"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Fel és le!

Ma nem Budapesten futottam, hanem a Mátra alján: Pásztóról felfutottam Mátrakeresztesig, majd még egy kicsit tovább, a kellemes 10%-os emelkedőn felfelé. Nem a kedvencem a felfelé futás, de ezt is kell gyakorolni, és most meglepően jól ment, meg is fogadtam, hogy nem sétálok bele még a durvább szakaszokba sem, és sikerült! Visszafelé pedig szépen lecsorogtam, jó tempóban, de vigyázva a lábaimra. Jó kis flow futás lett, és a frissítést is gyakoroltam közben. Szép idő volt, sütött a nap, szép volt a táj, szóval jó kis futás volt ez!

15493763_605639776310681_1605273845224070209_o.jpg

 

 

2016\02\25 haanchee 1 komment

5 év, 12 ezer kilométer

5 évvel ezelőtt, 2011. februárjában fogalmazódtak meg bennem az első ultrafutással kapcsolatos gondolatok, amik aztán hamar testet is öltöttek egy sárvári 12 órás versenyre való, hirtelen felindulásból elkövetett nevezés formájában. Akkor még nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, és mai fejemmel visszagondolva nem is értem, mit gondoltam. Szerencsére a sors az utamba sodorta Gabit (bár nem kellett nagyon sodornia, mert ismertük egymást, együtt dolgoztunk és barátok lettünk), aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Így lett egy edzőm, aki azóta is mellettem van, segít, ösztönöz, támogat, és ha kell, visszafog.

Szóval 5 évvel ezelőtt indult útjára az "őrületem" - igen, néha még én is őrületnek tartom, de ettől szép és jó ez az egész, amit csinálok. Azóta - a terhesség és a szülés miatti jó 10 hónapos kihagyástól eltekintve - futok tudatosan, odafigyelve, építkezve. A szülés utáni első félmaraton óta elsősorban az ultrákra koncentrálok, azokra készülök, 2013 óta főként, azóta futom a "nagyját", a háromezer körüli és feletti éves kilométereket.

hh.jpg

Mögöttem van jó pár ezer kilométer, több száz futással töltött óra, sok-sok teljesített verseny, rengeteg fantasztikus élmény, több liter izzadság és könnycsepp, nehézségek, megoldandó problémák, megvalósított és még megvalósításra váró futós álmok. Voltak mélypontok, amikor abba akartam hagyni az egészet a fenébe, mert minek csinálom, semmi értelme, úgysem érek el semmit a futással, csak az időmet vesztegetem és veszem el a családomtól. Aztán mindig sikerült túllendülni a mélyponton, kitűzni egy újabb célt, amiért érdemes volt dolgozni, amiért futni akartam, amiért mentem és megyek hóban, fagyban, szélben, esőben és kánikulában is, és csinálom tovább. Megtanultam hinni és bízni magamban, küzdeni, kitartani. Még tanulom, hogy csak magammal foglalkozzam, és  ne másokhoz hasonlítsam magam, de jó úton járok ebben is, megvan a helyem, tudom, mire vagyok képes, és igyekszem nem idegesíteni magam mások miatt. Ha képesnek érzem magam valamire, akkor arra benevezek, aztán ott igyekszem magamból kihozni a maximumot.

A futás lemondásokkal jár, de ezek nem terhesek nekem. Most a futás ott van a prioritásaim között az első három hely egyikén, most még szeretek és akarok ezzel foglalkozni, szeretek erre időt szánni, úgy érzem, nem "károsítok" vele semmit, barátokat és jó ismerősöket szereztem általa, sok érdekes lehetőség került az utamba a futásnak köszönhetően. Futok szépen tovább, mert vannak még terveim, amiket nagyon szeretnék megvalósítani, gyűjtöm a kilométereket és az élményeket, és a következő 5 évben sem szeretnék unatkozni!

Egy lépéssel megint közelebb

Még mindig az alapozást nyomom, de lassacskán már látszik a vége. Nem mintha annyira várnám a végét, érdekes módon sokkal jobban ment ez a téli időszak, mint amire előzetesen számítottam. Gyorsabban és pozitívabban telt, mint gondoltam. Decemberben ugyan eléggé a mélyponton voltam (nem pont a futásban, inkább minden másban, de ez a futásomra is kihatott), de a szabadság és egy kis fejbéli finomhangolás után újult erővel vágtam bele a januárba, minden téren, és egész jó hónapot produkáltam. Ez az eddigi legjobb januárom lett, a legtöbb futott kilométerrel úgy, hogy csak edzettem, és versenyem nem volt. A 100 körüli heteket egész jól bírom, motivált vagyok, kedvem is van futni.

Snow everywhere I run #runlikeagirl #running #morningrun #longrun #winterrun #ultrarunning #37km #fuckyeah

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 Havas futás

Azt érzem, hogy erősebb vagyok, mint tavaly ilyenkor, könnyebben mennek a hosszabb, 35 km fölötti edzések is, pedig idén egyedül csináltam a legtöbb ilyet. Még mindig "kirándulok" a hosszú futásokon, elindulok valamerre, aztán amikor megvan az edzés fele, akkor elindulok visszafelé. Volt havas, latyakos, fagyos futásom is, akadt ködös, esős, napsütéses is, de minden körülmények között igyekszem végigcsinálni az edzéseimet.

Nem mindig megy jól, van, amikor szenvedek, de ilyenkor arra gondolok, hogy inkább edzésen legyen szar, mint versenyen, inkább a hosszú edzésen fájjon a gyomrom, vagy jöjjön egy hányás, mint majd valamelyik versenyen, ami eleve hosszabb és nehezebb. És hát az egész ultra egy problémamegoldás, ilyenkor gyakorolom, hogy mit és hogyan tudok menet közben lereagálni, mi az, ami segít, és mi az, amitől nem lesz jobb.

Futás Milánnal Nógrád megyében

Szóval gyűlnek a kilométerek, mindjárt itt van február vége, és lassan kezdődik a szezon, ergo lassacskán vége az alapozásnak. Első verseny gyanánt beneveztem a 100 kilométeres országos bajnokságra, ami Velencén lesz. Nem nagyon vagyok még ráhangolódva, nem is igazán a 100 miatt, hanem a pálya miatt. Októberben voltunk ott, Milánnal futottam 2 kört az el-vissza 5 kilométeres pályán, és szerintem szörnyű volt, rosszabb, mint a Margitsziget, pedig onnan is elmenekültem az utóbbi időben a 20 kilométernél hosszabb edzéseimen. Na mindegy, még van több mint két hetem, hogy beleszeressek a pályába, és felkészüljek fejben arra, hogy 20 (igen, húsz!) kört fussak rajta. De majd csak megoldom valahogy, legfeljebb mindig csak magam elé nézek, hogy ne lássam, hol vagyok éppen.

