"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut

Fókusz és versenyzés: bekapcs!

Ha a tavalyi évemre azt mondom, hogy nagyon jó volt, akkor az idei év gyakorlatilag az ellentéte. Nem véletlenül nem is írtam idén olyan sokat. Nem volt sok minden, inkább csak a lényegesekről írtam, a nyűgjeimet meg igyekeztem kihagyni, vagy csak röviden tálalni. Nem véletlenül alakultak így a dolgok, és talán nem is baj, hogy ez az év olyan volt eddig, amilyen, részben tudatosan, részben véletlenül lett ilyen, de tanulok belőle folyamatosan.

A Spartathlon után nem tudtam, hogyan tovább, kissé buta módon csak odáig terveztem, azt akartam megcsinálni nagyon, beletettem mindent, amit tudtam, és életem legjobb versenyét és futóélményét kaptam cserébe. Azóta is valahányszor eszembe jut, libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, és gondolatban visszatérek oda, futás közben is sokszor felidézem, milyen volt ott lenni. Imádtam, és vissza fogok még menni. De ezt már tudjátok.

De utána kissé túlzottan elengedtem magam, és ennek meg is lett a böjtje. Azt hittem, hogy ha nincs terv, attól még jól fogok tudni futkosni, csak lazán, jólesően, nem olyan sok kilométert, de azért tisztességesen. Nem így lett. Szeretek futni, nagyon rossz, ha nem futok, és megyek is, de teljesen mást jelent nekem a futás akkor, ha van valami időhöz kötött, "kézzel fogható" cél, mintha csak úgy lógok a levegőben és megyek bele a vakvilágba, és igazából csak azért futok, hogy fussak.

A Thor Gym-es edzőképzés ideje alatt értelemszerűen a futás nem volt annyira fontos, ám amikor vége lett, nem tudtam rendesen visszaállni, mert nem volt tervem a "hogyan továbbra". Közben ott volt az a mizéria a talpamon lévő tyúkszem körül, ami rohadtul fájt és minden gyalogos- és futólépésemet megkeserítette hónapokon keresztül, kétszer kellett kiműttetnem, a második, lézeres kezelés után iszonyú lassan gyógyult, hetekig futottam úgy, hogy egy kb. 1 forintos nagyságú lyuk volt a jobb talpamon pont ott, ahol a talajjal érintkeztem. De szerencsére végül meggyógyult, és ajánlom neki, hogy többé ne is térjen vissza.

A teljes téli alapozás kimaradt, tavasszal sem futottam szinte egy tisztességes hetet sem, az Ultrabalatonon iszonyúan fájt a szívem, hogy nem indulok, még akkor is, ha amúgy sem is terveztem, és nem is jutottam volna túl sokáig. De arra jó volt, hogy rájöjjek, össze kell magam kapni, mert így nem jó, nem vagyok boldog, nem vagyok kiegyensúlyozott, nem találom a helyem a világban, nem tudom hol levezetni a munkában beszedett, a korábbinál jóval több stresszt (előléptettek, több teendőm és felelősségteljesebb feladatköröm van januártól), úgyhogy vissza kell csinálnom mindent, ahogy korábban volt. Az edzések cél nélkül nehezen és szenvedősen teltek, a formám pocsék volt, szarul éreztem magam a bőrömben.

37174497_855607831299821_3173681670091964416_n.jpg

Megcsináltuk ugyan Milánnal a Szimplát, de annyira gyengén mentem, hogy szívem szerint elástam volna magam. Pont jókor jött Zsófi és az Ultra Tisza-tó páros, mert emiatt kissé összekaptam magam, de a verseny után megint a posványban találtam magam. Kínlódtam, szenvedtem, szörnyen mentek a futások, sem erőm, sem kedvem nem volt menni, mert semmi örömöm és sikerélményem nem volt. Csak húztam bele magam a mocsárba még jobban. Erre sajnos alkatilag hajlamos vagyok, ha valami szar, akkor én még simán ráteszek magamnak 2-3 lapáttal - és így már semmi nem lesz jó. Boldogtalannak éreztem magam, sem a munkában nem találtam a helyem, sem a futás nem tudott kihozni ebből az állapotból. Nekem a futás volt az elmúlt években az önmegvalósításom, a sikerélmény-szerző területem, amitől jobbnak, erősebbnek éreztem magam, amitől kiegyensúlyozottabb voltam, ami adott egy pluszt a mindennapokban. De mivel most a futás sem ment jól - mitől is ment volna jól -, nem volt semmi kapaszkodóm. Úgy éreztem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de nagy nehezen arra is rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni. Milánnal nagyon sokat beszélgettünk a dolgaimról, szerencsés vagyok, hogy a férjem ilyen régóta szeret és figyel rám, és elviseli, ha épp rossz passzban vagyok, meghallgat és ha máshogy nem is tud éppen segíteni, tartja a vállát, hogy azon bőgjem ki magam. Közös erővel arra jutottunk, hogy találjak magamnak egy versenyt, egy célt, ami megvalósítható, belátható időn belül van (tehát látom, hogy x hét múlva, nem kell rá túl sokat várni), és csináljam.

39164777_724041477927577_1417668897959575552_n.jpg

Kitaláltam, hogy indulni szeretnék a velencei 12 óráson. Nem a 6 óráson, mert azt a távot annyira sosem szerettem, ahhoz eddig sem voltam elég gyors. A 12 órás viszont kellően hosszú, kellően tud fájni, kellően ultra ahhoz, hogy engem motiváljon. Igen, fájni fog, tudom, hogy fájni fog, viszont azt is tudom, hogy meg fogom tudni csinálni. Ettől remélem, hogy visszahoz, hogy érezzem, hogy élek, hogy csinálok valamit, hogy van akaraterőm és elszántságom. Furán működöm, tudom. Gabinak is előadtam az ötletem, és teljesen érthető módon először nem támogatott benne. De mivel az edzőmmel is szerencsém van, mert figyel rám, érezte, hogy valami nagyon nem oké mostanában, így kérte, hogy üljünk le beszélgetni, mondjam el, mi van most, mit szeretnék, találjuk meg azt, ami segít rajtam és kirángat a gödörből. Átbeszéltük, Gabi megértette, mit szeretnék és miért, így végül engedélyezte a 12 órát, és kiadta parancsba, hogy még a verseny előtt találjam ki, mi lesz a következő, amit szeretnék és motivál. Ha tudtok valami jó kis versenyt, ami érdekes lehet számomra, szóljatok!
Nekem egyébként fontos, hogy az edzőm ilyen, és az is, hogy tudjon róla, hogy mit csinálok, milyen versenyre megyek. Biztos vannak olyanok, akik az edzői "utasítás" ellenére csinálnak dolgokat, én nem ilyen vagyok. Így tudunk együtt dolgozni hosszú évek óta, és így maradhat meg a jó kapcsolatunk.

