"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Eddz velem!

Indul az egyéni edzéstervezés: ha szeretnél futni, és futóedzőt keresel, aki személyre szabottan segít a céljaid elérésében, keress bátran!

Részletek a linken:
www.futnimentem.hu/edzestervezes

Hősözés. - szubjektív vélemény -


Állandó, folyamatosan visszatérő jelenség a futásban. Hős, aki fut. Hős, aki lefutott egy 10/20/40/100/200 kilométeres versenyt. Spártai hős, aki teljesítette a Spartathlont. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nem értem ezt a hősözést, nem tudok vele azonosulni. Semmi hősiességet nem találok ezekben a teljesítésekben.

A futásban nyújtott teljesítmény szerintem nem hősies, még akkor sem, ha a futó hosszú órákon keresztül futott, küzdött, szenvedett, problémákat oldott meg, felülkerekedett rajtuk. De ez egy választás, saját döntés eredménye.

Miért hős az, aki sportol? Miért hős az, aki lefut egy versenyt, amire készült? Munka, teljesítmény, áldozat van mögötte. De nem ettől még nem hősies.

És pláne miért hős az, aki lázasan/antibiotikummal megtömve/betegség miatt totál legyengülve/törött bordával stb., felelőtlenül, az egészségére nem gondolva, önmagát túlvállalva teljesít valamit? Ha szerencséje van, akkor (amellett, hogy beért a célba) nem szenved maradandó károsodást, futhat majd tovább, és lehet újra hős. De talán inkább ne legyen az, és ne legyen követendő példa. Ne ez legyen már a normális.

Mindenki azt csinál magával, amit akar, úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja, de ne dicsérjük és bátorítsuk ezeket az embereket, mintha az lenne a természetes, hogy betegen, felkészületlenül, szar állapotban versenyre megyünk! Ez minden, csak nem hősies.

Egyszer futottam sérülten versenyen, utána meg is kaptam a magamét, hogy rossz példát mutatok. Nem is mentegettem magam, tudtam, hogy ezt így nem szabad, le is írtam, és nem vertem a mellem, hogy mekkora király vagyok. Viszont azzal, amit csináltam, nem veszélyeztettem a saját hosszú távú egészségemet.

Mostanában egyre több embernél látom/olvasom, hogy betegen megy versenyre, aztán kapja a dicsérő, hősöző kommenteket, büszkén, örömmel fogadja őket, nem utasítja vissza, hanem megerősítve érzi saját magát, hogy milyen jól csinálta. Hát szerintem nem csinálta jól.
Ne erősítsük egymásban azt, hogy ez a normális, hogy ettől lesz valaki menő futó, hogy betegen odaáll versenyezni.

Egy hős nem magáért küzd. A futást és a versenyeket viszont magunkért csináljuk, magunkkal és magunkért küzdünk, de sokan látják a teljesítményt – a jót és a rosszat egyaránt. De szerintem nem jó, ha a rossz példa lesz a normális.

Nekem a hős a tűzoltó, aki bemegy az égő házba embereket menteni, hős az orvos, aki életmentő műtétet hajt végre, hős a fogyatékos gyerekét gondozó szülő vagy a segítő tanár.
A futó nem hős, a felelőtlen futó pláne nem az.

Amit leromboltál, építsd újra...

Az Ultrabalaton "benemfejezés" óta nagyon sok dolog történt velem, röviden elmesélem, mi a helyzet most.

 

Az Ultrabalaton kiszállás nem érintett túl jól, de már előre tudtam, hogy ez benne van a pakliban, két egészséges lábbal is nehéz egy 221 kilométeres ultra teljesítése, egy és egyharmad lábbal meg még nehezebb. Azóta is azt gondolom, hogy amit tudtam, megtettem, kihoztam magamból és a helyzetből a maximumot, nincs miért szégyenkeznem. Mindezek ellenére azóta sokszor lejátszottam magamban, hogy mi lett volna, ha... mit csinálhattam volna másképp, mikor lehettem volna esetleg egy kicsit keményebb. Fáj, hogy nem sikerült célba érnem, ez akkor is egy DNF, és x év múlva senki nem fog arra emlékezni, hogy milyen körülmények voltak és mi történt, csak az lesz ott, hogy nem értem célba. És hiába van két teljesítésem, ha a legutóbbi két indulásom sikertelen volt, egál ugyan, de mégsem, inkább a félig üres pohár helyzete áll fenn a félig tele helyett. No de mindegy, a Balaton még ott lesz sokáig, ha akarok, mehetek újra. Most nyaraltunk a Badacsonyban, és futottam Szigliget felé, meg a Római úton is, és rájöttem, hogy igazából szeretek ott futni.

