"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


12 óra „szeretekfutni” egyéni csúccsal megspékelve

A Balatonfüredi Ultrafutó Fesztivál 12 órás futásán indultam, hogy fél nap alatt annyit fussak, amennyit csak bírok!

 

Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.

Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.

Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!

Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.

Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.

Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.


Fotó: TillasPhoto

A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.

8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.

Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.

A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.

Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.


Fotó: TillasPhoto

Volt sok belső monológom magammal, hogy motiváljam magam, hogy erősítsem magamban a „szeretekfutnit”, száműzzem a negatív gondolatokat, fókuszban maradjak és a haladásra tudjak koncentrálni. 12 órakor becsatlakoztak a mezőnybe a 24 órások, színesítve és frissítve ezzel a mezőnyt, köztük is sok ismerős arc volt, akikkel lehetett picit vicceskedni, összemosolyogni, pár szót váltani futás közben, ezek is mind segítettek abban, hogy tenni tudjam a dolgom, és emlékeztettek arra, hogy miért is vagyok a pályán. Míg másokra figyeltem kicsit, addig sem a gondjaimmal foglalkoztam, amik szerencsére a sok koffein hatására elmúltak, és megint jól tudtam menni. Futottam kicsit Badics Attilával és Blaskó Misivel, Bögi Sanyi bácsival, összemosolyogtunk Vágó Bogival, Jocival és Renivel, megköszöntem a szurkolásokat a sok-sok ismerősnek, Maráz Zsuzsinak, Szabó Gerbre Gábornak, Cseke Lillának, Fűrész Editnek, Vaczkó Zsoltinak, Csécsei Zolinak és csapatának, Zolival pacsiztam, mikor kiállt.

A 6 perces tempót majdnem 6 óráig sikerült tartani, akkor kicsit nyünyögtem, hogy megint fáradtnak érzem magam, és a hátam és a vállam is fáj, Miki kicsit megnyomkodta a derekam, de aztán mentem tovább. Gyűrtem a kilométereket, picit kezdtem unni a pályát, nem volt ingerszegény ugyan, de fejben picit nehéz volt átfogni a 2,3 kilométert, amit egy kör jelentett, nem mindig éreztem, hogy hogy haladok. Megint volt egy pisiszünet, konstatáltam, hogy nem igazán szép a színe a cuccnak, úgyhogy azonnal szóltam Milánnak, hogy többet kell innom, tudjon róla ő is, így minden körben adagolta is belém a vizet. A frissítéssel továbbra sem volt gond, nagyon jó érzékkel sikerült felismernem, mikor mire volt szükségem, mikor kellett az italról átállni a gélre és a vízre, mikor kellett a kóla és a perec, mikor jöhetett újra az ital, és mikor kellett felbontani a végszükség esetére tartogatott Red Bullt. Milán és Miki mindent adtak a kezembe, Milán ha kellett, jött velem kicsit, mondta, hol tartok, hogy állok, jól megyek, hogy a lányok között az első vagyok. A magammal való versenyzés mellett ekkor már eléggé motivált az, hogy ezt a versenyt meg kellene tudnom nyerni, mert még soha nem nyertem összetettben versenyt (nyílt versenyen már lettem első, de ott az összetett nőiben nem lettem volna dobogón sem, ezt nem tekintem győzelemnek).

Fejben néha szétcsúsztam, de csak 1-1 percekre, a lábaimig sosem jutott el a „rosszaság”, mert mindig hamar le tudtam reagálni saját magam, és toltam belül a motivációs mondókámat, meg azt, hogy nekem kell ez a 12 órás egyéni csúcs, és meg is fogom csinálni. Még egyszer megmostam az arcom a fordítónál lévő kis utcai csapnál, mert éreztem, hogy jót fog tenni, és még a sót is lemostam az arcomról. A 118-at nem akartam elengedni, még akkor sem, amikor az órámon 6:10-es lett az átlag – kicsit alul mért a hivatalos eredményhez képest, így tudtam, hogy van egy pici fórom még.
Régen nem tartottam magam jó versenyzőnek, de már többször bebizonyítottam magamnak, hogy ha akarok, akkor az vagyok, és most itt nagyon akartam versenyezni, főleg magammal. Emiatt, hogy magamra és másokra is pszichológiai hadviselést gyakoroljak, igyekeztem minél többet mosolyogni. Sokan nem vették ezt fel, de sokan igen, ment az oda-vissza mosolygás, biccentés, ezek nekem sok erőt adtak. Jó látni, hogy mások is hajtanak és küzdenek magukkal, magukért, a céljukért, még ha nehéz és fáj is. Nekem is fájt, néha belül ordítottam, szinte minden izmomat éreztem, ahogy dolgoznak, nemcsak a lábaim, hanem az egész testem csinálta, amit kell, hogy elérhessem a célom. Tudtam, hogy fog fájni, de azt is, hogy le tudom győzni a fájdalmat. Éreztem, hogy a lábujjaimon vannak hólyagok, egy tuti ki is szakadt, de nem érdekelt, volt már ilyen, és még lesz is. Igyekeztem lendületesen haladni, nem megszakítani a futást a frissítéses gyaloglással, vagy pisijárattal, amíg tudtam, és nem volt rá mindenképp szükség, hogy valamiért lassítsak, nem tettem.

