Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel - ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert - 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni - ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála "dugtam", Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

Zenét nem vittem, a nehéz terepen nekem full koncentráció kell, viszont magamban énekeltem, Mike Shinodától a Ghost és a Running From My Shadow tapadt be (hála az égnek nem valami gyerekdal!), ezekre meneteltem felfelé. A köves szakasznál Peti fotózott, igyekeztem mosolyogni és futni, hogy jól nézzek ki, és örültem, hogy mindjárt fent vagyok Kékesen. Utólag megnéztem, hogy nemcsak érzésre mentem jobban, hanem valóban így van, 10 perccel hamarabb értem most fel, mint júniusban a Szimplán, pedig ott nem egyedül mentem, hanem Milánnal és Zsuzsival.

Kékesen ismét csippantottam egyet, majd megindultam lefelé a sípályán. Ez egy tök jó lefelé szakasz volt, de azért óvatos voltam, nem akartam perecelni. Ahogy lekanyarodtunk a sípálya után egy ösvényre, az előttem futó srác belerúgott egy kőbe, majdnem elesett, viszont görcsöt kapott a lába, ezért leült. Megálltam neki segíteni, kicsit nyújtottam a lábát, két másik futó is megállt, aztán indultunk tovább, mikor láttuk, hogy semmi komoly baja nincs és fel tud állni. Hamar leértem újra Mátraházára, ismét dugóka, az egyik Crew lány termoszának kupakjába kaptam pár korty kólát. Nem ürültek ki addigra a kulacsaim, kiönteni nem akartam őket, így viszont nem volt üres italosom, már elengedtem volna a kólaivás, mire hozta a kupakot, hogy igyak abból, nagyon köszönöm a segítségét! Megint felmarkoltam egy adag perecet, és irány lefelé.

Itt is jól haladtam, jól futható volt a lefelé, persze nem merem annyira elengedni, mint mondjuk aszfalton tenném, nem vagyok magabiztos, de igyekszem bátor lenni és nem totyogni. A cipő tökéletesen szuperált, sokkal stabilabb voltam benne, mint egy aszfaltosban lettem volna. Főleg a vékony, csúszósabb ösvényeken, amik mellett ott volt a hegyoldal. Én ezeken kissé félek, és inkább lassabban megyek, és a belső részén próbálok haladni, hogy ne csússzak le. Engedtem is el nálam gyorsabbakat ilyen részen - aztán egy meredek hegyoldalon együtt araszoltunk lefelé, olyasmi volt, mint Sombokor, csak hála az égnek, sokkal rövidebb. Ezen a részen többen összeverődtünk aztán, előttem lévőket értem utol és engem is értek utol, volt pár patakátkelés, nem estem bele és nem merültem bokáig sem szerencsére. Kicsit szemerkélt is az eső, de miután fennhangon elmondtam, hogy "szeretünk Csanya, kikapcsolhatod az esőt", abbahagyta. Ezután jött egy mászósabb rész, az úton keresztben kidőlt fák, sokon át kellett lépni. Itt 21 km-en voltam már túl, úgyhogy már nem volt sok hátra. Koncentráltam, hogy haladjak, picit a meredekebb szakaszokon lassabban mentem, mint mehettem volna, de igyekeztem beosztani az erőmet a maradékra. Ahol lehetett, futva haladtam, még mindig jól éreztem magam, és jókedvvel futottam. Szerettem közben a Mátrát, és úgy éreztem, hogy a maga módján a Mátra is szeret engem.

A futók ezen a szakaszon valahogy eltűntek előlem és mögülem is, de jó helyen voltam, figyeltem az órámat is, és mire esetleg bizonytalanná válhattam volna, mindig feltűnt egy Terepfutásos jelölőszalag a látóteremben. Haladtam szépen, és egyszer csak Sástónál találtam magam egy tisztáson, jobbra észrevettem a kilátót, majd átkeltem az úton, az egyik Crew személyében Perényi Andit fedeztem fel, integettünk egymásnak és csapattam tovább, itt jól lehetett futni. Több kirándulóval is találkoztam, mindannyian előzékenyen félreálltak előlem, hogy tudjak menni. Innen már csak 3 kilométer volt hátra, az ösvény mondjuk eléggé köves volt, de galoppoztam lefelé. Egyszer csak Szasza bukkant fel a fotómasinájával, "pózoltam" neki, majd ki is értem az aszfaltra. Na ez már nekem való volt, aszfalt és lefelé, toltam is neki, megelőztem pár embert ezen a részen. Néztem az órámat, láttam, hogy 4 óra körüli idővel fogok kb. beérni, de azt is, hogy a 4 órán belüli az esélytelen, hacsak nem futok hirtelen 3:30-as kilométereket a hátra lévő 1,5-ös szakaszon. Nem tudtam ennyire felgyorsulni, de tepertem. A céltól két kanyarra megláttam Milánt, aki kijött, hogy megnézze, jövök-e már, jöttem, fotózott, én pedig benyargaltam a célba.

