"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2017\03\13 haanchee 8 komment

100 km, elkaptalak! - avagy visszatérés ultrába

Szándékosan nem harangoztam be előre, hogy indulok az OptiVita Ultrafutó Kupa idei első versenyén, a 100 kilométeren (nem az országos bajnoki részén, hanem a nyílt futamban, mert még nem jutottam el sportorvosit csináltatni, így nincs versenyengedélyem). Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy nagy hanggal, nagy arccal beharangoztam, hogy odamegyek és jól lefutom a 100-ast, aztán 60-nál kiálltam, rá másfél hétre pedig lesérültem. Nem ragozom tovább, megkaptam a megérdemelt pofon-sorozatom a 2016-os évtől, aki olvasta, hallotta, az tudja, aki nem, az meg vissza tudja itt a blogon keresni a siránkozásomat meg az önsajnálatomat.

Most semmilyen előzetessel nem akartam magam stresszelni, benevezem a 100-asra és készültem becsülettel, ahogy tudtam, mert az Ultrabalaton előtt mindenképpen kellett futnom egy hosszút, azt meg könnyebb versenyen, mint egyedül edzésen. Más nem volt, így jött a 100-as, meg a mumus velencei pálya, amit nem szeretek a maga 20 darab 5 kilométeres körével. Úgyhogy a 100-as számra koncentráltam, nem a körökre, de a körözést azért gyakoroltam a Margitszigeten - 5-7 körökkel, többtől már elszakadt a cérnám. Az edzések jól mentek, de minden jól sikerült edzés végén feltettem magamnak a kérdést, hogy oké, de hogy lesz ebből 100 meg UB, hogy fogok én tovább menni ezután?

17159212_645935662281092_2769180624479549079_o.jpg

A verseny előtt csütörtökön és pénteken már kezdtem izgulni, és kezdtem hangolódni is. Előbányásztam a versenyre járós pólómat, meghallgattam párszor a kedvenc motivációs Linkin Park számomat, pénteken megjött Anyukám gyerekcsősznek Milcsi mellé, és Miki frissíteni minket.

Szombaton gyorsan leértünk Velencére, készülődtünk, beszélgettünk, hangolódtunk, 9-kor pedig szépen elrajtoltunk. Lendületesen indultam, érzésre jó tempóban, könnyedén mentem, élveztem, hogy futhatok, tetszett, hogy újra egy ultraversenyen vagyok, bent a mezőnyben. Az első két körben ment a köszöngetés a többiekkel, az oda-vissza pályának köszönhetően, és beszélgettem is, ha úgy adódott, de eközben végig tudtam magamra koncentrálni, nem zavart meg semmi. 30 kilométerig minden szuper volt, körönként adta Miki a frissítést, a bekevert poraimból az italom, meg egy-egy szeletet, amit megbeszéltünk. Simán 5:30-on belüli átlagot mentem, és tényleg jólesett.

opti2.jpg

 30 körül viszont éreztem, hogy kezd fájni a gyomrom, a korábban kezembe nyomott szeletet nem is tudtam már legyűrni, visszadobtam Mikinek. A gyomorfájás fokozódott, és lejjebb is kezdtem görcsölni, gyors látogatást tettem a kétbetűsben, kiengedtem a kiengednivalót (légneműt és nem szilárdat, vagyis nem lett szerencsére hasmenésem), majd vissza a pályára. Innentől kezdve viszont már nem kértem az italt Mikitől, mert gyanítottam, hogy túl sok volt a frissítés, és nem bírja el a gyomrom ezt a mennyiséget és nem tud felszívódni. Úgyhogy 30-40 km között próbáltam ezt a problémát megoldani, jött a kóla, a magnézium, a sótabletta, egy kis zöld tea, meg a büfihangverseny, de nagy nehezen csak megkönnyebbült a gyomrom, és újra tudtam tőle rendesen futni. Ezzel a gyomros játékkal jó sokat tököltem, a szép tempóátlagom le is romlott, de nem érdekelt, a cél az volt, hogy végigmenjek a 100-ason. A frissítést innentől minimálban nyomtam, kóla, víz, zöld tea, kis vajas kenyér, kis ropi. Ez utóbbinak hála a péntek esti vacsora közben kettétört fogamból a még benne maradt tömés is jól kiesett, olyan 50 kilométernél, de ez sem tántorított el semmitől.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

opti1.jpg

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

opti3.jpg

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

opti0.jpg


Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)

2016\03\07 haanchee 10 komment

100 helyett 60 kilométernyi kínlódás

Ez most egy remek szenvedéstörténet lesz, mert úgy tapasztaltam, hogy az olvasói piacon erre van inkább igény. Ha szenvedek és rosszul megy a futás, akkor vagyok igazán népszerű (meg akkor, ha valami jó eredményt érek el, de ez a kevésbé gyakori). Mondhatnám, hogy emiatt alakult (vagy inkább alakítottam???) úgy a 100 kilométeres OB története, ahogy alakult, mert szeretnék kedvezni az olvasótábornak, és új rajongók begyűjtésével építeni a személyi kultuszom.

Haha, milyen vicces vagyok. Leleplezem magam, nem terveztem meg előre, hogy egy szenvedéstörténetet fogok megörökíteni írásos formában, azt szerettem volna, ha egy jól sikerült futásról írhatok, de mégsem így történt. Sok buta hibát követtem el, de nem baj, mert ezekből csak tanulhatok, pont ezért le is írom magamnak őket, hogy emlékezzem rájuk, és hátha másoknak is segíthetek vele.

Hülye voltam, mert fejben egyáltalán nem sikerült ráhangolódni a versenyre. Nem a 100 kilométerrel magával volt a baj, hanem a 5 kilométeres pályával meg a 20 körrel. Októberben láttam, futottam is ezen a pályán, és megállapítottam, hogy nem szeretem. Sokan szeretik, de én nem. Fejben szétzilál az ilyen hosszúságú körözés, a szigetet sem bírom, idegesít, unalmas, lélekölő. Inkább egy kis kör sokszor, vagy egy nagy kör, vagy A-ból B-be futás. De nem ez. Előre utáltam az egészet, és nem is tudtam ettől függetleníteni magam. És ha fejben nem vagyok rendben, akkor a futásom sem lesz rendben.

12829130_487049844836342_8801969037634953467_o.jpg

Azzal, hogy a fejem nem volt oké, minden elcsúszott. Semmi nem volt jó. Tényleg semmi. Igyekeztem úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, de nem ment.

A ruhaválasztást elrontottam. Reggel a rajt előtt még elég hideg volt, hiába vittem mindenféle nadrágot, nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Háromnegyedest vettem, kompressziós szárral, de a szél annyira átfújt rajtam, hogy gyorsan hosszú, meleg nadrágot vettem. Elborzadva néztem a rövidnadrágosokat, pedig nekik volt igazuk. Felülre aláöltöző, rá egy vékony hosszúujjú, az utolsó pillanatban vettem le a vastag pulóvert, szerencsére. A meleg nadrág 2 körig volt jó, utána iszonyatosan melegem volt. Át kellett öltöznöm, de az öltözésnél sem voltam összeszedett, elővetettem Öcsémmel a rövidnadrágot, majd mégis a háromnegyedest vettem fel. Aztán két körrel később már fáztam, annyira fújt a szél, így akkor a korábban levett pólót vettem vissza. Vetkőztem, öltöztem.
Tök amatőr voltam, azt sem tudtam, mit akarok. Ja, de, tudtam, le akartam ülni, hogy hátha ott maradhatok és nem kell továbbmennem.

A cipőm elfáradt, már annyira szétfutottam, hogy elkezdett zsibbadni benne a talpam és egy idő után emiatt nem tudtam mozgatni a lábujjaimat. Ilyen akkor szokott lenni, ha már nem csillapít. Cipőt nem cseréltem, próbáltam úgy igazgatni a lábaimat, hogy jobb legyen, ettől a fájdalomtól tudtam magam függetleníteni, de ettől még idegesítő volt, hogy a cipőm nem tud segíteni a futásban.