Sun #running #runlikeagirl #morningrun #winterrun #sunnyrun #hokaclifton2 #nike #ultrarunning #ultimatedirection

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 Reggeli napsütés

Az erősítést csinálom becsülettel, egy héten legalább háromszor, de inkább négyszer, nyúzom a kettlebellt, emelgetem a súlyzókat, csinálom a videós komplett edzéseket, vagy magamnak állítok össze egy gyakorlatsort. Nem csak érzem, de látom is a hatását, izmosabb a combom, kisebb a fenekem, és már a hasamra sem (mindig) utálok lenézni. Még egy kicsit dolgoznom kell rajta, de ha minden szép és jó, akkor az Ultrabalatonon nyugodt szívvel futhatok majd egy szál topban, ha éppen úgy esik jól.

Érzem, hogy a karomon és a hátamon is vannak izmok, kevesebbet fáj a hátam és a derekam, pedig ugyanannyira sokat ülök, jobb a tartásom, és könnyebben megy a cipekedés is, ha egyszerre kell a bevásárlószatyrokat és a gyerekemet is hazahúznom valahonnan. Van értelme csinálni az erősítő edzéseket, úgyhogy csinálom. Még a nyújtásra kellene többet figyelnem, de a reggeli futás után nem nagyon van rá időm, max. 3 percre a kádban, míg engedem magamra a forró vizet. Az erősítések után mindig nyújtok, de nem biztos, hogy ez elég. A hengert sokat használom, masszázsra 3 hetente járok, ez a nagygenerál mindig nagyon jót tesz, és ennyi különben is jár. 

Az étkezésem is egész jól beállt azáltal, hogy elengedtem az ezzel kapcsolatos görcseimet. Nem veszek egészségtelen cuccokat, nincs itthon édesség, de ha valamit megkívánok, egy csokit, vagy egy müzliszeletet, vagy süti, rétes érkezik a szerkesztőségbe valamelyik kollégámnak köszönhetően, akkor nyugodt szívvel eszem belőle, de mértékkel. A súlyomat nem tudom, mert a mérlegünk idióta, és össze-vissza mutogat mindenféle számokat, de igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden ruhámba kényelmesen beleférek, és már nem kapok dührohamot a saját látványomtól, ha belenézek a tükörbe. Már csak emiatt is érdemes folytatnom azt, amit elkezdtem. A táplálékkiegészítők is segítenek, szedek multivitamint, vasat, magnéziumot, D-vitamint, most egy porerősítő kúrát is csinálok (jó régen vettem egy doboz porcerősítőt, most már ideje beszedni), edzés előtt és után pedig BCAA, glutamin a menü, meg a jó öreg fehérje. Lehetne ennél profibban is csinálni, de mivel nem vagyok profi sportoló, csak egy lelkes amatőr, azt hiszem, ez is elegendő.

Hát így állok most, a 100-as szerintem elég jó visszajelzés lesz a pillanatnyi állapotomról, de inkább hosszú edzésnek tekintem, mint igazi versenynek, mert nem ez az elsődleges célom idén. Persze próbálom majd kihozni magamból az adott körülmények között a maximumot, és kiélvezni a versenyhangulatot.

Egy újabb reggeli edzés

Úgy érzem, hogy most minden jó, a család, a futás, a munka, egész jól ki is tudom magam pihenni, jobban alszom, mint korábban, tudom, mit miért csinálok, sikerült rendezni a fejemben a prioritásokat, nem idegesítem magam hülyeségeken, elengedtem egy csomó dolgot, amit el kellett. Talán most egész jól a helyemen vagyok, szeretném, ha ez így is maradna. És várom a márciust, hogy lássam az utamat, merre vezet tovább. 

2015\11\08 haanchee 8 komment

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

Ez történik a testeddel, miközben lefutsz egy maratont

Vasárnap itt a maraton, nekem összesen a negyedik hivatalos  (vicces, de több ultrát futottam eddig, mint maratont), és ennek kapcsán jutott eszembe ez az érdekességeket tartalmazó cikk, amit a Wellnessbe írtam nemrég. Jöjjön hát a cikk!

A 42,195 kilométer lefutása igazán nagy teljesítmény, de nem lehetetlen, csak a testrészeid összehangolt és profi együttműködése kell hozzá. Kíváncsi vagy, mi történik a testeddel, mialatt teljesítesz egy maratont?

Azt gondolnád, hogy csak a lábaid dolgoznak, miközben futsz? Tévedés! A maratoni futáshoz szellemileg és fizikailag is a topon kell lenned. Egy átlagos nő a 42,195 km során 2300 kalóriát éget el, és a lábai mellett a teljes testét igénybe veszi  a futás – még az agyat is. Nézzük, mi történik veled, miközben haladsz a cél felé!

Agy

Egy új tanulmány szerint a futás fejleszti mind a rövid-, mind a hosszú távú memóriát, segít megelőzni a memóriavesztést, és a stressz csökkentésében is segít. Van, amit viszont azonnal töröl az agyad: a maraton közben előforduló nehézségeket és fájdalmakat szinte azonnal felülírja a teljesítés öröme, és arra nem is fogsz emlékezni, hogy esetleg valami rossz volt futás közben.

Arc

Az izzadás és a kipirulás elkerülhetetlen, de ahelyett, hogy azonnal elkezdenéd letörölni magadról az izzadságcseppeket, gondolj arra, hogy egy cambridge-i kutatás szerint a megizzadt, kipirult maratonisták igencsak vonzóak a másik nem számára!

Hónalj

Egy átlagos futó akár 3-4 litert is izzadhat a 42,195 km során. A tested az izzadással hűti magát, így a megfelelő hőháztartás, valamint a folyadékháztartás fenntartása érdekében ne fukarkodj a frissítővel futás közben, hanem igyekezz rendszeresen pótolni az izzadás során elvesztett folyadékot.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

Has

Amikor futsz, a tested az emésztőszervrendszerből a lábaidba irányítja a vért és az energiát, hogy jobban tudj haladni, emiatt az emésztés lelassul. Előfordulhat, hogy futás közben kellemetlenségeket tapasztalsz hastájékon, például begörcsöl vagy ég a gyomrod, esetleg hányinger vagy hasmenés kínoz majd. Ne ijedj meg, ez szinte természetes, a maratonisták fele hasonló tapasztalatokról számol be. A szervezeted idővel alkalmazkodik, ahogy egyre rutinosabb leszel, úgy lesz kevesebb ilyen problémád.

