"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Három az egyben

Kissé elmaradtam az írással, pedig voltam versenyeken, és tisztességesen edzettem is. Ott kezdeném, hogy a Nike félmaraton után erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy lefutom a maratont. Aztán végül ez megmaradt gondolati szinten, talán jobb is így, nem biztos, hogy a szülés után fél évvel neki kell ugranom a 42 kilométernek. Biztos ment volna, de nem sikerült volna úgy, ahogyan én azt szeretném, hogy a következő maratonom sikerüljön.

Judit, a volt kolléganőm viszont felvetette, hogy Tündivel hárman (szintén volt kolléganő) lefuthatnánk váltóban a maratont. Benne voltunk, és el is kezdtük a szervezést. A háromfős váltó 11,4-21-4-9,4 kilométeres szakaszokból állt, úgyhogy el is kezdtünk gondolkodni, hogy akkor ki fussa a középsőt. Judit nem akarta, Tündinek rosszalkodik a térde, így ő a Nike-t ki is hagyta, én meg nem akartam a csapat teljesítményét rontani azzal, hogy én lassongok a leghosszabb szakaszon. Aztán bevillant valami, hogy na akkor én vállalom a 21-et, ha már az motoszkált az agyamban, hogy maraton, ne legyek már olyan nyuszi, hogy nem merem én elvinni a hosszú szakaszt. Úgyhogy "hősiesen" bevállaltam. Judité lett az eleje, Tündié a befutó. Ez egész gyorsan ment, a csapatnév kiötlése ennél hosszabbra sikerült, de végül mi lettünk a Nevenincs Trió, a rajtszámokat és a rajtcsomagokat is sikeresen felvettük és szétosztottuk egy kisebb logisztikai bravúrral.

Október 7, vasárnap, a verseny napja. Milán nem futott, úgyhogy ő volt Milcsivel, én pedig "kimenőt", vagy inkább "kifutót" kaptam. A váltóhelyem a Lánchídnál volt, úgyhogy kis családommal felkerekedtünk, és kibattyogtunk, közben az élmezőny már jött a rakparton, tudtunk is nekik szurkolni. A váltóhelyen ezernyi ember, de sikerült összefutni Mártival, volt egyetemi csoporttársammal, aki egy ötfős váltót erősített, gyorsan dumáltunk egyet, aztán beálltam a toi-toi sorba. Röpke 30 percet sikerült sorban állással töltenem, mire bejutottam a kettő közül az egyik bódéba. Aztán rohanás a váltózónába, még a nadrágom sem sikerült bekötni, csak az mp3 lejátszót és egy energiaszeletet elvenni Milántól, amikor már hallottam, hogy Judit a nevem kiabálja. Kiderült, hogy már 2-3 perce ott állt és várt... Gyorsan átvettem a chipet, és a kezemben minden cuccal, bemelegítés nélkül nekiiramodtam. Az első pár száz méter pakolással telt, gyors óraindítás, eltettem az energiaszeletet, beüzemeltem a zenét és bekötöttem a gatyám is. Aztán próbáltam nem elfutni az elejét. A Lánchídtól az Erzsébet híd felé kellett futni, majd volt egy fordító, ott becsatlakozott a 30 km-es mezőny, és mentünk fel a Lánchídra, hogy átfussunk Budára. A Lánchídra való felkaptatás közben megláttam a fiúkat, Milán úgy fordította a babakocsit, hogy lássam kis Milcsikémet, és még a Futóbolondos tapsoló-szurkoló izét is a kezébe adta. Hát, majdnem elbőgtem magam, úgy kellett nyugtatni magam, hogy nehogy már az első kilométer előtt megfulladjak, mert csak kapkodtam a levegőt. A Lánchídon már a futásra igyekeztem koncentrálni, de azért nézelődtem, hátha látok ismerőst. Érdekeset mindenesetre láttam: egy futó csajnak a karjára egy sárgarépa volt tetoválva. :)