A futás az elején jól ment, erősnek éreztem magam, úgy kellett tudatosan lassítanom magam, hogy ne fussam el nagyon az elejét. Dórival mentünk együtt, ő is nézte az óráját, én is, hogy lassítsunk, ne nyomjuk, hosszú a verseny, ne rontsuk el az elején. Ezt szerintem jól csináltuk.
Egészen az első toi-toi látogatásig jól ment a futás, a kék doboz viszont kizökkentett, és hiába mentem tovább, onnantól nem volt az igazi. Sokszor éreztem azt, hogy kedvem lenne sétálni, de igyekeztem ekkor is futni, nem megállni. És valahogy fáradtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy pihenni akarok, le akarok feküdni aludni. Ilyen utoljára 2013-ban volt, amikor az első 12 órásomat futottam Milcsi születése után, fáradtan és kialvatlanul az egy éves gyerek mellett. Nem tudom, hogy most ez mitől volt, de ugyanolyan érzés volt.

A köröket igyekeztem felosztani, de ez sem ment, az odafelé szakaszon azt vártam, hogy mikor tűnik fel a fordító, a visszafelé szakaszon meg hiába örültem, hogy már visszafelé megyek, sehogy sem akart vége lenni a körnek. Futottam a szinte légüres térben, láttam előttem futókat, de nem tudtam rájuk felkapaszkodni, aki pedig mögülem jött, az el is lépett mellettem. Nem tudtam használni a mezőnyt abban, hogy segítsen nekem. Egy kis körös versenyen ez sokkal könnyebb, mindig van valaki a látótérben, közel. A nagy, hosszú versenyeken pedig tudom, hogy sokat leszek egyedül, így nem is számítok arra, hogy lesz kire kapaszkodni, ez nem lesz problémaforrás. (Ott inkább az az idegesítő, amikor összeakadok valakivel, aki megörül nekem, és beszélgetni akar, én meg épp nem akarok.)

A frissítésben is voltak gondjaim. Tudtam, hogy szükségem lesz gélre, de már a gondolattól rosszul voltam, hogy nekem azt meg kell majd ennem. Annyira ráuntam már az epres-banános gélre, hogy borzalom, de tudom, hogy az a legjobb, az megmarad bennem, segít, de kellett hozzá megint spanolni magam, hogy megegyem. A frissítőasztalról kólát, vajas kenyeret sóval, sós perecet ettem, ezek jók voltak, ezektől semmi bajom nem volt, amikor nagyon fájt a hasam, akkor a kóla volt a megmentőm. A saját magunknak vitt izót Miki a kéréseinknek megfelelően bekeverte, ittam is belőle, de nem sokat, valahogy nem ment. Illetve amikor az asztalnál voltam, nem tudtam annyit egyszerre inni belőle, hogy elég legyen, magammal vinni meg nem vittem, pedig lehet, hogy azt kellett volna, és folyamatosan kortyolgatni. Egy idő után meg csak a vizet kívántam, meg a háborgó hasamra a kólát. A hasam egyébként folyamatosan fájt, a gyomrom és lejjebb is, konstans nyomás alatt volt az egész. Aztán az emésztésem is beindult, és ez sem segített túl sokat. A hányingerem szerencsére nagyon enyhe volt, nem lett belőle baj, de nem volt jó érzés az állandó hasfájás, főleg a görcsös fajtából.

És itt is bejött a fejem. Máskor ezeket át tudom vészelni, ami átmegy és kijön, azt pótolom, lassabb kocogással sokáig tudok haladni frissítés nélkül is, míg rendeződnek a dolgok odabent. Most idegesített, hogy nem haladok, csak lassabban, pedig szeretnék, nem tudtam időt hagyni magamnak a "gyógyulásra", mint máskor.

50 kilométerig amúgy pont hoztam a 6 perces átlagot, de a gondok miatt, a toi-toi, meg az öltözés miatt folyamatosan fogyott az addig kiépített előnyöm. A kedvem is egyre rosszabb lett, és az erőm is kezdett elhagyni, nem mentek a lábaim, nem tudtam őket úgy rakni, ahogy szerettem volna. 50 után pedig totál szétestem, még két kört végigszenvedtem, aztán kiszálltam. Nem akartam tovább szenvedni, pedig akár végig tudtam volna csinálni, ha nem hagyom magam így széthullani fejben. Sokszor jöttem vissza már ennél sokkal rosszabb helyzetekből, mert akkor céltudatos voltam, hívott a cél, meg akartam csinálni mindenképpen azt a versenyt.

12789927_1269473676402695_21178143_o.jpg

Az ultrafutás folyamatos problémamegoldás, ezt sokszor leírtam én is, és le is fogom még írni - eddig az esetek 90%-ában meg is tudtam oldani a felmerülő problémáimat. Most ez nem sikerült, erőlködtem rajta, igyekeztem reagálni rájuk, de mivel a fejem nem volt a helyén, nem tudtam pozitívan hozzáállni a gondjaimhoz, és egy idő után besokalltam, meguntam őket, és inkább elmenekültem előlük, vagyis kiszálltam. Úgy éreztem, hogy most nem akarom ezt így folytatni, nem tesz hozzá túl sokat az évemhez az, ha már az első versenyem szenvedős. Azt gondolom, hogy lelkileg nagyon kikészített volna, ha tovább futok, és meg akartam előzni ezt a lelki kiégést, mert én lelkileg sokkal lassabban regenerálódom, mint testileg, nem tudom, mennyi idő kellett volna, hogy összekaparjam magam egy csalódást jelentő verseny után. Így azt hiszem, mivel nyugodt lélekkel, önmarcangolás nélkül álltam ki 60 kilométer után, sokkal könnyebben meg tudom emészteni ezt a "rossz" versenyzést, mintha célba érek ugyan, de nagyon lassan, nagy csalódással, "hűdebénavoltam" érzéssel.

A tanulságokat levontam, nem csinálok magamon olyan harakirit, mint a novemberi 6 órás után. Nem tudok mást tenni, mint előre tekintek, nem ostorozom magam hülye gondolatokkal (pl. ha már ezt sem tudtam megcsinálni, mi lesz velem a hosszabb versenyeken), és sokkal jobban fogok koncentrálni a céljaimra, amikor azokat el szeretném érni. Az edzések iránya jó, a feladás és a szenvedés ellenére én érzem, hogy jó, amit csinálunk, erősebb vagyok fizikailag, az elmúlt két hónapban építettem magamra 2 kiló izmot és fogytam több mint 1 kiló zsírt a futás és az erősítő edzések kombinációjának köszönhetően. A fejemben rendet teszek, és a legközelebbi versenyen sokkal koncentráltabb leszek, ugyanúgy, mint ahogy korábban.

Fotók: DonRazzino, Szuflavéder

2016\03\03 haanchee 11 komment

Hétvégén elvesztem a 100 kilométer-"szüzességem"

Még soha nem futottam simán 100 kilométert, a vasárnapi 100 kilométeres országos bajnokság lesz az első igazi százasom. Persze tudom milyen 100-at futni, futottam már "majdnemszázat" 12 óra alatt, meg úgy is futottam már százat, hogy utána futottam még tovább, még 12-t, még 74-et, még 88-at, még 112-t, még 121-et. De simán "csak" százat soha. Tartok is tőle. Nem attól, hogy nem tudom lefutni, inkább attól, hogy hogy tudom majd lefutni. De nem izgulom túl, odamegyek, és lefutom, ennyi. Hosszú edzésnek nagyon jó lesz Sárvár és az UB előtt, meg szintfelmérőnek is, hogy éppen most hol tartok. A fő cél az, hogy fussak egy jót. Még akkor is, ha ehhez a jó futáshoz 20 kört kell mennem egy 5 kilométeres el-vissza pályán, amitől még mindig irtózom. De majd beüzemelem a zenémet, aztán futok, és kész.