Szóval indulok Velencén a 12 óráson. Nincs PB terv (hivatalosan 112 km a legjobbam még 2015-ből), tudom, hogy most nem lesz belőle egy nagy futás és egy nagy eredmény. "Csak" egy ultrát akarok futni. Úgy akarok odaállni, hogy fókuszált vagyok, és végigfutom az egészet, magamért. Egy jó érzésű, összeszedett futást akarok, ahol egyben vagyok, és újra megtalálhatom magam a futásban. Régóta szeretnék egy olyan versenyt futni, ahol az elején benyomom a zenét a fülembe, felteszem a szemellenzőt és csapatom végig, ahogy tudom, csak magamra figyelve. Nem hasonlítom magam sem a korábbi önmagamhoz, sem pedig másokhoz. Ez a terv, remélem, összejön. Mikor megkaptam az áldást a versenyre, már másnap átkattant az agyam, és jobban ment a futás. Úgy látszik, tényleg így működöm.

A 12 órás előtt azért még lesz más is: a Sparta Team újra összeáll: a "győztes" csapaton ne változtass elvalapján Zsófival ismét párosban futunk majd, méghozzá a Suhanj6-on, tuti jó lesz, szerintem ügyesek leszünk, gátfutásban már nagyon jók vagyunk, és remélhetőleg éjjel nem fog minket szarrá égetni a nap sem!

37619034_2053821271359956_1355246491819573248_n.jpg

A futóedzések mellett egyébként minden héten 2-szer, de van, hogy 3-szor is előpakolom a súlyzószettemet és nyomom az erősítő edzéseket. Úgy érzem, hogy megéri csinálni, erősebbnek érzem magam, a kezdetben béna gyakorlatok is egyre jobban mennek, és egyébként élvezem is az edzéseket. Magamnak rakom össze, hogy mit csinálok, és mindig jól kipurcantom magam (kemény edző vagyok, na), de nagyon jó érzés.
Voltam a héten Vandánál manuálterápiás kezelésen, mert a nyakam mostanában nem az igazi és többször beáll, és megjegyezte, hogy sokat javult a tartásom, láthatóan szebben tartom a vállaimat, mint korábban, ami az erősítésnek köszönhető, szuperjól esett ez a pozitív visszajelzés.
A kedvenc gyakorlatom amúgy az evezés, akár rúddal, akár TRX-szel, Bálint anno ezt javasolta azoknak, akik sokat ülnek, nem véletlenül, a vízszintes irányú húzás pont ellentétes azzal, amit egész nap csinálok: ülök a gép előtt előrenyújtott karokkal, amitől a vállaim előreesnek és a nyaki gerinc szakasza is túlterhelődik. Úgyhogy evezek rendületlenül március óta, és megéri. Az edzősködés amúgy nagyon érdekel és vonz, és szeretnék még sokat tanulni ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, ez igazán nekem való téma, amivel szívesen foglalkoznék.

39164233_299246340850412_1119718297852444672_n.jpg

Az utóbbi 2-3 hétben pedig voltam párszor indoor cycling-on is a Suhanj Fitnessben, úgy éreztem, jót tenne a testemnek egy másfajta kardioterhelés is, hátha jobban alakulnak a formáim, szeretném a tavalyi versenysúlyomat és formámat visszaszerezni. Az étkezésre is igyekszem jobban figyelni, néha van egy kis elhajlás, de az össze-vissza kajálás helyett megint a sporttáplálkozás került előtérbe. Lassan haladok, de legalább visszaálltam a régi utamra. Most fókusz van és cél van, és meglátjuk, mit hoz az ősz.

Eddz úgy, hogy jól használod a szíved!

Régóta adós vagyok egy bejegyzéssel egy tréningről, amin az okosodás jegyében részt vettem, úgyhogy nem tolom tovább magam előtt, végre megírtam! (vastapsot kérek!)

Még áprilisban töltöttem egy hétvégét ismét a Thor Gym-ben, az FMT képzés helyszínén, méghozzá egy Heart Rate Trainingen, azaz egy pulzusméréssel kapcsolatos fejtágításon. Így három hónap távlatából is azt mondom, hogy nagyon érdekes és hasznos két nap volt, amit Tanos Bálint vezetésével és 6 társammal együtt töltöttünk.

Futóként ugyan sosem futottam igazi pulzuskontrollal, mert úgy érzem, gúzsba kötne, ha az órámon folyton számokat kellene figyelnem (bölcsész vagyok, bocs), és élvezhetetlenné tenné a futásaimat, de mindemellett tudom, hogy mennyire fontos az, hogy ismerjem a szívemet, annak működését, és úgy alakítsam az edzéseimet, hogy az a szívemnek is kedvezzen, azaz ne terheljem túl és alul, vagyis pont megfelelően eddzem a kardiovaszkuláris rendszeremet.

Kifejezetten örültem neki, hogy ezen a tréningen nem éreztem magam kívülállónak, mint sokszor az FMT-t az edzőtermi, súlyzós tapasztalatlanságom miatt (amit mindezek ellenére nagyon szerettem, mert tanulhattam, és nagyon jó volt a társaság is!), hosszútávfutóként elég sok tudást összeszedtem már a pulzusos témában, és hozzá is tudtam szólni értelmesen a hallottakhoz.

Miről szólt a tréning?

Először egy kis elméleti felvezetést tartott Bálint arról, hogy mit tud a szívünk, miért fontos rá vigyázni (pl. azért, mert a szív-érrendszeri elégtelenség a vezető halálozási ok Európában és az USA-ban is), milyen szívvel kapcsolatos "értékekkel" függ össze a halálozási kockázat - ergo megtudtuk, hogy a szívünk igencsak fontos ahhoz, hogy éljünk, na! :)

Ezután mindenféle pulzusméréshez kapcsolódó alapfogalmat vettünk végig, melyik micsoda, miért fontos, mit mutat meg, és persze a szív anatómiája sem maradhatott ki. Ezekről mindről nagyjából volt már tudomásom, de nagyon jó volt így egyben, összeszedve megismételni ezeket a témákat, fogalmakat. Bálint szerintem nagyon jó előadó, nagyon alapos, érthetően magyaráz, válaszol a kérdésekre, egyáltalán nem esik az ember nehezére odafigyelni rá. 