ppic_27_SPAR_Budapest_Maraton_utvonal_1273.jpgA híd után egy kis kanyargással ledöcögtünk a rakpartra, és kezdetét vette a szinte végeláthatatlan egyenes. Hömpölygött előttem, utánam a tömeg, szemből pedig már jöttek a gyors futók, akik már elértek az Árpád hídig, és vissza is jöttek onnan. Sokan utálják a hosszú egyeneseket, én sem rajongok értük igazán, viszont amikor úgy van megoldva a dolog, hogy szembe fut egymással a mezőny egy fordító miatt, no, azt szeretem. Ilyenkor nézem a szembejövőket, figyelem az ismerősöket, lehet integetni, drukkolni, és ez remekül eltereli a figyelmet a futásról. Nem is éreztem, hogy futok, csak szedtem a lábaimat, és közben sasoltam a szembemezőnyt. És egyszer csak ott is voltam a fordítónál. Irány visszafelé. Mivel mögöttem még sokan jöttek, visszafelé is tudtam kukkolni a többi futót, sőt, pacsiztam is az 5 órás iramfutó Marky-val. Szinte észre sem vettem, a félmaratont jelző kapunál voltunk - ez nekem 10 kilométert jelentett. Néha addig is ránéztem az órámra, hogy milyen tempót megyek, 10-nél pedig láttam, hogy 57 percnél vagyok. Jól esett, jól ment a futás, próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne fussam el magam, de valahogy nem bírtam lassabban menni. Tartottam hát ezt a tempót, lesz, ami lesz alapon. Csak mentem előre, közben nézelődtem, a zenémre koncentráltam, a szurkolókat figyeltem, és változatlanul jól éreztem magam. A Lágymányosi híd hamar eljött, és bár az ottani fordító szakaszt annyira nem díjaztam, örömmel konstatáltam, hogy most már megyek is vissza a váltóhelyre, már nem sok van hátra. A Szabadság híd lejtője jól esett a lábaimnak, lazítottam kicsit rajtuk, de a rakparton visszafelé sikerült kissé megborulnom. Nem nagyon, de azért kezdett fájni kicsit. Próbáltam tartani a tempót, nagyjából sikerült is, de azért a 19-es kilométerem 6 percen kívülire jött össze - szerencsére csak ez az egy lett ilyen lassú. A Lánchidat látva erősítettem - sokat jelentett fejben, hogy nem csak magamért, hanem a lányokért is futok. No meg láttam az órán, hogy ebből félmaratoni egyéni csúcs lehet. Meg is lett, 2:01:40-et mértem a 21 kilométerre, ami olyan 2:02-es félmaraton - a Nike-s időmből így bő 3 percet sikerült faragni! A váltóhelyen Tündi már várt, gyorsan átvette a chipet, váltottunk pár szót, és már futott is. Én picit lihegtem, nyújtottam, majd elindultam hazafelé a rakparton, közben szurkoltam a maratonistáknak.

Jó volt részt venni ezen a versenyen, igazi 3 in 1 volt: maratonon voltam, félmaratont futottam, csapatban versenyeztem! A Nevenincs Trió végül 4:04:58-as idővel ért célba, a Staféta női csapatok közül a 16. helyen. :)

2012\09\11 haanchee 6 komment

Új életem első félmaratonja

2012. március 29-e óta számítom az új életemet. Azóta vagyok Anya. A régi életem is szuper volt, de az új életem Milcsi érkezése óta még szuperebb, ez a kis ember beragyogja a napjaimat, minden pillanatban boldoggá tesz, még a legfáradtabb, legnyűgösebb pillanatokban is. Minden más lett, én is, de valahogy minden jobb, és minden átértékelődött. A régi életem fontos dolgait azért igyekeztem megtartani, köztük a futást is.

A Nike félmaratonra május legvégén kezdtem el készülni egy szépen és tudatosan felépített edzésterv segítségével. Eddig minden nagyobb versenyemre a lehető legrövidebb idő alatt készültem fel, most viszont elhatároztam, nem sietek, itt a lehetőség, hogy a nulláról felépítsem magam - szerintem ez jól sikerült. Végigfutottam a nyarat, hol Milcsivel a babakocsiban, hol nélküle - szegény gyerek már most "futtatva" van, szerintem legalább 250 kilométere van már neki is. :)

A Nike hétvégéje igen mozgalmasra sikerült számunkra, szombaton ugyanis Balatonalmádiba mentünk a 12 órás OB-re, ahol Milán indult. A baba miatt úgy döntöttünk, hogy aznap reggel utazunk, így hajnali fél 4-kor keltünk, hogy a 7-es rajtra odaérjünk. Almádiban lenyomtuk a 12 órát, majd irány haza, alvás, vasárnap 6-kor pedig ébresztő, irány a Nike.

Milán szerencsére reggelre kipihente magát annyira, hogy vállalta az egyéni iramfutó nyúl szerepét, mint ahogy előzetesen is szó volt róla. Hogy mi ketten tudjunk futni, Milcsit a két nagynénjére bíztuk, ők hárman a rajt-cél melletti VIP területen vártak minket és szurkoltak. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, így igyekeztem nem gondolni a kisfiamra - csúnya dolog, de az edzések során tapasztaltam, hogy nem szabad hagynom elkalandozni a gondolataimat ilyen irányba, mert akkor nem tudok a futásra koncentrálni.