A lábamat az UB után három teljes hétig pihentettem. Az első 3-4 napon jólesett a pihenés, azért mégiscsak futottam 180 km-t, ezt ki kellett aludni-pihenni. Utána már eléggé mehetnékem volt, de rákényszerítettem magamra a nemfutást, és max. csak erősítgettem kicsit. Utálom a nullás heteket, de muszáj volt. Június első hetében mentem először futni, egy nagyon óvatos 3 kilométerrel kezdtem. A lábam nem fájt, de hülyén léptem, nem mertem ráterhelni a jobb lábamra, féltettem, de a következő futásokon már éreztem, hogy rendben lesz. Mennyiségre nem futottam sokat, és a minőség is hagy némi kívánnivalót maga után, mert lassú vagyok, nehézkes, és nem is estek annyira jól a testemnek a futások, de a lelkemnek kellett, hogy újra mehessek. Szépen lassan, óvatosan, fokozatosan haladok előre, edzéstervem most nincs, de így teher nélkül rakhatom össze újra magam. Vettem egy új pulzuspántot, és bár nem akarok PK-val futni, de azért most mérem a pulzusom, hogy ez is segítse a visszatérésemet.

Közben persze kaptam levelet, hogy mehetek a Spartathlonra, ettől kissé kiborultam, hogy nem igaz, hogy megint ez van, mint 2016-ban, de aztán az eszem meggyőzte a szívemet, hogy idén itthon kell maradnom. Nem lehet úgy felkészülni egy ilyen futásra, hogy versenyt futok az idővel és erőltetem az edzéseket, veszélyeztetve ezzel a tökéletes felépülést. Lehet, hogy sikerült volna, de lehet, hogy nem. A meleg eleve nehezíti a visszatérésemet, ha rendesen edzésben lennék, akkor is gyengítené a teljesítményem, de így, hogy kihagytam heteket, még nehezebb. Most arra látok esélyt, hogy őszre vissza tudom magam szépen építeni egy viszonylag normális formáig, aztán keresek valami motiváló versenyt. És úgyis tudom, hogy megyek még Spártába, dolgom van még ott.

57026373_1069217263286261_1305180410237419520_o.jpg


Munka fronton nagyon jól alakulnak a dolgaim, elkezdtem a Gyerünk, anyukám! közösségnek dolgozni, én lettem a futóedzőjük, szeptembertől 3 szinten indítunk futóprogramokat az anyukák számára. Ez nagyon nagy kihívás, de örömmel csinálom, nagyon bízom benne, hogy pozitív lesz a fogadtatás, és jó dolgokat csinálunk majd. Ezen kívül tartalmakat is készítek nekik, így az újságírói vénámat is kamatoztathatom.

A HOKA-GU-Teva vonal is dübörög, ott is van teendő, ezeket a feladatokat is igyekszem jól csinálni, amennyire tudom.

Ami picit bosszant, hogy amikor a munkában szenvedtem, jó volt a futás, amikor meg végre jó a munkám is, a futás szaródott el - pedig olyan jó lett volna, ha most minden egyszerre klappol. De bízom benne, hogy lesz majd olyan hamarosan, amikor minden rendben van és összeáll. Szerintem megérdemelném!

