"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Innen szép nyerni!

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

hh_1.jpg

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!

 

2015\06\03 haanchee 14 komment

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

11147100_10205730156147136_3867725034781580473_o.jpgA kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is. Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. :) Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

10476404_942154225836675_5245283968345077475_n.jpgFűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Közben beért Csákány Kriszta, akire rátapadtam, hogy fussunk együtt, nagyon jól jött a társaság, Kriszta jó tempóban húzott magával, itt is köszönöm, hogy tudtunk együtt menni kicsit. Aszófő előtt a vasúti átkelőben meg kellett állnunk, ennek határozottan örültünk, nyújtottunk és pihegtünk kicsit, majd mentünk tovább, jöttek a dombos szakaszok. Megjött Kriszta férje bicajon, én picit leszakadtam, innen már csak a hátukat láttam, ahogy mennek fel szépen az emelkedőn. Igyekeztem tartalékolni, hiszen nagyon messze volt még a vége, ha nem muszáj, nem akartam megfutni a felfeléket, inkább tempósan sétáltam. Jött Miki és Tomi 2,5 kiló jéggel, rögtön belemarkoltam és megtömtem a topomat (ettől a fiúkat kirázta a hideg) meg a sapkámat, és a kezembe is vettem egy-egy jégdarabot, hogy azzal hűtsem a nyakam és a karom. Sokkal jobban lettem, még a futáshoz is lett kedvem. Bökivel futottunk össze, nagyon rég találkoztunk, örültem neki, hogy újra ultraközelben van, őt is lejegeltük, Milán is felbukkant újra. Innentől ment a hullámvasút, fel a dombra, le a dombról, hol Milánnal, hol egyedül, mendegéltem, futogattam. Az egyik frissítőnél egy külföldi futó kereste a leadott cuccát, próbáltunk neki segíteni, de a frissítősök azt sem tudták, miről beszél, és hogy lehetett leadni cuccot, mondtam nekik, hogy egy műsorfüzetben legalább nézzék már meg, hogy hol vannak a cuccos pontok, és mondják meg neki, hol keresse a holmiját. Biztos nem volt boldog szegény, az ilyen helyzetek nem túl kellemesek. Kérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, szüksége van-e valamire, de mondta, hogy minden oké, megy tovább. Hogy végül célba ért-e, azt nem tudom. Mi frissítgettünk, jegeztünk, futottunk, Mikivel kicsit átgyúrattam a lábam, közben Bálint Évi és Kádár Kitti haladt el mellettünk, mindketten nagyon jó erőben, szépen mentek. A nap iszonyúan tűzött, néha azt éreztem, hogy meggyulladok – de hát mindenkinek ugyanolyan meleg volt, csak ki jobban, ki rosszabbul viseli, azt hiszem, én megtettem, amit tudtam, hogy ilyen körülmények között is haladni tudjak.

Dörgicsén Berzsó, Csanya és Zsotyek vitték a frissítőt, ujjongva szaladtam oda, olyan jó volt ismerősöket látni, megetettek, megitattak, Csanya lelocsolta a fejemet, és irány tovább. Sikerült kicsit összekaparni magam úgy, hogy egy hosszabb szakaszt tudjak rendesen futni, ekkor szegődött mellém, és követett perceken keresztül a filmes stáb kocsija, remélem, sikerült rólam szép vágóképeket csinálni, amint a csodálatos pipacsmező mellett futok repülőfázissal (!), 60 kilométer után. A tempó egész jó volt eddig, nem sokkal voltam 6 perces átlagon kívül, a hangulatom is jó volt, a csípőm sem fájt, a cipőmet sem kellett lecserélni valamilyen oknál fogva, mint az idei versenyeken eddig (bár most direkt a Cliftonban kezdtem, amire eddig mindig cseréltem a többi cipőt). Ekkorra már jó sok váltó utolért, de a szurkolás nem nagyon ment nekik, a többség csak előzött és ment tovább, de azért akadtak olyanok is, akik drukkoltak, és olyanok is, akik a kocsiból kihajolva hideg vízzel kínáltak, ami nagyon jólesett. Zánkáig ismét nagyon jól eltelt az UB, mint tavaly, de most igyekeztem nem megborulni attól, hogy milyen jól ment eddig a futás – tavaly ettől estem szét fejben. Zánka környékén találkoztam össze az élő legendával, Gilles Pallarueloval, aki az összes eddigi UB-t teljesítette, és azt hiszem, 13-szoros Spartathlon teljesítő is, beszélgettünk egy kicsit, adtam neki jeget, majd sok szerencsét kívánva a másiknak, elváltunk. Kicsit később találkoztam össze Bencsik Nórival, beszélgettünk, és döbbenten fedeztük fel Pecsenyét és Anitát, akik egyszer csak felbukkantak mögöttünk. Kiderült, hogy rossz irányba mentek, így összeszedtek plusz 9 kilométert, mire visszatértek az eredeti pályára. Nem lehetett nekik könnyű, de nagyon összeszedetten megoldották a problémát, és Pecsenye már be is darált minket, egy idő után már a hátát sem láttuk. Nórit is elhagytam valahol, mentem tovább egyedül, aztán megint előbukkant Milán, Köveskálon pedig Sáringer Zoliékkal találkoztunk, Zoli is fotózott minket.Üzentünk a Gizion csapatnak, hogy meleg van, de tudjuk, hogy „még a leghosszabb lóf@sznak is vége van egyszer” (thx Gabi!). Ez a mottó még egyszer előjött a nap folyamán, nem is olyan soká.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

Különös történés nem volt, Milánnal megmásztuk az emelkedőket, lefutottunk a lejtőkön, frissítettünk, kenekedtünk, ilyenek történtek. Aztán jött az Ultrabalaton idei új szakasza, bekanyarodtunk Salföld felé, itt tették bele azt a plusz 8 kilométert, amitől 220 lett az eddigi 212. A táj szép volt, nem volt vele gond, csak a kedvünk lett picit rosszabb, főleg hogy be kellett menni a poros major területére. Itt legalább volt egy kék kút, gyorsan meg is fürödtünk, aztán kitaláltam, hogy próbáljuk meg felhívni Milcsit és anyukámat otthon, hátha attól jobb kedvünk lesz. Beszélgettünk egy kicsit, Milcsi küldött puszikat és kiabált nekünk, ez tényleg jó volt. Jött is a következő váltóhely hamarosan, ahol szerettem volna elmenni wc-re. De mivel a wc-ket a legtöbb helyen úgy rakták le, hogy pont az ellenkező irányba kellett menni több tíz métert, mint amerre az utam vezetett volna, itt (is) letettem arról, hogy bezárkózom egy zöld dobozba. Mérgelődtem is egy sort, mert a fene se fog más irányba kolbászolni feleslegesen, nem értem, miért nem gondolnak ebbe bele a szervezés során. Ezután tartottunk egy gyors értekezletet Tomival és Mikivel, a térképet nézve kiderült, hogy a következő 5-6 kilométeren nem tudnak közelben lenni a kocsival, mert minket kis utcákon kanyarogva vezetnek, nekik pedig ki kell menni a 71-es főútra a kocsival. Feltankoltunk egy-egy kulacs izóval és vízzel, hogy legyen nálunk, aztán nekivágtunk az útnak. Azt tudtuk, hogy Ábrahámhegyen kell átmennünk, de hogy konkrétan felvisznek minket a szőlőbe a Badacsony alatt, nem sejtettük. Szűk és meredek kis utcákon haladtunk, a Káli-medence 10 százalékos emelkedői ezekhez képest kutya fülék voltak. És csak mentünk és mentünk felfelé, a sík és lejtős részeken kocogtunk, de leginkább gyalogolva haladtunk, volt, hogy a térdünkre támaszkodva. A csapatok és a bringások is meglepődtek ezen a részen, hallottunk pár kedves megjegyzést, és mi is szidtuk azt, aki ezt kitalálta. Anita persze pont jókor hívott, hogy meginterjúvoljon az Index számára, hogy épp hogy vagyok, hát elmondtam neki.

11038993_10205747131611512_2376150978706858374_o.jpgA csúcson pedig lőttünk egy „lóf@szos” szelfit, csak hogy legyen olyan is – bár a Balaton pont nem látszik rajta, de mivel az egész verseny során alig láttuk a Balatont, szinte mindegy is. Nagy nehezen felértünk a „csúcsra”, ahonnan már csak le kellett ereszkedni, csodás volt lefelé totyogni a poros, nagy köves úton arra koncentrálva, hogy nehogy seggre essek, nehogy kitörjem a bokám, vagy valami hasonló. Lélekben picit megtépázott ez a szakasz, és úgy láttam, Milánt is. Nagy nehezen leértünk a Varga Pincészethez, ahol a leginkább az foglalkoztatott, hogy hol van a wc-jük, mert nekem sürgős elintéznivalóm van, plusz szeretném legalább a kezem és az arcom szappanos vízzel megmosni. A fiúk a bejárat mellett tudtak parkolni, így náluk kezdtünk, feltankoltuk a kulacsokat, ettünk pár falatot, majd indultunk tovább. Meg is lettek a toi-toi-ok, én be az egyikbe, Milán a másikba, gondoltam, majd ha végeztünk, kint találkoztunk. De mikor kimentem, Milán még sehol, vártam picit, kérdeztem az ott lévő futókat, látta-e valaki esetleg, de mondták, hogy még biztos nem jött ki, vagy bement az épületbe az ottani wc-be. Gyorsan beugrottam én is, hogy ha van rendes mosdó, legalább tényleg megmosakodjak, ez sikerült, közben Bányainé Erikával futottam össze, váltottunk pár szót, majd mentem kifelé, hogy hol a férjem, menjünk tovább. De Milán sehol. Kiabáltam a nevét, válasz nincs, hát akkor felhívom. Nagy nehezen felvette a telefont, kiderült, hogy már lement a pincén keresztül, és a túloldalon vár. Picit ideges lettem, hogy miért nem tudott megvárni, ha már eddig együtt szórakoztunk, no de sebaj, megvan, akkor irány utána. Beléptem a pince lejáratához, ahol közölték, hogy „vigyázz, csúszik!”. Hát köszönöm szépen, 95 kilométer után igazán remek, hogy leküldenek egy lépcsőn, ami még csúszik is, kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csússzon el ő. Két kézzel kapaszkodva, óvatosan lementem a lépcsőn, ahol egyszerre vágott fejbe a kinti kb. 30 fok után a hideg, kb. 10 fokos levegő, és az átható alkoholszag. Konkrétan öklendezni kezdtem, és nagy erő kellett hozzá, hogy ne cifrázzam össze a pincét a gyomortartalmammal. De lehet, hogy azt kellett volna, jelezvén, hogy ez mennyire barom ötlet volt. Haladtam közben, követve az útvonal-jelzéseit, küzdve a gyomrommal, miközben egy fotós közölte velem, hogy ő most lefotóz, mosolyogjak. Mondtam neki, hogy haha, inkább lehányom – de azért lefényképezett, elég fura fejet vágtam.

