"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

A teljEz volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.

A teljes bejegyzéshez kattints ide!

Helló, új élet, helló, változás!

Sok minden történt, mióta legutóbb írtam, elég mozgalmas napjaim-heteim voltak. A szekszárdi 6 órás után gyorsan regenerálódtam lábilag és folytattam az edzéseket. Fejben pedig nagyon dolgoztam azon, hogy mit is kezdjek magammal.
Régóta gondolkodtam azon, hogy mi legyen a munkámmal, mert már nagyon nem éreztem benne jól magam. Csináltam, de igazából kínszenvedésnek éreztem, nem láttam benne előrelépési lehetőséget, fejlődési lehetőséget, élvezetet, azt éreztem, hogy nem akarom tovább csinálni. Stresszes voltam, nem aludtam rendesen már több éve, megzavarodtak a hormonjaim, meghülyült az emésztésem, sem testileg, sem lelkileg nem voltam rendben. A futás és a család tartott valamelyest egyben, bár a folyamatos idegbetegség és feszültség egyiknek sem tett jót.

Mindezek ellenére viszont féltem a változtatástól. Nem nagyon tudtam, mitévő legyek. Vártam a csodát, a változást, de nem jött el, úgyhogy keresgélni kezdtem. Pályázgattam állásokra, bár egyiket sem éreztem a magaménak. Persze szinte vissza se jeleztek, be sem hívtak sehová, kezdtem szarnak érezni magam. Aztán még tavaly novemberben egy véletlen beszélgetésnek köszönhetően elkezdhettem dolgozni a HOKA futócipők marketingjén, majd később a GU gélekén, ez pedig kizökkentett, sikerélményt és reményt adott, hogy nem vagyok akkora szarkupac, mint aminek érzem magam. És adott egy lökést is, meg kapcsolatokat, új lehetőségeket.

57026373_1069217263286261_1305180410237419520_o.jpg

Lényeg a lényeg: március elején, a 6 órás verseny és a hiperszuper Mike Shinoda koncert után megléptem, amit meg kellett: majdnem nem 9 év után felmondtam a szerkesztőségben. Óriási kő esett le a szívemről, megnyugodtam, kisimultam, sokkal jobban érzem magam. Egyéni vállalkozóként folytatom, külsősként folytatom az újságírást, csinálom a HOKA és a GU dolgait, mellé még jöttek a TEVA szandálok is. Közben ott az edzői képzés, és azzal, hogy én léptem, elkezdtek jönni a lehetőségek: jöttek felkérések edzősködésre is, illetve vár rám egy jó nagy projekt is, amiről majd később beszámolok, de nagyon izgalmas, nagy és új kihívás, és egy nagyon jó közösség szeretne velem együtt dolgozni. De most még pihenek, töltődöm, összeszedem magam. Borzasztóan elfáradtam, jólesik a semmittevés (persze ez nem jelent teljesen semmit, de az, hogy nem kell bemennem dolgozni, pont elég).

A teljes blogbejegyzésért kattints ide: www.futnimentem.hu

6 órás ultratámadás, avagy újra a pályán, 321. fejezet

A 2017-es Spartathlon óta nem futottam ultrát - lassan másfél éve. Jó régen volt. Tavaly a leghosszabb távom egy maraton volt, az is borzalmasan sikerült, ezen kívül mindössze 2 másik versenyen indultam, két mátrai terepfutáson. Kellett már egy aszfaltos, ami ultra is - így amikor megláttam a szekszárdi 6 órás versenykiírást, kb. el is dőlt, hogy ott a helyem. Jó a tavaszt versennyel indítani, és a 6 óra egészen jó választásnak tűnt. Szekszárdon még sosem voltam, Márkus Öcsi által szervezett versenyen sem, de mivel csak jókat hallottam Öcsiékről, így biztos voltam benne, hogy a Sixárd 6 órás is jó lesz.

Az edzéseim januárban és februárban egészen jól mentek, bizakodó voltam. Egyetlen aggasztó dolog volt, az emésztésem, a verseny hetében ugyanis mindenféle okok miatt ment a hasam, hajnalonként arra ébredtem, hogy görcsölök, és bár mindenféle praktikát bevetettem a jobbulás érdekében, csak átmenetileg javult a helyzet. A verseny reggelén is éreztem, hogy nem százas a hasam, de igyekeztem ettől függetleníteni magam és amennyire lehet, rendezni a helyzetet.

53429851_960417144152497_182789483085692928_o.jpg

Kissé feszülő hassal, de lelkesen és motiváltan vágtam neki reggel 9-kor a szekszárdi városközpontban kijelölt 1 kilométeres körnek. Nagyon régen voltam utoljára körözősön, és eddig mindig elrontottam valamit a frissítésben - most az volt a terv, hogy életemben először ezt nem teszem meg. Anita vállalta, hogy frissít minket, az összekészített dobozomba beraktam az elmúlt két hónapban tesztelt és bevált GU cuccokat - Roctane italpor, Roctane és sima gél -, mellé egy citromos kólát, egy kókuszos Red Bullt, és egy kis papírkára leírtam, hogy mit tervezek. Nem volt semmi extra, a Spartathlonon bevált 1 gél óránként, és a 2-3 kilométerenkénti iszogatás - ehhez kellett Anitának adogatnia a kulacsomat, meg a géleket a kezembe nyomnia. Vizet és egyebet a frissítőasztalról terveztem venni.

