"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2015\11\21 haanchee 1 komment

„Nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne hozzam ki magamból a bennem ragadt szenvedélyt” - Dr. Paál Emőke terepfutó

Dr. Paál Emőke nem csak itthoni, hanem külföldi terepfutóversenyek résztvevője és nyertese - kattints, és olvasd el a vele készült interjúmat!

„Általában frászt kapnak körülöttem, amikor sérülten, betegen, jégben-fagyban vagy tűző napon, hajnalban vagy éjjel is megküzdöm a napi edzéseimet. Viszont ugyanezt senki mástól nem várom el” – Dr. Paál Emőke terepfutó, pszichiáterrel beszélgettem.

2014\09\23 haanchee 4 komment

Szimpla Élmény - egy nem szimpla terepfutó élmény

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

szimplaelmeny.jpg

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

IMG_7752.jpg

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

DSC_1300.jpg

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

DSC_1303.jpg

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki

Cipő városi terepfutóknak: Salomon CityTrail X-Scream teszt

Ha meghallom azt, hogy Salomon, akkor egy remek terepfutócipő-márka ugrik be róla. Egy olyan márka, amiből nekem nincsen cipőm, ugyanis annyira ritkán futok terepen, hogy eddig nem gondoltam, hogy be kellene ruháznom egy terepcipőre. A terep iránti vágy megvan, tudom, hogy jót tenne, ha nem csak aszfalton edzenék, és egyébként szeretek is terepen futni, ha valahogy odakeveredem. Jó élmény volt az a Balboa-kör, amit lefutottam, és még jobb élmény volt a tavalyi Zsákbamacska futás, ahol az aszfaltos cipőmben végül második lettem.

Nemrég azonban lett egy Salomon cipőm, a hazai forgalmazó AmerSports jóvoltából. A márka ugyanis gondolt egyet, és csinált egy „városi terepfutócipőt”, elindítva ezzel a CityTrail fantázianevű vonalat. A marketingszöveg szerint „a CityTrail futó a városban lakik és a futás napi szinten része az életének. Inspirálják a hegyek és a természet, és szeretné átélni a terepfutás élményét a városi környezetben is. A betonon futás nem elégíti ki, terepeket keres a városban, fut a parkokban, lépcsőkön, hidakon, emelkedőkön fel és le, minél változatosabb az útvonal, annál jobb. Kipróbál mindent és végigfut mindenhol, mert ki szeretne zökkenni a mindennapok monoton rutinjából, minél távolabb az utcai futás egyhangúságából. Ehhez már csak egy agilis futócipőre van szüksége, mely kiválóan alkalmazkodik a gyors váltásokkal járó és változatos mozgáshoz, egyedülálló a tartása és a megjelenése. Persze párnázottságra és érzetre hasonlítson az utcai futócipőkhöz, de illeszkedés és védelem szempontból teljesítsen úgy, mint egy terepfutócipő.” Ez tehát az irányvonal, amihez elkészültek a cipők, és ebből kaptam én egy szép rikító sárga X-Scream modellt.

salomon_x_scream_fluo_yellow_14_gross.jpg

Őszinte leszek, mióta márciusban a 12 órás versenyen egy vékony talpú cipőben szétvertem a jobb bokámat és talpamat, és utána megvettem a Hokámat, ami viszont minden probléma nélkül végigvitt a 24 óráson és az Ultrabalatonon is, minden vékony talpú cipőtől félek. Nem szívesen veszem fel őket, mert tartok attól, hogy – bár a lábam helyrejött, megerősödött, és tudatosan figyelek is a helyes lábtartásra – a probléma újra előjön. De egy-egy új cipőnek azért mindig adok esélyt, hogy meggyőzzön, nem kell félnem a vékonyabb talpú cipőktől.

A Salomon CityTrail X-Scream külsőre már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet, szerintem nagyon szép kivitelezésű cipő, többféle színben kapható. Egyetlen dolog nem az igazi számomra, a gyorsfűző, azzal soha nem voltam kibékülve, nem tudom vele úgy meghúzni és befűzni a cipőt, ahogy az nekem kényelmes, valahol mindig szorít, hiába lazítgatom, igazgatom. Az viszont tetszik, hogy a gyorsfűző végének egy helyes kis zsebet csináltak a cipő nyelvén, ahová be lehet tűrni, így nem zavaró, nem fityeg, nem balesetveszélyes.

