"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Majdnem-félmaraton, rögtön kettő

Az elmúlt hetekben az edzések mellett részt vettem versenyeken is, csak hogy társaságban legyek, motivációt gyűjtsek, élvezzem a jó hangulatot. Mindkét verseny félmaratonnak indult, de végül majdnem-félmaraton lett belőlük.

Az egyik

Az első félmaraton az IronMan 70.3 Budapest keretében volt, ahová egy céges csapattal mentem. Még az Ultrabalaton után szervezett be maga helyett Nóri futónak - remek érzékkel találta meg azt az időpontot (az UB után 3 nappal), amikor úgy éreztem, hogy egy félmaraton annyira, de annyira könnyű, hogy boldogan vállaltam a feladatot. Persze ahogy közeledett augusztus 22., a verseny napja, úgy akartam volna egyre inkább lemondani az egészet. A csapat miatt nem tehettem, és igyekeztem magam úgy összeszedni, hogy ne hozzak szégyent a társaimra. Egyébként két céges csapattal indultunk, az egyikben három fiú, Laci, Péter és Gergő volt, a másik csapatban Kriszta úszott, Balázs volt a bringás, én pedig a futó. Ez volt életem első triatlonversenye, érdekes volt közelről látni ezt a világot. Azt megállapítottam, hogy ez sokkal macerásabb, mint a futás, irdatlan sok holmi kell hozzá, megvan, mit mikor és hová lehet lepakolni, bedepózni, kirakni, felvenni. És egy ilyen verseny legalább olyan hosszú, mint egy ultra, még ha az ember nem is csinálja végig az egészet: 10-re mentünk ki a Kopaszi-gátra, 10.40-kor volt a rajt, én pedig majdnem 4 órával később indultam el a futásomra a váltás után.

Igyekeztem keményen megfutni ezt a félmaratont, reménykedtem benne, hogy 1.50-en belülit tudok menni. Az idő fura volt, mert nem volt igazán meleg, de azért nekem melegem volt, nem győztem locsolni és hűteni magam futás közben. A frissítésre és az ellátásra panasz nem lehetett, mert az 5 kilométeres körön két helyen is volt frissítő vízzel, izóval, géllel, energiaszelettel, energiaitallal, kólával, vizes szivaccsal, volt minden, amire csak szükség lehetett - igaz, hogy elsősorban az egyéni triatlonisták miatt, de természetesen a váltósok is mindenből kaphattak. A megtett köröket pedig úgy számolták, hogy minden körben kaptam egy színes gumit a csuklómra.

ironmanhanka.jpg

A futás ment, 5 perc körüli tempóban, persze hörögtem és nyögtem nagyokat, de toltam, ahogy tudtam, csak a frissítéseknél lassítottam, kólát és vizet ittam, meg egy gélt ettem meg féltáv után. Az első kör jó volt, a második kör rossz, a harmadik közepes, a negyedik megint jó, mert tudtam, hogy mindjárt vége. Futás közben igyekeztem szurkolni az egyénieknek, de amúgy meg koncentráltam. Rossz volt, hogy nem lehetett zenét hallgatni, nem volt, ami segített volna a tempózásban, nem tudtam jobban befelé figyelni sem, és az egyéni rajtolás miatt nem tudtam senkire sem tapadni, végig egyedül futottam. Ehhez képest 1:44:18-cal értem célba, ami egyéni csúcs lett volna, ha a táv félmaraton lett volna, de nem annyi volt, csak 20,7 km. (Az egyénieknek megvolt a félmaraton, mert ahogy leszálltak a bringáról, már elkezdtek futni, ezt a részt nálunk a bringás futotta a váltás előtt.) De ettől függetlenül elégedett vagyok, mert nem szoktam ilyen (5:02-es átlag) tempóban futni ennyit egyszerre, csak pár kilométereket. Utoljára 2013-ban a félmaratonon futottam ilyen időt, azóta eltelt két év, gyűjtöttem több mint 6000 kilométert a lábaimba, meg egy csomó tapasztalatot, úgy látszik, hogy ezt tudom használni egy-egy gyors félmaraton erejéig (még akkor is, ha közben van rajtam azóta pár plusz kiló).

Mindkét csapat kitett magáért, mindenki jobbat ment, mint előzetesen várta, a csapatszellem doppingolt minket. Mi a vegyes váltók között a 10.-ek lettünk, a fiúcsapat 17.-ként zárt (kb. 10 perccel jobb időt mentek, mint mi.) Jó volt testközelből látni egy ilyen nagyszabású triatlonversenyt, le a kalappal minden résztvevő előtt, de azt hiszem, én maradok kizárólag a futásnál.

És a másik

A Maratonman Depo szervezésében szeptember első hétvégéjén volt az NN családi futónap, a versenyszámok között esti félmaratonnal. Nem mentem volna el rá, de kiderült, hogy az Ultrabalaton résztvevőknek ingyenes vagy kedvezményes a nevezés - éltem hát a lehetőséggel és ingyen beneveztem, gondoltam, egy kis verseny jellegű futás ismét jót tesz majd a motivációmnak. Beszerveztem Dórit is, hogy menjünk együtt, az edzéstervembe is pont belefért a táv úgy, hogy nem kellett sokat pluszban futnom még. Dórival elkocogtunk az 56-osok terére, és 8-kor szépen el is rajtoltunk. Ekkor már furán mocorgott a hasam, és kezdtem sejteni, hogy én sem úszom meg azt a kedves nyavalyát, amivel Milán is küzdött két nappal korábban.

A félmaraton négy körös volt, az első kör elején csatlakozott hozzánk Tibi, majd felbukkant Eszter is, így kocogtunk együtt négyen. Sajnos egyre jobban feszült a hasam, háborogtak belül a dolgok, a gyomrom is megfájdult, semmi se volt jó. Frissíteni pár korty vízzel mertem csak, hogy ne kutyulja meg nagyon a dolgaimat. Nem részletezném, de kénytelen voltam többször megállni pihenni - a többiek meg megvártak, nagyon aranyosak voltak. A pálya nem volt rossz, két helyen is volt szpíker útközben, az egyik Sanyosz volt, akinek köszönhetően iszonyatosan menőnek éreztem magam, mert mindig bemondta a nevem, és hogy UB egyéni teljesítő vagyok - még akkor is, ha ez most egyáltalán nem látszott a mozgásomon. A négy kör lassan, de biztosan eltelt, a végén Zoli is megjelent, kifutott utánunk. 2 óra 5 perces idővel érkeztünk be a célba, ami a sok megállásnak köszönhetően nem a legjobb, de mivel edzeni jöttünk, és én sokat szenvedtem, fogjuk rá, hogy elfogadható. A táv itt is rövidebb lett, 20,1 kilométer, tehát ez sem lett egy igazi félmaraton - mondjuk nem bánom, mert így hamarabb mehettünk haza. A hangulat jó volt, a társaság jó volt, szereztem egy újabb érmet és egy újabb pólót a gyűjteménybe.

11951354_429748203899840_6542600008146249_n.jpg

A következő versenyem ismét egy félmaraton, méghozzá a Wizz Air, ami most már tutira 21 kilométer lesz, és iramfutóként 2 órás időre kell lehoznom. Ha 2 órás félmaratont szeretnél futni, gyere te is! :)


2015\01\16 haanchee 5 komment

A te szíved hogy ver? - avagy PK vagy nem PK

Futók körében nagy kérdés, hogy PK-val vagy nem PK-val edzenek - azaz pulzuskontrollos edzéseik vannak, esetleg "szabadon futnak". Én személy szerint nem PK-zom, nincs is rendes pulzusmérőm, a zónáimat sem tudom - bár ez nem marad így sokáig, mert voltam a Cardio Controlnál vizsgálaton, ahol terhelés közben vizsgálták a szívem és a tüdőm. És bár a PK módszert jónak tartom, jelenleg úgy vagyok vele, hogy nem szeretnék erre váltani. Legfeljebb majd akkor, ha újra a nulláról kezdem a futást (ergo, ha szülök még egy gyereket). Nemrég viszont kicsit részletesebben is megismerkedtem a PK működésével, egy Wellnessbe írt cikk kapcsán. Alább a cikk, olvassátok, ismerkedjetek a módszerrel, és ha úgy gondoljátok, (edzőtökkel egyeztetve) alkalmazzátok.

Ha szeretnél hatékonyan, a tested minden jelzését figyelve és azokat a magad javára fordítani, próbáld ki a pulzuskontrollos edzést!

Bár elsőre talán bonyolultnak tűnik, a pulzusmérésen, pulzuskontrollon alapuló edzés nagyon egyszerű és követhető: a szívfrekvencia folyamatos ellenőrzését jelenti, ahol az edzés intenzitását a folyamatosan változó pulzusszám határozza meg. Nincs hozzá másra szükség, mint egy EKG pontossággal működő pulzusmérő órára, és a hozzá tartozó mellkasi jeladó övre, melyeket felcsatolva hatékonyabban edzhetsz, mint valaha – mindezt a saját egyéni céljaidnak megfelelően. Hogy jobban megismerhesd a pulzuskontroll lényegét, abban szakértőnk, Horváth Gréta személyi edző segít.

