A tavalyi telet a szobában futva csináltam végig - persze nem helyben futva, hanem futópadon, karácsonyra ugyanis sikerült beszerezni egy helyes kis monstrumot, amelyel a szoba közepén kínozhattam magam. Nem volt rossz, de futópadozni teljesen más, mint a szabadban futni. Egyrészt iszonyú monoton a fehér falat bámulva lépkedni gyakorlatilag egyhelyben, másrészt pedig teljesen más mozgást igényel, mint amikor saját izomerőből fut valaki (a pad azért mégiscsak fut az ember alatt).

Mivel az elmúlt fél évben egész jól belejöttem a futásba - leszámítva azt az alattomos combfájást, ami még mindig keseríti az életem -, úgy határoztam, hogy az idei telet a szabadban futom végig, mert hát az milyen cool már (szó szerint). Persze a dolog nem pont ilyen egyszerű, a téli futásra azért fel kell készülni, lélekben és ruházatban is!

Borzasztó rossz dolog ám kimenni a meleg szobából ismét a szabadba úgy, hogy tök sötét van, metsző, hideg szél fúj, esetleg esik a hó, vagy tiszta pocsolya minden - ehhez nagy erőre van szükségem, de igyekszem nem elhagyni magam. Mert bár míg közeledem a Margitsziget felé, nyűgös vagyok, és legszívesebben a tévé előtt fetrengnék, az első néhány futott méter után máris jobban érzem magam! Sőt, keménynek is, mert ebben az évszakban igencsak megcsappan a szigeten körözők száma, nem mindenki vállalkozik a hidegben mozgásra. Aztán mire befejezem a kényelmes tempóban, kellemes hangulatban teljesített adagomat, még jobban érzem magam, és örülök, hogy rászántam magam a sportolásra. (Persze, mert nem szeretnék bálnához hasonlítani a téli punnyadás és a karácsony közelete miatt sem.)

Hogy ne fagyjak halálra, természetesen tisztességesen fel kell öltöznöm. A háromnegyedesről hosszú, belül bélelt futónadrágra váltottam, hosszú ujjú felsőt, azon pedig polár pulcsit viselek, és egy vékony dzsekit is magamra aggatok (ezt bemelegedés után egyelőre még le szoktam venni, mert úgy már túl sok). A baseball sapit is lecseréltem egy kötött futósapkára, és néha a vastagabb felső résszel rendelkező terepcipőmben megyek ki, hogy a szél ne fújjon be a lábfejemre. Így azért komfortosan érzem magam. Ha pedig még hidegebb lesz, akkor jöhet a kesztyű, a sál, egy vastagabb dzseki, esetleg két technikai hosszú ujjú póló egymáson, a nadrág alá meg egy bundabugyi - vagyis inkább egy short, hogy az is melegítsen.

Mínusz 15-20 fokig állítólag simán lehet a szabadban futni, az még nem veszélyes az egészségre, sőt, erősíti az immunrendszert. Emellett pedig sikeresen termelhetjük a télen igencsak megcsappant boldogsághormon-készletet, amire nagy-nagy szükség van ám, mert messze van még a tavasz.

Apró öröm a futók számára, hogy a Margitszigeten a pesti oldalon végig elkészült - és világít! - a lámpasor, így végre nem kell a sötétben vakoskodni fél körön keresztül, hanem fényárban lehet repülni.

A combfájásom az utóbbi időben vissza-visszatér rendszertelen időközönként, egyelőre semmilyen tendenciát nem tudtam megfigyelni az el- és feltűnését illetően. Van, hogy járni alig bírok, aztán elmúlik, simán tudok futni, nem fáj, aztán mire örülni kezdenék, ismét fájni kezd. Most már kezdem unni, több mint egy hónapja szórakozom vele, úgyhogy elkezdtem orvost keresni, aki megnézné, hogy mitől lehet a fájdalom, és kezelhető-e. Remélem, mielőbb megszabadulok tőle. De addig sem adom fel, amikor tudok, futok, mert mindjárt elérem az idei 1000 kilométert!