A cipő felső része elég szűk, de nem szoros, nem kellemetlen, tökéletesen illeszkedik és simul a lábfejre, jól tartja azt, de van elég hely a mozgáshoz is. A nyelv hosszan össze van varrva a cipő felső részével, így nem mozog el, nem dörzsöl, és varrás miatt a kövek, sár, fű nehezen jut be a cipőbe. A szellőzése rendben van, nem éreztem, hogy nagyon melegedne benne a lábam.

salomon_x-scream_yellow.jpg

A cipő talpa elég vékony, és a számomra megszokotthoz képest keményebb, de futás közben mégsem éreztem kellemetlennek – igaz, ha ebben a lábbeliben futottam, fokozottan figyeltem a lépteimre, hogy a lehető legpuhábban, a lábam odacsapása nélkül érkezzek le a talajra. A talpkialakítás ösztönzi az embert arra, hogy helyes futótechnikával fusson, ne sarokra érkezzen, hiszen a sarokrésznél nem túl erős a csillapítás. A talp nem sima, mint egy aszfaltos cipő esetében, hanem recés kialakítású, hogy vegyes talajviszonyok között ne csúszkáljon, emellett hajlékony és rugalmas.

Az X-Scream nagyon könnyű és gyors cipő, futás közben alig éreztem, hogy a lábamon van. Kipróbáltam aszfalton, füvön és murvás felületen is, mindhárom borításon jól tapadt, nem csúszott, nem fordult ki benne a bokám, nem csúszkált el, stabilan tudtam benne futni. „Rendes” terepen, tehát erdőben nem próbáltam ki, ott a férjem vitte el egy körre, és bár tetszett neki a cipő és kényelmesnek találta, ő is inkább a vegyes, városi talajra érzi ideális választásnak, első számú terepfutó cipőnek nem fogná be.

Azt gondolom, hogy a Salomon X-Scream jó választás azoknak a futóknak, akik heti 2-3 alkalommal, alkalmanként max. 15 kilométert futnak aszfalton, füves, murvás, salakos felületen – vagyis a CityTrail „elgondolásnak” megfelelően alakítják az edzéseiket. Gyorsan futni nagyon jól lehet benne, a speciális talpkialakítás remekül segíti az elrugaszkodást és a csúszkálás-mentes talajfogást.

Összességében egy jó cipőnek tartom ezt a modellt, és második-harmadik számú futócipőnek a rövidebb edzéseimre rendszeresen használom a továbbiakban is.

salomonmilcs.jpg

 

A cipőtesztelésbe természetesen a család legfiatalabb tagja is beszállt (önként), bár ő csak az előszoba és a konyha között, vegyes talajon (parkettán és metlachin) tesztelte a lábméreténél mindössze 19 számmal nagyobb cipőt, de nagyon élvezte a dolgot! :)

 

Terepre merészkedtem - avagy a Zsákbamacska futás

Aki ismer valamennyire futás szempontjából, vagy valaha is látta az edzésnaplómat, tudja, hogy nagyon-nagyon-nagyon ritkán, vagy még annál is ritkán megyek terepre futni. Hiába nőttem fel a Mátra alján, a hegyeket, emelkedőket csak messziről szeretem csodálni, túrázva még elmegy, futva meg minimális az irántuk érzett szeretetem.

IMG_5820.jpg
Időnként elhatározom, hogy na, majd most próbálok terepre menni edzeni, mert nem rossz az, sokat lehet tőle fejlődni, más élményt ad, szép a táj, jobb a levegő - de valahogy sosem szántam rá magam, hogy ne a szigeten vagy a városban tudjam le az edzéseimet. Ennek nem a lustaságom az oka, hanem inkább az idő. Tudom ugyanis, hogy terepen sokkal lassabb vagyok, így egy 10 kilométeres edzés nem maximum 1 óra, hanem több - én pedig nem szeretnék a szükségesnél több időt elvenni Milcsitől a hóbortjaim miatt, így is eljárkálok minden hétvégén hosszú órákra a hosszú futások miatt. Azt is tudom, hogy ha járnék terepre, hamar fejlődnék, és egy idő után ott is gyorsabban, hatékonyabban menne a futás, de eddig még nem tudtam rászánni magam, na, hát ez van.