Mivel a Thor Gym fő profilja a funkcionális és erőedzés, nem pedig elsősorban valami kardionak nevezett mozgás (futás, bringa, aerobik), ezért Bálint ebből a megközelítésből építette fel a továbbiakat a képzésen. Vagyis abból a szempontból haladtunk tovább, hogy az erősítő edzést hogyan lehet úgy csinálni, hogy közben annak kardiovaszkuláris jótékony hatása is legyen. Megnéztük, hogy a megfigyelések szerint milyen hatással van a szív- és érrendszerre az erőedzés, hogyan "növekszik" meg a szívizom is, amikor valaki erősítő edzéseket végez, és ennek milyen következményei vannak. Számomra ezek nagyon érdekesek voltak, mert ebből a szempontból még sosem gondolkodtam el az edzés hatásain.

Megismertük a kardiovaszkuláris edzés hatásait is - ezeknél már tudtam bólogatni, hogy igen, ezeket én is tudom, jött a VO2max és társai, pulzus, laktát, kalória, mi micsoda, mit jelent. Végigmentünk a test energiarendszerein is (aerob, anaerob), mikor milyen energiaforrást használ a szervezet. Számomra ezek rendkívül érdekesek voltak, gondolatban mindenhez igyekeztem saját személyes példát és élményt társítani, hogy amikor futok, akkor mikor mi történik a szervezetemben.

Sorra vettük a pulzustartományokat, melyikben mit és hogyan lehet edzeni, az adott edzés miért jó, miért fontos, hogyan tudunk pulzusteszteket végezni a vendégeken, ha edzők vagyunk, és mikor ne próbálkozzunk ilyenekkel. És aztán elkezdtünk teszteket is végezni, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem próbáljuk is ki őket. Többféle tesztet csináltunk mindkét nap, pl. Rusko HR tesztet, YMCA step tesztet, burpee-ztünk metronómra, eveztünk, és saját "kedvenc" gyakorlatunk segítségével megkerestük a saját max pulzusunkat - én ehhez 250 db goblet guggolást csináltam meg egy 16 kg-os kettlebellel a kezemben. Szóval a saját bőrünkön próbáltunk ki mindenféle pulzustesztet, majd azt is végigvettük, hogy milyen célokra hogyan érdemes edzést összerakni.

Nekem ez merőben más volt, mintha futottam volna, más érzés, más fáradtság, más terhelés az izmaimnak és a keringésemnek is, viszont nagyon jó tapasztalat volt, mert most már tudom, hogy a klasszikus kardioedzések mellett milyen módon fejleszthetem még a szívemet, ha szükség lenne rá (például ha valami miatt nem tudok futni, akkor is szinten tudom magam tartani az erősítő edzés segítségével). Úgy érzem, hogy egy nagyon hasznos két napos kurzuson vettem részt, érdemes volt rászánni az időt, sok újdonságot tudtam meg, jó hangulatban, jó társaságban telt el a hétvége. Ajánlom mindenkinek!

hrt.jpg

Párosban is jó a futás! - Ultra Tisza-tó másodszor

Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

37192308_10215981757037589_5327599380964835328_o.jpg

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

37196152_10215989328866880_7802047958517547008_n.jpg

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

37209749_2156644354410203_8514158840478957568_o.jpg

37161646_10215981759397648_4564123391677693952_o.jpg

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

37252868_10215989671315441_7792198962852659200_o.jpg

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját

Fel és le, fel és le, Szimplán csak ennyi

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 

35647332_1806218302794255_394133051216494592_o_1.jpg
Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

35463879_10215770873445631_8026748153384402944_o.jpg

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.

35520926_1806218042794281_6647547052702040064_o.jpg
Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

35515032_1806601059422646_121378271160958976_o.jpg

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

35533742_1806601216089297_3741239766939598848_o.jpg
Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.

35399320_1806650812751004_5803543196868804608_o.jpg
Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

35522350_1806616706087748_1760667026327601152_o.jpg

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

35472395_1806634772752608_4828626173758013440_o.jpg

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

35786350_1806649216084497_3005551962654507008_o.jpg

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

35530267_1806618736087545_9069531333423792128_o.jpg

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

A valóság a befutóképek mögött


Az elmúlt hetekben több kemény ultratávú verseny volt, Ultrabalaton, Ultra Trail Hungary, ahol rengeteg ismerősöm vett részt, sikerrel, sikertelenül, de mindenképp gratulációt érdemelnek. Posztolják a befutófotókat, amikhez a gratulációk mellett folyamatosan jönnek a hozzászólások: "úgy nézel ki, mint aki nem is futott", "de hát el sem fáradtál", "tényleg végigcsináltad, olyan kipihent vagy", és társaik. A futó meg "mentegetőzik", hogy de bizony futott, megcsinálta stb.

De az az ember azon a befutóképen igenis fáradt, kurvára, kicseszettül, embertelenül, alig várja, hogy megállhasson és leülhessen, lefekhessen, hiszen nem csak ébren volt 15-20-30 órát, hanem még futott, haladt is közben, folyamatosan, 100+ kilométert! Igen, tudjuk, még kocsival is sok, nemhogy két lábon! De az az adrenalinlöket, ami ott jön a célban, pont azt teszi vele, ami a képeken is látszik: felspanolja, boldoggá teszi, megszépíti, kisimítja, megfiatalítja, átszellemültté teszi, elmulasztja a fáradtságot, eltörli az esetleges szenvedést.

És pont ez az az érzés, amiért csináljuk az egész (ultra)futást, ezért edzünk folyamatosan, mert ezt akarjuk átélni, ezt az adrenalinsokkot, ezt a boldogságot, ezt az érzést a célban, amikor mi vagyunk a világ legkeményebb emberei, akik bármire képesek, amikor mindenki nekünk tapsol, amikor rocksztárnak érezhetjük magunkat.
Ezért nézünk ki jól a befutófotókon, ezért tudunk úgy futni az utolsó kilométereken, mintha akkor indultunk volna, mert jön ez a flow, ami mindent eltöröl, és csak a boldogság meg az elégedettség marad. Ezt akarjuk újra és újra átélni, mert ez egy iszonyatosan jó érzés! Aki nem hiszi, próbálja ki!
...
(Aztán persze amikor az adrenalinfröccs elmúlik, akkor jön az, hogy lépni alig tudunk és azt is meggondoljuk, hogy hajlandóak vagyunk-e akár a wc-ig eltotyogni, vagy inkább tartogatjuk még... na de ez már egy másik történet! )

33341448_850205651854091_6955525662710956032_o.jpg

Edzés utáni egészséges finomságok futóknak

Azt mindenki tudja, hogy bármilyen edzést is végzünk, – legyen az futás, súlyzós edzés, aerobik vagy crossfit – utána érdemes, mondhatni kötelező valamivel pótolni az edzés után elvesztett energiát, és a mozgás során megmozgatott izmokat táplálni, hogy megfelelően tudjanak regenerálódni. Edzés után a testnek szénhidrátra és fehérjére is szüksége van: a szénhidrát adta energia segít a fehérje beépülésében. Szóval ne feledkezz meg róluk!

