"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2017\08\16 haanchee 3 komment

Hosszú nappal, ultra éjjel

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

futas.jpg

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

20819053_725310421010282_2301293982520061309_o.jpg

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

20861606_10213263693527700_4071274177286448867_o.jpg


A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

20819736_10211582288746504_6545457516097083305_o.jpg

Fotók: Gizionok :)

Éjszakai edzőverseny a Suhanj6!-on

Nem szoktam ilyen sokkal egy verseny után beszámolót írni, és bár a Suhanj6!-ot idén csak edzésnek szántam, mégsem maradhat ki az irományaim sorából. :)

Idén egyáltalán nem terveztem a Suhanj6!-ot, már a tavalyi feladás után eldöntöttem, hogy ebben az évben nem indulok rajta, mert sem 2013-ban, sem 2014-ben nem ment jól ez a futás, mindig gondok voltak a hasammal, teljesen felborítja a szervezetemet az, ha éjjel futok. (Csak akkor megy normálisan az éjszakai futás, ha még nappal elkezdem, bár ott a fokozódó fáradtság jelent problémát.) Nem is nagyon tudtam, mikor van a verseny, bár Kladnoban Zoli emlegette, hogy egy hét múlva lesz, de nem foglalkoztam vele, nem érintett.

A verseny hetében szerdán megkaptam a következő adag edzésem, benne egy vasárnapi 50 kilométerrel, majd a Facebookon láttam a versenyinfókat, és megfordult a fejemben, hogy mégis el kellene menni és ott lefutni az edzést. Az ötletet akkor elvetettem, és egészen a péntek délelőtti edzésig nem is jött elő újra: ám akkor az a tizenpár kilométer is olyan nyögvenyelős volt a hőségben, hogy hazaérve közöltem Milánnal, hogy a hosszúmat szombat éjjel fogom lefutni a Suhanjon, nem vagyok hajlandó egyedül futni a 35 fokban nappal. Különben is szükségem van arra, hogy visszanyerjem a motivációmat, és ismét visszataláljak arra az útra, amin eddig haladtam. Futok természetesen, szeretem is, de mégsem vagyok feltétlenül motivált a jövőt illetően. Hátha egy jó hangulatú verseny segít ebben. Mostanában 20 kilométer felett egyáltalán nincs hangulatom a futáshoz, és ebben a melegben különösen nehéz megemészteni egy 50-es gondolatát. Úgyhogy hirtelen felindulásból gyorsan be is neveztem - megkaptam a szuper 77-es rajtszámot - , majd leszerveztem az utazásomat is: Zolihoz kéreckedtem be, úgyhogy kb. háztól házig volt fuvarom.

suhanj1.jpg

Szombat délután összekészítettem a kis motyómat, amikre egy hosszú edzésen szükségem lehet, mondjuk ennyi mindent nem vittem volna magammal, ha tényleg edzésre megyek, de próbáltam rendesen felkészülni. 9-kor átslattyogtam Zoliék lépcsőháza elé, jött Joci is, útközben felvettünk még egy futót, Emesét, aztán Szigetmonostoron egy kis kavarás után meg is érkeztünk a helyszínre. Csomó ismerős volt, jó volt a hangulat, és kedvem volt a futáshoz is - biztosan azért, mert nem volt dög meleg, és volt társaság is. Lecuccoltunk (közel volt a WC is), átöltöztünk - eközben az asztalunkról valaki ellopta a jéghidegre behűtött kólámat, remélem, jólesett az illetőnek.

Gyorsan eljött az éjfél, a rajt előtt néma csenddel tisztelegtünk SC Béla előtt, aztán nekilódult a tömeg. Az elején lassan haladtam, aztán ahogy eloszlottak a futók, könnyebben tudtam a saját tempómban haladni. Az edzésemben volt 15 km lendületes, ezt az elején szerettem volna lezavarni. Persze az éjszakai futás mindig csalóka, azt hiszi az ember, hogy marha jól halad, közben lassabb - de azért a futásomat sikerült lendületesre venni. 1 óra környékén kezdett el morajlani a hasam, de nem zavart, hiszen edzeni mentem, az 50 km bőven bele fog férni a 6 órás időtartamba, még ha közben kényszerpihenőket is kell tennem. Meglátogattam a toalettet, majd mentem tovább. Figyeltem a frissítésre, ittam, eszegettem, egészen jól ment a futás is, a kedvem is jó volt. Sokszor futottam légüres térben, pedig jó lett volna összeállni valakivel és együtt futni, de ez nem igazán jött össze, max. tíz-húsz méterekre. 2 óránál megint tartottam egy megállást, ez az elsőnél hosszabbra sikeredett, viszont éreztem, hogy végre mindentől megszabadultam, amitől meg akartam. Innentől szinte eseménytelenül telt a futás, Zoli kiállt, Jocival jó hangulatban biztattak, én is hajráztam az ismerősöknek, Maráz Zsuzsival, Tibikével (ők lettek a győztesek a végén) Bozóttal, Andival, Vikivel, Johnnyval sokszor integettünk, a Bori-Krisz-CséTomi csapat tagjai is minden alkalommal biztattak, a Nike busztól Ákos és Sanyosz kiabált többször - szóval a hangulat jó volt, a kilométereim is gyűltek, ha nem is fénysebességgel.