Motivációban nem volt hiányom, jó zenéket bekészítve zenehallgatós futást terveztem. A rajt után próbáltam nem nagyon nyargalni, de nagyon vittek a lábaim, és nem tudtam magam annyira visszafogni, mint amennyire lehet, hogy kellett volna. Az első három óra szinte eseménytelenül telt, 5:20-5:25-ös átlaggal haladtam, bár a hasam görcsölgetett, de jól mentem, a frissítésem rendben volt, ettem-ittam, Anita tökéletesen adagolt mindent, még a géleket is olyan ízsorrendben kaptam, ahogy azt elgondoltam.

A teljes blogbejegyzéshez kattints ide: www.futnimentem.hu

 

Sok futás, időzsonglőrködés, célok és tervek

Eltelt két hónap az évből, én pedig még egy sort sem írtam arról, hogy milyen volt eddig 2019, pedig bőven voltak történések - szerencsére jók, és szeretném, hogy ez így is maradjon.

 

A tavalyi feledhető év után idén mindenképpen változtatni akartam a dolgaimon, nemcsak a futás tekintetében, hanem más vonalon is, bár ezek is nagyban kapcsolódnak a futáshoz. Sok mindent vettem a nyakamba, de úgy érzem, hogy ezek a vállalások kizárólag előre vittek eddig, még akkor is, ha néha nehéz. De én akartam, csinálom - ha játszunk, akkor játszunk nagyban!

A teljes bejegyzést megtalálod a www.futnimentem.hu oldalon.

Futni mentem!

Új év, új honlap

Régóta gondolkodtam rajta, hogy szeretnék egy saját futással kapcsolatos oldalt, olyat, amin futással kapcsolatos cikkeket és interjúkat írhatok, és egyszerre használhatom blogolásra is.

Sokáig csak érlelődött a gondolat, de végül belevágtunk a megvalósításba, Milánnal közösen, családi vállalkozásban. Ő a nulláról „húzta fel” a weblapot, én pedig a tartalmat tettem mellé. Így született meg a www.futnimentem.hu.

Itt minden a futásról és a hozzá kapcsolódó dolgokról szól majd, legyen szó sporttáplálkozásról, felszerelésről, edzéstippekről, versenyekről vagy pihenésről – és néha a saját agymenéseimet és futásaimat is megírom majd egy-egy posztban, mert itt folytatom majd a haancheefut-on megkezdett blogolást a jövőben.

Olvassátok, kövessétek, szeressétek legalább annyira, mint én.

 

www.futnimentem.hu

2018-as évértékelés - vigyázat, őszinte

2018 nehéz év volt. Nehéz, küzdelmes, sokszor fájdalmas. Sok minden történt, és sok nem jó dolog történt. 2018 érzéstelenítés nélkül műt – nem én mondtam, hallottam, de teljesen igaznak tartom. És az érzéstelenítés nélküli műtét mellett még máshova is szúrt, oda is, ahová nem kellett volna, igazságtalanul, érthetetlenül, értelmetlenül. Van, amire soha nem lesz magyarázat, és örökre fájni fog.
2018 nekem egyben a változás és a változtatás éve is volt. Sok tekintetben felnyitotta a szemem, megmutatta, hogy mik az igazán fontos dolgok, belém rúgott, hogy forduljak meg, hogy végre álljak irányba, és koncentráljak arra, ami lényeges, és szarjam le a lényegtelen dolgokat.
Elindultam egy olyan úton, amin már régen el akartam, és régen el kellett volna indulnom, elkezdtem tenni érte, hogy haladhassak rajta. Megtartottam és viszem tovább, ami eddig is fontos volt, és tettem mellé olyasmiket, amik boldogabbá tesznek. Hiszem, hogy jó lesz. És hiszem, hogy megérdemlem. A futás pedig mutatja az utamat.
stay_as_yu_are.png

 

 

A Mátra a barátom!

Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel - ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

44603364_1989044701178280_7183391463223328768_o.jpg

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

 

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert - 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni - ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála "dugtam", Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

44506906_1987698094646274_2338031173462130688_o.jpg

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

44574743_1988993511183399_4237023900799598592_o.jpg

Zenét nem vittem, a nehéz terepen nekem full koncentráció kell, viszont magamban énekeltem, Mike Shinodától a Ghost és a Running From My Shadow tapadt be (hála az égnek nem valami gyerekdal!), ezekre meneteltem felfelé. A köves szakasznál Peti fotózott, igyekeztem mosolyogni és futni, hogy jól nézzek ki, és örültem, hogy mindjárt fent vagyok Kékesen. Utólag megnéztem, hogy nemcsak érzésre mentem jobban, hanem valóban így van, 10 perccel hamarabb értem most fel, mint júniusban a Szimplán, pedig ott nem egyedül mentem, hanem Milánnal és Zsuzsival.