A "hol tartok" egyébként nagyon érdekes. Azt érzem, hogy erősebb vagyok, mint tavaly, jól sikerült az alapozás, hasznos a sok erősítés, a hangulatom és a hozzáállásom is tök jó. Egészséges izgalommal várom a versenyt, de pont ennyire tartok is attól, hogy mit kapok majd vissza. Mert az egy dolog, hogy azt érzem, hogy erős vagyok (magamhoz képest persze), és jól fog menni a futás (szintén magamhoz képest), az meg egy másik, hogy ez valóban így fog-e történni. Remélem, hogy a megérzésem bejön, és minden jól alakul majd. Jó lesz versenypályán lenni, a többiekkel együtt futni, ebből erőt meríteni, építkezni, és ha szükséges, akkor kikaparni magam a kakából.

arnyek.jpg

A heti hangolódást, készülődést egyelőre nem vittem túlzásba. Lazákat és rövideket futok, ezeket mindig nagyon szeretem a verseny előtti héten, csak semmi hosszú, vagy feladat, eldöcögök, ellötyögök, az erőmet úgyis a hétvégére kell összpontosítanom. Így inkább elméleti és egyéb dolgokat csinálok felkészülést címszóval. Például megírtam és kiküldtem a sportsajtónak a 100-as OB sajtóhírét. És várom, hogy ma megérkezzen a rendelt Skins nadrágom. (Bréking: megérkezett, és tök jó!)

Zajlik az Ultrabalaton kísérő castingunk a héten. Kedden Tibi volt nálunk, szerdán Tomi, mindketten két UB-t csináltak végig velünk sikeresen, szombaton meg jön Miki, az öcsém, ő egy UB-n volt kísérőnk, ő lesz a szerencsés, aki vasárnap frissít majd a 100-ason. Közülük kell kiválasztani, kit viszünk idén magunkkal a Balatonra. Úgyhogy indítunk majd egy szavazást, melyik jóképű fiatalember bukkanjon fel a Balaton parton tíz méterenként. :) Na jó, valójában nem castingolunk, mindhárom fiú tökéletesen bevált mint segítő, és majd ha közeledik a verseny, eldől, hogy ki jön velünk és hogy lesz, mint lesz.

Voltam fodrásznál is, megszabadultam három kilótól a fejemen (szuper fogyókúra a hajvágás!), mert már borzadályosan néztem ki, mindig halogattam, hogy menjek vágatni, jó lesz így még a hajam, még hadd nőjön, még el tudom viselni. Mindig ezt csinálom, aztán egyik nap úgy ébredek, hogy most azonnal le kell vágatnom. De ezt a küldetést is sikerrel végrehajtottam, úgyhogy ismét emberi fejem van, szóval legalább szép leszek (bruhaha) a versenyen, ha esetleg a futás nem is megy olyan jól. :)

Pénteken még megyek egy masszázsra, mondom majd Krisznek, hogy milyen tempót masszírozzon a lábaimba, amit végig bírok. Már bevált a módszer, egyszer kértem tőle "ötperces" lábakat egy félmaratonra, meg túlélő csípőt és derekat az UB-ra, úgyhogy most is próbálkozom majd, hátha bejön. :)

Dietetikushoz is megyek szombaton konzultációra, kíváncsi leszek a mérésre, mit mutat majd a gép, sikerült-e izmot szednem magamra, és leadni egy kicsit a zsíromból, remélem, igen. De mivel elég jól helyre tettem magamban az étkezéshez fűződő viszonyomat, meg a testemhez való hozzáállást, ha nem így történt, akkor sem leszek nagyon elkeseredett. De azért inkább legyen jó az eredmény, na! Bár amennyi pizzát megettem a héten... de inkább hagyjuk. :)

Na szóval ilyen izgalmas történések közepette hangolódom a 100-asra. Tavaly májusban az UB-n futottam utoljára ilyen hosszút, olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt. No de sebaj, megoldom majd, mert most ez a feladatom, ami a továbblépéshez kell, odamegyek, lefutom, és kész - valahogy így mondták a régi ultrások is, és nekem tetszik ez a mottó!

 

Egy lépéssel megint közelebb

Még mindig az alapozást nyomom, de lassacskán már látszik a vége. Nem mintha annyira várnám a végét, érdekes módon sokkal jobban ment ez a téli időszak, mint amire előzetesen számítottam. Gyorsabban és pozitívabban telt, mint gondoltam. Decemberben ugyan eléggé a mélyponton voltam (nem pont a futásban, inkább minden másban, de ez a futásomra is kihatott), de a szabadság és egy kis fejbéli finomhangolás után újult erővel vágtam bele a januárba, minden téren, és egész jó hónapot produkáltam. Ez az eddigi legjobb januárom lett, a legtöbb futott kilométerrel úgy, hogy csak edzettem, és versenyem nem volt. A 100 körüli heteket egész jól bírom, motivált vagyok, kedvem is van futni.

Snow everywhere I run #runlikeagirl #running #morningrun #longrun #winterrun #ultrarunning #37km #fuckyeah

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 Havas futás

Azt érzem, hogy erősebb vagyok, mint tavaly ilyenkor, könnyebben mennek a hosszabb, 35 km fölötti edzések is, pedig idén egyedül csináltam a legtöbb ilyet. Még mindig "kirándulok" a hosszú futásokon, elindulok valamerre, aztán amikor megvan az edzés fele, akkor elindulok visszafelé. Volt havas, latyakos, fagyos futásom is, akadt ködös, esős, napsütéses is, de minden körülmények között igyekszem végigcsinálni az edzéseimet.

Nem mindig megy jól, van, amikor szenvedek, de ilyenkor arra gondolok, hogy inkább edzésen legyen szar, mint versenyen, inkább a hosszú edzésen fájjon a gyomrom, vagy jöjjön egy hányás, mint majd valamelyik versenyen, ami eleve hosszabb és nehezebb. És hát az egész ultra egy problémamegoldás, ilyenkor gyakorolom, hogy mit és hogyan tudok menet közben lereagálni, mi az, ami segít, és mi az, amitől nem lesz jobb.

Futás Milánnal Nógrád megyében

Szóval gyűlnek a kilométerek, mindjárt itt van február vége, és lassan kezdődik a szezon, ergo lassacskán vége az alapozásnak. Első verseny gyanánt beneveztem a 100 kilométeres országos bajnokságra, ami Velencén lesz. Nem nagyon vagyok még ráhangolódva, nem is igazán a 100 miatt, hanem a pálya miatt. Októberben voltunk ott, Milánnal futottam 2 kört az el-vissza 5 kilométeres pályán, és szerintem szörnyű volt, rosszabb, mint a Margitsziget, pedig onnan is elmenekültem az utóbbi időben a 20 kilométernél hosszabb edzéseimen. Na mindegy, még van több mint két hetem, hogy beleszeressek a pályába, és felkészüljek fejben arra, hogy 20 (igen, húsz!) kört fussak rajta. De majd csak megoldom valahogy, legfeljebb mindig csak magam elé nézek, hogy ne lássam, hol vagyok éppen.

Sun #running #runlikeagirl #morningrun #winterrun #sunnyrun #hokaclifton2 #nike #ultrarunning #ultimatedirection

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 Reggeli napsütés

Az erősítést csinálom becsülettel, egy héten legalább háromszor, de inkább négyszer, nyúzom a kettlebellt, emelgetem a súlyzókat, csinálom a videós komplett edzéseket, vagy magamnak állítok össze egy gyakorlatsort. Nem csak érzem, de látom is a hatását, izmosabb a combom, kisebb a fenekem, és már a hasamra sem (mindig) utálok lenézni. Még egy kicsit dolgoznom kell rajta, de ha minden szép és jó, akkor az Ultrabalatonon nyugodt szívvel futhatok majd egy szál topban, ha éppen úgy esik jól.

