"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2017\05\24 haanchee 7 komment

Ez nem az én UB-m volt

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

18558949_1329729413749312_7293925104835712034_o.jpg

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

received_1330598710329049.jpeg

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg


Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

received_1557265311000124.jpeg

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

2016\12\27 haanchee 2 komment

Ez egy nagyon béna év volt...

Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy milyen volt számomra a 2016-os év futás szempontjából, akkor azt mondanám: SZAR (vastagon, nagybetűvel).

Ha kicsit bővebben ki kell fejtenem, akkor pedig ilyen: először egész jó volt, aztán nagyon szar lett, aztán a szar középszarrá javult, aztán picit visszaesett, aztán végre jól pofán vágtam magam, és az év vége egész jó lett.

Nem nagyon van miről írnom idén, mert egyetlen kitűzött célomat sem tudtam elérni. Bár az alapozás elég jól sikerült, jött az a nyavalyás sérülés, ami a földbe döngölt, és csak nagyon nehezen tudtam belőle felállni. Ugrott a sárvári 24 órás, ugrott az Ultrabalaton, és ugrott a Spartathlon is. Nekem idén ez jutott. Biztosan megérdemeltem, ezt kellett kapnom, hogy ne bízzam el magam és ne gondoljam azt, hogy nekem aztán minden sikerül. Sokat tanultam belőle, és még többet nyavalyogtam rajta hülye módon - persze ettől nem lett jobb, csak még jobban sajnáltam magam. 

sf2.jpg

Nehezen bírtam elviselni a kudarcot, lelkileg sem volt egyszerű, fizikailag pedig szintén borzalmas volt, hogy teljesen lenullázódtam, és iszonyatosan nehéz volt újra összekaparni magam egy elfogadható szintre. Mert tudtam, emlékeztem rá, hogy hol voltam, hol tartottam, és elég nagy elvárásokat raktam magamra. Nem is tudtam megfelelni nekik.

Március közepétől szeptemberig csak agonizáltam és szenvedtem. Aztán amikor azt hittem, hogy már minden rendben, akkor kaptam megint egy maflást a velencei hányós versenyemen. Még sincs minden rendben, sok mindent újra kellett tanulnom.

Novemberre vettem erőt ismét magamon, adtam magamnak két virtuális fejberúgást, és 180 fokos fordulatot vettem. Nincs önsajnálat, nincs kesergés, csak a kemény munka van, a tisztességesen megcsinált edzések, mert ezeknek van értelme. A harcnak, a küzdelemnek, amik kellenek ahhoz, hogy végig tudjam járni az utam.

It's your battle to be fought

Számtalanszor emlegettem már ezt a mondatot. Ez az én mottóm több mint 2,5 éve, és ez a mondat most már örökre velem marad, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy ez az én életem, az én harcom, amit én kitalálok, azt csak én tudom véghez vinni, és ha csinálom, akkor csak én tudom végigcsinálni - legyen szó akár a futásról, akár bármi másról az életemben.

2017-ben előre nézek, és harcolok tovább.

Mindenkinek nagyon boldog futó és nem futó új évet kívánok!

2016\06\22 haanchee 2 komment

Irány tovább előre, indul az építkezés

Régen írtam már, mert nem volt nagyon miről beszámolni, vagy ami történt, azt megosztottam a Facebook-oldalamon egy-egy rövid bejegyzés vagy kép formájában. De most már itt az ideje egy összefoglalónak, ha másért nem, hogy majd egyszer vissza tudjam nézni, milyen volt ez az időszak számomra.

Lekopogom, a sérülésem rendbe jött. Örök hálával tartozom Vandának és Krisznek, akik kezelésbe vettek és segítettek, hogy az a húzódó, feszülő, letapadt izom a belső combomban végre helyrejöjjön. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szakemberek vannak a közelemben - és ez nem nyalás, mert tényleg így van, mindketten szuperek! - és bármikor számíthatok rájuk, azonnal segítenek rajtam. Szóval a lábam végre rendben, lehet építkezni.

13350455_522699961271330_4469503374557658334_o.jpg

Ennek megfelelően elkezdtem újra "rendesen" futni, azaz próbálkozom a heti 5 edzést megcsinálni, egyelőre több-kevesebb sikerrel. A hétköznapi edzések rendben is vannak, de a hétvégire nagyon nehezen tudom rávenni magam, arra még fejben erősíteni kell, hogy újra elinduljak vasárnap reggel és lefussam a hosszúmat. Marhára elszoktam tőle a sérülés időszaka alatt - és azért több mint két hónap alatt ez érthető is.

Azért vannak gondjaim. Nehezen megy a futás, a pulzusom az egekben, az izmaim gyengék, a tempóm siralmas, sokszor bele is kell sétálnom. Gyakran eszembe jut, milyen jól ment március elején, ez pedig kicsit elkeserít. De tudom, a kesergésnek nincs értelme, attól nem leszek erősebb vagy gyorsabb, úgyhogy inkább megyek és csinálom, néha összeszorított fogakkal, néha meg könnyebben, mosolyogva. Inkább próbálok arra gondolni, hogy annak idején honnan indultam, és mit értem el saját erőmből, a kitartásommal és az akaraterőmmel.