44560375_1988993451183405_6233077601921925120_o.jpg

Kékesen ismét csippantottam egyet, majd megindultam lefelé a sípályán. Ez egy tök jó lefelé szakasz volt, de azért óvatos voltam, nem akartam perecelni. Ahogy lekanyarodtunk a sípálya után egy ösvényre, az előttem futó srác belerúgott egy kőbe, majdnem elesett, viszont görcsöt kapott a lába, ezért leült. Megálltam neki segíteni, kicsit nyújtottam a lábát, két másik futó is megállt, aztán indultunk tovább, mikor láttuk, hogy semmi komoly baja nincs és fel tud állni. Hamar leértem újra Mátraházára, ismét dugóka, az egyik Crew lány termoszának kupakjába kaptam pár korty kólát. Nem ürültek ki addigra a kulacsaim, kiönteni nem akartam őket, így viszont nem volt üres italosom, már elengedtem volna a kólaivás, mire hozta a kupakot, hogy igyak abból, nagyon köszönöm a segítségét! Megint felmarkoltam egy adag perecet, és irány lefelé.

44490423_1987699121312838_81751927930486784_o.jpg

Itt is jól haladtam, jól futható volt a lefelé, persze nem merem annyira elengedni, mint mondjuk aszfalton tenném, nem vagyok magabiztos, de igyekszem bátor lenni és nem totyogni. A cipő tökéletesen szuperált, sokkal stabilabb voltam benne, mint egy aszfaltosban lettem volna. Főleg a vékony, csúszósabb ösvényeken, amik mellett ott volt a hegyoldal. Én ezeken kissé félek, és inkább lassabban megyek, és a belső részén próbálok haladni, hogy ne csússzak le. Engedtem is el nálam gyorsabbakat ilyen részen - aztán egy meredek hegyoldalon együtt araszoltunk lefelé, olyasmi volt, mint Sombokor, csak hála az égnek, sokkal rövidebb. Ezen a részen többen összeverődtünk aztán, előttem lévőket értem utol és engem is értek utol, volt pár patakátkelés, nem estem bele és nem merültem bokáig sem szerencsére. Kicsit szemerkélt is az eső, de miután fennhangon elmondtam, hogy "szeretünk Csanya, kikapcsolhatod az esőt", abbahagyta. Ezután jött egy mászósabb rész, az úton keresztben kidőlt fák, sokon át kellett lépni. Itt 21 km-en voltam már túl, úgyhogy már nem volt sok hátra. Koncentráltam, hogy haladjak, picit a meredekebb szakaszokon lassabban mentem, mint mehettem volna, de igyekeztem beosztani az erőmet a maradékra. Ahol lehetett, futva haladtam, még mindig jól éreztem magam, és jókedvvel futottam. Szerettem közben a Mátrát, és úgy éreztem, hogy a maga módján a Mátra is szeret engem.

44530665_1987698514646232_2084167149928054784_o.jpg

A futók ezen a szakaszon valahogy eltűntek előlem és mögülem is, de jó helyen voltam, figyeltem az órámat is, és mire esetleg bizonytalanná válhattam volna, mindig feltűnt egy Terepfutásos jelölőszalag a látóteremben. Haladtam szépen, és egyszer csak Sástónál találtam magam egy tisztáson, jobbra észrevettem a kilátót, majd átkeltem az úton, az egyik Crew személyében Perényi Andit fedeztem fel, integettünk egymásnak és csapattam tovább, itt jól lehetett futni. Több kirándulóval is találkoztam, mindannyian előzékenyen félreálltak előlem, hogy tudjak menni. Innen már csak 3 kilométer volt hátra, az ösvény mondjuk eléggé köves volt, de galoppoztam lefelé. Egyszer csak Szasza bukkant fel a fotómasinájával, "pózoltam" neki, majd ki is értem az aszfaltra. Na ez már nekem való volt, aszfalt és lefelé, toltam is neki, megelőztem pár embert ezen a részen. Néztem az órámat, láttam, hogy 4 óra körüli idővel fogok kb. beérni, de azt is, hogy a 4 órán belüli az esélytelen, hacsak nem futok hirtelen 3:30-as kilométereket a hátra lévő 1,5-ös szakaszon. Nem tudtam ennyire felgyorsulni, de tepertem. A céltól két kanyarra megláttam Milánt, aki kijött, hogy megnézze, jövök-e már, jöttem, fotózott, én pedig benyargaltam a célba.

