Újabb ultraversenyen vagyok túl, méghozzá életem egyik legnehezebb versenyén. Az OptiVita Ultrafutó Kupa budapesti állomásán ismét 12 órán indultam, idén másodszor, összességében negyedszer, de azt kell mondanom, hogy ez volt közülük a legnehezebb. Vártam a versenyt, és szerettem volna egy jót futni. Nem igazán az eredmény "jósága" motivált, hanem az, hogy lehetőség szerint lazán, élvezettel, örömfutás jelleggel tudjak menni - már amennyire a 12 óra örömfutás tud lenni persze. A fő célom pedig az volt, hogy végig a pályán maradjak, mert az OptiVita kupasorozat összetett versenyében (amibe egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny eredménye számít bele) az előkelő 2. helyre sorolhattam előre ezzel a versennyel.

A verseny hetében pont szabadságon voltam, így többet tudtam pihenni, úgy gondoltam, ez jól fog jönni a futás során, nem izgultam, megcsináltam a heti edzéseimet, kedden megérkezett az új Hokám, így kétszer tudtam is benne futni. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Jó volt, hogy nem kellett messzire menni, csak a Stadionhoz, és jó érzés volt tudni, hogy Milcsi és anyukám egyszer csak megjelennek majd, és szurkolnak nekünk egy kicsit. Nem kellett korán kelni, gyorsan megérkeztünk, beszélgettünk, kipakoltunk szokás szerint a Márton-Team mellé, készülődtünk. Az idő jónak ígérkezett, így ujjatlan mellett döntöttem, felvettem az új nadrágom és az új cipőm (persze mindkettőben futottam előtte már). Beálltunk a rajtba, és már indultunk is, jöhetett a 12 óra futás.

Már az első körben éreztem, hogy valami nem stimmel, egyszerűen nem mentek a lábaim, nem pörögtem, nehézkes, lassú voltam, nem volt bennem erő, nehezemre esett a futás. Nem volt jó sehogy sem. Ugyan nem tettem órát, de éreztem, hogy még a 6 perces tempó is nehezen megy. De mivel a célom a verseny végigfutása volt, hát haladtam, ahogy tudtam. Körözgettem, aránylag hamar, a nehézkes mozgás ellenére is a 4. helyre kerültem Makai Viki, Gyebnár Évi és Druskó Zsófi mögé. Mivel ők mind jobbak nálam, ez a helyzet nekem tökéletesen megfelelt, főleg azért, mert a kupasorozatban még érdekelt "vetélytársak" mögöttem voltak. De mivel 12 óra alatt bármi megtörténhet, nem könyvelhettem el a "sikert", mennem kellett, hogy mögöttem is maradjanak. De a futás gyötrelmesen ment. Dóri a pálya szélén kérdezgette, mi van, de azon kívül, hogy azt mondta "nem baj, fussál", nem tudott segíteni. Nem hisztiztem persze, elkönyveltem, hogy hát ez most ilyen, ezt kell kibírni, nem lehet mindig egyszerű az élet, valahogy "meg kell bűnhődnöm" az UB-ért.
2 óra futás után még mindig szenvedtem, már kicsúsztam a 6 perces átlagból is. A nadrágom is borzalmasan idegesített, a fenekemen felcsúszott, elől le, a rajtszámtartó fel-le vándorolt a derekamon, folyamatosan igazgattam magam. Eldöntöttem, hogy lecserélem a jól bevált shortra, hátha egy gonddal kevesebbre kell figyelnem. Jó döntés volt, a nadrágváltás után ezzel már nem volt problémám többet. A cipőn is agyaltam, hogy azzal mi legyen, mert még nem volt rendesen betörve, éreztem kicsit a jobb bokámat (amit előrelátó módon betape-eltettem, már csak pszichés alapon is), de aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt az új Hokának ezen a versenyen - szerencsére innentől kezdve nem volt baj a cipővel, és a lábam sem kezdett fájni.
Futottam körbe-körbe az 1087 méteres pályán, közben figyeltem a többieket, Viki, Zsófi, Évi többször elszáguldottak mellettem, a többi lány mögöttem volt. Milántól is kaptam köröket, örültem, hogy neki jól megy a futás. Néha akadt társaságom egy-két körre, Járosi Tamás és Toncsi főleg, Badics Attilával poénkodtunk többször, Márton Attilával is futottam egy kört, Zoli is hajlandó volt párszáz métert velem jönni. Ha meg egyedül maradtam, próbáltam a fülemben szóló zenére koncentrálni. Ha szurkolt valaki, mosolyogtam, folyamatosan ettem, ittam, sótablettát, magnéziumot vettem be, lemostam az arcom, vizet locsoltam a fejemre és a hátamra, mert iszonyú melegem volt. Telt az idő, én meg csak nem haladtam úgy, ahogy akartam. A gyomrom tökéletesen működött, és ha már nem haladtam olyan jól, és sokszor meg-megálltam frissíteni, kicsit kísérleteztem is: először ittam sört verseny közben (alkoholmentes grapefruitosat), és jólesett, kár, hogy felmelegedett, és a kókuszrúd sem akart visszajönni, miközben elrágcsáltam. A gélek szépen csúsztak, nem émelyegtem tőlük szerencsére.