A rajt előtt beszélgettem pár ismerőssel, elköszöntünk Milcsitől és a lányoktól, majd Milánnal elindultunk a rajtzónánk felé. Beálltunk a tömegbe, én pedig igyekeztem koncentrálni a rám váró feladatra. Persze nagyon megható volt az egész rajtprocedúra számomra, utoljára az Ultrabalatonon éreztem ezt tavaly. Ellőtték a rajtot, nekünk még majdnem 5 perc kellett, hogy a rajtkapuhoz érjünk. Milcsiék ott szurkoltak, kiabáltunk és integettünk egyet, majd irány a félmaraton. A kis drágám látványa nagy erőt adott. :)

Milán nagyon szépen igyekezett lassítani az elején, kértem is tőle, hogy ne hagyja, hogy elkezdjek döngetni az elején, mert akkor a versenyemnek annyi. Jól éreztem magam, valahogy bennem volt, hogy ebből egy nagyon jó futás lehet, ha okosan csinálom. Az Andrássy útra kiérve sokan előzgettek minket, de ez nem zavart, mert 6 percesnél nem akartunk gyorsabban haladni, hogy legyen végig erőm. Szépen haladtunk, és bár meleg volt, ezt is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az első frissítőnél betáraztunk 3 zacskós vizet - ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így nagyon sokáig tudtam inni és locsolni magam, és meg sem kellett állnom közben. A frissítésnél az volt a taktika, hogy Milán hoz nekem, amit kérek, én pedig nem állok meg, hanem futok, hogy ne essek ki a ritmusból és ne lassuljak le. Ezt jól sikerült alkalmazni, a frissítők előtt mindig egyeztettünk pár szóban, mit kérek, ha úgy alakult, én is vettem el vizet vagy izót, és Milán is hozott nekem, a zacsis víz pedig kb. 13 kilométernél fogyott el végleg.

Fejben nagyon egyben éreztem magam, nem gondoltam semmire, ami megzavarhatott volna, nem frusztráltam magam azzal, hogy még mennyi van hátra, nem néztem az addig eltelt időt, az órám direkt úgy volt beállítva, hogy a tempót lássam rajta, arra néha ránéztem, de ennyi.

A budai oldal hamar eltelt, a Szabadság híd közepétől, ahol lejteni kezdett a híd, lazítottam a lábaimon, jólesett egy kicsit lefelé futni. A pesti rakpart sem tűnt most olyan hosszúnak, jó volt a váltóhelyeken áthaladni a szurkolók között, a Parlamenttől a Dráva utcáig tartó szakasz pedig hazai pálya, annyiszor futottam a felső részen Milcsivel. Itt a fordítóig majd vissza a szembe futó embereket figyeltem, hátha látok ismerőst köztük, és addig sem saját magamra figyelek. A fordító után hamar jött a 15. kilométer, innentől pedig úgy éreztem, lassan fokozni illene a tempót, ha már eddig eljöttem holtpont és belesétálás nélkül. Éreztem, hogy van még erőm, és tudok majd, ha csak egy kicsit is gyorsítani. Folyamatosan előzgettünk futókat, ez is erőt adott, sőt, a Nyugati felüljárót is szépen sikerült megfutni, pedig nem igazán szeretek emelkedőre futni. Lefelé ismét lazítottam a lábaimat, majd a Ferdinánd hídnál még egy utolsót frissítettem. Onnantól igyekeztem még inkább fokozni a tempót, Milán szépen húzott magával, és bár a Dózsa György úton eléggé szenvedtem, nem lassultam szerencsére. Az utolsó emelkedőt nagyon nem kívántam, de a 20-as kilométertábla láttán már semmi nem érdekelt. Az utolsó kilométert sikerült a leggyorsabbra futni, a célegyenesben pedig sprintelni. A célkapu előtt pedig ott drukkolt a drága picikém, nagyon cuki volt, és nagyon megható.

A nagy óra 2:10-et mutatott, így gyorsan konstatáltam, hogy nagyon szép eredményt sikerült futni - a saját órám leállításakor pedig láttam, hogy 2:05-tel kezdődik az időeredményem! Egyéni csúcs, te jó ég! És valóban, 2:05:47-tel sikerült teljesíteni a távot, ami pontosan 1 perccel jobb az eddiginél. Nagyon boldog voltam, megölelgettem Milánt, és megköszöntem a segítségét - nélküle biztosan nem sikerült volna így ez a verseny. Az biztos, hogy egyedül is végig tudtam volna futni, de a frissítésnél nyújtott segítsége, és az utolsó pár kilométeren a tempó megtartása volt a döntő. És persze nem szabad megfeledkeznem Gabiról sem, aki hétről hétre írja nekem az edzéstervet, emellett pedig lelki támogatást is nyújtott, amikor nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Köszönöm szépen!