matratrail.jpg

4:02:09-es idővel a női mezőny 32. helyén értem be. Szerintem ez nekem egy teljesen jó és vállalható eredmény, nem vagyok csúcsformában, nem vagyok versenysúlyomnál, nem futottam idén sokat, nem futottam idén hegyre, alig futok terepen. Azért jöttem, hogy társaságban legyek, versenyen legyek, hogy "csináljak magammal valamit", ami nekem jó, megint kilépjek valamelyest a komfortzónámból. Azért jöttem, hogy fussak. Ezeket mind megkaptam. Sokkal jobban esett és ment ez a futás, mint a júniusi Szimpla Élmény. Végig magamra figyeltem, a kezdeti nyomottabb hangulatot menet közben felváltotta az öröm, néhol bejött a flow is. A frissítésem tökéletes volt, energetikai problémám nem adódott, a cipő is tökéletesen bevált. Elégedetten és jó érzésekkel értem célba, örülök a célban kapott szép éremnek, és örülök annak, hogy eddigi szokásaimat felrúgva és önmagamat mondhatni meghazudtolva idén már kétszer is voltam terepversenyen! (Még a végén terepes leszek. Vigyázz, UTH, jövök! Haha!) Eddig az éjszaka és az eső voltak a barátaim, most már a Mátra is melléjük szegődött, azt hiszem. Ilyen barátokat pedig szeretek gyűjtögetni. 

Fotó: Terepfutás.hu / DonRazzino, Szasza, Kerékgyártó Peti; Milán

Maraton: már megint szörnyű lett

A maraton az a verseny nekem, amit azért futok, hogy legyen olyan szörnyű futásom, amit aztán emlegetni tudok. Nem tudok maratont futni, eddig egyik sem sikerült problémamentesen és igazán jól.

Nem is írnék nagyon hosszút erről a Spar Budapest Maratonról. Röviden és tömören a történet: futottam, jókedvű voltam, pisiltem, futottam, frissítettem, pacsiztam, nem jött a flow, nem tudtam befelé figyelni, futottam, megfájdult a gyomrom, még jobban megfájdult a gyomrom, büfögtem, öklendeztem, gyalogoltam, futottam, kocogtam, szenvedtem, jókedvűen szenvedtem, elengedtem, haladtam, szarul voltam, kólát ittam, szarul voltam, hánytam, kicsit jobban voltam, nagy nehezen beértem a célba. 4 óra 29 perc 29 másodperc. 5-ből a 2. legrosszabb maratonom.

42905755_572495499865866_3197852751611086789_n.jpg

Az ultrákon nem szoktam ennyit kínlódni, mint most - bár ott akár körözős, akár A-ból B-be futó, gyorsabban megy a problémamegoldás a nálam lévő saját cuccoknak köszönhetően. Most összeszenvedtem az idei évi kimaradást egyben, röviden és tömören, instant.

De egyébként összességében jó volt, köszönöm a sok drukkolást az útvonal mentén, sokat pacsiztam, sok ismerőssel találkoztam, Milánjaim is kijöttek drukkolni, őket meg tudtam ölelni, erre gyors futás esetén nem lett volna lehetőségem. Mentem egy hosszút, az idei leghosszabbat (beépül!), lábilag semmi bajom, fejben is egyben voltam és törekedtem a problémamegoldásra és a haladásra, és ez a lényeg!

Szurkolni jó! Te hogy csinálod?

Gondoltad volna, hogy a szurkolás segít hinni magadban és a képességeidben? Már csak ezért is megéri nem csak rendszeresen futni, hanem szurkolni is!

Ha rendszeresen futsz, és már versenyen is megméretted magad, valószínűleg tudod, milyen óriási energialöketet adhat egy jókor érkező pacsi, vagy egy, a holtpontnál rád villanó mosoly. Tévedés azonban azt gondolni, hogy drukkolni egyirányú dolog! Amellett, hogy felemelő érzés látni, ahogy a biztatás nyomán újult erőre kapnak a versenyzők, a szurkolás a saját teljesítményedre, sőt a pszichés jóllétedre is pozitív hatással van.

Arról már sokat lehetett olvasni és hallani, hogy a szurkolók szeretete és bizalma rengeteget jelent az élsportolóknak: több ezer, vagy akár csak pár tucat ember hangja szinte varázsütésszerűen lendíti át őket a legmélyebb holtpontokon.

De hogyan működik a szurkolás pszichológiája? Izgalmas kérdés, miként alakul át a szűnni nem akaró taps és egy-egy biztató rigmus energiává… Honnan jön az erő, ami lehetővé teszi, hogy a szurkolás hatására legyőzd önmagad és a határaidat?

A tudomány jelen állása szerint a szurkolásból nem csak a versenyzők profitálnak, hanem maguk a szurkolók is - szóval ha épp nem indulsz az aktuális futóversenyen, akkor is érdemes részt venned rajta, csak a kordon túlsó oldalán. Ereszd ki a hangod, pörgesd a kereplőt, osztogass energia-pacsikat, és nem csak a futókat teszed vele boldogabbá és sikeresebbé, hanem te magad is azzá válhatsz.

37330325770_3e0fb455f5_k_1.jpg

Íme néhány példa, hogy működik élesben a szurkolás pszichológiája!

1. „Ha ő képes rá, nekem is menni fog!”