Érzem, hogy a karomon és a hátamon is vannak izmok, kevesebbet fáj a hátam és a derekam, pedig ugyanannyira sokat ülök, jobb a tartásom, és könnyebben megy a cipekedés is, ha egyszerre kell a bevásárlószatyrokat és a gyerekemet is hazahúznom valahonnan. Van értelme csinálni az erősítő edzéseket, úgyhogy csinálom. Még a nyújtásra kellene többet figyelnem, de a reggeli futás után nem nagyon van rá időm, max. 3 percre a kádban, míg engedem magamra a forró vizet. Az erősítések után mindig nyújtok, de nem biztos, hogy ez elég. A hengert sokat használom, masszázsra 3 hetente járok, ez a nagygenerál mindig nagyon jót tesz, és ennyi különben is jár. 

Az étkezésem is egész jól beállt azáltal, hogy elengedtem az ezzel kapcsolatos görcseimet. Nem veszek egészségtelen cuccokat, nincs itthon édesség, de ha valamit megkívánok, egy csokit, vagy egy müzliszeletet, vagy süti, rétes érkezik a szerkesztőségbe valamelyik kollégámnak köszönhetően, akkor nyugodt szívvel eszem belőle, de mértékkel. A súlyomat nem tudom, mert a mérlegünk idióta, és össze-vissza mutogat mindenféle számokat, de igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden ruhámba kényelmesen beleférek, és már nem kapok dührohamot a saját látványomtól, ha belenézek a tükörbe. Már csak emiatt is érdemes folytatnom azt, amit elkezdtem. A táplálékkiegészítők is segítenek, szedek multivitamint, vasat, magnéziumot, D-vitamint, most egy porerősítő kúrát is csinálok (jó régen vettem egy doboz porcerősítőt, most már ideje beszedni), edzés előtt és után pedig BCAA, glutamin a menü, meg a jó öreg fehérje. Lehetne ennél profibban is csinálni, de mivel nem vagyok profi sportoló, csak egy lelkes amatőr, azt hiszem, ez is elegendő.

Hát így állok most, a 100-as szerintem elég jó visszajelzés lesz a pillanatnyi állapotomról, de inkább hosszú edzésnek tekintem, mint igazi versenynek, mert nem ez az elsődleges célom idén. Persze próbálom majd kihozni magamból az adott körülmények között a maximumot, és kiélvezni a versenyhangulatot.

Egy újabb reggeli edzés

Úgy érzem, hogy most minden jó, a család, a futás, a munka, egész jól ki is tudom magam pihenni, jobban alszom, mint korábban, tudom, mit miért csinálok, sikerült rendezni a fejemben a prioritásokat, nem idegesítem magam hülyeségeken, elengedtem egy csomó dolgot, amit el kellett. Talán most egész jól a helyemen vagyok, szeretném, ha ez így is maradna. És várom a márciust, hogy lássam az utamat, merre vezet tovább. 

2015\09\28 haanchee 2 komment

Újratervezés

Ilyet még nem csináltam, de most hosszas mérlegelés, magammal való tanakodás, Milán véleményének kikérése után döntöttem: elengedem az októberre betervezett 100 kilométeres versenyt. Ugyan futottam az utóbbi időben, és összeszedtem magam az Ultrabalaton, meg a hosszas nyári szenvedés után, de a felkészülésem mégsem sikerült úgy, ahogyan azt elterveztem. Máskor is voltak porszemek a gépezetben, de még soha nem éreztem azt, hogy ne tudnám teljesíteni a versenyt, amire éppen edzem. Sem 12, sem 24 órás előtt, sem UB előtt nem éreztem még azt, hogy nem akarok odaállni a rajthoz, mert úgysem fog sikerülni. Most ezt éreztem. Hogy hiába szerettem volna 10 órán belül futni a 100-ast, nem fog menni.

A távot magát le tudnám futni, de most nem "csak" azért mentem volna, hogy a táv meglegyen, most az időért mentem volna. És mivel erre nem érzem magam képesnek, ezért - lehet, hogy gyáva dolog - neki sem megyek. Nem akarok csalódni magamban, és nem akarok szenvedni.

Sokáig gyötrődtem, mi legyen, hogy legyen, mert féltem, hogy meg fogom bánni, ha nem indulok, mert mi van, ha mégis sikerülne az időeredmény, de meg sem próbáltam megfutni, és ha ott leszek a versenyen, akkor rossz érzés lesz nem futni. Aztán eljutottam odáig, hogy mégis elengedem a 100-ast, nem indulok el, nincs értelme. Az elmúlt időszak nehéz volt, sokszor borult a jól beállt rendszerem, nem jutottam el futni, vagy nem volt kedvem menni, tényleg nem tudtam odatenni magam a felkészülés hajrájában. Gabival is beszéltem, helyeselte a döntésemet, ő is érezte, hogy most nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy az ideális lett volna.

keep-calm-skip-100-km-run-a-marathon.png

De hogy amit mégis megcsináltam, ne vesszen kárba, azt bele tudom tenni egy maratonba: úgyhogy futok a Budapest Maratonon. Arra, hogy egy maratont koncentráltan lefussak, elég a felkészülésem - remélem, hogy valóban így is lesz, és idén le tudom győzni a mumusomat, vagyis a maratoni távot. Nem megyek konkrét időtervvel, ha sikerül jót futni, esetleg egyéni csúcsot, boldog leszek, ha nem sikerül, akkor sincs baj, mert versenyeztem, jól éreztem magam közben.

Mióta döntöttem, hogy nincs 100-as, valahogy nyugodtabb vagyok, és ez most jó érzés, levettem magamról terhet, felszabadultabban megyek neki az edzéseknek is, és bizakodva várom a maratont, aztán meg a novemberi 6 órást, ami idén is majdnem-szülinapi futás lesz.

2015\03\09 haanchee 6 komment

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

102-es küzdelem

Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

10442994_721325747921050_3394531281135065516_o.jpg

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

10547381_943879705638540_6993701590409069758_o.jpg

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

10644772_943882862304891_8172185532770999256_o.jpg

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

10455916_10203768962158512_8790304718783511012_n.jpg

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Út a 100-ig, és még egy kicsit tovább

Ami tavaly nem sikerült Sárváron, az idén sikerült Székesfehérváron. Végre van egy 100 kilométeres futásom, sőt, igazából 105,744 km a hivatalos eredmény. Áttörtem a falat, amit én magam húztam magam elé. Kellett hozzá egy év, meg egy évnyi edzés, meg egy fél évnyi rendes alvás, meg az, hogy ledobjam magamról a 100-as érzésének stresszét, amit magammal hurcoltam. Úgy mentem oda, hogy ezt most nekem meg kell csinálni, mert képes vagyok rá. De ha mégsem, az sem baj. Ez kellett.

Az Ultrabalatonra való felkészülés jegyében év elején eldöntöttük, hogy az Optivita Ultrafutó Kupa első állomásán, Székesfehérváron szeretnénk részt venni Milánnal, majd Sárváron is. Gabival konzultálva arra jutottunk, hogy Székesfehérváron 12, Sárváron pedig 24 órát futunk. Picit félelmetes volt ez a gondolat, és még a fehérvári futás hetében kedden sem éreztem azt, hogy szombaton én 12 órát fogok tudni futni, de persze bíztam magamban. Azt az instrukciót kaptam, hogy ez egy edzés, mindegy, hogy hány kilométert futok, de végig fussak, és csak a legszükségesebb helyzetekben gyalogoljak. Elhessegettem minden negatív gondolatot, arra koncentráltam, hogy  ez egy edzés, ami jó hosszú, ahol gyakorolhatok, frissíthetek, és a pályán sem vagyok egyedül. A pályával mondjuk nem voltam teljesen kibékülve, mert kb. a fele borzasztó: van egy kavicsos szakasz egy alattomos emelkedővel, majd egy bokatörően rossz betonos szakasz jön, aminek végén egy szűk földes lefelé szakasz van kis kanyarral megspékelve. Ahol pedig jó a beton, ott meg ott a tópart és a süvítő szél. Tavaly itt futottam az első 6 órásomat, tehát tudtam, mi vár rám, pont emiatt féltem kicsit, hogy 12 órán keresztül itt kell köröznöm.