Az új életem első félmaratonja tehát remekül sikerült, azt hiszem, a kisfiam nem csak az Apukájára,  hanem az Anyukájára is büszke lesz majd, ha már fel tudja fogni, miket is csinálunk. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez fontos nagyon, és nem csak magam miatt, hanem Milcsi miatt is csinálom. Nagyon szeretek futni, és bár voltak hülye gondolataim, mikor újra elkezdtem edzeni, beláttam, hogy nekem jár ennyi. Úgy tudok jó anyja lenni a kisbabámnak, ha valahogy én is ki tudom szellőztetni a fejem, ki tudom magam hajtani, le tudom vezetni a feszültséget (még ha abból nincs is sok). Úgy érzem, az anyaság jobb futóvá tett, és a futás jobb anyává. Mert keményebb vagyok, kitartóbb, kiegyensúlyozottabb, magammal is foglalkozom egy picit, nem frusztrál, hogy nem mozgok, így nem leszek tunya és dagadt asszonyság (persze ezt nem is engedem meg magamnak).

5 hónappal a kisfiam születése után tehát visszatértem a futók közé, és a visszatérésem nem is sikerült rosszul. :)

279636_3901197600950_1394252360_o.jpg

Félmaraton és maraton - idén szurkolóként

Tavaly ilyenkor lázasan készültem életem első – és eddig egyetlen – maratonjára, most szurkolóként hangolódom.

Úgy alakult, hogy most sem a félmaratonon, sem a maratonon nem indulok el, inkább a jövő évre tartogatom a nagy kihívásokat, előreláthatóan lesz belőlük bőven. De mivel a futástól nem tudok elszakadni – és nem is akarok – így ott a helyem a 26. SPAR Budapest Nemzetközi Maratonon drukkerként ugyanúgy, ahogyan a 26. Nike Budapest Nemzetközi Félmaratonon tettem.

A félmaratonon először a Lánchídnál vártam a futókat kereplővel és fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy buzdíthassam őket. Hatalmas volt a tömeg, ott, a 4. kilométernél még nagyon egyben volt a hétezer fős mezőny, hosszú időn keresztül hömpölyögtek a futók a Roosevelt téren keresztül fel a Lánchídra. Most is azt éreztem, mint korábban, amikor ekkora futómezőnyt láttam: kirázott a hideg, és én is ott akartam köztük lenni. Persze hangosan kerepeltem, és kurjongattam az ismerősöknek – szerencsére volt belőlük bőven a mezőnyben, és majdnem mindenki vissza is integetett. Jó érzés volt ott lenni, és valamilyen formában részese lenni a versenynek. Igyekeztem minél többet fényképezni, Milánról sikerült egy jó sorozatot csinálnom, ahogy kanyarodott fel a hídra, úgyhogy a családi futófotó archívum sikerrel bővült. Mikor elhaladt a mezőny, gyorsan elindultam a lezárt alsó rakparton a Szent István parkhoz, ahol már visszafelé jönnek majd a futók – az élmezőny már a Parlamentnél haladt, úgyhogy a tempós séta közben őket is tudtam buzdítani, aztán sorra jöttek a futók, és közben én is elértem a magamnak kijelölt szurkolási pontot. Ez már a 15. kilométernél volt, itt már jócskán szétszakadt a mezőny, de még itt is nagyon sűrűn jöttek egymás után az emberek. Elég meleg volt, az élmezőny és a gyorsabb futók után jöttek a lassabbak, akiknek nagy szükségük volt a drukkolásra, úgyhogy a fotózás helyett itt már átálltam a hangos kerepelésre és kiabálásra. Sok mosolyt kaptam, és úgy láttam, sikerült jónéhány futóba erőt öntenem, volt, aki előttem váltott sétáról ismét futásra, és sokan engem is megtapsoltak. Fura, de jó érzés volt.

A maratonon is azt tervezem, hogy a Lánchídnál, majd a parknál szurkolok a futóknak. Mivel ez kétszer olyan hosszú táv, viszont fele annyi futó vállalja, így sokkal jobban széthúzódik majd a mezőny, illetve sokkal nagyobb harcok várhatók. Remélem, hogy ismét lesznek olyan emberek, akiknek tudok egy kis erőt adni azzal, hogy biztatom őket. Nekem futás közben mindig jólesett, ha valaki drukkolt, igyekeztem mindig legalább egy kis mosolyt kipréselni magamból, hogy jelezzem, hálás vagyok a kedves szavakért.

Október 2-án, szombaton tehát drukkolok majd mindenkinek, aki teljesíti a 42,195 km-es maratoni távot, és remélem, jövőre ott lehetek én is majd a mezőnyben.