Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy milyen volt számomra a 2016-os év futás szempontjából, akkor azt mondanám: SZAR (vastagon, nagybetűvel).

Ha kicsit bővebben ki kell fejtenem, akkor pedig ilyen: először egész jó volt, aztán nagyon szar lett, aztán a szar középszarrá javult, aztán picit visszaesett, aztán végre jól pofán vágtam magam, és az év vége egész jó lett.

Nem nagyon van miről írnom idén, mert egyetlen kitűzött célomat sem tudtam elérni. Bár az alapozás elég jól sikerült, jött az a nyavalyás sérülés, ami a földbe döngölt, és csak nagyon nehezen tudtam belőle felállni. Ugrott a sárvári 24 órás, ugrott az Ultrabalaton, és ugrott a Spartathlon is. Nekem idén ez jutott. Biztosan megérdemeltem, ezt kellett kapnom, hogy ne bízzam el magam és ne gondoljam azt, hogy nekem aztán minden sikerül. Sokat tanultam belőle, és még többet nyavalyogtam rajta hülye módon - persze ettől nem lett jobb, csak még jobban sajnáltam magam. 

Nehezen bírtam elviselni a kudarcot, lelkileg sem volt egyszerű, fizikailag pedig szintén borzalmas volt, hogy teljesen lenullázódtam, és iszonyatosan nehéz volt újra összekaparni magam egy elfogadható szintre. Mert tudtam, emlékeztem rá, hogy hol voltam, hol tartottam, és elég nagy elvárásokat raktam magamra. Nem is tudtam megfelelni nekik.

Március közepétől szeptemberig csak agonizáltam és szenvedtem. Aztán amikor azt hittem, hogy már minden rendben, akkor kaptam megint egy maflást a velencei hányós versenyemen. Még sincs minden rendben, sok mindent újra kellett tanulnom.

Novemberre vettem erőt ismét magamon, adtam magamnak két virtuális fejberúgást, és 180 fokos fordulatot vettem. Nincs önsajnálat, nincs kesergés, csak a kemény munka van, a tisztességesen megcsinált edzések, mert ezeknek van értelme. A harcnak, a küzdelemnek, amik kellenek ahhoz, hogy végig tudjam járni az utam.

It's your battle to be fought

Számtalanszor emlegettem már ezt a mondatot. Ez az én mottóm több mint 2,5 éve, és ez a mondat most már örökre velem marad, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy ez az én életem, az én harcom, amit én kitalálok, azt csak én tudom véghez vinni, és ha csinálom, akkor csak én tudom végigcsinálni - legyen szó akár a futásról, akár bármi másról az életemben.

2017-ben előre nézek, és harcolok tovább.

Mindenkinek nagyon boldog futó és nem futó új évet kívánok!

Az a kislány vagyok, akit csúfolnak az osztálytársai, hogy nagy a feje és kövér.

Az a kislány vagyok, aki lassú a sorversenyben, és a bordásfalon lógva nem tudja vízszintesig felemelni a lábát.

Az a kislány vagyok, akik kiraknak a néptánc csoportból, mert megszületett a testvére, és kétszer egymás után nem ment táncra, így többé már ne is menjen.

Az a kislány vagyok, aki tornára jár, lelkes, de tudja ő is és mindenki más, hogy ő a legügyetlenebb az edzésen. De nem adja fel, csinálja.

Az a kislány vagyok, aki csak azért kap kettest a Cooper-teszten, mert kitűnő tanuló, és az egyes nagyon bénán mutatna a naplóban.

Az a kislány vagyok, aki rátalál a kézilabdára, ahol a "nagy testét" végre jól tudja használni.

Az a kislány vagyok, aki 14 évesen Budapestre költözik, hogy kézilabdázhasson.

Az a lány vagyok, aki sosem hagy ki egy edzést sem, mégsem mindig teszik be a csapatba.

Az a lány vagyok, aki mindig utolsó a futóedzéseken, aki hiába hajt, mégis a leggyengébb.

Az a lány vagyok, aki rájön, hogy soha nem lesz belőle élsportoló, és inkább elköszön a kézilabdától.

Az a lány vagyok, akire a fiúk, még a nem helyes fiúk sem tekintenek lányként, aki fiúsítva van, és inkább jó haver, mint jó csaj.