8133.jpg

Végre kijutottam a szabadba, ahol a hideg után most a hőség vágott fejbe. Milánt is megtaláltam, nyújtott, aztán mondta, hogy a kerítésen kívül valaki elájult. A kerítésen kiérve láttuk, hogy a valaki sajnos Dia, oda is mentünk hozzá, hogy megnézzük, mi van, már hűtötték, itatták, szerencsére magánál volt, de mondta, hogy innen nincs tovább. Megölelgettem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy nagyon vigyázzon magára, közben jött a kísérője, Mariann, mi meg gyorsan továbbálltunk, hogy ne ott bőgjem el magam. Lelkileg nagyon rosszul érintett látni Diát ebben az állapotban, pityeregtem egy sort. De menni kellett tovább, összeszedtem magam, és próbáltam az előttünk álló szakaszra koncentrálni, ahol szintén nem tudtunk a fiúkkal menet közben összefutni, mert mi bent mentünk a Római úton a Badacsony alatt, ők pedig kint a főúton. Ez a szakasz borzalmas volt, nem volt benne egy egyenes méter sem, hullámzott fel és le, és sajnos éreztem Milánon, hogy sem testileg, sem lelkileg nincs 100 százalékos állapotban. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de arra jutottam, hogy csak úgy, ha ott maradok mellette, haladunk együtt, de inkább nem szólunk egymáshoz egy szót sem, mert abból semmi jó nem fog kisülni. A kommunikációnk kb. abból állt, hogy megkérdeztük egymástól, kér-e a másik inni, vagy sem. Nagyon agyaltam közben, hogy hogy lehetne innen felállni, próbáltam magam felspanolni, hogy ne rántson a mélybe ez a hülye hangulat, ami akkor és ott jellemző volt ránk. 12 óra eltelt már a versenyből, és mi még nem értük el a 100 kilométert – ez nem volt túl jó jel. Milán egy idő után mondta, hogy ő nem érzi magában az erőt, nagyon hiányoznak neki a térdsérülése miatt kimaradt hosszú futások, menne, csinálná, de érzi, hogy ez így nem fog menni, eljön még egy darabig, de aztán ki fog állni. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, de egy biztos volt, hogy nem próbálom meg rábeszélni a folytatásra, mert ez az ő saját döntése, ő érzi, mit akar csinálni. Mondtam neki, hogy elfogadom a döntését, azt is, ha közben meggondolja magát.

Az én fejemben is komolyan megfordult a kiszállás gondolata, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nekem mennem kell tovább. Nagy nehezen eljutottunk a kocsiig, ott ismét bőgtem egy sort, hogy kieresszem a feszültséget, mondtam pár olyan mondatot is, amit nem gondoltam komolyan, és Milánnak is rosszul esett, kicsit vitatkoztunk egymással. Azt mondtam ugyanis, hogy nem igaz, hogy már megint nekem kell megmenteni a család becsületét. Pedig a családunk becsületén nincs mit megmenteni, hiszen senkinek nem tartozunk elszámolással magunkon kívül, a mi döntésünk, hogy tovább megyünk-e egy versenyen, vagy sem. Milán reálisan felmérte a saját állapotát, hogy valószínűleg végig tudna menni ugyan, de szintidőn belül nem érne be, ezért nem érdemes leamortizálnia magát, mert attól senkinek nem lesz jobb. Jól ismeri magát, a testét, tapasztalt, okos, objektív tud lenni magával, eldöntötte, és ez lett.

Én összekapartam magam, üvöltős hangerőre kapcsoltam a zenét a fülemben, magamhoz vettem egy kis kaját, ittam, majd elindultam, dühöngve, idegesen. Ebben az állapotomban jött szembe Nicol, Bocsi, Tandi és Krisz, akik örömmel üdvözöltek, bár én legszívesebben köszönés nélkül mentem volna el mellettük, mint aki észre sem veszi őket. De ezt persze nem tettem meg, mert ők mind olyan emberek, akiket szeretek, akik drukkolnak nekem és támogatnak, így picit panaszkodtam nekik, aztán tovább indultam. Jött a Szigliget előtti szakasz, ami picit hullámzik, de alapvetően szeretem, tavaly itt futottunk Zsoltival együtt, itt jött a 100 kilométer, ahol jól voltam, jókedvvel futottam. Most egy nagyon más állapotban voltam, hol bőgtem, hol káromkodtam, hol csak magamban beszéltem, de ami a lényeg, futottam, egész tempósan. Eszembe jutott Gabi mit írt a verseny előtt: „UB közben nyugodtan "beszélgess" velem, tudod, hogy ha kérdésed, vagy gondod van, mit mondanék. Ott leszek a fejedben.” És tényleg ott volt, arra gondoltam, hogy Sárvár után megdicsért, hogy milyen szépen fókuszáltam, tudtam a célom, és végig erre koncentráltam. Itt is ezt kellett tennem. Célba akartam érni, Milánért, Milcsiért, akinek megígértem, hogy viszek neki célszalagot (én hülye, minek ígérek ilyeneket???). Mondogattam félhangosan, a futólépéseim ritmusára, hogy fó-kusz-fó-kusz, és meg-csi-ná-lom-meg-csi-ná-lom. De közben azért erősen dolgozott az agyam. Hogy jobb lenne hazamenni a fenébe, és nem itt szívatni magam még több mint 15 órán keresztül. Hogy ne legyek már ennyire önző, hogy kiszúrok a három fiúval, hogy még miattam zötyögjenek egészen Aligáig a kocsiban. Hogy menjünk haza, hogy Tomi hadd menjen Ibi és a két bébi után, akiket már egy hete nem látott. Hogy öcsém is biztosan szívesen pihenne, mert jó sokat dolgozott mostanában. Aztán az ugrott be, hogy azért jöttek, hogy segítsenek, bevállalták, kísérnek, menjünk tovább, hiszen értük is meg kell csinálnom, hogy ne legyen felesleges az, hogy szabadságot vettek ki miattunk és utaztak le a Balatonra a pihenés helyett. És ha már eljöttünk, kifizettük azt az irdatlan sok pénzt a nevezésre, szállásra, kajára, mindenre, akkor legalább egy szalagunk legyen a végén. Ilyen gondolatok zakatoltak a fejemben, nem volt egyszerű szakasz.

Valahol a szigligeti vár utáni hosszú egyenesben meglepetésemre beértem Lesi Zolit, aki gyalogolt. Leálltam mellette, kérdeztem, hogy van, mi a helyzet, nem akar-e futni esetleg velem, de nem akart. Beszélgettünk, hogy nem érzi magát jó formában, el sem kellett volna indulnia, mert ez így nem volt jó döntés, és ki fog szállni. Én viszont mindenképpen menjek tovább, ne adjam fel, erős vagyok és kitartó, meg fogom tudni csinálni. A vasúti átjárónál lévő frissítőig mentünk együtt, ott elköszöntem és kocogtam tovább. Zoli mondatai picit jobban helyre tettek, elterelték a gondolataimat a kiszállásról. Marosi Peti szurkolt az árokparton, vele is váltottam pár szót futás közben, rég találkoztunk, jó volt látni. A srácoknak közben mondtam, hogy az ujjatlan trikót lecserélném rövidujjúra, így a következő váltópontnál Tomi várt, pólót cseréltem, kaptam egy vizet és mentem tovább. Tresó Gabi és Bátka Niki voltak a váltóponton, örültem nekik, Gabi jött velem, és ő is segített az átlendülésben. A frissítőnél pedig épp Nicol közeledett futva, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, innentől kezdve együtt haladtunk szépen futva és beszélgetve.

Itt dőlt el végleg, hogy továbbmegyek – ehhez kellett Zoli, Gabi és Nicol társasága, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont jókor mondtak pont jó mondatokat nekem. Útközben Nicol csapata szurkolt, jó volt őket látni. 120 kilométernél lemaradtam Nicoltól, kellett egy kis séta, közben kezdett sötétedni, de még lehetett látni. Egyébként 10 kilométerenként ki voltak téve a kilométertáblák NN-es tulipános táblákon, ez nagyon tetszett, mert így jobban tudtam, hol tartok, és akár részidőt is tudtam nézni. Ekkor ért utol Mariann, Dia kísérője, elkezdtem kocogni mellette, közben elmesélte, hogy Dia jobban van és visszavitték a célba, komoly baja nincsen. Együtt értünk be Vonyarcvashegyre, Tomi ott várt a fejlámpámmal és a fényvisszaverő mellénnyel, hogy lássak és látható legyek, ettem egy kis rizst a frissítőben (életemben először ettem rizst), aztán irány tovább. Innentől ki voltam világítva, mint egy karácsonyfa, a lámpámnak olyan fénye volt, hogy volt, aki azt hitte, a vonat vagyok.

11112483_10205748407563410_4226427824437979890_o.jpgRobogtam is előre szépen, jólesett a sötét, a hűvös, feltámadtam, szépen haladtam, tényleg jó volt, úgy éreztem, hogy feltámadtam. Megérkeztem a gyenesdiási frissítőbe, ahol gyógytornászok is voltak, gondoltam – bár semmim nem fájt olyan nagyon –, hogy megnézetem magam, hátha valaki ki tudja roppantani a hátam, vagy ilyenek. Szóltam egy ott lévő szervezőnek, hogy egyéni vagyok, kérnék egy kis segítséget, van-e ember, aki rám tud nézni. Mondta, hogy hát ott egy kollegina épp egy egyénivel foglalkozik, ha ő végez, akkor mehetek hozzá, várjak. Mellette két masszázságyon két váltóssal beszélgetett két másik ember, de semmit nem csináltak igazán, de velem sem foglalkoztak, úgyhogy fogtam magam és továbbálltam. Dühöngtem kicsit, hogy elcsesztem 3 percet azért, mert azt hittem, hogy majd kapok egy kis segítséget, hogy jobban tovább tudjak haladni, és dühöngtem azért, hogy ha meghirdetnek valamit, akkor miért nincs elegendő ember hozzá, hogy egy „szolgáltatást” tudjanak nyújtani. Tepertem előre, és hamar be is értem Keszthelyre, a pontra. Kértem egy kávét, ittam, aztán néztem, hogy hol vannak a fiúk. Hívtam is őket, hogy merre vannak, mondta Tomi, hogy ők még nem értek ide, de sietnek. Magamban röhögtem, hogy megismétlődik a tavalyi eset, amikor Milán várt Masura, mert még nem ért oda a pontra. Most én vártam a három fiúra, de szerencsére hamar megjöttek, addig nyújtottam egy jót. Milán mondta, hogy kb. 6 perces tempóban megyek, mit csinálok? Mondtam, hogy hát futok, mit csinálnék? Kaptam frissítést, meg a vékony hosszú ujjú felsőmet a derekamra kötöttem, hogy ha hűvösebb lenne, fel tudjam venni, aztán indultam tovább, be a tök sötét susnyásba. Érdekes, de szerettem ezt a szakaszt, hallgattam a zenét, hol futottam, hol gyalogoltam, jöttek és előztek a csapatok. Egyszer két bicajos előzött meg, az egyikük pedig mondta, hogy na, te vagy a Lacika lila haverja. Röhögtem, oldalra néztem a srácra, hogy igen, én vagyok, te meg Pázmányos voltál, és ismerlek.