Gerinc

A maratoni futás végére a testmagasságod kb. 1 centiméterrel kevesebb lehet, mint a rajtnál. Ennek oka, hogy a futás következtében a gerinc rázkódik, és a csigolyák közti porckorongok ideiglenesen összenyomódnak. Ne ijedj meg, 24 órán belül visszaáll az eredeti állapot!

Bőr

Futás közben – legfőképpen a cél előtti kilométereken – a testhőmérsékleted megemelkedik 2-3 fokkal, emiatt kimelegedsz, kipirulsz. A hőmérsékletváltozás miatt is fontos, hogy jól válaszd meg a futóruházatodat: lehet, hogy a rajtnál még fázol egy kicsit, de futás közben és a célban már garantáltan nem fogsz.

Lábak

Hihetetlen szám, de a lábaid egy maraton során több mint 33 ezer futólépést tesznek meg – nem csoda, ha a futás végére elfáradnak. A folyamatos ütődés, dörzsölődés miatt a futók lábán gyakran előfordulnak vízhólyagok, vérhólyagok, kidörzsölődések, és van, akinek a körme is megsérül, belilul, mire célba érkezik a versenyen. 

A cikk megjelent a Wellness magazin 2015/5. számában.

2014\10\15 haanchee 4 komment

Maraton, a mumus

Eddig összesen két maratont futottam életemben, 2010-ben Budapesten és 2013-ban Frankfurtban. Az első 5 órán kívül lett, a második meg 4 órán belüli, egyik sem úgy sikerült, ahogyan azt szerettem volna, bár utólag egyikre sem gondolok vissza rossz érzésekkel. Az idei célok sem a maratonról szóltak, de azért az őszi versenyek közé bepasszíroztam a Spar Budapest Maratont, lesz, ami lesz alapon.

Amilyen jól ment a tavasz, olyan fura ez az ősz nekem. Fáradtabb vagyok, mint szeretném, az edzések sem olyan hatékonyak, mint tavasszal voltak, ehhez nagyban hozzájárul, hogy rohanás az életem. Hajnalban próbálok futni, rohanok a gyerekkel a bölcsibe, rohanok a munkába, dolgozom, mint a hülye, hogy mielőbb rohanhassak a gyerekért, akivel aztán próbálok minőségi időt együtt tölteni úgy, hogy közben a házimunka is el legyen végezve. Ja, és van egy férjem is, akire szintén próbálok időt szakítani. Későn fekszem, korán kelek, ezt pedig nagyon utálom. Szerintem ez látszik meg a futásaimon is, gyenge vagyok és fáradt, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy szeretném, a fejem akarja, de a testem tiltakozik. És még híztam is, mióta dolgozom, amit különösen gyűlölök.

Ilyen előjelekkel vártam a maratont. Először azt terveztem, hogy beállok a 4 órás iramfutókhoz és velük szépen lefutom a távot, de aztán arra jutottam, hogy megpróbálom a 3:45-öt megfutni, mert ha meg sem próbálom, akkor tuti nem fog sikerülni. A tervemhez kerestem társakat, az "Együtt könnyebb" jeligére feladott hirdetésemhez Laca és Anikó csatlakozott előzetesen, majd a verseny rajta előtt Gergő is. Milán ment a 3:30-on belüli időért, úgyhogy most nem futottunk együtt.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

A rajt előtt sikeresen elkeveredtünk egymástól, így végül én Gergővel rajtoltam, Anikót és Lacát nem láttuk sehol a rajtzónában, akkora volt a tömeg. Megindultunk, persze jóval gyorsabban, mint kellett volna, 4:50-en belül lett az első kilométer, de ekkor még jól is esett, és vicces módon tök lassúnak éreztem. Haha! Az Andrássy fordítónál Milán jött szembe és kiabálta, hogy Anikóék kb. 100 méterrel vannak előttünk, aztán a 4. km környékén utol is értük őket, onnantól négyen próbáltunk egymás közelében tempózni. Gergő ment elöl, Laca és én utána, Anikó mögöttünk. Kezdtünk elszakadozni egymástól, de az 5:20-on belüli tempót igyekeztünk tartani. A Margitszigetre beérve kezdett egyre kevésbé jólesni a futás, az Árpád-hídra való felfutáskor pedig konkrétan már tele volt a tököm. Gergő addigra lelépett, Anikó lemaradt, Laca még nézte, mi van velem, jövök-e, de mondtam neki, hogy menjen, mert ez nekem most nem fog menni. Még tartottam magam, de egyre nehezebb volt. Beértem Amatőrt, váltottunk pár szót, de sem erőm, sem kedvem nem volt nagyon dumálgatni, küzdöttem, hogy tudjak haladni. 12-nál csatlakozott be a 30-as mezőny, figyeltem Katát, hogy hol lehet, de nem láttam, pedig úgy volt, hogy ott csatlakozik hozzánk és futunk együtt. Döcögtem tovább, integettem Milcsinek, aki anyukámmal szurkolt a Szent István parknál, ez adott egy kis erőt. Amatőr mögött is kezdtem lemaradni, neki is mondtam, hogy menjen csak, nem bírom.

Szégyen vagy nem, a Lánchídon kénytelen voltam belesétálni a futásba, ami eléggé elkeserített, hogy fogom végigcsinálni egyáltalán ezt a maratont, ha már 15-nél gyalogolok. De hát ez ment, így ment. Egyre inkább melegem volt, minden frissítőnél locsoltam magam, a fejem, a hátam, a pólóm, mostam az arcom, ittam a vizet, izót. Éreztem, hogy gyengék a lábaim, úgyhogy megettem a gélem felét, bár szívesen megettem volna az egészet, de mivel csak egyet vittem, tartalékoltam. A budai alsó rakparton is sétáltam, több ismerős is elment mellettem, kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy jól, csak most sétálok. Az egyik frissítőnél "hátba csapott" Kata, onnantól együtt mentünk tovább, jó volt, hogy nem voltam egyedül. Amikor szükségét éreztük, gyalogoltunk, amikor tudtunk, futottunk. 2 óra volt a félmaraton, és tudtam, hogy ebből még egy 4 órás maraton sem lesz. Akkorra persze már elengedtem mindent, az volt a lényeg, hogy végigmenjek, ha 5 óra alatt, akkor annyi alatt. A 4 órás iramfutók olyan tempóban mentek el mellettünk, hogy csak káromkodni tudtam egy cifrát, de követni őket esélyem sem volt.