Nagy célverseny idénre nincs, bár ha csak rajtam múlt volna, simán beleugrottam volna eszement módon akár egy 24 órásba is, de Gabi leállított, és igaza is van. Most építkezhetek, újra majdnem a nulláról, mert ugyan szerencsére nem veszett el minden, de azért van mit visszahozni. Az erőnlétem és az állóképességem jelentősen csökkent, a sosem volt gyorsaságom szintén, ezeket kell most újra összeszednem, és míg ezek nincsenek meg, nem nagyon van értelme célt kitűzni, versenyt tervezgetni. Úgyhogy ez az idei év ilyen, egy versenyen voltam, ott is kiszálltam, a sárvári 24 órás elment, az Ultrabalaton elment, a Spartathlon is elment. Szomorkodhatnék rajta, de már nincs értelme. Célverseny nincs, de cél van: újra visszakerülni arra a szintre, ahol a sérülés előtt voltam. Elég messze vagyok még tőle, de nem sietek, ez az év erről fog szólni, jövőre meg úgy odacsapok, hogy csak na! (Remélem mindenki hallja sátáni kacajomat, bruhaha!!!)

Apropó, sérülés. A sérülés mindig azt jelenti, hogy az ember valamit nem jól csinál. Aki jól csinálja a dolgát, az nem sérül le. A sérülés nem megszokott dolog, még akkor sem, ha sok futóval előfordul. Azért fordul velük elő, mert valami nem stimmel, valamit túltoltak, valamit nem jól csinálnak. A sérülés számomra is egy jel volt, hogy valamit nem jól csináltam. Szerencsére ez nem a futás volt, hanem az erősítés. Amíg csak futottam, nem volt semmi gond, legfeljebb egy-egy apróság, de azt ugyanolyan apró változtatással és egy kis szakemberi segítséggel már orvosolni lehetett. Az erősítést viszont túlzásba vittem, túlságosan rákaptam, mert láttam az értelmét - csak mire ki tudtam volna belőle venni valamit, addigra sikerült megsérülnöm. Szóval ezt át kellett értékelnem. Jobban oda kell figyelnem magamra, mértéket kell tartanom, hogy meglegyen az egyensúly. A fő hangsúly a futáson van, emellé kell odatennem azt az erősítés és nyújtás kombót, ami még pont hatékony és szükséges a futásban való fejlődésem szempontjából. Nagyon figyelek magamra, nagyon figyelek a testem jelzéseire, és sokkal jobban figyelek a regenerálódásra

UPDATE: Gabi kérte, hogy idézzem be, mint mondott: "ha még egyszer meglátom a kettlebellt a kezedben... biiiip, biiiip, biiiip (és itt ki kell sípolni)"
(Zárójel, mielőtt valaki megijed: a kettlebell nem rossz, lehet vele edzeni, csak csináljátok okosan, és ne 1000 darab guggolást csináljatok vele, mint én.) 

És akkor pár szó arról, mik is voltak a lényeges történések mostanában.

- Régóta áhítoztam egy kompressziós nadrág után. Hát most megszereztem a Compressport gatyát, és rögtön teszteltem is, 25 kilométeren, nagyon tetszett, majd két nappal később is éreztem a hatását, amikor a fáradt izmaimra felvettem és úgy futottam.  

Under compression #newshort #compressport #running #runlikeagirl #bestrong #behard #runningsucks #fuckyeah #ultrarunning

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 

- Ismét részt vettem a Kvázibárki Gerilla Maraton és Félmaratonon,  ott futottam le azt a 25 kilométert, amit az előtte lévő három hétben nem sikerült abszolválni. Kapóra jött, hogy a maraton első fele a közelből rajtol és oda is ér vissza, úgyhogy csatlakoztam. Igazából rácsatlakoztam Eszterre, akivel együtt futottuk le a távot, beszélgetve, jó hangulatban - mondhatnám, hogy egymást húzva, de inkább Eszter húzott engem és nem én őt. De legalább nagy nehezen meglett a 25.

Hát nagyjából most ennyi a helyzet, igyekszem magam szépen apránként összekaparni, aztán meglátjuk.

Innen szép nyerni!

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

hh_1.jpg

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!

 

2016\04\06 haanchee 7 komment

Olyan vagyok, mint egy drogos...

Olyan vagyok, mint egy drogos, aki nem jut a napi betevő adagjához.
Az én drogom a futás, és borzalmasan hiányzik a napi futásadagom.
Elvonási tüneteim vannak.
A nemfutástól görcsölnek, rángatóznak az izmaim.
Minden második éjjel azt álmodom, hogy versenyen vagyok.
Futottam már az Ultrabalatonon, és futottam a Spartathlonon is.
Álmomban ott futottam, ahol még sosem jártam, de remélem, hogy nem csak álmomban járhatok majd ott.

Utálok mindenkit, aki futhat.
A férjemet csak kicsit utálom, amikor elmegy edzeni.
Irigykedve nézem a buszról a Margit-hídon futókat.
Aztán inkább nem is nézek oda, hogy nehogy elsírjam magam.
Feszült vagyok, és ideges, nehezebben viselek mindent, ha nem futhatok.
Erősen koncentrálnom kell, hogy ne sírjam el magam, ha valaki a nyavalyámról kérdez.
Aztán persze időnként jól kibőgöm magam.
A kollégáim már lassan nem merik megkérdezni, hogy vagyok és mikor futhatok.
 
Hokában megyek a játszótérre.
Kocogok 15 métert a bicikliző gyerek után, hogy érezzem, futó vagyok.
Csak azért is vettem egy újabb cipőt.
Alig várom, hogy megkóstolhassam a frissítőnek vett szeleteket és gumicukrokat.
Egyik este majdnem ettem egy gélt.
Gélt, amit utálok, és aminek a gondolatától is gyakran hányingert kapok.
Nem vagyok normális.