Milán válogatott viccességekkel és mondatokkal szórakoztatott, amikor látta, hogy szükségem van rá, így előjött pl. a „leghosszabb lófasznak is vége van egyszer” (Gabitól tanultuk!), „én vagyok a Fájdalom anyja” (Milcsi nevezte magát nemrég Mr. Pain-nek), meg a „fájdalom elmúlik, a dicsőség megmarad”.
Közben felbukkant Földi Zsu és Gábor is, persze épp akkor ettem valami gyalogolva, Zsu rám is kiabált, hogy nem sétálunk, úgyhogy a hasam megtöltése után kocogtam is tovább, és mikor Zsu a következő körben látott, akkor már tudott is rólam futós fotót készíteni, sőt akkor is, amikor még egyszer felbukkantak a sétányon és szurkoltak.
 
Fotó: Földi Zsu
Milán számolgatott, hogy hogy állok, mennyit és hogy kéne még futnom, de ezeket nem akartam hallani, inkább visszadugtam a fülhallgatómat és benne a Linkin Parkot. Nem akartam magam azzal stresszelni, hogy mennyi van még hátra, meg milyen eredményt fogok elérni, mert még mindig nagyon sokat kellett menni, és egyben nem tudtam még feldolgozni ezt az egészet. Csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobban haladjak, és ne fogyjak el energetikailag. Visszaváltottam a GU Roctane italra, a gélt és a Red Bullt az utolsó 2 órára tartogattam. 9 óránál 88 kilométerrel voltam, próbáltam magam motiválni, hogy most már csak egy 3 órás hétvégi edzés van hátra, és ezt fél lábon is kibírom. Kezdett sötétetni, Milánnal egyeztettük, hogy fejlámpát nem kérek, viszont a hosszú ujjú pólómat készítse elő, mert azt szeretném majd felvenni, és hogy „az éjszaka a barátom” (bár itt a sötét jött még csak, az éjszaka nem, de majdnem ugyanaz). Toltam a futást, ahogy tudtam, voltak benne gyorsabb kilométerek, és volt, hogy belassultam, amikor belassultam, akkor mindig nyomtam valami kis energiát, hogy ne fogyjak el, szerintem soha nem éreztem még ennyire tökéletesen, hogy mikor kell belém valami, mint most, így sikerült fenntartani egy viszonylag állandó energiaszintet. A gondolataimat nem hagytam elkalandozni, fókuszban voltam, és nem szórtam szét a mentális 100 forintomból sem talán csak 1-2-t (de igazából azt sem, mert ugye 1 és 2 forintos már nincsen, haha!). 100 kilométernél hangosan örültem egyet az új PB-mnek, hogy meglett, 10:14 most már a 10:19 helyett, 2017-es Hanka lefutva!

A sötétben is igyekeztem haladni, de fura érzés volt, úgy éreztem, gyorsabban haladok, mint ahogy valójában haladtam, és bár volt világítás a sétányon, egy-egy rövidebb szakaszon sötét volt, ott nagyon kellett figyelnem, hogy hová lépek, mert ha véletlenül elesnék, akkor annyi is a célom elérésének. Szerencsére nem volt gond ezzel, futottam, ahogy bírtam. Az utolsó 2 órára a Linkin Parkot felváltották az egyéb power songjaim, amik sikeresen erőt adtak, na meg a körönként betolt 3-4 korty Red Bull is tette bennem a dolgát ugyanúgy, ahogy az utolsó kólás gél, amit az előzetesen tervezettnél korábban kértem, de pont így volt jó, mert leért, mire kellett.

