"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Ezek a kedvenc futófelszereléseim

Bár még mindig nem futok, csak gyógyítgatom a talpam, ami szépen javul, mégsem hagyhatlak titeket futással kapcsolatos poszt nélkül!

Sokszor szóba kerülnek a különböző futócuccok, hogy kinek mi vált be, melyik márkát preferálja, mit talál a legjobbnak, úgyhogy most összeszedtem, nekem mik a kedvenceim. Ruha- és cipőszponzorom nincs (no de hátha majd most jelentkezik mindenki, hogy engem akar támogatni!), bár tesztelésre szoktam kapni egy-egy cuccot, de ezek nem állandó együttműködések, így mindenféle érdek nélküli, szubjektív listát kaptok. Irtatlan mennyiségű pénzt költöttem ezekre a felszerelésekre az elmúlt években, de nem bánom, ez a hobbim, szeretek futni, és szeretek jó minőségű, szép cuccokban futni, ezért megveszem őket, nekem ez a luxus.

ndn_4337.jpg

Cipő: Egyértelműen a Hoka, most már több mint 4 éve csak a Hoka. Az elmúlt 1 évben a Vanquish modellt viseltem, 2 pár már nyugdíjas, 2 párat használok most felváltva, 1 pár pedig a szekrényben várja a bevetést. Kényelmes, megbízható, strapabíró modell, rövidebb távokra és hosszú ultrára is tökéletes választás nekem.

Zokni: Az elmúlt években sokféle futózoknit kipróbáltam, volt többféle (drága) Nike zoknim, volt, amelyiket az első viselés alkalmával kilyukasztottam, volt, amelyik nagyon dörzsölt, volt, amelyik kevésbé. Aztán kb. 1 éve vettem két pár Decathlonos Kalenji futózoknit, a két pár együtt volt 1000 Ft – és ez lett az a zokni, ami nekem a legjobb. Minimálisan dörzsöl (246 km alatt 3 hólyagot gyártott), nem lyukad ki, nem válik keménnyé az elhasználódás során, úgyhogy nem keresek tovább, innentől csak ezt használom.

Nadrágok: Hosszúnadrágban, háromnegyedesben, passzos shortban és „lebegős” shortban is a Nike-ra szavazok. Mindegyik verzióban több Nike nadrágom van, nagyon szeretem őket, több év használat után is olyanok, mint újkorukban – kivétel az, amelyikben elestem és kilyukadt, de megvarrtam és hordom - , nem  mennek szét, nem bolyhosodnak, nem dörzsölnek, jól néznek ki, szuper színesek. A háromnegyedeseknél nem is igazi futónadrágjaim vannak, hanem a Nike Pro szériából vettem őket, ezek igazából fitneszgatyák, ezért nincs zsebük és madzagjuk, de ezek is szuperek, a kifejezett futónadrágok zsebbel és madzaggal pedig még szuperebbek.

Pólók, trikók: Szintén a Nike felsői a kedvenceim, Miller és Pro típusokból gyűjtöttem be mindenfélét az elmúlt években, a nadrágokhoz hasonlóan jól bírják a strapát, nem fakultak ki, nem koptak el, tartósak, jó minőségűek, és szépek is.

Top: A pólóim alatt sport topot viselek (nem rendes sportmelltartót). Nike topjaim vannak, illetve talán egy éve kipróbáltam egy H&M topot is, amiből aztán vettem még egy rakatot, mert nagyon kényelmes, nem dörzsöl, jól tart, és nem is drága.

Sapka: A (már nem teljesen) fekete Nike baseball sapkámat szerintem mindenki ismeri, nem is mesélnék róla sokat. Igazából azért futok mindig sapkában, hogy az össze-vissza repkedő, majd az arcomba tapadó hajszálaktól megkíméljem magam, utálom, amikor birizgálnak. Télen vagy meleg sapkát viselek, pl. egy Runnabe-s lilát, vagy egy Had csősálat pánttá hajtva (a villámos), és alá veszek még egy Compressport fejpántot, hogy ne csúszkáljon el a Had, és a fülem elég melegen legyen, mert az fázós.

15799845_614904858717506_5042937882879931416_o_1.jpg

Pulóverek, aláöltözők: Bár most tavasz van, de a téli futásokon ezekre nagy szükség van. Pár éve sikerült nagyon jó áron vennem egy Under Armour aláöltözőt és egy vastag futópulóvert, ezeket azóta nyüstölöm, imádom őket, szuperek, melegek, kényelmesek. Van téli Nike pulóverem, és egy szuper Nike Aeroloft mellényem is, ezek is nagyon jók. És kaptam egy Hoka pulcsit is, ami vékonyabb, de az enyhébb téli napokon aláöltözővel és mellénnyel ez is jó viselet. A legújabb szerzeményem pedig a Helly Hansen Lifa Merino aláöltöző, amit tesztelni kaptam, ez konkrétan egy kályha, annyira meleg, hogy hihetetlen.

Kompressziós ruhák: Ha kompresszió, akkor Compressport. A lila szár szerintem már a védjegyemmé vált, ezt 4 éve használom a versenyeimen. Van nadrágom is, kettőt vettem, egyet magamnak, egyet Milánnak, aztán végül mindkettőt én használom. A Spartathlon előtt pedig vettem egy karszárat is, ami szintén Compressport. Ja és van egy csősálam és fejpántom is, télen használom őket. Mindegyik nagyon kényelmes, jó anyagú ruhadarab (mondjuk mivel jó drágák, legyenek is azok, na).

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Dzsekik: Vannak futódzsekijeim, de szinte nem is használom őket, max. esőben, van egy Adidas dzsekim (ezt kaptam jó régen), és egy Helly Hansen (szintén kaptam), egyik sem az a kifejezett esődzseki, de azért egy 1-2 órás esős edzésen védenek kicsit a szétázástól.

Frissítőmellény: Ultimate Direction rajongó vagyok, egy Jenny Jurek (Scott Jurek felesége) által kifejezetten nőknek tervezett Ultra Vesta mellényem van. Imádom, kényelmes, nagyon jól magamra tudom állítani, nem dörzsöl, jól pakolható, jól néz ki, és szinte észre sem veszem, hogy rajtam van.

Óra: Suunto Ambit 3 Peak. Ezt kaptam egy támogatói együttműködés keretében, és én választhattam ki, hogy milyen modellt szeretnék, akkor ez volt a csúcs, és nekem azóta is ez a csúcs. Tűpontos GPS-e van, nagyon sokáig bírja az akksija, futás közben lehet tölteni, navigál, ha kell, egy igazi szuperság, bár én a funkcióinak kb. a 20 %-át tudom kihasználni. De nagyon szeretem, lassan 3 éve hű társam. A pulzusmérő pánttal néha vannak bajok, de mivel nem PK-val futok, így igazából nem zavar. Mivel multisport óra, csomó más edzéstípust lehet vele mérni, így bármilyen sportnál tudom használni, ha akarom.

Napszemüveg: Egy Rudy Project Rydon napszemüvegem van, fényre sötétedő lencsével, a Sportszem Optikától kaptam, kényelmes, télen-nyáron használható darab, és szerintem menő is!

18766548_688755934665731_4823486363945931644_o.jpg

Rengeteg, rengeteg futócuccom van, tényleg. De használom is őket, úgyhogy azt hiszem, megérdemlem, hogy ennyi legyen.

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

11147100_10205730156147136_3867725034781580473_o.jpgA kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is. Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. :) Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

10476404_942154225836675_5245283968345077475_n.jpgFűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Közben beért Csákány Kriszta, akire rátapadtam, hogy fussunk együtt, nagyon jól jött a társaság, Kriszta jó tempóban húzott magával, itt is köszönöm, hogy tudtunk együtt menni kicsit. Aszófő előtt a vasúti átkelőben meg kellett állnunk, ennek határozottan örültünk, nyújtottunk és pihegtünk kicsit, majd mentünk tovább, jöttek a dombos szakaszok. Megjött Kriszta férje bicajon, én picit leszakadtam, innen már csak a hátukat láttam, ahogy mennek fel szépen az emelkedőn. Igyekeztem tartalékolni, hiszen nagyon messze volt még a vége, ha nem muszáj, nem akartam megfutni a felfeléket, inkább tempósan sétáltam. Jött Miki és Tomi 2,5 kiló jéggel, rögtön belemarkoltam és megtömtem a topomat (ettől a fiúkat kirázta a hideg) meg a sapkámat, és a kezembe is vettem egy-egy jégdarabot, hogy azzal hűtsem a nyakam és a karom. Sokkal jobban lettem, még a futáshoz is lett kedvem. Bökivel futottunk össze, nagyon rég találkoztunk, örültem neki, hogy újra ultraközelben van, őt is lejegeltük, Milán is felbukkant újra. Innentől ment a hullámvasút, fel a dombra, le a dombról, hol Milánnal, hol egyedül, mendegéltem, futogattam. Az egyik frissítőnél egy külföldi futó kereste a leadott cuccát, próbáltunk neki segíteni, de a frissítősök azt sem tudták, miről beszél, és hogy lehetett leadni cuccot, mondtam nekik, hogy egy műsorfüzetben legalább nézzék már meg, hogy hol vannak a cuccos pontok, és mondják meg neki, hol keresse a holmiját. Biztos nem volt boldog szegény, az ilyen helyzetek nem túl kellemesek. Kérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, szüksége van-e valamire, de mondta, hogy minden oké, megy tovább. Hogy végül célba ért-e, azt nem tudom. Mi frissítgettünk, jegeztünk, futottunk, Mikivel kicsit átgyúrattam a lábam, közben Bálint Évi és Kádár Kitti haladt el mellettünk, mindketten nagyon jó erőben, szépen mentek. A nap iszonyúan tűzött, néha azt éreztem, hogy meggyulladok – de hát mindenkinek ugyanolyan meleg volt, csak ki jobban, ki rosszabbul viseli, azt hiszem, én megtettem, amit tudtam, hogy ilyen körülmények között is haladni tudjak.

Dörgicsén Berzsó, Csanya és Zsotyek vitték a frissítőt, ujjongva szaladtam oda, olyan jó volt ismerősöket látni, megetettek, megitattak, Csanya lelocsolta a fejemet, és irány tovább. Sikerült kicsit összekaparni magam úgy, hogy egy hosszabb szakaszt tudjak rendesen futni, ekkor szegődött mellém, és követett perceken keresztül a filmes stáb kocsija, remélem, sikerült rólam szép vágóképeket csinálni, amint a csodálatos pipacsmező mellett futok repülőfázissal (!), 60 kilométer után. A tempó egész jó volt eddig, nem sokkal voltam 6 perces átlagon kívül, a hangulatom is jó volt, a csípőm sem fájt, a cipőmet sem kellett lecserélni valamilyen oknál fogva, mint az idei versenyeken eddig (bár most direkt a Cliftonban kezdtem, amire eddig mindig cseréltem a többi cipőt). Ekkorra már jó sok váltó utolért, de a szurkolás nem nagyon ment nekik, a többség csak előzött és ment tovább, de azért akadtak olyanok is, akik drukkoltak, és olyanok is, akik a kocsiból kihajolva hideg vízzel kínáltak, ami nagyon jólesett. Zánkáig ismét nagyon jól eltelt az UB, mint tavaly, de most igyekeztem nem megborulni attól, hogy milyen jól ment eddig a futás – tavaly ettől estem szét fejben. Zánka környékén találkoztam össze az élő legendával, Gilles Pallarueloval, aki az összes eddigi UB-t teljesítette, és azt hiszem, 13-szoros Spartathlon teljesítő is, beszélgettünk egy kicsit, adtam neki jeget, majd sok szerencsét kívánva a másiknak, elváltunk. Kicsit később találkoztam össze Bencsik Nórival, beszélgettünk, és döbbenten fedeztük fel Pecsenyét és Anitát, akik egyszer csak felbukkantak mögöttünk. Kiderült, hogy rossz irányba mentek, így összeszedtek plusz 9 kilométert, mire visszatértek az eredeti pályára. Nem lehetett nekik könnyű, de nagyon összeszedetten megoldották a problémát, és Pecsenye már be is darált minket, egy idő után már a hátát sem láttuk. Nórit is elhagytam valahol, mentem tovább egyedül, aztán megint előbukkant Milán, Köveskálon pedig Sáringer Zoliékkal találkoztunk, Zoli is fotózott minket.Üzentünk a Gizion csapatnak, hogy meleg van, de tudjuk, hogy „még a leghosszabb lóf@sznak is vége van egyszer” (thx Gabi!). Ez a mottó még egyszer előjött a nap folyamán, nem is olyan soká.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

