alkotják, és energiaforrások is az izmok számára, sőt, a BCAA pótlása csökkenti a fehérjelebomlást, amit a fizikai megterhelés okoz. Ezért érdemes edzés után, és hosszabb edzés vagy verseny közben is fogyasztani.
Nekem nagyon beváltak a Panhellen fehérjék, valamint már egy csomagnyi BCAA-t is elfogyasztottam az utóbbi időben, hogy védjem és erősítsem az izmaimat.

Forrás: Panhellen.hu

 

 

Hengert minden futónak!

Szerintem a világ egyik legjobb találmánya az SMR henger, minden futónak receptre írnám fel a használatát! Szerencsére egyre többen döntenek úgy, hogy beruháznak egy ilyen eszközbe, hogy ezzel segítsék a testük, izmaik regenerálódását az edzések után. 

Nekem már elég régóta van hengerem, amit napi szinten használok a lábaim és a hátam masszírozására. Főleg azóta lettem nagy hengeres, mióta tavaly lesérültem. Előtte is sokat hengereztem, de azóta meg még többet, még precízebben, még jobban odafigyelve. Nemrég pedig lehetőségem nyílt megismerkedni a hengerek új generációjával: a RadRollerek magyarországi forgalmazója jóvoltából kaptam egy RAD Helix elnevezésű hengert, ami teljesen más, mint az eddig megszokott eszközöm.

Using RAD Helix SMR #running #runlikeagirl #runningsucks #smr #radhelix #recovery #afterrun #rest #workhard #training #trainhard

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

A Helix kisebb, és speciális DNS formája van, középen egy bemélyedéssel, kialakítása pedig olyan, hogy ha ráfekszik az ember, akkor tökéletesen illeszkedik a hát formájához, és pont ott nyom, ahol kell. Hogy a honlapot idézzem: "Kúpos formája két célt szolgál: feloldani a hátizmokat és megnövelni a gerinc mozgástartományát. A bemélyedések a szövetek közti salakanyag kimasszírozásában játszanak fontos szerepet. A kúpok közti rés pedig lehetővé teszi, hogy a csigolyák fájdalmas nyomása nélkül tudd hatásosan átmasszírozni a paravertebrális izomzatodat (a gerinc melletti izmokat)." Leírva jól hangzik, és valóban működik a gyakorlatban is.

A Helix elég kemény anyagból készült, amikor először használtam, eléggé fájdalmas volt, mert olyan lendülettel kezdtem el dolgozni rajta, mint a régi hengeremen. Gyorsan rájöttem, hogy picit óvatosabban kell rávetnem magam erre az eszközre, ha nem szeretnék ordítani a fájdalomtól, és a lila foltokat is el szeretném kerülni. Mondjuk az első használat után a hátam egy lila zebráéra hasonlított, a henger bemélyedései ugyanis foltokat okoztak a hátamon, de mint kiderült, ezek a bőr hőmérséklet-emelkedésétől, a helyi anyagcsere-fokozódástól és az izomfunkció változásától lettek, nem pedig sérülések, hamar el is múltak. Szóval látszott a hátamon, hogy a hengerrel dolgoztam, de mindenképpen jót tett neki, pont ott ropogtatta ki és lazította el, ahol kellett.

Néhány használat után a testem, az izmaim tökéletesen hozzászoktak a keményebb eszközhöz. Azóta a másik hengeremet már csak ritkán használom, mert az új annyira bevált. A lábaimon, a derekamon és a csípőmön is rendszeresen dolgozom a hengerrel, könnyen tudom használni, és hamar, hatékonyan segít az izmaim állapotán.

henger.jpg

Persze, hogy a kisfőnök azonnal használatba vette az eszközt. :)

Hiszem, hogy a rendszeres hengerezésnek, nyújtásnak és masszázsnak köszönhetem, hogy a 100 kilométeres verseny után másnap csak enyhe izomlázam volt, és simán tudtam volna futni. Szóval a Rad Helix hengere nagy kedvencem lett, kicsi, könnyű, bárhová magammal vihetem és használhatom, ha szükséges. Ezen kívül egyébként még sokféle különleges henger és eszköz található a Rad honlapján, érdemes őket megnézni!

