Az utóbbi időben kicsit eltűntem, a saját magamról szóló bejegyzések megfogyatkoztak. Nem véletlenül. Nem nagyon történt velem semmi, amit meg lehetett volna osztani, az meg szerintem lóf.szt sem érdekel, hogy egy héten hányszor és mennyit edzem, mert minden futó edz, és a legtöbben többet is, mint én. Plusz a nyekergés sem egy olyan dolog, amivel annyira meg akarnám tölteni az internetet, mondjuk most nincs is nyekeregnivalóm szerencsére.

És abban sem vagyok igazán biztos, hogy olyan sokan kíváncsiak arra, hogy személy szerint én mit csinálok. Nem vagyok senki, nincsenek nagy eredményeim, nincs mögöttem elképesztő teljesítmény, a gyerekem is egész nagy már, más is fut munka mellett és anyaként, úgyhogy ez sem egy olyan nagyon kirívó dolog, nem tudok és nem is akarok rá hivatkozni, hogy én anya vagyok, főleg, hogy ez inkább egy olyan tényező, ami erősít és előre visz, nem pedig hátráltat. Dolgozom, háztartást vezetek, rohangálok össze-vissza, mindig van valami teendő, megoldandó feladat, ezek is mind tök természetesek, mert mindenki ezeket csinálja, ezektől sem leszek másabb. A nyávogás meg az önsajnáltatás meg már tavaly megvolt, az sem érdekelt senkit, és nekem sem lett jobb tőle, legfeljebb jól hülyét csináltam magamból, az emberek meg röhögtek a hátam mögött (vagy még azt sem).

Különben is, minden második ember blogol a futásáról, jönnek a frissebb, újabb, érdekesebb emberek, nagyobb a lendület, több a sikerélmény, jobb, érdekesebb a fogalmazás, a sztori, a hozzáállás, az "újoncokat" mindig nagyobb érdeklődés övezi, és a sikeres "régi motorosok" iránt is mindig nagy a figyelem. Egy darabig zavart, hogy mindenki más érdekesebb és menőbb nálam, most már elfogadom, különben is, együtt vagyunk senkik, mondá Simonyi Balázs, és milyen igaza van. Egyszer úgyis mindenki beleszalad egy pofonba, vagy eltűnik a süllyesztőben, én is, bár még nem most tervezem lehúzni magam, még hátha csinálok magammal érdekes, jó dolgokat is. De összességében magamért, magamnak futok, aztán majd egyszer jól elmesélem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk mekkora egy kattant nőszemély volt (van, lesz). Majd csak jó lesz a sztorik mellé "mutiba" egy-két érem, befutószalag.

Hogy mi van amúgy futásilag? Nyomom az edzéseimet, a futást, mellette az erősítésre is figyelek, nyújtok, hengerezek, masszázsra járok kéthetente, 2-3 havonta manuálterápiára még akkor is, ha semmi gond nincsen, hogy ne is legyen, igyekszem értelmesen táplálkozni. Nem gondolom túl az idei évet, egyik történés hozza magával a másikat. Futok egy remélhetőleg jóleső félmaratont a Vivicittán, egy 6 órást Sárváron, reményeim szerint begyűjtöm a 3. Ultrabalaton célszalagot is, aztán arccal Görögország felé fordulok, és ha minden úgy áll össze, ahogy szeretném, akkor idén csak nem cseszem el.

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem - ez a pár száz méter híján 188 km az év 105. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban - de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. :)

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

Ha kíváncsi vagy az idei legfontosabb futásaimra, akkor ezeket a bejegyzéseket olvasd el!

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

(Ezt a szösszenetet még valamikor a kezdet kezdetén írtam, amikor elindultam a futóbolondsághoz vezető út legelején - de így pár ezer kilométerrel később sem igen találok benne kivetnivalót, és egyetértek minden szavával.)

Ha szóba kerül a futás, a legtöbb ember nem érti, mi a jó abban, ha az egyik lábunkat a másik után rakjuk, és közben lihegünk. 

Az elmúlt két hétben, a (szinte) futásmentes pihenőidőszakban sokat gondolkodtam, elméleti síkra tereltem a dolgokat a gyakorlati helyett. Nem futottam, csak gondolkodtam a futásról, elmélkedtem a hozzá fűződő viszonyomról, arról, hogy mit ad nekem ez a sport, mire tanít, hogyan formálja a személyiséget. Összeraktam magamban egy szép kis listát arról, hogy mit gondolok, mit érzek, és mit kaptam az elmúlt időszakban a futástól, a futás által. Jó alkalom volt erre, hogy nem futottam, csak gondoltam rá, megtapasztaltam a hiányát, és azt is, hogy egyébként milyen könnyen és gyorsan el tudok kényelmesedni. Szerencsére a két hét arra kevés volt, hogy teljesen "elzülljek", pláne, mert tudom, hogy mit szeretnék, és miért fogok dolgozni ezután.