Nagy nehezen visszaértünk a pesti oldalra, a rakparton Kata mondta, hogy ő ki fog szállni, aztán valahol el is hagytam, mert akkor épp tudtam futni még. 30-ig iszonyú nehezen értem el, ott megettem a gélem másik felét. Figyeltem a szurkolókat, szerencsére jó sokan voltak, sok ismerős, Sanyoszék irtózatos hangerővel üvöltöztek nekem, de ettől sajnos nem táltosodtam meg túlzottan. Viszont amikor túl lettem a 30-on, valahogy kicsit összekaptam magam. Talán az ultrás tapasztalat teszi, hogy ha sokáig erőltetem a haladást, egyszer túl tudok lendülni. Eljutottam az Árpád-hídi felhajtóhoz, ahol a kilométerjelző tábla tövében Tresó Gabi álldogált, megörültem neki, és elfogadtam pár kortyot a citromos söréből, amivel kínált. Felgyalogolt velem a hídra, addig beszélgettünk, majd közölte, hogy most már akár futhatnék is, tehát a kedvéért megindultam. A hídon és bent a Margitszigeten sorra fogtam be az embereket. Utolértem Anikót is, akivel gyalogoltunk egy kicsit együtt, majd futni kezdtünk, de a szigeti "hegy" után Anikó mondta, hogy ő inkább sétálna, menjek csak. Átdöcögtem a hídon, az Olimpiai parknál beértem Miklóst (ő 3:40-es tervvel indult), futásra "bírtam" egy darabon, majd ő is lemaradt. Innentől kezdve szinte végig futottam, persze nagyon rosszul esett, és nagyon lassan is mentem, de úgy voltam vele, hogy futva gyorsabban beérek, mint gyalogolva, és előbb túl lehetek ezen a szenvedésen.

ppic_29_SPAR_maraton_42km_egyeni_befuto_3444.jpg

Az utolsó pár kilométer szerencsére tűrhetően telt, bár a városligeti illatok - kürtőskalács-fesztivál - elég kegyetlenek voltak, de azért csak rákanyarodtam a célegyenesre és bedöcögtem. 4:27:59. Csak háromnegyed órával rosszabb a tervezettnél. Örömködni nem volt kedvem, nem volt miért, ez az a verseny, amit érdemes minél előbb elfelejteni. A cél után ott volt Gergő és Bozót, dumáltunk, együtt megvártuk Anikót, felpróbáltam Gergő Hoka Cliftonját (imádtam!), aztán mentem megkeresni Milánt.

A maraton ismét megmutatta nekem a kegyetlen arcát. Hiába tudok maratonnál hosszabb távokat is lefutni, egy maratonon nem lehet hibázni, ha valami borul, valami nem stimmel, ott minden borul, alibizni, sebeket nyalogatni, várni, hogy majd jobb lesz - ezekre nincs idő. Jövőre, ha szeretnék végre egy tisztességes eredményt elérni, mindenképpen célirányosan, többet gyorsítva kell készülnöm. Mondhatnám, hogy nem tudok maratont futni, de azért szeretnék legalább életemben egyszer 3:30 közelébe férkőzni. Picit vigasztal, hogy az emberek nagy többségének nem úgy sikerült ez a futás, ahogyan azt szerette volna, más részről meg fricska, hogy sokan óriási egyéni csúcsot futottak, köztük Milán is, akire persze nagyon büszke vagyok.

Ez volt idén az utolsó előtti versenyem, még novemberben a 6 órást kell "túlélnem" - meg persze lefutnom (le is fogom), aztán ennyi, jön egy kis pihenő, aztán kezdődik az alapozás, a jövő évi célok érdekében (amikről majd később nyilatkozom.)

Fotó: BSI / Futanet.hu

2014\05\14 haanchee 5 komment

Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

Januári összegzés

Nem vagyok nagy matekos (bár tanultam statisztikát az egyetemen), de úgy gondoltam, játszom egy kicsit a számokkal, és összesítem, hogy sikerült a januárom futás szempontjából.

Megtett kilométerek: 342
Edzések száma: 22
Edzéssel töltött idő: 32 óra 46 perc 43 másodperc
Átlagtempó: 5:45
Átlagos edzésidő: 1 óra 29 perc

Tehát összesen a hónapban az Ultrabalaton szintidejénél egy kicsivel többet töltöttem futással, viszont 130 kilométerrel többet futottam, mint ott kell majd. :) Persze ebből semmilyen következtetést nem vonok le, mert hülyeség lenne. :)

37km.jpgA heteim így alakultak:

1. hét: (csonka, január 1-től nézve): 49 km (amúgy 73)
2. hét: 89,5 km
3. hét: 56 km
4. hét: 93 km
5. hét: (szintén csonka) 54,5 km (amúgy 95)

Látható, hogy szépen haladunk felfelé a heti kilométerszámban a 100 felé. Egyedül az 1. hét nem volt az igazi, ott a vasárnapi hosszú edzést mindenféle szenvedés miatt lerövidítettem, és nem csináltam végig, csak a kétharmadát. Erre nem vagyok büszke, de mivel ez nem jellemző rám, csak két-három alkalommal szoktam ilyet csinálni évente, így nem dőlök a kardomba miatta.

Még egy "izgalmas" számadat: januárban 44 db kört futottam a Margitszigeten, az igazán inspiráló belső úton. :) (Bár csak a teljes, egyben futott köröket számolom, de emellett a fél körökből is összejött még szerintem legalább 20 db.)

Érzésre az edzések nagy része jól ment, természetesen volt pár nyögvenyelősebb alkalom, amikor a túlélésre játszottam, és a lehető legtakarékosabban, magamat nem megerőltetve futottam - persze csak úgy, hogy azért legyen edzésértéke a dolognak. Azt gondolom, hogy jó úton járok a futásban, nem rekedtem meg, haladok előre, és fejlődöm, bár egyelőre erre semmilyen eredmény nem szolgál bizonyítékul. Legfeljebb az, hogy még soha nem futottam ennyi kilométert egy hónapban, meg az, hogy ebbe sem fizikailag, sem lelkileg nem akartam belehalni.