Különös történés nem volt, Milánnal megmásztuk az emelkedőket, lefutottunk a lejtőkön, frissítettünk, kenekedtünk, ilyenek történtek. Aztán jött az Ultrabalaton idei új szakasza, bekanyarodtunk Salföld felé, itt tették bele azt a plusz 8 kilométert, amitől 220 lett az eddigi 212. A táj szép volt, nem volt vele gond, csak a kedvünk lett picit rosszabb, főleg hogy be kellett menni a poros major területére. Itt legalább volt egy kék kút, gyorsan meg is fürödtünk, aztán kitaláltam, hogy próbáljuk meg felhívni Milcsit és anyukámat otthon, hátha attól jobb kedvünk lesz. Beszélgettünk egy kicsit, Milcsi küldött puszikat és kiabált nekünk, ez tényleg jó volt. Jött is a következő váltóhely hamarosan, ahol szerettem volna elmenni wc-re. De mivel a wc-ket a legtöbb helyen úgy rakták le, hogy pont az ellenkező irányba kellett menni több tíz métert, mint amerre az utam vezetett volna, itt (is) letettem arról, hogy bezárkózom egy zöld dobozba. Mérgelődtem is egy sort, mert a fene se fog más irányba kolbászolni feleslegesen, nem értem, miért nem gondolnak ebbe bele a szervezés során. Ezután tartottunk egy gyors értekezletet Tomival és Mikivel, a térképet nézve kiderült, hogy a következő 5-6 kilométeren nem tudnak közelben lenni a kocsival, mert minket kis utcákon kanyarogva vezetnek, nekik pedig ki kell menni a 71-es főútra a kocsival. Feltankoltunk egy-egy kulacs izóval és vízzel, hogy legyen nálunk, aztán nekivágtunk az útnak. Azt tudtuk, hogy Ábrahámhegyen kell átmennünk, de hogy konkrétan felvisznek minket a szőlőbe a Badacsony alatt, nem sejtettük. Szűk és meredek kis utcákon haladtunk, a Káli-medence 10 százalékos emelkedői ezekhez képest kutya fülék voltak. És csak mentünk és mentünk felfelé, a sík és lejtős részeken kocogtunk, de leginkább gyalogolva haladtunk, volt, hogy a térdünkre támaszkodva. A csapatok és a bringások is meglepődtek ezen a részen, hallottunk pár kedves megjegyzést, és mi is szidtuk azt, aki ezt kitalálta. Anita persze pont jókor hívott, hogy meginterjúvoljon az Index számára, hogy épp hogy vagyok, hát elmondtam neki.

11038993_10205747131611512_2376150978706858374_o.jpgA csúcson pedig lőttünk egy „lóf@szos” szelfit, csak hogy legyen olyan is – bár a Balaton pont nem látszik rajta, de mivel az egész verseny során alig láttuk a Balatont, szinte mindegy is. Nagy nehezen felértünk a „csúcsra”, ahonnan már csak le kellett ereszkedni, csodás volt lefelé totyogni a poros, nagy köves úton arra koncentrálva, hogy nehogy seggre essek, nehogy kitörjem a bokám, vagy valami hasonló. Lélekben picit megtépázott ez a szakasz, és úgy láttam, Milánt is. Nagy nehezen leértünk a Varga Pincészethez, ahol a leginkább az foglalkoztatott, hogy hol van a wc-jük, mert nekem sürgős elintéznivalóm van, plusz szeretném legalább a kezem és az arcom szappanos vízzel megmosni. A fiúk a bejárat mellett tudtak parkolni, így náluk kezdtünk, feltankoltuk a kulacsokat, ettünk pár falatot, majd indultunk tovább. Meg is lettek a toi-toi-ok, én be az egyikbe, Milán a másikba, gondoltam, majd ha végeztünk, kint találkoztunk. De mikor kimentem, Milán még sehol, vártam picit, kérdeztem az ott lévő futókat, látta-e valaki esetleg, de mondták, hogy még biztos nem jött ki, vagy bement az épületbe az ottani wc-be. Gyorsan beugrottam én is, hogy ha van rendes mosdó, legalább tényleg megmosakodjak, ez sikerült, közben Bányainé Erikával futottam össze, váltottunk pár szót, majd mentem kifelé, hogy hol a férjem, menjünk tovább. De Milán sehol. Kiabáltam a nevét, válasz nincs, hát akkor felhívom. Nagy nehezen felvette a telefont, kiderült, hogy már lement a pincén keresztül, és a túloldalon vár. Picit ideges lettem, hogy miért nem tudott megvárni, ha már eddig együtt szórakoztunk, no de sebaj, megvan, akkor irány utána. Beléptem a pince lejáratához, ahol közölték, hogy „vigyázz, csúszik!”. Hát köszönöm szépen, 95 kilométer után igazán remek, hogy leküldenek egy lépcsőn, ami még csúszik is, kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csússzon el ő. Két kézzel kapaszkodva, óvatosan lementem a lépcsőn, ahol egyszerre vágott fejbe a kinti kb. 30 fok után a hideg, kb. 10 fokos levegő, és az átható alkoholszag. Konkrétan öklendezni kezdtem, és nagy erő kellett hozzá, hogy ne cifrázzam össze a pincét a gyomortartalmammal. De lehet, hogy azt kellett volna, jelezvén, hogy ez mennyire barom ötlet volt. Haladtam közben, követve az útvonal-jelzéseit, küzdve a gyomrommal, miközben egy fotós közölte velem, hogy ő most lefotóz, mosolyogjak. Mondtam neki, hogy haha, inkább lehányom – de azért lefényképezett, elég fura fejet vágtam.

8133.jpg

Végre kijutottam a szabadba, ahol a hideg után most a hőség vágott fejbe. Milánt is megtaláltam, nyújtott, aztán mondta, hogy a kerítésen kívül valaki elájult. A kerítésen kiérve láttuk, hogy a valaki sajnos Dia, oda is mentünk hozzá, hogy megnézzük, mi van, már hűtötték, itatták, szerencsére magánál volt, de mondta, hogy innen nincs tovább. Megölelgettem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy nagyon vigyázzon magára, közben jött a kísérője, Mariann, mi meg gyorsan továbbálltunk, hogy ne ott bőgjem el magam. Lelkileg nagyon rosszul érintett látni Diát ebben az állapotban, pityeregtem egy sort. De menni kellett tovább, összeszedtem magam, és próbáltam az előttünk álló szakaszra koncentrálni, ahol szintén nem tudtunk a fiúkkal menet közben összefutni, mert mi bent mentünk a Római úton a Badacsony alatt, ők pedig kint a főúton. Ez a szakasz borzalmas volt, nem volt benne egy egyenes méter sem, hullámzott fel és le, és sajnos éreztem Milánon, hogy sem testileg, sem lelkileg nincs 100 százalékos állapotban. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de arra jutottam, hogy csak úgy, ha ott maradok mellette, haladunk együtt, de inkább nem szólunk egymáshoz egy szót sem, mert abból semmi jó nem fog kisülni. A kommunikációnk kb. abból állt, hogy megkérdeztük egymástól, kér-e a másik inni, vagy sem. Nagyon agyaltam közben, hogy hogy lehetne innen felállni, próbáltam magam felspanolni, hogy ne rántson a mélybe ez a hülye hangulat, ami akkor és ott jellemző volt ránk. 12 óra eltelt már a versenyből, és mi még nem értük el a 100 kilométert – ez nem volt túl jó jel. Milán egy idő után mondta, hogy ő nem érzi magában az erőt, nagyon hiányoznak neki a térdsérülése miatt kimaradt hosszú futások, menne, csinálná, de érzi, hogy ez így nem fog menni, eljön még egy darabig, de aztán ki fog állni. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, de egy biztos volt, hogy nem próbálom meg rábeszélni a folytatásra, mert ez az ő saját döntése, ő érzi, mit akar csinálni. Mondtam neki, hogy elfogadom a döntését, azt is, ha közben meggondolja magát.

Az én fejemben is komolyan megfordult a kiszállás gondolata, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nekem mennem kell tovább. Nagy nehezen eljutottunk a kocsiig, ott ismét bőgtem egy sort, hogy kieresszem a feszültséget, mondtam pár olyan mondatot is, amit nem gondoltam komolyan, és Milánnak is rosszul esett, kicsit vitatkoztunk egymással. Azt mondtam ugyanis, hogy nem igaz, hogy már megint nekem kell megmenteni a család becsületét. Pedig a családunk becsületén nincs mit megmenteni, hiszen senkinek nem tartozunk elszámolással magunkon kívül, a mi döntésünk, hogy tovább megyünk-e egy versenyen, vagy sem. Milán reálisan felmérte a saját állapotát, hogy valószínűleg végig tudna menni ugyan, de szintidőn belül nem érne be, ezért nem érdemes leamortizálnia magát, mert attól senkinek nem lesz jobb. Jól ismeri magát, a testét, tapasztalt, okos, objektív tud lenni magával, eldöntötte, és ez lett.

Én összekapartam magam, üvöltős hangerőre kapcsoltam a zenét a fülemben, magamhoz vettem egy kis kaját, ittam, majd elindultam, dühöngve, idegesen. Ebben az állapotomban jött szembe Nicol, Bocsi, Tandi és Krisz, akik örömmel üdvözöltek, bár én legszívesebben köszönés nélkül mentem volna el mellettük, mint aki észre sem veszi őket. De ezt persze nem tettem meg, mert ők mind olyan emberek, akiket szeretek, akik drukkolnak nekem és támogatnak, így picit panaszkodtam nekik, aztán tovább indultam. Jött a Szigliget előtti szakasz, ami picit hullámzik, de alapvetően szeretem, tavaly itt futottunk Zsoltival együtt, itt jött a 100 kilométer, ahol jól voltam, jókedvvel futottam. Most egy nagyon más állapotban voltam, hol bőgtem, hol káromkodtam, hol csak magamban beszéltem, de ami a lényeg, futottam, egész tempósan. Eszembe jutott Gabi mit írt a verseny előtt: „UB közben nyugodtan "beszélgess" velem, tudod, hogy ha kérdésed, vagy gondod van, mit mondanék. Ott leszek a fejedben.” És tényleg ott volt, arra gondoltam, hogy Sárvár után megdicsért, hogy milyen szépen fókuszáltam, tudtam a célom, és végig erre koncentráltam. Itt is ezt kellett tennem. Célba akartam érni, Milánért, Milcsiért, akinek megígértem, hogy viszek neki célszalagot (én hülye, minek ígérek ilyeneket???). Mondogattam félhangosan, a futólépéseim ritmusára, hogy fó-kusz-fó-kusz, és meg-csi-ná-lom-meg-csi-ná-lom. De közben azért erősen dolgozott az agyam. Hogy jobb lenne hazamenni a fenébe, és nem itt szívatni magam még több mint 15 órán keresztül. Hogy ne legyek már ennyire önző, hogy kiszúrok a három fiúval, hogy még miattam zötyögjenek egészen Aligáig a kocsiban. Hogy menjünk haza, hogy Tomi hadd menjen Ibi és a két bébi után, akiket már egy hete nem látott. Hogy öcsém is biztosan szívesen pihenne, mert jó sokat dolgozott mostanában. Aztán az ugrott be, hogy azért jöttek, hogy segítsenek, bevállalták, kísérnek, menjünk tovább, hiszen értük is meg kell csinálnom, hogy ne legyen felesleges az, hogy szabadságot vettek ki miattunk és utaztak le a Balatonra a pihenés helyett. És ha már eljöttünk, kifizettük azt az irdatlan sok pénzt a nevezésre, szállásra, kajára, mindenre, akkor legalább egy szalagunk legyen a végén. Ilyen gondolatok zakatoltak a fejemben, nem volt egyszerű szakasz.

Valahol a szigligeti vár utáni hosszú egyenesben meglepetésemre beértem Lesi Zolit, aki gyalogolt. Leálltam mellette, kérdeztem, hogy van, mi a helyzet, nem akar-e futni esetleg velem, de nem akart. Beszélgettünk, hogy nem érzi magát jó formában, el sem kellett volna indulnia, mert ez így nem volt jó döntés, és ki fog szállni. Én viszont mindenképpen menjek tovább, ne adjam fel, erős vagyok és kitartó, meg fogom tudni csinálni. A vasúti átjárónál lévő frissítőig mentünk együtt, ott elköszöntem és kocogtam tovább. Zoli mondatai picit jobban helyre tettek, elterelték a gondolataimat a kiszállásról. Marosi Peti szurkolt az árokparton, vele is váltottam pár szót futás közben, rég találkoztunk, jó volt látni. A srácoknak közben mondtam, hogy az ujjatlan trikót lecserélném rövidujjúra, így a következő váltópontnál Tomi várt, pólót cseréltem, kaptam egy vizet és mentem tovább. Tresó Gabi és Bátka Niki voltak a váltóponton, örültem nekik, Gabi jött velem, és ő is segített az átlendülésben. A frissítőnél pedig épp Nicol közeledett futva, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, innentől kezdve együtt haladtunk szépen futva és beszélgetve.