„Ááá, én erre soha nem lennék képes!” – legyintenek sokan, ha egy hosszabb táv, vagy egy figyelemre méltó sportteljesítmény kerül szóba. Ahelyett, hogy már fejben feladnád a célt azelőtt, hogy belekezdtél volna a megvalósításba, nézd meg inkább jobban azokat, akik képesek voltak erre, a számodra most még elérhetetlen teljesítményre.

Itt jön képbe az  én-hatékonyság fogalma, ami a cél eléréséhez szükséges képességünkbe vetett hit fokmérője. Ha jobban szeretnél hinni magadban, akkor jó módszer, ha megfigyeled azokat, akiket most még messziről csodálsz a teljesítményük miatt. Ők hisznek magukban és a képességeikben, ez pedig már fél siker, hiszen ez az önbizalom segít a célok mellett való kitartásban és abban, hogy ne add fel akkor sem, amikor esetleg kilátástalannak tűnik a helyzet.

Egy példa erre Dr. Cindra Kamphoff története, aki maga is futó, és korábban az USA olimpiai kvalifikációs maratonfutását nézve döbbent rá arra, hogy a hátul lemaradó futók az övéhez hasonló ritmusban futnak. Elmondása szerint ez segített neki abban, hogy az ő helyükbe – cipőjükbe – képzelje magát, ami egyúttal kellő motivációt adott ahhoz, hogy rendületlenül folytassa az edzéseket. Ennek eredményeként 2012-ben győztesként ért célba az Omaha Maratonon.

Több kutatás is igazolta, hogy ha mások sikeréből merítesz, akkor erősebb lesz az én-hatékonyságod: az University of Illinois munkatársai által publikált tanulmányban a résztvevők, akik stabilabb én-hatékonyság érzettel bírtak, nagyobb valószínűséggel tartottak ki hosszú távon egy adott edzésprogram mellett. Szóval nézz meg másokat, és higgy magadban!

2. Több szurkolás, kevesebb stressz

Mindenki tudja, hogy a túl sok stressz nincs jó hatással az életre, sőt a sportteljesítményre sem. Egy, a The Journal of Strength and Conditioning Research című szaklapban publikált cikk rávilágított, hogy az egyetemi élsportolók majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel szenvednek sérülést a stresszesebb iskolai periódusokban (pl. vizsgaidőszakban), mint a tanulmányi szempontból lazább hetek során. Egy másik kutatás eredményei szerint viszont azoknak, akik támogatnak, biztatnak másokat – ergo szurkolnak másoknak –, a stresszel összefüggésbe hozott agyterületek aktivitása kisebb volt: vagyis kevésbé voltak stresszesek. Egyszóval megéri egy versenyen "kiordítani" magadból a feszültséget!

3. Lásd az egészet és tanulj belőle 

Egy szurkoló nem csak a mezőny elejét, közepét, vagy végét látja, hanem ez egészet. Vagyis a verseny teljes képe előtted lesz, amikor szurkolsz, így - a versenyzőkkel ellentétben - mindenféle tapasztalatot szerezhetsz arról, milyen is egy verseny teljesítése. Látod az élbolyt, a középmezőnyt, és azokat is, akik a végén, például a záróbusszal küzdve haladnak. Ebből nagyon jól lehet tanulni és a saját versenyed során erőt meríteni: a lassabb iramot diktálók küzdelme és kitartása nagy motivációt adhat számodra akkor is, ha egyébként az erősebb futók közé tartozol.

4. Felkészülni, vigyázz, NÉZZ, rajt!

Ha szeretnél nevezni egy versenyre, készülj fel belőle jó előre, hogy tudd, mire számíthatsz - vegyél részt nézőként ezen a versenyen. Ezt javasolja a már említett Kamphoff. És igaza van. Már előre ismerd meg, milyen az útvonal, milyenek a terepviszonyok, készülj fel rájuk. Ha pedig már ott vagy, akkor figyeld meg a környezetedet, a körülményeket, és figyeld meg azt is, hogy mások hogyan teljesítenek. Ha látod, hogy a meredek emelkedőn mindenki nehezebben halad - még az élen állók is -, az segíthet abban, hogy fejben felkészültebb legyél akkor, amikor te futsz majd ugyanezen a versenyen. A látott futók - akiknek épp szurkolsz - modellezik számodra a versenyt, ezzel pedig segíthetnek felkészülni, magabiztosabban rajthoz állni. Ha tudod, mi vár rád, könnyebb lesz a későbbi teljesítés.

A szurkolás tehát segíthetek neked abban, hogy futóként magabiztosabb, motiváltabb, összeszedettebb legyél, higgy magadban, és abban is segíthet, hogy jobban érezd magad, hiszen másoknak szurkolni jó érzés, egyfajta segítségnyújtás, támogatás. 