A fehérjét rengeteg finomabbnál finomabb formában juttathatod be a szervezetedbe. A legegyszerűbb mód a fehérjeturmix, de ezen kívül hoztam még pár ötletet arra, hogyan tudsz edzés után valamilyen finomsággal elegendő fehérjét (és mellette persze egy kis szénhidrátot) bevinni.
Készen állsz? Jönnek a tippek!

Gyümölcsös túrókrém

Szerintem egy futónál mindig legyen otthon túró, mert tökéletes fehérjeforrás, ami sokféleképpen illeszthető be a táplálkozásba, édesen, sósan, natúran, ki hogy szereti. Zsírszegény túrót keverj ki mondjuk egy banánnal, esetleg egy marék eperrel, ízlés szerint megszórhatod akár fahéjjal is – aztán kanalazd el, jobb, mint a bolti! Ha szereted, a ricottát is kipróbálhatod ebben a verzióban, úgy is nagyon finom.

nass0-620x350.jpg

Fehérjés chia puding

A chia magot sokan szeretik, nem véletlenül, mert igazi szuperétel, tele egészséges omega-3 zsírsavakkal, fehérjével és rostokkal, amikre nagy szükségünk van. A chia magot áztasd be valamilyen tejbe, például kókusztejbe, mandulatejbe, vagy amilyet szeretsz, tehetsz bele egy kis fehérjeport is dúsításképpen, feldobhatod gyümölcsökkel is. Este készítsd össze, tedd a hűtőbe, másnap edzés után pedig már eheted is.

Fehérjés tejital

Igazi jolly joker, ha edzés után rohannod kell és nincs időd semmit készíteni. A Parmalat most dobta piacra Parmalat Fit nevű fehérjében gazdag tejitalát csoki, vanília és banán ízben. Fél literes kiszerelésben kapható, és minden adagban 30 gramm protein van. Zsírszegény tejből készült, édesítőszerrel, így nem tartalmaz felesleges kalóriákat. Ha nincs időd semmit kotyvasztani edzés után, elfelejtetted magaddal vinni a fehérjeporodat a konditerembe, akkor ez egy tökéletes megoldás lehet számodra. Hűtést nem igényel, visszazárható palackja van, így a táskádban bárhová magaddal viheted.

parmalat.jpg

Görög joghurt gyümölcsökkel és mandulával

A túróhoz hasonlóan a görög joghurt is nagyon jó fehérjeforrás, ebből is érdemes mindig tartani otthon a hűtőben – de szigorúan hozzáadott cukortól mentes verzióban vegyél. Darabolj bele gyümölcsöket, dúsítsd egy kis szeletelt mandulával, így egyszerre vihetsz be fehérjét, szénhidrátot és egészséges zsírt is a szervezetedbe.

Tojás

Tudtad, hogy a tojás az anyatej után a legjobb minőségű étel, magas biológiai értékkel és hasznosulással? Ha este edzettél és utána vacsorázol, érdemes valamilyen tojásétellel fedezned a fehérjeszükségleted – mellé zöldségekkel és belesütve egy kis zabbal tökéletes táplálék egy rendszeresen sportoló ember számára!

erosito1-600x350.jpg

Ezért szeretjük a fehérjét!

Tudtad, hogy a fehérje rendszeres fogyasztásával gyorsíthatsz az alapanyagcseréden? És azt, hogy ha fehérjedúsan étkezel, az segít a több kalória elégetésében? És ahhoz mit szólsz, hogy a fehérje jobban telít, mint más tápanyagok? Ráadásul amellett, hogy erősíti és építi az izmokat, a csontok, a haj és a köröm egészségéhez is hozzájárul, sőt még az immunrendszert is erősíti! Ugye, hogy érdemes odafigyelni a fehérjefogyasztásra!

/Szponzorált tartalom/

Fotó: 123RF, saját

Ezek a kedvenc futófelszereléseim

Bár még mindig nem futok, csak gyógyítgatom a talpam, ami szépen javul, mégsem hagyhatlak titeket futással kapcsolatos poszt nélkül!

Sokszor szóba kerülnek a különböző futócuccok, hogy kinek mi vált be, melyik márkát preferálja, mit talál a legjobbnak, úgyhogy most összeszedtem, nekem mik a kedvenceim. Ruha- és cipőszponzorom nincs (no de hátha majd most jelentkezik mindenki, hogy engem akar támogatni!), bár tesztelésre szoktam kapni egy-egy cuccot, de ezek nem állandó együttműködések, így mindenféle érdek nélküli, szubjektív listát kaptok. Irtatlan mennyiségű pénzt költöttem ezekre a felszerelésekre az elmúlt években, de nem bánom, ez a hobbim, szeretek futni, és szeretek jó minőségű, szép cuccokban futni, ezért megveszem őket, nekem ez a luxus.

ndn_4337.jpg

Cipő: Egyértelműen a Hoka, most már több mint 4 éve csak a Hoka. Az elmúlt 1 évben a Vanquish modellt viseltem, 2 pár már nyugdíjas, 2 párat használok most felváltva, 1 pár pedig a szekrényben várja a bevetést. Kényelmes, megbízható, strapabíró modell, rövidebb távokra és hosszú ultrára is tökéletes választás nekem.

Zokni: Az elmúlt években sokféle futózoknit kipróbáltam, volt többféle (drága) Nike zoknim, volt, amelyiket az első viselés alkalmával kilyukasztottam, volt, amelyik nagyon dörzsölt, volt, amelyik kevésbé. Aztán kb. 1 éve vettem két pár Decathlonos Kalenji futózoknit, a két pár együtt volt 1000 Ft – és ez lett az a zokni, ami nekem a legjobb. Minimálisan dörzsöl (246 km alatt 3 hólyagot gyártott), nem lyukad ki, nem válik keménnyé az elhasználódás során, úgyhogy nem keresek tovább, innentől csak ezt használom.

