"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

Út a 100-ig, és még egy kicsit tovább

Ami tavaly nem sikerült Sárváron, az idén sikerült Székesfehérváron. Végre van egy 100 kilométeres futásom, sőt, igazából 105,744 km a hivatalos eredmény. Áttörtem a falat, amit én magam húztam magam elé. Kellett hozzá egy év, meg egy évnyi edzés, meg egy fél évnyi rendes alvás, meg az, hogy ledobjam magamról a 100-as érzésének stresszét, amit magammal hurcoltam. Úgy mentem oda, hogy ezt most nekem meg kell csinálni, mert képes vagyok rá. De ha mégsem, az sem baj. Ez kellett.

Az Ultrabalatonra való felkészülés jegyében év elején eldöntöttük, hogy az Optivita Ultrafutó Kupa első állomásán, Székesfehérváron szeretnénk részt venni Milánnal, majd Sárváron is. Gabival konzultálva arra jutottunk, hogy Székesfehérváron 12, Sárváron pedig 24 órát futunk. Picit félelmetes volt ez a gondolat, és még a fehérvári futás hetében kedden sem éreztem azt, hogy szombaton én 12 órát fogok tudni futni, de persze bíztam magamban. Azt az instrukciót kaptam, hogy ez egy edzés, mindegy, hogy hány kilométert futok, de végig fussak, és csak a legszükségesebb helyzetekben gyalogoljak. Elhessegettem minden negatív gondolatot, arra koncentráltam, hogy  ez egy edzés, ami jó hosszú, ahol gyakorolhatok, frissíthetek, és a pályán sem vagyok egyedül. A pályával mondjuk nem voltam teljesen kibékülve, mert kb. a fele borzasztó: van egy kavicsos szakasz egy alattomos emelkedővel, majd egy bokatörően rossz betonos szakasz jön, aminek végén egy szűk földes lefelé szakasz van kis kanyarral megspékelve. Ahol pedig jó a beton, ott meg ott a tópart és a süvítő szél. Tavaly itt futottam az első 6 órásomat, tehát tudtam, mi vár rám, pont emiatt féltem kicsit, hogy 12 órán keresztül itt kell köröznöm.

1622585_825365407489971_1374889038_o.jpg

Milánnal most ketten mentünk, Milcsi az Anyukámmal maradt Pesten. Megérkezés után felvettük a rajtcsomagokat, üdvözöltük az ismerősöket, majd kipakoltuk a cuccainkat, szokás szerint a Márton Team szomszédságában. Dóri most mindössze egy órát futott a versenyen, vállalta, hogy utána segít nekünk, ha szükségünk van rá. Öltözéknek háromnegyedes nadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, hosszú ujjú aláöltözőt, és egy rövid ujjú technikai pólót választottam. Nem igazán tudtam, milyen lesz az időjárás, bíztam benne, hogy nem öltözöm fel túlzottan, de fázni sem fogok.

Végre futok!

optiv.jpg10-kor elrajtolt a mezőny, én benyomtam a fülembe a zenémet, hogy csak magamra tudjak figyelni. Szeretek másokkal együtt futni, de nekem idő kell egy versenyen, mire megtalálom magam, és azt a tempót, ami ideális számomra. A magamra hangolódásban segít a zene, elzár a külvilágtól, nem "kell" senkivel sem beszélgetnem, így nem visz el mások tempója és a lelkesedés. Feltettem az órámat is, hogy lássam a tempót, nem szerettem volna 5:30-nál gyorsabban futni, inkább az 5:40-et lőttem be kezdő sebességnek. Mivel a nap melegen sütött, tudtam, hogy minél előbb el kell majd kezdenem frissíteni, és a sótablettákat is el kell kezdenem adagolni,  hogy ne legyek rosszul, és ne görcsöljek be. Futottam, frissítettem, akikkel esetleg a rajt előtt nem találkoztam, azoknak menet közben köszöntem, hol én előztem, hol engem előztek.

Úgy 10 km körül melegedtem be, akkor kezdtem érezni, hogy egész jól megy a futás. Sajnos a kavicsos részen nem volt szerencsém, begyűjtöttem pár követ a cipőmbe. Rövid távon elcipeltem volna őket magammal, de itt ezt most nem akartam, meg kellett állnom és kiszórni őket. Ez a közjáték nem zökkentett ki, hiszen "csak" edzeni jöttem, és sejtettem, hogy párszor még úgyis meg kell majd ismételnem ezt a játékot - igazam lett, négyszer szórtam ki a kavicsokat a 12 óra alatt, majd még egyszer a legvégén. Ezen kívül az első kb. 4 óra eseménytelenül telt, ha valaki mellém ért, volt, hogy váltottunk pár szót, Dóri kérdezte, hogy kérek-e valamit, frissítettem, figyeltem a köreimet, és futottam. Talán a legizgalmasabb momentum az volt, amikor futás közben levettem a sapkám, a két pólóm, majd az egyiket (ami felül volt) visszavettem, közben elszórtam pár zsebkendőt. A lábaim szépen mentek, egy pici görcsöt éreztem a hátsó combjaimban, de hamar elmúlt. Éhes egyáltalán nem voltam, sósat ettem a frissítőből, aztán kipróbáltam a Nutridrinket, hogy milyen. A gél, bár túl édes, sokat segített, szinte éreztem, ahogy leért a lábaimba, és jobban tudtam haladni. Evéshez és iváshoz megálltam, letoltam, aztán futás tovább. Szokásomtól eltérően vécén is voltam, úgyhogy a vízháztartásommal kivételesen minden rendben volt futás közben. A maratoni távnál is még 6 percen belüli átlagot hoztam a sok kis közjátékkal együtt. Közben a 2 és 4 órás számokat lefújták, közeledett a 6 óra vége, én pedig holtpont nélkül, jókedvűen haladtam előre. A 6 órás részidőm majdnem PB lett, 58,5 km körül járhattam akkor.