Eltelt 4 óra a versenyből, amikor valami kezdett megváltozni, egy picit mintha kezdtem volna jobban lenni, mintha bemelegedtem volna. Dóri beállt hozzám futni, jó volt, hogy jön velem és beszél hozzám, nagy dumálásra nem voltam képes, de éreztem, hogy kezdek alakulni kicsit. Nodari Zsuzsi is megérkezett közben, ő is beállt hozzám, mesélte, milyen volt a Runway Run a reptéren. A két lány társasága és segítsége kirángatott a szakadékból, amiben voltam, így már csak egy árokban rohangáltam.

Az idő nagyon lassan telt, de nagy nehezen eljött a 6 órások versenyének lefújása, így volt "program": futás közben gratulálni nekik (a 2 és 4 órásokkal is így tettem), és végre az is megtörtént, hogy én gratulálhatok Pecsenyének, mert én futok tovább és nem ő. Kiürült a pálya, a "sprinterek" kiszálltak, maradtak a 12 órások. Egyre inkább kezdtem magam összekaparni, és néha sikerült kilépnem az árok szélére, ott maradni, és csak később lépni vissza bele. Kezdtem jobban lenni, és bár már fáradtam, de végre elkezdtem érezni, hogy futok. A tempóm nem volt acélos, de azért haladtam. Méghozzá egy ideje már a 3. helyen stabilan, Zsófi ugyanis 50 km megtétele után kiszállt a versenyből, Viki és Évi voltak csak előttem.

Aztán egyszer csak a pálya szélén feltűnt az én drága kisfiam (meg az anyukám), és ez nekem annyira jó volt, hogy még jobban összekaptam magam. Nehogy már Milcsi azt lássa, hogy anya gyenge és szenved! Arról szó sem lehet! Megölelgettem, megpuszilgattam, erőt merítettem belőle, és mentem tovább. Dóri jött velem ismét pár kört - ekkor történt az, hogy Milcsi egy körben meglátott és sírt, én pedig nem álltam meg hozzá, hanem mentem tovább. Tudtam, hogy nincs semmi komoly baja, és igazam is lett, a következő körben már hangosan kiabálta, hogy "Hajjá Anya!". Dóri aztán kiállt, Badics Attilával futottunk egy kicsit együtt, és a stadion túlsó oldalán a fűben megláttunk egy srácot feküdni, mentünk, néztük, hogy rosszul fest, futottunk tovább, hogy küldjük érte a mentőt, közben anya és Milcsi odaértek, és vigyáztak rá, míg meg nem érkezett a segítség.