Utálom ezt a pihenést.
Nem tudok nem futni.
Nem akarok nem futni.
Ki kell tartanom.
Hamarosan jobb lesz.
Nekem jobb, mint egy drogosnak.
Nem kell leszoknom.
Csak egy kicsit ki kell bírnom futás nélkül.
Utána jobb lesz.
Futhatok.
Hamarosan újra futhatok.

20160406_173324.jpg

2016\03\26 haanchee 6 komment

Menj innen Gyula, nem vagy a barátom!

Gyula, azaz a gyulladás tényleg nem a barátom, igyekszem őt mielőbb eltávolítani a közelemből.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem fogok elpatkolni, a lábamat sem kell levágni, sérvem sincsen, nem fáj a derekam sem, és már - remélhetőleg - gyógyulok. A kényszerpihenő még tart, de talán már nem túl sokáig, és bízom benne, hogy mivel tanulok ebből az esetből, többé ilyesmi nem fordul elő.

Kedden Vandánál, a gyógytornász-manuálterapeuta ismerősömnél kezdtem a napot, elmeséltem neki az előzményeket, a szétfutott cipőt, a rossz lábtartást, a fájdalmakat és azok alakulását, ő pedig alaposan megvizsgált, végignézett, hogy mi a helyzet. Kicsit helyre kellett tenni a medencémet és a keresztcsontomat, amik valószínűleg a rossz, elhasznált cipő miatti szokatlan lábtartás miatt, és a terhelés hatására elmozdultak. Az ezek elmozdulása miatti nyomás következtében keletkezhetett a fájdalom a szeméremcsontnál és a jobb belső combomban, amik miatt nem tudtam futni. Ahogy helyre kerültek a dolgok, érezhetően tehermentes lett a fájdalmas terület. Kaptam egy tapaszt is a csípőmre, hogy segítsen annak megfelelő helyen tartásában, Vanda ajánlott gyakorlatot, amit csináljak, és mondta, hogy másnap óvatosan próbáljak meg futni, de ne sokat, és ne terheljem magam túl magam. Örültem. Közben Gabival is leveleztem, írta, hogy legyek óvatos, és jelezzem majd, mi a helyzet.

Másnap reggel felöltöztem újra futónak, 7 nap kihagyás után, és miután leadtam Milcsit az óvodában, óvatosan nekiindultam. Az első elindulás nem volt rossz, picit éreztem, hogy belül, ahol korábban nyomás volt, fáj, de ahogy picit bemelegedett, jobb lett. Az első piros lámpánál megállás és elindulás után viszont rosszabb lett a helyzet, az elrugaszkodáskor volt a legrosszabb. Úgyhogy nem sokáig próbálkoztam, 2,7 kilométert sikerült futni. Nagyon elkeseredtem. Pityeregtem egy sort, nem a fájdalom, hanem a tehetetlenség miatt, hogy miért nem lett jobb a helyzet, pedig a helyére kerültek a testrészeim. A nap ilyen hangulatban telt, elkezdtem Voltarent szedni, közben konzultáltam Vandával és Gabival, mindketten teljes pihenőt ajánlottak. Sejtettem, hogy valami gyulladás lehet a dologban, és Vanda is erre gyanakodott, azt tanácsolta, hogy adjak magamnak időt, próbáljam meg csökkenteni a gyulladást, és ha jövő hét elejére sincs javulás, akkor keressek fel egy ortopéd orvost.

Elkezdtem intézkedni. Mivel két kolléganőm is küzd ilyen-olyan mozgásszervi panasszal, érdeklődtem tőlük, hogy kb. mennyi idővel előre kértek időpontot orvoshoz, mondták, hogy egy-két héttel későbbre kaptak. Hogy ne húzzam sokáig a dolgot, és ne akkor kezdjek el orvos után kutatni, amikor azt tapasztalom, hogy nem lett jobb, előrelátóan megkerestem annak az ortopéd doktornőnek az elérhetőségét, aki már több cikkemnek volt szakértője, hogy hátha tudok hozzá időpontot szerezni jövő hétre - legfeljebb majd lemondom, ha úgy alakul. Nem akartam azzal szembesülni, hogy jövő héten majd hetekkel későbbre kapok valahová időpontot, és ezzel is csúszik a problémám megoldása. Telefonáltam, és kiderült, hogy már aznap is tudnék menni a doktornőhöz. Beszéltem Milánnal gyorsan, hogy ő mit gondol, mondta, hogy menjek aznap, addig úgysem nyugszom, és közben Kriszta kolléganőm is kapacitált, hogy menjek mielőbb - persze, hiszen ők is isszák a szerkesztőségben annak a levét, hogy idegbeteg vagyok, mert nem tudok futni.

Úgyhogy csütörtökön este már az ortopéd orvosnál voltam. Elmondtam neki, hogy mit sportolok, és mi a gondom. Szerencsére nem kapott sokkot az ultrafutás hallatán, mondta, hogy volt már pár futóbolond betege, de én vagyok az első ultrás - és nem is akart lebeszélni róla, hanem partner volt abban, hogy segítsen mihamarabb meggyógyulnom. Megnézte, hogy járok, megmutattam, hogy futok, megmutattam, hol fáj, megnézte a végtagjaim mozgását, megbeszéltük, hogy voltam már gyógytornásznál, aki amit tudott, megtett értem, és hogy gyulladásra gyanakszunk. Mondta, hogy ez valóban így van, a csonthártya és valószínűleg ínhüvely is érintett a gyulladásban. Megnyugtatott, hogy ezt lehet kezelni, szigorú pihenővel, óvatos jegeléssel, kenegetéssel, és belső gyulladáscsökkentéssel. (Volt szó injekciós terápiáról és lökéshullám-terápiáról is, de ezeket elvetette, mondván, elég hülye helyen fájok, és ott nem szívesen szúrna meg vagy lökéshullámozna.) Felírt egy erős gyulladáscsökkentőt, amit egy hétig kell szednem, és ami pár (3-4) nap alatt meg tud szabadítani a gyulladástól. De mindenképpen pihenjek. Mondtam, hogy így lesz, mert szeretnék mielőbb helyrejönni. "Megdicsért", hogy így gondolkodom, és nem húzom-halasztom a dolgot, nem menőzök azzal, hogy fájdalommal futok, amivel nem hagyom, hogy meg tudjon gyógyulni a fájdalmas terület.