Fotó: TillasPhoto

Az utolsó 1 órára igyekeztem minden megmaradt erőmet mozgósítani, a fiúk is igyekeztek motiválni, még úgy is, hogy ekkor már nem voltam annyira kedves és nem tudtam érdemben információt befogadni, csak azt tudtam, hogy futnom kell, amennyire gyorsan csak tudok. A 112 kilométert, a korábbi PB-met 11 óra 30 perc körüli idővel futottam meg, itt is kurjongattam egyet, hogy egyéni csúcs, helló, innentől bármi van, legyőztem a 2015-ös önmagamat is. Még volt fél órám, mentem a lehető legjobb eredményért, amit csak ki tudok magamból préselni. Gabi is üzent, hogy a végét fussam meg úgy, ahogy Milán megfutotta az UB utolsó 3 kilométerét (4:30-ban futott, csak úgy megjegyezném, olyat én alapól nem tudok, haha). 6 percen belül mentem, amikor csak tudtam, és még egy kis vicceskedésre is képes voltam, amikor Erős Tibor megelőzött pont az asztalunknál, és mondtam, hogy akkor most beállok szélárnyékba és vele megyek innentől kezdve – természetesen egy métert sem tudtam a tempójában, na, ő tényleg 4:30-ban ment.

Az utolsó fél órában már totálisan kikapcsolt aggyal toltam, csak arra koncentráltam, hogy minél több legyen a kilométer, de közben képes voltam kiszámolni, hogy a végén még bele fog férni teljes kör, nem kell majd kint megvárnom a tört kör mérést. Valóban így is lett, a dudaszó kb. 150 méterrel a kapu után ért. Milánnal, Mikivel és Zsuékkal körülvéve, sírdogálva ünnepeltem meg az eredményemet, ami végül 117,5 kilométer lett. Fél kilométerrel elmaradtam a saját magam által megálmodott eredménytől, de nem vagyok egyáltalán elégedetlen, mert maximálisan kihajtottam magam, ezen a napon ennyi volt bennem.

Korábban szinte minden versenyemen attól féltem, hogy ha kihajtom magam, akkor mi lesz másnap, nekem haza kell mennem a gyerekemhez, hogy fogok róla gondoskodni, ha teljesen szétcsapom magam. Most ez a gondolat egy percig nem volt bennem, pont a gyerekek motiváltak abban, hogy minél keményebb legyek magammal és amit tudok, tegyek meg a jó eredmény érdekében. Meg az is segített, hogy tudom, hogy képes vagyok nagyon jól és gyorsan regenerálódni, és másnap nem négykézláb mászkálok majd közbe-körbe a lakásban. És sikerült, megvan, amiért mentem, futottam egy nagy egyéni csúcsot, visszatettem magam az ultrás mezőnybe, nem mellesleg pedig még meg is nyertem életem első ultraversenyét, ami különösen boldoggá tesz. A teljesítményt akkor is le kellett adnom, ha nem volt erős a női mezőny, de ha meg erősebb lett volna, és esetleg van kivel meccselni, van kire tapadni, van, aki húzott volna, akkor lehet, hogy még jobban tudok menni. A teljes mezőnyben 5. lettem egyébként, tehát 4 férfi futott nálam jobbat.


Fotó: Milán

Mi lett volna, ha nem vagyok totálisan kialvatlan, és nem kell már 3 óránál élesztgetni magam? Mi lett volna, ha rövidebb a pálya, és jobban átfogom fejben, jobban látom a többi futót, az esetleges lekörözéseket? Mi lett volna, ha menet közben láttam volna bármit is az eredményjelzőn? Persze ezt nem fogom megtudni, mi lett volna, ha… és nem is érdekel, mert most boldog vagyok ezzel az eredménnyel, ezzel a 117,5 kilométerrel, amit elértem. Fájt, küzdős volt, de megérte, szerettem érte küzdeni! Belátható közelségben van a 120 kilométer, elérhető, és érzem, hogy meg fogom tudni csinálni valamikor – akkor, amikor azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy meg akarom csinálni. Sok tervem, sok célom van, mindegyiknek eljön a maga ideje. Most tettem végre előre egy nagy lépést, legyőztem önmagamat, a korábbi, fiatalabb, picit pihentebb önmagamat, megküzdöttem a fejemben lakozó démonokkal is, úgy mint a saját kishitűségem, a félelmeim és a negatív gondolataim. Sokkal erősebben voltam jelen mint bármikor máskor, tudtam magam hajtani, a gyengeségeimet a magam javára tudtam fordítani, sokkal jobban bennem volt a futás szeretete, mint korábban bármikor (kivéve a Spartathlonon, az nekem maga volt az örömfutás és örömünnep). Erőt adott a két cuki gyerekem, hogy most már két mosolygós és cuki pupák vár otthon, akiknek megmutathatom az érmeimet, és akik örülnek nekem, amikor hazaérek, és akik vigyáznak, hogy rá ne lépjenek anya bibis lábujjára (ja, nem, persze, hogy azonnal rálépnek).