Itt dőlt el végleg, hogy továbbmegyek – ehhez kellett Zoli, Gabi és Nicol társasága, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont jókor mondtak pont jó mondatokat nekem. Útközben Nicol csapata szurkolt, jó volt őket látni. 120 kilométernél lemaradtam Nicoltól, kellett egy kis séta, közben kezdett sötétedni, de még lehetett látni. Egyébként 10 kilométerenként ki voltak téve a kilométertáblák NN-es tulipános táblákon, ez nagyon tetszett, mert így jobban tudtam, hol tartok, és akár részidőt is tudtam nézni. Ekkor ért utol Mariann, Dia kísérője, elkezdtem kocogni mellette, közben elmesélte, hogy Dia jobban van és visszavitték a célba, komoly baja nincsen. Együtt értünk be Vonyarcvashegyre, Tomi ott várt a fejlámpámmal és a fényvisszaverő mellénnyel, hogy lássak és látható legyek, ettem egy kis rizst a frissítőben (életemben először ettem rizst), aztán irány tovább. Innentől ki voltam világítva, mint egy karácsonyfa, a lámpámnak olyan fénye volt, hogy volt, aki azt hitte, a vonat vagyok.

11112483_10205748407563410_4226427824437979890_o.jpgRobogtam is előre szépen, jólesett a sötét, a hűvös, feltámadtam, szépen haladtam, tényleg jó volt, úgy éreztem, hogy feltámadtam. Megérkeztem a gyenesdiási frissítőbe, ahol gyógytornászok is voltak, gondoltam – bár semmim nem fájt olyan nagyon –, hogy megnézetem magam, hátha valaki ki tudja roppantani a hátam, vagy ilyenek. Szóltam egy ott lévő szervezőnek, hogy egyéni vagyok, kérnék egy kis segítséget, van-e ember, aki rám tud nézni. Mondta, hogy hát ott egy kollegina épp egy egyénivel foglalkozik, ha ő végez, akkor mehetek hozzá, várjak. Mellette két masszázságyon két váltóssal beszélgetett két másik ember, de semmit nem csináltak igazán, de velem sem foglalkoztak, úgyhogy fogtam magam és továbbálltam. Dühöngtem kicsit, hogy elcsesztem 3 percet azért, mert azt hittem, hogy majd kapok egy kis segítséget, hogy jobban tovább tudjak haladni, és dühöngtem azért, hogy ha meghirdetnek valamit, akkor miért nincs elegendő ember hozzá, hogy egy „szolgáltatást” tudjanak nyújtani. Tepertem előre, és hamar be is értem Keszthelyre, a pontra. Kértem egy kávét, ittam, aztán néztem, hogy hol vannak a fiúk. Hívtam is őket, hogy merre vannak, mondta Tomi, hogy ők még nem értek ide, de sietnek. Magamban röhögtem, hogy megismétlődik a tavalyi eset, amikor Milán várt Masura, mert még nem ért oda a pontra. Most én vártam a három fiúra, de szerencsére hamar megjöttek, addig nyújtottam egy jót. Milán mondta, hogy kb. 6 perces tempóban megyek, mit csinálok? Mondtam, hogy hát futok, mit csinálnék? Kaptam frissítést, meg a vékony hosszú ujjú felsőmet a derekamra kötöttem, hogy ha hűvösebb lenne, fel tudjam venni, aztán indultam tovább, be a tök sötét susnyásba. Érdekes, de szerettem ezt a szakaszt, hallgattam a zenét, hol futottam, hol gyalogoltam, jöttek és előztek a csapatok. Egyszer két bicajos előzött meg, az egyikük pedig mondta, hogy na, te vagy a Lacika lila haverja. Röhögtem, oldalra néztem a srácra, hogy igen, én vagyok, te meg Pázmányos voltál, és ismerlek.

A fiúk közben hívtak, hogy nem tudnak megállni a frissítőnél rendesen, kell-e valami, vagy mehetnek-e tovább. Továbbengedtem őket, hogy akkor majd a „túloldalon” találkozunk Balatonberénynél, ők addig tudnak pihenni, én pedig majd odaérek. Kocogtam, nem volt semmi gond, a lámpám fénye ugyan kezdett halványulni, de ettől még simán láttam, így az egyik tök sötét beugró részben felismertem Kareszt, aki ott ült egy kis kempingszéken a feleségével. Odarohantam és a nyakába ugrottam, úgy örültem neki, hogy látom. Mondta, hogy a Deli csokimat már megette, mert azt hitte, már elmentem, de a meglepetés miatt, hogy ott volt, ezt meg tudtam neki bocsátani. Picit jött velem, aztán elzavart futni, így hát mentem. Egy-két egyénivel kerülgettük egymást, majd egy srác mellé értem, aki egy hatalmas magyar zászlóval a kezében futott. Lassan, de biztosan beértem Berénybe, megtaláltam a srácokat a kocsinál, frissítettem, fejlámpát cseréltem, letettem a derekamról a hosszú ujjú pólót, és indultam tovább. Megláttam azt a presszót, ahol tavaly mosakodtunk és wc-ztünk, gondoltam, megint teszek egy próbát – a tulajdonos mondta, hogy persze, menjek, és ugye tavaly is találkoztunk, amikor futottam? Mondtam, hogy igen, akkor is itt voltam wc-n, és köszönöm a lehetőséget. Mosakodtam, aztán irány tovább. A váltóhelyen „helló Hanka” felkiáltással mellém szegődött egy srác, akit Optivita versenyekről ismerek, dumáltunk egy jót, aztán a következő kb. 10 kilométeren azon gondolkodtam, hogy mi a neve, amit egyébként tudok, de most itt sehogy sem akart eszembe jutni, de mivel mondta, hogy majd még úgyis találkozunk, eldöntöttem, hogy meg fogom tőle kérdezni. (Meg is kérdeztem, Gábor.)Ez a szakasz egészen jól telt, eddig végig zenét hallgattam, leginkább a Wellhello és a Linkin Park dominált, de most letettem az mp3-at, hogy töltsék egy kicsit, ne merüljön le teljesen.

Futottam, gyalogoltam felváltva, jött az az utca, ahol tavaly nagyon szenvedtünk, a hosszú balatonmáriafürdői egyenes szakasz, aminek sosem lesz vége. Meglepő módon viszont aránylag gyorsan eljutottam az Optivitás frissítőhöz, ami előtt valaki elém toppant és galád módon közölte, hogy egyrészt bele fog világítani a fejembe a fejlámpájával, másrészt pedig le is fog fotózni. A vakító fénytől nem láttam, ki ez az őrült, aki molesztál, de igyekeztem kedves lenni vele. Szerencsére a kezembe nyomott egy sapkát, hogy ezt majd megkapom, és a lámpáját is lekapcsolta: Larzen volt az, akinek így már tudtam örülni. Kérdezte, hogy vagyok, közben bekísért a pontra, ahol Jutka már perdült is elém, hogy mit kérek. Kávét kértem, sajtot most nem kívántam. Larzen közben mesélt, hogy a Gizionok milyen szuperjól futnak, ő mit futott eddig, szóval tartott, jól elterelte a figyelmem a saját nyomoromról. Elment helyettem megnézni a parkolót, hogy ott van-e a kocsink, de nem volt, gondoltam, hogy a fiúk továbbmentek, Larzen fel is hívta volna őket nekem, de mondtam, hogy nem kell, hadd pihenjenek. Jobb is volt, hogy nagyobb távolságokra álltak meg, mert így motivált voltam a haladást illetően, nem álltam meg mindenütt, tudtam menni. Tovább is álltam a pontról, jött Balatonfenyves és Alsóbélatelep, útközben meglett az autó is, a csomagtartóból kivettem, ami kellett, a fiúk aludtak, én mentem tovább. Picit rossz volt őket látni, szívesen befeküdtem volna én is, de én nem erre szerződtem, nekik pedig kellett egy kis pihenés, hogy majd a végén haza tudjanak vinni. Az mp3-at is magamhoz vettem, hogy a zene újra motiváljon, igyekeztem 2-3 számot futni, 1-et meg gyalogolni – jót röhögtem a magam által felállított szabályon, amikor egymás után jöttek a 7-8 perces zeneszámok, de tartottam magam a döntésemhez. És így jól is haladtam. Gyaloglás közben néha elővettem a telefonom, megnéztem a neten a híreket, írtam a Facebookra is a Gizionoknak. Főként csapatokkal találkoztam, de valahol itt került a látóterembe Kóti Pityu és a bringása, aki utolért, fájt a térde, de Jutka befáslizta neki, és attól jobban lett, épp nagyon futott, mondta, hogy a következő pontig fut. Mentem vele, hogy együtt hátha jobban tudunk haladni, egész szépen mozogtunk. Pityu nagyon aggódott, hogy nem fog beérni, de ahogy elkezdtünk számolni, mondtam neki, hogy ha végig mozgásban tud maradni, és tud futni is, akkor ennek meg kell lenni, menjünk együtt, amíg tudunk. A frissítőig együtt is mentünk, én itt lemaradtam wc-zni, aztán egy ponttal később beértem, ott ő maradt le, így kerülgettük egymást. Szabó Bélával is kerülgettük egymást egy darabig, Fonyódnál hagytam el őt.

Közeledett a hajnal, és bár kávéztam, meg zenéltem, éreztem, hogy kezd rám törni az álmosság, és a gyomrom is fájni kezdett. Pityuékat is elengedtem, mondtam, hogy fusson, én most sétálok, valahogy rendbe szedem magam. Ha futottam, nem voltam annyira álmos, ezt szerencsére Sárváron megtanultam, így most inkább futva igyekeztem átvészelni ezt az időszakot. Pont a legdurvább küzdelem kellős közepén fékezett le mellettem egy gyorsvonat Larzen képében, mondta, hogy a váltóhelye kb. 2-3 km, de jön velem az én tempómban. Nagyon örültem neki, mert ahogy beszélt hozzám, kevésbé voltam álmos, így kisebb volt az esélye, hogy fejjel beleálljak a betonba. A csapatról mesélt, a gyerekekről faggattam, igyekeztem beszéltetni, hogy míg rá figyelek, addig se aludjak el. Kocogtunk is, gyalogoltunk is, mondtam Larzennek, hogy teljesen elvesztettem a tempóérzékemet, a távolságokat sem érzékelem, nem tudom, hogy haladok, milyen távokra vagyok, nem tudok ezzel mit kezdeni, csak megyek előre, amerre kell, és egyszer majd csak célba érek. És tényleg, el is értünk a váltópontra, ahol Larzen előrement váltani, én meg bemásztam a kocsiba a dzsekimért, mert esett az eső. A ponton kérdeztem, van-e levesük, de nem volt, pedig tavaly ott ettünk egy jót. Próbáltam nem csalódott lenni, de ilyenkor már bármin ki tudok borulni, ami nem úgy van, ahogy elképzelem. Mentem tovább, jött az a rész, ahol tavaly megálltunk vízhólyagot durrantani, hiányzott, hogy most nem voltak ott autóval, de ezen is túl kellett magam tenni.

Már 24 órája voltam úton, számolgattam, mi a helyzet, ezzel eltelt egy kis idő, mert amúgy is béna matekos vagyok, futás közben pláne kikapcsol az agyam. Az viszont biztos volt, hogy 175 kilométer felett sikerült mennem 24 óra alatt, vagyis hoztam azt, amit tavaly. Méghozzá úgy, hogy tavaly 108 kilométernél voltam 12 óra alatt, most meg 100 alatt, vagyis az éjszaka egy tízest hoztam saját tavalyi önmagamon. Ennek örültem, viszont egyúttal az is tudatosult, hogy hiába vagyok ugyanott, mint tavaly, most 8 kilométerrel többet kell még megtennem, hogy célba érjek. Na, ennek nem örültem túlzottan, még ha előre tudtam is, hogy idén tovább kell menni. Leértem a Balaton part közelébe, most nem volt olyan viharos, mint tavaly, bár esett az eső és fújt a szél, de tavaly sokkal rosszabbul voltam már ezen a részen, fáztam nagyon, most szerencsére ugyanabban a kis gatyában voltam egész éjjel, és még így is sokszor volt melegem. A települések összefolytak, fogalmam nem volt, hogy épp hol vagyok, csak azt, hogy hányadik kilométernél.