A futás tanít. Engem legalábbis sok mindenre megtanított az elmúlt másfél évben, amióta a szülés után újrakezdtem. Most már merem magamról azt mondani, hogy futó vagyok, mert eleget dolgozom érte - korábban ez nem volt így, akkor inkább csak próbálkoztam, kevés edzéssel akartam elérni valamit. Már megtanultam, hogy amit szeretnék, azért meg kell dolgozni, meg kell küzdeni. Nem megy minden úgy, ahogyan azt elképzelem, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. És még sok-sok mást is megtanultam. 

A futás nyugalmat és szabadságot ad. Kilépek az ajtón, és átadom magam a futásnak. Egyedül vagyok, szabad vagyok, én vagyok és a testem, azt csinálok, amit akarok, arra megyek, amerre akarok, nem kell senkinek és semminek megfelelnem. Én dirigálok magamnak, az agyam irányítja a testem, és a testem irányítja az agyam. A futás segít levezetnem a feszültséget, megszabadít a lelki fáradtságtól, megtisztít és ellazít. És bár sokszor kellemesen elfáradok, ez az a testi fáradtság, amit szeretek.

A futás akaraterőt ad. Eddig sem voltam híján, de amióta rendszeresen futok, még inkább fokozódott a bennem buzgó tettvágy és akaraterő. Kitalálom, dolgozom érte, és remélhetőleg megvalósítom. Lehet, hogy küzdeni kell érte, lehet, hogy nem mindig élvezetes, de amit elkezdtem, hát azt végigcsinálom.

A futás önfegyelemre tanít. Ha van akaraterőm, kell mellé az önfegyelem is. Mert néha nem elég, hogy akarom, fegyelmezetten meg is kell dolgoznom érte, hogy elérjem a célomat. Van, hogy nincs kedvem megmozdulni, van, hogy nyűgös vagyok, van, hogy ömlik az eső, és nincs kedvem szétázni. Ilyenkor kell az az önfegyelem, amit felépítettem magamban, aminek köszönhetően tudom, hogy mennem kell, és csinálnom kell, mert anélkül semmit nem ér az egész. Elszánt vagyok, koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

A futás bátorságot ad. Bátor vagyok, mert belevágok olyan dolgokba, amikről néha magam sem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. De azért megpróbálom. Ehhez kell egy jó adag hit is, a hit önmagamban, hogy meg tudom csinálni. Ha én nem hiszek magamban, akkor ki más fog? Hinnem kell, bíznom kell magamban, hogy sikerül, és máris egy kicsit könnyebb.

Hiszem, hogy magabiztosnak kell lenni, de nem szabad elszállni. Meg kell ismerni a saját testemet, a lelkemet, a fejemet, tisztában kell lenni azzal, hogy mik a korlátaim, mik a lehetőségeim. Szabad nagyot álmodni, én is azt teszem nagyon sokszor, de tisztelettel és alázattal (bár utálom ezt a szót, de mégis ezt mondom, alázattal) kell közelíteni a futáshoz, az egyre hosszabb távokhoz. Tudnom kell magamról, mi az, amire képes vagyok, mi az, amire képes lehetek, és mi az, ami túl nagy falat számomra. El kell tudnom helyezni magam a "futás térképén". Ki vagyok, kikkel vagyok kb. egy szinten, kik lehetnek az ellenfeleim, és kik azok, akiknek a nyomába sem érhetek. És ezt el kell tudni fogadni.

A futás türelemre, fokozatosságra tanít. Hogy haladjunk lépésről lépésre. Hogy nem megy minden egyik napról a másikra. Hogy idő kell, míg az ember testben és lélekben is felkészül egy új, egy nagyobb feladatra. Meg kell tanulni türelemmel lenni, kivárni, míg az elvégzett munka beérik, és learathatjuk a gyümölcsét. Persze nagyon jó lenne, ha gyorsabban is mehetnének a dolgok, de aki sérülés nélkül, élvezettel szeretne futni - hiszen azért futunk, mert szeretjük! - , annak bizony végig kell járnia az utat. Mert ettől lesz szép az egész.

