"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2018\06\19 haanchee 2 komment

Fel és le, fel és le, Szimplán csak ennyi

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 

35647332_1806218302794255_394133051216494592_o_1.jpg
Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

35463879_10215770873445631_8026748153384402944_o.jpg

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.

35520926_1806218042794281_6647547052702040064_o.jpg
Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

35515032_1806601059422646_121378271160958976_o.jpg

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

35533742_1806601216089297_3741239766939598848_o.jpg
Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.

35399320_1806650812751004_5803543196868804608_o.jpg
Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

35522350_1806616706087748_1760667026327601152_o.jpg

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

35472395_1806634772752608_4828626173758013440_o.jpg

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

35786350_1806649216084497_3005551962654507008_o.jpg

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

35530267_1806618736087545_9069531333423792128_o.jpg

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

2017\10\21 haanchee 2 komment

Most hogyan tovább?

Hogyan tovább egy Spartathlon után? Mi a következő cél? Mit fogok csinálni most, hogy megvan a nagy álom? Sokan kérdezték ezt az elmúlt napokban, de azt hiszem, mindenkinek azt mondtam, hogy nem tudom. Azért, mert még én magam sem tudom. És még nem is érzem az idejét annak, hogy ezen gondolkodjam. Három hét telt el a Spartathlon óta, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom a történteket.

cel3.jpg

Oké, Spartathlon teljesítő vagyok, de nem Spártai Hős, nem vagyok hős, nem szeretem ezt a megnevezést, nem tudok vele azonosulni, mert semmi hősieset nem csináltam. Célba értem életem versenyén, mert tényleg ez volt életem versenye, a legjobb, a leghosszabb, amiért a legtöbbet tettem, és amit a legjobban, legösszeszedettebben tudtam megcsinálni. Erre nagyon büszke vagyok. Élvezem a figyelmet, szeretetet, tiszteletet, amit minden irányból kapok ismerősöktől, barátoktól, ismeretlenektől. Adtam pár interjút, jelentek meg rólam cikkek, örömmel mesélek bárkinek arról, hogy milyen volt a verseny, hogy készültem fel, mit csináltam, hogy csináltam. Jólesik, hogy ez van most, nagyon. De ez a figyelem nem fog örökké tartani, és nem is akarom, hogy örökké tartson. És nem is tervezem, hogy innentől kezdve "abból élek", hogy megcsináltam a Spartathlont. :)

 cel1.jpg

Most a hétköznapokba való visszarázódás, visszaszokás a fő feladat. Mert ha elfelejtem befizetni az óvodában Milcsi ebédjét (nem felejtettem el!), ha nem végzem el a munkámat, nem adom le határidőre a megbeszélt cikket  (elvégzem, leadom!), nem takarítom ki a lakást (kitakarítom!), nem hivatkozhatom arra, hogy de hát én lefutottam a Spartathlont, mert ez így senkit nem érdekel. Meg nem is az én stílusom. De nehéz újra csak a hétköznapokban élni, ide-oda rohangálni és pattogni a teendők között, amikor nincs előttem valami nagy cél, ami erőt ad, amiért küzdök, ami átlendít. Most még nincs ilyen, és nem is tudom, mikor lesz. Oké, benne van a fejemben, hogy szeretnék egy gyors maratont futni (nekem ez 3:30-on belüli), és az is, hogy most lehetne ezt a formát továbbmenteni egy jó 24 órásra (mondjuk 205 km feletti eredmény). De mégsem tudom még kitűzni, hogy mit akarok. És talán most még nem is szabad.

cel2.jpg

Ami biztos, hogy nem tudok nem futni, úgyhogy futok, egyelőre konkrét cél nélkül. Azt hittem, hogy ez nekem nem megy, mert eddig mindig volt valami, amiért futottam, amire készültem. Most nincs, de tudok így is futni, mert eléggé szeretek futni. Egy teljes futásmentes hetem volt a Spartathlon után - jó, 3 nap után megnéztem (farmerben, utcai ruhában), tudok-e még futni, ment, de kb. 200 méter elég is volt. Egy hét után döcögtem egy szigetkört, aztán két nappal később még egyet. Mindkettő testen kívüli élmény volt, olyan, mintha nem is én futottam volna, még nem voltam jelen a saját testemben, máshol voltam, másvalaki voltam, aztán visszatértem önmagamba. Ezután volt két nagyon rövid, kevés kilométeres hetem, 15 és 20 kilométerrel, benne egy versennyel, Milcsit kísértük az első éremszerző 2,5 kilométeres versenyén, nagyon ügyes volt a drágám.

Runner family - 2.5 km together #running #runnerfamily #family #raceday #race

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

Ez a hét már egy "rendes" futós hét, visszaállok a heti 5 edzésre, kértem Gabitól edzéstervet, de csak lightosat, semmi durvulás vagy megerőltető futás, olyan 50-60 kilométeres hetekkel szeretném szinten tartani magam. Ez kényelmesen belefér az életembe, kell is, hogy mozgásban, formában maradjak, ne tunyuljak el, kell a testemnek és a lelkemnek is. Meg azért is kell, mert eléggé kocka vagyok abból a szempontból, hogy a bevált napirendemet jó tartani, mert ha ez nincs meg, akkor szétcsúszom és nem tudom, mi van. Lehet, hogy mostanában kimarad majd egy-egy edzés, de emiatt nem lesz lelkiismeretfurdalásom. Közben elmegyek egy jó alapos kivizsgálásra is a Sportkontrollba, Breyer Helga doktornővel megbeszéltük, mit érdemes most megnézetni a laborban, plusz csinálunk egy terheléses cukor-inzulin vizsgálatot is, hogy lássuk, az anyagcserém milyen állapotban van.

A fő most az, hogy szinten tartsam magam, aztán meglátom, mikor áll össze újra a kép, és mikor döntöm el, hogyan tovább. Egy biztos, futni fogok, az ultrákról sem mondok le, és egyszer, valamikor a Spartathlonra is vissza fogok, vissza kell még mennem.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

2017\08\16 haanchee 3 komment

Hosszú nappal, ultra éjjel

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

futas.jpg

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

20819053_725310421010282_2301293982520061309_o.jpg

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

20861606_10213263693527700_4071274177286448867_o.jpg


A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

20819736_10211582288746504_6545457516097083305_o.jpg

Fotók: Gizionok :)