Így dolgozik a szív

A latin pulsus kifejezés nem más, mint az erek falára ható nyomóerő, amit a nyakon, csuklón érzékelhetünk, a szívfrekvencia pedig az az elektromos inger, amit a pulzusmérő óra a mellkasra csatolható jeladó övön keresztül érzékel – ezt figyeljük egy pulzuskontrollos edzés során. A pulzusszám nagyon sok mindentől függ, így például a nem, életkor, testsúly, páratartalom, tengerszint feletti magasság, egészségügyi állapot, beszedett gyógyszerek, elfogyasztott ételek-italok, dohányzás is mind hatással van rá, ugyanúgy, mint hogy mennyire vagyunk kipihentek, és milyen napszakban vagyunk. „Általában egy átlagember nyugalmi pulzusszáma 60-70 között van percenként, egy rendszeresen aerob tréninget űző emberé 50-60 között mozog, de akár ennél is kevesebb lehet. A szív adaptálódik a rendszeres terheléshez, megerősödik a bal kamra – ekkor beszélünk sportszívről –, így egyszerre több vért képes pumpálni az erekbe.” – mondja a személyi edző.
A mozgással az elsődleges célunk általában a fittség megőrzése, az állóképességünk, erőnlétünk javítása, valamint a szív- és érrendszer edzése. Hogy ez hatékony legyen, érdemes tisztában lenni a különféle pulzuszónákkal. „A maximális, 100%-osnak meghatározott pulzusérték 50-60 %-án mozgás regeneráló, pihentető edzést tesz lehetővé. A 60-70 % a klasszikus zsírégető zóna, a 70-80 % a hosszú távú aerob állóképesség tartománya, a 80-85-90 % pedig az anaerob állóképességet fejlesztő edzéstartomány.” – sorolja Horváth Gréta. „A 90 %-os érték fölött már nagyon magas az edzés intenzitása, ilyenkor túlpörgetjük a szívet, ez pedig hosszú távú egészségügyi kockázatot rejt, a túledzés mellett komoly szívproblémákhoz vezethet!” Világos tehát, hogy nem akkor tudsz hatékonyan edzeni és fejlődni, ha minden edzésen teljesen kihajtod magad, hanem ha okosan, a tested jelzéseit figyelve sportolsz.

fut2.jpg

Eddz okosan!

„Ha pulzus alapú kardio jellegű edzést szeretnél végezni, akkor először állapotfelmérésre van szükséged.” – kezdi az edzésmódszer lényegének ismertetését Horváth Gréta. „Egy állóképességi teszt tökéletes visszajelzést ad a kiinduló állapotról, egy számszerű értéket kapunk, amiből látható nemre és életkorra vetítve, hogy milyen az állóképességi indexed, ez lesz a kiindulópont. Ezt a tesztet egy Polar pulzusmérő óra beépített „non excercise” tesztjével, mozgás nélkül, 3-5 perc alatt ülő vagy fekvő helyzetben meg lehet csinálni a szívfrekvencia-változékonyság alapján.” – vázolja a szakértő. Ezután lehet meghatározni az adott személy különböző pulzuszónáit egy, a fokozatosság elvén alapuló bemelegítés során.  Ezek a pulzuszónák a pulzuskontrollos edzések alappillérei lesznek, hiszen minden egyes edzés alkalmával ezeket a zónákat kell figyelni a megfelelő és hatékony edzés érdekében, valamint az egyéni céloktól függően törekedni kell az adott intenzitás elérésére az edzésen.
A pulzuskontrollos edzésekhez ezután egy saját, EKG pontossággal mérő pulzusmérő órára van szükséged, amely végig a segítségedre lesz a mozgás során, akármilyen kardiotevékenységet is űzöl.
„A pulzuskontrollos edzések alapja a fokozatosság elvén alapuló bemelegítés. Az órád a bemelegítés során megállapítja, hogy milyen az aznapi edzettséged, és mik az adott napon érvényes zónahatáraid. Jó, ha tudod, hogy az intenzitási zónák állandóan változnak, napról napra, óráról órára, a szervezetet érő külső és belső ingerek alapján.” – vázolja az edző.
Ha bemelegítettél és bemérted a zónahatáraidat, jöhet az edzés céljának megfelelő pulzustartományban vagy tartományok határai között történő mozgás. „Nem versenysportolók esetében a hatékony intenzitási zónák a maximális, 100%-nak tekinthető szívfrekvenciához mérve 60-85% között vannak, ezért edzésen az a cél, hogy ezen határértékek között maradjon a pulzus.” – mondja Horváth Gréta. „60%-os intenzitás alatt az edzés regeneráló jellegű (verseny után pl. ez kifejezetten ajánlott), 85% felett pedig túlpörgetheted magad. Jó tudni, hogy a túledzés, túlpörgés ugyanolyan káros, mint az, ha egyáltalán nem is edzel! A túlterhelés, a nagyon magas pulzuson való edzés veszélyes, hosszú távon szívproblémákat is okozhat!” – figyelmeztet a személyi edző.

Figyeld a szíved!

A pulzuskontrollos edzés a legobjektívabb edzéstípus, mert az óra kijelzőjén látható számok objektív mérőszámok, amelyekből azonnal tudható, az adott pillanatban hogy terheled magad, nem kell külső, szubjektív jelek alapján következtetni arra, hogy hatékony-e az edzés vagy sem. A beszélgetés ugyan jó fokmérője a megfelelő edzésintenzitásnak, de mégsem annyira pontos, mint a számok – ha tőmondatokban tudsz beszélni futás közben, valószínűleg megfelelő intenzitással edzel, ha lazán, kényelmesen képes vagy csevegni, akkor nem edzel hatékonyan, ha viszont kapkodod a levegőt, az már a túlpörgés jele – ezeket azonban nem mindenki és nem mindig képes jól értelmezni.
„Fontos tudnod, hogy sem a túl alacsony, sem a túl magas intenzitás nem célravezető hosszú távon.” – figyelmeztet Horváth Gréta. „A mozgás közben a testben bekövetkező változásokra leggyorsabban a szív reagál, ezért egy EKG pontosságú pulzusmérő órával edzeni a lehető leghatékonyabb módszerek egyike, mert állandó visszacsatolást kapsz a benned történő változásokról, és ennek függvényében azonnal tudsz alkalmazkodni, és szükség szerint változtatni az edzésintenzitáson.”

futni2.jpg

Neked mi a célod?

A pulzuskontrollos edzést remekül használhatod saját egyéni céljaid elérésére, a lényeg, hogy okosan, a célnak megfelelően eddz. Ha például futsz, másra van szükséged, amikor a megtett távot szeretnéd növelni, és máshogy kell edzened, ha gyorsulni akarsz.
 
Ha a célod a távolság növelése
„Hosszabb távon bizonyos intenzitást megtartani csak akkor tudsz, ha végig aerob zónában vagy, és a terhelés intenzitása nem megy 80-85% fölé. A távolságnöveléshez hosszú edzések szükségesek, de ezeket csak akkor tudod teljesíteni, ha az edzéseid intenzitása alacsony-közepes.” – vázolja az edző. „Ebben az esetben a pulzuskontroll leszabályoz, meghatározza, mi az a bizonyos szívfrekvencia, ami fölé nem mehetsz, mert ha azt túlléped, hamarabb érkeznek az elfáradási tünetek, a savasodás, ez pedig megakadályozza a további mozgást. A pulzuskontroll itt egy felső határt szab meg, az alacsony-közepes intenzitás megakadályozza a túlpörgést, például hogy ne sprintelj, ne fuss gyorsan, segít visszafogni, hosszú távon aerob zónában tartani a pulzust, így egyre hosszabb távokat tudsz majd lefutni anélkül, hogy elfáradnál.”

Ha a célod a gyorsulás
„Gyorsításnál az edzés időtartama és a megtett távolság is rövidebb, mint a távolságnövelő edzéseknél. Jól lehet fokozni a tempót például intervall edzésmódszerrel, edzettségtől függően extenzív vagy intenzív intervall edzésekkel.” – meséli Horváth Gréta. „Ilyen edzéseken megengedettek a nagy pulzusingadozások az előre meghatározott hatékony pulzustartomány alsó és felső határa között. Az aktív terheléses és aktív pihenő szakaszok váltakozása során kiválóan edződik a szív. Az aerob-anaerob törésponti küszöböt feljebb tolhatja egy ilyen edzés, ennek következményeként képes leszel magasabb szívfrekvenciát elviselni – így gyorsabban futni hosszabb távon is –, mert az edzések segítségével adaptáltad ehhez a szervezeted.” – sorolja a szakértő.

Kell a kontroll?