A futásban vannak hullámvölgyek. Van, amikor minden jól megy, szárnyalás, lebegés, flow van, minden sikerül, jönnek az eredmények, az egyéni csúcsok. És van, amikor nehezen megy az edzés, szenvedés a futás, nem sikerül úgy semmi, ahogy szeretném, fáradt és fásult gyötrelem minden. Ezt túl kell élni, és tudni, hogy ez is hozzá tartozik. Hogy kellenek a mélypontok, a nehézségek, a küzdelem, mert ha ezen túl vagyunk, akkor sokkal jobban tudjuk értékelni a pozitív pillanatokat, és mindazt, amit addig elértünk, amiért addig dolgoztunk.

A futás barátokat, közösséget ad. Olyan embereket ismertem meg általa, akikkel mindig van közös témánk, akik segítenek, bátorítanak, tanácsokat adnak, ha szükséges, megosztják a tapasztalataikat, drukkolnak és támogatnak. A futók között sosem vagyok egyedül, egy nagyszerű közösség része vagyok, akik között jól érzem magam. Ha versenyre megyek, olyan, mintha hazamennék, ismerős arcok, barátok, jó hangulat, egymás sikereiért való szorítás. Elég csak pár jó szó, egy mosoly, egy biztató pillantás, és tudom, hogy jó helyen vagyok.

Mindenkinek mást jelent, mindenkinek mást ad a futás. Mindenki másért csinálja. De mindannyian azért futunk, mert szeretjük, minden szépségével és nehézségével együtt. Ugye? :)

Nem tudom igazán, hogy mitől és hogyan tört elő belőlem a vágy, de jó futó akarok lenni. Az elmúlt időszakban sokat motoszkált ez az agyamban. Eddig nem akartam jó futó lenni, csak futni, magamnak megfelelni, a saját kitalált kihívásaimat végrehajtani. Most viszont úgy érzem, hogy ez kevés. Jó akarok lenni.

Hogy valaki mitől lesz  jó futó, és hogy egyáltalán kit nevezünk jó futónak, nem tudom. Talán azt, aki folyamatosan megdönti a saját egyéni csúcsait, sikerrel győz le egyre hosszabb és hosszabb távolságokat, semmi nem tántoríthatja el a céljai elérésétől. Lehet, hogy az a jó futó, aki minden versenyen ott van, mindenhol célba ér, gyűjti az emlékérmeket, okleveleket és dobogós helyezéseket. De az is lehet, hogy az a jó futó, akit mindenki ismer, mindenki elismer, mindenki irigyel, beszélnek róla, emlegetik, felnéznek rá, példaképként kezelik. Nem tudom. De én mind egyszerre akarok lenni.

Pedig szinte egyiknek sem felelek meg. Csinálom az edzéseimet lelkiismeretesen, igyekszem nem kihagyni egyet se, de néha azt érzem, többet kellene futnom. Pedig fejlődöm, szerintem egész jó ütemben, de van, hogy ezt kevésnek érzem. Eljárok versenyekre, végigcsinálom őket, célba érek, élvezem, szeretem. Növelem a távokat, apránként, de javítgatom az időimet. De mégsem érzem elégnek ezeket, mennék szívesen több versenyre is, és jobb lenne, ha mindig jobb és jobb időket tudnék futni, vagy ugyanannyi idő alatt hosszabb távot tudnék megtenni. És bosszant, ha egy versenyen nem sikerül azt elérnem, amiért valójában odamentem.

Figyelem mások eredményeit, és valahogy kevésnek érzem magam. Még akkor is, ha teljesen mások a körülményeink, az edzéseink, az egész életünk. Örülök mások sikereinek, nem vagyok irigy a többiekre, és nem vágyom más életre, mint ami van, és azt sem biztos, hogy képes lennék olyan edzésmennyiség végrehajtására, meg olyan tempóra, mint amit sokan lenyomnak, mégis van bennem egy kis hiányérzet.

Lehet, hogy ez azért van, meg megízleltem, milyen finom is a dobogón állni, és szeretném ezt minél többször újra átélni. Ehhez viszont tennem is kell, de nem csak rajtam múlik, hogy hányadik leszek. Olyan "izé" ez az egész helyzet. Mert ha összehasonlítom mostani önmagamat a 2 évvel ezelőtt próbálkozó önmagammal, ég és föld, csak az akaraterő azonos, akkor szenvedtem, kínlódtam, bár magamnak sem mertem bevallani, most meg minden sokkal könnyebb és jobb. De én ezt még mindig nem érzem elégnek.

Ez vajon normális? Hogy még jobb akarok lenni? Hogy még többet akarok? Vajon mitől leszek jobb futó? És egyáltalán ki a jó futó?

(Félreértés ne essék, nem fenéknyalást és hízelgést várok, hogy "de te igenis jó futó vagy", hanem véleményeket!)