A fiúk közben hívtak, hogy nem tudnak megállni a frissítőnél rendesen, kell-e valami, vagy mehetnek-e tovább. Továbbengedtem őket, hogy akkor majd a „túloldalon” találkozunk Balatonberénynél, ők addig tudnak pihenni, én pedig majd odaérek. Kocogtam, nem volt semmi gond, a lámpám fénye ugyan kezdett halványulni, de ettől még simán láttam, így az egyik tök sötét beugró részben felismertem Kareszt, aki ott ült egy kis kempingszéken a feleségével. Odarohantam és a nyakába ugrottam, úgy örültem neki, hogy látom. Mondta, hogy a Deli csokimat már megette, mert azt hitte, már elmentem, de a meglepetés miatt, hogy ott volt, ezt meg tudtam neki bocsátani. Picit jött velem, aztán elzavart futni, így hát mentem. Egy-két egyénivel kerülgettük egymást, majd egy srác mellé értem, aki egy hatalmas magyar zászlóval a kezében futott. Lassan, de biztosan beértem Berénybe, megtaláltam a srácokat a kocsinál, frissítettem, fejlámpát cseréltem, letettem a derekamról a hosszú ujjú pólót, és indultam tovább. Megláttam azt a presszót, ahol tavaly mosakodtunk és wc-ztünk, gondoltam, megint teszek egy próbát – a tulajdonos mondta, hogy persze, menjek, és ugye tavaly is találkoztunk, amikor futottam? Mondtam, hogy igen, akkor is itt voltam wc-n, és köszönöm a lehetőséget. Mosakodtam, aztán irány tovább. A váltóhelyen „helló Hanka” felkiáltással mellém szegődött egy srác, akit Optivita versenyekről ismerek, dumáltunk egy jót, aztán a következő kb. 10 kilométeren azon gondolkodtam, hogy mi a neve, amit egyébként tudok, de most itt sehogy sem akart eszembe jutni, de mivel mondta, hogy majd még úgyis találkozunk, eldöntöttem, hogy meg fogom tőle kérdezni. (Meg is kérdeztem, Gábor.)Ez a szakasz egészen jól telt, eddig végig zenét hallgattam, leginkább a Wellhello és a Linkin Park dominált, de most letettem az mp3-at, hogy töltsék egy kicsit, ne merüljön le teljesen.

Futottam, gyalogoltam felváltva, jött az az utca, ahol tavaly nagyon szenvedtünk, a hosszú balatonmáriafürdői egyenes szakasz, aminek sosem lesz vége. Meglepő módon viszont aránylag gyorsan eljutottam az Optivitás frissítőhöz, ami előtt valaki elém toppant és galád módon közölte, hogy egyrészt bele fog világítani a fejembe a fejlámpájával, másrészt pedig le is fog fotózni. A vakító fénytől nem láttam, ki ez az őrült, aki molesztál, de igyekeztem kedves lenni vele. Szerencsére a kezembe nyomott egy sapkát, hogy ezt majd megkapom, és a lámpáját is lekapcsolta: Larzen volt az, akinek így már tudtam örülni. Kérdezte, hogy vagyok, közben bekísért a pontra, ahol Jutka már perdült is elém, hogy mit kérek. Kávét kértem, sajtot most nem kívántam. Larzen közben mesélt, hogy a Gizionok milyen szuperjól futnak, ő mit futott eddig, szóval tartott, jól elterelte a figyelmem a saját nyomoromról. Elment helyettem megnézni a parkolót, hogy ott van-e a kocsink, de nem volt, gondoltam, hogy a fiúk továbbmentek, Larzen fel is hívta volna őket nekem, de mondtam, hogy nem kell, hadd pihenjenek. Jobb is volt, hogy nagyobb távolságokra álltak meg, mert így motivált voltam a haladást illetően, nem álltam meg mindenütt, tudtam menni. Tovább is álltam a pontról, jött Balatonfenyves és Alsóbélatelep, útközben meglett az autó is, a csomagtartóból kivettem, ami kellett, a fiúk aludtak, én mentem tovább. Picit rossz volt őket látni, szívesen befeküdtem volna én is, de én nem erre szerződtem, nekik pedig kellett egy kis pihenés, hogy majd a végén haza tudjanak vinni. Az mp3-at is magamhoz vettem, hogy a zene újra motiváljon, igyekeztem 2-3 számot futni, 1-et meg gyalogolni – jót röhögtem a magam által felállított szabályon, amikor egymás után jöttek a 7-8 perces zeneszámok, de tartottam magam a döntésemhez. És így jól is haladtam. Gyaloglás közben néha elővettem a telefonom, megnéztem a neten a híreket, írtam a Facebookra is a Gizionoknak. Főként csapatokkal találkoztam, de valahol itt került a látóterembe Kóti Pityu és a bringása, aki utolért, fájt a térde, de Jutka befáslizta neki, és attól jobban lett, épp nagyon futott, mondta, hogy a következő pontig fut. Mentem vele, hogy együtt hátha jobban tudunk haladni, egész szépen mozogtunk. Pityu nagyon aggódott, hogy nem fog beérni, de ahogy elkezdtünk számolni, mondtam neki, hogy ha végig mozgásban tud maradni, és tud futni is, akkor ennek meg kell lenni, menjünk együtt, amíg tudunk. A frissítőig együtt is mentünk, én itt lemaradtam wc-zni, aztán egy ponttal később beértem, ott ő maradt le, így kerülgettük egymást. Szabó Bélával is kerülgettük egymást egy darabig, Fonyódnál hagytam el őt.

Közeledett a hajnal, és bár kávéztam, meg zenéltem, éreztem, hogy kezd rám törni az álmosság, és a gyomrom is fájni kezdett. Pityuékat is elengedtem, mondtam, hogy fusson, én most sétálok, valahogy rendbe szedem magam. Ha futottam, nem voltam annyira álmos, ezt szerencsére Sárváron megtanultam, így most inkább futva igyekeztem átvészelni ezt az időszakot. Pont a legdurvább küzdelem kellős közepén fékezett le mellettem egy gyorsvonat Larzen képében, mondta, hogy a váltóhelye kb. 2-3 km, de jön velem az én tempómban. Nagyon örültem neki, mert ahogy beszélt hozzám, kevésbé voltam álmos, így kisebb volt az esélye, hogy fejjel beleálljak a betonba. A csapatról mesélt, a gyerekekről faggattam, igyekeztem beszéltetni, hogy míg rá figyelek, addig se aludjak el. Kocogtunk is, gyalogoltunk is, mondtam Larzennek, hogy teljesen elvesztettem a tempóérzékemet, a távolságokat sem érzékelem, nem tudom, hogy haladok, milyen távokra vagyok, nem tudok ezzel mit kezdeni, csak megyek előre, amerre kell, és egyszer majd csak célba érek. És tényleg, el is értünk a váltópontra, ahol Larzen előrement váltani, én meg bemásztam a kocsiba a dzsekimért, mert esett az eső. A ponton kérdeztem, van-e levesük, de nem volt, pedig tavaly ott ettünk egy jót. Próbáltam nem csalódott lenni, de ilyenkor már bármin ki tudok borulni, ami nem úgy van, ahogy elképzelem. Mentem tovább, jött az a rész, ahol tavaly megálltunk vízhólyagot durrantani, hiányzott, hogy most nem voltak ott autóval, de ezen is túl kellett magam tenni.

Már 24 órája voltam úton, számolgattam, mi a helyzet, ezzel eltelt egy kis idő, mert amúgy is béna matekos vagyok, futás közben pláne kikapcsol az agyam. Az viszont biztos volt, hogy 175 kilométer felett sikerült mennem 24 óra alatt, vagyis hoztam azt, amit tavaly. Méghozzá úgy, hogy tavaly 108 kilométernél voltam 12 óra alatt, most meg 100 alatt, vagyis az éjszaka egy tízest hoztam saját tavalyi önmagamon. Ennek örültem, viszont egyúttal az is tudatosult, hogy hiába vagyok ugyanott, mint tavaly, most 8 kilométerrel többet kell még megtennem, hogy célba érjek. Na, ennek nem örültem túlzottan, még ha előre tudtam is, hogy idén tovább kell menni. Leértem a Balaton part közelébe, most nem volt olyan viharos, mint tavaly, bár esett az eső és fújt a szél, de tavaly sokkal rosszabbul voltam már ezen a részen, fáztam nagyon, most szerencsére ugyanabban a kis gatyában voltam egész éjjel, és még így is sokszor volt melegem. A települések összefolytak, fogalmam nem volt, hogy épp hol vagyok, csak azt, hogy hányadik kilométernél.