Szerintem ez egy jó futás lett, egy erős visszatérés, egyéni csúccsal. Most már nem tervezem magam lenullázni többet, sem sérüléssel, sem terhességgel és szüléssel, szeretnék a következő években folyamatosan stabilan futni, stabil teljesítményt nyújtani.
Hiszem, hogy két gyerek után, 37 évesen is lehet erősödni és fejlődni, ehhez tökéletes segítségem van Gabi személyében, aki edzőként és barátként is jól ismer, van egy támogató férjem, és szerető családom, akikre számíthatok, ha frissíteni és bébisintérkedni kell. Hiszem, hogy van helyem a futás világában és az ultrások között, és nagyon szeretek futni akkor is, ha nem mindig könnyű! Itt vagyok megint, és nem megyek innen sehová!

Fókusz és versenyzés: bekapcs!

Ha a tavalyi évemre azt mondom, hogy nagyon jó volt, akkor az idei év gyakorlatilag az ellentéte. Nem véletlenül nem is írtam idén olyan sokat. Nem volt sok minden, inkább csak a lényegesekről írtam, a nyűgjeimet meg igyekeztem kihagyni, vagy csak röviden tálalni. Nem véletlenül alakultak így a dolgok, és talán nem is baj, hogy ez az év olyan volt eddig, amilyen, részben tudatosan, részben véletlenül lett ilyen, de tanulok belőle folyamatosan.

A Spartathlon után nem tudtam, hogyan tovább, kissé buta módon csak odáig terveztem, azt akartam megcsinálni nagyon, beletettem mindent, amit tudtam, és életem legjobb versenyét és futóélményét kaptam cserébe. Azóta is valahányszor eszembe jut, libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, és gondolatban visszatérek oda, futás közben is sokszor felidézem, milyen volt ott lenni. Imádtam, és vissza fogok még menni. De ezt már tudjátok.

De utána kissé túlzottan elengedtem magam, és ennek meg is lett a böjtje. Azt hittem, hogy ha nincs terv, attól még jól fogok tudni futkosni, csak lazán, jólesően, nem olyan sok kilométert, de azért tisztességesen. Nem így lett. Szeretek futni, nagyon rossz, ha nem futok, és megyek is, de teljesen mást jelent nekem a futás akkor, ha van valami időhöz kötött, "kézzel fogható" cél, mintha csak úgy lógok a levegőben és megyek bele a vakvilágba, és igazából csak azért futok, hogy fussak.

A Thor Gym-es edzőképzés ideje alatt értelemszerűen a futás nem volt annyira fontos, ám amikor vége lett, nem tudtam rendesen visszaállni, mert nem volt tervem a "hogyan továbbra". Közben ott volt az a mizéria a talpamon lévő tyúkszem körül, ami rohadtul fájt és minden gyalogos- és futólépésemet megkeserítette hónapokon keresztül, kétszer kellett kiműttetnem, a második, lézeres kezelés után iszonyú lassan gyógyult, hetekig futottam úgy, hogy egy kb. 1 forintos nagyságú lyuk volt a jobb talpamon pont ott, ahol a talajjal érintkeztem. De szerencsére végül meggyógyult, és ajánlom neki, hogy többé ne is térjen vissza.

A teljes téli alapozás kimaradt, tavasszal sem futottam szinte egy tisztességes hetet sem, az Ultrabalatonon iszonyúan fájt a szívem, hogy nem indulok, még akkor is, ha amúgy sem is terveztem, és nem is jutottam volna túl sokáig. De arra jó volt, hogy rájöjjek, össze kell magam kapni, mert így nem jó, nem vagyok boldog, nem vagyok kiegyensúlyozott, nem találom a helyem a világban, nem tudom hol levezetni a munkában beszedett, a korábbinál jóval több stresszt (előléptettek, több teendőm és felelősségteljesebb feladatköröm van januártól), úgyhogy vissza kell csinálnom mindent, ahogy korábban volt. Az edzések cél nélkül nehezen és szenvedősen teltek, a formám pocsék volt, szarul éreztem magam a bőrömben.