Az pedig, hogy te hogyan, milyen formában szurkolsz, már a te döntésed: készíts transzparenst, pacsizz, dobolj, kereplőzz, vagy csak kurjongass, a lényeg, hogy mosolyogva, jó kedvvel tedd, és gondolj arra, hogy ez milyen jólesik a futóknak, és neked is milyen jólesik, amikor neked drukkolnak. Segíthetsz másoknak, hogy legyőzzék legnagyobb ellenfelüket: önmagukat!

Szurkolni jó, szurkolj te is gyakran!

 

Szurkolni és versenyezni jó dolog. Ha az olvasottakat a gyakorlatban is kipróbálnád, irány a szeptember 9-i Wizz Air Budapest Félmaraton!

2 futó, 6 óra, 9 etap, 69 kilométer - A győztes: Sparta Team 2.0

Amikor Zsófi felvetette, hogy futna párost a Suhanj6-on, még jó ötletnek tűnt. Amikor válaszoltam rá, hogy futok vele, akkor is. Sőt, amikor Gabi engedélyezte, hogy fussunk, akkor is. Aztán amikor kiderült a "taktika", akkor kissé elbizonytalanodtam, de belementem, mert ott csessze meg magát a komfortzónám, ahol van. Meg különben is, ez a Sparta Team 2.0!

Mert az úgy volt, hogy Gabi azt javasolta (értsd: utasításba adta), hogy 2 körönként váltsunk. Próbáltam átnyomni a 3-as számot, de Gabi nem vette a lapot, Zsófi meg mondta, hogy jó lesz ez a 2-es is. Kössz, ezek meg akarnak engem ölni!  A 2 kör a Suhanj pályán 4 kilométert jelent. 4-et. Ha pedig 4 km-t futok csak egyben, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezt gyorsan kéne tennem. Hát köszönöm. De az edzői javaslat az olyan, hogy az ember nem mond neki ellent, hanem felköti a gatyáját és csinálja, és lehetőleg nem döglik meg közben. 4 kilométeren lehet gyorsan futni. A gyors az nálam 5-ös tempót, vagy annál jobbat jelent, de mostanában minden vagyok, csak gyors nem. Csak szeretnék az lenni, néha megy, néha kevésbé megy. De most úgy döntöttem, hogy gyors leszek, Zsófiért, Gabiért, a párosért. Igaz, hogy 4 kilométer alatt be sem tudok melegedni, de majd csinálok valamit. Ennyit az előzményekről, ugorjunk a versenyre.

Zsófival együtt mentünk ki Szigetmonostorra, leparkoltunk, átvettük a rajtszámot, begyűjtöttük a többi Giziont, népes volt a banda. Áki és Zsotyek, Judit és Juli, Zsuzsi és Csilla párost futott, Ági és Sepi Pennel kiegészülve triót, K(ati), P(iroska), B(ori) és E(szter) négyes váltót ment, Peti egyéniben tolta, Móni pedig szervezőként volt jelen. Elfoglaltuk a gát szélén a váltóhely mellett a területet és kialakítottuk a főhadiszállást. Kellemes hűvös volt, egy vékony dzseki pont jó volt felülre, hogy ne fázzunk, a 30+ fokok után felüdülés, átöltöztünk, előkészültünk, táncikálva és röhögcsélve vártuk az éjfélt és a rajtot.

40427735_1867625366657228_6345088231582728192_n.png

Szerencsére Zsófi szeret rajtolni, én kevésbé, ezen nem vesztünk össze, övé volt az első etap, én meg egy nutellás gélt nyalogatva és Csilla ropiját megdézsmálva valami bemelegítésfélét mímeltem - őszintén, ritkán szoktam bemelegíteni, mert arra ott az első 10 kilométer (ne kövessétek rossz példámat!), de itt most nem akartam totál hideg izmokkal robbantani (bruhaha). 20 perc sem telt el, Zsófi már jött is és váltottunk. 9 alkalommal lódultunk neki mindketten a 4-4 kilométerünknek - én most a saját részeimről tudok részletesebben regélni.

1. felvonás:

Éjfél után 20 perccel nincs is jobb annál, mint számomra szokatlan és eszement tempóban nyargalászni fejlámpával egy tök sötét gáton. Utoljára a Spartathlonon futottam éjjel és fejlámpával, akkor kicsit más volt a tempóm és a lelkiállapotom is, jó érzésekkel gondolok vissza arra az éjszakára. Ennek hatására persze tolom, mint egy idióta, nézem az órát, 4:15-öt mutat, oké, akkor most tessék lassítani, mert ciki lenne 250 méter megtétele után összeesni. Beállok egy tűrhető tempóra, amit elvileg el kéne bírnom 4 kilométeren át, persze zihálok, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Szerencsére a mezőny már elég szellős, tudok haladni, a fordítók mondjuk nem a kedvenceim, de nem lassulok le nagyon és egész jól ki tudok gyorsítani belőlük. Szerencsére életben maradok és 4:54-es átlagra hozom az első szakaszomat. Utána természetesen nyújtok, mert csak.