A szakértő a pulzusmérésre szavaz, szerinte aki pulzuskontrollal edz, sokkal hatékonyabban, fókuszáltabban és koncentráltabban tud edzeni, mint aki nem figyel oda a szívverésére. „Sokkal könnyebb kontrollálni a belső érzeteket egy pulzusmérő óra segítségével, és az edzés is intenzívebb, hatékonyabb annál, aki figyeli a pulzusát, mert elkerüli azokat a szakaszokat, amikor túl könnyen vagy éppen túl erősen, túlpörögve edzene, a kontroll miatt mindig a számára éppen optimális zónában tud mozogni, így előbb elérheti kitűzött céljait.” – állítja Horváth Gréta személyi edző.

És a végére a kérdésem: te PK-zol vagy sem?

(Fotó: Profimedia - Red Dot)

2014\09\16 haanchee 2 komment

Futás mások álmáért

Van úgy, hogy az ember nem saját magáért, nem a saját céljaiért, álmaiért fut, hanem úgy dönt,  hogy segít másoknak. Mások álmáért küzd, és mindent megtesz azért, hogy az a másik futó elégedetten és boldogan érhessen célba. Ilyen az iramfutás is, amikor egy távon egy bizonyos időeredményt kell produkálni, egy bizonyos iramban futni azért, hogy azok a futók, akik ezt a bizonyos időt szeretnék elérni, sikerrel járhassanak.

Hálás feladat, ugyanakkor nehéz és felelősségteljes. Ott áll az ember a rajtnál, fogja a színes lufiját, ami láthatóvá teszi a tömegben, pólóján nagy betűkkel ott a felirat: Iramfutó/Pacemaker, kezében a tábla a célidővel. A futók  jönnek, vizslatnak, kérdezgetnek, érdeklődnek. Van, aki meg akar bizonyosodni arról, hogy biztosan képes-e az iramfutó a célidőt behozni, megkérdezik, mi a legjobb ideje, mi a leghosszabb táv, amit valaha lefutott. A minél jobb időeredmény és a minél hosszabb lefutott táv a többségre megnyugtatóan hat. Van, aki a tempóról érdeklődik, és hogy hogy fogunk frissíteni. Van, aki csak néz és méreget, van, aki pedig olyan áhítattal és tisztelettel néz az iramfutóra, mintha legalább olimpiai bajnok volna.Van, aki csak távolról követ, de az iramfutó látja, hogy ott van, és van, aki mindig közvetlenül a közelben van, hogy minél nagyobb biztonságban érezze magát.

fmiramfut.jpg

Az iramfutó pedig izgul. Talán jobban is, mintha a saját egyéni csúcsát szeretné megdönteni, és a saját versenyét futná. Tudja, hogy a körülötte álló emberek szinte vakon megbíznak benne, követni fogják, mennek utána, és tőle várják, hogy beviszi őket a célba. Ez viszont hihetetlenül felspanolja, és tudja, hogy ezek a futók megérdemlik, hogy megvalósuljon az álmuk, beérjenek az álomidőn belül, és mindent meg kell tennie, hogy ez valóban így is történjen. Ezt vállalta, ezért áll ott ő és nem más. Bizalmat szavaztak neki a szervezők, és bizalmat szavaztak neki a futótársak is. Mennie kell és meg kell csinálni a feladatát. Az iramfutás nemcsak testi, hanem észjáték is. Végig figyelni kell, a tempóra, a pályára, a frissítőkre, és legfőképpen azokra, akik vele futnak. Figyelni, hogy érzik magukat, észrevenni, kinek van szüksége egy kis biztatásra, kinek csak egy mosolyra, és kinek kell megfogni a kezét és továbbhúzni. A cél előtt csak kicsivel lélegezhet fel, addig végig koncentrálnia kell, hogy minden simán menjen. A célban viszont már nagyon örülhet, de nem annak, hogy vége a versenyének, hanem annak, hogy látja, milyen sok embernek tudott segíteni, hány és hány futónak okozott örömet azzal, hogy "betempózta" a célba. Hihetetlen érzés látni a boldog arcokat, az örömkönnyeket, tudni, hogy álmok megvalósulásához járulhatott hozzá, fogadni a puszikat, öleléseket, pacsikat és köszönetnyilvánításokat, és gratulálni a remek teljesítményekhez. Legalább annyira jó érzés, mint egy saját sikernek örülni.

Ez az iramfutó a hétvégén én voltam. A Wizz Air Félmaratonon Milánnal együtt ott voltunk aközött a 10 futó között, akiket a BSI felkért, hogy segítse a résztvevőket a tempófutással. 2 órán belüli időhöz segítettünk sok-sok embert, lányokat, fiúkat, fiatalokat és idősebbeket. Úgy érzem, hogy jól sikerült a feladat, amellett, hogy vittük a tempót és megoldottuk a menet közben felmerülő nehézségeket, megpróbáltunk minél több emberre is egyenként figyelni, biztatni őket egy-egy jó szóval, lelkesíteni, támogatni, jó hangulatot teremteni. Ezért cserébe szeretetet és megbecsülést kaptunk tőlük, és olyan lelki töltetet, amit sokáig magunkkal tudunk vinni.

Szeretek iramfutó lenni. Nagyon. Köszönöm Nektek, velünk futók!

fmiramfut2.jpg

Viszlát 2013!

Mivel számomra gyakorlatilag véget ért 2013 a futás szempontjából, úgy döntöttem, ideje összeszedni, mi is történt velem idén. Persze ez nem azt jelenti, hogy most lébecolok januárig, mert megy az alapozás, de az igazán lényeges dolgokon, versenyeken, célkitűzéseken túl vagyok, szóval jöhet egy sok fotót és kevés szöveget tartalmazó összesítés.

Január

Szépen, okosan, és lassan, de biztosan megkezdtem a futkározást. 2012-ben a félmaraton volt a leghosszabb távom, ezt sikerült januárban egy 25-össel felülmúlni. A hónapban végül 160 kilométert futkároztam össze.

Február

Fokozódott a helyzet, egy 30 és egy 40 kilométeres edzés is befigyelt, a tempóm pedig kezdett stabilizálódni, 6 percen belüli átlaggal hoztam a legtöbb edzést. 232 km lett a vége.

Március

Visszatértem az ultra mezőnybe, az újonnan induló OptiVita Ultrafutó Kupa székesfehérvári 1. állomásán 6 órán indultam, és rögtön egyéni csúccsal zártam: 58,546 km-t futottam. (Persze, hogy egyéni csúcs, mert hogy ez volt az első 6 órás versenyem!) A hónap 317 km lett.

6ora.jpg

Április

Rögtön egy 46 km-es ultra-edzéssel indítottam a hónapot, mindent Sárvárért jeligére. Aztán lefutottam a Vivicittá Félmaratont 2:03:57 alatt, egy első félmaratonistát kísérve, kényelmesen, lazán, mindent Sárvárért jeligére. :)

59264_520316058014685_980412774_n.jpg

Aztán jött a nagy álom, Sárvár, és a 12 órás, ahol végül nem sikerült elérnem a vágyott 100 kilométert. Nem sok kellett volna hozzá, ami picit csalódottá tett, aztán meg mégsem. Akkor és ott, adott körülmények között arra voltam képes. A lefutott 98,7 km az összetett női 4., és a korosztályos 2. helyhez volt elég, úgyhogy dobogóra állhattam, és serleget is kaptam. A hónapot 306 km-rel zártam. 

sarvar5.jpgsarvar6.jpg

Május

Ez egy lazább hónap volt, verseny és különösebb történés nélkül, 202 km gyűlt össze.

Június

Rögtön az Ultrabalatonnal indítottuk a hónapot, ahol az RR Ghosts nevű BMW Média Maraton csapatban futottam, három részletben 46 km-t.

104217.jpg
Egy hétre rá borzalmas hőségben a K&H Félmaratonon döcögtem egy 1:58:53-as eredményt, csakis a Félmaraton Mánia sorozat teljesítése érdekében. Talán az év legszörnyűbb versenye volt ez számomra.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpg

Hogy ne unatkozzam a nyár közepén, hőségriadóban indultam az OptiVita sorozat kecskeméti állomásán, ismét 6 órán. A nagy meleg ellenére jól ment a futás, 58,2 kilométerrel 2. lettem a nők között - bár az egyéni csúcsomat nem tudtam megjavítani. A hó végére 217 km gyűlt össze.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Július

A hónap hőségben zajló edzésekkel telt, verseny nélkül, viszont a Rocky II. eseményen megszabadultam Balboa-szüzességemtől, és én is lefutottam végre 2:40 alatt ezt a néhány hónap alatt ikonikussá vált terepfutó kör. És elkészült rólam az egyik kedvenc futós fotóm is. :) Összesen 211 km-t szedtem össze.

balboa2_0227.jpg

Augusztus

A Suhanj 6!-on éjjel futva, gyomorgörcsök közepedte 57,2 kilométert döcögtem 6 óra alatt, és még csak meg sem tudtam közelíteni a dobogót.