De a lényeg, hogy az 50 kilométeres edzést teljesítsem, megvolt, és még rá is tudtam húzni 4,3 kilométert a 6 óra lefújásáig. Ezzel összejött egy 100 kilométeres hét, amilyenem már jó régen volt, kellemesen, de nem durván elfáradtam, a lábaim jól voltak, picit a csípőmet éreztem az aszfalt egyenetlensége és a sok egyirányú fordító miatt (persze arra fordultunk, amelyik oldalam fájni szokott), de ez sem volt vészes. A lefújás után megmosakodtam, átöltöztem, összepakoltunk, és el is indultunk haza, 8 órakor, mire itthon a fiúk felébredtek, már itthon is voltam.

suhanj2.jpg

Ez volt az első olyan versenyem, ahová úgy mentem, hogy nem veszem komolyan, csak edzem egyet, tényleg!, és úgy gondolom, jól sikerült. Kell ilyen is, amikor nem nyomasztom magam a teljesítéssel, az elérendő számokkal, a nagy célokkal, nem cipelek lelki terheket. Az egy héttel korábban, a kladnoi 24/48 óráson összefutkosott 40 kilométer és ez a futás is jót tett, javított a kedvemen és a hozzáállásomon is, és remélhetőleg, ha ez a brutál meleg végre befejeződik, hamarosan minden olyan lesz, mint tavasszal, a nagy versenyek előtt, és az őszi szezonra nem csak felkészült, de kellően motivált is leszek. 

2014\08\12 haanchee 2 komment

Ezt most nem fejeztem be

Röviden és tömören a lényeg annyi, hogy 4 óra 9 percnyi, 40 kilométernyi futás után kiszálltam a Suhanj!6 6 órás versenyről. Életemben először adtam fel versenyt. Hogy ez megtörtént, annak sok oka van, amik valószínűleg egymást generálták. Ettől függetlenül nem vagyok szomorú, nem érzem pofonnak ezt a feladást, én magam döntöttem róla észérveket felsorakoztatva. Úgy érzem, ez volt a helyes döntés, és sokat tanulhatok ebből a számomra teljesen új helyzetből.

Ha hosszabban szeretném elemezni a dolgokat, hosszú hetekre előre kell visszanyúlnom. Ha jól számolom, 6 héttel ezelőtt kezdtem el újra dolgozni, emiatt sok mindenen változtatnom kellett, a futásaimon is, elsősorban azok időpontján. 5-kor kelek, fél 6-kor megyek futni reggel, munka előtt, ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Az első hét gyötrelmes volt, a második és a harmadik már jó, jól is ment a futás, simán megcsináltam mindent, amiket Gabi kért, mentek a tempófutások, gyorsultam. A negyedik héten valami megváltozott, a lábaim hatalmas betontömbökké változtak, nehezen ment a futás, fáradt voltam, szenvedtem, rosszul éreztem magam. Amikor nem futottam, akkor nagy kedvem lett volna menni, de amikor elindultam edzeni, kb. 2 kilométer után vissza akartam fordulni, vagy legalább lefeküdni egy bokorba pihenni. Ennek ellenére megfutottam az edzéseket, ahogy tudtam, legfeljebb a hétvégi hosszú futást rövidítettem le. Az ötödik hét hasonlóan telt. Féltem, aggódtam, hogy így mi lesz velem a Suhanj!6-on, ahol szerettem volna végre egy 60+-os eredményt elérni, hiszen az idei évem alapján erre képes vagyok. A lelkem mélyén örültem, hogy a kecskeméti 12 órás OB-ra nem neveztem, bár a szívem nagyon fájt, amikor a pálya szélén állva néztem a futótársakat. Bíztam benne, hogy a Suhanjra helyre tudom magam pofozni. Úgy látszik, most jött ki rajtam az éves fáradtság, a sok, számomra hosszú verseny, a sok edzés. (Tavaly összesen futottam 2700 km-t, most meg már 2200-nál tartok.)