Az a lány vagyok, akinek heti ételadagja 2 alma és egy kefir, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki minden nap fut, pedig utálta, de most fut, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki mindenre őrülten koncentrál, csak hogy ne kelljen ennie.

Az a lány vagyok, akinek van akaratereje.

Az a lány vagyok, aki már nem csak azért fut, hogy lefogyjon, hanem azért, mert már szereti.

Az a lány vagyok, aki mindig mindent tud, jó tanuló, tanulmányi versenyekre megy, kitűnőre érettségizik és egyetemre megy. 

Az a lány vagyok, aki egyetemistaként új életet kezd.

Az a lány vagyok, aki 20 évesen megismeri élete szerelmét.

Az a lány vagyok, aki boldog és szerelmes.

Az a lány vagyok, aki diplomákat szerez, és sportriporter vagy újságíró akar lenni.

Az a lány vagyok, aki keresi az útját, és megy az álmai után.

Az a lány vagyok, aki újra elkezd futni, mert szereti.

Az a lány vagyok, aki bár szeret futni, mégis nagy küzdelem árán futja le az első félmaratonját.

Az a lány vagyok, aki férjhez megy.

Az a nő vagyok, aki még mindig futná az első maratonját, ha a férje nem lenne ott mellette és nem segítené.

Az a nő vagyok, aki ultrát akar futni, hogy megtudja, az milyen.

Az a nő vagyok, aki a férjével párosban körbefutja a Balatont.

Az a nő vagyok, aki kisbabát vár.

Az a nő vagyok, akinek szörnyen hiányzik a futás.

Az a nő vagyok, akinek csodálatos kisfia születik, így most már anya is.

Az a nő vagyok, aki babakocsival kezd futni, majd újra félmaratont fut.

Az a nő vagyok, aki ultrázni akar.

Az a nő vagyok, aki megvalósítja a céljait.

Az a nő vagyok, aki maximalista.

Az a nő vagyok, aki egy évvel a szülés után majdnem 100 kilométert fut.

Az a nő vagyok, aki körbe akarja futni a Balatont, egyedül.

Az a nő vagyok, aki 12 és 24 órás versenyeken indul, és végig is csinálja őket.

Az a nő vagyok, aki országos bajnoki dobogóra állhat.

Az a nő vagyok, aki első, majd második próbálkozásra is körbefutja a Balatont.

Az a nő vagyok, aki egyszerre anya, dolgozó nő, feleség és futó.

Az a nő vagyok, aki megy, fut az álmai után.

Az a nő vagyok, akit senki sem állíthat meg.

Az a nő vagyok, aki...

Ez vagyok én. Soha nem felejtem el, honnan jöttem.

Rengeteg futót ismerek. Rengeteg olyan futót ismerek, aki rengeteget fut. Nálam sokkal többet, és sokkal jobb, vagy csak kevésbé jobb, netán rosszabb eredményekkel. Lépten-nyomon látom az edzésnaplókat, a napi, heti, havi teljesítményeket, a versengést, kinek van idén több kilométere, és ki a gyorsabb. Mindenütt röpködnek a számok. 50-70 kilométeres edzések. 200 kilométeres hetek. 600 kilométeres hónapok. És megy egymás "piszkálása" (bár ez nem a legjobb szó rá), hogy ki mennyit, hogyan és miért edz. De valóban szükség van erre?

Persze nekem is vannak álmaim, céljaim, amikért dolgozom. De azt látom, hogy sokan hajlamosak túlzásokba esni, és sokkal több edzést bevállalni, mint amire amúgy szükség volna egy-egy verseny teljesítéséhez. És azt is látom, hogy ezek az emberek sokszor már a versenyszezon előtt kicsinálják magukat. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Lesérülnek, szenvednek az edzéseken, visszaesik a teljesítményük, esetleg egyik betegségből a másikba esnek, mert a sok futás annyira legyengíti a szervezetüket. Unják a sok futást, elegük van, de lelkifurdalást éreznek egy kihagyott edzés miatt, nyűglődnek, szenvednek, és megtörve várják azt a versenyszezont, amire egyébként nagyban készültek. Tényleg így a jó? Aki ezt csinálja, ezt érzi, vajon elgondolkodott már azon, hogy valamin változtatni kellene?