Érdekes módon, egész jól éreztem magam, lehet, hogy attól, hogy lehűlt az idő, lehet, hogy attól, hogy nem görcsöltem azon, hogy nem megy a verseny, csak mentem, ahogy épp tudtam. De itt már egész jól haladtam az első 4 órához képest érzésre. Közben szólt Dóri, hogy Évi is kiszállt, és csak 3-4 körrel van előttem, fussak szépen, ügyesen tovább, és meglesz a 2. hely. Mondanám, hogy erre vérszemet kaptam, de nem pont így történt, mert még mindig nagyon hosszú idő volt hátra a végéig, így nem könyveltem el magam másodiknak, nem éltem bele magam, arra koncentráltam, hogy fussak. Pár kör múlva a kijelzőn viszont már a kettes szám villogott a nevem mellett, csak Viki volt előttem, igaz, ő fényévekkel, ezt mondjuk nem tartom szégyennek, mert annyival jobb nálam. Annyit azért eldöntöttem, hogy ha kell, versenyezni fogok a 2. helyért, menni és küzdeni, nem hagyom magam csak úgy "legyőzni" senkinek sem. De végül "harcra" nem került sor, stabilan tartottam a 2-3 körös előnyömet, amiből a végére még több lett.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy éreztem magam jobban, összeálltunk négyen Milánnal, Tamással és Zsuzsival, és mentünk szépen körbe-körbe, még az eleredő eső sem zavart. Végül a négyesfogat az utolsó 2 órára feloszlott, mindenki futotta a maga versenyét, Zsuzsi pedig a pálya széléről buzdított minket tovább.

Eljött nagy nehezen az utolsó óra is, én pedig most először nem éreztem azt egy körözős ultrán, hogy halálosan unom az egészet, legyen már vége, hanem koncentráltan tudtam haladni. Mentem a 100 kilométeremért. Az első 4 órában egy fillért nem tettem volna rá, hogy összejön a 100, de végül 9 óránál láttam, hogy meglehet, 22 kilométerem volt 3 órára, ezt meg kellett tudnom csinálni. A segítők, szervezők az utolsó órán sorfalat állva buzdították a pályán lévőket, úgy éreztem magam, mint Sárváron a 24 óra utolsó órájában, ugyanaz a hangulat volt, sztárok voltunk arra a 60 percre. 16 perccel a vége előtt meglett a 92 kör, ami a 100 kilométerhez kellett, örültem, és mentem még két kört, mert még belefért. Pont az asztalunknál ért a végét jelző kürt, úgyhogy hamar lemérték a tört körömet, mehettem kicsit rendbe szedni magam.

Második lettem Viki mögött, 102,2 kilométerrel (majd' egy huszast vert rám). Az eredmény nem valami fényes (bár nekem ez a 2. legjobbam), hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is sokan tudnak ennél többet, de nem vagyok elégedetlen. Amiért mentem, megcsináltam, végig a pályán voltam, és feljöttem a kupában az összetett 2. helyére, kb. 30 km az előnyöm a 3. helyezetthez képest, és már csak egy 6 órást kell futnom, ahol még egy közepes teljesítménnyel is megőrzöm azt. Hogy 2. leszek/vagyok, majd csak akkor jelentem ki, ha a 6 órást lefújták, és kihirdetik az összetett eredményt, nem kiabálok el semmit.

A 12 órás családi csúcsot ezen a versenyen "átadtam" Milánnak - vagyis inkább ő vette el, mert nagyon szépen versenyzett, 107,1 kilométert futott végül, így megérdemelten ő az új rekorder a famíliában. Nekem még ott a 24 órás és az UB idő-csúcs.