1622585_825365407489971_1374889038_o.jpg

Milánnal most ketten mentünk, Milcsi az Anyukámmal maradt Pesten. Megérkezés után felvettük a rajtcsomagokat, üdvözöltük az ismerősöket, majd kipakoltuk a cuccainkat, szokás szerint a Márton Team szomszédságában. Dóri most mindössze egy órát futott a versenyen, vállalta, hogy utána segít nekünk, ha szükségünk van rá. Öltözéknek háromnegyedes nadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, hosszú ujjú aláöltözőt, és egy rövid ujjú technikai pólót választottam. Nem igazán tudtam, milyen lesz az időjárás, bíztam benne, hogy nem öltözöm fel túlzottan, de fázni sem fogok.

Végre futok!

optiv.jpg10-kor elrajtolt a mezőny, én benyomtam a fülembe a zenémet, hogy csak magamra tudjak figyelni. Szeretek másokkal együtt futni, de nekem idő kell egy versenyen, mire megtalálom magam, és azt a tempót, ami ideális számomra. A magamra hangolódásban segít a zene, elzár a külvilágtól, nem "kell" senkivel sem beszélgetnem, így nem visz el mások tempója és a lelkesedés. Feltettem az órámat is, hogy lássam a tempót, nem szerettem volna 5:30-nál gyorsabban futni, inkább az 5:40-et lőttem be kezdő sebességnek. Mivel a nap melegen sütött, tudtam, hogy minél előbb el kell majd kezdenem frissíteni, és a sótablettákat is el kell kezdenem adagolni,  hogy ne legyek rosszul, és ne görcsöljek be. Futottam, frissítettem, akikkel esetleg a rajt előtt nem találkoztam, azoknak menet közben köszöntem, hol én előztem, hol engem előztek.

Úgy 10 km körül melegedtem be, akkor kezdtem érezni, hogy egész jól megy a futás. Sajnos a kavicsos részen nem volt szerencsém, begyűjtöttem pár követ a cipőmbe. Rövid távon elcipeltem volna őket magammal, de itt ezt most nem akartam, meg kellett állnom és kiszórni őket. Ez a közjáték nem zökkentett ki, hiszen "csak" edzeni jöttem, és sejtettem, hogy párszor még úgyis meg kell majd ismételnem ezt a játékot - igazam lett, négyszer szórtam ki a kavicsokat a 12 óra alatt, majd még egyszer a legvégén. Ezen kívül az első kb. 4 óra eseménytelenül telt, ha valaki mellém ért, volt, hogy váltottunk pár szót, Dóri kérdezte, hogy kérek-e valamit, frissítettem, figyeltem a köreimet, és futottam. Talán a legizgalmasabb momentum az volt, amikor futás közben levettem a sapkám, a két pólóm, majd az egyiket (ami felül volt) visszavettem, közben elszórtam pár zsebkendőt. A lábaim szépen mentek, egy pici görcsöt éreztem a hátsó combjaimban, de hamar elmúlt. Éhes egyáltalán nem voltam, sósat ettem a frissítőből, aztán kipróbáltam a Nutridrinket, hogy milyen. A gél, bár túl édes, sokat segített, szinte éreztem, ahogy leért a lábaimba, és jobban tudtam haladni. Evéshez és iváshoz megálltam, letoltam, aztán futás tovább. Szokásomtól eltérően vécén is voltam, úgyhogy a vízháztartásommal kivételesen minden rendben volt futás közben. A maratoni távnál is még 6 percen belüli átlagot hoztam a sok kis közjátékkal együtt. Közben a 2 és 4 órás számokat lefújták, közeledett a 6 óra vége, én pedig holtpont nélkül, jókedvűen haladtam előre. A 6 órás részidőm majdnem PB lett, 58,5 km körül járhattam akkor.

6 óra eltelt, és még mindig futok

A meleg miatt eléggé izzadtam, főleg az arcom, nyomtam ki magamból a sót. Éreztem, hogy ragad az arcom, és ettől nem éreztem magam valami túl jól. Eldöntöttem, hogy amikor lefújják a 6 órásokat, megteszem a kört, ahol tartok, hogy gratulálhassak az ismerősöknek, majd bemegyek az épületbe és megmosakszom. Megváltás volt a szappanos-meleg vizes arcmosás, lejött rólam a sóréteg, felfrissültem, lelkileg is feltöltött ez a pár perces pihenő. Aztán mentem tovább. Meglepően jól éreztem magam, nem fájt semmim, szépen haladtam, élvezetes volt a verseny. Ekkor már csak a 12 órások voltak a pályán, így fel tudtam mérni, hogy kb. hol tartok a női mezőnyben. Addig csak Mateve és Kicsi köröztek le, más nem, így sejtésem szerint a 3. helyen haladtam, és arra tippeltem, hogy Vincze Zsófi van mögöttem kb. 2 körrel. Bár nem a helyezésért jöttem, bennem volt, hogy jó lenne dobogóra állni, de ha nem így alakul, akkor sincs baj. Inkább a 100-as elérésére koncentráltam. Ehhez 90 kört kellett megtenni, meg még 1 kilométert (a szervezők táblákkal jelölték, hogy hol a félmaraton, maraton és a 100 km). A 70. körnél örömmel állapítottam meg, hogy már "csak" 20 kör kell, és meg is van - de végül ez nem ment ennyire egyszerűen. Inni szépen ittam, 3-4 körönként izót és vizet, de az evés valahogy nem ment. Egyszerűen nem voltam éhes, és semmit nem is kívántam igazán. Ettem vajas kenyeret, betoltam még egy gélt, még egy Nutridrinket, meg egy magnéziumot is. Ment a futás, nem volt holtpontom, vagy ha volt is, gyorsan átlendültem rajta, mert igazi megingást nem éreztem. Sorra kaptam a drukkolásokat, az elismeréseket, hogy jól megyek, örültem, hogy ez kívülről is így látszik. 4 órányi vegyes szám után meghallgattam 4 Linkin Park albumot többször egymás után, az a zene tökéletesen elvonja mindenről a figyelmem, annyira átszellemülök tőle, hogy csak futottam és magamban énekeltem. Igyekeztem kihasználni a majdnem idilli állapotot és futni, amíg jól megy. Ez úgy a 9. óráig tartott.

1980396_825418027484709_1993291699_o.jpg

Még 3 óra

Tudtam, hogy ez a 12 óra elég  hosszú ahhoz, hogy problémamentesen megússzam. De az ultrafutásban azt is szeretem, hogy problémamegoldásra késztet, ha valami jön, meg kell oldani, és haladni tovább. Úgy érzem, hogy ebben aránylag jó vagyok, csinálom, amiért jöttem és igyekszem nem elhagyni magam. Éhséget továbbra sem éreztem, viszont azt igen, hogy háborog a gyomrom és lejjebb is megindultak a dolgok. De szerencsére sem alul, sem felül nem akart kijönni semmi, csak gázok és gőzök (az érzékenyebbektől elnézést kérek, de hát ez történt, na). :) De ettől sajnos lelassultam. Pedig közben besötétedett, a sötét pedig az én barátom. Felöltözködtem, mert hűvös lett, majd amikor a hűvös hidegre váltott, dzsekit is vettem elő. Ezek az öltözködések talán kicsit alibik is voltak egy-egy megállásra, de ezek után mindig el tudtam indulni. A zenéből érdekes módon elegem lett, kivettem a fülemből, nem volt már kedvem hallgatni, inkább a szuszogásomat hallgattam. Dóri pár körre csatlakozott hozzám, dumáltunk, mesélte, ki hogy van. Kértem, hogy nézze meg, hanyadik vagyok, de ne mondja meg, hogy ne idegesítsem magam. Mert szerintem harmadik vagyok, bár Zsófi visszavett kört, és valószínűleg meg is fog előzni, ahogy gyorsvonatként megindult, de azért jó érzés harmadiknak érezni magam. Utólag kiderült, hogy a 10. óráig harmadik is voltam, ott fogott be és előzött meg Zsófi. Mateve és Kicsi pedig brutális meccset vívtak a győzelemért. A hasam fájdogált, bele-bele kellett sétálnom a kifelé kívánkozó izék miatt, de haladtam, gyaloglás közben többször akadt társam is, Milán hol elment mellettem, hol visszaelőztem, neki is akadtak problémái, de szépen felállt belőlük, és ment ő is a 100 kilométerért.