37174497_855607831299821_3173681670091964416_n.jpg

Megcsináltuk ugyan Milánnal a Szimplát, de annyira gyengén mentem, hogy szívem szerint elástam volna magam. Pont jókor jött Zsófi és az Ultra Tisza-tó páros, mert emiatt kissé összekaptam magam, de a verseny után megint a posványban találtam magam. Kínlódtam, szenvedtem, szörnyen mentek a futások, sem erőm, sem kedvem nem volt menni, mert semmi örömöm és sikerélményem nem volt. Csak húztam bele magam a mocsárba még jobban. Erre sajnos alkatilag hajlamos vagyok, ha valami szar, akkor én még simán ráteszek magamnak 2-3 lapáttal - és így már semmi nem lesz jó. Boldogtalannak éreztem magam, sem a munkában nem találtam a helyem, sem a futás nem tudott kihozni ebből az állapotból. Nekem a futás volt az elmúlt években az önmegvalósításom, a sikerélmény-szerző területem, amitől jobbnak, erősebbnek éreztem magam, amitől kiegyensúlyozottabb voltam, ami adott egy pluszt a mindennapokban. De mivel most a futás sem ment jól - mitől is ment volna jól -, nem volt semmi kapaszkodóm. Úgy éreztem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de nagy nehezen arra is rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni. Milánnal nagyon sokat beszélgettünk a dolgaimról, szerencsés vagyok, hogy a férjem ilyen régóta szeret és figyel rám, és elviseli, ha épp rossz passzban vagyok, meghallgat és ha máshogy nem is tud éppen segíteni, tartja a vállát, hogy azon bőgjem ki magam. Közös erővel arra jutottunk, hogy találjak magamnak egy versenyt, egy célt, ami megvalósítható, belátható időn belül van (tehát látom, hogy x hét múlva, nem kell rá túl sokat várni), és csináljam.

39164777_724041477927577_1417668897959575552_n.jpg

Kitaláltam, hogy indulni szeretnék a velencei 12 óráson. Nem a 6 óráson, mert azt a távot annyira sosem szerettem, ahhoz eddig sem voltam elég gyors. A 12 órás viszont kellően hosszú, kellően tud fájni, kellően ultra ahhoz, hogy engem motiváljon. Igen, fájni fog, tudom, hogy fájni fog, viszont azt is tudom, hogy meg fogom tudni csinálni. Ettől remélem, hogy visszahoz, hogy érezzem, hogy élek, hogy csinálok valamit, hogy van akaraterőm és elszántságom. Furán működöm, tudom. Gabinak is előadtam az ötletem, és teljesen érthető módon először nem támogatott benne. De mivel az edzőmmel is szerencsém van, mert figyel rám, érezte, hogy valami nagyon nem oké mostanában, így kérte, hogy üljünk le beszélgetni, mondjam el, mi van most, mit szeretnék, találjuk meg azt, ami segít rajtam és kirángat a gödörből. Átbeszéltük, Gabi megértette, mit szeretnék és miért, így végül engedélyezte a 12 órát, és kiadta parancsba, hogy még a verseny előtt találjam ki, mi lesz a következő, amit szeretnék és motivál. Ha tudtok valami jó kis versenyt, ami érdekes lehet számomra, szóljatok!
Nekem egyébként fontos, hogy az edzőm ilyen, és az is, hogy tudjon róla, hogy mit csinálok, milyen versenyre megyek. Biztos vannak olyanok, akik az edzői "utasítás" ellenére csinálnak dolgokat, én nem ilyen vagyok. Így tudunk együtt dolgozni hosszú évek óta, és így maradhat meg a jó kapcsolatunk.

Szóval indulok Velencén a 12 óráson. Nincs PB terv (hivatalosan 112 km a legjobbam még 2015-ből), tudom, hogy most nem lesz belőle egy nagy futás és egy nagy eredmény. "Csak" egy ultrát akarok futni. Úgy akarok odaállni, hogy fókuszált vagyok, és végigfutom az egészet, magamért. Egy jó érzésű, összeszedett futást akarok, ahol egyben vagyok, és újra megtalálhatom magam a futásban. Régóta szeretnék egy olyan versenyt futni, ahol az elején benyomom a zenét a fülembe, felteszem a szemellenzőt és csapatom végig, ahogy tudom, csak magamra figyelve. Nem hasonlítom magam sem a korábbi önmagamhoz, sem pedig másokhoz. Ez a terv, remélem, összejön. Mikor megkaptam az áldást a versenyre, már másnap átkattant az agyam, és jobban ment a futás. Úgy látszik, tényleg így működöm.