Úgy érzem, ezen a versenyen tapasztaltam meg, milyen igazán az ultrafutás. Mik a mélységei, nehézségei, milyen az, amikor már az elejétől kezdve minden rossz, és milyen az, amikor egyszer csak ezeken túl tud lendülni az ember. Küzdöttem, nem adtam fel, mentem és csináltam, erőt merítettem, amiből tudtam, kapaszkodtam, amibe lehetett, átlendültem a holtpontokon, és végül feltámadtam, amit eddig csak másoktól láttam. Most már én is tudom, hogy lehetséges.

A folytatásban jön a Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol 2 órás iramfutó leszek, egy héttel később Dórival megyek a Szimpla Élményre (36 km és majd' 2000 méter szint a Mátrában), októberben jön a SPAR Budapest Maraton, novemberben, a 31. születésnapom előtt egy nappal pedig a 6 órás OptiVita, ami egyben OB is. Utána pedig azt hiszem, pihenek egyet, mert igencsak hosszú és nehéz ez az év - ennek ellenére élvezem.

Fotók: Ironphoto, Ironteam

Ami tavaly nem sikerült Sárváron, az idén sikerült Székesfehérváron. Végre van egy 100 kilométeres futásom, sőt, igazából 105,744 km a hivatalos eredmény. Áttörtem a falat, amit én magam húztam magam elé. Kellett hozzá egy év, meg egy évnyi edzés, meg egy fél évnyi rendes alvás, meg az, hogy ledobjam magamról a 100-as érzésének stresszét, amit magammal hurcoltam. Úgy mentem oda, hogy ezt most nekem meg kell csinálni, mert képes vagyok rá. De ha mégsem, az sem baj. Ez kellett.

Az Ultrabalatonra való felkészülés jegyében év elején eldöntöttük, hogy az Optivita Ultrafutó Kupa első állomásán, Székesfehérváron szeretnénk részt venni Milánnal, majd Sárváron is. Gabival konzultálva arra jutottunk, hogy Székesfehérváron 12, Sárváron pedig 24 órát futunk. Picit félelmetes volt ez a gondolat, és még a fehérvári futás hetében kedden sem éreztem azt, hogy szombaton én 12 órát fogok tudni futni, de persze bíztam magamban. Azt az instrukciót kaptam, hogy ez egy edzés, mindegy, hogy hány kilométert futok, de végig fussak, és csak a legszükségesebb helyzetekben gyalogoljak. Elhessegettem minden negatív gondolatot, arra koncentráltam, hogy  ez egy edzés, ami jó hosszú, ahol gyakorolhatok, frissíthetek, és a pályán sem vagyok egyedül. A pályával mondjuk nem voltam teljesen kibékülve, mert kb. a fele borzasztó: van egy kavicsos szakasz egy alattomos emelkedővel, majd egy bokatörően rossz betonos szakasz jön, aminek végén egy szűk földes lefelé szakasz van kis kanyarral megspékelve. Ahol pedig jó a beton, ott meg ott a tópart és a süvítő szél. Tavaly itt futottam az első 6 órásomat, tehát tudtam, mi vár rám, pont emiatt féltem kicsit, hogy 12 órán keresztül itt kell köröznöm.

Milánnal most ketten mentünk, Milcsi az Anyukámmal maradt Pesten. Megérkezés után felvettük a rajtcsomagokat, üdvözöltük az ismerősöket, majd kipakoltuk a cuccainkat, szokás szerint a Márton Team szomszédságában. Dóri most mindössze egy órát futott a versenyen, vállalta, hogy utána segít nekünk, ha szükségünk van rá. Öltözéknek háromnegyedes nadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, hosszú ujjú aláöltözőt, és egy rövid ujjú technikai pólót választottam. Nem igazán tudtam, milyen lesz az időjárás, bíztam benne, hogy nem öltözöm fel túlzottan, de fázni sem fogok.

Végre futok!