2. felvonás:

Zsófi nagyon tolta, úgyhogy én sem adhatom alább, megyek, ahogy tudok, ez a szakasz érzésre egy fokkal könnyedebben megy, rátapadok egy fehér nadrágos srácra, és azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy nem szakadok le róla. Ez olyan jól sikerül, hogy 1 kilométerrel a vége előtt meg is tudom előzni. Azt érzem, hogy még egy kör menne ebben a tempóban, de a terv az terv, még korai lenne felrúgni, úgyhogy nem vágtatok tovább, váltunk. Amúgy az a megbeszélés, hogy az utolsó kilométernél kikurjantunk egymásnak, hogy a másik tudja, mindjárt jövünk, készüljön a váltásra. 4:59-re futom ezt a 4-est. A szünetben kis frissítő, a jól bevált Panhellen Carbo100-BCAA kombót kortyolgatom, és hoztam pár gélt is, ezekkel elleszek.

3. felvonás:

Zsófi az istennek sem akar lelassulni, pedig igazán megtehetné, de ez a nő egy terminátor, szerencséje, hogy bírom! Na szóval nekem is kötelességem teperni, bár a bal combom épp nem ezt akarja, de elcsendesítem és 2 kilométer után mintha be is melegednék. Érzésre egész jó, de azért folyton nézem az órám, hogy mit megyek, 5:01-re vagyok jó ezen a szakaszon. Kissé bosszant, de tudom, lesz ez még rosszabb is. A pihenő alatt elmegyek wc-re.

4. felvonás:

Kellett nekem azt gondolni, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ez az etap már rosszabb, nem is tudok 5 alá menni, akármennyire is erőlködöm. Rossz, hogy mire bemelegednék, le kell állnom, és rossz, hogy a pihenőidő sem túl sok. Kezd kijönni, hogy nem vagyok én ennyire gyors, és kezdem érezni, hogy mégiscsak éjszaka van. Próbálom nem nézegetni az órám, mert csak felidegesít, hogy miért vagyok lassabb, mint szeretnék. Kéne edzeni rendesen, szidom magam közben. 5:16 a szakasz. Váltás után battyogok egy kört a versenyközpontban, megnézem az eredménylistát, látom, hogy 1. helyen állunk 2 óra után 24 kilométerrel, azaz 5 percest tudtunk menni végig, a 2. helyezett 21 kilométernél jár. Oké, ez jó, tolni kell tovább, hiszen már csak 4 óra van hátra!

5. felvonás:

Tudtam, hogy át kell öltöznöm kisnadrágból kompressziósba, mert elkezd cseperegni az eső, míg futok, így legalább nem dörzsöl szét a gatya. Aztán az eső rázendít, szerencsére ahogy az éjszaka, úgy az eső is a barátom, nem különösebben zavar. Darálom a nekem rendelt 4 kilométert. Persze kezdek bekómálni, mégiscsak hajnali fél 3 körül jár az idő. Szerencsére rájövök, hogy van egy Red Bullom, direkt hoztam, erre vágyva futok végig. Már csak 5:25-re vagyok képes, pffff. De bekortyolom a Red Bull harmadát óvatosan, aztán érzem, hogy kezd is hatni. Nyújtok az esőben, de nem élvezem, hogy esik, így nem, szar benne állni, és még szarabb levenni az esődzsekit és úgy várni a váltást, hogy mikor indulhatok.

6. felvonás:

Zsófi nagyon jól nyomja, nem hiába, az én párom! Én is igyekszem továbbra is odatenni magam. Eldöntöttem, hogy az órámat nem nézegetem, inkább érzésre futok, ahogy tudok. Érzem persze, hogy lassú vagyok, Zsu megy előttem pár méterrel (bár mi vagyunk körelőnyben), de csak nagy nehezen tudom megközelíteni, nagyon kemény ő is, jól tolják Csillával, versenyben vannak a 2. helyért. Kissé tudtam gyorsulni, de nem sokat, 5:20 lett a szakasz. Az eső meg csak ömlik, váltás után dzseki rögtön fel, melegíteni nem sokat tud, de legalább annyira nem ázom-fázom. Érzem, hogy ennem kéne valami szilárdat, ropira vágyom, elballagok a frissítőasztalig (addig semmit nem vettem el róla), Móni fogad, és amikor mondom, hogy ropit ennék, a saját táskájából varázsol elő nekem egy életmentő csomag Nógrádit, amit elfogadok, de azért két sós vajas kenyér darabot is magamévá teszek, aztán leöblítem egy kis kólával. Hajnalban nincs ennél jobb kaja!
Közben hajnali 4-kor egyszer csak megjelent Józsi két tálca papírpoharas kávéval - fogta magát az éjszaka kellős közepén és az esőben kijött hozzánk a gátra, hogy megnézze, hogy futunk! Ilyen csapattársakat kívánok mindenkinek!