Gabi, a "szenvedésemet" látva mondta, hogy talán jobb lenne, ha kihagynám ezt a versenyt, mint hogy leamortizáljam magam a szeptemberi 12 órás verseny előtt. De hát erre nem voltam hajlandó, csak arra, hogy edzésnek fogom fel, és ha gond van, akkor kiállok. Persze reméltem, hogy erre nem kerül sor, de ezzel a megbeszélt taktikával vágtam neki a versenynek.

Egy éjszakai verseny, főleg olyan éjszakai, ami előtt az ember nem futja át a napot, mindig okozhat meglepetéseket. Nehéz előtte rendesen pihenni, nehéz eldönteni, mit egyen az ember és mit nem, és hát a bioritmus mellett az emésztést is eléggé össze tudja zavarni az éjszakai ébrenlét. Nekem is ez lett a vesztem.

Dórival, Zolival és Bogival utaztam ki Szigetmonostorra, Milán és Milcsi otthon maradtak éjszakára. Dóri vállalta, hogy segít a frissítésben - igazán megtisztelőnek éreztem, hogy egy 12 órás OB-2. gondoskodik majd rólam, még akkor is, ha egyébként a barátnőm. :)
Indulás előtt kb. 3 órán keresztül jártam a wc-re, próbáltam megszabadulni a hasamban felgyülemlett dolgoktól, sajnos, sikertelenül. Ezt a próbálkozást a helyszínen is folytattam, összesen 3 alkalommal látogattam meg a toi-toit, szintén eredmény nélkül. Tudom, úrinő erről nem beszél, de innentől kezdve ez a dolog határozta meg a versenyemet. Mivel ki semmi nem jött, úgy döntöttem, hogy akkor próbálom benttartani, bevettem hát egy Immodiumot (amit idén már egyetlen versenyen sem használtam), hogy hátha segít megakadályozni a "kitörést".

suhanj.jpg

Éjfélkor elrajtoltunk, és már az első pár száz méteren éreztem, hogy jólesik a futás, nyoma sem volt a lábaimra addig jellemző ólmos fáradtságnak, könnyűnek éreztem magam, és még lelkes is voltam. Igyekeztem felvenni egy kényelmes, tartható tempót, és mentem. Az első két órában Nicol és Tandi csapattársaként is futottam, mivel Bocsi kiesett a csapatból, engem kértek meg, hogy ugorjak be helyette, amit örömmel vállaltam.

A lábaim mentek, jól éreztem magam, közben figyeltem a többi futót, előzgettem, engem előzgettek, teltek-múltak a körök. Egyetlen dolog zavart, méghozzá az, hogy csak az egyik fülünkben lehetett zenét hallgatni a szabályok szerint, így viszont nem tudtam teljesen magamba mélyedve futni, ahogy szerettem volna, valahogy nem ment a külső dolgoktól való elvonatkoztatás. Folyamatosan igyekeztem inni, 1,5 óra után kértem gélt Dóritól a tervezettnek megfelelően. Úgy 17-18 km környékén éreztem, hogy picit megmozdultak a beleim, és mégis kikívánkozna belőlem a tartalom. Mivel 2 óra futást vállaltam a csapatban, úgy döntöttem, hogy addig mindenképp próbálom eltolni a wc-látogatást, hogy a csapat idejét ne húzzam vele, és hátha addig meg is nyugszik odabent minden. Hol jobb volt, hol rosszabb, mindenesetre nem tekeredtek meg annyira a dolgok, hogy azonnal a kék bódék valamelyikébe be kelljen rontanom. A váltás körében azonban már erősen sietnem kellett, átadtam a chipet Nicole-nak, és robogtam a toi-toi-ba. Szerencsére gyorsan sikerült elintézni az elintéznivalót, jelentősen megkönnyebbültem.