10-kor elrajtolt a mezőny, én benyomtam a fülembe a zenémet, hogy csak magamra tudjak figyelni. Szeretek másokkal együtt futni, de nekem idő kell egy versenyen, mire megtalálom magam, és azt a tempót, ami ideális számomra. A magamra hangolódásban segít a zene, elzár a külvilágtól, nem "kell" senkivel sem beszélgetnem, így nem visz el mások tempója és a lelkesedés. Feltettem az órámat is, hogy lássam a tempót, nem szerettem volna 5:30-nál gyorsabban futni, inkább az 5:40-et lőttem be kezdő sebességnek. Mivel a nap melegen sütött, tudtam, hogy minél előbb el kell majd kezdenem frissíteni, és a sótablettákat is el kell kezdenem adagolni,  hogy ne legyek rosszul, és ne görcsöljek be. Futottam, frissítettem, akikkel esetleg a rajt előtt nem találkoztam, azoknak menet közben köszöntem, hol én előztem, hol engem előztek.

Úgy 10 km körül melegedtem be, akkor kezdtem érezni, hogy egész jól megy a futás. Sajnos a kavicsos részen nem volt szerencsém, begyűjtöttem pár követ a cipőmbe. Rövid távon elcipeltem volna őket magammal, de itt ezt most nem akartam, meg kellett állnom és kiszórni őket. Ez a közjáték nem zökkentett ki, hiszen "csak" edzeni jöttem, és sejtettem, hogy párszor még úgyis meg kell majd ismételnem ezt a játékot - igazam lett, négyszer szórtam ki a kavicsokat a 12 óra alatt, majd még egyszer a legvégén. Ezen kívül az első kb. 4 óra eseménytelenül telt, ha valaki mellém ért, volt, hogy váltottunk pár szót, Dóri kérdezte, hogy kérek-e valamit, frissítettem, figyeltem a köreimet, és futottam. Talán a legizgalmasabb momentum az volt, amikor futás közben levettem a sapkám, a két pólóm, majd az egyiket (ami felül volt) visszavettem, közben elszórtam pár zsebkendőt. A lábaim szépen mentek, egy pici görcsöt éreztem a hátsó combjaimban, de hamar elmúlt. Éhes egyáltalán nem voltam, sósat ettem a frissítőből, aztán kipróbáltam a Nutridrinket, hogy milyen. A gél, bár túl édes, sokat segített, szinte éreztem, ahogy leért a lábaimba, és jobban tudtam haladni. Evéshez és iváshoz megálltam, letoltam, aztán futás tovább. Szokásomtól eltérően vécén is voltam, úgyhogy a vízháztartásommal kivételesen minden rendben volt futás közben. A maratoni távnál is még 6 percen belüli átlagot hoztam a sok kis közjátékkal együtt. Közben a 2 és 4 órás számokat lefújták, közeledett a 6 óra vége, én pedig holtpont nélkül, jókedvűen haladtam előre. A 6 órás részidőm majdnem PB lett, 58,5 km körül járhattam akkor.