Az utolsó maraton gondolatát iszonyú nehezen emésztettem meg, mentem már egy csomót, és még mindig van 40 kilométer? Ne már! Én ezt már unom! De mennem kellett tovább, hiszen eldöntöttem. Sokszor átsuhant az agyamon, hogy a következő találkozónál fogom magam és beülök a kocsiba, de erre mégsem került sor, szerencsére. Sosem hagytam el magam annyira, hogy feladjam, de sosem bőgtem még ennyit egy versenyen, mint itt. Sokszor rám tört a sírás, és engedtem is neki, hadd jöjjön ki, nem érdekelt, mikor ki lát. Itt jött az a szakasz, amit két éve a BMW csapatban futottam, tudtam, hogy majdnem 10 kilométerre van a következő váltópont, és nagyon lassan fogok odaérni, előre utáltam az egészet. Közben a fiúk hoztak kávét, meg akartak állni mellettem, de elzavartam őket a frissítőpontra, hogy ott adják oda, addig nem állok meg, ha már futok. Mérges is voltam emiatt, meg amiatt is, hogy nem tette bele a cukrot Milán előre a kávéba, és nekem még arra is várnom kellett, úgyhogy inkább csak magamban puffogtam, és nem küldtem el a fenébe a kiszolgáló személyzetemet. Nagyon nehezen jött el a pont, ahol wc-re szerettem volna menni, de a wc-t megint úgy tették le, hogy vissza kellett volna menni 300 métert – erre nem voltam hajlandó, és hangosan dühöngtem, hogy nem értem, hogy miért nem lehet irányba tenni a toi toi-okat. Kértem egy levest, azt kortyolgatva haladtam tovább, és közben hangosan zokogtam, mint egy őrült. Egy rohadt wc miatt. De bokrot, alkalmas helyet nem találtam a wc-zésre, arra pedig nem voltam hajlandó, hogy csak úgy az út szélén intézzem el a dolgom, ennyi méltóságom még volt. Megittam a levest, és megláttam a srácokat, mondtam hogy álljanak úgy a kocsival, hogy mögötte tudjak pisilni, mert már nagyon kell, Milán jött egy pléddel, és azzal takart el. Jelentősen megkönnyebbültem, nagy nehezen el is értem a Suhanj! ponthoz, ahol Péter és Steve felesége informáltak, hogy mekkora verseny volt az élen, és hogy egyébként mi újság, elmeséltem én hogy vagyok, Milánt, aztán ittam egy kólát és mentem tovább.

Szántód jött, itt az a szörnyű aszfaltos szakasz, ahol nem szerettem futni, aztán le a partra – és itt jött a meglepetés: kiküldtek minket egy kavicsos sétányra! 195 kilométernél, egy kavicsos sétányon haladtam, én, akinek még a sima aszfalton is mindig belemegy a kő a cipőjébe. Égett a talpam, olyan csúnyán káromkodtam, ahogy csak tudtam, mindenkit a fenébe kívántam, aki ezt a kavicsos szart kitalálta. Egyszerűen nem értem! Szívattak a pincészettel, előtte a szőlőhegyekkel, most ez a kavicsos izé, komolyan, ha magamat akarom még inkább megszívatni, akkor benevezek a Spartathlonra, mert ott tudom, hogy lesz meleg, lesz hegy, lesz lejtő, lesz minden – de ez egy Balaton kör, amit tavaly, elsőre, ehhez képest vigyorogva teljesítettem, pedig az sem volt egy sétagalopp. Ezt jól elmondtam Milánnak is, aki a váltóponton várt, leültem egy padra, és hangosan ordítva bőgtem, hogy mi a lópikulát csinálok én itt, menjünk haza a fenébe és mindenki kapja be. Meghallgatott, mondta, hogy szerez nekem meleg teát – ez nem sikerült - , aztán menjek tovább, hiszen nemsokára itt a vége, erős vagyok, meg tudom csinálni. Szerencséjére Sárváron megtanulta, hogy nagyon nem szabad dicsérni, mert attól ideges leszek, de ezt most még pont el tudtam viselni. Továbbindultam, és előre rettegtem a Siófok előtti hosszú üdülőterülettől, majd Siófoktól, ahol semmi nem történik már, egy nagy hosszú egyenes vacak az egész. Egy-két egyénit láttam a közelemben, csapatok is alig jöttek, úgyhogy egyedül haladtam. Futottam, gyalogoltam felváltva, ahogy éppen kedvem volt, próbáltam többet futni, mert még mentek a lábaim. Elhagytam a 200 kilométert, megnéztem az időm, de már nem emlékszem rá, mondjuk 201-nél volt mérés. Nagy nehezen átvergődtem Siófokon is, amikor a körforgalomban megláttam, hogy Lőw András kocog felém vigyorogva, megölelt, megpuszilt, biztatott. Azt hittem, ő már beért és visszajött, de mondta, hogy kiszállt ő is. Mindig annyira tudok örülni Andrásnak, ő egy óriási példaképem, és annyira jólesik, hogy mindig drukkol, gratulál, pedig fényévekkel előttem jár a futásban. Lesi Zoli és Kulcsár Andris is ott voltak, ők is drukkoltak, Zolinak mondtam, hogy köszönöm, hogy továbblendített, nélküle nem biztos, hogy itt lennék most. A találkozás erőt adott, aztán a fiúkkal is találkoztam. Kezdett ismét nagyon meleg lenni, mondtam, hogy álljanak meg sűrűbben, hogy tudjak inni, cipelni nem akarok semmit, viszont szomjas vagyok. Így megálltak kb. kilométerenként, itattak, és Milán egy gélt is belém diktált, meglepődött, hogy nem tiltakoztam ellene, de éreztem én is, hogy szükségem van még rá, hogy be tudjak menni a célba. Közben ismét bőgtem egyet, megláttam egy gyerekével sétáló anyukát, eszembe jutott Milcsi, és sírva fakadtam, de gyorsan abba is hagytam, hiszen bőgve nehéz futni, nekem meg azt kell tennem, ha célszalagot akarok vinni a kicsikémnek. Az út végig a vasút mellett haladt, tiszta por volt minden, mert éppen építették a vasutat, szerencsére a munkások jó fejek voltak és nem szóltak be, pedig számítottam rá, hogy lesznek megjegyzések.

A fiúk mondták, hogy most látták előttem Levit és Szabit, Levi gyalogol, menjek, érjem utol őket, menjek velük. Mentem is, hamar utolértem Szabit, aki a biciklivel lassongott, dumáltunk egy sort, majd befogtuk Levit is, akit próbáltam futásra bírni, jött egy picit, de mondta, hogy beálltak a lábai, nem tud jönni. Én viszont éreztem, hogy ezt a hátra lévő kb. 5-6 kilométert jó erőben be tudom húzni, tudok futni, méghozzá emelkedőn is felfelé, elkezdtem haladni. A fiúk mellém értek, mondták, hogy bemennek a célba, és ott várnak. Tomival elköszöntünk egymástól, megköszöntem, hogy eljött, és elengedtük Ibihez és a babákhoz vidékre, hogy velük is lehessen. Futottam, volt még frissítő, ott ittam, és haladtam tovább. Egyszer csak Gyerünk,Anyukám Nóri jött velem szemben vigyorogva, örömködve, kiderült, hogy egy ideje engem várt már, persze közben egy teraszon pihentek a férjével. Szuper volt, hogy felbukkant, jót beszélgettünk, aztán visszaküldtem, én meg futottam a cél felé. Beértem Pityut, akinek ugye megmondtam, hogy meglesz, aztán Gansberger Nóri várt az út mellett, megitatott, és mondta, hogy Dóri a célban izgul értem, siessek. Megérkeztem a Club Aliga kapujához, adtam egy pacsit a parkoló kocsinknak, és futottam, ahogy csak tudtam, pacsiztam Diával és Mariannal, majd ráfordultam a célegyenesre. Milán és Miki ott vártak vigyorogva, lecsippantottam a chipet, a szpíker bemondta a nevem – nem cseszték el a befutómat! – lepacsiztam Sanyosszal, Dórival, és bekocogtam a célba.

11147214_964042336961234_3176814026984139925_o.jpg

Várt a kifeszített célszalagom, rögtön a kezembe kaptam, készült a célfotó (köszi Áron!), és kaptam is az érmet. Milánt és Mikit is odarántottam, velük is kértem fotót, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna a célba érkezésem. Persze Milán nyakába borulva elsírtam magam, aztán Miki nyakában is folytattam a pityergést. Megcsináltam ismét, el sem hiszem! 30 óra 50 perc 1 másodperc alatt futottam 220,9 kilométert. Ha Sárvár durva volt, akkor ez most annak az ötszöröse, soha ennyi nehézség és lelki kín nem volt még velem futás közben. Örülök, hogy fizikailag jól bírtam, de lelkileg nagyon nehéz volt. A frissítés végig nagyon jól ment, egy-két kis hányinger és gyomorfájás volt csak, minden bent maradt, hasmenés nem volt, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. És végül is a lelki dolgokon is túl tudtam magam tenni, vagy egyedül, a fiúk, vagy a pont jókor felbukkanó ismerősök segítségével. Futás közben persze számtalanszor elátkoztam magam, amiért már megint nekivágtam egy ultrának, megfogadtam, hogy soha többé nem jövök Ultrabalatonra, és legfeljebb 12 órás versenyeken indulok, elég az nekem. Mára már letisztult a helyzet, és tudom, hogy akkor csak a feszültség szólt belőlem, és amíg tudok futni, addig fogok is, nem hagyom ezt én abba. Hosszú még az utam, mennem kell tovább, vannak még céljaim, terveim, szeretnék még fejlődni. Amit itt most szerettem volna, hogy 28 óra körüli idővel beérjek, nem jött össze, de ennek most így kellett történnie, mindennek oka van. A pofont nem most kaptam meg, és igazából ez számít, meg az, hogy haza tudtam vinni a Milcsinek megígért célszalagot is.

A célban Dórival is összeborultunk – Nórival megnyerték a női párost a kis ügyesek, a Kisházi házaspárral is gratuláltunk, Márton Attila is gratulált, Csákány Krisztával is megöleltük egymást. A masszázssátor felé vettük az irányt, befeküdtem gyúratni, nagyon jó volt, ez egy jó pont a szervezésben, a masszőr lány kellemesen átmasszírozta a lábaimat – és megdicsérte Mikit, hogy érezhető volt, hogy voltam masszírozva menet közben, mert jó állapotban voltak a lábaim. Utána, ha már le kellett vennem a cipőt és a zoknit, kezelésbe vettem a vízhólyagokat, 3-4 volt belőlük a szokásos helyeken, és egy vérhólyag, de nagyon jól megúsztam az egészet. Ezután azt terveztem, hogy elmegyek hányni, hogy ne a kocsiban legyek rosszul, már bevált, hogy üres gyomorral megyek haza, és nem akkor kezdek el rókázni, amikor kiszállok a kocsiból. Ám éreztem, hogy szédülök, mondtam is Milánnak, hogy nem érzem jól magam, a következő emlékem pedig az, hogy fekszem a földön és Miki tartja a lábaimat. Elájultam, de szerencsére hamar jobban lettem. Kaptam vizet, és Dóri mint egy anyuka, úgy etette velem a szőlőcukrot. Emiatt a kis incidens miatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, és nem várjuk meg az eredményhirdetést, úgyhogy elintéztem még, amit el akartam, beültünk a kocsiba és hazajöttünk. A kocsiban aludtam egy jót, így kevésbé fáradtan, de annál fájóbb végtagokkal totyogtam be a lakásba. Az utcán furán néztek rám az emberek, eszembe is jutott, hogy kellene olyan Finisher póló, aminek az van a hátán, hogy „Ne röhögj, most futottam körbe a Balatont!”. Milcsi és Anya nagyon örült nekünk, Anya megint mondta, hogy jövőre nem jön bébisintérnek, mert úgy aggódott, mondtam, hogy tavaly is ezt mondta, szóval ezt majd megbeszéljük.