A terepfutás eseményeit természetesen figyelemmel követem, többször voltam már frissítő, segítő versenyeken, és a Balboa kört is sikerült már egyszer teljesítenem - idén ez volt az egyik terepfutásom, a másik megy egy pásztói köröcske a Nyikom felé. Amikor megláttam a Zsákbamacska futás versenykiírását, rögtön felkeltette a figyelmem, és megállapítottam, ez egy igazi szivatós, lutri verseny, amire szívesen elmennék. A lényege, hogy nem tudni előre, mennyi lesz a táv, addig kell futni (terepen), ameddig a rendezőség azt nem mondja, hogy állj. Vacilláltam rajta, hogy menjek, ne menjek, mi legyen, aztán elhalt az ötlet, annyit foglalkoztam még a versennyel, hogy betettem egy cikkbe, amit különleges futóversenyekről írtam, hogy ajánljam másoknak (igaz, az olvasók már csak jövőre tudnak rajta részt venni, mert a lap még nem jelent meg). Nagyjából el is engedtem ezt a versenyt, mondván, mi a fenének akarok terepen versenyezni, ha nem edzem ott, el fogok tévedni, én leszek az utolsó, nem bírom végig, hiszen ki tudja, milyen hosszú lesz a táv. Aztán jött a levél a heti közös BMW edzésről, hogy a Zsákbamacska futáson lesz. Péntek délelőttig kellett visszajelezni, hosszas gondolkodás után csütörtökön este 10 körül eldöntöttem, hogy akkor elmegyek, és kipróbálom magam. Végtére is idén már kétszer futottam terepen! :) És ultrázni is úgy kezdtem el, hogy nem futottam hosszút, terepversenyezni is elkezdhetek terepfutó edzések nélkül. :)

IMG_8802.jpgVasárnap reggel Sanyosz és Edina jóvoltából jutottam el a rajtba, a Csillebérci Szabadidőközpontba, ahol már gyülekeztek a futók, köztük a népes BMW csapat - a mezőny kb. harmadát mi adtuk, igen családias hangulatú verseny készülődött, de úgy látszik, hogy sokan megijedtek a macskától. A rajtszámot Berzsó és Marcsi adta át, mellé egy technikai zokni járt. A listában nem jól szerepelt a nevem, kértem is viccelődve, hogy javítsák ki, mert ha nyerek, akkor ne rossz néven szólítsanak. :) Felszerelkeztem az UltrAspire kulacsövvel, amit Milán nyert, az övtáskájában egy fél gél, zsepi, telefon, és mp3 lejátszó kapott helyet, hátul pedig a 2x2,5 dl víz biztosított arról, hogy ne haljak szomjan, ha esetleg eltévednék.