1941621_825781714115007_2111407422_o.jpg

Egyetlen egyszer sikerült elgyengülnöm. Amikor a szervezők benyomták a Happy-t Pharell-től. Milcsi kedvenc száma. Hát ott sikerült elbőgnöm magam, de gyorsan rendeztem soraimat, és a táncoló, vigyorgó kisfiammal a lelki szemeim előtt újra futni kezdtem. Egy kicsit még mindig nehéz futónak és anyának is lenni egyszerre. De megoldom. Amióta Milcsi hagy éjjelente aludni, könnyebben futok, és ezért hálás vagyok neki. Miatta is ment jobban ez a futás, mint bármelyik ultrám eddig. Az, hogy pihent vagyok, rengeteget számít. Most is inkább csak fejben fáradtam el, testben kevésbé, de még közel sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Majd ezen is dolgozom még.

A 100-as elég nehezen akart eljönni. Amilyen könnyűnek éreztem a 70. kör után, olyan nehezen jött el a 90. kör. De elértem, 11 óra 8 perc futás után. Jöhetett volna előbb is, de a futásban sem érvényes a "mi lett volna ha". Jutalmul ismét elmentem a mosdóba kicsit összekaparni magam. Akár futhattam volna is még egy kört annyi idő alatt, de a lelkemnek kellett ez a kis "ünneplés". Megcsináltam, picit ünnepeltem egy kis mosakodással, hogy emberként, nőként egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán mentem tovább, hogy a hátralévő időben még gyűjtsek pár kilométert. Sajnos az utolsó 20 perc már rossz volt, a jobb bokám ugyanis megadta magát, egyik lépésről a másikra úgy megfájdult, hogy nem tudtam rendesen rálépni. A rossz beton, az egyik irányba lejtő talaj miatt ott kaptam a legnagyobb terhelést. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy bár imádom a Nike Lunarglide-omat, a csillapítása ilyen hosszú távokra nem az igazi, ez is megerősített abban, hogy az ultrákat én is Hokában toljam a jövőben, mint oly sokan mostanában. Az izmaimnak viszont szinte semmi baja nem volt, és szerintem ebben a Compressport szár nagyon sokat segített.

Milánnal közben ismét összeakadtunk, és az utolsó köröket együtt futottuk, valahogy mindig így jön össze, de ezt egyikünk sem bánja, jó együtt befejezni a versenyt, együtt lenni a lefújás pillanatában, és együtt örülni vagy éppen bosszankodni. Most mindketten örültünk, hiszen nekem is és neki is meglett a 100 fölötti táv, amiért jöttünk. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobb is megy, de ezt majd meghagyjuk legközelebbre. Végül 105,744 kilométert mentem, ami a 4. helyhez volt elég, Milán 102,444-et.

Összességében elégedett vagyok, mert nem volt iszonyú nagy problémám, nagy fájdalmam, az izmaim remekül működtek, a frissítés tűrhetően ment, fejben nem gyengültem el. Úgy érzem, hogy a 110 kilométer sem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy a 24 óra és az UB ennél sokkal nehezebb lesz, megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én azokat megcsinálni, de addig még van idő, és bízom magamban, hogy sikerülni fog. 1000 százalék, hogy a tavalyi önmagamhoz képest sokkal erősebb vagyok, testben és még fejben is, plusz az, hogy normálisan tudok aludni, rengeteget ad hozzá, míg Sárváron már a 6. órában bőgtem a fáradtságtól, itt először a 10. óra után éreztem, hogy fáradok, de az is fejben és nem testben jelentkezett, kicsit kezdtem unni a körözgetést.

Úgy érzem, jó úton haladok, bár sok munka van még előttem, de meg fogom oldani a rám váró feladatokat és megküzdök a nehézségekkel. Milánnak, Milcsinek, Gabinak és Anyukámnak külön köszönöm a segítséget, hogy futhatok, Dórinak a pályán és a pálya szélén nyújtott szupportot, na meg a közös edzéseket is. Mindenki másnak nagyon köszönöm a szurkolást a pályáról, a pálya széléről és itthonról - nem sorolok fel mindenkit, akit felsorolhatnék, mert hosszabb lenne, mint egy Oscar-díj győztes beszéde. :)

Fotó: Ironteam

2013\04\29 haanchee 3 komment

Nem vagyok százas, avagy a sárvári 12 óra története

Nem vagyok százas, ezt több értelemben is elmondhatom magamról, de egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy elégedetlenkedő írás lesz.

A lényeg nem mindig a számokban rejlik, a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és nem mindig mutatják meg világosan, mi van mögöttük. Ám ha már számok: 12 óra, 98,761 km, női összesített 4., korosztályos 2. hely. Ezt sikerült elérnem. Megküzdöttem érte keményen, nagyon mélyről hoztam vissza, ehhez el kellett engednem a 100 km-es álmomat. De nem vagyok elégedetlen, ez az én eredményem, erre vagyok képes most,egy 13 hónapos kisfiú mellett, újrakezdő anyaként. Mindezért cserébe dobogóra állhattam, annak is a 2. fokára, és megkaptam életem első serlegét, amire büszke vagyok. Nem gondoltam volna, hogy így alakul számomra a sárvári verseny. Persze ehhez a helyezéshez kellett, hogy sokan ne nevezzenek, sérülés miatt lemondják, és a verseny úgy alakuljon, ahogy. De azt gondolom, hogy ez az én érdemeimből semmit nem von le, mert én ott voltam, én futottam végig a 12 órát, az én teljesítményem kellett ahhoz, hogy jobb legyek másoknál, akik még rajthoz álltak rajtam kívül. Úgyhogy nagyon örülök a korosztályos 2. helyezésnek és a serlegnek, megdolgoztam érte.

Viszont a verseny alatt rájöttem, hogy egy 13 hónapos, még mindig össze-vissza alvó gyerek mellett még "csak" ennyire vagyok képes, és nem várhatok el magamtól komoly ultrafutó teljesítményt, akármennyire is hittem, hogy majd jó leszek. Az edzésmennyiséggel nincs gond, viszont a pihenéssel igen. Fáradt vagyok, és nagyon szeretném kialudni magam végre, de nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem. Az éjjeli ébredések és a hajnali kelés mellett ez van. De a gyerekem és a futás is kell, úgyhogy amíg ez van, addig így tudom csinálni, csak a céljaimat kell hozzáigazítani a körülményekhez.

A verseny hetében már csak laza átmozgató edzéseket végeztem, tényleg nagyon lazákat. Fejben is hangolódtam, bár igazából az esélytelenek nyugalmával készültem, mert nem másokkal versenyezni, hanem magammal küzdeni mentem, és nem érdekelt, hogy első vagy huszadik leszek a mezőnyben. Szinte egyáltalán nem izgultam a futás miatt, ha volt is bennem izgalom, az inkább Milcsi miatt volt, hogy vele minden rendben legyen, míg futunk. A péntek délelőtt a pakolás és készülődés jegyében telt, felpakoltuk a fél házat, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, igyekeztem mindenre gondolni. Ebéd után indultunk el Sárvárra öten, a két futó, Milán és én, és a három segítő-szurkoló: Milcsi, Flóra és Zorka. Elfoglaltuk az apartmant, kipakoltunk, pihentünk kicsit, majd irány a tésztaparti és rajtszámfelvétel. Most is a 198-as rajtszámot kaptam, mint 2 éve, bíztam benne, hogy szerencsét hoz.

sarvar5.jpg

Jó volt a rég látott ismerős arcokat üdvözölni, sokakkal beszélgettünk, böngésztük a rajtlistát - ekkor láttam, hogy a 34 év alatti korosztályban hárman indulunk, Makai Viki, Szabó Kriszti és én, de ezzel még nem akartam foglalkozni - bár minek is foglalkoztam volna vele, mikor tudom, hogy Viki sokkal jobb futó, Krisztit pedig nem ismertem ugyan, de sejtettem, hogy ő is jobb. Ettünk, beszélgettünk, majd visszamentünk a szállásra, hogy lehetőleg korán le tudjunk feküdni. Milcsi egész jól átvészelte az éjszakát, de nem tudtam maradéktalanul kipihenni magam, reméltem, hogy ez nem nehezíti meg nagyon a dolgom.