Az utolsó maraton gondolatát iszonyú nehezen emésztettem meg, mentem már egy csomót, és még mindig van 40 kilométer? Ne már! Én ezt már unom! De mennem kellett tovább, hiszen eldöntöttem. Sokszor átsuhant az agyamon, hogy a következő találkozónál fogom magam és beülök a kocsiba, de erre mégsem került sor, szerencsére. Sosem hagytam el magam annyira, hogy feladjam, de sosem bőgtem még ennyit egy versenyen, mint itt. Sokszor rám tört a sírás, és engedtem is neki, hadd jöjjön ki, nem érdekelt, mikor ki lát. Itt jött az a szakasz, amit két éve a BMW csapatban futottam, tudtam, hogy majdnem 10 kilométerre van a következő váltópont, és nagyon lassan fogok odaérni, előre utáltam az egészet. Közben a fiúk hoztak kávét, meg akartak állni mellettem, de elzavartam őket a frissítőpontra, hogy ott adják oda, addig nem állok meg, ha már futok. Mérges is voltam emiatt, meg amiatt is, hogy nem tette bele a cukrot Milán előre a kávéba, és nekem még arra is várnom kellett, úgyhogy inkább csak magamban puffogtam, és nem küldtem el a fenébe a kiszolgáló személyzetemet. Nagyon nehezen jött el a pont, ahol wc-re szerettem volna menni, de a wc-t megint úgy tették le, hogy vissza kellett volna menni 300 métert – erre nem voltam hajlandó, és hangosan dühöngtem, hogy nem értem, hogy miért nem lehet irányba tenni a toi toi-okat. Kértem egy levest, azt kortyolgatva haladtam tovább, és közben hangosan zokogtam, mint egy őrült. Egy rohadt wc miatt. De bokrot, alkalmas helyet nem találtam a wc-zésre, arra pedig nem voltam hajlandó, hogy csak úgy az út szélén intézzem el a dolgom, ennyi méltóságom még volt. Megittam a levest, és megláttam a srácokat, mondtam hogy álljanak úgy a kocsival, hogy mögötte tudjak pisilni, mert már nagyon kell, Milán jött egy pléddel, és azzal takart el. Jelentősen megkönnyebbültem, nagy nehezen el is értem a Suhanj! ponthoz, ahol Péter és Steve felesége informáltak, hogy mekkora verseny volt az élen, és hogy egyébként mi újság, elmeséltem én hogy vagyok, Milánt, aztán ittam egy kólát és mentem tovább.

Szántód jött, itt az a szörnyű aszfaltos szakasz, ahol nem szerettem futni, aztán le a partra – és itt jött a meglepetés: kiküldtek minket egy kavicsos sétányra! 195 kilométernél, egy kavicsos sétányon haladtam, én, akinek még a sima aszfalton is mindig belemegy a kő a cipőjébe. Égett a talpam, olyan csúnyán káromkodtam, ahogy csak tudtam, mindenkit a fenébe kívántam, aki ezt a kavicsos szart kitalálta. Egyszerűen nem értem! Szívattak a pincészettel, előtte a szőlőhegyekkel, most ez a kavicsos izé, komolyan, ha magamat akarom még inkább megszívatni, akkor benevezek a Spartathlonra, mert ott tudom, hogy lesz meleg, lesz hegy, lesz lejtő, lesz minden – de ez egy Balaton kör, amit tavaly, elsőre, ehhez képest vigyorogva teljesítettem, pedig az sem volt egy sétagalopp. Ezt jól elmondtam Milánnak is, aki a váltóponton várt, leültem egy padra, és hangosan ordítva bőgtem, hogy mi a lópikulát csinálok én itt, menjünk haza a fenébe és mindenki kapja be. Meghallgatott, mondta, hogy szerez nekem meleg teát – ez nem sikerült - , aztán menjek tovább, hiszen nemsokára itt a vége, erős vagyok, meg tudom csinálni. Szerencséjére Sárváron megtanulta, hogy nagyon nem szabad dicsérni, mert attól ideges leszek, de ezt most még pont el tudtam viselni. Továbbindultam, és előre rettegtem a Siófok előtti hosszú üdülőterülettől, majd Siófoktól, ahol semmi nem történik már, egy nagy hosszú egyenes vacak az egész. Egy-két egyénit láttam a közelemben, csapatok is alig jöttek, úgyhogy egyedül haladtam. Futottam, gyalogoltam felváltva, ahogy éppen kedvem volt, próbáltam többet futni, mert még mentek a lábaim. Elhagytam a 200 kilométert, megnéztem az időm, de már nem emlékszem rá, mondjuk 201-nél volt mérés. Nagy nehezen átvergődtem Siófokon is, amikor a körforgalomban megláttam, hogy Lőw András kocog felém vigyorogva, megölelt, megpuszilt, biztatott. Azt hittem, ő már beért és visszajött, de mondta, hogy kiszállt ő is. Mindig annyira tudok örülni Andrásnak, ő egy óriási példaképem, és annyira jólesik, hogy mindig drukkol, gratulál, pedig fényévekkel előttem jár a futásban. Lesi Zoli és Kulcsár Andris is ott voltak, ők is drukkoltak, Zolinak mondtam, hogy köszönöm, hogy továbblendített, nélküle nem biztos, hogy itt lennék most. A találkozás erőt adott, aztán a fiúkkal is találkoztam. Kezdett ismét nagyon meleg lenni, mondtam, hogy álljanak meg sűrűbben, hogy tudjak inni, cipelni nem akarok semmit, viszont szomjas vagyok. Így megálltak kb. kilométerenként, itattak, és Milán egy gélt is belém diktált, meglepődött, hogy nem tiltakoztam ellene, de éreztem én is, hogy szükségem van még rá, hogy be tudjak menni a célba. Közben ismét bőgtem egyet, megláttam egy gyerekével sétáló anyukát, eszembe jutott Milcsi, és sírva fakadtam, de gyorsan abba is hagytam, hiszen bőgve nehéz futni, nekem meg azt kell tennem, ha célszalagot akarok vinni a kicsikémnek. Az út végig a vasút mellett haladt, tiszta por volt minden, mert éppen építették a vasutat, szerencsére a munkások jó fejek voltak és nem szóltak be, pedig számítottam rá, hogy lesznek megjegyzések.

A fiúk mondták, hogy most látták előttem Levit és Szabit, Levi gyalogol, menjek, érjem utol őket, menjek velük. Mentem is, hamar utolértem Szabit, aki a biciklivel lassongott, dumáltunk egy sort, majd befogtuk Levit is, akit próbáltam futásra bírni, jött egy picit, de mondta, hogy beálltak a lábai, nem tud jönni. Én viszont éreztem, hogy ezt a hátra lévő kb. 5-6 kilométert jó erőben be tudom húzni, tudok futni, méghozzá emelkedőn is felfelé, elkezdtem haladni. A fiúk mellém értek, mondták, hogy bemennek a célba, és ott várnak. Tomival elköszöntünk egymástól, megköszöntem, hogy eljött, és elengedtük Ibihez és a babákhoz vidékre, hogy velük is lehessen. Futottam, volt még frissítő, ott ittam, és haladtam tovább. Egyszer csak Gyerünk,Anyukám Nóri jött velem szemben vigyorogva, örömködve, kiderült, hogy egy ideje engem várt már, persze közben egy teraszon pihentek a férjével. Szuper volt, hogy felbukkant, jót beszélgettünk, aztán visszaküldtem, én meg futottam a cél felé. Beértem Pityut, akinek ugye megmondtam, hogy meglesz, aztán Gansberger Nóri várt az út mellett, megitatott, és mondta, hogy Dóri a célban izgul értem, siessek. Megérkeztem a Club Aliga kapujához, adtam egy pacsit a parkoló kocsinknak, és futottam, ahogy csak tudtam, pacsiztam Diával és Mariannal, majd ráfordultam a célegyenesre. Milán és Miki ott vártak vigyorogva, lecsippantottam a chipet, a szpíker bemondta a nevem – nem cseszték el a befutómat! – lepacsiztam Sanyosszal, Dórival, és bekocogtam a célba.

11147214_964042336961234_3176814026984139925_o.jpg

Várt a kifeszített célszalagom, rögtön a kezembe kaptam, készült a célfotó (köszi Áron!), és kaptam is az érmet. Milánt és Mikit is odarántottam, velük is kértem fotót, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna a célba érkezésem. Persze Milán nyakába borulva elsírtam magam, aztán Miki nyakában is folytattam a pityergést. Megcsináltam ismét, el sem hiszem! 30 óra 50 perc 1 másodperc alatt futottam 220,9 kilométert. Ha Sárvár durva volt, akkor ez most annak az ötszöröse, soha ennyi nehézség és lelki kín nem volt még velem futás közben. Örülök, hogy fizikailag jól bírtam, de lelkileg nagyon nehéz volt. A frissítés végig nagyon jól ment, egy-két kis hányinger és gyomorfájás volt csak, minden bent maradt, hasmenés nem volt, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. És végül is a lelki dolgokon is túl tudtam magam tenni, vagy egyedül, a fiúk, vagy a pont jókor felbukkanó ismerősök segítségével. Futás közben persze számtalanszor elátkoztam magam, amiért már megint nekivágtam egy ultrának, megfogadtam, hogy soha többé nem jövök Ultrabalatonra, és legfeljebb 12 órás versenyeken indulok, elég az nekem. Mára már letisztult a helyzet, és tudom, hogy akkor csak a feszültség szólt belőlem, és amíg tudok futni, addig fogok is, nem hagyom ezt én abba. Hosszú még az utam, mennem kell tovább, vannak még céljaim, terveim, szeretnék még fejlődni. Amit itt most szerettem volna, hogy 28 óra körüli idővel beérjek, nem jött össze, de ennek most így kellett történnie, mindennek oka van. A pofont nem most kaptam meg, és igazából ez számít, meg az, hogy haza tudtam vinni a Milcsinek megígért célszalagot is.

A célban Dórival is összeborultunk – Nórival megnyerték a női párost a kis ügyesek, a Kisházi házaspárral is gratuláltunk, Márton Attila is gratulált, Csákány Krisztával is megöleltük egymást. A masszázssátor felé vettük az irányt, befeküdtem gyúratni, nagyon jó volt, ez egy jó pont a szervezésben, a masszőr lány kellemesen átmasszírozta a lábaimat – és megdicsérte Mikit, hogy érezhető volt, hogy voltam masszírozva menet közben, mert jó állapotban voltak a lábaim. Utána, ha már le kellett vennem a cipőt és a zoknit, kezelésbe vettem a vízhólyagokat, 3-4 volt belőlük a szokásos helyeken, és egy vérhólyag, de nagyon jól megúsztam az egészet. Ezután azt terveztem, hogy elmegyek hányni, hogy ne a kocsiban legyek rosszul, már bevált, hogy üres gyomorral megyek haza, és nem akkor kezdek el rókázni, amikor kiszállok a kocsiból. Ám éreztem, hogy szédülök, mondtam is Milánnak, hogy nem érzem jól magam, a következő emlékem pedig az, hogy fekszem a földön és Miki tartja a lábaimat. Elájultam, de szerencsére hamar jobban lettem. Kaptam vizet, és Dóri mint egy anyuka, úgy etette velem a szőlőcukrot. Emiatt a kis incidens miatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, és nem várjuk meg az eredményhirdetést, úgyhogy elintéztem még, amit el akartam, beültünk a kocsiba és hazajöttünk. A kocsiban aludtam egy jót, így kevésbé fáradtan, de annál fájóbb végtagokkal totyogtam be a lakásba. Az utcán furán néztek rám az emberek, eszembe is jutott, hogy kellene olyan Finisher póló, aminek az van a hátán, hogy „Ne röhögj, most futottam körbe a Balatont!”. Milcsi és Anya nagyon örült nekünk, Anya megint mondta, hogy jövőre nem jön bébisintérnek, mert úgy aggódott, mondtam, hogy tavaly is ezt mondta, szóval ezt majd megbeszéljük.