És volt még egy jó nagy projektem, ami időközben sikerrel zárult. Befejeztem a sulit, sikeresen levizsgáztam, így atlétika sportedző lettem. Ezzel egy régi álmom vált valóra, mert már nagyon régóta szerettem volna edzői végzettséget, ezért csináltam a Thor képzést is tavaly, így most már kétféle edzői papírosom is van - és mellé azért tudásom is. Nagyon örülök neki, és nagyon szeretném is használni ezt a fajta tudásomat, szeretnék futókkal dolgozni, segíteni nekik a felkészülésben, a Gyerünk, anyukám! edzőség mellett egyéni tanítványokkal is szívesen foglalkoznék. Tudom, hogy most már mindenki IS futóedző, de bízom benne, hogy lesznek olyan emberek, akik engem szeretnének majd edzőjüknek, mert úgy gondolják, én tudok nekik a legjobban segíteni a céljaik elérésében.

Mi jön most? Építkezés, erre szánom a nyarat. Az iskolai szünet miatt össze-vissza tudom majd valószínűleg megoldani a futást, de most ez van, az legyen a legnagyobb bajom az életben, hogy a kisfiammal együtt tölthetem a nyarat, itthonról dolgozva.
Jövő héten 4 napra edzőtáborba megyünk a Gizionokkal Bernecebarátiba, ahol tavaly is voltunk, itt remélhetőleg tudok majd valamiféle normális edzésmunkát végezni, ami "visszarak a pályára". Tudom, hogy vissza tudok térni sérülés, kihagyás után, elég sokszor megcsináltam már. Úgy látszik, én úgy működöm, hogy amit felépítek, azt lerombolom, hogy aztán újrakezdhessem az építkezést. De szeretek építkezni, csak az előző építményem mindig legyen kicsit jobb az előzőnél!

 

This is Sparta - de nem most

Ezt a versenyt most határozatlan időre elnapolom. Majd máskor.

 

Bár a várólistáról bekerültem az indulásra jogosultak közé, de hosszas gondolkodás, mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel, és idén nem indulok a Spartathlonon.

Bár a szívem azt mondta és mondja most is, hogy menjek, a (nem mindig) józan eszemre hallgattam, és visszamondtam a nevezést. Az Ultrabalaton előtt begyűjtött vádlisérülésem lassabban javult a vártál, és bár tudok vele futni, még érzékeny, és ezért nem merem túlságosan terhelni. Sok maradt ki a rendes edzésekből, így pedig nincs értelme nekimenni egy kemény Spartathlon felkészülésnek, magának a versenynek meg főleg nincs.

cel1.jpg

Lehet, hogy meg tudnám csinálni, de nem kockáztatnám azt, hogy esetleg nem sikerül a saját mércém szerint tisztességesen felkészülni, és ezzel veszélyeztetném a célba érkezést. Ez az a verseny, amin nem játszanék orosz rulettet, erről a versenyről én nem akarok kiszállni, ez az a verseny, amire csak úgy akarok legközelebb odamenni, hogy tökéletes fizikai és lelkiállapotban vagyok.
2017-ben így mentem oda, és legközelebb is így fogok. Most a fejem, szívem, lelkem rendben van, és vinnének, de a testem nem 100 százalékos.

Hiszem, hogy a Spartathlon megvár, és újra megkapom majd tőle azt az érzést, amiért egyébként vissza akarok menni.

Szóval egy darabig még várnotok kell a következő ilyen fotóra, kénytelenek lesztek még ezt nézegetni addig, míg eljön az a nap, hogy megint lábat tapizok.

Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

A teljEz volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.

A teljes bejegyzéshez kattints ide!

Helló, új élet, helló, változás!

Sok minden történt, mióta legutóbb írtam, elég mozgalmas napjaim-heteim voltak. A szekszárdi 6 órás után gyorsan regenerálódtam lábilag és folytattam az edzéseket. Fejben pedig nagyon dolgoztam azon, hogy mit is kezdjek magammal.
Régóta gondolkodtam azon, hogy mi legyen a munkámmal, mert már nagyon nem éreztem benne jól magam. Csináltam, de igazából kínszenvedésnek éreztem, nem láttam benne előrelépési lehetőséget, fejlődési lehetőséget, élvezetet, azt éreztem, hogy nem akarom tovább csinálni. Stresszes voltam, nem aludtam rendesen már több éve, megzavarodtak a hormonjaim, meghülyült az emésztésem, sem testileg, sem lelkileg nem voltam rendben. A futás és a család tartott valamelyest egyben, bár a folyamatos idegbetegség és feszültség egyiknek sem tett jót.