Nadrágok: Hosszúnadrágban, háromnegyedesben, passzos shortban és „lebegős” shortban is a Nike-ra szavazok. Mindegyik verzióban több Nike nadrágom van, nagyon szeretem őket, több év használat után is olyanok, mint újkorukban – kivétel az, amelyikben elestem és kilyukadt, de megvarrtam és hordom - , nem  mennek szét, nem bolyhosodnak, nem dörzsölnek, jól néznek ki, szuper színesek. A háromnegyedeseknél nem is igazi futónadrágjaim vannak, hanem a Nike Pro szériából vettem őket, ezek igazából fitneszgatyák, ezért nincs zsebük és madzagjuk, de ezek is szuperek, a kifejezett futónadrágok zsebbel és madzaggal pedig még szuperebbek.

Pólók, trikók: Szintén a Nike felsői a kedvenceim, Miller és Pro típusokból gyűjtöttem be mindenfélét az elmúlt években, a nadrágokhoz hasonlóan jól bírják a strapát, nem fakultak ki, nem koptak el, tartósak, jó minőségűek, és szépek is.

Top: A pólóim alatt sport topot viselek (nem rendes sportmelltartót). Nike topjaim vannak, illetve talán egy éve kipróbáltam egy H&M topot is, amiből aztán vettem még egy rakatot, mert nagyon kényelmes, nem dörzsöl, jól tart, és nem is drága.

Sapka: A (már nem teljesen) fekete Nike baseball sapkámat szerintem mindenki ismeri, nem is mesélnék róla sokat. Igazából azért futok mindig sapkában, hogy az össze-vissza repkedő, majd az arcomba tapadó hajszálaktól megkíméljem magam, utálom, amikor birizgálnak. Télen vagy meleg sapkát viselek, pl. egy Runnabe-s lilát, vagy egy Had csősálat pánttá hajtva (a villámos), és alá veszek még egy Compressport fejpántot, hogy ne csúszkáljon el a Had, és a fülem elég melegen legyen, mert az fázós.

15799845_614904858717506_5042937882879931416_o_1.jpg

Pulóverek, aláöltözők: Bár most tavasz van, de a téli futásokon ezekre nagy szükség van. Pár éve sikerült nagyon jó áron vennem egy Under Armour aláöltözőt és egy vastag futópulóvert, ezeket azóta nyüstölöm, imádom őket, szuperek, melegek, kényelmesek. Van téli Nike pulóverem, és egy szuper Nike Aeroloft mellényem is, ezek is nagyon jók. És kaptam egy Hoka pulcsit is, ami vékonyabb, de az enyhébb téli napokon aláöltözővel és mellénnyel ez is jó viselet. A legújabb szerzeményem pedig a Helly Hansen Lifa Merino aláöltöző, amit tesztelni kaptam, ez konkrétan egy kályha, annyira meleg, hogy hihetetlen.

Kompressziós ruhák: Ha kompresszió, akkor Compressport. A lila szár szerintem már a védjegyemmé vált, ezt 4 éve használom a versenyeimen. Van nadrágom is, kettőt vettem, egyet magamnak, egyet Milánnak, aztán végül mindkettőt én használom. A Spartathlon előtt pedig vettem egy karszárat is, ami szintén Compressport. Ja és van egy csősálam és fejpántom is, télen használom őket. Mindegyik nagyon kényelmes, jó anyagú ruhadarab (mondjuk mivel jó drágák, legyenek is azok, na).

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Dzsekik: Vannak futódzsekijeim, de szinte nem is használom őket, max. esőben, van egy Adidas dzsekim (ezt kaptam jó régen), és egy Helly Hansen (szintén kaptam), egyik sem az a kifejezett esődzseki, de azért egy 1-2 órás esős edzésen védenek kicsit a szétázástól.

Frissítőmellény: Ultimate Direction rajongó vagyok, egy Jenny Jurek (Scott Jurek felesége) által kifejezetten nőknek tervezett Ultra Vesta mellényem van. Imádom, kényelmes, nagyon jól magamra tudom állítani, nem dörzsöl, jól pakolható, jól néz ki, és szinte észre sem veszem, hogy rajtam van.

Óra: Suunto Ambit 3 Peak. Ezt kaptam egy támogatói együttműködés keretében, és én választhattam ki, hogy milyen modellt szeretnék, akkor ez volt a csúcs, és nekem azóta is ez a csúcs. Tűpontos GPS-e van, nagyon sokáig bírja az akksija, futás közben lehet tölteni, navigál, ha kell, egy igazi szuperság, bár én a funkcióinak kb. a 20 %-át tudom kihasználni. De nagyon szeretem, lassan 3 éve hű társam. A pulzusmérő pánttal néha vannak bajok, de mivel nem PK-val futok, így igazából nem zavar. Mivel multisport óra, csomó más edzéstípust lehet vele mérni, így bármilyen sportnál tudom használni, ha akarom.

Napszemüveg: Egy Rudy Project Rydon napszemüvegem van, fényre sötétedő lencsével, a Sportszem Optikától kaptam, kényelmes, télen-nyáron használható darab, és szerintem menő is!

18766548_688755934665731_4823486363945931644_o.jpg

Rengeteg, rengeteg futócuccom van, tényleg. De használom is őket, úgyhogy azt hiszem, megérdemlem, hogy ennyi legyen.

Kell egy terv, kell a cél!

Túl sok és túl nagy futóteljesítményről nem olvashattatok tőlem az utóbbi időben. Nem véletlenül, én akartam így, hogy az idei év ne szóljon semmi nagyról, semmi durváról, semmi őrültségről. Legyek csak én meg a futás, meg a futás öröme, meg az egészségmegőrzés, meg minden, amiért az emberek elkezdenek futni. Csak úgy futkározni akartam, lazákat, kellemeseket, jólesőeket, ne legyen elvárásom magammal szemben, nyugodt szívvel hagyhassak ki futás, ha úgy van.

Eltelt három hónap az évből, és be kell vallanom, hogy ebből az ég világon semmi nem valósult meg. Nem megy nekem ez a lazázás, béna vagyok benne, nem tudok csak úgy lazán futkorászni, mert hiába szeretek futni, de nem ehhez vagyok hozzászokva. Van ugyan laza edzéstervem, de ez így nem az igazi. Rengeteg futást hagytam ki, mert hogy most kihagyhatok futást, meg ilyenek - így volt olyan hét, hogy kétszer voltam futni... ami elég kevés, és még csak jól sem esett.