6 óra eltelt, és még mindig futok

A meleg miatt eléggé izzadtam, főleg az arcom, nyomtam ki magamból a sót. Éreztem, hogy ragad az arcom, és ettől nem éreztem magam valami túl jól. Eldöntöttem, hogy amikor lefújják a 6 órásokat, megteszem a kört, ahol tartok, hogy gratulálhassak az ismerősöknek, majd bemegyek az épületbe és megmosakszom. Megváltás volt a szappanos-meleg vizes arcmosás, lejött rólam a sóréteg, felfrissültem, lelkileg is feltöltött ez a pár perces pihenő. Aztán mentem tovább. Meglepően jól éreztem magam, nem fájt semmim, szépen haladtam, élvezetes volt a verseny. Ekkor már csak a 12 órások voltak a pályán, így fel tudtam mérni, hogy kb. hol tartok a női mezőnyben. Addig csak Mateve és Kicsi köröztek le, más nem, így sejtésem szerint a 3. helyen haladtam, és arra tippeltem, hogy Vincze Zsófi van mögöttem kb. 2 körrel. Bár nem a helyezésért jöttem, bennem volt, hogy jó lenne dobogóra állni, de ha nem így alakul, akkor sincs baj. Inkább a 100-as elérésére koncentráltam. Ehhez 90 kört kellett megtenni, meg még 1 kilométert (a szervezők táblákkal jelölték, hogy hol a félmaraton, maraton és a 100 km). A 70. körnél örömmel állapítottam meg, hogy már "csak" 20 kör kell, és meg is van - de végül ez nem ment ennyire egyszerűen. Inni szépen ittam, 3-4 körönként izót és vizet, de az evés valahogy nem ment. Egyszerűen nem voltam éhes, és semmit nem is kívántam igazán. Ettem vajas kenyeret, betoltam még egy gélt, még egy Nutridrinket, meg egy magnéziumot is. Ment a futás, nem volt holtpontom, vagy ha volt is, gyorsan átlendültem rajta, mert igazi megingást nem éreztem. Sorra kaptam a drukkolásokat, az elismeréseket, hogy jól megyek, örültem, hogy ez kívülről is így látszik. 4 órányi vegyes szám után meghallgattam 4 Linkin Park albumot többször egymás után, az a zene tökéletesen elvonja mindenről a figyelmem, annyira átszellemülök tőle, hogy csak futottam és magamban énekeltem. Igyekeztem kihasználni a majdnem idilli állapotot és futni, amíg jól megy. Ez úgy a 9. óráig tartott.

Még 3 óra

Tudtam, hogy ez a 12 óra elég  hosszú ahhoz, hogy problémamentesen megússzam. De az ultrafutásban azt is szeretem, hogy problémamegoldásra késztet, ha valami jön, meg kell oldani, és haladni tovább. Úgy érzem, hogy ebben aránylag jó vagyok, csinálom, amiért jöttem és igyekszem nem elhagyni magam. Éhséget továbbra sem éreztem, viszont azt igen, hogy háborog a gyomrom és lejjebb is megindultak a dolgok. De szerencsére sem alul, sem felül nem akart kijönni semmi, csak gázok és gőzök (az érzékenyebbektől elnézést kérek, de hát ez történt, na). :) De ettől sajnos lelassultam. Pedig közben besötétedett, a sötét pedig az én barátom. Felöltözködtem, mert hűvös lett, majd amikor a hűvös hidegre váltott, dzsekit is vettem elő. Ezek az öltözködések talán kicsit alibik is voltak egy-egy megállásra, de ezek után mindig el tudtam indulni. A zenéből érdekes módon elegem lett, kivettem a fülemből, nem volt már kedvem hallgatni, inkább a szuszogásomat hallgattam. Dóri pár körre csatlakozott hozzám, dumáltunk, mesélte, ki hogy van. Kértem, hogy nézze meg, hanyadik vagyok, de ne mondja meg, hogy ne idegesítsem magam. Mert szerintem harmadik vagyok, bár Zsófi visszavett kört, és valószínűleg meg is fog előzni, ahogy gyorsvonatként megindult, de azért jó érzés harmadiknak érezni magam. Utólag kiderült, hogy a 10. óráig harmadik is voltam, ott fogott be és előzött meg Zsófi. Mateve és Kicsi pedig brutális meccset vívtak a győzelemért. A hasam fájdogált, bele-bele kellett sétálnom a kifelé kívánkozó izék miatt, de haladtam, gyaloglás közben többször akadt társam is, Milán hol elment mellettem, hol visszaelőztem, neki is akadtak problémái, de szépen felállt belőlük, és ment ő is a 100 kilométerért.

