Milcsi születése óta a babakocsis futás "élharcosa" vagyok. Persze ez nem teljesen így van, de már a terhességem alatt biztos volt, hogy ha máshogy nem megy, majd babakocsistul fogok sportolni a gyerekkel. Egyetlen babakocsit vettünk, méghozzá olyat, amivel megvalósítható a mozgás. Nem igazi futós babakocsi a miénk, és az igazat megvallva, a papírjára rá van írva, hogy futáshoz és görkorcsolyázáshoz ne használja a tulajdonos, de nekünk megfelelő. Sajnos az igazi futós babakocsik egy vagyonba kerülnek, használtan pedig már csak akkor találtam, amikor nekünk már megvolt a járgány, így nem dupláztunk. A kocsink viszont bevált, elég könnyű darab, háromkerekű, szépen lehet tolni, nincs gond vele.

A babakocsis futás eleinte nem könnyű műfaj, főleg nem a kezdő anyáknak, akik egyébként is aggódva figyelik csemetéjük minden rezdülését. Bennünk van a félelem, hogy jaj, nem rázom-e szét szegény gyereket, vajon jól érzi-e magát közben. De a gyerekek többsége szereti a "száguldást", és köszöni szépen, jól van, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy édesen alszik. Ha ezekről megbizonyosodtunk, a későbbiekben nem lesz probléma. Persze arra figyelni kell, hogy hol vannak esetleg padkák, kátyúk, bukkanók az úton, és babakocsival futni sajnos csak betonon lehet.

Én Milcsivel 5 hetes korában próbáltam ki először a futást egy 2,5 kilométeres szakaszon. Helyszínünk a Margitsziget budai oldalán lévő betonpálya, pontosabban az a betoncsík, ami simább, mint a teljes útszakasz. Itt van egy-két bukkanó, de egyébként ideális helyszín a babakocsizáshoz. Milcsi kb. 3 perc után elaludt, akkor még a hordozóban volt feltéve a kocsira, pár héttel később pedig rendesen betettük a babakocsiba, menetiránnyal szembe. A legtöbbször hamar elaludt, volt, hogy nézelődött közben, és olyan is előfordult, hogy sírdogált, de szerencsére hamar abbahagyta. Én pedig sorra kaptam a mosolyokat és az elismerő pillantásokat a szembe futóktól. 7 hetesen pedig közösen futottunk a Coca-Cola Testébresztő Női Futógálán 3,5 km-t.

A kocsival futásnak azért vannak nehezítő tényezői is. Nem elég saját magamat cipelni, van előttem egy plusz súly, amit azért tolni kell - bár annyira nem nehéz, de azért mégis plusz teher: a baba és a babakocsi súlya. A másik nehezítő a karmunka. Egy kézzel tolom a kocsit, a másik kézzel azért illik karmunkát végezni - hát kicsit kacifántos volt ez az elején, nehezen tudtam összehangolni a mozgást úgy, hogy kényelmes legyen. A derék ebben az esetben nem úgy dolgozik, mint a rendes futásnál, az az oldal terhelődik jobban, amelyikkel karmunkát végzünk. Nekem eleinte eléggé fájt is a derekam, de aztán hozzászoktam, és egyébként is igyekszem váltogatni, melyik kezemmel tolom a kocsit.

Hasonlóan nehéz tud lenni az, amikor drága gyermekem látszólag minden ok nélkül rázendít. Ilyenkor vagy megállok, igyekszem megnyugtatni, megitatom, megsimizem, aztán indulunk tovább. Ha szomjas volt, és az volt a baja, akkor utána van egy pár csendes kilométerem. Ha nem az volt a baj, akkor próbálok újabb praktikákhoz folyamodni, például cikkcakkban tolom, ez az esetek többségében elringatja, megnyugtatja. Ha a szemébe süt a nap, akkor letakarom - bár ilyenkor azért ordít, mert utálja, hogy nem lát ki. Ha eltüntette maga mellett a játékát, a kezébe adom, hátha szépen játszik tovább. Ha szerencsém van, elalszik, vagy csendben játszik, esetleg vidáman sikongat - ez nagyon cuki tud lenni. Ha nincs szerencsém, ordít, én pedig párszáz méterenként megállok, és igyekszem megnyugtatni. Vagy egyszerűen futok tovább az ordító gyerekkel, ami igen sz@r érzés, mert furán néznek rám, de ha nem tudok vele mit kezdeni, hát nincs más választásom, ha futok, legalább hamarabb befejezzük az edzést.

A babakocsira remekül lehet pakolni. Ez a babakocsis futás egyik rendkívüli előnye. Vihetek magammal 1,5 liter vizet. Lehet nálam egy rakat zsebkendő, telefon, és még minden olyan dolog, amire úgy gondolom, szükségem lehet. Nem kell cipelni, csak tolni, minden kéznél van, amikor szükséges.

Van még valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Mindig van valaki, aki versenyre kel velem. Főleg férfiak. Vicces. Futok szépen a babakocsival, saját tempóban magamra és a gyerekre figyelve. És előfordul, hogy utolérek valakit, és gyorsabb vagyok nála. Melléérek, és megelőzöm. Ő ezt észleli, és nem hagyja. Rákapcsol, belehúz, nehogy már egy babakocsit toló nő megelőzze. Elhúz pár méterrel, konstatálja, hogy nem vagyok a sarkában - persze, mert nem vele foglalkozom, legfeljebb magamban röhögök, hogy ismét van valaki, aki nem bírja elviselni, ha valaki gyorsabb nála. Aztán ismét elkezd lassulni. Én pedig a saját, kényelmes, egyenletes tempómban ismét feljövök rá, melléérek, lehagyom. Ő ismét rákapcsol, visszaelőz, szert tesz pár méter előnyre, majd lassít. Én ismét beérem, ő megint ideges lesz és gyorsít... és ez így megy tovább egészen addig, míg én el nem érek a betoncsík végéig, ahol visszafordulok, versenytársam pedig fut tovább a rekortánon, ahol én már nem tudok, esetleg már nem bírja tovább a küzdelmet, én pedig szép lassan elhagyom őt.
Ezt a játékot az esetek 99%-ban pasival játszottam eddig, és magamban meg kellett állapítanom, hogy némelyek nagyon nem bírják, ha egy nőnek esetleg jobban megy a futás, és még gyerek is van vele. :) De ő legalább intervallozik egy jót - remélem ezzel hozzá tudok járulni a fejlődéséhez. :)

Véleményem szerint a babakocsis futástól nem kell félni. Kell hozzá egy jó babakocsi, meg egy pici nyitottság, és el lehet kezdeni a gyerekkel közösen mozogni. Így nem kell őt otthon hagyni, együtt lehet lenni vele, közben lehet sportolni, kiszellőztetni a fejet, a baba is levegőzik, így két legyet üthetünk egy csapásra. És nem kell azon sem rágódni, hogy rossz anyák vagyunk, mert szeretnénk mozogni a gyerkőc mellett!

Elérkezett az idő, hogy igazából visszatérjek a futópályára - méghozzá egy félmaratonnal.