11011016_964042333627901_4795715999722651761_o.jpg

Értékelés a végére

Nagyon nehéz volt ez az Ultrabalaton. Féltem a csípőm miatt, de annak pont nem lett baja. Sok holtpontom volt, ennyi szopóbódét még nem építettem fel egyetlen versenyen sem, szerencsére mindegyikből ki tudtam jönni valamilyen módon. A tavalyi UB ennél könnyebb volt, pedig akkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Most ezzel eléggé meg kellett küzdenem, de én kerekedtem felül.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm…

Milánnak
Milcsinek
Anyukámnak a bébiszittelést, aggódást
Mikinek, hogy eljött és segített, most volt először ilyen versenyen, de tökéletes supporter volt
Tominak, hogy a tavalyi után idén is bevállalt minket, és a családja helyett velünk töltötte a hétvégét
Gabinak, hogy ismét felkészített, bízott bennem, hitt bennem
Vandának, hogy helyrerakta és kezelte a csípőm, hogy futóképes legyek
Krisznek, hogy a rendszeres masszázzsal ő is hozzájárult a csípőm javulásához, és az izmaim jó állapotához

Köszönöm az együtt futást Lubics Gyurinak, Csákány Krisztának, Nicolnak, Larzennek, a biztató szavakat Lesi Zolinak, Tresó Gabinak és Lőw Andrásnak (őket azért emelném ki, mert nekik köszönhetek a legtöbbet). És mindenkinek köszönöm, aki menet közben drukkolt, biztatott, szólt hozzám akár egyetlen szót is, futottunk együtt akár csak 3 métert is.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0

Számomra ez az idei Ultrabalaton dala. Minden sora igaz és az enyém! Sokszor hallgattam éjszaka, de akkor inkább csak a ritmus segített jobban haladni, ám két nappal később leesett, hogy a szöveg egy az egyben az én versenyemről szól. 

 

Fotók: saját, Szabi, Szaszafotó, Ironphoto, UB, Varga Pincészet

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

dsc02475.JPG

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

10830772_1063858533627950_2778652762546617981_o.jpg

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

11174392_10205490731641673_8838524022107213395_o.jpg

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

Gerillák a ködben

Az úgy volt, hogy egy novemberi napon felugrott egy Facebook-chat ablak, a BMW Média Maraton futócsapat egyik mestere, Sanyosz pedig közölte, merényletet tervez ellenem. A merénylet neve Kvázibárki Gerilla Maraton. Lesz 10 őrült, aki november utolsó vasárnapján fogja magát, és egy előre nem ismert útvonalon fut a városban egy maratont, lezárás, útvonalbiztosítás, kipakolt frissítés és hivatalos időmérés nélkül. Csak úgy a futás kedvéért. Benne vagyok-e. Gabival gyorsan egyeztettem, belefér-e az edzéstervembe ez a maraton. Belefért, szóltam Sanyosznak, hogy benne vagyok.

Az infók a futás hetében kezdtek el csepegni, mikor rajtolunk, hová érkezünk, kik lesznek a futók, merre kell futni, izgalmas volt, hogy csak szombat estére áll majd össze, hogy mi is vár ránk. Az elején izgatottan vártam, aztán valahogy, ahogy közeledett a vasárnap, kezdett elmenni a lelkesedésem, a folyamatos infók ellenére is. Fáradt voltam, nem tetszett a hideg, nem voltam túl motivált sem. De persze ha már bevállaltam, nem hagyom cserben a csapatot, és futás közben majd csak megjön a kedvem a futáshoz.

November 30-a, a futás napja csodálatos volt. 1 fok, ködszitálás, metsző szél, minden körülmény tökéletes egy maratonhoz. Hát persze. :) Felöltöztem alaposan, rövidnadrág, rá a téli hosszú gatya, kompressziós szár, vastag zokni, felülre top, rá az új Under Armour aláöltöző, rövid technikai póló és thermo pulcsi. Milán kölcsönadta a meleg téli sapkáját, zsebbe kesztyű, lábra a Clifton, a futózsákba 7 deci izó, két gél és egy gyümölcspép. Bepakoltam száraz váltóruhát is, hogy hazafelé ne fagyjak meg a szétizzadt futócuccokban. Aztán szépen elbumliztam BKV-val a Hajógyári szigetre, mert ott volt a találka- és rajthely.

Dani és a Kvázibárki fotós csapata már ott voltak, aztán sorra érkeztek a többiek is: Bori, Karesz, Misi, Szasza, Laci, Balázs, Csabi. Ők vállalkoztak még rá, hogy futnak, rajtunk kívül Péter előfutóként már elindult, hogy az útvonal kritikus részein felfújjon pár iránymutató jelet, Kinga pedig munka miatt hajnalban futotta le a maratont.

10731056_803344469730231_5587408266031610406_n.jpg

Mivel nekem volt a legrosszabb maratoni időm a résztvevők közül, engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsőként futhatok ki a pályára, utánam pedig jöttek a többiek 2 percenkénti indítással. Elindultam, egész tűrhetően ment a futás, bár a kedvetlenség még erősen bennem volt. Az útvonal kifelé, az M0 híd felé vezetett, szerencsére ismerem ezt a részt, visszafelé futottam már erre párszor. Laci és Csabi már a Római parton utolértek, mentünk együtt egy darabon, aztán mondtam nekik, hogy menjenek csak nyugodtan, láttam, hogy gyorsabbak nálam, úgyhogy hamar el is léptek. Sanyosz és Dani is felbukkantak, majd az M0 híd pesti oldalán a fotós-kísérő csapat is ott volt, kattintották a képeket rólunk. Ekkora már eléggé kellett wc-re mennem, igyekeztem, hogy odaérjek a „pisilőhelyre”, egy beugró részre a régi 2-es út mellett. Gyorsan elintéztem a dolgom, kikászálódtam a bozótosból, ekkor ért utol Balázs.

És valahonnan innen kezdődött a lefelé szálló ág a futásomban. Megfogott ugyanis a piros lámpa, ott álltam egy csomó ideig, nem tudtam átmenni az úton. Amikor meg tovább tudtam haladni, már egyáltalán nem volt kedvem futni, még annyi sem, mint eddig. Elszopogattam a gyümölcspépemet, ittam egy adag izót, hátha attól majd jobb kedvem lesz. Szasza is elnyargalt mellettem, ő átért a zöldön, én már nem, újabb vesztegelés következett. Aztán irány tovább a Népsziget felé, ott Sanyoszék megint felbukkantak. Átbaktattam a Népszigeten, ki a Duna Pláza mögé, ahol szembetalálkoztam Imóval és Anitával, megörültem nekik. A Népfürdő utcán kitaláltam, hogy nekem bizony kóla kell, majd a Dózsa aluljáróban veszek, de addig még el kéne jutnom. A Dráva utcánál erősen gondolkodtam rajta, hogy hazafelé veszem az irányt, az csak 1 km, bezzeg futnom meg még 21-et kellene – ez az érzés jócskán megerősödött, amikor Bori, Misi és Karesz is hátbacsaptak, és olyan lendülettel mentek el mellettem, hogy inkább sétára váltottam. Innentől én voltam a „mezőny” utolsó embere, ami ugyan nem okozott óriási lelki törést, de mégsem volt túlzottan jó érzés, fene a maximalizmusomat. Döcögtem tovább, a kólavásárlást elnapoltam.

1509642_803344803063531_4330939130293963870_n.jpg

A Dózsán át eljutottam a Hősök terére, át a Ligeten, végig a Stefánián – itt megemlékeztem az esküvőnkről – aztán megkerültem a Stadiont, újra kilyukadtam a Dózsán, majd be a belváros felé. Itt ugrottam be egy kisboltba kóláért, és szépen iszogattam. A Dohány utcán azt figyeltem, mikor kell végre bekanyarodni jobbra, ahol a Szimpla előtt elvileg meleg leves várt. Ezt a belvárosi részt nem ismerem, és nem is szerettem bele, idegesítő volt az emberek, lámpák és útfelbontások között kacskaringózni, pont ezek miatt nem igazán szeretek a városban futni, most pedig itt volt belőlük bőven. A lábaimmal nem volt baj, nem fáradtak, de erősen kellett „akarnom”, hogy hajlandóak legyenek futni. A Szimpla előtt Sanyosz, Dani és a fotós csapat kint álltak, megkaptam a levesem, elkortyoltam, nagyon jólesett, nehezemre esett tovább menni, de szerencsére már csak 12 km volt hátra. Elkolbászoltam a megadott útvonalon a Szabadság hídig, ott át, végig a Feneketlen tóig, azt megkerültem, és máris a Gellért hegy alatt találtam magam. Frissítettem egyet, aztán megmásztam a Szüret utcát. Itt jött szembe velem Balázs, ő már hazafelé ment, biztatott, hogy már mindjárt fent vagyok… ha tudta volna, hogy sikerül a cél előtt elkevernem…

A Kelenhegyi úton sikerült pont az ellenkező irányba mennem, így természetesen nem találtam meg azt az utcát, ahol fel kellett volna kanyarodnom a csúcsra. Keringtem egy darabig, elővettem a telefonomat is, amin persze pont akkor nincs hálózat, amikor kellene, a térkép nem töltött be, telefonálni nem tudtam. Aztán nagy nehezen felhívtam Sanyoszt, Borival együtt próbáltak instruálni, de még így is csak ugyanoda sikerült kilyukadnom, ahol már jártam. Egy kutyasétáltató pár igazított végül útba, mondták, hogy teljesen máshol vagyok, vagy visszamegyek, vagy megmászom az előttem tornyosuló lépcsősort – ezt választottam. Így egy alternatív, de legalább kemény útvonalon közelítettem meg a célt, és feljutottam a hegyre, ott még körbe kellett futni egyszer a Citadellát, majd végre megérkeztem. Örültem, hogy vége van, és örültem, hogy a kedvetlenség ellenére részese voltam ennek a futásnak, mert tök jó volt, jó volt a csapat, kellően „szemtelen” az útvonal – és hát ezzel „történelmet” írtunk, vagy mit. :) A futás után Laci és a felesége még haza is fuvaroztak, ez úton is nagyon köszönöm – bár így nem vettem részt az after party-n, de majd legközelebb.

1455971_803345339730144_5043519214303473065_n.jpg

A futásnak, úgy érzem, volt edzésértéke, bár tudok én ennél jobbat is futni, de ezt majd egy következő Kvázibárki Gerilla Maratonon megpróbálom bebizonyítani. Minden hónap utolsó vasárnapján lesz ugyanis ilyen futás, meghívásos alapon, szóval, aki szeretne rajta részt venni, az elkezdhet nálam puncsolni, hogy hívjam meg. :)

Fotók: Kvázibárki

Az út maga a cél - Ultrabalaton 2014

Teljesült a nagy álmom, hogy körbefussam a Balatont, megcsináljam a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az az út, ami számomra eddig a célig vezetett, véget ért. Az az út, ami 2012. május 2-től 2014. június 1-jéig tartott, a 2,5 kilométeres, szülés utáni újrakezdő futástól a 212 kilométeres Ultrabalatonig.
De ez a célba érkezés nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete - hogy minek, az még a jövő kérdése, viszont biztos, hogy a futással, az ultrákkal nem állok le, nekünk még dolgunk van egymással.

119341.jpg

Hosszú volt a felkészülés, feszített a tempó, számomra szokatlanul sűrű az idei szezon, de minden azért történt, hogy június 1-jén Balatonaligán a kezembe foghassam a nevemmel ellátott célszalagot. A téli alapozás nehéz pillanataiban ezt a képet láttam magam előtt, ez adott erőt, hogy elinduljak edzeni, hogy otthon hagyjam a fiamat és a férjemet, hogy benevezzek egy 12 és egy 24 órás versenyre. Voltak bennem kérdések, kételyek, de a végén valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy nem érdekel senki véleménye, oda fogok állni a rajthoz, és körbe fogom futni a Balatont. Lehet, hogy ez túl nagyképűnek tűnik, túl magabiztosnak, főként az eddigi eredményeim tükrében (idén jutottam 12 órán először 100 km fölé, 5 héttel az UB előtt indultam az első 24 órásomon), és annak tükrében is, hogy egyetlen ultrán sem lehet biztosra menni, mert bármi megtörténhet. De én ezzel nem voltam hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy meg fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy nekem ez ne sikerüljön. Kaptam negatív kritikákat, aztán meg még több pozitívat, és annyian lettek rám kíváncsiak, hogy ettől kicsit meg is ijedtem, de végül ez is inkább doppingolt, hogy csak azért is megmutassam nekik, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó hét

Be kell valljam, a verseny hetében iszonyatosan ideges voltam. Addig vártam, hogy jöjjön már, legyünk már ott, fussunk, aztán az utolsó héten azt kívántam, hogy bárcsak lenne még időm készülni, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, és féltem. Hullámokban tört rám az idegesség, sokszor lett volna kedvem sírni, és visszamondani az egészet. Soha egy verseny előtt nem éreztem még így magam. Ezt sikeresen tetézte az Indexes-BMW Média Maratonos futótárs, Anita felkérése is arra, hogy az Index hadd kövesse és közvetítse a futásomat. Persze azonnal igent mondtam, majd a lelkesedés átcsapott rettegésbe, hogy mit akarok én ezzel a "celebkedéssel", mi van, ha leégek. De végül megbeszéltem magammal, hogy ez is csak egy pozitív doppingszer lesz számomra, és az érdeklődést a saját hasznomra fordítom majd, erőt merítek belőle.
Az egész hét a készülődés jegyében telt, frissítőket vásároltam, pótoltam a hiányzó felszereléseket, pakoltam, listát írtam, listát pipáltam. A konyha úgy nézett ki, mint egy komplett frissítőállomás, Milcsi pedig minden nap többször elmondta, hogy "Apa és Anya elmegy köjbefutni Bajatont". Ő ugyan még szerintem nem fogja fel teljesen, hogy nekünk mit jelent a futás, de akaratlanul is ösztönöz és támogat minket a maga 2 éves módján. Tudtam, hogy érte is küzdenem kell, és az apjáért is, aki nem csak az életben, hanem a futásban is társam.