Az edzések szépen beépültek a mindennapjainkba, megvan a rendszerünk, hogy mikor futok én, mikor fut Milán, mikor futunk együtt. Fejben egyelőre nincsenek problémák, erősnek érzem magam, tudom, hogy miért csinálom, és azt is tudom, hogy még sok munka van előttem, hogy a célomat elérhessem. Megvannak a felkészülést segítő versenyek, amiken részt veszek, azokat is várom már, egyrészt, mert kíváncsi vagyok, hogyan fogok teljesíteni, másrészt pedig jó lesz újra versenyre menni (utoljára Frankfurtban versenyeztem). Szóval most már nincs más hátra, mint előre (vagy hogy is mondják ezt)! :)

A blog Facebook oldala elérhető itt: https://www.facebook.com/haancheefut

 

Suhanás az éjszakában

Már tavaly is nagyon szerettem volna ott lenni a Suhanj!6 futóversenyen, de akkor sem a felkészültségem, sem pedig egyéb okok miatt nem jutottam el Szigetmonostorra, a Duna-partra futni. Idén viszont amint megláttam a kiírást, eldöntöttem, futnom kell ezen a versenyen.

A 6 órás versenyek idén a "kedvenceim", ez az az ultra táv, ami egyelőre leginkább vállalható számomra, végig tudom futni, fejben és izomzatilag is egészen jól bírom. Különösebben nem készültem, nem paráztam rá, igyekeztem nem sokat agyalni a futás előtt azon, hogy mi lesz. Persze azért azt tudtam, hogy mennyit szeretnék futni: a vágyott 60 kilométert terveztem elérni. Szeretek éjszaka futni, de kicsit féltem, hogy bírom majd az egész éjszakás ébrenlétet úgy, hogy az elmúlt lassan másfél évben igen sokszor voltam mínuszban az alvást illetően. Mostanában nem alakultak rosszul az éjszakáink, de ha csak rajtam múlna, tudnék még többet szunyálni. Gabi figyelmeztetett, hogy éjszaka ugyanazzal az energiabefektetéssel lassabb leszek, kisebbet lépek majd, mert a szervezetet nem kifejezetten arra tervezték, hogy éjszaka futkorásszon órákon keresztül - ezt az eszembe véstem, de reménykedtem, hogy ki tudok majd fogni saját magamon. A hőmérséklet csökkenése is nekem kedvezett, igazi szuper futóidőt kaptunk az égiektől.

A verseny napján Milcsit a mama és a dédi gondjaira bíztuk, mi pedig Milánnal elindultunk Szigetmonostorra. Hamar odaértünk, beálltunk felvenni a rajtszámainkat, vettünk tombolát, váltottunk pár szót a már ott lévő ismerősökkel, majd Milán kitalálta, hogy aludjunk egyet a kocsiban. Meg is próbálkoztunk vele, de kb. 20 percnyi szenvedés után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább sétálok és bandázom az ismerősökkel, mert aludni azt nem tudtam. Milán sem, így mentünk a versenyközpontba, hogy szétnézzünk. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, így meg is volt oldva a program: sok dumálás, nagy nevetések, és még több ismerős. Közben azért készülődtünk is, előkészítettük a frissítőinket, átöltöztünk, beüzemeltük a fejlámpákat. Szinte észrevétlenül eljött az éjfél, és már mehettünk is a rajtba. Hihetetlen sokan voltunk, egyéniek és váltók, drukkerek és szervezők, mindenki a dudaszóra várt, hogy elrajtolhassunk.

A pálya a gáton volt kijelölve, 2 kilométer hosszan oda-vissza, L alakban, benne egy kis lejtővel, ami visszafelé emelkedő, középen a rajtkapuval és az időmérő szőnyeggel, így minden kilométernél rögzítették az időnket. Elrajtoltunk, igyekeztem lazán futni, nem elrohanni az elejét, a tömegben mondjuk nem is tudtam volna. A fordító után hihetetlen látványt nyújtottak a szembe futó fejlámpák fényei, mintha hatalmas szentjánosbogarak lettek volna.

Érzésre jól futottam, erősnek és összeszedettnek éreztem magam, úgyhogy tempóztam, hogy az elején a lehető legnagyobb előnyre tegyek szert magammal szemben - vagyis később, amikor már fáradok, tudjak lassulni. Figyeltem az előttem futó lányokat, erre szuper volt az oda-vissza pálya, láttam, hogy jópáran vannak előttem, de nem akartam erősíteni, hiszen 6 óra az 6 óra, lesz még időm feljönni rájuk. Jólesett és jól ment a futás az első két órában, mégis döbbenten tapasztaltam az eredményjelzőt látva, hogy 1 óra 58 perces félmaratont futottam csak - úgy éreztem, ennél jobban megyek. Csak összehasonlításképpen, a júniusi szenvedős K&H félmaratonon futottam ilyen időt, ég és föld volt a két futás a mostani javára, mégis csak kb. fél perccel lett most jobb az időm. Itt be is villantak Gabi szavai a rövidebb lépésekről, konstatáltam, hogy sajnos igaza volt, ez van, futnom kell tovább.

A frissítésre szokás szerint igyekeztem figyelni, folyamatosan kortyolgattam vizet és izót, kaja gyanánt pedig barackot fogyasztottam, amivel eddig sosem lőttem mellé, későbbre pedig gélt tartogattam. Két és fél óra futás után sajnos olyasmi történt, amire már rég nem volt példa: begörcsölt a gyomorszájam. Nem voltam tőle túl boldog, lassultam is miatta, mert ilyen érzéssel egyáltalán nem kellemes futni, viszont gondoltam, hogy gyorsan úrrá leszek a problémán egy magnéziummal. A frissítőnél be is toltam egy ampullával, rá ittam pár korty kólát - majd elkezdtem öklendezni. Mindig utáltam a magnézium ízét - remek, úgyis régen futottam már hányingerrel. Azért mentem tovább, igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, gyalogoltam, büfögtem, futottam, büfögtem, ami épp jött. Szerencsére ki nem jött semmi. :) Bíztam benne, hogy hamar abbamarad ez a szenvedés, és inkább a futásra koncentráltam. Haladtam ugyan, de nem úgy, ahogyan korábban, 6 perces alá lassultam, és aggasztott, hogy a magammal szemben megszerzett előnyöm csökken, és így nehezebb lesz elérnem a vágyott 60-ast.

A fránya gyomorbajok nem nagyon akartak enyhülni, először azt gondoltam, hogy akkor innentől nem eszem, csak iszom, és attól majd csak jobb lesz, de aztán meggondoltam magam, mert kellett az energia. Úgyhogy az egyik gél felét megettem, és ittam rá vizet, remélve, hogy nem akar visszajönni. Meglepő módon kicsit jobb lett tőle a gyomrom, és új erőre kaptam. Aztán megint rosszabb lett, és aztán ismét jobb. Ez így ment kb. a verseny végéig. Frissítettem végig, megettem még két fél gélt, futottam, amikor tudtam, sétáltam, amikor nem éreztem jól magam.