A hónapot a Zsákbamacska futás koronázta meg, ahol a saját legnagyobb megdöbbenésemre, egy terepversenyen 2. helyen értem célba! 214-es lett a hónap.

IMG_5920.jpg

Szeptember

Talán joggal nevezhetem az év versenyének a Nike Félmaratont, ahol a várakozásaimat jóval felülmúlva sikerült futnom, ahol minden összejött, 1:44:37-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam. És elkészült a másik kedvenc futós fotóm is. :)

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpg

A hónap további része a maratoni felkészülés jegyében telt, nagyban edzettem Frankfurtra, 210 kilométert összeszedve.

Október

A maraton előtt utolsó, 35 kilométeres hosszú futás rendkívül jól sikerült, aztán egyszer csak ott is voltam Frankfurtban, hogy lefussam életem 2. maratonját - és nem mellesleg egyéni csúcsot javítsak. Sikerült, bár nem teljesen úgy, ahogyan szerettem volna, de nem vagyok csalódott, a 3:50:14 is nagyon szép eredmény. Meg a 252-es hónap sem olyan rossz.

ff3.jpg

November

Röviden és tömören, pihentem és vegetáltam, nem sokat futottam, de azért néha igen, mert elkezdődött az alapozás. 128 km lett a vége.

December

Tart az alapozás, és folytatódik egész télen. Kezdek belejönni, csak néha zavar a hideg és a sötét, megyek, és gyűröm az előírt edzéseket, gyűjtöm a kilométereket. Az biztos, hogy a 2013-as fogadalmaim többségének eleget tettem, és tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz nullkilométeres hetem. Már megvan az évi 2500 kilométer, aminek örülök, jövőre lehetőség szerint jó lenne ennél többet gyűjteni, de meglátjuk, mit hoz az élet. A nagy cél már megvan, dolgozom érte, remélem, hogy sikerül teljesítenem.

Bréking: 2775 km gyűlt össze idén. (2013. dec. 31.)

2013, köszönöm, hogy így sikerültél, viszlát! :)

Fotók: IronPhoto, Szaszafotó, BSI, Edzésonline, saját és futótársak fotói

Vééégreeee!

Sikerült valami olyasmit megcsinálnom, amire igazán magam sem számítottam, csak valahol a lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy egyszer képes lehetek rá. Egy 1:45-ön belüli félmaratonra. És most megcsináltam, én, a lassú, inkább hosszúkat futó, a félmaratonon eddig mindig bénázó, betliző.

Előzmények és edzések

2008-ban futottam az első félmaratonomat, megszenvedtem vele, jó élmény volt, de a végén tudtam, hogy ennél azért szeretnék jobban futni, mert csak 2:11 lett. Aztán 2010-ben a Nike-n nagy arccal odaálltam, hogy na, most majd egyéni csúcsot futok, erre úgy elfutottam az elejét, hogy 5 km után le akartam ülni a rakparton - persze tovább mentem, és lett belőle egy újabb 2:11. Utána tavasszal a Vivicittán 2:06-ra faragtam az eredményt, amit 2012-ben a szülés utáni visszatérés örömére 2:05-re javítottam. Innentől pedig az volt a cél, hogy legyek végre 2 órán belül. Ezt a Balatonon meg is csináltam, de elkövettem előtte és közben is egy sor buta hibát, és épphogy 1:58-ra sikerült.

Idén eddig két félmaratont teljesítettem, de egyiken sem tudtam nagyot alkotni, mert a Vivicittá egy héttel volt Sárvár előtt, nem akartam magam megszaggatni, a K&H meg egy héttel volt az Ultrabalaton után, dög meleg volt, nem esett jól a futás, nem szerettem. Szóval egyik versenyen sem jött ki belőlem semmi jó eredmény, pedig tudtam, hogy ha minden klappol, akkor egy 1:50 körüli időre jó lehetek. A sok hosszú edzés jó állóképességet adott, a tüdőm, a keringésem elbírja simán a félmaratont, de valahogy mégsem sikerült még soha egy (szerintem) jót futnom.

Az idei Nike félmaratonra már tavasszal beneveztem, úgy voltam vele, hogy ha befér a versenynaptáramba, akkor majd lefutom, ha nem, akkor nem. A Suhanj!6 után egyeztettem Gabival a hogyan továbbról, nagy nehezen megállapodtunk, hogy ősszel a Frankfurt Maraton a célverseny, és hiába szerettem volna az Optivitán 6 órát futni Velencén, lemondtam róla. Így viszont a Nike tökéletesen illeszkedett a programba. 

Gabi elkezdett gyorsító edzéseket írni, egyre több futásnál kellett 4:50-5 perces tempóban futnom bizonyos szakaszokat, ebből sejtettem, hogy ő is szeretné, ha végre futnék egy gyors félmaratont. Bennem is ez volt, de nem mertem magam beleélni, hogy na most majd egy jó nagy PB-t futok, mert nálam sosem lehet tudni. Illetve lehet tudni, hogy amire nagyon rágörcsölök, az nem jön össze, lásd a sárvári buktát. A gyorsító edzések egészen jól mentek, volt, hogy nehezen indultam el, de aztán szépen sikerült hozni a kért tempókat anélkül, hogy kiszakadt volna a tüdőm, vagy összehánytam volna magam a szokatlan terheléstől - köszönöm, hosszú futások! Az utolsó heti edzésbeszámolómba odaírtam Gabinak, hogy célidőnek ne várjon tőlem 1:45-öt, mert arra max. jövő tavasszal érzem magam képesnek, így megállapodtunk az 1:46-1:50 közti célba érkezésben, ez számomra is megnyugtatóbb volt, nem villogott a szemem előtt a célidő. De azért mégis az agyam legmélyén ott volt, hogy de szép is lenne.

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpgA verseny

Így utólag be merem vallani, hogy vártam már nagyon, egész héten sokat gondoltam rá. Imádom az ultrák családias hangulatát, de azért mégis más egy tízezres mezőnyben futni egy ilyen pörgős versenyt. Az ismerősökkel és a BMW csapattal is folyamatosan ment a tervezgetés, ki milyen időt akar futni, hogy készül, mi a rajtszáma, ilyesmik. Én mindenkinek azt mondtam, hogy 1:50 körüli időt szeretnék, hogy ez se nyomasszon, illetve el ne szóljam magam. De tudtam, hogy be fogok állni az 1:45-ös iramfutók mögé, és megyek utánuk, ameddig bírok, onnan pedig meglátjuk.

Egyedül autóztam ki a Városligetbe, a VIP-ben kezdtem, ahol még nem volt nagy forgatag, így tudtam beszélgetni a régi kollégák közül jónéhánnyal, akikkel amúgy csak versenyen találkozunk. Jó érzés így visszajárni a BSI versenyekre, hogy mindenki ismer. Összekészülődtem, ettem pár falatot, majd a VIP kör után a Suhanj! sátor felé vettem az irányt, ahol a BMW-sekkel beszéltünk meg találkozót. Elég sokan összegyűltünk, dumáltunk, melegítettünk (mondjuk én nem vittem túlzásba), majd egy gyors toi-toi után javasoltam a csapatnak, hogy kezdjünk el a rajt felé haladni, mert nehéz lesz beállni. Márkkal és Misivel indultunk a 2-3-as zóna felé, amikor az egyik kapunál megláttam, hogy az 1:45-ös iramfutók ott állnak, na hát én oda akarok menni és a közelükbe állni. Igen ám, de kiderült, hogy az a 2-es zóna, a rajtszámomon 3-as zóna van, ergo hátrébb kéne mennünk. De egyszer csak megjelent Csaba, a BSI technikai nagyfőnöke, akinek ez úton köszönöm, hogy betessékelt a nem nekem való kapun, és el tudtunk helyezkedni 10-15 méterrel az iramfutók mögött. Pár perc múlva már rajtoltunk is, Márk kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem felvenni a tempót. Pontosan 1 percet mutatott az óra, amikor hivatalosan megkezdtem a 21,1 kilométert. Próbáltam könnyedén futni, rátalálni a megfelelő iramra, amivel nem maradok le a lufis iramfutók mögött. Utolértem Katát, aki sérülten vágott neki a távnak, együtt haladtunk egy keveset, majd az Andrássy útra kikanyarodva valahol elhagytam, onnantól egyedül mentem tovább. (Kata sajnos feladni kényszerült a versenyt, de remélem, hamar rendbe jön!)