Most minimum jövő hét csütörtökig még pihenek, szedem a gyógyszert, jegelem és kenegetem magam. Fájdalmat nem érzek, inkább csak egy fura érzés van a problémás területen, olyan, amikor nem fáj, de az ember tudja, hogy ott valami még nem száz százalékos. A futást nem próbálgatom még egy-két lépés erejéig sem, igyekszem ülni vagy feküdni, amikor lehet, hogy akkor se mozogjak. Az erősítésről és a nyújtásról is le lettem tiltva, egy kis felsőtest erősítés engedélyezett, de más nem, hogy ne bolygassak semmit, mert elég sok izom tapad az érintett területen.

Most fejben jobban érzem magam, megnyugodtam, hogy aránylag kicsi a baj, talán nem kell már túl sokat kihagynom, és remélhetőleg ez nem befolyásolja majd nagyon a szezonomat. Bízom benne, hogy ez a kihagyás nem gyengít le túlságosan és nem veti vissza a felkészülésemet a továbbiakban. Lehetséges, hogy a sárvári 24 órásról le kell mondanom, ami - bármennyire is a szívem csücske, és nagyon rossz lesz, ha tényleg ki kell hagynom - még mindig a legkisebb veszteség. A teljes gyógyulás a legfontosabb most.

Ebből az esetből sokat tanultam. Az biztos, hogy mivel az újabb Hokák úgy néz ki, kevesebbet bírnak, mint a korábbiak, úgy kell bevásárolnom a cipőkből, hogy ne legyen még egy olyan helyzet, amikor az elhasználódott régi cipőt nem tudom mire lecserélni, legfeljebb egy még több kilométeres cipőre. Inkább veszek egyszerre két cipőt, még ha sok pénzbe is kerül, de az egyik  inkább álljon a szekrény aljában három hónapot, minthogy megint valami bajom legyen egy rossz cipő miatt. Főleg a Spartathlon miatt érzem ezt fontosnak. A "behívóban" bízva erre koncentrálva készülök a következő fél évben, mert ez az álmom, és meg szeretném valósítani. Remélem, a peches dolgok is elkerülnek mondjuk október másodikáig, és meg tudom csinálni, amit elterveztem.

Gyula, te meg most már tűnj el gyorsan, mert nem vagy a barátom, ne is lássalak többet! Futni akarok!

2016\03\19 haanchee 5 komment

Kis kényszerpihenő, utálom!

4 napja nem voltam futni. Nem lusta vagyok, hanem fáj a lábam, illetve nem is a lábam, hanem egy egyelőre meghatározhatatlan helyen ott, ahol a lábam kinőtt a testemből. És ezt nem szeretem, egyre inkább nem. Ideges vagyok tőle. De elhatároztam, hogy türelmes leszek, és adok magamnak időt. Most még van időm, hogy pihentessem, kezeltessem, gyógyítgassam magam, úgyhogy megteszem. Nem megyek futni, magamtól nem megyek. És persze ettől egyre idegesebb leszek.

Eleve felfokozott idegállapotban vagyok mostanában, mindig történik velem valami olyasmi, amitől ideges, izgatott, vagy épp lelkes leszek. Bosszantott az elbénázott százas, és bosszantott, hogy az a feladott verseny pont a Spartathlon sorsolás előtt pár nappal történt, és bosszant sok más egyéb, nem futáshoz köthető dolog.

Spartathlon. Beneveztem, mert ez az álmom, tudom, merész és nehéz vállalkozás, de hiszek magamban, és meg szeretném csinálni. A sorsolás napján, múlt szerdán egész nap idegbeteg voltam, pedig tudtam, hogy nincs túl sok esélyem a bekerülésre, de azért mégis van egy kicsi, hátha. Este képtelen voltam megvárni, hogy kikerüljön a honlapra a lista, másnap reggel 6-kor láttam, hogy 7. vagyok a várólistán. Ettől persze még idegesebb lettem, mert bár a lelkem mélyén reménykedtem, hogy bekerülök, arra számítottam, hogy valahol a 150. hely körül leszek majd a várólistán, ahonnan lehetetlen idén bejutni. De ez a 7. hely nagyon reményteljes, így meg kellett emésztenem, hogy dolog van, mert nagy valószínűséggel már idén mehetek. És ha mehetek, akkor megyek is, még akkor is, ha ehhez még jobban fel kell kötnöm a gatyámat.

Erősen idegbeteg állapotban mentem el ezután a reggeli futásomra, hektikusra sikeredett, hol nyomtam neki, mint egy őrült, hol meg a sírás kerülgetett, így csak döcögtem. De éreztem, hogy a szeméremcsontomnál az izomban valami fura van, néha bele-belenyilallt a fájdalom. A másnapi futáson semmi nem volt, így a problémának nem tulajdonítottam jelentőséget.