Reggel ébredés után összekaptuk magunkat, és irány a pékség, ahol elfogyasztottuk a reggelinket ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt - a mellettünk lévő asztalnál Lőw András és Lesi Zoli reggelizett ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt.

Az idő melegedett, de szeles volt, aminek örültem, de minél kevesebb ruhát akartam felvenni. A lányok megszavazták a lila-tarka Nike nadrágomat, én megszavaztam az ujjatlan fekete trikót, és a rajtig rávettem egy rövidujjút. Lepakoltuk a cuccainkat a panzió elé a pálya mellé, frissítők, vizezni való törölközők, váltás ruha, ha kellene. A lányok előre készítettek ki nekem kólát mézzel és magnéziummal, hogy ha kell, csak be tudjam dönteni, és mindent úgy pakoltak ki, hogy ne nagyon kelljen keresni az asztalon. Féltem a melegtől, hangoltam magam, hogy ki kell bírnom, de a múlt heti Vivicitta utáni majdnem ájulás miatt azért nem voltam nyugodt.

sarvar1.jpg

10 előtt beálltunk a rajtba, köszöngetés, üdvözlés, mindenki izgul, még mindenki vidám, a hangulat szuper, aztán máris indulhat a futás! Már csak 12 óra van hátra! Milánnal futottuk az első pár kört, kényelmes tempóban, nem gyorsan, de 6 percen belül. Aztán elszakadtunk egymástól, egyedül haladtam, közben figyeltem a többieket, mentek a hajrázások, intések, előzgetések. A meleg fokozódott, kértem is a vizes törölközőmet, és már csavartam is a nyakam köré és a hátamra - innentől jó pár órán keresztül hű társam volt. Sokat segített a hűtés, de nem eleget, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, fájt a fejem, izzadtam. A frissítést szinte a rajt után azonnal elkezdtem, de folyamatosan szomjasnak éreztem magam, és lassabb is voltam, mint ahogyan szerettem volna haladni. Jó lett volna, ha óránként 10 km-t meg tudok tenni az első 5 órában, de ez hamar elúszni látszott. Frissítettem, mézeztem, nyomtam be a sótablettákat, az izót, a vizet, hogy ne álljak fejre a melegben, de egyre inkább utáltam a hőséget. Hol kicsit jobb lett, hol rosszabb.

Olyan 20 kilométernél elengedtem mindent. A 100 kilométeremmel kezdtem. De félő volt, hogy ebben az állapotban egyáltalán a 2 évvel ezelőtti eredményem meglesz-e. Futottam, frissítettem, főleg ittam, a kajákkal még mindig nagy bajban vagyok, mert tudom, hogy kéne ennem, de nem kívánok semmit. A géleket nem szeretem, mert annyira édesek, hogy összeragad tőlük mindenem, a szilárd kaját rágni kell, és utána sétálni, hogy bent maradjon. A kókuszgolyóval szerencsére nem volt gond, jól megolvadt, így szinte csak szopogatni kellett, és a benne lévő baracklekvár miatt nem volt annyira édes sem - de kellett azért utána a kajabenttartó séta. Aztán valakinél megláttam narancsot, és megkívántam, úgyhogy felmarkoltam a frissítőből, és bezabáltam belőle. Hatott. Jó lédús volt, finom, elcsócsáltam, és nem is akart visszajönni.

Az ismerősök szépen futottak, Mateve, Lesi Zoli, Joci, SüniZoli, Toncsi, Blue, Zsuzsi, Mariann is gyönyörűen haladtak, Lipóth Kriszta gyönyörűen gyűrte a köröket az első ultraversenyén, a párja, Janó szintén jól haladt. Akivel egymás mellé keveredtünk, azzal igyekeztem beszélgetni kicsit, Vinca is intézett hozzám pár biztató mondatot, Bozót szintén. Milán is szépen haladt, a frissítőasztalunknál néha találkoztunk, és a körön is, futottunk is együtt, sétáltunk is együtt. Úgy láttam, hogy sokakat nem visel meg a meleg, csak én szenvedek nagyon. Hűtöttem magam, Pecsenyétől az erőt adó mosoly mellé még jégkockát is kaptam. Azért az benne volt a fejemben, hogy ha ilyen meleg lesz végig, akkor nem fogok tudni kitartani, és nem tudom végigfutni a 12 órát, de amíg bírok, addig a pályán leszek.

És aztán megkönyörült rajtam az ég. Felhők jöttek, szél lengedezett, a nap elbújt, és úgy is maradt. Én pedig olyan 4 óra futás után végre elkezdtem futni. Miután már mindent elengedtem, és miután már semmi nem érdekelt. Mintha csak akkor kezdtem volna el futni, jött valami erő, belém költözött, és elkezdtem haladni. Nem eszeveszett tempóban persze, de szépen, ütemesen raktam a lábaimat. Korábban már láttam, hogy Makai Viki többször bokrozott, aztán egyszer csak eltűnt a pályáról, nem láttam sehol. Dóritól tudtam meg, hogy rosszul van, és kiszállt. Nagyon megdöbbentett a dolog, nem is tudtam hirtelen hová tenni a helyzetet. De nekem futnom kellett tovább.

Az izmaim egész jól voltak, nem fájtak még a lábaim, azt viszont éreztem a talpamon, hogy a cipő kikezdte, és kavics is volt benne. Kiszórtam, megnéztem, hogy már van hólyagom, visszavettem a zoknit és mentem tovább. Próbáltam nem alibi-depózni, amikor megálltam, annak oka volt, főleg, hogy nagyon rossz volt újra elindulni, nehezen indultak be újra a lábaim, de amikor beindultak, akkor 6-6:30-as tempókat futottam. Közben a fülemben szólt a zene, volt, hogy énekeltem, inkább hang nélkül, mint hangosan, de ez segített, hogy lendületben tudjak maradni. Csak a frissítőnél sétáltam, illetve ha kaját akartam benntartani, hogy haladjak, ne veszítsek túl sokat.

A köridőket, körszámokat alig néztem, ezzel nem akartam magam stresszelni, hogy hogy haladok, hány köröm van, milyen idővel. Az 54. kör után elmentem wc-zni (ez biztos, mert Milánnal mentünk előtte, és megnéztük, hogy pont egy körben vagyunk), ott pihentem egyet, mert kb. semmi nem történt. Utólag mondhatnám, hogy 1 kilométert elszartam, és a 100-asom is itt ment el, ha valóban lett volna mit produkálnom. :)

Közben félidőhöz érkezett a verseny, 53 kilométernél jártam, ami annyira nem rossz, a körülményekhez képest pláne nem. Viszont már azt éreztem, hogy halálosan álmos vagyok. Legszívesebben befeküdtem volna egy bokorba, és aludtam volna 6 órát. De állva is jó lett volna, csak hadd aludjak. A lábaim nem tiltakoztak a futás ellen, de a testem többi része igen. Kijött a kialvatlanság, ami több mint egy éve gyötör. Valahogy életet kellett lehelnem magamba, úgyhogy kortyoltam egyet a Milánnak vett koffeines izo izéből, ami lórúgásként hatott, álmosság el, úgyhogy futás tovább.