Az "ücsörgés" azonban eléggé megzavarta a lábaimat és a fejemet is: alig tudtam újra futómozgásba lendülni, nehezen mentek a lábaim, és iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam felvenni a tempót, és összeszedni magam, de kellett 1-2 km, mire ez sikerült. Közben pedig elkezdett görcsölni a gyomrom. Mit ne mondjak, örültem. Igyekeztem ezen is túllendülni, hol jobb, hol rosszabb volt a gyomrom, de azért tudtam haladni. A bevett magnézium egy kicsit javított a helyzeten. A 32. km-nél azonban jött a krach, olyan szinten elkezdtek csavarodni a beleim, hogy kedvem lett volna azonnal beugrani egy bokorba. Hogy jobb legyen, bele-belesétáltam, majd robogtam Dórihoz, kértem a nedves törlőkendőt, és mentem be a toi-toi-ba. Ott biztosan elidőztem 5-6 percet, bár egy örökkévalóságnak tűnt. Közben azon gondolkodtam, hogy valóban imbolyog-e velem a bódé, és beborulok-e a Dunába, vagy sem - szerencsére nem borultam be, és mikor a mellettem lévő wc-be bement valaki, akkor még jobban mozgott a "doboz", szóval nem hallucináltam.

A jelentős megkönnyebbülés után próbáltam folytatni a futást, de egyre erősödött bennem a gondolat, hogy ezt a versenyt én nem fogok végigcsinálni. A tempóm jelentősen visszaesett, futottam ugyan, de elengedtem azt a 60+-t, ami azért a lelkem mélyén még bennem volt, tudtam, hogy ebből már jó eredmény nem lesz. Átgondoltam, hogy van-e értelme végigfutni, menni mondjuk 55-56 km-t, végigfutni az éjszakát háborgó gyomorral és belekkel, elfáradni, ezzel késleltetni a regenerációt. Arra jutottam, hogy nincs, csak addig érdemes mennem, míg azt érzem, van edzésértéke ennek a futásnak, és nem csap át egy nagy szenvedésbe az egész. Enni nem tudtam, erőtlennek éreztem magam, inni csak vizet kívántam, de attól is nagyokat büfögtem, egyre kevésbé éreztem komfortosan magam. Közben csatlakoztam Vincához és Nicolhoz, velük dumálva kicsit jobb volt a helyzet, elterelték a figyelmem a kellemetlenségekről, de nem annyira, hogy a folytatás mellett döntsek. Szóltam Dórinak is, hogy ki fogok állni, próbált ugyan segíteni, kérdezte, mit adjon, mit segítsen, de a gyomrát és a bélrendszerét nem tudta volna kölcsönadni. Úgy határoztam, hogy 4 óránál kiállok, majd végül 40 kilométerben határoztam meg a befejezést. 4 óra 9 percnél el is értem a 40-et, ott megálltam, és lesétáltam a gátról. Toi-toi látogatás után elmentem mosakodni, átöltöztem, majd elfoglaltam a frissítőasztalunknál lévő egyik széket, és szurkoltam a többieknek.

Azt hittem, rosszabb érzés lesz kiszállni egy versenyről, és a végére meg fogom bánni, hogy feladtam, de nem lett így. Úgy érzem, hogy okos döntést hoztam, a számomra megfelelőt, főként a további versenyeim érdekében. Nem lett volna értelme végigküzdeni a maradék két órát. Tudom, hogy ha kell, akkor tudok küzdeni, de idén elég sok küzdelemben volt már részem, most kedvem sem volt hozzá. A 6 óra elég rövid táv ahhoz, hogy ne legyen idő arra, hogy megvárjam, hogy jobban leszek. 12 vagy 24 órán belefér egy-két kör séta, egy-egy hosszabb wc-zés, hányás, feltámadás, ott türelmesebb tudok lenni magammal, és jobban ki tudom várni, hogy túllendüljek egy-egy nehézségen. Itt most ezzel nem akartam foglalkozni, és azt gondolom, jól döntöttem. Úgy tudtam befejezni ezt a versenyt, hogy végül egy egész jó hosszú edzés kerekedett belőle, nem vertem szét a lábaimat, nem sérültem le, nem fáj semmim, és emiatt remélhetőleg könnyebben kipihenem magam. És azt is meg kellett tapasztalnom, milyen érzés a feladás, és meg kellett tudnom, hogy nekem sem sikerülhet minden. Ebből is tanulok, ettől is fejlődöm - én legalábbis így gondolom.

A következő négy hétben a budapesti 12 órás OptiVita állomásra készülök, szeretném végigfutni a versenyt, annak pedig örülni fogok, ha valamilyen szép eredményt érek majd el magamhoz képest. Nagy elvárásaim nincsenek, hiszen életem legnehezebb futóévét csinálom éppen, a nagy álmom már megvalósult, innen már minden újabb siker és eredmény ajándék.