Próbáltunk puhatolózni, hogy mégis mire számíthatunk, de Csanya, Nagy Peti és Ulrik is hamiskás mosollyal hárította el az érdeklődést, és csak annyit közöltek, hogy egy kör kb. 7,8 km, és legalább 1 km-t azért futnunk kell. Igazi lutri, de őket ismerve valami hosszabb távra számítottam. 10-kor végül elrajtoltunk, valahol a mezőny közepén helyezkedtem, és próbáltam felmérni a terepet. Az első hosszabb rész síkon és lefelé haladt, jól futható volt nagyon, itt még Sanyosz, Gergő és Anita nyomában haladtam. Aztán jött egy emelkedő, ahol Sanyosz faképnél hagyott minket, és mivel én is szépen meg tudtam futni, ezért ráálltam a saját tempómra, és haladtam, innentől egyedül. Lankás emelkedők, jól futható lejtők és sík részek váltották egymást, majd jött is a frissítő 3,5 km-nél. Ezután egy sík, nagyon tempósan futható szakasz következett, amit nagyon szépen sikerült megnyomnom, egy kanyar után egy közepes, de még futható, majd egy kőkemény emelkedőbe torkollott, itt bele kellett sétálnom, de próbáltam tempósan haladni. Persze a fülemen is a levegőt vettem, nem vagyok ehhez hozzászokva egyáltalán, és tisztelettel gondoltam az előttem haladó gyorslábúakra (akiket persze nem láttam), akik meg tudják ezeket futni. Szerencsémre az emelkedő után lankás, jól futható terep jött, majd ismét kemény emelkedők. Itt került látótávolságomba Mariann, jó volt, hogy végre feltűnt valaki előttem, mert lehetőségeimhez mérten tudtam rá tapadni, azaz tartottam a köztünk lévő távolságot, és futottam, ahol tudtam. Elég hamar visszaértünk a versenyközpontba, le is ment egy kör. Konstatáltam, hogy annyira nem gyilkos, rosszabbra számítottam, és egész jól sikerült az első ismerkedő etap, innentől már tudom, hogy hol tudok futni, hol sétálni, és hogyan kell beosztanom az erőmet. Sajttal és ropival frissítettem, kólát ittam, Marcsi izót töltött az egyik kulacsomba, Berzsó pedig mondta, hogy a 2-3. helyen állunk Mariannal.

1167265_10201112781275728_136230208_o.jpg
Én futottam ki gyorsabban a pontról, de Mariann a rutinjának köszönhetően a lejtőn utolért és megelőzött, ő bátrabban futott, én inkább óvatosabban, aszfaltos cipőben nem akartam elhasalni. Betettem az egyik fülembe a zenét, hogy kicsit motiváljon, és ne legyek egyedül teljesen. Az első emelkedőn utolértem Mariannt, és furcsa módon le is hagytam, ami meglepő volt, mert ő sokkal tapasztaltabb terepfutó, mint én. Viszont innentől én haladtam a 2. helyen, ami szintén meglepő volt. A frissítőponton kaptam az infót, hogy Enikő, az 1. lány 3,5 perccel van előttem, megköszöntem, és haladtam tovább, gondolván, hogy mivel úgy sincs esélyem befogni, haladok szépen ugyanúgy, ahogyan eddig, a saját tempóban, az érzéseimre és az erőnlétemre hagyatkozva. Az egyik meredek emelkedő tetején Csanya és Peti vigyorogva jöttek szembe, közölték, hogy remélik, tudom, hogy a cél még nagyon messze van, válaszoltam, hogy mindjárt gondoltam, hiszen a személyük szinte garancia erre. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy lehet, hogy ha itt bekanyarodom, ott lesz a cél, hiszen a két főrendező mi mást keresne itt együtt, egyszerre, de mivel nem intett le senki, hát mentem tovább. Jól éreztem magam, és bár a tájat az erős koncentráció miatt nem nagyon volt időm csodálni, nem voltak negatív gondolataim, nem fájt semmim, és jólesett a futás, élveztem a versenyt, meg azt, hogy bírom (ezt) a terepet.

A 2. körről beérve szembetaláltam magam Enikővel, aki pont akkor ment ki a pontról. Fura volt, hogy ennyire meg tudtam közelíteni, mert ő is klasszisokkal jobb terepfutó, mint én (illetve én nem is vagyok terepfutó, szóval erről ennyit). Frissítettem, aztán futottam ki a 3. körre, lendületesen lefelé a lejtőn, gyűjtve az erőt az emelkedőkre. Eldöntöttem, hogy a frissítőnél megeszem a gélt, hogy a nagy emelkedőre "leérjen", és adjon még egy kis energiát. A ponton mondták, hogy 1 percre van előttem Enikő, és azt is megsúgták, hogy valószínűleg már nem találkozunk többet, ergo még egy körre nem kell kijönni, vagy ha igen, idáig már nem kell elfutni. A tempós részt szépen megfutottam, majd az emelkedő aljáról láttam, hogy Enikő kb. 500 méterrel van előttem, és egy srác is van köztünk. Haladtam felfelé, kocogva, majd sétálva, a srácot egyszer csak utolértem, és le is hagytam, majd elértem annak az emelkedőnek az aljára, ahol Csanyáék az előző körben szembe jöttek. Enikő már a tetején volt, kb. 200 méterrel előttem, majd bekanyarodott a jelzésen, ahol kellett. Én is felkaptattam, bekanyarodtam - és egyszer csak célba is értem. Mivel fotó is készült a befutásról, vicces fejjel örömködve léptem át a földre tett piros szalagot. Enikővel és az előttünk célba érkezőkkel gratuláltunk egymásnak, pár perccel utánunk pedig teljes lett a női dobogó, befutott Évi is. Közösen visszamentünk a célba, megbeszélve élményeinket. Jó érzés volt, hogy 2. lettem, és hogy az én terepfutó tapasztalatommal (a kb. nullával) dobogóra tudok állni (az aszfaltos cipőmben) egy versenyen ilyen rutinos terepesek között.