20180401_101632.jpg

Az esetek 90 százalékában amúgy utáltam, hogy kihagytam a futást - a maradék 10-ben nem, ott jólesett, hogy lustítottam. De igazából csak azokat a futásokat tudtam fejben elengedni, amik azokon a hétvégéken maradtak ki, amikor az edzőképzésen voltam. A többit nem, pedig nem készülök semmire, de mégis rossz, hogy az évek alatt jól felépített rendszerembe hiba csúszott, és "kimaradt egy - sok - csavar a gépezetből".
Főleg azok a kihagyott futások zavarnak, amik az életemet megkeserítő, a talpamon található kemény bőrkinövés, leánykori nevén tyúkszem miatti fájdalom okozott: december óta szenvedek vele, egyszer már kivágták, de nem sikerült teljesen megszabadulni tőle, és rosszabb lett, mint volt, minden lépés olyan, mintha egy szögbe lépnék. Jövő héten remélhetőleg lézerrel végleg eltávolítják, mert ha nem, akkor magamnak fogom kivésni, de abban nem lesz köszönet.

Amúgy tudom, hogy kényszeres vagyok, de ha az a terv, hogy nincs terv, akkor úgy nem tudok futni. Túlságosan vonalas vagyok hozzá, és szükségem van a saját kis "begyepesedett" dolgaimra. Az elmúlt 6 évben mindig készültem valamire. M-I-N-D-I-G. Félmaratonra, maratonra, 6 órásra, 12 órásra, 24 órásra, Ultrabalatonra, Spartathlonra, valamire, akármire, de mindig megvolt a következő cél, a következő lépcsőfok, amit meg akartam mászni. Nem tudok nem készülni. Eddig próbáltam, de nem megy, úgyhogy nem próbálkozom ezzel tovább, visszatérek a megszokott kerékvágásba.

Rájöttem, hogy ha nincs célom, akkor szétcsúszom teljesen, minden téren, és képes vagyok csúnyán elhagyni magam. Szétcsúsztam sportügyileg, csúnyábban, mint amikor sérült voltam!, szétcsúszott az étkezésem (amivel egész életemben bajom volt, de tavaly végre sikerült egész jól gatyába rázni), szétcsúszott a megszokott rendszerem, és csak keresem magam, hogy most hol is vagyok én ebben az egészben. Kaptam új impulzusokat - lásd edzőképzés, munkahelyi előléptetés -, de a szeretett, megszokott, régi dolgaim meg szinte teljesen elvesztek valahol útközben. És ha hülye is vagyok, de ez így nem jó, nem vagyok tőle boldog. Úgyhogy most e felismerés után itt az ideje, hogy újra összerakjam magam, a régi dolgaimmal és az újakkal együtt. Utálom, hogy formán kívül vagyok, hogy lassú vagyok, utálom, amikor eszembe jut, hogy egyébként milyen jó formában és milyen erős voltam tavaly, és szörnyű érzés, hogy ettől most olyan messze vagyok, mint ide a Hold. Nem érzem jól így magam, és ezt nem akarom, hogy ez így maradjon - mivel ezen csak én tudok változtatni, így változtatok, és megkeresem a legjobb arányokat, hogy mindenből jusson, és tiszta lappal kezdem el a dolgokat.

20180331_164538.jpg

A futás nekem a kapaszkodó a mindennapokban, a visszajelzés és az elismerés terepe, a kiegyensúlyozottságom forrása, önmagam legyőzésének és saját magam tesztelésének legjobb módja. De ehhez kell valami terv, cél a futáshoz. Semmi durva, semmi extra, csak egy belátható és teljesíthető cél, ami miatt összekapom magam, mert a célhoz vezető utat be kell járnom, és a célhoz oda kell érnem. Ez most megvan, kitűztem, majd ha itt az ideje, el is mesélem - nem egy olyan nagy dolog, amiről esetleg ne tudnék lemondani, ha úgy alakul a helyzet, de mégis egy kis világító fénysugár az alagút végén, ami nekem most erőt és motivációt jelent. (Ez itt egy nagyon jó cikk, bár én magam nem vagyok felsővezető, de amit érzek a sport kapcsán, az pont ugyanez.)

Az erősítő edzéseket a megírt edzéstervem alapján csinálom, és reménykedem benne, hogy lesz eredménye, rakódik rám tőlük egy kis izom, vagy legalább egy kicsit erősebb leszek végre.

Összekapom a kajálásomat is. Az elmúlt 4 hónapban annyi szemet és édességet ettem, hogy az borzalom, úgyhogy a tavasz tiszteletére ezt is gatyába rázom. Nem drasztikus diéta, nem koplalás, csak újra megválogatom és megtervezem, hogy mit fogok enni, és a nassolást száműzöm a p.csába, és visszarendezem magam végre a versenysúlyomra, aminél fogjuk rá, hogy elégedett vagyok magammal. Ha az edzésekben tudok következetes és tervszerű (értsd könyörtelen) lenni magammal, akkor itt is - és ennyire többet nem engedem el magam, az tuti.

És mindeközben nem verem napi szinten háromszor a falba a fejemet, hogy hagytam magam ennyire szétcsúszni. Igen, kellett a pihenés, kellett a lazaság, kellett a lustaság, kellett az össze-vissza evés, de most már pont elég volt belőle.

I'll back, vagy mi a szösz! 

via GIPHY

 

Így lett belőlem "edző"

Akik követik a Facebook oldalamat, tudják, akik nem, azoknak most mesélem el: pár héttel ezelőtt edző lettem. Vagyis az én olvasatomban inkább "edző". Azért idézőjeles edző, mert a megszerzett oklevél és megszerzett tudás ellenére nem gondolom magamról azt, hogy igazi edző vagyok. Nemcsak azért, mert nincsenek tanítványaim (na jó, egy van), hanem azért is, mert még rengeteget kell tanulnom és gyakorolnom ahhoz, hogy edzőnek vallhassam magam. De ez jól is van így, az az ember vagyok, aki szereti magát fejleszteni, képezni, újabb tudást szerezni, gyakorolni, aki szeret mindig a jobbra törekedni.

Amellett, hogy futok - igazi edző vezetésével immár 7 éve -, mindig is érdekeltek az erősítő edzések, még jobban szűkítve a kört, a funkcionális edzések. És már csak azért is érdekel ez az edzői dolog és tudás, mert életmód újságíróként szeretnék hiteles lenni, többet tudni, hogy a munkámat is jobban tudjam végezni. Úgy 2 éve nézetegem folyamatosan a különféle fitnesziskolák képzéseit, személyi edző tanfolyamokat, de mindig arra jutottam, hogy a munka, család és futás (nagy célokkal) mellé képtelenség beilleszteni egy olyan tanfolyamot, ahol minden hétvégén ott kell lenni, hétközben pedig edzőtermekbe kell járni edzeni, tanulni. Így mindig lemondtam róla, hogy edzőnek tanuljak.