Csúnya dolog, de ilyenkor, ezeket a futókat látva, hallva, fásultságukat és fáradtságukat tapasztalva azt érzem, hogy én jól csinálom. Még akkor is, ha soha nem fogok egyetlen versenyt sem megnyerni, nem fogok országos csúcsot futni, nem küldenek világbajnokságra, nem jutok el egyetlen nagy külföldi idol-versenyre sem, mert kevés vagyok hozzá. Még akkor is így érzem, ha lehet, hogy nem fogom tudni megvalósítani a saját futó-álmaimat sem.

De én nem vagyok sérült, nem vagyok fáradt, nem vagyok fásult, nem érzem nyűgnek az edzéseket. Lelkesen és izgalommal telve várom a versenyszezont. Tudom, hogy nehezek lesznek a versenyeim, de bízom magamban és az elvégzett edzésmunkámban. Tudom, hogy az edzőm úgy építette fel az edzéstervemet, hogy felkészült legyek, de ne hajtsam szét magam feleslegesen. Ahova kellett, odatettem magam, ahol lehetett, ott lazítottam, feltöltődtem.

Hosszú volt az utam idáig. Sokáig én is hajszoltam a kilométereket, többet akartam futni, több versenyen elindulni, sorozatterhelést vállalni. Kicsinek és gyengének éreztem magam másokhoz képest. Valószínűleg az is vagyok, és az is maradok. De már úgy érzem, rendben vagyok magammal és a futással is. Helyretettem a fejemben a dolgokat, lecsillapodtam, nem futok a többiek után és nem hasonlítom magam másokhoz. Persze ámulva figyelem a "nagy" ultrások teljesítményét, örülök a sikereiknek, és drukkolok a náluk "kisebb", feltörekvő futóknak is, örömmel versenyzem és edzem közöttük, de nem akarom minden áron utolérni  őket. Tudom, hol a helyem, eltettem magam szépen az ultrás polcrendszer megfelelő polcára. A tavalyi év jó tanulóév volt erre. Megnéztem, mások hogy csinálják, láttam jó, jobb, rossz és rosszabb példákat is. Már tudom, hogy én hogyan szeretném ezt csinálni.

Kaptam "támadásokat", hogy keveset futok, ez kevés és gyenge az én céljaimhoz. De én meg azt gondolom, hogy ez így nekem jó, ennek számomra csak így van értelme. Csak úgy akarom csinálni, hogy nekem jó legyen. Van, hogy éppen nekem sincs kedvem futni, nehezebben megy egy edzés, rosszul sikerül egy verseny. De mégsem éreztem még soha azt, hogy elegem van, nem akarok kimenni, unom, utálom a futást.  Nem veszem véresen komolyan, nem vagyok élsportoló, nem múlik rajta az életem. Csak magam miatt csinálom, magamnak szeretnék bizonyítani és megfelelni. Addig és úgy csinálom, ameddig jól érzem magam tőle. Annyit futok, amennyi számomra szükséges a céljaim eléréséhez, és úgy futok, hogy a céljaim eléréséhez szükséges utat lehetőleg élvezzem.

Már senkinek és semminek nem akarok megfelelni, csak magamnak, a saját elvárásaimnak. Magamon kívül még két embernek tartozom elszámolással: a férjemnek és a fiamnak. Nem magyarázkodom többé, miért futok ilyen keveset másokhoz képest, én miért nem futom sorra a 100 km feletti heteket, és miért van elég önbizalmam ahhoz, hogy egy egyéni Ultrabalatonnak neki merjek indulni. És azt sem magyarázom el senkinek, hogy én miért nem vagyok és miért nem voltam még soha sérült. Hiszem, hogy amit csinálok, az elég lesz ahhoz, hogy meg tudjak felelni a saját elvárásaimnak, és élvezettel, sérülésmentesen, boldogan futhassak addig, ameddig akarok.

Azt gondolom, minden futónak érdemes egy gyors számvetést készítenie arról, hogy kinek akar megfelelni, élvezi-e, amit csinál, és van-e értelme úgy, ahogy csinálja - ez mindenkinek segíthet tisztába tenni a dolgokat, és megelőzhet néhány problémát. Ha eldobjuk a fölösleges megfelelési kényszert, az extrém elvárásokat, nem lehet, hogy minden kicsit jobban és könnyebben megy? Nálam működik!