Fejben egyben voltam, nem hagytam, hogy ez a gyomros közjáték kizökkentsen és megzavarjon. Tudtam, hogy a 60 így nem lesz meg, de törekedtem arra, hogy lehetőleg minél közelebb kerülhessek  hozzá. A versenytársak közül közben többen kiszálltak, így előrébb kerültem az összesítésben, az 5-7. hely között ingáztam, mert a frissítések, wc-zések miatt többen kerülgettük egymást. Közben akivel tudtam az ismerősök közül, váltottam pár szót futás közben, mindenkitől jöttek a hajrák, Maráz Zsuzsi valami elképesztő tempót diktált, mosolyogva ment végig, Nóri és Nodari Zsuzsi nagyon szépen futottak az első 6 órásukon, a BMW csapat is jól tolta, Sanyosz mester és Edina is drukkolt, Kata is feltűnt a szurkolók között, Dóri és Zoli is befutottak a szombathelyi verseny után. Igazi szuper hangulat volt végig, tényleg.

Milánnal is többször előzgettük egymást, végül az utolsó 40 percben már végig együtt futottunk. Persze 20 perccel a vége előtt a hasam teljesen megadta magát, pár iszonyú görcs után azon drukkoltam, hogy a toi-toi szabad legyen, mire odaérek. Ott pihentem kicsit, szidtam az Immodiumot, ami nem tudta megakadályozni, hogy kihúzzam még a maradék időt. Hát ez van. Az utolsó 10 percet igyekeztünk meghúzni Milánnal, végül 57 kilométert és 227 métert sikerült a 6 óra alatt összekaparnom. A csalódottságomat feledtette, hogy együtt futhattunk, jó érzés volt együtt befejezni a versenyt. És a tombolán nyert kulacs is javított a hangulatomon. Szomorú persze nem voltam, és nem is vagyok, csak bosszantó, hogy tudom, bennem van a 60, csak nem akar kijönni - helyette a gyomortartalmam kívánkozott kifelé, de azt meg nem hagytam. :)

Most ezt dobta a gép, ezt hozta az éjszaka, erre voltam képes. Azt legalább látom, hogy az 57-58 kilométert kb. minden körülmények között tudom hozni egy ilyen hosszúságú versenyen, legyen az kánikulában, vagy éjjel, kialvatlanul. Ez mindenképpen jó. Viszont sajnálom, hogy a célom most megint nem tudtam megvalósítani. Részben rajtam múlt, részben nem. Egyszer majd csak sikerül. De a verseny nagy élmény volt, jövőre is ott a helyem, hogy suhanhassak az éjszakában!

58 kilométernyi pancsolás

Amikor Sárvár után elkezdtünk további verseny után nézelődni, majdnem egyértelmű volt, hogy ott a helyünk a kecskeméti OptiVita Ultrafutó Kupa állomáson. Milán kiszemelte a 12 órát, én pedig a 6-ot, és Gabi is leokézta. Viszont mivel én már idén a nagy tavaszi-nyári célversenyt letudtam, úgy készültem, hogy teher nélkül, stressz nélkül, az esélytelenek nyugalmával futok majd, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Edzeni természetesen továbbra is edzettem, de kicsit kisebb intenzitással, inkább rövidebb, de gyorsabb futásokkal. A jól sikerült Ultrabalatonos futások biztosítottak róla, hogy ha akarok, akkor tudok egész gyorsan futni (magamhoz képest), a hirtelen melegben lefutott K&H félmaraton eredménye pedig megmutatta, hogy nehezebb körülmények között, szenvedések közepette is. A 6 óra nem könnyű, de nem is a legnehezebb ultratáv, az én felkészültségemhez idén ez illik a legjobban - legalábbis én ezt így érzem.

1002947_10151645172264455_204002366_n.jpgA rajtlistát nézegettem, láttam, hogy vannak még jópáran, akik a 6 órára neveztek, de azok a nagy nevek, akik a székesfehérvári állomáson ott voltak, most vagy nem jöttek, vagy más távon indultak, volt viszont sok eddig ismeretlen nő, akikről semmit sem tudtam. Úgy voltam vele, hogy ha végig tudok menni, talán még a dobogóra is felférhetek, de erre nem vettem volna mérget, főleg, hogy egy ultrán bármi megtörténhet még a legjobbakkal is, velem meg pláne, és bárki futhat egy nagyot úgy, hogy előtte még nem próbálkozott ultrán.

A verseny hetében már iszonyú meleg volt, én pedig köztudottan, bizonyítottan nem bírom és nem is szeretem a meleget. A hétközi futásaim nem voltak túl kellemesek, a szerdait egyenesen borzasztónak könyveltem el, és bíztam benne, hogy ez volt a hét legrosszabb futása, a verseny ennél jobban fog menni. Ennek érdekében igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a frissítésre, átgondolni, mit fogok enni és inni, hogyan hűtöm magam, hogy ne forrjon fel az agyvizem futás közben. A lábaimban ugyan bíztam, de a testem többi részére nagyon oda kell figyelnem, hogy a lábaim szuperáljanak. A gélek beváltak, úgyhogy azokból bevásároltunk, vettem pár szénhidrátos és L-karnitines szeletet a DM-ben, illetve narancsot és sárgadinnyét pakoltam fogyasztásra kész állapotba, behűtve, kólát, alkoholmentes sört, sótablettát tettem még a frissítőcsomagba, az izót és a vizet pedig a központi frissítőasztalról akartam inni. A hűtéshez Milcsitől kölcsönöztem textilpelenkát, mert Sárváron a törölközővel sokat szenvedtem, hogy jól el tudjam helyezni, a pelus könnyebben kezelhetőnek ígérkezett. A ruházatomat tekintve úgy döntöttem, félreteszem hiúságomat, és topot veszek (hasra még dolgoznom kell, hogy bátran mutogassam), rövid shortot, kompressziós zoknit, és sapkát. Zenékkel is készültem, töltöttem le új számokat, és úgy állítottam össze a playlist-et, hogy az elején ráhangoló, majd szinten tartó zenék jöjjenek, az utolsó órában pedig a Linkin Park üvöltsön a fülemben. Zenetöltés közben Milcsivel buliztunk is, erre a számra.