27879083_358633881212094_2881876502465478656_n.jpg

Egészen novemberig, amikor is a Facebookon szembejött egy hirdetés: a Thor Gym-ben funkcionális edzőképzést indítanak januárban. Rákattintottam a hirdetésre, elolvastam, és nagyon megtetszett. Két hónap alatt egy csomó hasznos dolgot megtanulhatok a funkcionális edzésekről, sőt, akár gyakorló edző lehetek, ha jó vagyok, mert a legjobbaknak állást is ajánl a terem. Felolvastam Milánnak a hirdetést, aki mondta, hogy ez jól hangzik, ha szeretném, csináljam, menjek, ő támogat, most nincs nagy futós cél, mivel eleve könnyítést terveztem 2018-ra, belefér az életünkbe. Pár napig gondolkodtam rajta, kikértem Gabi véleményét is, aki azt mondta, hogy alapnak nagyon jó lehet, tanulhatok belőle és el tudom dönteni, hogy érdekel-e ez a világ, szeretnék-e alaposabban ezzel foglalkozni. Végül felhívtam a megadott telefonszámot, kértem pár infót a képzésről, majd úgy döntöttem, jelentkezem és belevágok.

Január első hétvégéjén kezdődött a képzés, kéthetente szombaton és vasárnap kellett menni a Thor Gym-be, ott voltak az órák. Tanos Bálint, a Thor szakmai vezetője vett minket a szárnyai alá, és már az első alkalommal látszott, hogy nagyon sok hasznos dolgot fogok tanulni - és az is látszott, hogy kb. én vagyok a "leggyengébb láncszem" a csoportban. Azért én, mert bár a képzés nem kért "edzői előéletet", csak edzéstapasztalatot, de a csoportunk tele volt olyanokkal, akik már edzőként dolgoznak valahol, és tudást jöttek bővíteni, elmélyíteni, illetve olyanokkal, akik a Thor-ban vagy máshol járnak funkcionális edzésre. És voltam én, a futó, akinek az edzéstapasztalata "kimerül" a futásban és az otthon végzett "edzéskében", aki utoljára 16 évesen nyomott fekve olimpiai rúddal, még kézilabdásként, és akinek olyan gyenge a felsőteste, hogy nem bírja fej fölé kinyomni a 20 kilót.

27023652_795112800696710_1747384944231153798_o.jpg

Na mindegy, innen szép nyerni, gondoltam, itt a kihívás, lehet erősödni, és közben lehet tanulni arról, hogy hogyan kell megerősödni. Az első hétvége elég fárasztó volt agyilag, hiszen régen jártam már utoljára iskolába, ráadásul ekkor még beteg is voltam, de amit láttam-hallottam, az összességében tetszett, bár picit másra számítottam. Az persze rögtön látszott, hogy nem lesz könnyű, és Bálint is hamar a tudomásunkra hozta, hogy nem csak melegedni kell bejárni (bár a teremben elég hideg volt az üléshez), és csak úgy hozzánk vágják majd a végén a papírt, komoly vizsgára készüljünk mind elméletben, mind gyakorlatban. De ez így van jól szerintem, úgyhogy ez nem jelentett problémát.

28153425_1801672846804943_5963074036182286336_n.jpg

A képzés úgy zajlott, hogy kéthetente szombaton és vasárnap összegyűltünk a Thor-ban, délelőtt nagyrészt elméleti oktatás volt, délután pedig mindig volt valami gyakorlati. Tanultunk anatómiát, edzéselméletet, alapfogalmakat, edzéstervezést, periodizációt, írtunk edzésterveket, megtanultunk az alapvető emberi mozgásokat elméletben, majd gyakorlatban (guggolás, csípődöntés, nyomások, húzások, cipelések, törzserősítő gyakorlatok), és mindig tartottunk egymásnak edzést is. Volt mobilitásfelmérés és mobilitásjavítás blokk is, ez nagyon tetszett és nagyon hasznos volt, és volt egy crossfites délután is, ez is érdekes volt - pl. kiderült, hogy még tudok fejen állni.

A hétvégi oktatási napok között pedig be kellett járnunk a Thor csoportos edzéseire hospitálni. Én rengeteget tanultam, például azt, hogy a kevesebb több, és nem kell minden edzésen maxra kihajtani magamat (és az embereket, akiknek edzést tartok), nem kell minden edzésen mindenre edzeni, hanem okosan, tudatosan, tervszerűen kell az erősítő edzéseket is felépíteni. Tudom, hogy a futásban is így működik, hogy a célversenyre építkezünk, de ugye ezt nem én terveztem meg magamnak, hanem Gabi, én csak végrehajtottam, amit előírt. A saját otthoni edzéseimet viszont teljesen random raktam össze, azt csináltam, amihez épp kedvem volt. Nekem ez a "kevés edzés" eleinte nagyon fura volt, az első hospitálás alatt csak lestem, hogy mennyire más egy edzés, mint amire én számítottam. Aztán ahogy egyre több edzést láttam, és beszélgettem az edzőkkel, akik mind segítőkészek és jó fejek voltak a hospitációk alatt, úgy értettem meg, hogy mi hogyan épül fel és mit kell csinálni az erősödéshez, fejlődéshez, és hogyan működik a rendszer.

A tanulós hétvégéken persze sokszor éreztem azt, hogy nagyon béna és gyenge vagyok, de próbáltam humorral és kellő önkritikával kezelni a helyzetet - hiszen megtanultuk edzéselméletből, hogy a fejlődés mindig abban következik be, amit éppen csinálunk, tehát mivel én futottam, ezért a futásban vagyok jó, aki meg súlyzókkal edz, az abban jó. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint csinálni mindent, odafigyelni, hogy minél jobban megtanuljam a gyakorlatokat, úgy, hogy aztán meg is tudjam őket tanítani. Ha pedig kaptam akárcsak egy aprócska dicséretet, akkor azt jól eltettem, és erőt merítettem belőle. A csoportunk egyébként nagyon jó volt, végig jó volt a hangulat, elég jól összerázódtunk, és kölcsönösen próbáltunk egymásnak segíteni - bár én inkább csak fogadtam a többiek segítségét és tanácsait. A hospitálás is hasznos volt, bár a végére már úgy éreztem, hogy sok az óra, és nem mindig látok újdonságot, de becsülettel végigjártam, kérdeztem, beszélgettem, edzésterveket jegyzeteltem, hogy lássam, ki hogy rakja össze az edzéseit, milyen gyakorlatokat használ, mit mivel kombinál.