A versenyközpontban mindenkit pezsgővel vártak, majd miután mindenki megérkezett, gyorsan eredményhirdetés következett. A dobogósok egy-egy macit kaptak, ami Csanya szerint cica - igazi zsákbamacskát sajnos nem tudtak szerezni, de a maci is nagyon cuki. (Milcsinek ő lett az új kedvence, azonnal ölelgetni kezdte, mikor megmutattam neki, és Hejte maci nevet ragasztottuk rá.) Közösen fotózkodtunk a helyezettekkel és a macikkal, majd a kapott földi jókkal együtt Dani hazafuvarozott.

1264620_509050239177741_1457163764_o(1).jpg

Tetszett nagyon a verseny, futható, de azért mégis igazi terep pálya volt, ahol a magamfajta gyakorlatlan terepes is tudta élvezni a futást, és nem akart elpusztulni az emelkedőn felfelé. A 21,4 km-t, amennyi végül lett (600 m szinttel) 2 óra 22 perc 44 másodperc alatt futottam le, ami 6:40-es átlag, szerintem ez nem rossz. Szerencsére nem estem el, nem fordítottam ki a bokáim, nem tévedtem el, nem csúsztam árokba, nem estem bokorba - nálam ezek is szuper pozitívumok. És mivel a dobogósok jövőre meghívásos alapon részt vehetnek a Zsákbamacska futáson, hát jövök jövőre is - addig pedig megpróbálok kicsit többet edzeni terepen, mert most már van plusz motivációm is.

Fotók: Szaszafotó, Ironphoto, Andrew Erdei

Bedaráltam Rocky-t!

Őszintén megmondom, hogy nem vagyok egy nagy terepfutó, vagyis egyáltalán nem edzem terepen, kb. évente egyszer tévedek be az erdőbe. És bár a Mátra tövében nőttem fel, szégyen-gyalázat, hegyre sem tudok, és nem is szeretek futni. Ennek ellenére a fejemben ott van a terepfutás gondolata, hogy szeretnék többször terepre menni, mert erősít, máshogyan fejleszt, mint a síkfutás, és más élményt is ad. De valahogy sosem jutok el odáig, hogy ebből valami legyen.

balboa2_0227.jpgA terepfutással kapcsolatos eseményekről, történésekről persze rendszeresen tájékozódom, figyelem az eredményeket, többször voltam segítőként a T100-on is, a pilisszentlászlói Kis Rigó éttermet pedig lassan csukott szemmel is megtalálom, annyiszor voltam ott a T50 céljában. A Balboa kört pedig annyira jól "píárolják", hogy amikor megtudtam, hogy nyáron is lesz egy közösségi Balboa futás, eldöntöttem, hogy el akarok menni, és én is le akarom futni.

Milánt aránylag könnyen rá tudtam venni, hogy jöjjön ő is, főleg, hogy ő már igen jó idővel meg is futotta a kört, úgyhogy a Rocky II napján célba vettük a Fenyőgyöngyét, hogy bedaráljuk Rocky-t. A dress code szerint öltöztünk, szürke pólóba, de szinte természetes volt, hogy vennünk kell egy-egy szuper Balboás pólót is. Én szerencsével jártam, mert női méret még volt (Milánnak meg rendeltünk), mikor megérkeztünk, úgyhogy gyorsan fel is vettem, hogy abban futhassak, hátha Rocky ereje kicsit jobban tol előre ezen a számomra igencsak szokatlan terepen. Mivel nem verseny volt ez a futás, így nem is izgultam, úgy voltam vele, hogy ha tudok futni 12 órán keresztül, akkor ezt a 19 kilométert is tudom teljesíteni a benne lévő több mint 800 méternyi pozitív szintemelkedéssel együtt. Csak hogy legyen már egy kis önbizalmam, na. :)