Az Oktogonnál Dóri sejlett fel a szurkolók között, ki is kiabáltam neki, ő meg vissza, hogy de nagyon megyek. Igaza is volt, gondolkodtam is gyorsan, hogy jó lesz-e ez így ebben a tempóban, aztán döntöttem, megyek, ahogy és ameddig bírok. A lufisok nem távolodtak, inkább én közeledtem kicsit hozzájuk, de nem akartam teljesen rájuk futni, mert ahhoz tempót kellett volna váltanom. Hamar átértünk Budára, jött az első frissítő, ittam egy kicsit, majd mentem tovább. A nap elég melegen sütött, de nem volt gyilkos, úgy látszik, megszoktam a nyáron. A rakparton hömpölyögtünk tovább, felfedeztem Kálmánt a drukkerek között, Simonyi Balázs is kolompolt felém egy hajrát, és máris fordultunk vissza a Petőfi híd felé. Lenéztem az alsó rakpartra, hihetetlen tömeg volt, és fura érzés volt ennyire elöl haladni több ezer másik futóval a nyomomban. Néha néztem az órámat, általában 4:45-4:50 közötti pillanatnyi tempót mutatott (a valós km-ek ennél persze lassabbak), de nem éreztem magam rosszul, sőt, épp ellenkezőleg, élveztem a futást, mentek a lábaim, nem fájt semmim, minden jó volt!

Szinte pillanatok alatt átértünk Pestre, jött az alsó rakpart hosszú egyenese, ahonnan látszott, hogy a mezőny kétharmada még Budán fut, durva látvány volt. Itt is drukkerek tömkelege várt minket az útvonalon, Toncsi kiabált, Nodari Zsuzsi is kiszúrt és szurkolt, a Margit híd után a Suhanjos csapat Judittal és Évivel az élen csinálta a fantasztikus hangulatot, kár, hogy nem tudtak az egész útvonalon sorfalat állni, olyan szurkolást csaptak. Itt egy darabon futott egymással szembe a mezőny, ilyenkor én mindig a szembejövőket sasolom. A fordító után vártam, hogy mikor érek már fel a Szent István Parkhoz, ahol Milcsi és Milán szurkoltak, szerencsére megláttuk egymást, erőt adott, hogy találkoztunk. Itt még mindig szépen 10-15 méterrel a lufisok mögött nyomultam, pedig már 15 km-t futottunk, én pedig még soha nem futottam 5 percesben 10 km-nél többet. Kezdtem elhinni, hogy ebből egy nagyon jó idő lesz, hiszen ha ennyit kibírtam, nehogy már a maradék ne menjen ebben a tempóban.

A Jászai és az Alkotmány utca közti kanyargásban és frissítésben az iramfutók távolodtak, de nem estem kétségbe, mert bőven látótávolságon belül voltak, olyan 300 méterre mentek el. Az Alkotmány utcában volt erőm szépen mosolyogni, miközben Áron fotózott, végre lett rólam egy olyan futós fotó, amin normálisan nézek ki. :) A felüljárón a Nyugatinál nem nyomtam neki, erőt gyűjtöttem a finisre, inkább a lejtőn indultam meg, egy gyorsat frissítettem a Ferdinánd híd alatt, majd a Lehel úton próbáltam energiatakarékosan haladni. A Dózsán picit gyorsítottam, közben átállítottam az órámat, hogy az időt is mutassa. A 20-as táblánál 1:40-nél jártam, itt összeszedtem a maradék erőmet, és rákapcsoltam, mert itt lettem benne először biztos, hogy meg tudom csinálni az 1:45-öt. A Ligetben Lala nudli, a  zöld béka drukkolt, majd Dóri és Gergő kiabálása adta meg az utolsó löketet útban a cél felé. A célegyenesben már szinte száguldottam, és szinte extázisban értem célba. Végre megcsináltam, futottam egy normális, tisztességes félmaratont!!!

ppic_nike2013_befuto_4151.jpg

Lenyomtam az órám, és láttam, hogy nem csak félmaratonon, hanem 10 és 5 km-en is egyéni csúcsot futottam - mondjuk ez nem volt nehéz, mert 4:57-es átlaggal futottam végig a távot. Iszonyatosan boldog voltam! Egy évvel ezelőtt 2:05-öt futottam, akkor hasonlóan boldog voltam a visszatérés miatt, most pedig 21 perccel jobb időt értem el. És nem hittem volna, hogy már most tudok 5 percesben félmaratont. Ezek szerint jól fejlődöm, és ha odateszem magam, akkor képes vagyok jó eredményekre - és ennek fényében a 3:45 körüli maraton sem tűnik teljesíthetetlennek.

A célba érkezés után Gergővel várakoztam még a befutósávban, sorra jöttek az ismerősök, jó volt velük találkozni, majd a Suhanj! sátornál gyűlt össze a BMW banda. Mindenki jól teljesített, a legtöbben az előzetes terveknek megfelelően, vagy annál jobban, gratulálok mindenkinek! Jöhet a Frankfurt Maraton!

Fotó: Ironphoto, BSI

Bizonyítottan mániákus

Ez vagyok én. Mindenbe, amibe belekezdek, jó szeretnék lenni, és elérni a vágyott céljaimat. Minden dologra, amit szeretek, 100 százalékosan igyekszem koncentrálni. A család, újságírás, futás hármas körül forog az életem, de talán más nem is kell most, így vagyok boldog.

De, hogy mi is bizonyítja mániákus mivoltomat? Egy érem. Sikerült végre teljesítenem a Félmaraton Mániát, vagyis négy félmaratont egymás után, négy évszakban. Ultrafutó-kezdeményként ez végül is annyira nem nagy dolog, mert a hétvégi legrövidebb edzéseim is kb. félmaraton hosszúságúak - a teljesítésnek eddig inkább az volt a nehézsége, hogy mindig közbejött valami. De most ez is ki van pipálva: tavaly ősszel kezdtem a Nike-n, aztán novemberben a Balaton, áprilisban a Vivicitta, most pedig a nyári, utolsó félmaratont, a K&H-t is kipipáltam.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpgAnnak ellenére, hogy ultrákat futok, a félmaraton a mumusom, mert akármennyire is szeretnék egy jót futni, valahogy sosem jön össze. A félmaratonon gyorsan kell futni, koncentráltan, összeszedetten, nem elfutni az elejét, de azért tempósan kezdeni, mégis úgy, hogy a végére maradjon erő gyorsítani. Sokat számít az időjárás, sem a meleg, sem a szél, sem a túl hideg nem jó, mindegyik hátráltathat - mondjuk ideális időt kifogni szinte lehetetlen. És ott a frissítés is. Egy félmaratonnál pár kortyra van idő a frissítőállomáson, meg esetleg útközben egy gélre, de ezeket is futás közben kell felhajtani, hogy ne essen ki a ritmusból az ember - és közben vigyázni, meg ne fulladjon. Ezek nekem valahogy mindig rosszul jönnek össze. Edzésen, hosszabb versenyen részidőként mindig jobbat futok a félmaratonon, mint egy hivatalos versenyen. Bosszant is, meg nem is, de majd alakul a jövőben. Azért az mindig bennem van, hogy jó lenne végre egy - hozzám képest - jó eredményt elérni.

A K&H félmaratont csak azért engedte futnom Gabi, hogy a Félmaraton Mánia teljesítést meg tudjam csinálni, így egy közepes félmaratonban állapodtunk meg. Nagyon szerettem volta a lelkem mélyén azért egyéni csúcsot javítani, hiszen az előző héten az UB-n harmadik futásra, éjszaka tudtam 1:54-et, ha ez sikerült volna hivatalos félmaratonon is, jó lett volna. De nem így történt.

A verseny napján iszonyú meleg volt már reggel, így az egyéni csúcsot el is engedtem, maradtam a közepes teljesítésnél - lehetőleg azért 2 órán belül. A rajt előtt rengeteget ittam, és eszegettem is, plusz vittem gélt magammal, mert ez a verseny jó alkalom volt a frissítés gyakorlására. Nekem most ez az egyik legfontosabb, hogy végre megtaláljam, mivel tudok hatékonyan frissíteni, mi az, ami jó lehet az ultrákon is, ezért próbálkozom a gélekkel, pedig korábban nem akartam kifejezetten ezekre hagyatkozni. 

A félmaraton 4 kör volt a Városligetben, rengeteg fordítóval, már a pályarajzot látva szédültem. A tömeg nagy volt, lévén hogy ez eredetileg egy 3 és 6 fős váltóverseny, amibe belecsempésztek egy félmaratont is a mániákusok kedvéért - ennek nagyon örülök, mert korábban a Hortobágyra kellett menni a negyedik felesért, ahová fogadalmam szerint nem teszem be futócipőben a lábam.

A rajt után nekiindultam, éreztem magamban az erőt, de két tempósabb kilométer után a lassítás mellett döntöttem. Kacskaringóztam a mezőny után, figyeltem a szembe futókat, integettem, szurkoltam, kiabáltam az ismerősöknek - emiatt szeretem a fordítókat, de csak emiatt. A nap egyre jobban tűzött, a kör nagy része pedig napos volt, ahol jött egy kis árnyék, az nagyon jólesett, csakúgy, mint a frissítőkön magamra locsolt hideg víz is. Okosan akartam futni, hogy a meleg ne vágjon fejbe, legyen erőm végig, és ne szenvedjek nagyon.