Egyetlen egyszer sikerült elgyengülnöm. Amikor a szervezők benyomták a Happy-t Pharell-től. Milcsi kedvenc száma. Hát ott sikerült elbőgnöm magam, de gyorsan rendeztem soraimat, és a táncoló, vigyorgó kisfiammal a lelki szemeim előtt újra futni kezdtem. Egy kicsit még mindig nehéz futónak és anyának is lenni egyszerre. De megoldom. Amióta Milcsi hagy éjjelente aludni, könnyebben futok, és ezért hálás vagyok neki. Miatta is ment jobban ez a futás, mint bármelyik ultrám eddig. Az, hogy pihent vagyok, rengeteget számít. Most is inkább csak fejben fáradtam el, testben kevésbé, de még közel sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Majd ezen is dolgozom még.

A 100-as elég nehezen akart eljönni. Amilyen könnyűnek éreztem a 70. kör után, olyan nehezen jött el a 90. kör. De elértem, 11 óra 8 perc futás után. Jöhetett volna előbb is, de a futásban sem érvényes a "mi lett volna ha". Jutalmul ismét elmentem a mosdóba kicsit összekaparni magam. Akár futhattam volna is még egy kört annyi idő alatt, de a lelkemnek kellett ez a kis "ünneplés". Megcsináltam, picit ünnepeltem egy kis mosakodással, hogy emberként, nőként egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán mentem tovább, hogy a hátralévő időben még gyűjtsek pár kilométert. Sajnos az utolsó 20 perc már rossz volt, a jobb bokám ugyanis megadta magát, egyik lépésről a másikra úgy megfájdult, hogy nem tudtam rendesen rálépni. A rossz beton, az egyik irányba lejtő talaj miatt ott kaptam a legnagyobb terhelést. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy bár imádom a Nike Lunarglide-omat, a csillapítása ilyen hosszú távokra nem az igazi, ez is megerősített abban, hogy az ultrákat én is Hokában toljam a jövőben, mint oly sokan mostanában. Az izmaimnak viszont szinte semmi baja nem volt, és szerintem ebben a Compressport szár nagyon sokat segített.

Milánnal közben ismét összeakadtunk, és az utolsó köröket együtt futottuk, valahogy mindig így jön össze, de ezt egyikünk sem bánja, jó együtt befejezni a versenyt, együtt lenni a lefújás pillanatában, és együtt örülni vagy éppen bosszankodni. Most mindketten örültünk, hiszen nekem is és neki is meglett a 100 fölötti táv, amiért jöttünk. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobb is megy, de ezt majd meghagyjuk legközelebbre. Végül 105,744 kilométert mentem, ami a 4. helyhez volt elég, Milán 102,444-et.

Összességében elégedett vagyok, mert nem volt iszonyú nagy problémám, nagy fájdalmam, az izmaim remekül működtek, a frissítés tűrhetően ment, fejben nem gyengültem el. Úgy érzem, hogy a 110 kilométer sem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy a 24 óra és az UB ennél sokkal nehezebb lesz, megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én azokat megcsinálni, de addig még van idő, és bízom magamban, hogy sikerülni fog. 1000 százalék, hogy a tavalyi önmagamhoz képest sokkal erősebb vagyok, testben és még fejben is, plusz az, hogy normálisan tudok aludni, rengeteget ad hozzá, míg Sárváron már a 6. órában bőgtem a fáradtságtól, itt először a 10. óra után éreztem, hogy fáradok, de az is fejben és nem testben jelentkezett, kicsit kezdtem unni a körözgetést.

Úgy érzem, jó úton haladok, bár sok munka van még előttem, de meg fogom oldani a rám váró feladatokat és megküzdök a nehézségekkel. Milánnak, Milcsinek, Gabinak és Anyukámnak külön köszönöm a segítséget, hogy futhatok, Dórinak a pályán és a pálya szélén nyújtott szupportot, na meg a közös edzéseket is. Mindenki másnak nagyon köszönöm a szurkolást a pályáról, a pálya széléről és itthonról - nem sorolok fel mindenkit, akit felsorolhatnék, mert hosszabb lenne, mint egy Oscar-díj győztes beszéde. :)

Fotó: Ironteam

Ismét eltelt egy hónap, a február, jöhet a rövid értékelés, összegzés. Sajnos elég felemásra sikerült ez a négy hét, nem minden jött össze úgy, ahogy szerettem volna. Persze ettől még nem dőlök a kardomba, és nem ostorozom magam, azt gondolom, nem ezen fog múlni az idei futószezonom.