 

Suhanás az éjszakában

Már tavaly is nagyon szerettem volna ott lenni a Suhanj!6 futóversenyen, de akkor sem a felkészültségem, sem pedig egyéb okok miatt nem jutottam el Szigetmonostorra, a Duna-partra futni. Idén viszont amint megláttam a kiírást, eldöntöttem, futnom kell ezen a versenyen.

A 6 órás versenyek idén a "kedvenceim", ez az az ultra táv, ami egyelőre leginkább vállalható számomra, végig tudom futni, fejben és izomzatilag is egészen jól bírom. Különösebben nem készültem, nem paráztam rá, igyekeztem nem sokat agyalni a futás előtt azon, hogy mi lesz. Persze azért azt tudtam, hogy mennyit szeretnék futni: a vágyott 60 kilométert terveztem elérni. Szeretek éjszaka futni, de kicsit féltem, hogy bírom majd az egész éjszakás ébrenlétet úgy, hogy az elmúlt lassan másfél évben igen sokszor voltam mínuszban az alvást illetően. Mostanában nem alakultak rosszul az éjszakáink, de ha csak rajtam múlna, tudnék még többet szunyálni. Gabi figyelmeztetett, hogy éjszaka ugyanazzal az energiabefektetéssel lassabb leszek, kisebbet lépek majd, mert a szervezetet nem kifejezetten arra tervezték, hogy éjszaka futkorásszon órákon keresztül - ezt az eszembe véstem, de reménykedtem, hogy ki tudok majd fogni saját magamon. A hőmérséklet csökkenése is nekem kedvezett, igazi szuper futóidőt kaptunk az égiektől.

A verseny napján Milcsit a mama és a dédi gondjaira bíztuk, mi pedig Milánnal elindultunk Szigetmonostorra. Hamar odaértünk, beálltunk felvenni a rajtszámainkat, vettünk tombolát, váltottunk pár szót a már ott lévő ismerősökkel, majd Milán kitalálta, hogy aludjunk egyet a kocsiban. Meg is próbálkoztunk vele, de kb. 20 percnyi szenvedés után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább sétálok és bandázom az ismerősökkel, mert aludni azt nem tudtam. Milán sem, így mentünk a versenyközpontba, hogy szétnézzünk. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, így meg is volt oldva a program: sok dumálás, nagy nevetések, és még több ismerős. Közben azért készülődtünk is, előkészítettük a frissítőinket, átöltöztünk, beüzemeltük a fejlámpákat. Szinte észrevétlenül eljött az éjfél, és már mehettünk is a rajtba. Hihetetlen sokan voltunk, egyéniek és váltók, drukkerek és szervezők, mindenki a dudaszóra várt, hogy elrajtolhassunk.

A pálya a gáton volt kijelölve, 2 kilométer hosszan oda-vissza, L alakban, benne egy kis lejtővel, ami visszafelé emelkedő, középen a rajtkapuval és az időmérő szőnyeggel, így minden kilométernél rögzítették az időnket. Elrajtoltunk, igyekeztem lazán futni, nem elrohanni az elejét, a tömegben mondjuk nem is tudtam volna. A fordító után hihetetlen látványt nyújtottak a szembe futó fejlámpák fényei, mintha hatalmas szentjánosbogarak lettek volna.

Érzésre jól futottam, erősnek és összeszedettnek éreztem magam, úgyhogy tempóztam, hogy az elején a lehető legnagyobb előnyre tegyek szert magammal szemben - vagyis később, amikor már fáradok, tudjak lassulni. Figyeltem az előttem futó lányokat, erre szuper volt az oda-vissza pálya, láttam, hogy jópáran vannak előttem, de nem akartam erősíteni, hiszen 6 óra az 6 óra, lesz még időm feljönni rájuk. Jólesett és jól ment a futás az első két órában, mégis döbbenten tapasztaltam az eredményjelzőt látva, hogy 1 óra 58 perces félmaratont futottam csak - úgy éreztem, ennél jobban megyek. Csak összehasonlításképpen, a júniusi szenvedős K&H félmaratonon futottam ilyen időt, ég és föld volt a két futás a mostani javára, mégis csak kb. fél perccel lett most jobb az időm. Itt be is villantak Gabi szavai a rövidebb lépésekről, konstatáltam, hogy sajnos igaza volt, ez van, futnom kell tovább.