28766364_164506750918055_5944201000695889920_n.jpg

A két hónap aránylag gyorsan eltelt, az elméleti és közös gyakorlásos részből én még szívesen vettem volna, ha van több, azt éreztem, hogy még rám férne a tanulás - a másik oldalról viszont ez is elég fárasztó volt, fizikailag és szellemileg is. Milán sokat segített, hogy végig részt tudjak venni a hospitálásokon, és Anya is jött minden "iskolás" hétvégén Milcsizni, hogy segítsen, én el tudjak menni a képzésre, Milán pedig tudjon futni. 

Március első hétvégéjén volt a vizsga. Őszintén, féltem tőle. Az elméleti tudásomban jobban bíztam, mint a gyakorlatiban, de úgy éreztem, hogy amit tudtam, megtettem, megtanultam, begyakoroltam, átgondoltam. Bár Bálint mondta, hogy az elmélet is nehéz lesz, az anatómiát is nagyon kell tudni (amit én soha nem tanultam korábban, szinte csak a futósérülések és futóbajok kapcsán találkoztam egy-egy fogalommal, izommal), és persze az összes elméletet. Először volt az írásbeli vizsga, többválaszos feleletválasztós teszttel, de ezen szépen átmentem, a csoport kb. fele viszont nem. Aki átment az írásbelin, az jöhetett a szóbeli, gyakorlati részre. Hát ugye ettől tartottam jobban, éreztem, hogy valami nehezet fogok húzni a gyakorlattanításnál, a swing és a török felállás volt az, amiről azt mondták, hogy aki azt kihúzza, általában búcsúzik a versenytől.

Harmadikként mentem be szóbelizni, és jól belehúztam: a gyakorlattanításnál a török felállás volt a tételemen. Ezen kívül kellett egy edzéstervet írni megadott felkészültségű és célú csoportnak, és volt egy mobilitásfelmérés is. Az edzésterv írásnál remegett a kezem, mert csak a török felállásra tudtam gondolni, de aztán gyorsan lecsillapítottam magam, megírtam az edzéstervet, leadtam, majd jöhetett a mobilitásfelmérés. Egy lány volt a "próbababa", nála kellett megnézni a csípő befelé rotációt, ezt tudtam, gyakorlatot is tudtam mondani, amivel ezt lehet javítani, és a keresztkérdésekre is tudtam válaszolni. Jöhetett a török felállás. Úgy voltam vele, hogy ha a legjobb tudásomat hozom, és igyekszem minél jobban elmagyarázni és megmutatni a gyakorlatot, akkor van esélyem. Picit bénáztam, de azért aránylag ment, és amikor a gyakorlat egyik fázisánál belekérdeztek, hogy mit látok a végrehajtásnál, tudtam, hogy mi nem stimmel, és hogyan tovább.

Utánam még jó sok vizsgázó volt, de aránylag gyorsan végeztünk, majd vártuk az eredményhirdetést. Picit izgultam, ugyanis a csoportunk egyik legjobbja ugyanazt a tételt húzta, mint én, és láttam, hogy mennyivel összeszedettebben tanítja a gyakorlatot, azt éreztem, hogy lehet, hogy jönnöm kell majd pótvizsgázni. Amikor a vizsgabizottság végre lejött, és Bálint mondta, hogy sajnos van, akinek nem sikerült a vizsga, azt gondoltam, hogy én vagyok az egyik. És én lepődtem meg a legjobban, amikor másodikként olvasták fel a nevem és adták át az oklevelemet - átvételnél majdnem elbőgtem magam, úgy örültem, hogy sikerült!

28159109_413998959070932_4809546022063702016_n.jpg

Úgyhogy "edző" lettem, aminek örülök, és persze büszke is vagyok rá. De még nem vagyok igazi edző, ahogyan írtam is az elején, még szeretnék sokat tanulni és gyakorolni. Egyelőre én magam vagyok a saját kísérleti nyulam. Szeretnék erősödni, fejlődni, nagyobb súlyokat tudni használni, szeretnék olyan futó lenni, aki erősebb, izmosabb, arányosabb, jobban karban tartott. És ez rám is fér, nagyon, de mivel most már erre is figyelek, így remélhetőleg hamar beindul a fejlődés ebben is. Vettem itthonra egy súlyzókészletet a már meglévő kismillió edzőcucc mellé a házi konditerembe, és heti kétszer vagy háromszor edzem. Írtam magamnak egy alap edzéstervet, a tanultak alapján, az alapvető gyakorlatokat csinálom. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt lesz érezhető és látható eredménye az edzésnek. Közben persze a futást is próbálom visszahozni, mert idén eddig nem volt értékelhető a futóteljesítményem, de nem is ez volt most a legfontosabb. Most keresem az egyensúlyt, hogy minden jó legyen.

És lett egy vállalkozó szellemű tanítványom is: Milánnak tartok itthon heti három edzést, elsősorban a törzserősítésre koncentrálva, hogy az Ultrabalatonra összekapjuk, és erősebb, stabilabb legyen a törzse, és ne hátráltassa semmilyen hátprobléma. Tudjuk mindketten, hogy erre nagy szükség van, úgyhogy most ezen dolgozunk közösen, nézem, ahogy csinálja a gyakorlatokat, javítom, segítek neki, és közben igyekszem úgy edzeni őt, hogy fejlődjön, és még véletlenül se sérüljön meg.

Tetszik ez az "edzősködés", de érzem, hogy óriási felelősség, hiszen egy másik ember rám bízza magát, tőlem várja a saját erősödését, fejlődését, a segítségemmel szeretne valamilyen jó eredményt elérni. Úgyhogy ezzel együtt én is még inkább becsülöm a saját edzőmet, és még inkább tudom, milyen fontos a munkája, és milyen sokat köszönhetek neki.

29090207_206728266728411_2753738983572766720_n.jpg
És hogy hogyan tovább? Szeretnék tovább fejlődni, tanulni, beszereztem egy csomó hasznos és érdekes könyvet az edzéssel kapcsolatban, láttam további rövidebb képzéseket, amik iránt érdeklődöm. El tudom azt képzelni, hogy a jövőben akár edzőként is dolgozzak valamilyen formában, méghozzá egy olyan edzésmódszerrel, ami kifejezetten futóknak kialakított és hasznos funkcionális edzés, amitől erősebb, jobb, stabilabb és gyors futók lehetünk, sérülésmentesen fejlődhetünk. Meglátjuk, hogy ebből mi lesz, ha majd  aktuális a dolog, mindenképpen szólok!

Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?