6 óra eltelt, és még mindig futok

A meleg miatt eléggé izzadtam, főleg az arcom, nyomtam ki magamból a sót. Éreztem, hogy ragad az arcom, és ettől nem éreztem magam valami túl jól. Eldöntöttem, hogy amikor lefújják a 6 órásokat, megteszem a kört, ahol tartok, hogy gratulálhassak az ismerősöknek, majd bemegyek az épületbe és megmosakszom. Megváltás volt a szappanos-meleg vizes arcmosás, lejött rólam a sóréteg, felfrissültem, lelkileg is feltöltött ez a pár perces pihenő. Aztán mentem tovább. Meglepően jól éreztem magam, nem fájt semmim, szépen haladtam, élvezetes volt a verseny. Ekkor már csak a 12 órások voltak a pályán, így fel tudtam mérni, hogy kb. hol tartok a női mezőnyben. Addig csak Mateve és Kicsi köröztek le, más nem, így sejtésem szerint a 3. helyen haladtam, és arra tippeltem, hogy Vincze Zsófi van mögöttem kb. 2 körrel. Bár nem a helyezésért jöttem, bennem volt, hogy jó lenne dobogóra állni, de ha nem így alakul, akkor sincs baj. Inkább a 100-as elérésére koncentráltam. Ehhez 90 kört kellett megtenni, meg még 1 kilométert (a szervezők táblákkal jelölték, hogy hol a félmaraton, maraton és a 100 km). A 70. körnél örömmel állapítottam meg, hogy már "csak" 20 kör kell, és meg is van - de végül ez nem ment ennyire egyszerűen. Inni szépen ittam, 3-4 körönként izót és vizet, de az evés valahogy nem ment. Egyszerűen nem voltam éhes, és semmit nem is kívántam igazán. Ettem vajas kenyeret, betoltam még egy gélt, még egy Nutridrinket, meg egy magnéziumot is. Ment a futás, nem volt holtpontom, vagy ha volt is, gyorsan átlendültem rajta, mert igazi megingást nem éreztem. Sorra kaptam a drukkolásokat, az elismeréseket, hogy jól megyek, örültem, hogy ez kívülről is így látszik. 4 órányi vegyes szám után meghallgattam 4 Linkin Park albumot többször egymás után, az a zene tökéletesen elvonja mindenről a figyelmem, annyira átszellemülök tőle, hogy csak futottam és magamban énekeltem. Igyekeztem kihasználni a majdnem idilli állapotot és futni, amíg jól megy. Ez úgy a 9. óráig tartott.

1980396_825418027484709_1993291699_o.jpg

Még 3 óra

Tudtam, hogy ez a 12 óra elég  hosszú ahhoz, hogy problémamentesen megússzam. De az ultrafutásban azt is szeretem, hogy problémamegoldásra késztet, ha valami jön, meg kell oldani, és haladni tovább. Úgy érzem, hogy ebben aránylag jó vagyok, csinálom, amiért jöttem és igyekszem nem elhagyni magam. Éhséget továbbra sem éreztem, viszont azt igen, hogy háborog a gyomrom és lejjebb is megindultak a dolgok. De szerencsére sem alul, sem felül nem akart kijönni semmi, csak gázok és gőzök (az érzékenyebbektől elnézést kérek, de hát ez történt, na). :) De ettől sajnos lelassultam. Pedig közben besötétedett, a sötét pedig az én barátom. Felöltözködtem, mert hűvös lett, majd amikor a hűvös hidegre váltott, dzsekit is vettem elő. Ezek az öltözködések talán kicsit alibik is voltak egy-egy megállásra, de ezek után mindig el tudtam indulni. A zenéből érdekes módon elegem lett, kivettem a fülemből, nem volt már kedvem hallgatni, inkább a szuszogásomat hallgattam. Dóri pár körre csatlakozott hozzám, dumáltunk, mesélte, ki hogy van. Kértem, hogy nézze meg, hanyadik vagyok, de ne mondja meg, hogy ne idegesítsem magam. Mert szerintem harmadik vagyok, bár Zsófi visszavett kört, és valószínűleg meg is fog előzni, ahogy gyorsvonatként megindult, de azért jó érzés harmadiknak érezni magam. Utólag kiderült, hogy a 10. óráig harmadik is voltam, ott fogott be és előzött meg Zsófi. Mateve és Kicsi pedig brutális meccset vívtak a győzelemért. A hasam fájdogált, bele-bele kellett sétálnom a kifelé kívánkozó izék miatt, de haladtam, gyaloglás közben többször akadt társam is, Milán hol elment mellettem, hol visszaelőztem, neki is akadtak problémái, de szépen felállt belőlük, és ment ő is a 100 kilométerért.