4:02:09-es idővel a női mezőny 32. helyén értem be. Szerintem ez nekem egy teljesen jó és vállalható eredmény, nem vagyok csúcsformában, nem vagyok versenysúlyomnál, nem futottam idén sokat, nem futottam idén hegyre, alig futok terepen. Azért jöttem, hogy társaságban legyek, versenyen legyek, hogy "csináljak magammal valamit", ami nekem jó, megint kilépjek valamelyest a komfortzónámból. Azért jöttem, hogy fussak. Ezeket mind megkaptam. Sokkal jobban esett és ment ez a futás, mint a júniusi Szimpla Élmény. Végig magamra figyeltem, a kezdeti nyomottabb hangulatot menet közben felváltotta az öröm, néhol bejött a flow is. A frissítésem tökéletes volt, energetikai problémám nem adódott, a cipő is tökéletesen bevált. Elégedetten és jó érzésekkel értem célba, örülök a célban kapott szép éremnek, és örülök annak, hogy eddigi szokásaimat felrúgva és önmagamat mondhatni meghazudtolva idén már kétszer is voltam terepversenyen! (Még a végén terepes leszek. Vigyázz, UTH, jövök! Haha!) Eddig az éjszaka és az eső voltak a barátaim, most már a Mátra is melléjük szegődött, azt hiszem. Ilyen barátokat pedig szeretek gyűjtögetni. 

Fotó: Terepfutás.hu / DonRazzino, Szasza, Kerékgyártó Peti; Milán

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 


Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.


Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.


Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

Az elmúlt hetekben több kemény ultratávú verseny volt, Ultrabalaton, Ultra Trail Hungary, ahol rengeteg ismerősöm vett részt, sikerrel, sikertelenül, de mindenképp gratulációt érdemelnek. Posztolják a befutófotókat, amikhez a gratulációk mellett folyamatosan jönnek a hozzászólások: "úgy nézel ki, mint aki nem is futott", "de hát el sem fáradtál", "tényleg végigcsináltad, olyan kipihent vagy", és társaik. A futó meg "mentegetőzik", hogy de bizony futott, megcsinálta stb.

De az az ember azon a befutóképen igenis fáradt, kurvára, kicseszettül, embertelenül, alig várja, hogy megállhasson és leülhessen, lefekhessen, hiszen nem csak ébren volt 15-20-30 órát, hanem még futott, haladt is közben, folyamatosan, 100+ kilométert! Igen, tudjuk, még kocsival is sok, nemhogy két lábon! De az az adrenalinlöket, ami ott jön a célban, pont azt teszi vele, ami a képeken is látszik: felspanolja, boldoggá teszi, megszépíti, kisimítja, megfiatalítja, átszellemültté teszi, elmulasztja a fáradtságot, eltörli az esetleges szenvedést.

És pont ez az az érzés, amiért csináljuk az egész (ultra)futást, ezért edzünk folyamatosan, mert ezt akarjuk átélni, ezt az adrenalinsokkot, ezt a boldogságot, ezt az érzést a célban, amikor mi vagyunk a világ legkeményebb emberei, akik bármire képesek, amikor mindenki nekünk tapsol, amikor rocksztárnak érezhetjük magunkat.
Ezért nézünk ki jól a befutófotókon, ezért tudunk úgy futni az utolsó kilométereken, mintha akkor indultunk volna, mert jön ez a flow, ami mindent eltöröl, és csak a boldogság meg az elégedettség marad. Ezt akarjuk újra és újra átélni, mert ez egy iszonyatosan jó érzés! Aki nem hiszi, próbálja ki! )
...
(Aztán persze amikor az adrenalinfröccs elmúlik, akkor jön az, hogy lépni alig tudunk és azt is meggondoljuk, hogy hajlandóak vagyunk-e akár a wc-ig eltotyogni, vagy inkább tartogatjuk még... na de ez már egy másik történet! )