"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


A Mátra a barátom!

Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel - ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

44603364_1989044701178280_7183391463223328768_o.jpg

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

 

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert - 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni - ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála "dugtam", Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

44506906_1987698094646274_2338031173462130688_o.jpg

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

44574743_1988993511183399_4237023900799598592_o.jpg

Zenét nem vittem, a nehéz terepen nekem full koncentráció kell, viszont magamban énekeltem, Mike Shinodától a Ghost és a Running From My Shadow tapadt be (hála az égnek nem valami gyerekdal!), ezekre meneteltem felfelé. A köves szakasznál Peti fotózott, igyekeztem mosolyogni és futni, hogy jól nézzek ki, és örültem, hogy mindjárt fent vagyok Kékesen. Utólag megnéztem, hogy nemcsak érzésre mentem jobban, hanem valóban így van, 10 perccel hamarabb értem most fel, mint júniusban a Szimplán, pedig ott nem egyedül mentem, hanem Milánnal és Zsuzsival.

44560375_1988993451183405_6233077601921925120_o.jpg

Kékesen ismét csippantottam egyet, majd megindultam lefelé a sípályán. Ez egy tök jó lefelé szakasz volt, de azért óvatos voltam, nem akartam perecelni. Ahogy lekanyarodtunk a sípálya után egy ösvényre, az előttem futó srác belerúgott egy kőbe, majdnem elesett, viszont görcsöt kapott a lába, ezért leült. Megálltam neki segíteni, kicsit nyújtottam a lábát, két másik futó is megállt, aztán indultunk tovább, mikor láttuk, hogy semmi komoly baja nincs és fel tud állni. Hamar leértem újra Mátraházára, ismét dugóka, az egyik Crew lány termoszának kupakjába kaptam pár korty kólát. Nem ürültek ki addigra a kulacsaim, kiönteni nem akartam őket, így viszont nem volt üres italosom, már elengedtem volna a kólaivás, mire hozta a kupakot, hogy igyak abból, nagyon köszönöm a segítségét! Megint felmarkoltam egy adag perecet, és irány lefelé.

44490423_1987699121312838_81751927930486784_o.jpg

Itt is jól haladtam, jól futható volt a lefelé, persze nem merem annyira elengedni, mint mondjuk aszfalton tenném, nem vagyok magabiztos, de igyekszem bátor lenni és nem totyogni. A cipő tökéletesen szuperált, sokkal stabilabb voltam benne, mint egy aszfaltosban lettem volna. Főleg a vékony, csúszósabb ösvényeken, amik mellett ott volt a hegyoldal. Én ezeken kissé félek, és inkább lassabban megyek, és a belső részén próbálok haladni, hogy ne csússzak le. Engedtem is el nálam gyorsabbakat ilyen részen - aztán egy meredek hegyoldalon együtt araszoltunk lefelé, olyasmi volt, mint Sombokor, csak hála az égnek, sokkal rövidebb. Ezen a részen többen összeverődtünk aztán, előttem lévőket értem utol és engem is értek utol, volt pár patakátkelés, nem estem bele és nem merültem bokáig sem szerencsére. Kicsit szemerkélt is az eső, de miután fennhangon elmondtam, hogy "szeretünk Csanya, kikapcsolhatod az esőt", abbahagyta. Ezután jött egy mászósabb rész, az úton keresztben kidőlt fák, sokon át kellett lépni. Itt 21 km-en voltam már túl, úgyhogy már nem volt sok hátra. Koncentráltam, hogy haladjak, picit a meredekebb szakaszokon lassabban mentem, mint mehettem volna, de igyekeztem beosztani az erőmet a maradékra. Ahol lehetett, futva haladtam, még mindig jól éreztem magam, és jókedvvel futottam. Szerettem közben a Mátrát, és úgy éreztem, hogy a maga módján a Mátra is szeret engem.

44530665_1987698514646232_2084167149928054784_o.jpg

A futók ezen a szakaszon valahogy eltűntek előlem és mögülem is, de jó helyen voltam, figyeltem az órámat is, és mire esetleg bizonytalanná válhattam volna, mindig feltűnt egy Terepfutásos jelölőszalag a látóteremben. Haladtam szépen, és egyszer csak Sástónál találtam magam egy tisztáson, jobbra észrevettem a kilátót, majd átkeltem az úton, az egyik Crew személyében Perényi Andit fedeztem fel, integettünk egymásnak és csapattam tovább, itt jól lehetett futni. Több kirándulóval is találkoztam, mindannyian előzékenyen félreálltak előlem, hogy tudjak menni. Innen már csak 3 kilométer volt hátra, az ösvény mondjuk eléggé köves volt, de galoppoztam lefelé. Egyszer csak Szasza bukkant fel a fotómasinájával, "pózoltam" neki, majd ki is értem az aszfaltra. Na ez már nekem való volt, aszfalt és lefelé, toltam is neki, megelőztem pár embert ezen a részen. Néztem az órámat, láttam, hogy 4 óra körüli idővel fogok kb. beérni, de azt is, hogy a 4 órán belüli az esélytelen, hacsak nem futok hirtelen 3:30-as kilométereket a hátra lévő 1,5-ös szakaszon. Nem tudtam ennyire felgyorsulni, de tepertem. A céltól két kanyarra megláttam Milánt, aki kijött, hogy megnézze, jövök-e már, jöttem, fotózott, én pedig benyargaltam a célba.