Ma már tudom, hogy a gondot valószínűleg a cipőm okozta, mert eléggé elhasználtam a talpát, zsibbadt is benne már a 100-as előtt, meg ott is, és emiatt máshogy tartottam a lábam, máshogy terheltem, mint szoktam. Aztán a 100-as után elővettem az egyik régebbi, de még használható Hokámat, ebben megint máshogy futottam, és ebben jelentkezett a fájdalom. Majd pénteken megérkezett a rendelt új cipőm, amiben vasárnap elmentem futni egy 40-est - és itt már egyre többször volt a csütörtöki fájdalom, és erősebben is jelentkezett. Hétfőn nem jutottam el futni, a keddi futásomon viszont a fájdalom hamar előjött, majd kb. az egész jobb oldalamon végigvándorolt, volt, hogy a szeméremcsont fájt, volt, hogy a belső combom, majd a fenekem, majd a csípőm. Nyújtottam, kenegettem, masszíroztam, de szerda reggel szinte csak húzni tudtam magam után a jobb lábam, annyira fájt a belső combom. Azóta nem is mentem futni. Most már csak egyetlen ponton érzek néha, nagyon ritkán és nagyon pici kellemetlenséget, de magamra parancsoltam, hogy türelmesnek kell lennem, nem cseszhetem el most az egész évemet azzal, hogy ráfutok, és kezdem elölről az egész macerát. Bejelentkeztem Vandához kezelésre, remélem, ő most is tud majd valamit kezdeni velem.

Meglátásom szerint megint szétcsúsztam valahol csípőtájon (de majd Vanda megmondja, hogy mi van), mert egyrészt rosszul terheltem magam a rossz cipő miatt, másrészt pedig kicsit túltoltam az erősítő edzéseket. Hajlamos vagyok a dolgokat túlzásba vinni ugye, rákaptam az erősítésre, és mivel érzem is a jótékony hatását, és van eredménye, lehet, hogy egy kicsit sok volt a jóból, meg a guggolásból.

Na mindegy, most pihenek. De nagyon nehéz. Egy magamfajta ember megzavarodik, ha a rendszeréből kivesznek valamit, és nem tud mit a helyére tenni, ez pedig borítja a jól megszokott életét. Az én rendszeremben muszáj benne lennie a futásnak. De hogy továbbra is benne maradhasson a futás, minden nap megbeszélem magammal, hogy időt kell adnom magamnak, nem szabad az első pillanatban futni mennem, amikor azt érzem, hogy nem fáj semmi. Próbálom a pozitívumot látni a helyzetben, azt, hogy ez most történt, és nem Sárvár, az UB, vagy a Spartathlon előtt egy héttel. És tudatosítom magamban, hogy okosan kell csinálnom a dolgokat, hogy továbbra is megússzam apróbb sérülésekkel a szezont. Eddig - lekopogom! - a komoly bajok elkerültek, megúsztam egy gyulladt bokával és egy elcsúszott csípővel az elmúlt két évet, és remélem, ezzel a mostani gebasszal az idei "kötelező sérülést" meg a pechszériát is letudom, aztán gyűjthetem tovább a kilométereket. Ja, meg felköthetem a gatyámat, de nagyon!

2014\11\21 haanchee 17 komment

"Nemszeretem" lista

Vannak dolgok, amiket nem szeretek a futásban. Na jó, nem pont ez a legjobb kifejezés, hogy nem szeretem, inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem bánnám, ha ezek nem lennének, nem történnének meg. Persze ezek egyéni dolgok, mert ezek velem fordulnak elő, másoknak nincsenek ilyen problémái, vagy másmilyenek vannak.

Ez az én szubjektív "nemszeretem" listám.

- A 10 lábujjkörmömből utoljára 2 éve volt mind a 10 ép egyszerre. Általában 3-4 ronda, sérült, kék, gyulladt, hiányzik a fele vagy az egész, és egyebek. De volt már olyan is, hogy egyszerre 8 volt "beteg". Ha kisebb a cipőm, ha nagyobb, akkor is meg tud nyomódni a körmöm. Az Ultrabalaton után így nézett ki a lábam. Nem is hordtam szandált egész nyáron, csak egyszer. :) Ronda, mi? Még szerencse, hogy nem látszik, ami le van ragasztva és be van paradicsomozva. :)

labujjak.jpg

- Sokszor vannak vízhólyagok a lábamon. Hosszú verseny után mindig, minden óvintézkedés ellenére. A legrosszabb, amikor valamelyik köröm alatt keletkezik egy bumszli. De ezeket a legnagyobb lelki nyugalommal szoktam kiszurkálni - természetesen fertőtlenített tűvel, majd magát a hólyagot is fertőtlenítem.

- Az arcbőröm gyakran megsínyli a futást. Nagyon hamar kezdek izzadni, és nagyon hamar sósat izzadok, ami egy idő után szétmarja az arcbőrömet. Épp ezért versenyeken is rendszeresen törölgetem, mosom le az arcom, és kenem be valamilyen krémmel. Más kérdés, hogy a sós izzadsággal keveredő krémnek rettenetes íze van, amikor véletlenül belefolyik vagy beletörlöm a számba. :)

- A hideg időben futás közben állandóan folyik az orrom. Kb. 5 percenként törölgetnem és fújkálnom kell. Ennek következményeként gyakran piros az orrom, amit szintén kenegetek.

- Állandóan mosok. Annyi futócuccot használunk egy héten, hogy legjobb esetben is kétnaponta mosnom kell. És teregetnem. Utálok teregetni. :)

- Mindig vizes (izzadt) a hajam futás után, ezt minimum meg kell szárítani, de inkább meg kell mosni. Szóval sokszor kell hajat mosnom és hajat szárítanom, amire rengeteg idő megy el.