Pénteken délután indultunk útnak két barátunkkal, Tibivel és Tomival kiegészülve, ők vállalták, hogy segítőink és kísérőink lesznek a nagy úton autóval és bringával, etetnek, itatnak és istápolnak minket szükség szerint. Mivel kettőnket kellett segíteni, benne volt a pakliban, hogy lesznek nehézségek, de bíztunk benne, hogy Milánnal nem távolodunk majd annyira el egymástól, hogy nehéz legyen a dolguk, és nagy távolságokat kelljen köztünk bejárni. Jó hangulatban utaztunk, lepakoltunk a szálláson, a balatonkenesei Honvéd Üdülőben, majd átmentünk Aligára a rajtba a tésztapartira és a chipet felvenni. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, mindenkivel váltottunk pár szót, de azért ekkor még érezhető volt a feszültség mindenkiben, főleg az egyéni indulókban, és főleg az először egyéniben indulókban. Nem bandáztunk túl sokáig, visszamentünk a szállásra, beszélgettünk, eszegettünk, majd igyekeztünk korán lefeküdni.

A nagy nap - az első

Reggel viszonylag nyugodtan ébredtem, de a készülődés közben mégis fokozódott az izgalmam. Ez mondjuk minden verseny előtt így van. Felvettem a versenyszerelésemet, a szokásos lila Nike felsőt (Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy csak ez az egy lila felsőm van, és csak abban futok, közölném, hogy nem, két tök egyforma van belőle!), a fekete Adidas rövidnadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, és a Hokámat. Karomra felcsatoltam a tesztelésre kapott Suunto Ambit 2-t, hogy végig, a teljes távon mérni tudjam a dolgokat, az 50 órás akkumulátorkapacitásnak köszönhetően.
Összekészítettem az éjszakai cuccot egy kis zsákba, hogy majd csak be kelljen dobnia a fiúknak a bringás induláskor, és a hűvös miatt egy vékony hosszú ujjút még magamra húztam. Derekamra került a Spibelt, benne a telefonom, zsebkendő, mp3 lejátszó, majd a rajtszámtartó öv is, benne egy géllel. Tibi átvitt minket a rajtba, majd visszament a szállásra, hogy összepakoljanak és összekészüljenek Tomival, azt beszéltük meg, hogy úgy 15-20 kilométernél találkozunk majd. A rajtnál már ott volt a rengeteg futó, számtalan ismerős, akivel tudtunk, váltottunk pár szót, mindenki izgult, mi is. Milánnal összeölelkezve megbeszéltük, hogy megcsináljuk, célba fogunk érni mindketten. Itt egy kicsit pityeregtem, de valahogy ki kellett engednem a gőzt a hosszú út előtt, ne vigyem magammal, ha nem muszáj.

Minden egyéni futó kapott egy-egy lufit, amit a rajt pillanatában elengedtünk, majd nekilódultunk. Rögtön egy emelkedőn kellett felfutnunk a Club Aligából, szerencsére így nem tudtam elfutni az elejét, könnyebb volt így felvenni a tervezett tempót. Igyekeztem jólesően menni, hangolódni, beszélgettem jópár futóval, ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Milán hamar ellépett, de megbeszéltük, hogy mindketten elsősorban magunkra koncentrálunk, és úgy futunk, ahogy jólesőnek érezzük - innentől sokáig csak messziről láttam a hátát, hol kicsit távolabb volt, hol közelebb. Keresztülfutottunk a kenesei Honvéd Üdülőn, itt kellemes érzések fogtak el: 3 éve én futottam itt, amikor párban mentünk, másfél hónappal utána pedig itt derült ki, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Tartottam a tervezett 6 percen belüli tempót, nem szerettem volna gyorsabban, de lassabban sem menni, nézelődtem, pozitív gondolatokkal voltam elfoglalva, a rajt előtti izgalmam is megszűnt. Hiszen csak futnom kell, haladnom, okosan és ügyesen, közben pedig ennem, innom, és lehetőség szerint jól érezni magam. A fiúk is felbukkantak hamarosan, oda is adtam nekik az azóta levett hosszú ujjú felsőt, és megbeszéltük, hogy kérek majd egy gélt, és megitattak izóval. Zenét egyelőre nem hallgattam, próbáltam kitolni azt az időtartamot az elején, amíg nem veszem igénybe a zenei segítséget. Már Almádiban voltam, 30 kilométernél, amikor hívott Anita az Indextől, hogy mi újság, futás közben gyorsan ledaráltam, hogy minden oké, jól vagyok, és tartom a tervezett tempót. Egyébként úgy terveztem, hogy Aszófőig, 48 km-ig, a dimbes-dombos szakasz kezdetéig igyekszem 6 perces átlagot hozni, mert onnantól úgyis lassulni fogok. Féltem a szintes résztől, ezért próbáltam odáig egyrészt előnyt szerezni magammal szemben, másrészt pedig tartalékolni. A srácok közben folyamatosan felbukkantak, etettek, itattak, informáltak, hogy Milán mennyivel van előttem, és minden oké vele. Én meg futottam, beszélgettem, mosolyogtam. És volt, hogy nem mosolyogtam, főleg, amikor szemből és hátulról is bringások jöttek a szűk bringaúton, és nekem kellett leugrálnom az útról, hogy ne üssenek el. Szuper, hogy ennyien sportolnak, de az egymásra való odafigyelés még sokaknak nem megy, mint ahogyan egy "légyszi engedj el", vagy egy "köszönöm" kipréselése is problémát jelent.
Tihanynál ért utol Viki, bringán követte őt Kata, jó volt őket látni - óriási csatában Viki és Dóri párosa nyerte a női párosok versenyét, aminek nagyon örültem.

Aszófőre sikeresen elértem 6 percen belüli tempóban, ekkor már zenével a fülemben. Megkezdődtek az emelkedők. Úgy döntöttem, hogy amelyik nem tűnik gyilkosnak, azt igyekszem megfutni, de nem erőből, hanem okosan. Kezdett melegedni az idő, én is kezdtem kimelegedni, úgyhogy levettem a pólóm, és egy szál topban (ami természetesen lila) futottam tovább. Emelkedőn fel, lejtőn le. A lejtőkön próbáltam visszaszerezni az elvesztett időt, de csak úgy, hogy ne csapjam szét magam a lefelé futással. Nem éreztem fáradtnak a lábaimat, jó hangulatban mentem, és a frissítés is jól ment, sehol egy gyomorgörcs, öklendezés vagy hányinger. Nyomtam befelé a géleket, a sós perecet, a fiúk adagolták a sótablettát, izót és vizet, lesték a kívánságaimat. Ekkor már éreztem, hogy pisilnem kellene, de az út mentén nem találtam számomra alkalmas helyett, és még nem voltam olyan állapotban, hogy minden mindegy legyen. Vártam a megfelelő alkalomra. Az egyik frissítő-váltóponton meg is pillantottam a szép zöld toi-toi-okat, előtte néhány emberrel. Odakocogtam, és megérdeklődtem, előre tudnának-e engedni, hogy minél előbb megszabaduljak a kb. 20 kilométer óta tartogatott cuccomtól, és utána tovább haladhassak. Nagyon rendesek voltak, mert rögtön pattanhattam is be a wc-be, majd mentem is tovább. Emelkedőre fel, lejtőn le, erről szólt ez a Balaton-felvidéki szakasz. Csodálatos környezet, tiszta, rendezett falvak, frissen aszfaltozott út, pipacsok az út mentén, búzamezők, gyönyörű volt. Lehet, hogy ez segített, de meglepően jól ment ez a rész, amitől annyira féltem.

A nap egyre erősebben sütött, a só kiült az arcomra, teljesen kidörzsölte, megváltás volt, amikor Tibi és Tomi odaadták a vizes törölközőt, hogy megmosakodhassam. Szinte gond és holtpont nélkül mentem, a frissítőkön megálltam, dumáltam, ha valakivel összeakadtunk, kerülgettük egymást több futóval, figyeltem, lesznek-e ismerősök a mellettem elhaladó autókban. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elhaladó váltósok és autóik alig-alig szurkoltak, pedig jó sokan mentek el ekkor már mellettem. Tavaly mi végig a dudán feküdtünk és üvöltve visítottunk ki a kocsi ablakán mindenkinek. Akik viszont drukkoltak, azoknak megköszöntem, és hajráztam én is, erőt merítve ebből. Különösen jólesett, amikor valaki név szerint szurkolt, vagy a blogomat emlegette, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan olvassák és ilyen sokat fel is ismernek, köszönöm mindenkinek! :)

Az előzetes számításokhoz képest egy óra előnnyel érkeztem meg Zánkára - és ettől szét is estem fejben. Nagyon vicces, de nem tudtam feldolgozni, hogy túl vagyok a rettegett szakaszon, méghozzá ilyen könnyedén és jólesően. Kellett egy kis gyaloglás, hogy összekaparjam magam, és sokat segített egy DK-s futó, aki utolért, és gyalogolt velem beszélgetve, elmesélte a történetét, hogy hogyan kezdett futni, és honnan jutott odáig, hogy most itt jön mellettem. Megköszöntem, és útjára engedtem, majd én is igyekeztem újra futni. Zánka után ismét hullámos szakasz következett, de ettől már nem nagyon féltem. Viszont jó kis időzavarban szenvedtem, azon gondolkodtam, hogy este 7-kor miért tűz még mindig ennyire a nap, aztán mikor ránéztem az órára, láttam, hogy még csak fél 6 van. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyukámat és Milcsit, hogy velük mi újság, és ebből picit táplálkozom. Épp a játszótéren voltak, a fiam épp a szökőkútba készült beesni, de azért küldött puszit, és kiderült, hogy minden rendben van. Beszámoltam, hogy nálunk is minden oké, Milán előttem van, 5-15 perces különbségekkel követem a domborzati viszonyok és a frissítésre szánt idő függvényében. Jót tett a beszélgetés, feldobódtam, mentem tovább.

Kb. 90 kilométernél a srácok mondták, hogy Milán itt van pár száz méterrel előttem, most volt egy kisebb holtpontja, de semmi baj nincsen. Mentem tovább, és megláttam a férjem szürke pólóját. Nem akartam gyorsítani, gondoltam, ha utol kell érnem, akkor majd utolértem. Közben beértem Denit, aki sétált, és később kiderült, hogy ki is szállt. Ezután szép lassan Milánt is utolértem, becsatlakoztam mellé, és együtt futottunk be Badacsonytördemicre. Itt én megálltam ismét wc-zni, majd a vasúti átjárónál jött a vonat, úgyhogy ott is meg kellett állnom. Egy aranyos kisfiú volt ott az időmérő dobozzal, mondta, hogy én vagyok az első, akinek csipogtathatja a chipjét. :) Itt aztán érdekes volt újra kitéve látni a 95,8 kilométeres táblát, ugyanis a wc-nél is az volt, meg kb. 1 kilométerrel utána is. Itt értem ki a szigligeti vár előtti szakaszra, ahol összeakadtam Zsoltival. Sárváron nem futottunk együtt, de megbeszéltük, hogy majd most, hát itt volt rá a lehetőség. Közben próbáltam felidézni, hol a 100. kilométer, hol volt tavaly a tábla, most ugyanis nem volt kirakva, oda nem, ahol vártam. Közben az Indexesen utolértek autóval, Anitával konzultáltunk, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyok, mindjárt itt a 100 kilométer. A fiúk vártak az út mellett, frissítettek, aztán felbukkant Gergő, Nóri és Viki is, kérdezték, kérek-e valamit és szurkoltak. Majd jött egy frissítő, rajta a 100-as táblával, de ez szerintem legalább 103 körül volt, ugyanis a 105,5-ös pont nagyon gyorsan jött utána. Ott lefotóztam a táblát, és nagyon boldog voltam, ugyanis megvolt a táv fele párszáz méterrel később, és mindeközben sikerült 12 órán belül eljutni idáig. A 12 órás csúcsom 105,7 km, amit síkon értem el, most pedig ezt tutira megjavítottam, egy 212 km hosszú szintes versenyen.