1941621_825781714115007_2111407422_o.jpg

Egyetlen egyszer sikerült elgyengülnöm. Amikor a szervezők benyomták a Happy-t Pharell-től. Milcsi kedvenc száma. Hát ott sikerült elbőgnöm magam, de gyorsan rendeztem soraimat, és a táncoló, vigyorgó kisfiammal a lelki szemeim előtt újra futni kezdtem. Egy kicsit még mindig nehéz futónak és anyának is lenni egyszerre. De megoldom. Amióta Milcsi hagy éjjelente aludni, könnyebben futok, és ezért hálás vagyok neki. Miatta is ment jobban ez a futás, mint bármelyik ultrám eddig. Az, hogy pihent vagyok, rengeteget számít. Most is inkább csak fejben fáradtam el, testben kevésbé, de még közel sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Majd ezen is dolgozom még.

A 100-as elég nehezen akart eljönni. Amilyen könnyűnek éreztem a 70. kör után, olyan nehezen jött el a 90. kör. De elértem, 11 óra 8 perc futás után. Jöhetett volna előbb is, de a futásban sem érvényes a "mi lett volna ha". Jutalmul ismét elmentem a mosdóba kicsit összekaparni magam. Akár futhattam volna is még egy kört annyi idő alatt, de a lelkemnek kellett ez a kis "ünneplés". Megcsináltam, picit ünnepeltem egy kis mosakodással, hogy emberként, nőként egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán mentem tovább, hogy a hátralévő időben még gyűjtsek pár kilométert. Sajnos az utolsó 20 perc már rossz volt, a jobb bokám ugyanis megadta magát, egyik lépésről a másikra úgy megfájdult, hogy nem tudtam rendesen rálépni. A rossz beton, az egyik irányba lejtő talaj miatt ott kaptam a legnagyobb terhelést. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy bár imádom a Nike Lunarglide-omat, a csillapítása ilyen hosszú távokra nem az igazi, ez is megerősített abban, hogy az ultrákat én is Hokában toljam a jövőben, mint oly sokan mostanában. Az izmaimnak viszont szinte semmi baja nem volt, és szerintem ebben a Compressport szár nagyon sokat segített.

Milánnal közben ismét összeakadtunk, és az utolsó köröket együtt futottuk, valahogy mindig így jön össze, de ezt egyikünk sem bánja, jó együtt befejezni a versenyt, együtt lenni a lefújás pillanatában, és együtt örülni vagy éppen bosszankodni. Most mindketten örültünk, hiszen nekem is és neki is meglett a 100 fölötti táv, amiért jöttünk. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobb is megy, de ezt majd meghagyjuk legközelebbre. Végül 105,744 kilométert mentem, ami a 4. helyhez volt elég, Milán 102,444-et.

Összességében elégedett vagyok, mert nem volt iszonyú nagy problémám, nagy fájdalmam, az izmaim remekül működtek, a frissítés tűrhetően ment, fejben nem gyengültem el. Úgy érzem, hogy a 110 kilométer sem lett volna lehetetlen. Az biztos, hogy a 24 óra és az UB ennél sokkal nehezebb lesz, megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én azokat megcsinálni, de addig még van idő, és bízom magamban, hogy sikerülni fog. 1000 százalék, hogy a tavalyi önmagamhoz képest sokkal erősebb vagyok, testben és még fejben is, plusz az, hogy normálisan tudok aludni, rengeteget ad hozzá, míg Sárváron már a 6. órában bőgtem a fáradtságtól, itt először a 10. óra után éreztem, hogy fáradok, de az is fejben és nem testben jelentkezett, kicsit kezdtem unni a körözgetést.

Úgy érzem, jó úton haladok, bár sok munka van még előttem, de meg fogom oldani a rám váró feladatokat és megküzdök a nehézségekkel. Milánnak, Milcsinek, Gabinak és Anyukámnak külön köszönöm a segítséget, hogy futhatok, Dórinak a pályán és a pálya szélén nyújtott szupportot, na meg a közös edzéseket is. Mindenki másnak nagyon köszönöm a szurkolást a pályáról, a pálya széléről és itthonról - nem sorolok fel mindenkit, akit felsorolhatnék, mert hosszabb lenne, mint egy Oscar-díj győztes beszéde. :)

Fotó: Ironteam

Felemás február

Ismét eltelt egy hónap, a február, jöhet a rövid értékelés, összegzés. Sajnos elég felemásra sikerült ez a négy hét, nem minden jött össze úgy, ahogy szerettem volna. Persze ettől még nem dőlök a kardomba, és nem ostorozom magam, azt gondolom, nem ezen fog múlni az idei futószezonom.