Péntek este megérkezett a két Milcsiszitter Anyukám és Flóra személyében, szombat reggel pedig már mentünk is Kecskemétre Judittal és Mariannal kiegészülve. A verseny helyszínét gyorsan megtaláltuk, egy csodaszép, hangulatos szabadidőközpontba kellett mennünk, ahol egy nagy domb körül, egy szép tó partján futkorásztunk végül. Még a bejáratnál összetalálkoztunk Dórival, Zolival, Jocival, így együtt mentünk befelé. A Makai család és Attiláék már kijelölték a Márton-team főhadiszállását, mi pedig gyorsan letáboroztunk melléjük a cuccainkkal egy árnyékos kanyarban, hogy egyesítsük erőinket. Innen csak kb. 200 méterre volt a rajtkapu és a sátrak, ahol átvettük a rajtcsomagokat, majd teszteltük a toi-toi-t. Már reggel 9 előtt dög meleg volt, tudtuk, hogy ennél csak melegebb lesz, de a szervezők nagyon készültek, mélyhűtő, jég, kb. ötmillió liter frissítő, lavórok, a tóparton pedig hűsítő zuhanyok vártak minket. Ekkor még nem éreztem magamban a lelkesedést és az erőt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én itt akár csak fél órát is futni fogok, nem hogy hatot. Aztán a sok ismerős arcot látva valahogy kezdett megjönni a kedvem, átöltözés után pedig megszállt valami, és már vártam is, hogy futhassak.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Beálltunk szépen a rajtba, és vártuk, hogy indulhassunk - és egyszer csak meg is indultunk. Milán pár méter után kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem megtalálni a saját tempómat. Az órámat befordítottam belülre a csuklómra, hogy ne tudjak csak úgy rápillantani, és tempóra állítottam, hogy azt lássam rajta, milyen iramban haladok. De inkább a testemre figyeltem, hogy megtaláljam a megfelelő tempót. Egy fél kör erejéig Viki és Kicsi mögött futottam, figyeltem, hogy a két szuper ultrás példakép milyen könnyedén, milyen szépen halad, egyszerre léptek, mosolyogtak, egyszerre élvezettel és irigykedve figyeltem őket, olyan szépen mozogtak. Dóri is mellém ért, aztán el is hagyott, és én is kiléptem a lányok mögül, hogy megpróbáljam a magam tempóját futni úgy, ahogyan érzem.

Nagyon meleg volt, szerencsére a pálya kb. fele árnyékos volt, és egyébként nagyon szép, hangulatos, ellazulós pályát jelöltek ki a szervezők, nem volt olyan kanyargós, koncentrálós, mint a fehérvári, éreztem, hogy itt ki fogok tudni kapcsolni futás közben. A tópartra kiérve nagyon tűzött a nap, és megcsapott a pára, de az egyenes végén ott volt a megváltó zuhany, kanyar, ott állt az asztalunk a Márton-team cuccai mellett, még egy kanyar, és jött a célegyenes. Kb. két kör után magamhoz vettem a kikészített pelenkát, és már csaptam is a nyakamba, törölgettem vele az arcom, hűtöttem a testem, ahogy tudtam. Nem akartam kockáztatni, hogy túlhevüljek, csak így volt esélyem. Szinte azonnal elkezdtem inni is, hogy pótoljam a kiizzadt folyadékot, és már a rajt előtt vettem be sótablettát, mert pillanatok alatt kinyomom magamból a sót az izzadással.

Szépen haladtam tehát, hallgattam a zenéimet, ha mellém ért ismerős, váltottam vele pár szót, feltérképeztem a versenyzőket, ki melyik számban indul, ki hogyan mozog, ki milyen ruhában van, mindennel foglalkoztam, csak hogy ne gondolkodjam. Valaki mindig szurkolt valahol, így a mosolygás, a szurkolásnak örülés is segítette a továbbhaladásomat. Valahogy nem éreztem teljesen komfortosan magam fejben, és nem akartam magam felhergelni valami hülye gondolattal. Közben kiderült, hogy a köridőket, helyezéseket kijelző nagy tévé valamiért nem szuperál, így egyáltalán nem láttam, hogy hogy megyek, hányadik vagyok. Ez nekem nagyon jó volt, ha akartam volna sem tudtam volna azzal foglalkozni, hogy hogy állok, mentem tovább szépen érzésre. Ittam, vizeskedtem és futottam - főleg futottam, a pancsolásra igyekeztem a lehető legkevesebb időt fordítani, csak annyit állni, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges. Tudtam, hogy erre mindenképpen szükségem van, mert ha nem hűtöm magam, és nem frissítek rendesen, akkor elég egyetlen óra, és fejre is álltam. Attila többször nyomott jeget az én kezembe is, nem csak a tanítványaiéba, nagyon jólesett, hogy velem is foglalkozik. És bár úgy érkeztem a versenyre, hogy ez az a futás, aminél ha kell, ha úgy alakul, gondolkodás nélkül ki fogok szállni, azért ezt mégsem akartam - mert talán magam sem gondoltam komolyan, hogy ki akarok állni, valószínűleg végigküzdöttem volna a versenyt. Nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy megfelelő hűtéssel és frissítéssel milyen jól bírom a meleget. Én, aki sosem bírtam a meleget még futás nélkül sem, nem úgy, hogy futok. Most meg mégis. Mondjuk mindent meg is tettem érte, hogy így legyen. A jég végig hű társam volt, teleraktam vele a topom, vicces volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam a jégkockák koccanását, és a sapkám alá is elhelyeztem egy-két darabot, hadd hűtsön fentről is.
Enni is hamar elkezdtem, a sárgadinnye nagyon bejött, majd sótabit nyomtam, magnéziumot kólában, a frissítőben barackot, két óra futás után pedig egy fél gélt is. A gyomrom remekül szuperált, nem lötyögött benne sem a folyadék, sem a kaja, nem akart sem alul, sem felül kitörni - azt hiszem, megvannak azok a dolgok, amik jók nekem futás közben.

1003107_10200968348042700_440994196_n.jpgIgazából, mivel nem történt velem semmi váratlan, így a versenyem nagy része futással, fürdéssel, evéssel és ivással telt, illetve azt hiszem, kétszer álltam meg befújni Perskindollal a térdemet, mert a jobb bejelzett, és inkább tettem ellene, hogy komolyabban fájni kezdjen.

Volt egy-két gyengébb pillanatom, például amikor a fülemben megszólalt a Boogie Wonderland, lelki szemeim előtt pedig felsejlett Milcsi arcképe, ahogyan egy nappal korábban közösen viháncoltunk a dalt hallgatva - ott majdnem eltörött a mécses, de végül összeszedtem magam, és a számat összeszorítva haladtam tovább.

A 4 órás versenyszám végéhez közeledve Dórival futottunk együtt egy keveset, aztán szépen elhúzott mellőlem a hajrában, de jól is tette, mert jól megnyerte a női versenyt, jól nézett ki később a dobogó tetején.