9-kor nagy üdvrivalgás közepette elrajtoltunk, több mint 300 másik futóval együtt, sok-sok ismerőssel találkoztunk. A pálya itt még lejtett, bár a nagy tömegben lassan lehetett haladni, aztán ráfordultunk az első emelkedőre. Itt még szépen futottam, persze takarék-üzemmódban, csak ahogy jólesett, semmi vagánykodást, erőlködést nem terveztem, szerettem volna lehetőségeimhez mérten kényelmesen végigmenni, hogy élmény legyen számomra a terepfutás. Milán ment előttem, én döcögtem utána - persze sűrűn nézegetett hátra, hogy jövök-e, mert terepen nem igazán bírom tartani a tempóját. Igyekeztem haladni, és nem félni attól, hogy esetleg kimegy a bokám, de elég volt egy pillanatra kevésbé koncentrálni, máris aláfordítottam a jobb lábamat. Szerencsére nem fájt, ráléptem és futottam tovább. Aztán egy lefelé szakaszon sikerült a másik irányba is kifordítanom... no ez már eléggé kellemetlen volt, de kb. 2 perc múlva már ezt sem éreztem, és nem volt gond. A sík és a lefelé szakaszokat futottam, felfelé, ahol ment, próbáltam kocogni, de főleg tempósan gyalogoltam - és voltak olyan lefelék is, ahol nem mertem futni a csúszós talaj és a nagy kövek miatt. Csodálom azokat, akik ilyen terepen, talajon tudnak száguldozni, ez nekem még más dimenzió, viszont nagyon vonzó dimenzió.

A Szépjuhásznénál frissítettünk, az önkéntesek nagy lelkesedéssel, segítőkészen töltötték meg a kulacsokat, és tapsolva buzdítottak mindenkit. Innentől már nagyon sokan jöttek szembe, akik már odaértek a János-hegyre, és tepertek vissza a Fenyőgyöngyéhez, sok ismerőssel pacsiztunk, ment a hajrázás szinte mindenkivel, nagy vigyorgások közepette - lelkesítő volt. Egy meredekebb szakasz megmászása után végre mi is megérkeztünk a kilátóhoz, ahol a segítők krétát nyomtak a kezünkbe, hogy színezzünk egyet mi is a hatalmas Balboa feliraton. A firkálás után már indultunk is visszafelé. Érdekes módon nem éreztem, amit sok versenyen, edzésen szoktam, hogy na, még ugyanennyi hátravan - lehet, hogy azért, mert tényleg lazán, buliként felfogva futottam. Visszafelé is a gyaloglós-futós taktikát alkalmaztam, és nem próbáltam óvatoskodni - ennek következtében egy lefelé tartó szakaszon kiszaladt alólam a lábam, de nem lett belőle esés, mert az út melletti domboldalon meg tudtam támaszkodni, így csak a kezem lett koszos. Több embert is megelőztünk a visszaúton, az utolsó pár kilométert pedig szinte végig tudtam futni, kivétel a nagyobb emelkedőket, és egyszer csak a rajt-célkapuhoz vezető betonútra értünk, már csak fel kellett kocogni - persze ez nem sikerült végig futómozgással. A célba nagy üdvrivalgással érkeztünk, próbáltam minél jobban örülni ennek a teljesítésnek - 2 óra 40 perc lett a vége.

balboa2_0806.jpg

Ez a Balboa nekem most egy újfajta élményt adott, a teljesítménykényszer nélküli, edzés- és versenydrukkot nélkülöző, keménykedésmentes futóélményt, és egyben kedvet csinált a terepfutáshoz. Ezek után illene magam rávenni egyszer-kétszer, hogy terepre merészkedjem.

Fotók: Terepfutas.hu (Áron)