A 12 órás előtt azért még lesz más is: a Sparta Team újra összeáll: a "győztes" csapaton ne változtass elvalapján Zsófival ismét párosban futunk majd, méghozzá a Suhanj6-on, tuti jó lesz, szerintem ügyesek leszünk, gátfutásban már nagyon jók vagyunk, és remélhetőleg éjjel nem fog minket szarrá égetni a nap sem!

37619034_2053821271359956_1355246491819573248_n.jpg

A futóedzések mellett egyébként minden héten 2-szer, de van, hogy 3-szor is előpakolom a súlyzószettemet és nyomom az erősítő edzéseket. Úgy érzem, hogy megéri csinálni, erősebbnek érzem magam, a kezdetben béna gyakorlatok is egyre jobban mennek, és egyébként élvezem is az edzéseket. Magamnak rakom össze, hogy mit csinálok, és mindig jól kipurcantom magam (kemény edző vagyok, na), de nagyon jó érzés.
Voltam a héten Vandánál manuálterápiás kezelésen, mert a nyakam mostanában nem az igazi és többször beáll, és megjegyezte, hogy sokat javult a tartásom, láthatóan szebben tartom a vállaimat, mint korábban, ami az erősítésnek köszönhető, szuperjól esett ez a pozitív visszajelzés.
A kedvenc gyakorlatom amúgy az evezés, akár rúddal, akár TRX-szel, Bálint anno ezt javasolta azoknak, akik sokat ülnek, nem véletlenül, a vízszintes irányú húzás pont ellentétes azzal, amit egész nap csinálok: ülök a gép előtt előrenyújtott karokkal, amitől a vállaim előreesnek és a nyaki gerinc szakasza is túlterhelődik. Úgyhogy evezek rendületlenül március óta, és megéri. Az edzősködés amúgy nagyon érdekel és vonz, és szeretnék még sokat tanulni ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, ez igazán nekem való téma, amivel szívesen foglalkoznék.

39164233_299246340850412_1119718297852444672_n.jpg

Az utóbbi 2-3 hétben pedig voltam párszor indoor cycling-on is a Suhanj Fitnessben, úgy éreztem, jót tenne a testemnek egy másfajta kardioterhelés is, hátha jobban alakulnak a formáim, szeretném a tavalyi versenysúlyomat és formámat visszaszerezni. Az étkezésre is igyekszem jobban figyelni, néha van egy kis elhajlás, de az össze-vissza kajálás helyett megint a sporttáplálkozás került előtérbe. Lassan haladok, de legalább visszaálltam a régi utamra. Most fókusz van és cél van, és meglátjuk, mit hoz az ősz.

Évértékelő - Bye bye 2015

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem - ez a pár száz méter híján 188 km az év 105. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban - de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. :)

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

 

Ha kíváncsi vagy az idei legfontosabb futásaimra, akkor ezeket a bejegyzéseket olvasd el!

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

 

 

 

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

dsc02475.JPG

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

10830772_1063858533627950_2778652762546617981_o.jpg

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

11174392_10205490731641673_8838524022107213395_o.jpg

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

Az élet, meg a futás apró örömei

A székesfehérvári 12 órás óta túlzottan nagy történések nem voltak körülöttem, mégis úgy gondoltam, hogy pár dolgot szeretnék "megörökíteni", csak néhány gondolat erejéig.

Élmény 1.

Egy héttel a 12 órás után ismét volt Kvázibárki Gerilla Maraton - és most Félmaraton is. Most csak a félmaratont vállaltam be, nem lett volna túlzottan okos dolog maratont futni, bár teljesen jól voltam a 12 órás után, nem célom kizsigerelni magam. Hiszen az év két nagy és igazi versenye még előttem áll. Március 15-én reggel 7-kor volt a rajt, stílusosan a Pilvax közből.

gerillafelmar.jpg

Annamarival futottunk végig, mindketten egy laza edzést szerettünk volna, jólesően, úgyhogy nem nyomtuk nagyon. Ahhoz képest, hogy soha nem futottunk még együtt, szerintem jó volt így együtt, egy ritmusban mozogtunk, nem igazán kellett egymásra várnunk (csak rám egy picit akkor, amikor bekéreckedtem pisilni a Műegyetem egyik kollégiumába), szépen haladtunk. Az útvonal jó volt, a Belváros után átmentünk Budára, fel a Várba, majd a Lánchídon át az Andrássy úton keresztül a Hősök terére, ott volt a befutó. Jópofa volt, és pont elég.

kvazibarkifelmar.jpg

Élmény 2.