Hm, most kb. ennyi jut eszembe. Nem is olyan sok a "nemszeretem". :) És igen, ez legyen az életemben a legnagyobb probléma, hogy néha megnyomódnak a körmeim, lesz pár vízhólyagom, piros az orrom és a bőröm, és sokat kell mosnom. :) Amúgy meg szeretek futni. :)

Neked van "nemszeretem" a futásban?

 

Ahh, a térdem...

Szeretnél futni, de érzékeny a térded? Futsz ugyan, de állandóan gyötör a fájdalom? Nem kell, hogy így legyen!

Egyre több fiatal lány panaszkodik arra mostanában, hogy fáj a térde a futóedzések alatt és után, ez pedig rontja a sport élvezeti értékét, és az egészségre is káros. De miért van ez így, és miért nem a férfiak panaszkodnak ilyen jellegű fájdalmakra?

Az ok egyszerűen biológiai: máshogy működünk, mint a férfiak.

„A különbség abból adódik, hogy a nőknél általánosabb a kötőszövet gyengesége, melynek hátterében a szülésre való felkészülés áll, illetve gyakrabban fordul elő náluk lúdtalp, túlsúly és mozgásszegény életmód. A lúdtalp fokozódhat a terhesség hatására, ha pedig kezeletlenül marad, akkor megváltozik az alsó végtag tengelye, ezáltal másfajta, nagyobb terhelés hárul a térdre, így hamarabb elkopik az ízület.” – mondja Dr. Dobos Márta, az Oxygen Medical holisztikus szemléletű ortopédusa.

Egy brit kutatás szerint a középkorú nők több mint fele tapasztal legalább egyszer valamilyen térdfájdalmat. A rizikófaktorok között a magas testsúly, korábbi térdsérülés, és az osteoarthritis, vagyis a degeneratív ízületi gyulladás szerepel. Ez utóbbi pedig egyre inkább fordul elő 20-40 év közötti fiatal nőknél is. A nők ugyanis egyre gyakrabban, és egyre fiatalabb koruktól kezdve végeznek olyan mozgásformákat, amelyekben ugrások, szökkenések, gyors helyzetváltoztatások, kanyarodások, hirtelen megállások és megindulások vannak, ezek pedig folyamatosan terhelik és „nyírják” a különösen a térdízületeket. A foci, a kosárlabda, a kézilabda, a röplabda, de akár az aerobik is okozhat térdproblémákat, és a futás is képes erősen igénybe venni a térdeket.

Fáj, fáj, de mennyire és hogyan?

Aggódsz, mert fájdalmat érzel a térdedben, és sérült ízületre gyanakodsz? Ha a fájdalom mértéke enyhe, vagy közepes, és csak ritkán fordul elő mozgás közben, valószínűleg nincs okod aggodalomra. Ám ha a fájdalom rendszeres ugyanabban a térdedben, nem segít a pihentetés, a jegelés, illetve vettél be nem szteroidos gyulladáscsökkentő gyógyszert is, valószínűleg nagyobb a probléma. Ha a térdízületben mozgásbeszűkülést, mozgáskorlátozottságot tapasztalsz, duzzanat, fájdalom és fájdalmas ropogás kínoz, fordulj szakorvoshoz. A korai diagnózis és a korai kezelés esetén várható csak a teljes gyógyulás. Trauma esetén baleseti sebészhez, krónikus problémák esetén ortopéd orvoshoz ajánlott menni.

„Az orvos fizikális vizsgálatot végez. A beteget mezítláb járatja, megnézni a járás normalitását, harmóniáját, nézi a végtagok szimmetriáját, a terhelési tengelyt, tengelyeltéréseket, lúdtalpat, ízületi deformitásokat, műtéti hegeket, maradandó deformitásokat. Emellett lépcsőzteti a beteget, majd fekve, terhelés nélkül megvizsgálja a passzív mozgásterjedelmet, majd az izomerőt, megnézni a szomszédos ízületek mozgásait, valamint ellenőrzi a bokákat és a csípőt is.” – vázolja a szakértő az ortopéd vizsgálat menetét.

terd.jpgHa mégis fáj, kíméld!

Ha odafigyeltél a fokozatosságra, bemelegítésre, levezetésre, nyújtasz is rendesen, és táplálkozásoddal is igyekszel hozzájárulni az ízületeid egészségéhez, mégis fájdalmat tapasztalsz, akkor a további terhelés helyett koncentrálj a pihenésre, illetve válassz olyan sportot, ami ízületkímélő, de erősíti a térd körüli izmokat. Dr. Dobos Márta ortopédus szakértő leginkább az úszást – a gyors- és a hátúszást, míg a mellúszást nem – ajánlja. A biciklizést és az ugrásokat tartalmazó edzést a futáshoz hasonlóan érdemes szüneteltetni.

„A szakember a diagnózis pontosítása után, melyet röntgen, ultrahang, vagy MR vizsgálat segítségével tehet meg, konzervatív kezelést, vagy műtéti megoldást ajánlhat. A konzervatív kezelés általában a végtag kíméletét, pihentetését, felpolcolását, jegelését, gyógyszeres kezelést foglalja magában, valamint gyógytornát és fizioterápiát, fürdőkezelést is indikálhat.  A műtéti megoldás általában a terápiás sor végén van, de lehet első választandó eljárás is.” – mondja a doktornő.