A második kört már kevésbé szerettem, itt kúszott be a fejembe a gondolat, hogy még 3 hátravan. Próbáltam elhessegetni a negatívumokat, meg arra gondolni, hogy egy ultrafutó-kezdeménynek ez meg sem kottyan, mert 90-100 kört is képes akár futni (jó, azt 1 km-es pályán), de ez pont olyan hosszú kör, ami már hosszú. Szigetkörből sem szeretem a négyet. A frissítésre figyeltem, az egyik állomáson jó nagy pohár izót toltam be, akkor belesétáltam, hogy ne nyeljek félre - majd félreálltam a cipőm nyelvét megigazítani, mert nagyon nyomott.

khfm.jpg

A harmadik kör elején elővettem az addig a nadrágom zsebében rejtegetett koffeines-mézes Sponser gélemet, benyomtam a felét. Jó, hogy ez nem olyan édes, hogy azonnal inni kelljen rá, szépen leért, én meg elértem a frissítőig, és ittam rá. Ezután bambán döcögtem tovább, amikor is mellém ért Süni, de csak akkor vettem észre, mikor szólt, annyira bambultam. Rendes volt, és kitalálta, hogy meg akar ölni. :)  Beállt szépen rézsútosan elém, és nem akart otthagyni, hiába mondtam neki, hogy de menjen csak nyugodtan, ő kitartott az álláspontja mellett, és haladt szépen pont annyival előttem, hogy ne tudjam a saját kényelmes tempómat futni, hanem kicsit húzzon. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert lassultam volna, így viszont picit kiestem az addigi szerepemből, miszerint zenét hallgatva döcögök. Hát nem, futottam Süni után. :) Viszont neki köszönhetően jó sok szurkolást kaptunk, ami sokat segített. Egy egész kört futottunk így, amikor a negyedik kör elején a frissítőnél felbukkant Dóri. Gyorsan megbeszéltük, hogy Süni milyen kegyetlenül bánt velem, és úgy döntöttünk, hogy együtt erősebbek vagyunk, és lassabban fogunk kicsivel futni. Süni persze nem tágított, még így is húzott minket, de nem adtuk fel a lassítás gondolatát. Ekkor már egyáltalán nem szerettem ezt a félmaratont, csak az éremért csináltam, alig vártam, hogy vége legyen. A sok fordító, ide-oda tekergés meggyötört, néha azt sem tudtam, a pályának melyik részén vagyunk éppen, és alig vártam, hogy beérjünk az árnyékos részre. Süni közben más ismerősöket fedezett fel, és őket szemelte ki áldozatául, Dórival így ketten maradtunk az utolsó 2-2,5 kilométerre. Megbeszéltük, hogy majd a célegyenesben gyorsítunk, addig nem.
Aztán végre sikerült befutnunk, az időm 1:58:53 lett, azaz egy jó közepes félmaraton. De túl vagyok rajta, ez a lényeg.

fmerem.jpgÉrzésre, eredményre, hangulatra nem volt túl jó futás, de a társaság jólesett, úgyhogy köszönöm! :) Azt megállapítottam, hogy nem véletlenül tendálok az ultrafutás felé, hiába a hosszabb táv, ott nem kell szaggatni, ha nem akarok, nem gyötör ennyire a teljesítménykényszer, a jó időeredmény utáni vágy. Ha úgy érzem, belesétálhatok picit, a frissítésnél nem kell belefulladnom az italba, hanem szépen megihatom, erőt meríthetek, megújulhatok, vagy épp kiadhatom magamból a feszültséget. Egy félmaraton erre rövid. De nem adom fel azt a vágyamat, hogy egyszer, valamikor fussak egy jó félmaratont.

A Félmaraton Mánia megvan, egy 2:05:47-es Nike, egy 1:58:26-os Balaton, egy 2:03:51-es Vivicittá és egy 1:58:53-as K&H félmaratonnak köszönhetően.

A sprinteknek most vége, június 22-én Kecskeméten az OptiVita Ultrafutó Kupán futok 6 órát.

Három az egyben

Kissé elmaradtam az írással, pedig voltam versenyeken, és tisztességesen edzettem is. Ott kezdeném, hogy a Nike félmaraton után erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy lefutom a maratont. Aztán végül ez megmaradt gondolati szinten, talán jobb is így, nem biztos, hogy a szülés után fél évvel neki kell ugranom a 42 kilométernek. Biztos ment volna, de nem sikerült volna úgy, ahogyan én azt szeretném, hogy a következő maratonom sikerüljön.

Judit, a volt kolléganőm viszont felvetette, hogy Tündivel hárman (szintén volt kolléganő) lefuthatnánk váltóban a maratont. Benne voltunk, és el is kezdtük a szervezést. A háromfős váltó 11,4-21-4-9,4 kilométeres szakaszokból állt, úgyhogy el is kezdtünk gondolkodni, hogy akkor ki fussa a középsőt. Judit nem akarta, Tündinek rosszalkodik a térde, így ő a Nike-t ki is hagyta, én meg nem akartam a csapat teljesítményét rontani azzal, hogy én lassongok a leghosszabb szakaszon. Aztán bevillant valami, hogy na akkor én vállalom a 21-et, ha már az motoszkált az agyamban, hogy maraton, ne legyek már olyan nyuszi, hogy nem merem én elvinni a hosszú szakaszt. Úgyhogy "hősiesen" bevállaltam. Judité lett az eleje, Tündié a befutó. Ez egész gyorsan ment, a csapatnév kiötlése ennél hosszabbra sikerült, de végül mi lettünk a Nevenincs Trió, a rajtszámokat és a rajtcsomagokat is sikeresen felvettük és szétosztottuk egy kisebb logisztikai bravúrral.

Október 7, vasárnap, a verseny napja. Milán nem futott, úgyhogy ő volt Milcsivel, én pedig "kimenőt", vagy inkább "kifutót" kaptam. A váltóhelyem a Lánchídnál volt, úgyhogy kis családommal felkerekedtünk, és kibattyogtunk, közben az élmezőny már jött a rakparton, tudtunk is nekik szurkolni. A váltóhelyen ezernyi ember, de sikerült összefutni Mártival, volt egyetemi csoporttársammal, aki egy ötfős váltót erősített, gyorsan dumáltunk egyet, aztán beálltam a toi-toi sorba. Röpke 30 percet sikerült sorban állással töltenem, mire bejutottam a kettő közül az egyik bódéba. Aztán rohanás a váltózónába, még a nadrágom sem sikerült bekötni, csak az mp3 lejátszót és egy energiaszeletet elvenni Milántól, amikor már hallottam, hogy Judit a nevem kiabálja. Kiderült, hogy már 2-3 perce ott állt és várt... Gyorsan átvettem a chipet, és a kezemben minden cuccal, bemelegítés nélkül nekiiramodtam. Az első pár száz méter pakolással telt, gyors óraindítás, eltettem az energiaszeletet, beüzemeltem a zenét és bekötöttem a gatyám is. Aztán próbáltam nem elfutni az elejét. A Lánchídtól az Erzsébet híd felé kellett futni, majd volt egy fordító, ott becsatlakozott a 30 km-es mezőny, és mentünk fel a Lánchídra, hogy átfussunk Budára. A Lánchídra való felkaptatás közben megláttam a fiúkat, Milán úgy fordította a babakocsit, hogy lássam kis Milcsikémet, és még a Futóbolondos tapsoló-szurkoló izét is a kezébe adta. Hát, majdnem elbőgtem magam, úgy kellett nyugtatni magam, hogy nehogy már az első kilométer előtt megfulladjak, mert csak kapkodtam a levegőt. A Lánchídon már a futásra igyekeztem koncentrálni, de azért nézelődtem, hátha látok ismerőst. Érdekeset mindenesetre láttam: egy futó csajnak a karjára egy sárgarépa volt tetoválva. :)