11011016_964042333627901_4795715999722651761_o.jpg

Értékelés a végére

Nagyon nehéz volt ez az Ultrabalaton. Féltem a csípőm miatt, de annak pont nem lett baja. Sok holtpontom volt, ennyi szopóbódét még nem építettem fel egyetlen versenyen sem, szerencsére mindegyikből ki tudtam jönni valamilyen módon. A tavalyi UB ennél könnyebb volt, pedig akkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Most ezzel eléggé meg kellett küzdenem, de én kerekedtem felül.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm…

Milánnak
Milcsinek
Anyukámnak a bébiszittelést, aggódást
Mikinek, hogy eljött és segített, most volt először ilyen versenyen, de tökéletes supporter volt
Tominak, hogy a tavalyi után idén is bevállalt minket, és a családja helyett velünk töltötte a hétvégét
Gabinak, hogy ismét felkészített, bízott bennem, hitt bennem
Vandának, hogy helyrerakta és kezelte a csípőm, hogy futóképes legyek
Krisznek, hogy a rendszeres masszázzsal ő is hozzájárult a csípőm javulásához, és az izmaim jó állapotához

Köszönöm az együtt futást Lubics Gyurinak, Csákány Krisztának, Nicolnak, Larzennek, a biztató szavakat Lesi Zolinak, Tresó Gabinak és Lőw Andrásnak (őket azért emelném ki, mert nekik köszönhetek a legtöbbet). És mindenkinek köszönöm, aki menet közben drukkolt, biztatott, szólt hozzám akár egyetlen szót is, futottunk együtt akár csak 3 métert is.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0

Számomra ez az idei Ultrabalaton dala. Minden sora igaz és az enyém! Sokszor hallgattam éjszaka, de akkor inkább csak a ritmus segített jobban haladni, ám két nappal később leesett, hogy a szöveg egy az egyben az én versenyemről szól. 

 

Fotók: saját, Szabi, Szaszafotó, Ironphoto, UB, Varga Pincészet

2015\01\21 haanchee 4 komment

Tavaszi menetrend

Javában tart a téli alapozás, nem akarom elkiabálni, de egyelőre jól bírom, egész jól megy a futás is. Persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy már csak emiatt sem bízom el magam. Szépen követem az edzéstervben leírtakat, minden feladatos edzést igyekszem maximális erőbedobással végrehajtani, van, hogy jobban megy, van, hogy kevésbé. A január és a február csak az edzésmunkáról szól, márciustól pedig jönnek a versenyek.

A fantáziám idén nem valami nagy, már ami a tavaszi szezont illeti. Pontosan ugyanazokat a versenyeket vállalom be, amiket tavaly. Tudom, hogy meg lehet őket csinálni, azt pedig nagyon remélem, hogy jobban is meg lehet őket csinálni, mint tavaly.

Tehát a tavaszi fő versenyek:

március 7. Székesfehérvár, Optivita 1. állomás: 12 óra - ha minden igaz, egyben 12 órás OB is

április 25-26. Sárvár: 24 óra - egyben 24 órás OB is

május 30-31. Ultrabalaton, ami most az eddig 212 km helyett 220 lett

Ezeken kívül tervben van még a Vivicitta, méghozzá a családi futás része, hogy Milcsi életében először rajtszámos futóként legyen jelen versenyen. Illetve ha esetleg ismét számít ránk a BSI, akkor iramfutóként valamelyik táv.

A cél: minden versenyemen jobbat menni, mint tavaly. Nem túl bonyolult feladat, csak futni kell hozzá, erősebbnek, tudatosabbnak és koncentráltabbnak lenni, mint 2014-ben. Azt gondolom, hogy tanultam már annyit a saját hibáimból, hogy tudjam, mire kell különösen odafigyelnem, ha ez sikerül, akkor sikerülnie kell a javításoknak is.

12 órán 106 km, 24 órán 174 km, az UB-n pedig 30 óra 10 perc a megjavítandó cél. Bízom benne (és főleg magamban), hogy menni fog.

CompresSport-DNF-Shirt-Front.jpg

2014\05\14 haanchee 5 komment

Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

2014\04\29 haanchee 2 komment

24, az igazi, az egyetlen, a leg-leg-leg

Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

10258776_632545970153567_8163405869742780184_o.jpg

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

1926066_10201090075574528_2467434106128835145_o.jpg

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

10257624_856706464355865_4082143933714580736_o.jpg

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

10170894_10202829007540234_2067468490197349152_n.jpgNem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpg

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

10273259_857174357642409_4837116730240917966_o.jpg

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

10256104_857178660975312_1445984728617139491_o.jpg

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

10313589_10202833715417928_1030100622918813736_n.jpgSokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci

2014\04\24 haanchee 3 komment

Vajon mi kell egy 24 órás versenyre?

A poén kedvéért, az izgatott készülődés jegyében összeszedtem, milyen felszereléseket viszek mindenképpen magammal a sárvári 24 órás versenyre, ami közvetlenül a futáshoz kapcsolódik.

A tervezett versenyszerelésem - természetesen lila :)

24orasfelszereles.jpg

Tehát: Hoka cipő (amiből remélem ősszel már lila színűm is lesz), anti-blister (azaz vízhólyagképződést gátló) zokni, Compressport kompressziós szár, rövidnadrág, technikai póló, top, sapka. Emellé még nálam nélkülözhetetlen az mp3 lejátszó (bár nem a rajttól zenélek majd, csak később lesz rá szükségem), és az óra (ami max. 8 órát bír), meg a rajtszámtartó, valamint szükség szerint a Spibelt zsebkendőt, mp3-at, telefont tárolni benne.

Tartalék ruházat - éjszakára, hidegre, esőre is készülve

24orasfelszereles2.jpg

Viszek váltás cipőt, váltás pólókat, rövid ujjút, hosszú ujjút, másik sapkát, futópulcsit, futódzsekit, háromnegyedes nadrágot, még egy rövidnadrágot, lesz nálam trikó is, hosszú nadrág, plusz zokni, és még kesztyű is.

Frissítő

24orasfelszereles3.jpg

A frissítés nagyon fontos, úgyhogy igyekszem rá odafigyelni.
Lesz nálam 12 üveg Nutridrink ital csokis, vaníliás, epres és banános ízben, izoital, szénhidrát por, amit bele lehet bármibe keverni, barack- és ananászkonzerv, energiaszelet, baba-tejpép gyümölcsös ízben, kóla (itt most szigorúan a cukros a Zero helyett, aminek egyébként jobban szeretem az ízét) és Fanta. Emellett még kb. 10 gélt viszek, ezt ma próbáltam megvenni, de az egyik boltban nem volt, a másik bolt meg még nem volt nyitva, holnap futok még egy kört ezek miatt. A központi frissítőből vizet, izót fogok fogyasztani, illetve bármi olyan dolgot, ami lesz, és megkívánom, pl. gyümölcs, méz, vajas kenyér vastagon megszórva sóval, jég. :)

Egyéb "segédeszközök"

24orasfelszereles4.jpg

Mivel bármire szükségem lehet, az eddigi tapasztalataimat felhasználva inkább mindent elviszek, ami kellhet, mint hogy valami ne legyen nálam. Magne-B6, Kovitox izomlazító, Perskindol gél és spray formában, Bepanthen, Immodium, Voltaren, Vazelin, lanolin, sótabletta, koffeintabletta, ragtapasz többféle kiszerelésben, Leukoplast, naptej, kisolló, tű a vízhólyagok gyors és kíméletes legyilkolásához. :) Emellett pár textilpelenka hűtéshez-vizezéshez, papírzsebkendő, nedves popsitörlő. Amit még biztosan viszünk: asztal és szék, napernyő.

A fenti képekre nem tettem rá mindent, mert így is a fél házat meg kellett hozzájuk mozgatnom. :) Remélem, nem felejtek el semmit. És igyekszem magamat sem itthon hagyni. :)

Út a 100-ig, és még egy kicsit tovább

Ami tavaly nem sikerült Sárváron, az idén sikerült Székesfehérváron. Végre van egy 100 kilométeres futásom, sőt, igazából 105,744 km a hivatalos eredmény. Áttörtem a falat, amit én magam húztam magam elé. Kellett hozzá egy év, meg egy évnyi edzés, meg egy fél évnyi rendes alvás, meg az, hogy ledobjam magamról a 100-as érzésének stresszét, amit magammal hurcoltam. Úgy mentem oda, hogy ezt most nekem meg kell csinálni, mert képes vagyok rá. De ha mégsem, az sem baj. Ez kellett.

Az Ultrabalatonra való felkészülés jegyében év elején eldöntöttük, hogy az Optivita Ultrafutó Kupa első állomásán, Székesfehérváron szeretnénk részt venni Milánnal, majd Sárváron is. Gabival konzultálva arra jutottunk, hogy Székesfehérváron 12, Sárváron pedig 24 órát futunk. Picit félelmetes volt ez a gondolat, és még a fehérvári futás hetében kedden sem éreztem azt, hogy szombaton én 12 órát fogok tudni futni, de persze bíztam magamban. Azt az instrukciót kaptam, hogy ez egy edzés, mindegy, hogy hány kilométert futok, de végig fussak, és csak a legszükségesebb helyzetekben gyalogoljak. Elhessegettem minden negatív gondolatot, arra koncentráltam, hogy  ez egy edzés, ami jó hosszú, ahol gyakorolhatok, frissíthetek, és a pályán sem vagyok egyedül. A pályával mondjuk nem voltam teljesen kibékülve, mert kb. a fele borzasztó: van egy kavicsos szakasz egy alattomos emelkedővel, majd egy bokatörően rossz betonos szakasz jön, aminek végén egy szűk földes lefelé szakasz van kis kanyarral megspékelve. Ahol pedig jó a beton, ott meg ott a tópart és a süvítő szél. Tavaly itt futottam az első 6 órásomat, tehát tudtam, mi vár rám, pont emiatt féltem kicsit, hogy 12 órán keresztül itt kell köröznöm.