Haladtam, köröztem szépen, Bozóttal találtunk egymásra, és pár kört beszélgetve toltunk együtt, szép tempóban, aztán ő kiállt technikai szünetre, és a verseny végéig már nem tudtunk együtt menni, pedig jó volt közösen futni. Faxauval is futottunk együtt, őt is megviselte a meleg, de szépen gyűjtögette a kilométereket. Csapattársa, Zsuzsi végig mosolyogva, vidáman tolta, eszméletlen volt, ahogy ment. A szurkolás nagyon jó volt, Pecsenye, Vajda Anita folyamatosan drukkoltak, Dóri pompomlányokat megszégyenítően ugrált nekem, Nóri és Linda is sokat segítettek a mosolyukkal.
És hát a legfontosabbat, Milcsikémet sem hagyhatom ki, aki végig vidám volt, jól viselkedett, erőt adott a látványa, az édes kis pofija. Flóra és Zorka nagyon szépen lefoglalták, és emellett mindig ugrottak, ha kértem valamit, izót kevertek, vizet hoztak, zsebkendőt adtak, naptejjel kentek.

sarvar2.jpg

A 6-10. óra egészen jól telt, valamikor ekkor szabadultam meg a törölközőtől, már nem volt rá szükségem, hogy a nyakamban cipeljem. Futottam, haladtam, frissítettem, és valahogy a gyomrom is befogadóbb lett, ettem meggybefőttet, sajtos chipset, pár falat zabszeletet is. Sétálni csak keveset sétáltam, mert az rosszabb volt a futásnál. A lábaimon lévő hólyagok már nem fájtak, vagy legalábbis nem éreztem őket.

A mélypont akkor jött el, amikor a 10. óra letelt. Tudtam, hogy a nagy része már megvolt, de még mindig hátravan 2 kemény óra, amit le kell darálnom. Egy kis bőgés formájában ki kellett eresztenem a gőzt, szerencsére Milán kapta meg a bajaimat, és az ölelésével meg tudott nyugtatni. Nem az volt a gond, hogy futnom kell, nem is az, hogy ez nem lesz 100, hanem hogy mit akarok én az ultráktól, fáradt vagyok, kialvatlan, kisgyerekem van, mit várok magamtól ebben a helyzetben, még nem biztos, hogy kell nekem a 12 óra, elég a 6 is akár. És hogy jövőre nem indulhatok el az UB-n egyéniben, arra még kell 3-4 év. Milán sétált velem egy kört, kibőgtem magam, majd elindultam. Azért addigra már megvolt a 80 km, meg is nyugodtam, hogy felül tudom múlni önmagam. Aztán mentem, igyekeztem minél kevesebb időt frissítésre fordítani, hogy minél több kilométer férjen még bele. Mert csakazért sem adom fel!

Az utolsó órát már halálosan untam, szerettem volna előretekerni az időt, de az valahogy nem akartak fogyni a percek. Fejszámolásban sosem voltam jó, pláne nem ultrafutás közben, de sikeresen kiszámoltam, hogy 95 kör mindenképpen bele kell férjen az időbe a futott tempómban. Innentől számoltam vissza: már csak 5, már csak 4, és így tovább. A cipőmet meg kellett lazítanom, mert már iszonyúan szorított, aztán mentem tovább. A levegő beszorult, beszúrt az oldalam, lelassultam, de futottam. Így értem be Toncsit, aki mellett sétáltam pár métert, és aki volt olyan drága, hogy beállt nekem nyulazni. Ment előttem, diktálta a tempót, nekem csak követnem kellett, így lett meg a 95. kör. A célkapun áthaladva Dóri várt, és beállt mellém a sérült térdével futni az edzői tiltás ellenére, és majdnem meg is bőgetett, olyanokat mondott. Már nem volt sok hátra, futottunk, Dóri kicsit előttem, én utána, ő beszélt, én nyögtem és próbáltam nem bőgni. Aztán felharsant a sziréna, ami a 12 óra végét jelentette. Vége, megállhatok! Megcsináltam. Dórival megöleltük egymást, megköszöntem a segítségét, és leültem az út szélére. Közben jöttek a 24 órások, végig mindenki gratulált, pacsizott, megölelt, hihetetlen jó érzés volt. Ezért jöttem, ezért az érzésért, a tudatért, hogy én is ide tartozom, ezek közé a kőkemény, remek emberek közé, akik befogadtak, akik elismerik a teljesítményem.

Megérkezett Milán is, vele is megölelgettük egymást, és megbeszéltük, hogy van 95 köröm, meg még majdnem egy teljes, és ekkor néztem meg, mit mért az órám - hát ő 101-et mutatott, ami a nem ideális íven való haladás, a wc látogatás és miegymás is, de ugye az nem hivatalos, bár nekem fejben sokat jelent a tudat, hogy mindennel együtt azért megtettem 101 kilométert. Sokat dolgoztam érte, megcsináltam, most ez jött ki belőlem.

Megvártuk a tört kör lemérését, majd elindultunk visszafelé, közben mindenkivel, aki jött, gratuláltunk egymásnak, és hajráztunk a 24-eseknek. Milán közben úgy döntött, kiszáll a versenyből, így mindketten leadtuk a chipünket. A séta nem esett túl jól, de elballagtunk az apartmanba, ahol rendbe szedtem magam, lezuhanyoztam, megköszöntem Zorkának és Flórának a segítséget, és megcsodáltam alvó Milcsikémet, aki jól viselte a napot, leszámítva a vacsorát és a fektetést, amit egy másfél órás hisztivel tarkítva sikerült abszolválnia.
Tisztálkodás után elmentem gyúratni, közben beszélgettem a pálya mellett lévő szurkolókkal, gyúrás után pedig megnéztem az eredménylistát, ami sokkolt. 98,761 kilométerem lett, összetettben 4., korosztályos 2. lettem. Hihetetlen! Vicces, hogy 1,5 kilométernél kevesebb kellett volna a 100-hoz, ugyanúgy, mint a 6 óráson a 60-hoz. Legközelebb ennyivel fölé kell lőnöm az álmaimat.

sarvar3.jpg

Az éjszaka nem volt eseménytelen, de ezt nem a futásnak, hanem Milcsinek köszönhettem, bár tudtam pihenni.Délelőtt megvártuk a 24 órásokat, szurkoltunk nekik, felemelő érzés volt látni ezeket a hősöket az utolsó órában, ahogy még mentek előre és futottak. Joci hatalmas PB-t ment, Mateve pedig zseniálisan, erősen, koncentráltan gyűrte a köröket, igazi példakép, aki nagyon megérdemelte a győzelmet.

Az eredményhirdetést izgatottan vártam, és rögtön a mi kategóriánkkal kezdődött, Szabó Kriszti mellé én állhattam fel a dobogó 2. fokára - ügyesen, egyedül fel tudtam lépni! Viki nem várta meg az eredményhirdetést, remélem, hogy jobban van, és a következő versenye úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.

sarvar6.jpg

Hogyan tovább? Összegezve a versenyt, nem vagyok elégedetlen és nem is akarom lebecsülni a saját teljesítményemet. Egy évvel a szülés után ez most így sikerült, a körülmények erre predesztináltak. Látom, hogy fejlődőképes vagyok, tudom, hogy a fejem jó ehhez a sporthoz, a lábaim is szépen edződnek. Jövőre valószínűleg megpróbálom újra a 12 órát, akkor már tapasztaltabban, több kilométerrel a lábamban, és talán kipihentebben is. Ezt az évet a továbbiakban arra szeretném szánni, hogy ősszel fussak egy jó maratont, mert azzal még van elszámolni valóm. Addig félmaratonokon is szeretnék javítgatni, gyorsulni, és legalább egy 6 órás versenyt még tervezek teljesíteni, hogy gyűjtsem a tapasztalatokat.

Köszönettel tartozom ismét Gabinak, az edzőmnek, aki nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg, és aki ismer annyira, hogy meg sem próbál lebeszélni az őrültségeimről, inkább hagyja, hogy csináljam, és magam jöjjek rá, mi való nekem. :)

Milánnak és Milcsinek szintén köszönöm, hogy vannak nekem, irántuk érzett szeretetem, és a boldogság, amit ők adnak nekem, mindenen átsegít. Flórának és Zorkának pedig köszönöm, hogy bevállalták ezt a fárasztó hétvégét velünk, és ügyesen pesztrálták Milcsit.

sarvar4.jpg

Fotók: Vinca, Linda, Pecsenye, saját

Köridők: http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=183&bib=198