ppic_27_SPAR_Budapest_Maraton_utvonal_1273.jpgA híd után egy kis kanyargással ledöcögtünk a rakpartra, és kezdetét vette a szinte végeláthatatlan egyenes. Hömpölygött előttem, utánam a tömeg, szemből pedig már jöttek a gyors futók, akik már elértek az Árpád hídig, és vissza is jöttek onnan. Sokan utálják a hosszú egyeneseket, én sem rajongok értük igazán, viszont amikor úgy van megoldva a dolog, hogy szembe fut egymással a mezőny egy fordító miatt, no, azt szeretem. Ilyenkor nézem a szembejövőket, figyelem az ismerősöket, lehet integetni, drukkolni, és ez remekül eltereli a figyelmet a futásról. Nem is éreztem, hogy futok, csak szedtem a lábaimat, és közben sasoltam a szembemezőnyt. És egyszer csak ott is voltam a fordítónál. Irány visszafelé. Mivel mögöttem még sokan jöttek, visszafelé is tudtam kukkolni a többi futót, sőt, pacsiztam is az 5 órás iramfutó Marky-val. Szinte észre sem vettem, a félmaratont jelző kapunál voltunk - ez nekem 10 kilométert jelentett. Néha addig is ránéztem az órámra, hogy milyen tempót megyek, 10-nél pedig láttam, hogy 57 percnél vagyok. Jól esett, jól ment a futás, próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne fussam el magam, de valahogy nem bírtam lassabban menni. Tartottam hát ezt a tempót, lesz, ami lesz alapon. Csak mentem előre, közben nézelődtem, a zenémre koncentráltam, a szurkolókat figyeltem, és változatlanul jól éreztem magam. A Lágymányosi híd hamar eljött, és bár az ottani fordító szakaszt annyira nem díjaztam, örömmel konstatáltam, hogy most már megyek is vissza a váltóhelyre, már nem sok van hátra. A Szabadság híd lejtője jól esett a lábaimnak, lazítottam kicsit rajtuk, de a rakparton visszafelé sikerült kissé megborulnom. Nem nagyon, de azért kezdett fájni kicsit. Próbáltam tartani a tempót, nagyjából sikerült is, de azért a 19-es kilométerem 6 percen kívülire jött össze - szerencsére csak ez az egy lett ilyen lassú. A Lánchidat látva erősítettem - sokat jelentett fejben, hogy nem csak magamért, hanem a lányokért is futok. No meg láttam az órán, hogy ebből félmaratoni egyéni csúcs lehet. Meg is lett, 2:01:40-et mértem a 21 kilométerre, ami olyan 2:02-es félmaraton - a Nike-s időmből így bő 3 percet sikerült faragni! A váltóhelyen Tündi már várt, gyorsan átvette a chipet, váltottunk pár szót, és már futott is. Én picit lihegtem, nyújtottam, majd elindultam hazafelé a rakparton, közben szurkoltam a maratonistáknak.

Jó volt részt venni ezen a versenyen, igazi 3 in 1 volt: maratonon voltam, félmaratont futottam, csapatban versenyeztem! A Nevenincs Trió végül 4:04:58-as idővel ért célba, a Staféta női csapatok közül a 16. helyen. :)

Elsőim

Az elsők minden ember életében fontos szerepet játszanak. A futóknak szerintem mindig emlékezetesek a futós-elsőik, én legalábbis így vagyok ezzel. Ezek az én elsőim.

Első élvezetes futásom

Amikor már nem volt kötelező futnom, kb. 17 évesen, miután abbahagytam a kézilabdát. A 11. kerületben indultam el, akkor ott laktam kollégiumban, a kolesz körüli utcákban döcögtem olyan 20 percet. Utána pedig mérhetetlenül büszke voltam magamra.

Első "futóversenyem"

Általános iskolában, a suli szervezésében a Fut a Dózsa nevű futóverseny, ami kötelező volt, minden évben, elsőtől. Kb. 200 métert futottunk az osztálytársaimmal, utána pedig lesétáltuk a távot. Futni nem szerettünk, de kötelező volt elindulni és célba érni. És ott nem volt záróbusz. :)

Első dobogóm

Egyetlenegyszer álltam eddig dobogón futóversenyen, méghozzá a Fut a Dózsán, de akkor már nem voltam Dózsás. Középiskolásként, amikor már szerettem futni, elmentem a futásra. Harmadik lettem! Az érem azóta is megvan, az egyetlen érmem, amit helyezésért, és nem a teljesítésért kaptam.

Első futóversenyem nem futóként

2007 június legvégén a hortobágyi Délibáb Futás volt az első, amin BSI dolgozóként részt vettem. Magával ragadott a hangulat, pedig akkor még nem voltak annyian a futáson, és én még csak nem is sejtettem, milyen egy Nike félmaraton vagy egy maraton hangulata.

Első edzésnaplós bejegyzésem

2008. március 3-án írtam be az első edzésem az Edzésonline-on. 5,5 km 40 perc alatt. Volt honnan fejlődni!

Első igazi futóversenyem

2007 szeptemberében az Ablon Business Run-on vállaltam kemény 2,5 km-t két kolléganővel, BSI-s csapatban. Nem volt rossz, de ahogy emlékszem, majd megpusztultam a végére. Akkor még alig-alig voltam edzésben, csak a lelkesedés és a szívem vitt, hogy ne miattam maradjon szégyenben a csapat.

Első 10 km-em

Prágában a maratont futottuk le 4 fős váltóban Milánnal, egy volt kolléganőmmel és az ő párjával. Sajnos a váltósokat nem engedték el a maratoni mezőnnyel, és csak kb. 30-35 csapat volt. Én rajtoltam, és nagyon kellett tepernem, hogy a többi váltós ne hagyjon faképnél pillanatok alatt. Az elejét szépen elfutottam, majd elrontottam a frissítést (azóta nem eszem banánt futás közben), de végül szépen lassan sikerült teljesítenem a távot. 7 perces tempóban.

Első félmaratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett versenyeim első példánya a félmaraton volt. Valamikor október elején kitaláltam, hogy le akarom futni a félmaratont novemberben Siófokon, és el is kezdtem készülni. Párszor futottam 16 km-t, és azt hittem, hogy a maradék 5, ami még a félmaratonhoz kell, majd könnyen fog menni. Hát nem. 16 km-ig egész jó voltam, aztán ott elszomjaztam. Úgy tudtam célba érni, hogy egy babakocsival futó srác elővarázsolt nekem egy fél literes vizet a babakocsiból, illetve Milán visszafutott elém, és segített, hogy ne sétálva fejezzem be a versenyt. De azért annyira nem lett rossz, 2:11:02.

Első maratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 2. 2010. június 28-án felmondtam a BSI-ben, és azzal a lendülettel mentem is a nevezési irodába, hogy benevezzek a maratonra. 3 hónappal a Budapest Maraton előtt. Fejben már régóta akartam a maratont, de készülni szinte semmit nem készültem rá addig. Na, onnantól kezdve viszont igen. Fájdalmas és szenvedős volt, a testem nem akarta, a fejem viszont igen - a fejem nyert. Lefutottam.

Első ultrám

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 3. A maraton után futkostam még, de azért nem túl sokat. Aztán jött egy szemműtét, meg egy arcüreggyulladás, és egy csomó kihagyás, ennek ellenére sikerült kitalálnom, hogy én bizony 12 órát akarok futni. Volt két hónapom a felkészülésre. Máig nem értem, hogy gondoltam akkor, hogy menni fog, de érdekes módon sikerült. 2011. április 16-án Sárváron lefutottam az első ultrámat is. És azóta sem bántam meg!

Hogy mi lesz a következő elsőm, még nem tudom. Új életem első félmaratonja már megvolt. Biztos lesz új életem első maratonja és ultrája is. Meglátjuk!

2012\09\11 haanchee 6 komment

Új életem első félmaratonja

2012. március 29-e óta számítom az új életemet. Azóta vagyok Anya. A régi életem is szuper volt, de az új életem Milcsi érkezése óta még szuperebb, ez a kis ember beragyogja a napjaimat, minden pillanatban boldoggá tesz, még a legfáradtabb, legnyűgösebb pillanatokban is. Minden más lett, én is, de valahogy minden jobb, és minden átértékelődött. A régi életem fontos dolgait azért igyekeztem megtartani, köztük a futást is.

A Nike félmaratonra május legvégén kezdtem el készülni egy szépen és tudatosan felépített edzésterv segítségével. Eddig minden nagyobb versenyemre a lehető legrövidebb idő alatt készültem fel, most viszont elhatároztam, nem sietek, itt a lehetőség, hogy a nulláról felépítsem magam - szerintem ez jól sikerült. Végigfutottam a nyarat, hol Milcsivel a babakocsiban, hol nélküle - szegény gyerek már most "futtatva" van, szerintem legalább 250 kilométere van már neki is. :)

A Nike hétvégéje igen mozgalmasra sikerült számunkra, szombaton ugyanis Balatonalmádiba mentünk a 12 órás OB-re, ahol Milán indult. A baba miatt úgy döntöttünk, hogy aznap reggel utazunk, így hajnali fél 4-kor keltünk, hogy a 7-es rajtra odaérjünk. Almádiban lenyomtuk a 12 órát, majd irány haza, alvás, vasárnap 6-kor pedig ébresztő, irány a Nike.

Milán szerencsére reggelre kipihente magát annyira, hogy vállalta az egyéni iramfutó nyúl szerepét, mint ahogy előzetesen is szó volt róla. Hogy mi ketten tudjunk futni, Milcsit a két nagynénjére bíztuk, ők hárman a rajt-cél melletti VIP területen vártak minket és szurkoltak. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, így igyekeztem nem gondolni a kisfiamra - csúnya dolog, de az edzések során tapasztaltam, hogy nem szabad hagynom elkalandozni a gondolataimat ilyen irányba, mert akkor nem tudok a futásra koncentrálni.