Februárban 15 edzést csináltam, és 292 kilométert gyűjtöttem össze. A 342-es januárhoz képest annyira nem rossz, de ha megnézzük, hogy ennek egy majdnem 400-as hónapnak kellett volna lennie, akkor annyira azért nem is jó. És hogy mi történt, amiért nem annyi lett, amennyi? Két egészségügyi izé miatt.

A hónapot egy 40-es futással indítottam, egészen jól sikerült, 8 kört mentem a szigeten, egyedül, igazán lélekerősítő futás volt. Aztán rögtön ki is vettem egy pár nap pihenőt. Tavaly a sárvári 12 órás előtt egy héttel kettétört az egyik fogam, ami annak idején gyökértömés áldozata lett, 10 év után döntött úgy, hogy megadja magát és letörik. Ameddig lehetett, húztam-halasztottam a fogorvosi beavatkozást, nem vagyok rá büszke, de ez van. Most került rá sor végül, kiderült, hogy a fogamat sajnos ki kell műteni, mert nem tudnak vele mit kezdeni, így a mikrociklus 3., laza hetében a fogorvos bácsi sikeresen meg is szabadított tőle (direkt a pihenőhétre beszéltük meg, hogy tudjak edzeni), meg még egy bölcsességfogamtól is, hogy ha már ott vagyok, egyszerre letudjam az egészet. Természetesen az volt az első kérdésem, hogy mikor futhatok újra, de 3 nap pihenőre köteleztek, hogy a sebek be tudjanak gyógyulni. Aztán már futhattam is tovább, a pihenőhét 56 km lett.

februar.jpg

Aztán megfutottam a legdurvább eddigi hetemet, 103 kilométert, és még élveztem is. Engem valahogy mindig motivál a nagy teljesítmény, amikor keményebb dolgok vannak, akkor mindig igyekszem magam a lehető legjobban odatenni, és inkább a lazább dolgoknál nem vagyok annyira koncentrált. A hét hosszú futása 45 volt, egyedül a szigeten, ismét egy jellemformáló edzés.

Ezután következett volna még egy 100 fölötti hét, amiből sajnos nem lett semmi. Egy vírus úgy gondolta, hogy mivel régen voltam beteg, itt az ideje, hogy ne érezzem mindig jól magam. Először a két Milánt döntötte le a lábáról, majd engem is: szerdán már éreztem, hogy valami nem stimmel, csütörtök reggelre meg szépen belázasodtam, annyi is volt rögtön a futásoknak. Vasárnap már jobban voltam, kimentem, de a 40-es hosszúból csak 15-öt futottam le, erőtlen és gyenge voltam, plusz még csúnyán köhögtem. A 100 feletti hétből csak 44 km valósult meg sajnos. Mostanra már minden oké, visszatért az erőm, múlóban a köhögésem, úgyhogy futok szépen tovább.

Jövő szombaton pedig máris itt az Optivita Ultrafutó Kupa első állomása Székesfehérváron, ahol 12 órán indulok. Izgatottan várom. Túl nagy elvárásaim nincsenek, hiszen ez nem célverseny, inkább csak egy hosszú edzés, ahol társakkal, kijelölt pályán, rendes frissítéssel kipróbálhatom magam, mire volt elég a téli alapozás. Remélem, hogy jól fog menni, az biztos, hogy jó lesz újra versenyezni a téli edzések monotonitása után, és találkozni a rég nem látott ismerősökkel. És végre jön a tavasz is!

Nem vagyok százas, avagy a sárvári 12 óra története

Nem vagyok százas, ezt több értelemben is elmondhatom magamról, de egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy elégedetlenkedő írás lesz.

A lényeg nem mindig a számokban rejlik, a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és nem mindig mutatják meg világosan, mi van mögöttük. Ám ha már számok: 12 óra, 98,761 km, női összesített 4., korosztályos 2. hely. Ezt sikerült elérnem. Megküzdöttem érte keményen, nagyon mélyről hoztam vissza, ehhez el kellett engednem a 100 km-es álmomat. De nem vagyok elégedetlen, ez az én eredményem, erre vagyok képes most,egy 13 hónapos kisfiú mellett, újrakezdő anyaként. Mindezért cserébe dobogóra állhattam, annak is a 2. fokára, és megkaptam életem első serlegét, amire büszke vagyok. Nem gondoltam volna, hogy így alakul számomra a sárvári verseny. Persze ehhez a helyezéshez kellett, hogy sokan ne nevezzenek, sérülés miatt lemondják, és a verseny úgy alakuljon, ahogy. De azt gondolom, hogy ez az én érdemeimből semmit nem von le, mert én ott voltam, én futottam végig a 12 órát, az én teljesítményem kellett ahhoz, hogy jobb legyek másoknál, akik még rajthoz álltak rajtam kívül. Úgyhogy nagyon örülök a korosztályos 2. helyezésnek és a serlegnek, megdolgoztam érte.