A frissítésre szokás szerint igyekeztem figyelni, folyamatosan kortyolgattam vizet és izót, kaja gyanánt pedig barackot fogyasztottam, amivel eddig sosem lőttem mellé, későbbre pedig gélt tartogattam. Két és fél óra futás után sajnos olyasmi történt, amire már rég nem volt példa: begörcsölt a gyomorszájam. Nem voltam tőle túl boldog, lassultam is miatta, mert ilyen érzéssel egyáltalán nem kellemes futni, viszont gondoltam, hogy gyorsan úrrá leszek a problémán egy magnéziummal. A frissítőnél be is toltam egy ampullával, rá ittam pár korty kólát - majd elkezdtem öklendezni. Mindig utáltam a magnézium ízét - remek, úgyis régen futottam már hányingerrel. Azért mentem tovább, igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, gyalogoltam, büfögtem, futottam, büfögtem, ami épp jött. Szerencsére ki nem jött semmi. :) Bíztam benne, hogy hamar abbamarad ez a szenvedés, és inkább a futásra koncentráltam. Haladtam ugyan, de nem úgy, ahogyan korábban, 6 perces alá lassultam, és aggasztott, hogy a magammal szemben megszerzett előnyöm csökken, és így nehezebb lesz elérnem a vágyott 60-ast.

A fránya gyomorbajok nem nagyon akartak enyhülni, először azt gondoltam, hogy akkor innentől nem eszem, csak iszom, és attól majd csak jobb lesz, de aztán meggondoltam magam, mert kellett az energia. Úgyhogy az egyik gél felét megettem, és ittam rá vizet, remélve, hogy nem akar visszajönni. Meglepő módon kicsit jobb lett tőle a gyomrom, és új erőre kaptam. Aztán megint rosszabb lett, és aztán ismét jobb. Ez így ment kb. a verseny végéig. Frissítettem végig, megettem még két fél gélt, futottam, amikor tudtam, sétáltam, amikor nem éreztem jól magam.

Fejben egyben voltam, nem hagytam, hogy ez a gyomros közjáték kizökkentsen és megzavarjon. Tudtam, hogy a 60 így nem lesz meg, de törekedtem arra, hogy lehetőleg minél közelebb kerülhessek  hozzá. A versenytársak közül közben többen kiszálltak, így előrébb kerültem az összesítésben, az 5-7. hely között ingáztam, mert a frissítések, wc-zések miatt többen kerülgettük egymást. Közben akivel tudtam az ismerősök közül, váltottam pár szót futás közben, mindenkitől jöttek a hajrák, Maráz Zsuzsi valami elképesztő tempót diktált, mosolyogva ment végig, Nóri és Nodari Zsuzsi nagyon szépen futottak az első 6 órásukon, a BMW csapat is jól tolta, Sanyosz mester és Edina is drukkolt, Kata is feltűnt a szurkolók között, Dóri és Zoli is befutottak a szombathelyi verseny után. Igazi szuper hangulat volt végig, tényleg.

Milánnal is többször előzgettük egymást, végül az utolsó 40 percben már végig együtt futottunk. Persze 20 perccel a vége előtt a hasam teljesen megadta magát, pár iszonyú görcs után azon drukkoltam, hogy a toi-toi szabad legyen, mire odaérek. Ott pihentem kicsit, szidtam az Immodiumot, ami nem tudta megakadályozni, hogy kihúzzam még a maradék időt. Hát ez van. Az utolsó 10 percet igyekeztünk meghúzni Milánnal, végül 57 kilométert és 227 métert sikerült a 6 óra alatt összekaparnom. A csalódottságomat feledtette, hogy együtt futhattunk, jó érzés volt együtt befejezni a versenyt. És a tombolán nyert kulacs is javított a hangulatomon. Szomorú persze nem voltam, és nem is vagyok, csak bosszantó, hogy tudom, bennem van a 60, csak nem akar kijönni - helyette a gyomortartalmam kívánkozott kifelé, de azt meg nem hagytam. :)

Most ezt dobta a gép, ezt hozta az éjszaka, erre voltam képes. Azt legalább látom, hogy az 57-58 kilométert kb. minden körülmények között tudom hozni egy ilyen hosszúságú versenyen, legyen az kánikulában, vagy éjjel, kialvatlanul. Ez mindenképpen jó. Viszont sajnálom, hogy a célom most megint nem tudtam megvalósítani. Részben rajtam múlt, részben nem. Egyszer majd csak sikerül. De a verseny nagy élmény volt, jövőre is ott a helyem, hogy suhanhassak az éjszakában!