A rajt előtt beszélgettem pár ismerőssel, elköszöntünk Milcsitől és a lányoktól, majd Milánnal elindultunk a rajtzónánk felé. Beálltunk a tömegbe, én pedig igyekeztem koncentrálni a rám váró feladatra. Persze nagyon megható volt az egész rajtprocedúra számomra, utoljára az Ultrabalatonon éreztem ezt tavaly. Ellőtték a rajtot, nekünk még majdnem 5 perc kellett, hogy a rajtkapuhoz érjünk. Milcsiék ott szurkoltak, kiabáltunk és integettünk egyet, majd irány a félmaraton. A kis drágám látványa nagy erőt adott. :)

Milán nagyon szépen igyekezett lassítani az elején, kértem is tőle, hogy ne hagyja, hogy elkezdjek döngetni az elején, mert akkor a versenyemnek annyi. Jól éreztem magam, valahogy bennem volt, hogy ebből egy nagyon jó futás lehet, ha okosan csinálom. Az Andrássy útra kiérve sokan előzgettek minket, de ez nem zavart, mert 6 percesnél nem akartunk gyorsabban haladni, hogy legyen végig erőm. Szépen haladtunk, és bár meleg volt, ezt is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az első frissítőnél betáraztunk 3 zacskós vizet - ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így nagyon sokáig tudtam inni és locsolni magam, és meg sem kellett állnom közben. A frissítésnél az volt a taktika, hogy Milán hoz nekem, amit kérek, én pedig nem állok meg, hanem futok, hogy ne essek ki a ritmusból és ne lassuljak le. Ezt jól sikerült alkalmazni, a frissítők előtt mindig egyeztettünk pár szóban, mit kérek, ha úgy alakult, én is vettem el vizet vagy izót, és Milán is hozott nekem, a zacsis víz pedig kb. 13 kilométernél fogyott el végleg.

Fejben nagyon egyben éreztem magam, nem gondoltam semmire, ami megzavarhatott volna, nem frusztráltam magam azzal, hogy még mennyi van hátra, nem néztem az addig eltelt időt, az órám direkt úgy volt beállítva, hogy a tempót lássam rajta, arra néha ránéztem, de ennyi.

A budai oldal hamar eltelt, a Szabadság híd közepétől, ahol lejteni kezdett a híd, lazítottam a lábaimon, jólesett egy kicsit lefelé futni. A pesti rakpart sem tűnt most olyan hosszúnak, jó volt a váltóhelyeken áthaladni a szurkolók között, a Parlamenttől a Dráva utcáig tartó szakasz pedig hazai pálya, annyiszor futottam a felső részen Milcsivel. Itt a fordítóig majd vissza a szembe futó embereket figyeltem, hátha látok ismerőst köztük, és addig sem saját magamra figyelek. A fordító után hamar jött a 15. kilométer, innentől pedig úgy éreztem, lassan fokozni illene a tempót, ha már eddig eljöttem holtpont és belesétálás nélkül. Éreztem, hogy van még erőm, és tudok majd, ha csak egy kicsit is gyorsítani. Folyamatosan előzgettünk futókat, ez is erőt adott, sőt, a Nyugati felüljárót is szépen sikerült megfutni, pedig nem igazán szeretek emelkedőre futni. Lefelé ismét lazítottam a lábaimat, majd a Ferdinánd hídnál még egy utolsót frissítettem. Onnantól igyekeztem még inkább fokozni a tempót, Milán szépen húzott magával, és bár a Dózsa György úton eléggé szenvedtem, nem lassultam szerencsére. Az utolsó emelkedőt nagyon nem kívántam, de a 20-as kilométertábla láttán már semmi nem érdekelt. Az utolsó kilométert sikerült a leggyorsabbra futni, a célegyenesben pedig sprintelni. A célkapu előtt pedig ott drukkolt a drága picikém, nagyon cuki volt, és nagyon megható.

A nagy óra 2:10-et mutatott, így gyorsan konstatáltam, hogy nagyon szép eredményt sikerült futni - a saját órám leállításakor pedig láttam, hogy 2:05-tel kezdődik az időeredményem! Egyéni csúcs, te jó ég! És valóban, 2:05:47-tel sikerült teljesíteni a távot, ami pontosan 1 perccel jobb az eddiginél. Nagyon boldog voltam, megölelgettem Milánt, és megköszöntem a segítségét - nélküle biztosan nem sikerült volna így ez a verseny. Az biztos, hogy egyedül is végig tudtam volna futni, de a frissítésnél nyújtott segítsége, és az utolsó pár kilométeren a tempó megtartása volt a döntő. És persze nem szabad megfeledkeznem Gabiról sem, aki hétről hétre írja nekem az edzéstervet, emellett pedig lelki támogatást is nyújtott, amikor nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Köszönöm szépen!

Az új életem első félmaratonja tehát remekül sikerült, azt hiszem, a kisfiam nem csak az Apukájára,  hanem az Anyukájára is büszke lesz majd, ha már fel tudja fogni, miket is csinálunk. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez fontos nagyon, és nem csak magam miatt, hanem Milcsi miatt is csinálom. Nagyon szeretek futni, és bár voltak hülye gondolataim, mikor újra elkezdtem edzeni, beláttam, hogy nekem jár ennyi. Úgy tudok jó anyja lenni a kisbabámnak, ha valahogy én is ki tudom szellőztetni a fejem, ki tudom magam hajtani, le tudom vezetni a feszültséget (még ha abból nincs is sok). Úgy érzem, az anyaság jobb futóvá tett, és a futás jobb anyává. Mert keményebb vagyok, kitartóbb, kiegyensúlyozottabb, magammal is foglalkozom egy picit, nem frusztrál, hogy nem mozgok, így nem leszek tunya és dagadt asszonyság (persze ezt nem is engedem meg magamnak).

5 hónappal a kisfiam születése után tehát visszatértem a futók közé, és a visszatérésem nem is sikerült rosszul. :)

279636_3901197600950_1394252360_o.jpg

Félmaraton és maraton - idén szurkolóként

Tavaly ilyenkor lázasan készültem életem első – és eddig egyetlen – maratonjára, most szurkolóként hangolódom.

Úgy alakult, hogy most sem a félmaratonon, sem a maratonon nem indulok el, inkább a jövő évre tartogatom a nagy kihívásokat, előreláthatóan lesz belőlük bőven. De mivel a futástól nem tudok elszakadni – és nem is akarok – így ott a helyem a 26. SPAR Budapest Nemzetközi Maratonon drukkerként ugyanúgy, ahogyan a 26. Nike Budapest Nemzetközi Félmaratonon tettem.

A félmaratonon először a Lánchídnál vártam a futókat kereplővel és fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy buzdíthassam őket. Hatalmas volt a tömeg, ott, a 4. kilométernél még nagyon egyben volt a hétezer fős mezőny, hosszú időn keresztül hömpölyögtek a futók a Roosevelt téren keresztül fel a Lánchídra. Most is azt éreztem, mint korábban, amikor ekkora futómezőnyt láttam: kirázott a hideg, és én is ott akartam köztük lenni. Persze hangosan kerepeltem, és kurjongattam az ismerősöknek – szerencsére volt belőlük bőven a mezőnyben, és majdnem mindenki vissza is integetett. Jó érzés volt ott lenni, és valamilyen formában részese lenni a versenynek. Igyekeztem minél többet fényképezni, Milánról sikerült egy jó sorozatot csinálnom, ahogy kanyarodott fel a hídra, úgyhogy a családi futófotó archívum sikerrel bővült. Mikor elhaladt a mezőny, gyorsan elindultam a lezárt alsó rakparton a Szent István parkhoz, ahol már visszafelé jönnek majd a futók – az élmezőny már a Parlamentnél haladt, úgyhogy a tempós séta közben őket is tudtam buzdítani, aztán sorra jöttek a futók, és közben én is elértem a magamnak kijelölt szurkolási pontot. Ez már a 15. kilométernél volt, itt már jócskán szétszakadt a mezőny, de még itt is nagyon sűrűn jöttek egymás után az emberek. Elég meleg volt, az élmezőny és a gyorsabb futók után jöttek a lassabbak, akiknek nagy szükségük volt a drukkolásra, úgyhogy a fotózás helyett itt már átálltam a hangos kerepelésre és kiabálásra. Sok mosolyt kaptam, és úgy láttam, sikerült jónéhány futóba erőt öntenem, volt, aki előttem váltott sétáról ismét futásra, és sokan engem is megtapsoltak. Fura, de jó érzés volt.

A maratonon is azt tervezem, hogy a Lánchídnál, majd a parknál szurkolok a futóknak. Mivel ez kétszer olyan hosszú táv, viszont fele annyi futó vállalja, így sokkal jobban széthúzódik majd a mezőny, illetve sokkal nagyobb harcok várhatók. Remélem, hogy ismét lesznek olyan emberek, akiknek tudok egy kis erőt adni azzal, hogy biztatom őket. Nekem futás közben mindig jólesett, ha valaki drukkolt, igyekeztem mindig legalább egy kis mosolyt kipréselni magamból, hogy jelezzem, hálás vagyok a kedves szavakért.

Október 2-án, szombaton tehát drukkolok majd mindenkinek, aki teljesíti a 42,195 km-es maratoni távot, és remélem, jövőre ott lehetek én is majd a mezőnyben.