Itt engedélyeztem magamnak egy kis gyaloglást, közben neteztem kicsit a telefonomon. Jöttek szembe a fiúk, és mondták, hogy itt a 106-os km, menjek már, itt a fele. Mondom, az vicces, mert hogy a 105,5 és a 106 közötti távolság tutira nem 500 méter, hanem jóval több - ennyit a helyes km jelölésről. Itt újra összeálltunk Zsoltival, és együtt futottunk tovább, a 12 órás részidőnél 108 km-nél voltunk. A vonyarcvashegyi vasútnál celebkedtem kicsit, két Edzésonline-os srác elkapott, hogy csináljanak velem egy fotót, vicces volt, aranyosak voltak. Utána kértem egy kis comblazító krémezést, Tomi pedig elkezdett készülődni a biciklizésre, megbeszéltük, mit pakoljon el, mit hozzon, kaptam hosszú ujjú pólót, és indultam tovább, Tomi meg jött utánam. Beért Anita, ő volt az aktuális Indexes futó, közben pedig meginterjúvolt, hogy vagyok, mi újság. Itt meg is nézhető, milyen összeszedett tudtam lenni 110 km után. :)

Lassacskán beértünk Keszthelyre is, a nagy pontra, 119,5 kilométerhez. Itt akkora forgatag volt, hogy csak kapkodtam a fejem. Először Lami Julival találkoztam össze, cuki volt, lefotózott, és feltett az Instagramra. Aztán Németh Györgyi jött szembe, vele is beszélgettem, a frissítős lányok mondták, hogy olvassák a blogom, és az előbb volt itt a férjem (hogy hogy ismerték fel, nem is értjük), majd Józsa Laci videózott minket Zsoltival. Ettem pár falatot, majd megrohamoztam a toi-toi-t, pofátlanul előre kéreckedtem, de nagyon aranyosak voltak a sorban állók, mert előre engedtek. Itt ért utol Gyebnár Évi, a párjával napközben sokszor találkoztam, mondta, hogy Évi mögöttem van, ami hihetetlen volt, de tudtam, hogy éjszaka úgyis bedarál, hát ez megtörtént, teljesen várható volt. Aztán nekiindultunk Tomival, és a félhomályban egy ismerős formát pillantottam meg, mondtam is Tominak, hogy az a fiú úgy néz ki, mint Milán, Tomi meg közölte, hogy azért, mert ő az. Éppen Tibivel pakolásztak, frissítettek. Én is kértem még pár cuccot a továbbiakra, majd elindultunk tovább, együtt Milánnal. Bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy innentől kezdve végig együtt maradunk, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie, innentől már nem szakadunk el egymástól, együtt fogunk célba érni. Tomi jött mögöttünk a bringával, mi ketten futottunk.

Az éjszaka

Ránk szakadt az éjszaka, a sötétség, itt egy baromi sötét, kivilágítatlan szakasz jött, itt fordul át az út a déli partra, amit vártunk már nagyon, de valahogy csak nem akart vége lenni. Futottunk és gyalogoltunk felváltva, a sötétből sorra bukkantak fel mögöttünk a csapatok, köztük Anikó, aki olyan hirtelen ugrott a nyakunkba, hogy azt sem tudtuk, mi van, de jólesett, hogy ennyire drukkol nekünk. Majd Csabi és Janka értek utol minket, a tavalyi csapattársaink, nekik is nagyon örültünk, jó volt látni őket. Egyre hűlt a levegő, én pedig a fáradtság miatt is eléggé fáztam, még a rövidnadrág volt rajtam, és hiába volt Tominál a hosszabb, nem tudtam hol átvenni. Kértem Tibit, hogy valahol keressen helyet, ahol meg tud állni, és be tudok ülni átöltözni a kocsiba, de nem volt alkalmas hely a szakaszon. Mentünk tovább, és amikor végre lakott területre értünk Balatonberény elején, megláttam egy csapatkisbuszt, körülötte futókkal, az egyikük pedig ismerős volt, rájöttem, hogy a Nike-nak szokott fotózni. Hirtelen felindulásból odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, átvehetem-e a nadrágom a kocsijukban. Meglepődtek persze, de engedélyezték a műveletet, a kocsiban ülők pedig még azt is felajánlották, hogy addig kiszállnak. Mondtam, hogy nekem aztán mindegy, 130 km után már nem érdekel, hogy látja-e valaki a bugyimat vagy sem, így a 8 fős fiúcsapat és Tomi asszisztálása mellett végre felvettem a háromnegyedes nadrágomat. Határozottan jobban éreztem magam, a csapat pedig nagy üdvrivalgással bocsátott utamra, itt is köszönöm nekik a lehetőséget. Kb. ekkor ért utol Bozót, majd Csákány Krisztivel kerülgettük egymást. Baromira kezdtem álmos lenni, és szerettem volna egy kávét, de itt még nem volt a pontokon. Viszont egy kis presszóba bementünk wc-re, a szappanos meleg vizes arc- és kézmosás egészen új embert csinált belőlem - a presszósról pedig kiderült, hogy van ultrafutó ismerőse, úgyhogy tőle is kaptunk egy kis buzdítást.

ubbef1.jpg

A déli part egyenesei nem voltak túl motiválóak, szépen elszidtuk Balatonmáriafürdőt, hogy hogy lehet ilyen hosszú. Mint a messiást, úgy vártuk a 140 km-nél lévő Ironteam frissítőpontot, hiszen tudtuk, hogy ott lesznek ismerősök, biztosan lesz kávé, és Barnabás és Jutka készítik nekem a romlott sajtot. :) (Sárváron poénkodtam velük, hogy tuti romlott sajt van a frissítőben, és kértem, hogy itt is legyen.) Nagy nehezen odaértünk, örültek nekünk, mi is nekik, kaptunk kávét, ettem sajtot, picit pihentünk, beszélgettünk, majd nekiduráltuk magunkat, és tovább indultunk. Futottunk, gyalogoltunk, haladtunk, ahogy tudtunk. Kirángattuk egymást a holtpontokról, ösztönöztük egymást a haladásra, beszélgettünk és csendben voltunk az aktuális hangulatunktól függően. Készültünk a fonyódi elterelésre a löszfal omlása miatt, amit a szervezők pénteken jelentettek be. Viszont érdekes módon állítólag a márciusi Balaton Szupermaratonon sem lehetett ott áthaladni autóval, a futók mégis elmehettek a bringaúton. Lehet, hogy ezt a mezőny széthúzódása miatt most nem lehetett megoldani, azt viszont meg lehetett volna, hogy előbb bejelentik az útvonalmódosítást, valamint normálisan kijelölik az elterelt szakaszt. Na mindegy. Közben hívott telefonon Járosi Tomi, ugyanis megbeszéltük, hogy ha célba ér, felhív, hogy hol vagyok, hogy vagyok, és még az is lehet, hogy visszajön elém - ha már Sárváron órákat töltöttünk együtt. :) Kiderült, hogy kiszállt, mert már szinte az elejétől fájt a lába, nem akart tovább szenvedni és kockáztatni. Mondta, hogy az elterelés nagyon rossz, tök sötét van, készüljünk fel, és igaza is lett. Ha nekem itt egyedül kellett volna egy szál fejlámpával mennem, hát lehet, hogy eltévedek, szerencsére hárman voltunk, és nagyjából tudtunk tájékozódni. Megmásztuk a dombot, felmentünk a fonyódi kilátóba, amit más helyzetben biztosan nagyon tudtunk volna értékelni, de itt most elszidtunk mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Nagy nehezen aztán lemásztunk vissza a partra, közben lábon kihordtuk a nagy és lélekölő holtpontot. A parton iszonyú hideg és szél volt, de összekapartuk magunkat, és mentünk tovább, közeledtünk 160 kilométerhez. Már több mint 20 órája voltunk úton, és tudtuk, hogy a neheze még hátravan. Hála az égnek, lassan kezdett világosodni, jött a reggel, nagyon vártuk, ezt az éjszakát nem szerettem úgy, mint a sárvárit.

A második nap

Jöttek a hosszú, végeláthatatlan egyenesek tovább. Megbeszéltük Milánnal, hogy meddig gyalogolunk, majd a megbeszélt ponttól futásra váltottunk. Ha valamelyikünknek elege lett, gyalogoltunk. Ezt váltogattuk. A lábaim már eléggé be voltak állva, mikor beindultunk a futással, olyan érzés volt, mintha köveket vagdosnának a combjaimhoz, de a bemelegedés után picit jobb lett. Tomi hősiesen jött velünk a bicajon, Tibi kb. kilométerenként felbukkant előttünk. Igyekeztünk nem megállni nála, csak ha nagyon muszáj volt, próbáltunk a haladásra koncentrálni. Mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de tudtuk, hogy túl kell rajta lendülnünk. Futókkal már csak elvétve találkoztunk, egy-egy csapat ment el mellettünk, esetleg egy-egy egyénit értünk utol valahol, vagy ő minket. Szerencsére a fáradtságon és a lábfájáson kívül baj nem volt, fejben nem adtam fel, a gyomrom végig befogadta a táplálékot, nem küldte vissza. Azt éreztem, hogy vannak hólyagok a lábamon, de nem hátráltattak a haladásban, megtanultam elfogadni őket ott, ahol vannak. Persze 171 km után az egyik fogta magát és kiszakadt, no az nem volt kellemes, így egy gyors "nagygenerál" mellett döntöttem. Beültem a kocsiba, levettem a cipőm és a zoknim (volt egy szagom...), majd láttam, hogy van pár hólyag, amitől meg kell szabadulnom. Sorra kilyukasztottam őket tűvel, majd szorosan leragasztottam. Ezután mentünk tovább.

24 óra alatt 174,5 km-t tettünk meg, ez nekem is és Milánnak is 24 órás egyéni csúcs. Ennek nagyon örültünk, de a további haladás, a "csak egy maraton van hátra" feldolgozása egyre nehezebbé vált. Esett az eső, a szél is erősen fújt, a kedvem is egyre rosszabb lett. Eszembe nem jutott feladni, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy senki sem tudná meg, ha egy-két pontot előremennénk az autóval. De mivel nem autózni jöttem, erről természetesen szó sem lehetett. Nehéz volt, olyan helyen jártam, ahol még soha, sosem töltöttem 24 óránál többet futással, és sosem mentem többet 174 km-nél. Teljesen ismeretlen volt ez a szituáció. És kicsit untam is az egészet. Azt, hogy még mennem kell, de alig haladok, mindenki fáradt volt már nagyon, többet is depóztunk a kelleténél, bár ezek azért javítottak valamit a hangulatunkon és az állapotunkon is. A 186-os Suhanj ponton a lányok olyan aranyosak és kedvesek voltak, uraknak éreztük magunkat, úgy körbeugráltak minket, házi készítésű finomságokkal kedveskedtek, a saját reggelijüket ajánlották fel a futóknak, nehéz volt innen továbbállni, de még mindig hátra volt több mint egy félmaraton. Én picit el is hagytam magam, pityeregtem egy kicsit, hogy már unom, hogy nem haladunk, és viszket a talpam, unom ezt a cipőt viselni. Legszívesebben mezítláb mentem volna tovább, de akkor tuti nem jutok be a célba, úgyhogy maradt a cipő. Igyekeztünk kocogni és gyalogolni, bár a gyaloglásunk egyre lassult, viszont a kocogótempót tudtuk tartani. Sajnos sokszor meg kellett állnunk gyalogolni, nagyon hamar felment a pulzusom, és nem esett jól levegőt sem venni, fájt a torkom is már. 

Nagy nehezen eljutottunk 200 kilométerig, ott a ponton egy utolsó nagyobbat depóztunk, wc-ztünk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy ha én 200 km teljesítése után rá tudok úgy ereszkedni a toalettre, hogy bele is találjak, akkor másoknak, főként a váltósoknak ez miért nem megy? Na szóval fujj!