Gyógyulás alternatív módszerekkel

A térdfájdalom kiküszöbölésére alkalmas lehet a hialuronsavas injekciókúra. A hialuronsav egy természetesen is előforduló molekula, mely „keni” az ízületet és tompítja a felszínét ért lökéseket. Az orvos az oszteoartrózis által érintett nagyízületbe fecskendezi az átlátszó, hiarulonsavat tartalmazó gélt, hogy csökkentse a fájdalmat, valamint visszaállítsa az ízület kenését és lökéscsillapítását. A kúra 1-3 darab, hetente elosztva beadott injekciót tartalmaz. A hatás fokozatosan adódik össze, így akár fél évig javíthatja az ízület terhelhetőségét.

Jó megoldás lehet a lökéshullám terápia is, amely egy nagy energiájú, hallható hullám, ami miután áthatol a test felszínén, – az orvos egy gél felvitele után a megfelelő kezelőfejjel a kijelölt helyre juttatja a hullámot – beindítja a test öngyógyító mechanizmusait, oldja a triggereket, élénkíti a vérkeringést és az anyagcserét. Ezáltal a kezelések nem csak a fájdalmat csökkentik, de a valódi okot szüntetik meg a sérült szövetek fokozatos regenerálásával.  A terápia eredményessége már néhány kezelés után érezhető, de a teljes kúrához 2-6 kezelésre is szükség lehet.

A Guna bioterápia is eredményesen segíthet a térdfájdalom leküzdésében. A természetes hatóanyagokat alkalmazó terápia nem más, mint a fiziológiai állapotot helyreállító orvoslás. A kezelés egy injekciókúra, amelynek ampullái hatékony megoldást jelentenek az ízületi fájdalomcsillapításban. Az ampullák speciálisan előállított kollagént és olyan segédösszetevőket tartalmaznak, amelyek gyors és hatékony javulást biztosítanak. Guna bioterápia szinte fájdalommentes, emellett az elváltozás okát célozza meg, nem pedig a kiváltott tüneteket, így jóval hatékonyabb, specifikus terápiát tud nyújtani.

Van remény a fájdalommentes sportra!

- Lépésről lépésre

Mint minden téren, a futásban is fő a fokozatosság, ne akarj rögtön maratont futni, ha egyelőre még az 5 km teljesítésénél tartasz! Haladj lépésről lépésre, tudatosan felkészülve a növekvő terhelésre, így nem fogod sokkolni az ízületeid és az izmaid. „Az edzés lényege, hogy hogy a szervezet stresszhatásnak van kitéve, amelyhez egyre jobban alkalmazkodva javul a teljesítőképesség. – mondja az ortopédus szakértő. A cél, hogy egyre jobb alkalmazkodáshoz szoktasd a tested, így a szív-, és érrendszeri, a keringési, a légzési, az izomzati, az ín-, a szalag-, és az ízületi rendszert is.” Tartsd be a terhelés és a pihenés helyes arányát, hogy megfelelően regenerálódni tudj az edzések között.

- Melegíts be, vezess le

A futóedzések előtt ne feledkezz meg az alapos bemelegítésről, mert ezzel csökkentheted a sérülések esélyét is. „A bemelegítés során serkentjük a szívműködést, a vérkeringést, a légzést, emelkedik az izomhőmérséklet, a hajszálerek pedig kitágulnak.” – vázolja Dr. Dobos Márta.

Edzés után elengedhetetlen a nyújtás, mert ez lazítja az izomzatot, az ízületeket, növeli a mozgáslehetőséget és csökkenti a sérülésveszélyt. Nyújtáskor az izmokat statikusan, rugózó mozdulat nélkül nyújtsd meg, és 10-20 másodpercig tartsd ki.

- Táplálkozz okosan

Az étkezéseddel is hozzájárulhatsz ízületeid egészségéhez. Érdemes olyan ételeket fogyasztani, amelyek csökkentik az ízületi gyulladást, és védik, olajozzák az ízületeket. A magas omega-3 zsírsavtartalmú tengeri halak, a lenmagolaj, a tökmagolaj, és az olajos magvak fogyasztása segíthet, ezek kívül a sovány pulykahús fogyasztása ajánlott a vörös húsok helyett. A tejtermékek kalciumtartalma is javítja az ízületek állapotát, de magnéziumot, D-vitamint és C-vitamint is ajánlott bevinni a táplálkozás során. Fogyassz sok friss gyümölcsöt és zöldséget, amelyek vitamintartalmuk mellett az esetleges gyulladás csökkentésében is segítenek.

- Erősíts vitaminokkal és ásványi anyagokkal

Számos ízületvédő készítmény kapható a patikákban, amelyeket érdemes kúraszerűen szedni, hogy ízületeidet a lehető legjobb formában tudhasd, és megóvhasd magad a felesleges fájdalomtól. Ezek az ízülettápláló kapszulák egyszerre tartalmazzák az összes olyan ásványi anyagot és vitamint, amire szüksége van az ízületeidnek. Fontos, hogy olyan készítményt válassz, ami MSM-et, glükozamint, kondroitint, hialuronsavat és kollagént is tartalmaz, és nem hiányzik belőle a folsav, a C-, a D-, a B6-, a B12- és az E-vitamin, illetve a kalcium, a magnézium, a cink és a szelén sem.

A cikk megjelent a Wellness magazin 2014/3. számában.

2014\03\06 haanchee 6 komment

Álmok és célok - érjük el őket! De nem mindegy, hogyan!