 

7. felvonás:

Jó, hogy ettem-ittam, de gyorsabb sajnos nem lettem tőle, sőt, azt hiszem, itt a mélypont. Érzem, hogy a hasam nem az igazi és wc-re kéne mennem - jó, hogy Józsi kínálta a kávét, én meg mondtam, hogy nem kérek, mert csak átmegy rajtam, a gondolat is elég volt, hogy az emésztésem bepörgesse magát. Próbálom ezt a 4-est lehetőségeimhez mérten gyorsan lepörgetni anélkül, hogy közben egy kék bódéba kellene bemennem. Áldást mondok Zsófira a váltásnál, és azzal a lendülettel a wc felé veszem az irányt, ahol egy időre megpihenek - utána viszont sokkal jobban vagyok. Még kétszer kell futnom, és már közel a vége, egész jó előnnyel vezetünk, ezt már ki fogjuk bírni. 5:35, no komment. Csillának kotorok egy sapkát, mert nincs neki, és csak most jutott eszébe, hogy hátha valakinek van - legalább valaki megfuttatja a lila sapimat is.

8. felvonás:

Zsófi is érzi, hogy közeleg a vége, de látom rajta, hogy már fáradt. Én sem vagyok friss és üde, de az, hogy már látom a verseny végét, ad egy kis plusz erőt, mondjuk ez a tempómon nem látszik. Az eső ömlik, ráadásul hideg, a váltás előtt jóval levettem a dzsekit, iszonyatosan lassan tudok csak bemelegedni. Bokáig gázolok a pocsolyákban, meg sem próbálom kerülgetni, minek, bugyiig vizes vagyok, a cipőm is az, nem mindegy? Sokan nem így gondolják, mert cikáznak a pályán, nem egy ember késztet maga mögött hülye irányváltásokra azzal, hogy mire előzésbe kezdenék, egy pocsolya miatt elém lép, így megtorpanok és mehetek a másik oldalán. Ez így elég szar. 5:40-et tudok csak menni, és tudom, hogy már csak egyszer kell futnom. A közvilágítást már lekapcsolták, de még sötét van, kell a fejlámpa, a fényén átsejlő esőcseppek szürreális hangulatba hoznak és hirtelen jópár ezer kilométerrel odébb érzem magam. Zsófin látom, hogy már nem száz százalékos, átöltözött szárazba és indul az utolsó etapjára. Utánakiabálok, hogy csak egy kört menjen, ne kettőt, nem tudom, hallja-e. Józsi mondja, hogy Zsófi üzeni, csak egy kört szeretne már menni, lehetőleg úgy készüljek - teljesen egy rugóra járt az agyunk, hiszen én is pont ezt szerettem volna. Már fel sem veszem a kabátot, minek, az eső ömlik, a fejem bedugom Józsi ernyője alá, a hátamra csurog a víz, közben nagy nehezen megtalálom a kis lufibogyót, amit a lefújásnál kell majd a földre tenni, zsebre vágom.

40058918_2245735395501098_2024249981031940096_o.jpg

9. felvonás:

Végre már nem kell fejlámpa, feljött a nap, látom a szembe futók arcát, összemosolygunk többekkel, jó a sötét, de jó ez a kontakt is. Bepörögtem, tudom, hogy itt a vége, mennem kell, legyen minél jobb az eredményünk, közben magamban üvöltöm a fülemben üvöltő Wellhellotól, hogy "nincs vége, ezt ordítjuk majd hajnalban a szélbe, ha már elloptuk az éjjelt, csak nézzük, ahogy a nap megpróbál felkelni és elfelejtünk hazamenni". Végül 3,3 kilométert tudok még a rendelkezésemre álló időben kisajtolni magamból 5:15-ben. Lefújják a versenyt, lerakom a lufit egy műanyag pohárban, majd lassan és lazán odakocogok a helyünkre. Zsófi ismét szárazban van már, én szarrá ázva, szegényt jól megölelem és összevizezem. Most van vége.

69,328 kilométert mentünk ketten Zsófival 6 óra alatt. Majdnem 70, de nem annyi, jó ez így, ezt tudtuk most, szerintem jók voltunk, odatettük magunkat, húztuk egymást, megdolgoztunk érte, koncentráltunk és nem engedtük el magunkat. Szerintem ez a lényeg, és nem kifejezetten a győzelem - aminek persze örülünk. Azt gondolom, hogy jó páros vagyunk Zsófival, és lesz még közös versenyünk. Hogy mi, még nem tudjuk, de biztos találunk valami nekünk valót. Két közös futásból két dobogó nem rossz.

40474664_2046517095409783_8108417751086792704_o.jpg

A Gizionok "uralták" a versenyt: a srácok 2., lettek, Zsu és Csilla 3., a KPBE 2., a többiek is derekasan helytálltak. Jó kis csapat ez, na, velünk volt a #gizionpower!

A magam részéről most már szeretnék kicsit lassan futni, kicsit hosszabban futni, szóval várom  a 12 órást, ami mindjárt itt van, és amitől akár félhetnék is, de nem félek, hanem már ott akarok lenni és futni akarok. Aztán lehet, hogy ha már ott vagyok és futok, visszasírom majd a gyors páros gátfutást.

Fotók: Abai Róbert, Neubrandt József