1622585_825365407489971_1374889038_o.jpg

Milánnal most ketten mentünk, Milcsi az Anyukámmal maradt Pesten. Megérkezés után felvettük a rajtcsomagokat, üdvözöltük az ismerősöket, majd kipakoltuk a cuccainkat, szokás szerint a Márton Team szomszédságában. Dóri most mindössze egy órát futott a versenyen, vállalta, hogy utána segít nekünk, ha szükségünk van rá. Öltözéknek háromnegyedes nadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, hosszú ujjú aláöltözőt, és egy rövid ujjú technikai pólót választottam. Nem igazán tudtam, milyen lesz az időjárás, bíztam benne, hogy nem öltözöm fel túlzottan, de fázni sem fogok.

Végre futok!

optiv.jpg10-kor elrajtolt a mezőny, én benyomtam a fülembe a zenémet, hogy csak magamra tudjak figyelni. Szeretek másokkal együtt futni, de nekem idő kell egy versenyen, mire megtalálom magam, és azt a tempót, ami ideális számomra. A magamra hangolódásban segít a zene, elzár a külvilágtól, nem "kell" senkivel sem beszélgetnem, így nem visz el mások tempója és a lelkesedés. Feltettem az órámat is, hogy lássam a tempót, nem szerettem volna 5:30-nál gyorsabban futni, inkább az 5:40-et lőttem be kezdő sebességnek. Mivel a nap melegen sütött, tudtam, hogy minél előbb el kell majd kezdenem frissíteni, és a sótablettákat is el kell kezdenem adagolni,  hogy ne legyek rosszul, és ne görcsöljek be. Futottam, frissítettem, akikkel esetleg a rajt előtt nem találkoztam, azoknak menet közben köszöntem, hol én előztem, hol engem előztek.

Úgy 10 km körül melegedtem be, akkor kezdtem érezni, hogy egész jól megy a futás. Sajnos a kavicsos részen nem volt szerencsém, begyűjtöttem pár követ a cipőmbe. Rövid távon elcipeltem volna őket magammal, de itt ezt most nem akartam, meg kellett állnom és kiszórni őket. Ez a közjáték nem zökkentett ki, hiszen "csak" edzeni jöttem, és sejtettem, hogy párszor még úgyis meg kell majd ismételnem ezt a játékot - igazam lett, négyszer szórtam ki a kavicsokat a 12 óra alatt, majd még egyszer a legvégén. Ezen kívül az első kb. 4 óra eseménytelenül telt, ha valaki mellém ért, volt, hogy váltottunk pár szót, Dóri kérdezte, hogy kérek-e valamit, frissítettem, figyeltem a köreimet, és futottam. Talán a legizgalmasabb momentum az volt, amikor futás közben levettem a sapkám, a két pólóm, majd az egyiket (ami felül volt) visszavettem, közben elszórtam pár zsebkendőt. A lábaim szépen mentek, egy pici görcsöt éreztem a hátsó combjaimban, de hamar elmúlt. Éhes egyáltalán nem voltam, sósat ettem a frissítőből, aztán kipróbáltam a Nutridrinket, hogy milyen. A gél, bár túl édes, sokat segített, szinte éreztem, ahogy leért a lábaimba, és jobban tudtam haladni. Evéshez és iváshoz megálltam, letoltam, aztán futás tovább. Szokásomtól eltérően vécén is voltam, úgyhogy a vízháztartásommal kivételesen minden rendben volt futás közben. A maratoni távnál is még 6 percen belüli átlagot hoztam a sok kis közjátékkal együtt. Közben a 2 és 4 órás számokat lefújták, közeledett a 6 óra vége, én pedig holtpont nélkül, jókedvűen haladtam előre. A 6 órás részidőm majdnem PB lett, 58,5 km körül járhattam akkor.

6 óra eltelt, és még mindig futok

A meleg miatt eléggé izzadtam, főleg az arcom, nyomtam ki magamból a sót. Éreztem, hogy ragad az arcom, és ettől nem éreztem magam valami túl jól. Eldöntöttem, hogy amikor lefújják a 6 órásokat, megteszem a kört, ahol tartok, hogy gratulálhassak az ismerősöknek, majd bemegyek az épületbe és megmosakszom. Megváltás volt a szappanos-meleg vizes arcmosás, lejött rólam a sóréteg, felfrissültem, lelkileg is feltöltött ez a pár perces pihenő. Aztán mentem tovább. Meglepően jól éreztem magam, nem fájt semmim, szépen haladtam, élvezetes volt a verseny. Ekkor már csak a 12 órások voltak a pályán, így fel tudtam mérni, hogy kb. hol tartok a női mezőnyben. Addig csak Mateve és Kicsi köröztek le, más nem, így sejtésem szerint a 3. helyen haladtam, és arra tippeltem, hogy Vincze Zsófi van mögöttem kb. 2 körrel. Bár nem a helyezésért jöttem, bennem volt, hogy jó lenne dobogóra állni, de ha nem így alakul, akkor sincs baj. Inkább a 100-as elérésére koncentráltam. Ehhez 90 kört kellett megtenni, meg még 1 kilométert (a szervezők táblákkal jelölték, hogy hol a félmaraton, maraton és a 100 km). A 70. körnél örömmel állapítottam meg, hogy már "csak" 20 kör kell, és meg is van - de végül ez nem ment ennyire egyszerűen. Inni szépen ittam, 3-4 körönként izót és vizet, de az evés valahogy nem ment. Egyszerűen nem voltam éhes, és semmit nem is kívántam igazán. Ettem vajas kenyeret, betoltam még egy gélt, még egy Nutridrinket, meg egy magnéziumot is. Ment a futás, nem volt holtpontom, vagy ha volt is, gyorsan átlendültem rajta, mert igazi megingást nem éreztem. Sorra kaptam a drukkolásokat, az elismeréseket, hogy jól megyek, örültem, hogy ez kívülről is így látszik. 4 órányi vegyes szám után meghallgattam 4 Linkin Park albumot többször egymás után, az a zene tökéletesen elvonja mindenről a figyelmem, annyira átszellemülök tőle, hogy csak futottam és magamban énekeltem. Igyekeztem kihasználni a majdnem idilli állapotot és futni, amíg jól megy. Ez úgy a 9. óráig tartott.

1980396_825418027484709_1993291699_o.jpg

Még 3 óra

Tudtam, hogy ez a 12 óra elég  hosszú ahhoz, hogy problémamentesen megússzam. De az ultrafutásban azt is szeretem, hogy problémamegoldásra késztet, ha valami jön, meg kell oldani, és haladni tovább. Úgy érzem, hogy ebben aránylag jó vagyok, csinálom, amiért jöttem és igyekszem nem elhagyni magam. Éhséget továbbra sem éreztem, viszont azt igen, hogy háborog a gyomrom és lejjebb is megindultak a dolgok. De szerencsére sem alul, sem felül nem akart kijönni semmi, csak gázok és gőzök (az érzékenyebbektől elnézést kérek, de hát ez történt, na). :) De ettől sajnos lelassultam. Pedig közben besötétedett, a sötét pedig az én barátom. Felöltözködtem, mert hűvös lett, majd amikor a hűvös hidegre váltott, dzsekit is vettem elő. Ezek az öltözködések talán kicsit alibik is voltak egy-egy megállásra, de ezek után mindig el tudtam indulni. A zenéből érdekes módon elegem lett, kivettem a fülemből, nem volt már kedvem hallgatni, inkább a szuszogásomat hallgattam. Dóri pár körre csatlakozott hozzám, dumáltunk, mesélte, ki hogy van. Kértem, hogy nézze meg, hanyadik vagyok, de ne mondja meg, hogy ne idegesítsem magam. Mert szerintem harmadik vagyok, bár Zsófi visszavett kört, és valószínűleg meg is fog előzni, ahogy gyorsvonatként megindult, de azért jó érzés harmadiknak érezni magam. Utólag kiderült, hogy a 10. óráig harmadik is voltam, ott fogott be és előzött meg Zsófi. Mateve és Kicsi pedig brutális meccset vívtak a győzelemért. A hasam fájdogált, bele-bele kellett sétálnom a kifelé kívánkozó izék miatt, de haladtam, gyaloglás közben többször akadt társam is, Milán hol elment mellettem, hol visszaelőztem, neki is akadtak problémái, de szépen felállt belőlük, és ment ő is a 100 kilométerért.

1941621_825781714115007_2111407422_o.jpg

Egyetlen egyszer sikerült elgyengülnöm. Amikor a szervezők benyomták a Happy-t Pharell-től. Milcsi kedvenc száma. Hát ott sikerült elbőgnöm magam, de gyorsan rendeztem soraimat, és a táncoló, vigyorgó kisfiammal a lelki szemeim előtt újra futni kezdtem. Egy kicsit még mindig nehéz futónak és anyának is lenni egyszerre. De megoldom. Amióta Milcsi hagy éjjelente aludni, könnyebben futok, és ezért hálás vagyok neki. Miatta is ment jobban ez a futás, mint bármelyik ultrám eddig. Az, hogy pihent vagyok, rengeteget számít. Most is inkább csak fejben fáradtam el, testben kevésbé, de még közel sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Majd ezen is dolgozom még.

A 100-as elég nehezen akart eljönni. Amilyen könnyűnek éreztem a 70. kör után, olyan nehezen jött el a 90. kör. De elértem, 11 óra 8 perc futás után. Jöhetett volna előbb is, de a futásban sem érvényes a "mi lett volna ha". Jutalmul ismét elmentem a mosdóba kicsit összekaparni magam. Akár futhattam volna is még egy kört annyi idő alatt, de a lelkemnek kellett ez a kis "ünneplés". Megcsináltam, picit ünnepeltem egy kis mosakodással, hogy emberként, nőként egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán mentem tovább, hogy a hátralévő időben még gyűjtsek pár kilométert. Sajnos az utolsó 20 perc már rossz volt, a jobb bokám ugyanis megadta magát, egyik lépésről a másikra úgy megfájdult, hogy nem tudtam rendesen rálépni. A rossz beton, az egyik irányba lejtő talaj miatt ott kaptam a legnagyobb terhelést. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy bár imádom a Nike Lunarglide-omat, a csillapítása ilyen hosszú távokra nem az igazi, ez is megerősített abban, hogy az ultrákat én is Hokában toljam a jövőben, mint oly sokan mostanában. Az izmaimnak viszont szinte semmi baja nem volt, és szerintem ebben a Compressport szár nagyon sokat segített.

Milánnal közben ismét összeakadtunk, és az utolsó köröket együtt futottuk, valahogy mindig így jön össze, de ezt egyikünk sem bánja, jó együtt befejezni a versenyt, együtt lenni a lefújás pillanatában, és együtt örülni vagy éppen bosszankodni. Most mindketten örültünk, hiszen nekem is és neki is meglett a 100 fölötti táv, amiért jöttünk. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobb is megy, de ezt majd meghagyjuk legközelebbre. Végül 105,744 kilométert mentem, ami a 4. helyhez volt elég, Milán 102,444-et.