Rengeteg futót ismerek. Rengeteg olyan futót ismerek, aki rengeteget fut. Nálam sokkal többet, és sokkal jobb, vagy csak kevésbé jobb, netán rosszabb eredményekkel. Lépten-nyomon látom az edzésnaplókat, a napi, heti, havi teljesítményeket, a versengést, kinek van idén több kilométere, és ki a gyorsabb. Mindenütt röpködnek a számok. 50-70 kilométeres edzések. 200 kilométeres hetek. 600 kilométeres hónapok. És megy egymás "piszkálása" (bár ez nem a legjobb szó rá), hogy ki mennyit, hogyan és miért edz. De valóban szükség van erre?

Persze nekem is vannak álmaim, céljaim, amikért dolgozom. De azt látom, hogy sokan hajlamosak túlzásokba esni, és sokkal több edzést bevállalni, mint amire amúgy szükség volna egy-egy verseny teljesítéséhez. És azt is látom, hogy ezek az emberek sokszor már a versenyszezon előtt kicsinálják magukat. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Lesérülnek, szenvednek az edzéseken, visszaesik a teljesítményük, esetleg egyik betegségből a másikba esnek, mert a sok futás annyira legyengíti a szervezetüket. Unják a sok futást, elegük van, de lelkifurdalást éreznek egy kihagyott edzés miatt, nyűglődnek, szenvednek, és megtörve várják azt a versenyszezont, amire egyébként nagyban készültek. Tényleg így a jó? Aki ezt csinálja, ezt érzi, vajon elgondolkodott már azon, hogy valamin változtatni kellene?

Csúnya dolog, de ilyenkor, ezeket a futókat látva, hallva, fásultságukat és fáradtságukat tapasztalva azt érzem, hogy én jól csinálom. Még akkor is, ha soha nem fogok egyetlen versenyt sem megnyerni, nem fogok országos csúcsot futni, nem küldenek világbajnokságra, nem jutok el egyetlen nagy külföldi idol-versenyre sem, mert kevés vagyok hozzá. Még akkor is így érzem, ha lehet, hogy nem fogom tudni megvalósítani a saját futó-álmaimat sem.

De én nem vagyok sérült, nem vagyok fáradt, nem vagyok fásult, nem érzem nyűgnek az edzéseket. Lelkesen és izgalommal telve várom a versenyszezont. Tudom, hogy nehezek lesznek a versenyeim, de bízom magamban és az elvégzett edzésmunkámban. Tudom, hogy az edzőm úgy építette fel az edzéstervemet, hogy felkészült legyek, de ne hajtsam szét magam feleslegesen. Ahova kellett, odatettem magam, ahol lehetett, ott lazítottam, feltöltődtem.

Hosszú volt az utam idáig. Sokáig én is hajszoltam a kilométereket, többet akartam futni, több versenyen elindulni, sorozatterhelést vállalni. Kicsinek és gyengének éreztem magam másokhoz képest. Valószínűleg az is vagyok, és az is maradok. De már úgy érzem, rendben vagyok magammal és a futással is. Helyretettem a fejemben a dolgokat, lecsillapodtam, nem futok a többiek után és nem hasonlítom magam másokhoz. Persze ámulva figyelem a "nagy" ultrások teljesítményét, örülök a sikereiknek, és drukkolok a náluk "kisebb", feltörekvő futóknak is, örömmel versenyzem és edzem közöttük, de nem akarom minden áron utolérni  őket. Tudom, hol a helyem, eltettem magam szépen az ultrás polcrendszer megfelelő polcára. A tavalyi év jó tanulóév volt erre. Megnéztem, mások hogy csinálják, láttam jó, jobb, rossz és rosszabb példákat is. Már tudom, hogy én hogyan szeretném ezt csinálni.

Kaptam "támadásokat", hogy keveset futok, ez kevés és gyenge az én céljaimhoz. De én meg azt gondolom, hogy ez így nekem jó, ennek számomra csak így van értelme. Csak úgy akarom csinálni, hogy nekem jó legyen. Van, hogy éppen nekem sincs kedvem futni, nehezebben megy egy edzés, rosszul sikerül egy verseny. De mégsem éreztem még soha azt, hogy elegem van, nem akarok kimenni, unom, utálom a futást.  Nem veszem véresen komolyan, nem vagyok élsportoló, nem múlik rajta az életem. Csak magam miatt csinálom, magamnak szeretnék bizonyítani és megfelelni. Addig és úgy csinálom, ameddig jól érzem magam tőle. Annyit futok, amennyi számomra szükséges a céljaim eléréséhez, és úgy futok, hogy a céljaim eléréséhez szükséges utat lehetőleg élvezzem.

Már senkinek és semminek nem akarok megfelelni, csak magamnak, a saját elvárásaimnak. Magamon kívül még két embernek tartozom elszámolással: a férjemnek és a fiamnak. Nem magyarázkodom többé, miért futok ilyen keveset másokhoz képest, én miért nem futom sorra a 100 km feletti heteket, és miért van elég önbizalmam ahhoz, hogy egy egyéni Ultrabalatonnak neki merjek indulni. És azt sem magyarázom el senkinek, hogy én miért nem vagyok és miért nem voltam még soha sérült. Hiszem, hogy amit csinálok, az elég lesz ahhoz, hogy meg tudjak felelni a saját elvárásaimnak, és élvezettel, sérülésmentesen, boldogan futhassak addig, ameddig akarok.

Azt gondolom, minden futónak érdemes egy gyors számvetést készítenie arról, hogy kinek akar megfelelni, élvezi-e, amit csinál, és van-e értelme úgy, ahogy csinálja - ez mindenkinek segíthet tisztába tenni a dolgokat, és megelőzhet néhány problémát. Ha eldobjuk a fölösleges megfelelési kényszert, az extrém elvárásokat, nem lehet, hogy minden kicsit jobban és könnyebben megy? Nálam működik!