Viszont a verseny alatt rájöttem, hogy egy 13 hónapos, még mindig össze-vissza alvó gyerek mellett még "csak" ennyire vagyok képes, és nem várhatok el magamtól komoly ultrafutó teljesítményt, akármennyire is hittem, hogy majd jó leszek. Az edzésmennyiséggel nincs gond, viszont a pihenéssel igen. Fáradt vagyok, és nagyon szeretném kialudni magam végre, de nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem. Az éjjeli ébredések és a hajnali kelés mellett ez van. De a gyerekem és a futás is kell, úgyhogy amíg ez van, addig így tudom csinálni, csak a céljaimat kell hozzáigazítani a körülményekhez.

A verseny hetében már csak laza átmozgató edzéseket végeztem, tényleg nagyon lazákat. Fejben is hangolódtam, bár igazából az esélytelenek nyugalmával készültem, mert nem másokkal versenyezni, hanem magammal küzdeni mentem, és nem érdekelt, hogy első vagy huszadik leszek a mezőnyben. Szinte egyáltalán nem izgultam a futás miatt, ha volt is bennem izgalom, az inkább Milcsi miatt volt, hogy vele minden rendben legyen, míg futunk. A péntek délelőtt a pakolás és készülődés jegyében telt, felpakoltuk a fél házat, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, igyekeztem mindenre gondolni. Ebéd után indultunk el Sárvárra öten, a két futó, Milán és én, és a három segítő-szurkoló: Milcsi, Flóra és Zorka. Elfoglaltuk az apartmant, kipakoltunk, pihentünk kicsit, majd irány a tésztaparti és rajtszámfelvétel. Most is a 198-as rajtszámot kaptam, mint 2 éve, bíztam benne, hogy szerencsét hoz.

sarvar5.jpg

Jó volt a rég látott ismerős arcokat üdvözölni, sokakkal beszélgettünk, böngésztük a rajtlistát - ekkor láttam, hogy a 34 év alatti korosztályban hárman indulunk, Makai Viki, Szabó Kriszti és én, de ezzel még nem akartam foglalkozni - bár minek is foglalkoztam volna vele, mikor tudom, hogy Viki sokkal jobb futó, Krisztit pedig nem ismertem ugyan, de sejtettem, hogy ő is jobb. Ettünk, beszélgettünk, majd visszamentünk a szállásra, hogy lehetőleg korán le tudjunk feküdni. Milcsi egész jól átvészelte az éjszakát, de nem tudtam maradéktalanul kipihenni magam, reméltem, hogy ez nem nehezíti meg nagyon a dolgom.

Reggel ébredés után összekaptuk magunkat, és irány a pékség, ahol elfogyasztottuk a reggelinket ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt - a mellettünk lévő asztalnál Lőw András és Lesi Zoli reggelizett ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt.

Az idő melegedett, de szeles volt, aminek örültem, de minél kevesebb ruhát akartam felvenni. A lányok megszavazták a lila-tarka Nike nadrágomat, én megszavaztam az ujjatlan fekete trikót, és a rajtig rávettem egy rövidujjút. Lepakoltuk a cuccainkat a panzió elé a pálya mellé, frissítők, vizezni való törölközők, váltás ruha, ha kellene. A lányok előre készítettek ki nekem kólát mézzel és magnéziummal, hogy ha kell, csak be tudjam dönteni, és mindent úgy pakoltak ki, hogy ne nagyon kelljen keresni az asztalon. Féltem a melegtől, hangoltam magam, hogy ki kell bírnom, de a múlt heti Vivicitta utáni majdnem ájulás miatt azért nem voltam nyugodt.

sarvar1.jpg

10 előtt beálltunk a rajtba, köszöngetés, üdvözlés, mindenki izgul, még mindenki vidám, a hangulat szuper, aztán máris indulhat a futás! Már csak 12 óra van hátra! Milánnal futottuk az első pár kört, kényelmes tempóban, nem gyorsan, de 6 percen belül. Aztán elszakadtunk egymástól, egyedül haladtam, közben figyeltem a többieket, mentek a hajrázások, intések, előzgetések. A meleg fokozódott, kértem is a vizes törölközőmet, és már csavartam is a nyakam köré és a hátamra - innentől jó pár órán keresztül hű társam volt. Sokat segített a hűtés, de nem eleget, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, fájt a fejem, izzadtam. A frissítést szinte a rajt után azonnal elkezdtem, de folyamatosan szomjasnak éreztem magam, és lassabb is voltam, mint ahogyan szerettem volna haladni. Jó lett volna, ha óránként 10 km-t meg tudok tenni az első 5 órában, de ez hamar elúszni látszott. Frissítettem, mézeztem, nyomtam be a sótablettákat, az izót, a vizet, hogy ne álljak fejre a melegben, de egyre inkább utáltam a hőséget. Hol kicsit jobb lett, hol rosszabb.