Februárban 15 edzést csináltam, és 292 kilométert gyűjtöttem össze. A 342-es januárhoz képest annyira nem rossz, de ha megnézzük, hogy ennek egy majdnem 400-as hónapnak kellett volna lennie, akkor annyira azért nem is jó. És hogy mi történt, amiért nem annyi lett, amennyi? Két egészségügyi izé miatt.

A hónapot egy 40-es futással indítottam, egészen jól sikerült, 8 kört mentem a szigeten, egyedül, igazán lélekerősítő futás volt. Aztán rögtön ki is vettem egy pár nap pihenőt. Tavaly a sárvári 12 órás előtt egy héttel kettétört az egyik fogam, ami annak idején gyökértömés áldozata lett, 10 év után döntött úgy, hogy megadja magát és letörik. Ameddig lehetett, húztam-halasztottam a fogorvosi beavatkozást, nem vagyok rá büszke, de ez van. Most került rá sor végül, kiderült, hogy a fogamat sajnos ki kell műteni, mert nem tudnak vele mit kezdeni, így a mikrociklus 3., laza hetében a fogorvos bácsi sikeresen meg is szabadított tőle (direkt a pihenőhétre beszéltük meg, hogy tudjak edzeni), meg még egy bölcsességfogamtól is, hogy ha már ott vagyok, egyszerre letudjam az egészet. Természetesen az volt az első kérdésem, hogy mikor futhatok újra, de 3 nap pihenőre köteleztek, hogy a sebek be tudjanak gyógyulni. Aztán már futhattam is tovább, a pihenőhét 56 km lett.

Aztán megfutottam a legdurvább eddigi hetemet, 103 kilométert, és még élveztem is. Engem valahogy mindig motivál a nagy teljesítmény, amikor keményebb dolgok vannak, akkor mindig igyekszem magam a lehető legjobban odatenni, és inkább a lazább dolgoknál nem vagyok annyira koncentrált. A hét hosszú futása 45 volt, egyedül a szigeten, ismét egy jellemformáló edzés.

Ezután következett volna még egy 100 fölötti hét, amiből sajnos nem lett semmi. Egy vírus úgy gondolta, hogy mivel régen voltam beteg, itt az ideje, hogy ne érezzem mindig jól magam. Először a két Milánt döntötte le a lábáról, majd engem is: szerdán már éreztem, hogy valami nem stimmel, csütörtök reggelre meg szépen belázasodtam, annyi is volt rögtön a futásoknak. Vasárnap már jobban voltam, kimentem, de a 40-es hosszúból csak 15-öt futottam le, erőtlen és gyenge voltam, plusz még csúnyán köhögtem. A 100 feletti hétből csak 44 km valósult meg sajnos. Mostanra már minden oké, visszatért az erőm, múlóban a köhögésem, úgyhogy futok szépen tovább.

Jövő szombaton pedig máris itt az Optivita Ultrafutó Kupa első állomása Székesfehérváron, ahol 12 órán indulok. Izgatottan várom. Túl nagy elvárásaim nincsenek, hiszen ez nem célverseny, inkább csak egy hosszú edzés, ahol társakkal, kijelölt pályán, rendes frissítéssel kipróbálhatom magam, mire volt elég a téli alapozás. Remélem, hogy jól fog menni, az biztos, hogy jó lesz újra versenyezni a téli edzések monotonitása után, és találkozni a rég nem látott ismerősökkel. És végre jön a tavasz is!