Összességében elégedett vagyok, mert nem volt iszonyú nagy problémám, nagy fájdalmam, az izmaim remekül működtek, a frissítés tűrhetően ment, fejben nem gyengültem el. Úgy érzem, hogy a 110 kilométer sem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy a 24 óra és az UB ennél sokkal nehezebb lesz, megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én azokat megcsinálni, de addig még van idő, és bízom magamban, hogy sikerülni fog. 1000 százalék, hogy a tavalyi önmagamhoz képest sokkal erősebb vagyok, testben és még fejben is, plusz az, hogy normálisan tudok aludni, rengeteget ad hozzá, míg Sárváron már a 6. órában bőgtem a fáradtságtól, itt először a 10. óra után éreztem, hogy fáradok, de az is fejben és nem testben jelentkezett, kicsit kezdtem unni a körözgetést.

Úgy érzem, jó úton haladok, bár sok munka van még előttem, de meg fogom oldani a rám váró feladatokat és megküzdök a nehézségekkel. Milánnak, Milcsinek, Gabinak és Anyukámnak külön köszönöm a segítséget, hogy futhatok, Dórinak a pályán és a pálya szélén nyújtott szupportot, na meg a közös edzéseket is. Mindenki másnak nagyon köszönöm a szurkolást a pályáról, a pálya széléről és itthonról - nem sorolok fel mindenkit, akit felsorolhatnék, mert hosszabb lenne, mint egy Oscar-díj győztes beszéde. :)

Fotó: Ironteam

2013\04\29 haanchee 3 komment

Nem vagyok százas, avagy a sárvári 12 óra története

Nem vagyok százas, ezt több értelemben is elmondhatom magamról, de egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy elégedetlenkedő írás lesz.

A lényeg nem mindig a számokban rejlik, a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és nem mindig mutatják meg világosan, mi van mögöttük. Ám ha már számok: 12 óra, 98,761 km, női összesített 4., korosztályos 2. hely. Ezt sikerült elérnem. Megküzdöttem érte keményen, nagyon mélyről hoztam vissza, ehhez el kellett engednem a 100 km-es álmomat. De nem vagyok elégedetlen, ez az én eredményem, erre vagyok képes most,egy 13 hónapos kisfiú mellett, újrakezdő anyaként. Mindezért cserébe dobogóra állhattam, annak is a 2. fokára, és megkaptam életem első serlegét, amire büszke vagyok. Nem gondoltam volna, hogy így alakul számomra a sárvári verseny. Persze ehhez a helyezéshez kellett, hogy sokan ne nevezzenek, sérülés miatt lemondják, és a verseny úgy alakuljon, ahogy. De azt gondolom, hogy ez az én érdemeimből semmit nem von le, mert én ott voltam, én futottam végig a 12 órát, az én teljesítményem kellett ahhoz, hogy jobb legyek másoknál, akik még rajthoz álltak rajtam kívül. Úgyhogy nagyon örülök a korosztályos 2. helyezésnek és a serlegnek, megdolgoztam érte.

Viszont a verseny alatt rájöttem, hogy egy 13 hónapos, még mindig össze-vissza alvó gyerek mellett még "csak" ennyire vagyok képes, és nem várhatok el magamtól komoly ultrafutó teljesítményt, akármennyire is hittem, hogy majd jó leszek. Az edzésmennyiséggel nincs gond, viszont a pihenéssel igen. Fáradt vagyok, és nagyon szeretném kialudni magam végre, de nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem. Az éjjeli ébredések és a hajnali kelés mellett ez van. De a gyerekem és a futás is kell, úgyhogy amíg ez van, addig így tudom csinálni, csak a céljaimat kell hozzáigazítani a körülményekhez.

A verseny hetében már csak laza átmozgató edzéseket végeztem, tényleg nagyon lazákat. Fejben is hangolódtam, bár igazából az esélytelenek nyugalmával készültem, mert nem másokkal versenyezni, hanem magammal küzdeni mentem, és nem érdekelt, hogy első vagy huszadik leszek a mezőnyben. Szinte egyáltalán nem izgultam a futás miatt, ha volt is bennem izgalom, az inkább Milcsi miatt volt, hogy vele minden rendben legyen, míg futunk. A péntek délelőtt a pakolás és készülődés jegyében telt, felpakoltuk a fél házat, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, igyekeztem mindenre gondolni. Ebéd után indultunk el Sárvárra öten, a két futó, Milán és én, és a három segítő-szurkoló: Milcsi, Flóra és Zorka. Elfoglaltuk az apartmant, kipakoltunk, pihentünk kicsit, majd irány a tésztaparti és rajtszámfelvétel. Most is a 198-as rajtszámot kaptam, mint 2 éve, bíztam benne, hogy szerencsét hoz.

sarvar5.jpg

Jó volt a rég látott ismerős arcokat üdvözölni, sokakkal beszélgettünk, böngésztük a rajtlistát - ekkor láttam, hogy a 34 év alatti korosztályban hárman indulunk, Makai Viki, Szabó Kriszti és én, de ezzel még nem akartam foglalkozni - bár minek is foglalkoztam volna vele, mikor tudom, hogy Viki sokkal jobb futó, Krisztit pedig nem ismertem ugyan, de sejtettem, hogy ő is jobb. Ettünk, beszélgettünk, majd visszamentünk a szállásra, hogy lehetőleg korán le tudjunk feküdni. Milcsi egész jól átvészelte az éjszakát, de nem tudtam maradéktalanul kipihenni magam, reméltem, hogy ez nem nehezíti meg nagyon a dolgom.

Reggel ébredés után összekaptuk magunkat, és irány a pékség, ahol elfogyasztottuk a reggelinket ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt - a mellettünk lévő asztalnál Lőw András és Lesi Zoli reggelizett ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt.

Az idő melegedett, de szeles volt, aminek örültem, de minél kevesebb ruhát akartam felvenni. A lányok megszavazták a lila-tarka Nike nadrágomat, én megszavaztam az ujjatlan fekete trikót, és a rajtig rávettem egy rövidujjút. Lepakoltuk a cuccainkat a panzió elé a pálya mellé, frissítők, vizezni való törölközők, váltás ruha, ha kellene. A lányok előre készítettek ki nekem kólát mézzel és magnéziummal, hogy ha kell, csak be tudjam dönteni, és mindent úgy pakoltak ki, hogy ne nagyon kelljen keresni az asztalon. Féltem a melegtől, hangoltam magam, hogy ki kell bírnom, de a múlt heti Vivicitta utáni majdnem ájulás miatt azért nem voltam nyugodt.

sarvar1.jpg

10 előtt beálltunk a rajtba, köszöngetés, üdvözlés, mindenki izgul, még mindenki vidám, a hangulat szuper, aztán máris indulhat a futás! Már csak 12 óra van hátra! Milánnal futottuk az első pár kört, kényelmes tempóban, nem gyorsan, de 6 percen belül. Aztán elszakadtunk egymástól, egyedül haladtam, közben figyeltem a többieket, mentek a hajrázások, intések, előzgetések. A meleg fokozódott, kértem is a vizes törölközőmet, és már csavartam is a nyakam köré és a hátamra - innentől jó pár órán keresztül hű társam volt. Sokat segített a hűtés, de nem eleget, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, fájt a fejem, izzadtam. A frissítést szinte a rajt után azonnal elkezdtem, de folyamatosan szomjasnak éreztem magam, és lassabb is voltam, mint ahogyan szerettem volna haladni. Jó lett volna, ha óránként 10 km-t meg tudok tenni az első 5 órában, de ez hamar elúszni látszott. Frissítettem, mézeztem, nyomtam be a sótablettákat, az izót, a vizet, hogy ne álljak fejre a melegben, de egyre inkább utáltam a hőséget. Hol kicsit jobb lett, hol rosszabb.

Olyan 20 kilométernél elengedtem mindent. A 100 kilométeremmel kezdtem. De félő volt, hogy ebben az állapotban egyáltalán a 2 évvel ezelőtti eredményem meglesz-e. Futottam, frissítettem, főleg ittam, a kajákkal még mindig nagy bajban vagyok, mert tudom, hogy kéne ennem, de nem kívánok semmit. A géleket nem szeretem, mert annyira édesek, hogy összeragad tőlük mindenem, a szilárd kaját rágni kell, és utána sétálni, hogy bent maradjon. A kókuszgolyóval szerencsére nem volt gond, jól megolvadt, így szinte csak szopogatni kellett, és a benne lévő baracklekvár miatt nem volt annyira édes sem - de kellett azért utána a kajabenttartó séta. Aztán valakinél megláttam narancsot, és megkívántam, úgyhogy felmarkoltam a frissítőből, és bezabáltam belőle. Hatott. Jó lédús volt, finom, elcsócsáltam, és nem is akart visszajönni.

Az ismerősök szépen futottak, Mateve, Lesi Zoli, Joci, SüniZoli, Toncsi, Blue, Zsuzsi, Mariann is gyönyörűen haladtak, Lipóth Kriszta gyönyörűen gyűrte a köröket az első ultraversenyén, a párja, Janó szintén jól haladt. Akivel egymás mellé keveredtünk, azzal igyekeztem beszélgetni kicsit, Vinca is intézett hozzám pár biztató mondatot, Bozót szintén. Milán is szépen haladt, a frissítőasztalunknál néha találkoztunk, és a körön is, futottunk is együtt, sétáltunk is együtt. Úgy láttam, hogy sokakat nem visel meg a meleg, csak én szenvedek nagyon. Hűtöttem magam, Pecsenyétől az erőt adó mosoly mellé még jégkockát is kaptam. Azért az benne volt a fejemben, hogy ha ilyen meleg lesz végig, akkor nem fogok tudni kitartani, és nem tudom végigfutni a 12 órát, de amíg bírok, addig a pályán leszek.

És aztán megkönyörült rajtam az ég. Felhők jöttek, szél lengedezett, a nap elbújt, és úgy is maradt. Én pedig olyan 4 óra futás után végre elkezdtem futni. Miután már mindent elengedtem, és miután már semmi nem érdekelt. Mintha csak akkor kezdtem volna el futni, jött valami erő, belém költözött, és elkezdtem haladni. Nem eszeveszett tempóban persze, de szépen, ütemesen raktam a lábaimat. Korábban már láttam, hogy Makai Viki többször bokrozott, aztán egyszer csak eltűnt a pályáról, nem láttam sehol. Dóritól tudtam meg, hogy rosszul van, és kiszállt. Nagyon megdöbbentett a dolog, nem is tudtam hirtelen hová tenni a helyzetet. De nekem futnom kellett tovább.