Az 5. óráig nálam tényleg semmi probléma nem adódott, akkor viszont jött kettő is. Az egyik, hogy akármilyen hosszú ultrát is futok, az utolsó órát utálom, és nagyon unom. Ezen azért igyekszem túllépni, ilyenkor jön jól a Linkin Park, ami képes teljesen kikapcsolni az agyamat, és a hatására elkezdhetem nyomni a futást, ahogy csak bírom. Ez most is megtörtént, meg is indultam szép tempósan, Dóri mondta is, hogy menjek, mert most jövök fel helyezést, és Joci is odaszólt, hogy török fel, mint a talajvíz. Ettől kicsit vérszemet is kaptam, mert bár nem tudtam, hogy hogy is állok, sejtettem, hogy eléggé elöl vagyok a versenyben, mert nem egyszer köröztem le több 6 órás nőt, kb. ketten voltak, akiket talán nem. Futottam hát, egészen a második probléma eljöveteléig. A pancsolás hatására ugyanis kissé vizesek lettek a cipőim, és a jobb cipőben már úgy csúszkált a lábam, hogy begyűrődött a talpbetétem (a cipő eredeti talpbetétje) a lábboltozatom alá. Gondoltam, hogy akkor futok így tovább, de annyira rossz helyre csúszott a betét, hogy meg kellett állnom. Cipő le, betét megigazít, cipő vissza, majd futás tovább, hogy az elvesztegetett időt behozzam, és a megakadó lendületet még visszaszerezzem. Fél körig volt nyugtom, aztán a talpbetét ismét elcsúszott - szerencsére épp odaértem a cuccainkhoz, és gyorsan döntöttem: hangos és igen csúnya káromkodások közepette lerúgtam a jobb cipőmet, a táskából előkotortam a reggel az utolsó pillanatban betett másik cipőmet, annak is a jobbját, felvettem, megkötöttem, és úgy, felemás cipősen indultam tovább - remek reklám lehetnék, az egyik lábamon egy Nike Lunarglide-dal, a másikon egy Adidas Boost-tal. Olyan mérges voltam, hogy azt el sem tudom mondani, még egy kicsit mondtam félhangosan a magamét, aztán megnyugodtam, viszont az addigi lendületem teljesen elveszett.

Innentől jött megint a sárvári módszer: körönként néztem a rajtkapun az órát, és számoltam, hány körnek kell még beleférnie a végéig, majd számoltam vissza. Aztán egyszer csak vége volt a 6 órának, megálltam, ledobtam a rajtszámomat, és bevetettem magam a susnyásba, mert a sok folyadék már vagy 2 órája kikívánkozott belőlem - ez is igazolja, hogy jól sikerült a frissítés, elegendőt vittem be, mert nem állt le a vesém, hogy minden bevitt cseppet fel tudjon használni a szervezetem, és a szám sem cserepesedett ki teljesen, mint szokott. A tört kör lemérése után visszaslattyogtam, útközben leültem egy kicsit, hosszú idő után végre beszélgettem egyet Évával, aki váltóban futotta a 6 órát. Ezalatt kipihentem magam annyira, hogy aztán Milánt tudjam segíteni, szereztem neki jó hideg vizet, bekéreckedtem a söreinkkel a fagyasztóba, és igyekeztem valamit enni - most nem émelyegtem, mint általában szoktam, hanem szívesen ettem. Zsuzsi mondta, hogy én lettem a második, legalábbis ő úgy látta, aminek nagyon örültem, de azért gondoltam, a nagy vidámkodással azért megvárom a tényleges eredményhirdetést. De Zsuzsi nem tévedett, valóban én lettem a második a 6 órás nők között, a hivatalos mérés szerint 58,204 kilométerrel, egy éremmel és egy üveg borral gazdagodtam a sikerélmény mellett.

1052463_669366339756546_762073640_o.jpg

Kicsit sajnálom, hogy a 60 km most sem jött össze, de tudom, hogy ha nem szánok időt a frissítésre és a hűtésre, még ennyi sem lett volna. Annyi biztos, hogy ilyen körülmények között képes vagyok jó eredményre (állítólag a napon 42, amúgy meg 36 fok volt), és ebből kiindulva képes lehetek egy 60 fölötti futásra is, ha kicsit ideálisabb futóidő van.
Örömmel léptem hát fel a dobogó második fokára, az 1. helyezett 1 kilométerrel végzett előttem, a 3. pedig kb. féllel mögöttem, tehát elég szorosan voltunk együtt mi hárman. Az eredményeket és a köröket megnézve kiderült, hogy Klárival, aki a 3. lett végül, óránként váltogattuk egymást a 2-3. helyen, hol ő volt előrébb, hol én, a végén pedig nekem jött ki jobban a lépés annak ellenére, hogy gebasz volt a cipőmmel.

Az eredményhirdetés után pihentem, beszélgettem, szurkoltam, segítettem Milánnak, és hagytam, hadd ülepedjenek az élmények, és sokat beszélgettem Attilával a futásról és az edzésekről. Egyébként végig folyamatosan figyeltem a többieket, futás közben és utána is, Dórit, Zolit, Jocit, Vikit, Kicsit, és persze Milánt, hogy kivel mi van, kinek hogy megy - hááát, úgy láttam, mindenkinek voltak nehéz szakaszai, de mindannyian össze tudták szedni magukat, és újra talpra tudtak állni. Attila mondta később, hogy ez az a verseny, amit a lefújás pillanatában mindenkinek azonnal el kell felejtenie, én viszont azt gondolom, hogy itt mutatkozott meg mindenkiben az igazi ultrás. Volt hányás, hasmenés, nagy belassulás, szédelgés, nyűglődés, fájdalom, sírás, mégis mindenki össze tudta szedni magát, és meg tudta mutatni a benne rejlő erőt, keménységet, akaratot és motivációt, és végig tudta csinálni ezt a versenyt. Örülök, hogy ismerhetem őket, láthatom őket futni, tanulhatok tőlük - mindannyiukat egytől egyig példaképnek tartom!

1040873_669367246423122_871437801_o.jpg

Milán végül 95 kilométert szedett össze a 12 óra alatt, az utolsó 2,5 körében vele voltam, "romantikáztunk" egyet a fáklyákkal kivilágított, hangulatos pályán, majd az eredményhirdetés után hazajöttünk.

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel, örülök a dobogónak, mert ez mind az elvégzett munkám eredménye. Persze ettől még nem vagyok igazi ultrafutó, de azért próbálkozom, igyekszem futni és tanulni, hogy minél jobb lehessek, és minél nagyobb teljesítményre lehessek képes.

Fotók: OptiVita hivatalos fotók, Lala Nudli, Éva