És most akkor jöjjön egy kis elmélet az SMR-ről, hogy aki nem tudja, mi ez, az is megtudhassa.

Az SMR a Self Myofascial Release kifejezés rövidítése, az izompólyák külsős segítség nélküli felszabadítását jelenti –egy önmasszázst egy erre kifejlesztett eszköz, a henger segítségével. Ezzel tudod átmasszírozni magad: az izmokban és izompólyákban kialakult feszültséget tudod feloldani, ha ráfekszel a hengerre és óvatosan ide-oda gördülve megmasszírozod a különböző izomcsoportjaidat. A masszírozás következtében az izmot körülvevő hártya, az izompólya ellazul, így az izom visszanyeri az eredeti tónusát, a letapadások fellazulnak, az izom felfrissül, könnyebben kiürülnek belőle a méreganyagok is.

„Az SMR egy speciális technika az izommerevség és a fájdalom kezelésére, mozgásszervi és neurológiai hatása is van.” – mondja Kiss Borbála gyógytornász, a RadRoller hengerek szakértője. „Javítja a test szöveteinek, például a bőrnek, zsírnak és fasciának egymáshoz viszonyított csúszását, és az idegrendszerre is hatással van. A hengerezés ugyanis az izmon keresztül ingert küld az agynak, hogy indítsa be az izomlazító receptorok működését, azaz csökkentse az izmokban lévő feszültséget.”

Hengering ��� #running #runningsucks #rest #recovery #smr #muscles #radhelix #radroller #workhard #trainhard #workout

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

 

A henger segít a mobilitás növelésében, csökkenti a sérülésveszélyt, növeli a teljesítményt, és ami talán a legfontosabb, hogy csökkenti az edzés utáni regenerációs időt. A henger mélyre hatol az izmokban, lazítja és feloldja a letapadásokat, segít megelőzni az izomlázat, csökkenti a gyulladást, fokozza a vérkeringést és fájdalomcsillapító hatású.

A hengert edzés előtt is használhatod, jó módszer a bemelegítésre, felkészíti az izmaidat a terhelésre. Edzés után pedig segít a felhalmozódott salakanyagot kiürülésében, így a regenerálódásban. Ha sérüléssel küzdesz, akkor a sérült területeket is masszírozhatod a hengerrel (én is hengereztem a tavalyi sérülésem alatt az adduktort, ami fájt, és IT szalag sérülés esetén is szokták javasolni az óvatos hengerezést), de csak óvatosan.

Hogy milyen erősen dolgozz a hengerrel, az attól függ, hogy mihez szoktál hozzá, a lényeg, hogy ne terheld túl az izmaidat, mert a cél a lazítás lenne, nem pedig az, hogy a túl erősen hengerezett izmaid befeszüljenek védekezésképpen, és ne okozz magadnak fájdalmas kék-zöld-fekete foltokat se! A légzésre figyelj, az izmok kilégzéskor lazulnak el.

Hengerezni nagyon jó dolog, ha van hengered, használd minden nap, ha pedig még nincs, akkor mielőbb szerezz be egyet, megéri!  Hengert minden futónak!

2017\03\13 haanchee 8 komment

100 km, elkaptalak! - avagy visszatérés ultrába

Szándékosan nem harangoztam be előre, hogy indulok az OptiVita Ultrafutó Kupa idei első versenyén, a 100 kilométeren (nem az országos bajnoki részén, hanem a nyílt futamban, mert még nem jutottam el sportorvosit csináltatni, így nincs versenyengedélyem). Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy nagy hanggal, nagy arccal beharangoztam, hogy odamegyek és jól lefutom a 100-ast, aztán 60-nál kiálltam, rá másfél hétre pedig lesérültem. Nem ragozom tovább, megkaptam a megérdemelt pofon-sorozatom a 2016-os évtől, aki olvasta, hallotta, az tudja, aki nem, az meg vissza tudja itt a blogon keresni a siránkozásomat meg az önsajnálatomat.