Az izmaim egész jól voltak, nem fájtak még a lábaim, azt viszont éreztem a talpamon, hogy a cipő kikezdte, és kavics is volt benne. Kiszórtam, megnéztem, hogy már van hólyagom, visszavettem a zoknit és mentem tovább. Próbáltam nem alibi-depózni, amikor megálltam, annak oka volt, főleg, hogy nagyon rossz volt újra elindulni, nehezen indultak be újra a lábaim, de amikor beindultak, akkor 6-6:30-as tempókat futottam. Közben a fülemben szólt a zene, volt, hogy énekeltem, inkább hang nélkül, mint hangosan, de ez segített, hogy lendületben tudjak maradni. Csak a frissítőnél sétáltam, illetve ha kaját akartam benntartani, hogy haladjak, ne veszítsek túl sokat.

A köridőket, körszámokat alig néztem, ezzel nem akartam magam stresszelni, hogy hogy haladok, hány köröm van, milyen idővel. Az 54. kör után elmentem wc-zni (ez biztos, mert Milánnal mentünk előtte, és megnéztük, hogy pont egy körben vagyunk), ott pihentem egyet, mert kb. semmi nem történt. Utólag mondhatnám, hogy 1 kilométert elszartam, és a 100-asom is itt ment el, ha valóban lett volna mit produkálnom. :)

Közben félidőhöz érkezett a verseny, 53 kilométernél jártam, ami annyira nem rossz, a körülményekhez képest pláne nem. Viszont már azt éreztem, hogy halálosan álmos vagyok. Legszívesebben befeküdtem volna egy bokorba, és aludtam volna 6 órát. De állva is jó lett volna, csak hadd aludjak. A lábaim nem tiltakoztak a futás ellen, de a testem többi része igen. Kijött a kialvatlanság, ami több mint egy éve gyötör. Valahogy életet kellett lehelnem magamba, úgyhogy kortyoltam egyet a Milánnak vett koffeines izo izéből, ami lórúgásként hatott, álmosság el, úgyhogy futás tovább.

Haladtam, köröztem szépen, Bozóttal találtunk egymásra, és pár kört beszélgetve toltunk együtt, szép tempóban, aztán ő kiállt technikai szünetre, és a verseny végéig már nem tudtunk együtt menni, pedig jó volt közösen futni. Faxauval is futottunk együtt, őt is megviselte a meleg, de szépen gyűjtögette a kilométereket. Csapattársa, Zsuzsi végig mosolyogva, vidáman tolta, eszméletlen volt, ahogy ment. A szurkolás nagyon jó volt, Pecsenye, Vajda Anita folyamatosan drukkoltak, Dóri pompomlányokat megszégyenítően ugrált nekem, Nóri és Linda is sokat segítettek a mosolyukkal.
És hát a legfontosabbat, Milcsikémet sem hagyhatom ki, aki végig vidám volt, jól viselkedett, erőt adott a látványa, az édes kis pofija. Flóra és Zorka nagyon szépen lefoglalták, és emellett mindig ugrottak, ha kértem valamit, izót kevertek, vizet hoztak, zsebkendőt adtak, naptejjel kentek.

sarvar2.jpg

A 6-10. óra egészen jól telt, valamikor ekkor szabadultam meg a törölközőtől, már nem volt rá szükségem, hogy a nyakamban cipeljem. Futottam, haladtam, frissítettem, és valahogy a gyomrom is befogadóbb lett, ettem meggybefőttet, sajtos chipset, pár falat zabszeletet is. Sétálni csak keveset sétáltam, mert az rosszabb volt a futásnál. A lábaimon lévő hólyagok már nem fájtak, vagy legalábbis nem éreztem őket.

A mélypont akkor jött el, amikor a 10. óra letelt. Tudtam, hogy a nagy része már megvolt, de még mindig hátravan 2 kemény óra, amit le kell darálnom. Egy kis bőgés formájában ki kellett eresztenem a gőzt, szerencsére Milán kapta meg a bajaimat, és az ölelésével meg tudott nyugtatni. Nem az volt a gond, hogy futnom kell, nem is az, hogy ez nem lesz 100, hanem hogy mit akarok én az ultráktól, fáradt vagyok, kialvatlan, kisgyerekem van, mit várok magamtól ebben a helyzetben, még nem biztos, hogy kell nekem a 12 óra, elég a 6 is akár. És hogy jövőre nem indulhatok el az UB-n egyéniben, arra még kell 3-4 év. Milán sétált velem egy kört, kibőgtem magam, majd elindultam. Azért addigra már megvolt a 80 km, meg is nyugodtam, hogy felül tudom múlni önmagam. Aztán mentem, igyekeztem minél kevesebb időt frissítésre fordítani, hogy minél több kilométer férjen még bele. Mert csakazért sem adom fel!

Az utolsó órát már halálosan untam, szerettem volna előretekerni az időt, de az valahogy nem akartak fogyni a percek. Fejszámolásban sosem voltam jó, pláne nem ultrafutás közben, de sikeresen kiszámoltam, hogy 95 kör mindenképpen bele kell férjen az időbe a futott tempómban. Innentől számoltam vissza: már csak 5, már csak 4, és így tovább. A cipőmet meg kellett lazítanom, mert már iszonyúan szorított, aztán mentem tovább. A levegő beszorult, beszúrt az oldalam, lelassultam, de futottam. Így értem be Toncsit, aki mellett sétáltam pár métert, és aki volt olyan drága, hogy beállt nekem nyulazni. Ment előttem, diktálta a tempót, nekem csak követnem kellett, így lett meg a 95. kör. A célkapun áthaladva Dóri várt, és beállt mellém a sérült térdével futni az edzői tiltás ellenére, és majdnem meg is bőgetett, olyanokat mondott. Már nem volt sok hátra, futottunk, Dóri kicsit előttem, én utána, ő beszélt, én nyögtem és próbáltam nem bőgni. Aztán felharsant a sziréna, ami a 12 óra végét jelentette. Vége, megállhatok! Megcsináltam. Dórival megöleltük egymást, megköszöntem a segítségét, és leültem az út szélére. Közben jöttek a 24 órások, végig mindenki gratulált, pacsizott, megölelt, hihetetlen jó érzés volt. Ezért jöttem, ezért az érzésért, a tudatért, hogy én is ide tartozom, ezek közé a kőkemény, remek emberek közé, akik befogadtak, akik elismerik a teljesítményem.

Megérkezett Milán is, vele is megölelgettük egymást, és megbeszéltük, hogy van 95 köröm, meg még majdnem egy teljes, és ekkor néztem meg, mit mért az órám - hát ő 101-et mutatott, ami a nem ideális íven való haladás, a wc látogatás és miegymás is, de ugye az nem hivatalos, bár nekem fejben sokat jelent a tudat, hogy mindennel együtt azért megtettem 101 kilométert. Sokat dolgoztam érte, megcsináltam, most ez jött ki belőlem.

Megvártuk a tört kör lemérését, majd elindultunk visszafelé, közben mindenkivel, aki jött, gratuláltunk egymásnak, és hajráztunk a 24-eseknek. Milán közben úgy döntött, kiszáll a versenyből, így mindketten leadtuk a chipünket. A séta nem esett túl jól, de elballagtunk az apartmanba, ahol rendbe szedtem magam, lezuhanyoztam, megköszöntem Zorkának és Flórának a segítséget, és megcsodáltam alvó Milcsikémet, aki jól viselte a napot, leszámítva a vacsorát és a fektetést, amit egy másfél órás hisztivel tarkítva sikerült abszolválnia.
Tisztálkodás után elmentem gyúratni, közben beszélgettem a pálya mellett lévő szurkolókkal, gyúrás után pedig megnéztem az eredménylistát, ami sokkolt. 98,761 kilométerem lett, összetettben 4., korosztályos 2. lettem. Hihetetlen! Vicces, hogy 1,5 kilométernél kevesebb kellett volna a 100-hoz, ugyanúgy, mint a 6 óráson a 60-hoz. Legközelebb ennyivel fölé kell lőnöm az álmaimat.

sarvar3.jpg

Az éjszaka nem volt eseménytelen, de ezt nem a futásnak, hanem Milcsinek köszönhettem, bár tudtam pihenni.Délelőtt megvártuk a 24 órásokat, szurkoltunk nekik, felemelő érzés volt látni ezeket a hősöket az utolsó órában, ahogy még mentek előre és futottak. Joci hatalmas PB-t ment, Mateve pedig zseniálisan, erősen, koncentráltan gyűrte a köröket, igazi példakép, aki nagyon megérdemelte a győzelmet.

Az eredményhirdetést izgatottan vártam, és rögtön a mi kategóriánkkal kezdődött, Szabó Kriszti mellé én állhattam fel a dobogó 2. fokára - ügyesen, egyedül fel tudtam lépni! Viki nem várta meg az eredményhirdetést, remélem, hogy jobban van, és a következő versenye úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.

sarvar6.jpg

Hogyan tovább? Összegezve a versenyt, nem vagyok elégedetlen és nem is akarom lebecsülni a saját teljesítményemet. Egy évvel a szülés után ez most így sikerült, a körülmények erre predesztináltak. Látom, hogy fejlődőképes vagyok, tudom, hogy a fejem jó ehhez a sporthoz, a lábaim is szépen edződnek. Jövőre valószínűleg megpróbálom újra a 12 órát, akkor már tapasztaltabban, több kilométerrel a lábamban, és talán kipihentebben is. Ezt az évet a továbbiakban arra szeretném szánni, hogy ősszel fussak egy jó maratont, mert azzal még van elszámolni valóm. Addig félmaratonokon is szeretnék javítgatni, gyorsulni, és legalább egy 6 órás versenyt még tervezek teljesíteni, hogy gyűjtsem a tapasztalatokat.

Köszönettel tartozom ismét Gabinak, az edzőmnek, aki nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg, és aki ismer annyira, hogy meg sem próbál lebeszélni az őrültségeimről, inkább hagyja, hogy csináljam, és magam jöjjek rá, mi való nekem. :)

Milánnak és Milcsinek szintén köszönöm, hogy vannak nekem, irántuk érzett szeretetem, és a boldogság, amit ők adnak nekem, mindenen átsegít. Flórának és Zorkának pedig köszönöm, hogy bevállalták ezt a fárasztó hétvégét velünk, és ügyesen pesztrálták Milcsit.

sarvar4.jpg

Fotók: Vinca, Linda, Pecsenye, saját

Köridők: http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=183&bib=198