Apró sikerélmény, és tiszavirág életű, de nekem azért sokat jelent: a 12 órás eredmények felkerültek a DUV-re, és mivel még elég kevés a verseny, meg az eredmény ilyenkor, ezért a 10. helyen állok per pillanat. Én mint hobbisportoló anyuka, ezt sikerként fogom fel, annak ellenére büszke vagyok rá, hogy tudom, hogy ennél jóval hátrébb fogok kerülni, mert nagyon sokan lesznek, akik az én eredményemnél jobbat futnak majd idén. De akkor is, és addig is örülök neki, hogy valamiben - legalább átmenetileg - 10. legjobb lehetek a világon! Szerencsére sok magyar van még rajtam kívül az élmezőnyben, külön öröm, hogy ezeket a szuper csajokat személyesen is ismerhetem, egy pályán futhatok velük és tanulhatok tőlük.

12orasranglista.jpg

Élmény 3.

Folytatom az edzéseket is, a múlt hét igen erős volt, 3 edzésből futottam majdnem 100 kilométert (pontosan 93-at), és lett egy 112-es hetem. Sokaknak ez egy laza hét, de nekem ez az eddigi, nem versenyes legjobb hetem, vagyis edzésekből gyűjtöttem össze. És úgy érzem, van még bennem, még ennél is nehezebb hetet is elbírnék, ha kellene. A heti hosszú edzés 50 kilométer volt, először azt találtam ki, hogy lemegyek a Balaton Szupermaraton utolsó napjára, és ott futom le, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy maradtam Pesten. Egyedül szerettem volna futni, úgyhogy a sziget helyett városnéző "túrára" indultam. Jó nagy kört tettem meg, közben fotózgattam, ha már volt nálam telefon. Egészen jól ment a futás, persze voltak nehezebb szakaszok, akkor viszont igyekeztem koncentrálni. Egy ilyen jellegű, küzdelmesebb edzés nagyon sokat erősít rajtam, később tudok meríteni belőle. Pont ezek miatt lett a mottóm és "himnuszom" a Linkin Park egyik dala, és kifejezetten az egyik sor, az It's your battle to be fought", vagyis kb. hogy ez a te harcod, amit meg kell vívnod. Harcolok, ha kell, mert ez egyedül az én választásom, én döntöttem az ultrafutás mellett. (Jelenleg épp egy hányós-hasmenéses nyavalyával harcolok, de nem adom fel ezt sem!)

 És egy fotómontázs a futásról, ha már kattintgattam pár selfie-t.

50kmfutas.jpg

 

Élmény 4.

És még egy öröm a végére: itt a tavasz, végre nem kell nyakig beöltözni! Már úgy untam a huszonöt réteg ruhát magamra aggatni reggelente.

tavasz.jpg

Élmény +1.

Bár nem futás, de számomra hihetetlen: az én drága kisfiam hétvégén már 3 éves lesz. Egy szempillantás alatt lett pici babából okos és huncut nagyfiú, hihetetlenül büszke vagyok rá, és imádom. :)

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Tavaszi menetrend

Javában tart a téli alapozás, nem akarom elkiabálni, de egyelőre jól bírom, egész jól megy a futás is. Persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy már csak emiatt sem bízom el magam. Szépen követem az edzéstervben leírtakat, minden feladatos edzést igyekszem maximális erőbedobással végrehajtani, van, hogy jobban megy, van, hogy kevésbé. A január és a február csak az edzésmunkáról szól, márciustól pedig jönnek a versenyek.

A fantáziám idén nem valami nagy, már ami a tavaszi szezont illeti. Pontosan ugyanazokat a versenyeket vállalom be, amiket tavaly. Tudom, hogy meg lehet őket csinálni, azt pedig nagyon remélem, hogy jobban is meg lehet őket csinálni, mint tavaly.