Most semmilyen előzetessel nem akartam magam stresszelni, benevezem a 100-asra és készültem becsülettel, ahogy tudtam, mert az Ultrabalaton előtt mindenképpen kellett futnom egy hosszút, azt meg könnyebb versenyen, mint egyedül edzésen. Más nem volt, így jött a 100-as, meg a mumus velencei pálya, amit nem szeretek a maga 20 darab 5 kilométeres körével. Úgyhogy a 100-as számra koncentráltam, nem a körökre, de a körözést azért gyakoroltam a Margitszigeten - 5-7 körökkel, többtől már elszakadt a cérnám. Az edzések jól mentek, de minden jól sikerült edzés végén feltettem magamnak a kérdést, hogy oké, de hogy lesz ebből 100 meg UB, hogy fogok én tovább menni ezután?

17159212_645935662281092_2769180624479549079_o.jpg

A verseny előtt csütörtökön és pénteken már kezdtem izgulni, és kezdtem hangolódni is. Előbányásztam a versenyre járós pólómat, meghallgattam párszor a kedvenc motivációs Linkin Park számomat, pénteken megjött Anyukám gyerekcsősznek Milcsi mellé, és Miki frissíteni minket.

Szombaton gyorsan leértünk Velencére, készülődtünk, beszélgettünk, hangolódtunk, 9-kor pedig szépen elrajtoltunk. Lendületesen indultam, érzésre jó tempóban, könnyedén mentem, élveztem, hogy futhatok, tetszett, hogy újra egy ultraversenyen vagyok, bent a mezőnyben. Az első két körben ment a köszöngetés a többiekkel, az oda-vissza pályának köszönhetően, és beszélgettem is, ha úgy adódott, de eközben végig tudtam magamra koncentrálni, nem zavart meg semmi. 30 kilométerig minden szuper volt, körönként adta Miki a frissítést, a bekevert poraimból az italom, meg egy-egy szeletet, amit megbeszéltünk. Simán 5:30-on belüli átlagot mentem, és tényleg jólesett.

opti2.jpg

 30 körül viszont éreztem, hogy kezd fájni a gyomrom, a korábban kezembe nyomott szeletet nem is tudtam már legyűrni, visszadobtam Mikinek. A gyomorfájás fokozódott, és lejjebb is kezdtem görcsölni, gyors látogatást tettem a kétbetűsben, kiengedtem a kiengednivalót (légneműt és nem szilárdat, vagyis nem lett szerencsére hasmenésem), majd vissza a pályára. Innentől kezdve viszont már nem kértem az italt Mikitől, mert gyanítottam, hogy túl sok volt a frissítés, és nem bírja el a gyomrom ezt a mennyiséget és nem tud felszívódni. Úgyhogy 30-40 km között próbáltam ezt a problémát megoldani, jött a kóla, a magnézium, a sótabletta, egy kis zöld tea, meg a büfihangverseny, de nagy nehezen csak megkönnyebbült a gyomrom, és újra tudtam tőle rendesen futni. Ezzel a gyomros játékkal jó sokat tököltem, a szép tempóátlagom le is romlott, de nem érdekelt, a cél az volt, hogy végigmenjek a 100-ason. A frissítést innentől minimálban nyomtam, kóla, víz, zöld tea, kis vajas kenyér, kis ropi. Ez utóbbinak hála a péntek esti vacsora közben kettétört fogamból a még benne maradt tömés is jól kiesett, olyan 50 kilométernél, de ez sem tántorított el semmitől.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

opti1.jpg

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

opti3.jpg

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

opti0.jpg


Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)