matratrail.jpg

4:02:09-es idővel a női mezőny 32. helyén értem be. Szerintem ez nekem egy teljesen jó és vállalható eredmény, nem vagyok csúcsformában, nem vagyok versenysúlyomnál, nem futottam idén sokat, nem futottam idén hegyre, alig futok terepen. Azért jöttem, hogy társaságban legyek, versenyen legyek, hogy "csináljak magammal valamit", ami nekem jó, megint kilépjek valamelyest a komfortzónámból. Azért jöttem, hogy fussak. Ezeket mind megkaptam. Sokkal jobban esett és ment ez a futás, mint a júniusi Szimpla Élmény. Végig magamra figyeltem, a kezdeti nyomottabb hangulatot menet közben felváltotta az öröm, néhol bejött a flow is. A frissítésem tökéletes volt, energetikai problémám nem adódott, a cipő is tökéletesen bevált. Elégedetten és jó érzésekkel értem célba, örülök a célban kapott szép éremnek, és örülök annak, hogy eddigi szokásaimat felrúgva és önmagamat mondhatni meghazudtolva idén már kétszer is voltam terepversenyen! (Még a végén terepes leszek. Vigyázz, UTH, jövök! Haha!) Eddig az éjszaka és az eső voltak a barátaim, most már a Mátra is melléjük szegődött, azt hiszem. Ilyen barátokat pedig szeretek gyűjtögetni. 

Fotó: Terepfutás.hu / DonRazzino, Szasza, Kerékgyártó Peti; Milán

Bizonyítottan mániákus

Ez vagyok én. Mindenbe, amibe belekezdek, jó szeretnék lenni, és elérni a vágyott céljaimat. Minden dologra, amit szeretek, 100 százalékosan igyekszem koncentrálni. A család, újságírás, futás hármas körül forog az életem, de talán más nem is kell most, így vagyok boldog.

De, hogy mi is bizonyítja mániákus mivoltomat? Egy érem. Sikerült végre teljesítenem a Félmaraton Mániát, vagyis négy félmaratont egymás után, négy évszakban. Ultrafutó-kezdeményként ez végül is annyira nem nagy dolog, mert a hétvégi legrövidebb edzéseim is kb. félmaraton hosszúságúak - a teljesítésnek eddig inkább az volt a nehézsége, hogy mindig közbejött valami. De most ez is ki van pipálva: tavaly ősszel kezdtem a Nike-n, aztán novemberben a Balaton, áprilisban a Vivicitta, most pedig a nyári, utolsó félmaratont, a K&H-t is kipipáltam.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpgAnnak ellenére, hogy ultrákat futok, a félmaraton a mumusom, mert akármennyire is szeretnék egy jót futni, valahogy sosem jön össze. A félmaratonon gyorsan kell futni, koncentráltan, összeszedetten, nem elfutni az elejét, de azért tempósan kezdeni, mégis úgy, hogy a végére maradjon erő gyorsítani. Sokat számít az időjárás, sem a meleg, sem a szél, sem a túl hideg nem jó, mindegyik hátráltathat - mondjuk ideális időt kifogni szinte lehetetlen. És ott a frissítés is. Egy félmaratonnál pár kortyra van idő a frissítőállomáson, meg esetleg útközben egy gélre, de ezeket is futás közben kell felhajtani, hogy ne essen ki a ritmusból az ember - és közben vigyázni, meg ne fulladjon. Ezek nekem valahogy mindig rosszul jönnek össze. Edzésen, hosszabb versenyen részidőként mindig jobbat futok a félmaratonon, mint egy hivatalos versenyen. Bosszant is, meg nem is, de majd alakul a jövőben. Azért az mindig bennem van, hogy jó lenne végre egy - hozzám képest - jó eredményt elérni.

A K&H félmaratont csak azért engedte futnom Gabi, hogy a Félmaraton Mánia teljesítést meg tudjam csinálni, így egy közepes félmaratonban állapodtunk meg. Nagyon szerettem volta a lelkem mélyén azért egyéni csúcsot javítani, hiszen az előző héten az UB-n harmadik futásra, éjszaka tudtam 1:54-et, ha ez sikerült volna hivatalos félmaratonon is, jó lett volna. De nem így történt.

A verseny napján iszonyú meleg volt már reggel, így az egyéni csúcsot el is engedtem, maradtam a közepes teljesítésnél - lehetőleg azért 2 órán belül. A rajt előtt rengeteget ittam, és eszegettem is, plusz vittem gélt magammal, mert ez a verseny jó alkalom volt a frissítés gyakorlására. Nekem most ez az egyik legfontosabb, hogy végre megtaláljam, mivel tudok hatékonyan frissíteni, mi az, ami jó lehet az ultrákon is, ezért próbálkozom a gélekkel, pedig korábban nem akartam kifejezetten ezekre hagyatkozni. 