Tehát a tavaszi fő versenyek:

március 7. Székesfehérvár, Optivita 1. állomás: 12 óra - ha minden igaz, egyben 12 órás OB is

április 25-26. Sárvár: 24 óra - egyben 24 órás OB is

május 30-31. Ultrabalaton, ami most az eddig 212 km helyett 220 lett

Ezeken kívül tervben van még a Vivicitta, méghozzá a családi futás része, hogy Milcsi életében először rajtszámos futóként legyen jelen versenyen. Illetve ha esetleg ismét számít ránk a BSI, akkor iramfutóként valamelyik táv.

A cél: minden versenyemen jobbat menni, mint tavaly. Nem túl bonyolult feladat, csak futni kell hozzá, erősebbnek, tudatosabbnak és koncentráltabbnak lenni, mint 2014-ben. Azt gondolom, hogy tanultam már annyit a saját hibáimból, hogy tudjam, mire kell különösen odafigyelnem, ha ez sikerül, akkor sikerülnie kell a javításoknak is.

12 órán 106 km, 24 órán 174 km, az UB-n pedig 30 óra 10 perc a megjavítandó cél. Bízom benne (és főleg magamban), hogy menni fog.

CompresSport-DNF-Shirt-Front.jpg

102-es küzdelem

Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

10442994_721325747921050_3394531281135065516_o.jpg

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

10547381_943879705638540_6993701590409069758_o.jpg

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

10644772_943882862304891_8172185532770999256_o.jpg

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

10455916_10203768962158512_8790304718783511012_n.jpg

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Irány tovább előre!

Két hete már, hogy lement az Ultrabalaton, de olyan, mintha egy éve lett volna, és olyan, mintha nem is velem történt volna. Pedig velem történt, én csináltam meg, nem más. Még mindig nagyon boldog és büszke vagyok erre a teljesítésre, hogy sikerült, de ettől igyekszem nem elszállni. Beletettem a munkát, kivettem belőle egy eredményt, a teljesítés eredményét. De ettől még nem lettem jobb futó, nem érzem azt, hogy enyém az egész világ. Nem akarok Spartathlonon indulni (egyelőre, mondjuk a következő 10 évben), és nem akarok vérszemet kapni és minden létező ultraversenyen elindulni.

Próbálok okosan, a megkezdett úton, a felépített vonalon tovább haladni, fokozatosan, élvezettel. Jelenleg három nagyobb versennyel kalkulálok az év hátralévő részében: augusztus 9-én a Suhanj!6 6 órás versennyel, szeptember 6-án a budapesti 12 órás Optivita állomással, és a november 8-ai velencei 6 órás Optivitával.

A két Optivita állomást szeretném minél jobban teljesíteni, hogy év végén a négy verseny összesítése után (Optivita Ultrafutó Kupa 4 állomása, egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny kell hozzá) minél jobban álljak az összetettben. Jelenleg a 2. helyen állok két verseny után, de év végéig még bármi megtörténhet, bárki feljöhet és megelőzhet, ettől függetlenül szép lenne dobogós helyen végezni.

A Suhanj!6 tavaly nagyon jó élmény volt, remélem, idén is az lesz, és abban is bízom, hogy végre sikerül 60 kilométer fölé mennem egy 6 órás versenyen. Vicces, de az 58-59 kilométert minden esetben stabilan tudom hozni 6 óra alatt, legyen az 12, 24 órás, vagy 212 kilométeres verseny, most itt az ideje kicsit összekapni magam, és egy 6 órás versenyen behúzni azt a hatvanvalamennyit.

A szeptemberi 12 óráson sem titkolt célom az egyéni csúcsjavítás, nagyon jó lenne 110 kilométer fölé jutni. Ha egy dombos pályán (az UB-n) ment a 108, akkor ez egy sík körpályán reális lehet. A novemberi 6 órást meg majd meglátjuk.

Ezek mellett a versenyek mellett, ha úgy alakul, lehet, hogy lesznek még kisebb, más versenyek is, például a Zsákbamacska futás, ahol tavaly 2. lettem, így idénre van egy meghívásos nevezésem, de akár egy maratont is szívesen futnék,  ha belefér a felkészülésbe.

Az elmúlt két hét rövid, kényelmes futásokkal telt, hogy kipihenjem az UB fáradalmait, a héten viszont kezdődik a komoly munka, gyorsító edzésekkel. Jövő héten pedig az igazi munkám is elkezdődik, 2 év és 4 hónap itthonlét után ismét dolgozni fogok (bár itthonról eddig is dolgoztam, de nem napi rendszerességgel, bejárósan). Szóval eléggé új helyzet lesz ez most nekem, de igyekszem megoldani a rám váró feladatokat.

süti beállítások módosítása