Mindezek ellenére viszont féltem a változtatástól. Nem nagyon tudtam, mitévő legyek. Vártam a csodát, a változást, de nem jött el, úgyhogy keresgélni kezdtem. Pályázgattam állásokra, bár egyiket sem éreztem a magaménak. Persze szinte vissza se jeleztek, be sem hívtak sehová, kezdtem szarnak érezni magam. Aztán még tavaly novemberben egy véletlen beszélgetésnek köszönhetően elkezdhettem dolgozni a HOKA futócipők marketingjén, majd később a GU gélekén, ez pedig kizökkentett, sikerélményt és reményt adott, hogy nem vagyok akkora szarkupac, mint aminek érzem magam. És adott egy lökést is, meg kapcsolatokat, új lehetőségeket.

57026373_1069217263286261_1305180410237419520_o.jpg

Lényeg a lényeg: március elején, a 6 órás verseny és a hiperszuper Mike Shinoda koncert után megléptem, amit meg kellett: majdnem nem 9 év után felmondtam a szerkesztőségben. Óriási kő esett le a szívemről, megnyugodtam, kisimultam, sokkal jobban érzem magam. Egyéni vállalkozóként folytatom, külsősként folytatom az újságírást, csinálom a HOKA és a GU dolgait, mellé még jöttek a TEVA szandálok is. Közben ott az edzői képzés, és azzal, hogy én léptem, elkezdtek jönni a lehetőségek: jöttek felkérések edzősködésre is, illetve vár rám egy jó nagy projekt is, amiről majd később beszámolok, de nagyon izgalmas, nagy és új kihívás, és egy nagyon jó közösség szeretne velem együtt dolgozni. De most még pihenek, töltődöm, összeszedem magam. Borzasztóan elfáradtam, jólesik a semmittevés (persze ez nem jelent teljesen semmit, de az, hogy nem kell bemennem dolgozni, pont elég).

A teljes blogbejegyzésért kattints ide: www.futnimentem.hu

6 órás ultratámadás, avagy újra a pályán, 321. fejezet

A 2017-es Spartathlon óta nem futottam ultrát - lassan másfél éve. Jó régen volt. Tavaly a leghosszabb távom egy maraton volt, az is borzalmasan sikerült, ezen kívül mindössze 2 másik versenyen indultam, két mátrai terepfutáson. Kellett már egy aszfaltos, ami ultra is - így amikor megláttam a szekszárdi 6 órás versenykiírást, kb. el is dőlt, hogy ott a helyem. Jó a tavaszt versennyel indítani, és a 6 óra egészen jó választásnak tűnt. Szekszárdon még sosem voltam, Márkus Öcsi által szervezett versenyen sem, de mivel csak jókat hallottam Öcsiékről, így biztos voltam benne, hogy a Sixárd 6 órás is jó lesz.

Az edzéseim januárban és februárban egészen jól mentek, bizakodó voltam. Egyetlen aggasztó dolog volt, az emésztésem, a verseny hetében ugyanis mindenféle okok miatt ment a hasam, hajnalonként arra ébredtem, hogy görcsölök, és bár mindenféle praktikát bevetettem a jobbulás érdekében, csak átmenetileg javult a helyzet. A verseny reggelén is éreztem, hogy nem százas a hasam, de igyekeztem ettől függetleníteni magam és amennyire lehet, rendezni a helyzetet.

53429851_960417144152497_182789483085692928_o.jpg

Kissé feszülő hassal, de lelkesen és motiváltan vágtam neki reggel 9-kor a szekszárdi városközpontban kijelölt 1 kilométeres körnek. Nagyon régen voltam utoljára körözősön, és eddig mindig elrontottam valamit a frissítésben - most az volt a terv, hogy életemben először ezt nem teszem meg. Anita vállalta, hogy frissít minket, az összekészített dobozomba beraktam az elmúlt két hónapban tesztelt és bevált GU cuccokat - Roctane italpor, Roctane és sima gél -, mellé egy citromos kólát, egy kókuszos Red Bullt, és egy kis papírkára leírtam, hogy mit tervezek. Nem volt semmi extra, a Spartathlonon bevált 1 gél óránként, és a 2-3 kilométerenkénti iszogatás - ehhez kellett Anitának adogatnia a kulacsomat, meg a géleket a kezembe nyomnia. Vizet és egyebet a frissítőasztalról terveztem venni.