Olyan 20 kilométernél elengedtem mindent. A 100 kilométeremmel kezdtem. De félő volt, hogy ebben az állapotban egyáltalán a 2 évvel ezelőtti eredményem meglesz-e. Futottam, frissítettem, főleg ittam, a kajákkal még mindig nagy bajban vagyok, mert tudom, hogy kéne ennem, de nem kívánok semmit. A géleket nem szeretem, mert annyira édesek, hogy összeragad tőlük mindenem, a szilárd kaját rágni kell, és utána sétálni, hogy bent maradjon. A kókuszgolyóval szerencsére nem volt gond, jól megolvadt, így szinte csak szopogatni kellett, és a benne lévő baracklekvár miatt nem volt annyira édes sem - de kellett azért utána a kajabenttartó séta. Aztán valakinél megláttam narancsot, és megkívántam, úgyhogy felmarkoltam a frissítőből, és bezabáltam belőle. Hatott. Jó lédús volt, finom, elcsócsáltam, és nem is akart visszajönni.

Az ismerősök szépen futottak, Mateve, Lesi Zoli, Joci, SüniZoli, Toncsi, Blue, Zsuzsi, Mariann is gyönyörűen haladtak, Lipóth Kriszta gyönyörűen gyűrte a köröket az első ultraversenyén, a párja, Janó szintén jól haladt. Akivel egymás mellé keveredtünk, azzal igyekeztem beszélgetni kicsit, Vinca is intézett hozzám pár biztató mondatot, Bozót szintén. Milán is szépen haladt, a frissítőasztalunknál néha találkoztunk, és a körön is, futottunk is együtt, sétáltunk is együtt. Úgy láttam, hogy sokakat nem visel meg a meleg, csak én szenvedek nagyon. Hűtöttem magam, Pecsenyétől az erőt adó mosoly mellé még jégkockát is kaptam. Azért az benne volt a fejemben, hogy ha ilyen meleg lesz végig, akkor nem fogok tudni kitartani, és nem tudom végigfutni a 12 órát, de amíg bírok, addig a pályán leszek.

És aztán megkönyörült rajtam az ég. Felhők jöttek, szél lengedezett, a nap elbújt, és úgy is maradt. Én pedig olyan 4 óra futás után végre elkezdtem futni. Miután már mindent elengedtem, és miután már semmi nem érdekelt. Mintha csak akkor kezdtem volna el futni, jött valami erő, belém költözött, és elkezdtem haladni. Nem eszeveszett tempóban persze, de szépen, ütemesen raktam a lábaimat. Korábban már láttam, hogy Makai Viki többször bokrozott, aztán egyszer csak eltűnt a pályáról, nem láttam sehol. Dóritól tudtam meg, hogy rosszul van, és kiszállt. Nagyon megdöbbentett a dolog, nem is tudtam hirtelen hová tenni a helyzetet. De nekem futnom kellett tovább.

Az izmaim egész jól voltak, nem fájtak még a lábaim, azt viszont éreztem a talpamon, hogy a cipő kikezdte, és kavics is volt benne. Kiszórtam, megnéztem, hogy már van hólyagom, visszavettem a zoknit és mentem tovább. Próbáltam nem alibi-depózni, amikor megálltam, annak oka volt, főleg, hogy nagyon rossz volt újra elindulni, nehezen indultak be újra a lábaim, de amikor beindultak, akkor 6-6:30-as tempókat futottam. Közben a fülemben szólt a zene, volt, hogy énekeltem, inkább hang nélkül, mint hangosan, de ez segített, hogy lendületben tudjak maradni. Csak a frissítőnél sétáltam, illetve ha kaját akartam benntartani, hogy haladjak, ne veszítsek túl sokat.

A köridőket, körszámokat alig néztem, ezzel nem akartam magam stresszelni, hogy hogy haladok, hány köröm van, milyen idővel. Az 54. kör után elmentem wc-zni (ez biztos, mert Milánnal mentünk előtte, és megnéztük, hogy pont egy körben vagyunk), ott pihentem egyet, mert kb. semmi nem történt. Utólag mondhatnám, hogy 1 kilométert elszartam, és a 100-asom is itt ment el, ha valóban lett volna mit produkálnom. :)

Közben félidőhöz érkezett a verseny, 53 kilométernél jártam, ami annyira nem rossz, a körülményekhez képest pláne nem. Viszont már azt éreztem, hogy halálosan álmos vagyok. Legszívesebben befeküdtem volna egy bokorba, és aludtam volna 6 órát. De állva is jó lett volna, csak hadd aludjak. A lábaim nem tiltakoztak a futás ellen, de a testem többi része igen. Kijött a kialvatlanság, ami több mint egy éve gyötör. Valahogy életet kellett lehelnem magamba, úgyhogy kortyoltam egyet a Milánnak vett koffeines izo izéből, ami lórúgásként hatott, álmosság el, úgyhogy futás tovább.