A félmaraton 4 kör volt a Városligetben, rengeteg fordítóval, már a pályarajzot látva szédültem. A tömeg nagy volt, lévén hogy ez eredetileg egy 3 és 6 fős váltóverseny, amibe belecsempésztek egy félmaratont is a mániákusok kedvéért - ennek nagyon örülök, mert korábban a Hortobágyra kellett menni a negyedik felesért, ahová fogadalmam szerint nem teszem be futócipőben a lábam.

A rajt után nekiindultam, éreztem magamban az erőt, de két tempósabb kilométer után a lassítás mellett döntöttem. Kacskaringóztam a mezőny után, figyeltem a szembe futókat, integettem, szurkoltam, kiabáltam az ismerősöknek - emiatt szeretem a fordítókat, de csak emiatt. A nap egyre jobban tűzött, a kör nagy része pedig napos volt, ahol jött egy kis árnyék, az nagyon jólesett, csakúgy, mint a frissítőkön magamra locsolt hideg víz is. Okosan akartam futni, hogy a meleg ne vágjon fejbe, legyen erőm végig, és ne szenvedjek nagyon.

A második kört már kevésbé szerettem, itt kúszott be a fejembe a gondolat, hogy még 3 hátravan. Próbáltam elhessegetni a negatívumokat, meg arra gondolni, hogy egy ultrafutó-kezdeménynek ez meg sem kottyan, mert 90-100 kört is képes akár futni (jó, azt 1 km-es pályán), de ez pont olyan hosszú kör, ami már hosszú. Szigetkörből sem szeretem a négyet. A frissítésre figyeltem, az egyik állomáson jó nagy pohár izót toltam be, akkor belesétáltam, hogy ne nyeljek félre - majd félreálltam a cipőm nyelvét megigazítani, mert nagyon nyomott.

khfm.jpg

A harmadik kör elején elővettem az addig a nadrágom zsebében rejtegetett koffeines-mézes Sponser gélemet, benyomtam a felét. Jó, hogy ez nem olyan édes, hogy azonnal inni kelljen rá, szépen leért, én meg elértem a frissítőig, és ittam rá. Ezután bambán döcögtem tovább, amikor is mellém ért Süni, de csak akkor vettem észre, mikor szólt, annyira bambultam. Rendes volt, és kitalálta, hogy meg akar ölni. :)  Beállt szépen rézsútosan elém, és nem akart otthagyni, hiába mondtam neki, hogy de menjen csak nyugodtan, ő kitartott az álláspontja mellett, és haladt szépen pont annyival előttem, hogy ne tudjam a saját kényelmes tempómat futni, hanem kicsit húzzon. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert lassultam volna, így viszont picit kiestem az addigi szerepemből, miszerint zenét hallgatva döcögök. Hát nem, futottam Süni után. :) Viszont neki köszönhetően jó sok szurkolást kaptunk, ami sokat segített. Egy egész kört futottunk így, amikor a negyedik kör elején a frissítőnél felbukkant Dóri. Gyorsan megbeszéltük, hogy Süni milyen kegyetlenül bánt velem, és úgy döntöttünk, hogy együtt erősebbek vagyunk, és lassabban fogunk kicsivel futni. Süni persze nem tágított, még így is húzott minket, de nem adtuk fel a lassítás gondolatát. Ekkor már egyáltalán nem szerettem ezt a félmaratont, csak az éremért csináltam, alig vártam, hogy vége legyen. A sok fordító, ide-oda tekergés meggyötört, néha azt sem tudtam, a pályának melyik részén vagyunk éppen, és alig vártam, hogy beérjünk az árnyékos részre. Süni közben más ismerősöket fedezett fel, és őket szemelte ki áldozatául, Dórival így ketten maradtunk az utolsó 2-2,5 kilométerre. Megbeszéltük, hogy majd a célegyenesben gyorsítunk, addig nem.
Aztán végre sikerült befutnunk, az időm 1:58:53 lett, azaz egy jó közepes félmaraton. De túl vagyok rajta, ez a lényeg.

fmerem.jpgÉrzésre, eredményre, hangulatra nem volt túl jó futás, de a társaság jólesett, úgyhogy köszönöm! :) Azt megállapítottam, hogy nem véletlenül tendálok az ultrafutás felé, hiába a hosszabb táv, ott nem kell szaggatni, ha nem akarok, nem gyötör ennyire a teljesítménykényszer, a jó időeredmény utáni vágy. Ha úgy érzem, belesétálhatok picit, a frissítésnél nem kell belefulladnom az italba, hanem szépen megihatom, erőt meríthetek, megújulhatok, vagy épp kiadhatom magamból a feszültséget. Egy félmaraton erre rövid. De nem adom fel azt a vágyamat, hogy egyszer, valamikor fussak egy jó félmaratont.

A Félmaraton Mánia megvan, egy 2:05:47-es Nike, egy 1:58:26-os Balaton, egy 2:03:51-es Vivicittá és egy 1:58:53-as K&H félmaratonnak köszönhetően.

A sprinteknek most vége, június 22-én Kecskeméten az OptiVita Ultrafutó Kupán futok 6 órát.