Motivációban nem volt hiányom, jó zenéket bekészítve zenehallgatós futást terveztem. A rajt után próbáltam nem nagyon nyargalni, de nagyon vittek a lábaim, és nem tudtam magam annyira visszafogni, mint amennyire lehet, hogy kellett volna. Az első három óra szinte eseménytelenül telt, 5:20-5:25-ös átlaggal haladtam, bár a hasam görcsölgetett, de jól mentem, a frissítésem rendben volt, ettem-ittam, Anita tökéletesen adagolt mindent, még a géleket is olyan ízsorrendben kaptam, ahogy azt elgondoltam.

A teljes blogbejegyzéshez kattints ide: www.futnimentem.hu

 

Sok futás, időzsonglőrködés, célok és tervek

Eltelt két hónap az évből, én pedig még egy sort sem írtam arról, hogy milyen volt eddig 2019, pedig bőven voltak történések - szerencsére jók, és szeretném, hogy ez így is maradjon.

 

A tavalyi feledhető év után idén mindenképpen változtatni akartam a dolgaimon, nemcsak a futás tekintetében, hanem más vonalon is, bár ezek is nagyban kapcsolódnak a futáshoz. Sok mindent vettem a nyakamba, de úgy érzem, hogy ezek a vállalások kizárólag előre vittek eddig, még akkor is, ha néha nehéz. De én akartam, csinálom - ha játszunk, akkor játszunk nagyban!

A teljes bejegyzést megtalálod a www.futnimentem.hu oldalon.

Futni mentem!

Új év, új honlap

Régóta gondolkodtam rajta, hogy szeretnék egy saját futással kapcsolatos oldalt, olyat, amin futással kapcsolatos cikkeket és interjúkat írhatok, és egyszerre használhatom blogolásra is.

Sokáig csak érlelődött a gondolat, de végül belevágtunk a megvalósításba, Milánnal közösen, családi vállalkozásban. Ő a nulláról „húzta fel” a weblapot, én pedig a tartalmat tettem mellé. Így született meg a www.futnimentem.hu.

Itt minden a futásról és a hozzá kapcsolódó dolgokról szól majd, legyen szó sporttáplálkozásról, felszerelésről, edzéstippekről, versenyekről vagy pihenésről – és néha a saját agymenéseimet és futásaimat is megírom majd egy-egy posztban, mert itt folytatom majd a haancheefut-on megkezdett blogolást a jövőben.

Olvassátok, kövessétek, szeressétek legalább annyira, mint én.

 

www.futnimentem.hu

2018-as évértékelés - vigyázat, őszinte

2018 nehéz év volt. Nehéz, küzdelmes, sokszor fájdalmas. Sok minden történt, és sok nem jó dolog történt. 2018 érzéstelenítés nélkül műt – nem én mondtam, hallottam, de teljesen igaznak tartom. És az érzéstelenítés nélküli műtét mellett még máshova is szúrt, oda is, ahová nem kellett volna, igazságtalanul, érthetetlenül, értelmetlenül. Van, amire soha nem lesz magyarázat, és örökre fájni fog.
2018 nekem egyben a változás és a változtatás éve is volt. Sok tekintetben felnyitotta a szemem, megmutatta, hogy mik az igazán fontos dolgok, belém rúgott, hogy forduljak meg, hogy végre álljak irányba, és koncentráljak arra, ami lényeges, és szarjam le a lényegtelen dolgokat.
Elindultam egy olyan úton, amin már régen el akartam, és régen el kellett volna indulnom, elkezdtem tenni érte, hogy haladhassak rajta. Megtartottam és viszem tovább, ami eddig is fontos volt, és tettem mellé olyasmiket, amik boldogabbá tesznek. Hiszem, hogy jó lesz. És hiszem, hogy megérdemlem. A futás pedig mutatja az utamat.
stay_as_yu_are.png