A 200-as után mondtam, hogy akkor innentől már csak az van, hogy kifutok otthonról a szigetre, ott megyek két kört, és hazafutok. Mire ezt kimondtam, el is ment a kedvem attól a két szigetkörtől. Kocogtunk, gyalogoltunk tovább Milánnal, szótlanul, szuszogva, néha nyögve és küzdve. Tudtuk, hogy meg kell dolgoznunk keményen azért a célszalagért, de meg tudjuk csinálni. Ekkor már annyira haladni akartam, hogy a tervezett átöltözést is elhalasztottam: fel akartam venni a befutóra a kék UB pólót, hátán a nevemmel és az egyedül futom körbe felirattal, de úgy döntöttem, nem pazarlom az időt, jó lesz nekem a (már igencsak büdös) lila pólómban befutni, úgyis arról ismer már fel mindenki.

És egyszer csak ott is voltunk a világosi emelkedőnél, ahol összetalálkoztunk Steve-vel és Nyúllal, velük beszélgetve mentünk tovább. A magasparton gyönyörű volt a kilátás, viszont ha Steve nincs ott, valószínűleg eltévedünk, az útvonaljelölés itt konkrétan nem létezett, viszont ide-oda kanyarodó kis utcák meg igen. Nagy nehezen leértünk az aligai útra, Steve elkocogott, mi pedig megláttuk Zsoltit - utoljára Keszthelyen láttam, és nem tudtam, vajon mi lehet vele, de ezek szerint jött végig szépen előttünk. Lekocogtunk az aligai célhoz vezető lejtőn, amin előző nap felfutottunk a rajt után, és készültünk a befutóra. Itt persze már sírdogáltam, de igyekeztem tartani magam. Láttuk az időmérő-leolvasókat, mellettük Tomit és Tibit, akik fotóztak minket.

119351.jpg

30 óra 11 perc alatt célba értünk! Sajnos a chipleolvasásnál bevágott elénk egy csapat befutóembere, és tepert előttünk a célhoz, úgyhogy mi hiába mentünk lassan, hogy nehogy beérjük Zsoltit, hadd élvezze ki a célba érkezését méltóan, a miénket ez a csapat, meg a következő, akit ránk engedtek a célegyenesben, kicsit elrontották. Lehet, hogy csak én reagálom túl, és én vagyok túl érzékeny, de azt gondolom, hogy minden egyéni célba érkezőnek jár az a pici figyelem, hogy normálisan célba érhessen, és várják őt a névre szóló célszalaggal és éremmel. Nálunk ez elmaradt. Kézen fogva, örömmel bekocogtunk, de a célszalagunk csak nehezen került elő, és érmet is lassan kaptunk - persze megkaptuk, ez a lényeg, és az az út, amit megtettünk Milánnal külön, majd együtt a célig. A szpíker pedig valószínűleg nem jött rá, hogy mi egy házaspár vagyunk, és mindketten egyéniben teljesítettük a versenyt, de most már ez is mindegy, mert mi tudjuk és kész. És ha minden igaz, mi vagyunk a harmadik házaspár Lelkes Gusztáv és Bontovics Tímea, valamint Lubics Szilvia és Lubics György után, akik mindketten egyéni UB teljesítők, ami szerintem nem rossz.

ubbef2.jpg

Megcsináltuk!

Iszonyatosan boldog vagyok, hogy sikerült, de még nem tudom teljesen felfogni. Itt van kirakva az asztal fölött a falra a célszalag, de nem hiszem el, hogy az enyém, hogy képes voltam 30 órán keresztül folyamatosan haladni, és futni, pedig mégis. Jó a tudat, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megvalósítani, és ha kellene, holnap újrakezdeném az egészet.

Örülök, hogy nem hagytam cserben azokat, akik bíztak bennem, és örülök, hogy a kételkedőknek is tudtam bizonyítani. Örülök, hogy oda tudtam tenni magam egy versenyen, és a továbbiakban erőt fog adni az a tudat, hogy 12 és 24 órás PB-ket tudtam futni egy 212 kilométeres, szintes versenyen. És aminek a legjobban örülök, hogy a fiam mindenkinek el tudja mondani, hogy "apa és anya köjbefutották Bajatont". :)

Büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen kemény és kitartó, és hogy végre revansot vehetett minden eddigi nem jól sikerült versenyéért. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk végig a nehezét, hogy ebben a helyzetben is biztosítani tudtuk egymást a szeretetünkről, az odaadásunkról. Megint meggyőződtem arról, hogy azon a 10 évvel ezelőtti napon jól döntöttem, amikor úgy döntöttem, Milánnal akarok lenni, és vele akarom leélni az életemet.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segítségünkre volt, hogy meg tudjuk valósítani az álmunkat, és célba tudjunk érkezni.
Milcsinek, a csodálatos kisfiunknak, hogy van nekünk, hogy szeret minket, és hagyja, hogy fussunk.
Gabinak, az edzőnknek, aki hitt bennünk, felkészített és támogatott minket.

Anyukámnak, aki bármikor mozgósítható, hogy Milcsire vigyázzon - bár most azt mondta, hogy ilyen hosszú versenyre soha többé nem enged.
Tominak és Tibinek, akik végigkísértek minket a körön, segítettek, etettek, itattak és istápoltak minket a saját hétvégéjüket feláldozva.

Köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és drukkolt, támogatott, lelkesített, kölcsönadott valamit, vagy megvett valamit helyettem, és azoknak is köszönöm, akik esetleg kételkedtek bennem, mert ez is erőt adott ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Menet közben hihetetlen erőt adtak azok a pozitív szavak, pacsik, mosolyok és integetések, együtt megtett párszáz méterek, vagy kilométerek, amiket kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, főként azoktól, akik tudták, hogy én ki vagyok, de én nem, hogy ők kicsodák, mert ez azt jelenti, hogy az én történetem sokkal több emberhez eljutott, mint amire valaha is gondoltam volna.

Egy dolog maradt a végére, ami nagyon hiányzott: a befutónál nem volt ott velünk Milcsi. Megfogadtam, hogy jövőre neki is ott a helye a célban velünk együtt!   


Részidőim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=124

Fotók: Edzésonline

 

24, az igazi, az egyetlen, a leg-leg-leg

Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

10258776_632545970153567_8163405869742780184_o.jpg

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

1926066_10201090075574528_2467434106128835145_o.jpg

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

10257624_856706464355865_4082143933714580736_o.jpg

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

10170894_10202829007540234_2067468490197349152_n.jpgNem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpg

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

10273259_857174357642409_4837116730240917966_o.jpg

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

10256104_857178660975312_1445984728617139491_o.jpg

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

10313589_10202833715417928_1030100622918813736_n.jpgSokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci

Kompresszióval a még jobb teljesítményért

Bizonyára te is sok futóval találkoztál már, aki hosszú, térdig érő zoknit visel futáshoz, és talán furán is néztél rá, hogy ez milyen divat. Nos, ez nem csak divat, hanem egyfajta teljesítményfokozás is: ez a kompresszió.

Míg korábban a kompressziós termékeket főként egészségügyi okokból (pl. trombózis, visszérproblémák esetén a vérkeringés segítése miatt) alkalmazták, manapság egyre inkább terjed az ilyen ruhadarabok használata a sportban. A sportszergyártók ugyanis felismerték a kompresszió hatékonyságát az állóképességi sportokban, és a teljesítmény javítása érdekében egyre-másra fejlesztik a különféle kompressziós ruházatokat a futók, triatlonisták, úszók számára.

optivita.jpgA profik mellett az amatőr futók is egyre többen használják ezeket a felszereléseket edzések és versenyek előtt és alatt a teljesítmény javítása, utána pedig a regeneráció érdekében. Én magam is a kompressziós felszerelés híve vagyok, hosszú edzéseken és szinte minden versenyemen viselek kompressziós zoknit vagy szárat. Kedvencem a lila színű Compressport kompressziós szár, amit Frankfurtban láttam meg, majd az első adandó alkalommal be is szereztem. Eddig még sosem hagyott cserben, és amellett hogy nagyon jól néz ki, plusz illik a többi lila futócuccomhoz, nagyon jól segíti az izmaim és a keringési rendszerem működését a hosszú edzések és versenyek során.
A kompressziós zoknik és szárak a legelterjedtebb felszerelések, de vannak kompressziós nadrágok és felsők is az edzésekre és versenyekre, illetve karszárak, és teljes lábat fedő szárak a regenerációhoz.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, és azt bizonygassam, hogy a kompressziós cuccok jók, utánajártam, miért is érdemes kipróbálni ezeket a ruhákat – főként a kompressziós zoknikat és szárakat – azoknak, akik a hosszabb távok felé kacsintgatnak a futásban.

Hogyan működnek a kompressziós cuccok?

Ezek a ruhadarabok úgy készültek, hogy szövésük és anyaguk segítségével szorosan a testre simulva nyomást gyakoroljanak a testfelületre, a puha szövetekre és az erekre, majd folyamatos nyomás alatt tartsák azt. Ezzel fokozzák a terület vérellátását, serkentik a vérkeringést, tehermentesítik a visszereket, ennek következtében pedig számos pozitív hatás jelentkezik a sport során. A folyamatos nyomásnak, így a fokozódó vérellátásnak köszönhetően az izmok teljesítménye növekszik, késleltethető az izomfáradás, megakadályozhatók az izomgörcsök, valamint felgyorsítható a sport utáni regeneráció folyamata is. Az én Compressport száram nagyon puha, selymes, elasztikus anyagból készült, szorosan simul a lábamra, de a bőröm nem izzad be alatta, mert nagyon jól szellőzik. Szerencsére a gyártók odafigyelnek a küllemre, nagy a színválaszték, csak bírj választani a szebbnél szebb darabok közül. Ezek a szárak és zoknik többféle méretben készülnek, hogy mindenféle vádlihosszra és körméretre tökéletesen illeszkedjenek, így kifejthessék hatásukat.  

Ezért hasznos a kompresszió…
…futás előtt:

Ha tudod, hogy hosszú terhelésnek leszel kitéve (mert például maratonra készülsz), edzés előtt is érdemes viselned a kompressziós szárat. Ez segít megelőzni a lábak duzzadását, segíti azok frissességének megőrzését, „előkészíti” a lábakat a terhelésre, és fokozza az erekben a véráramlást.
A kompressziós zoknikat és szárakat bátran viselheted hosszú utazás során (autón, repülőn) is, hogy megakadályozd a vér pangását az erekben a hosszú mozdulatlanság során, de városnézéshez, hosszú sétákhoz is hordhatod, hogy késleltesd a lábak fáradását.

compressport.jpg…futás közben

A hosszabb távú futásokhoz, vagy a keményebb, intenzívebb edzésekhez érdemes felvenni a kompressziós szárat, hiszen a lábra gyakorolt nyomásnak köszönhetően fokozza a vérkeringést, segíti a szív- és érrendszer munkáját. Az izmokra is jó hatással van a nyomás, késlelteti azok fáradását, segít megőrizni a tömörségüket, csökkenti az izmok rezgését, ezzel segít lassítani az izmokon a mikrosérülések kialakulását. Ezzel csökken az esetleges fájdalomérzés is, de az izomsérülések, húzódások, ínhüvelygyulladás kialakulási esélye is kisebb, és a kellemetlen izomláz is megelőzhető a kompresszió segítségével, mert a nyomás miatt kevesebb tejsav termelődik az izmokban.

…futás után

A hosszú edzések, versenyek során az izmokon mikrosérülések keletkeznek, melyek helyreállása lassú folyamat. A mikrosérülések mellett gyulladások, duzzanat, ödéma is előfordulhat, ami kellemetlen és fájó lehet. Ilyenkor az izomerő és a mozgékonyság is csökken. A kompressziós zokni viselése segíthet a duzzanat lelohadásában, a vérkeringés fokozásával a szöveteket gyógyulásra és regenerálódásra ösztönzi és elősegíti azok rugalmasságának visszanyerését. A kompresszió által gyorsul az anyagcsere, hamarabb kiürülnek a salakanyagok a vérből, javul az izmok oxigénellátottsága is. Emiatt két kemény edzés között is érdemes segítségül hívni a kompressziót. A profi sportolók edzés után gyakran „full leg” és „full arm”, vagyis teljes lábat és kart fedő kompressziós ruházatot viselnek a minél gyorsabb regenerálódás érdekében.

Röviden és tömören összefoglalva, ha maratonra, esetleg ultrára készülsz vagy triatlonozol, érdemes egy próbát tenned a kompressziós szárakkal, hogy az izmaid a maximumon tudjanak működni, és még jobb teljesítményre legyél képes. A választék hatalmas, mindenféle színű, spéci anyagból készült darabok kaphatók, keresd meg a leginkább neked valót, és próbáld ki!

Forrás: Compressport


süti beállítások módosítása