Haladtam, köröztem szépen, Bozóttal találtunk egymásra, és pár kört beszélgetve toltunk együtt, szép tempóban, aztán ő kiállt technikai szünetre, és a verseny végéig már nem tudtunk együtt menni, pedig jó volt közösen futni. Faxauval is futottunk együtt, őt is megviselte a meleg, de szépen gyűjtögette a kilométereket. Csapattársa, Zsuzsi végig mosolyogva, vidáman tolta, eszméletlen volt, ahogy ment. A szurkolás nagyon jó volt, Pecsenye, Vajda Anita folyamatosan drukkoltak, Dóri pompomlányokat megszégyenítően ugrált nekem, Nóri és Linda is sokat segítettek a mosolyukkal.
És hát a legfontosabbat, Milcsikémet sem hagyhatom ki, aki végig vidám volt, jól viselkedett, erőt adott a látványa, az édes kis pofija. Flóra és Zorka nagyon szépen lefoglalták, és emellett mindig ugrottak, ha kértem valamit, izót kevertek, vizet hoztak, zsebkendőt adtak, naptejjel kentek.

sarvar2.jpg

A 6-10. óra egészen jól telt, valamikor ekkor szabadultam meg a törölközőtől, már nem volt rá szükségem, hogy a nyakamban cipeljem. Futottam, haladtam, frissítettem, és valahogy a gyomrom is befogadóbb lett, ettem meggybefőttet, sajtos chipset, pár falat zabszeletet is. Sétálni csak keveset sétáltam, mert az rosszabb volt a futásnál. A lábaimon lévő hólyagok már nem fájtak, vagy legalábbis nem éreztem őket.

A mélypont akkor jött el, amikor a 10. óra letelt. Tudtam, hogy a nagy része már megvolt, de még mindig hátravan 2 kemény óra, amit le kell darálnom. Egy kis bőgés formájában ki kellett eresztenem a gőzt, szerencsére Milán kapta meg a bajaimat, és az ölelésével meg tudott nyugtatni. Nem az volt a gond, hogy futnom kell, nem is az, hogy ez nem lesz 100, hanem hogy mit akarok én az ultráktól, fáradt vagyok, kialvatlan, kisgyerekem van, mit várok magamtól ebben a helyzetben, még nem biztos, hogy kell nekem a 12 óra, elég a 6 is akár. És hogy jövőre nem indulhatok el az UB-n egyéniben, arra még kell 3-4 év. Milán sétált velem egy kört, kibőgtem magam, majd elindultam. Azért addigra már megvolt a 80 km, meg is nyugodtam, hogy felül tudom múlni önmagam. Aztán mentem, igyekeztem minél kevesebb időt frissítésre fordítani, hogy minél több kilométer férjen még bele. Mert csakazért sem adom fel!

Az utolsó órát már halálosan untam, szerettem volna előretekerni az időt, de az valahogy nem akartak fogyni a percek. Fejszámolásban sosem voltam jó, pláne nem ultrafutás közben, de sikeresen kiszámoltam, hogy 95 kör mindenképpen bele kell férjen az időbe a futott tempómban. Innentől számoltam vissza: már csak 5, már csak 4, és így tovább. A cipőmet meg kellett lazítanom, mert már iszonyúan szorított, aztán mentem tovább. A levegő beszorult, beszúrt az oldalam, lelassultam, de futottam. Így értem be Toncsit, aki mellett sétáltam pár métert, és aki volt olyan drága, hogy beállt nekem nyulazni. Ment előttem, diktálta a tempót, nekem csak követnem kellett, így lett meg a 95. kör. A célkapun áthaladva Dóri várt, és beállt mellém a sérült térdével futni az edzői tiltás ellenére, és majdnem meg is bőgetett, olyanokat mondott. Már nem volt sok hátra, futottunk, Dóri kicsit előttem, én utána, ő beszélt, én nyögtem és próbáltam nem bőgni. Aztán felharsant a sziréna, ami a 12 óra végét jelentette. Vége, megállhatok! Megcsináltam. Dórival megöleltük egymást, megköszöntem a segítségét, és leültem az út szélére. Közben jöttek a 24 órások, végig mindenki gratulált, pacsizott, megölelt, hihetetlen jó érzés volt. Ezért jöttem, ezért az érzésért, a tudatért, hogy én is ide tartozom, ezek közé a kőkemény, remek emberek közé, akik befogadtak, akik elismerik a teljesítményem.

Megérkezett Milán is, vele is megölelgettük egymást, és megbeszéltük, hogy van 95 köröm, meg még majdnem egy teljes, és ekkor néztem meg, mit mért az órám - hát ő 101-et mutatott, ami a nem ideális íven való haladás, a wc látogatás és miegymás is, de ugye az nem hivatalos, bár nekem fejben sokat jelent a tudat, hogy mindennel együtt azért megtettem 101 kilométert. Sokat dolgoztam érte, megcsináltam, most ez jött ki belőlem.

Megvártuk a tört kör lemérését, majd elindultunk visszafelé, közben mindenkivel, aki jött, gratuláltunk egymásnak, és hajráztunk a 24-eseknek. Milán közben úgy döntött, kiszáll a versenyből, így mindketten leadtuk a chipünket. A séta nem esett túl jól, de elballagtunk az apartmanba, ahol rendbe szedtem magam, lezuhanyoztam, megköszöntem Zorkának és Flórának a segítséget, és megcsodáltam alvó Milcsikémet, aki jól viselte a napot, leszámítva a vacsorát és a fektetést, amit egy másfél órás hisztivel tarkítva sikerült abszolválnia.
Tisztálkodás után elmentem gyúratni, közben beszélgettem a pálya mellett lévő szurkolókkal, gyúrás után pedig megnéztem az eredménylistát, ami sokkolt. 98,761 kilométerem lett, összetettben 4., korosztályos 2. lettem. Hihetetlen! Vicces, hogy 1,5 kilométernél kevesebb kellett volna a 100-hoz, ugyanúgy, mint a 6 óráson a 60-hoz. Legközelebb ennyivel fölé kell lőnöm az álmaimat.

sarvar3.jpg

Az éjszaka nem volt eseménytelen, de ezt nem a futásnak, hanem Milcsinek köszönhettem, bár tudtam pihenni.Délelőtt megvártuk a 24 órásokat, szurkoltunk nekik, felemelő érzés volt látni ezeket a hősöket az utolsó órában, ahogy még mentek előre és futottak. Joci hatalmas PB-t ment, Mateve pedig zseniálisan, erősen, koncentráltan gyűrte a köröket, igazi példakép, aki nagyon megérdemelte a győzelmet.

Az eredményhirdetést izgatottan vártam, és rögtön a mi kategóriánkkal kezdődött, Szabó Kriszti mellé én állhattam fel a dobogó 2. fokára - ügyesen, egyedül fel tudtam lépni! Viki nem várta meg az eredményhirdetést, remélem, hogy jobban van, és a következő versenye úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.

sarvar6.jpg

Hogyan tovább? Összegezve a versenyt, nem vagyok elégedetlen és nem is akarom lebecsülni a saját teljesítményemet. Egy évvel a szülés után ez most így sikerült, a körülmények erre predesztináltak. Látom, hogy fejlődőképes vagyok, tudom, hogy a fejem jó ehhez a sporthoz, a lábaim is szépen edződnek. Jövőre valószínűleg megpróbálom újra a 12 órát, akkor már tapasztaltabban, több kilométerrel a lábamban, és talán kipihentebben is. Ezt az évet a továbbiakban arra szeretném szánni, hogy ősszel fussak egy jó maratont, mert azzal még van elszámolni valóm. Addig félmaratonokon is szeretnék javítgatni, gyorsulni, és legalább egy 6 órás versenyt még tervezek teljesíteni, hogy gyűjtsem a tapasztalatokat.

Köszönettel tartozom ismét Gabinak, az edzőmnek, aki nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg, és aki ismer annyira, hogy meg sem próbál lebeszélni az őrültségeimről, inkább hagyja, hogy csináljam, és magam jöjjek rá, mi való nekem. :)

Milánnak és Milcsinek szintén köszönöm, hogy vannak nekem, irántuk érzett szeretetem, és a boldogság, amit ők adnak nekem, mindenen átsegít. Flórának és Zorkának pedig köszönöm, hogy bevállalták ezt a fárasztó hétvégét velünk, és ügyesen pesztrálták Milcsit.

sarvar4.jpg

Fotók: Vinca, Linda, Pecsenye, saját

Köridők: http://www.sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=183&bib=198

Akkor és most

Mindjárt itt a sárvári verseny, úgyhogy ideje számot vetnem a felkészülésemmel. Úgy érzem, jól sikerült, és lehetőségeimhez mérten, egy ultrafutó férj és egy egyéves kisbaba mellett mindent megtettem azért, hogy minél felkészültebben állhassak oda a 12 órás rajtjához. Hogy ezt számokkal is bizonyítsam, úgy döntöttem, összehasonlítom 2011-es és mostani önmagam futás szempontjából.

Ugye, 2011-ben futottam eddigi egyetlen 12 órámat Sárváron. Akkor hirtelen felindulásból döntöttem az indulás mellett, és rövid idő alatt próbáltam Gabi vezetésével a lehető legjobban felkészülni. Ebből lett 86,5 kilométer. Most jóval tudatosabban és megfontoltabban készültem, mondhatni, szeptember óta erre a versenyre hangolom magam, és a futásaim minden pillanatában a cél lebegett a szemem előtt, ezért csináltam mindent, ezért mentem el 3-4 órás futásokra hétvégente, ezért futottam egész télen hóban és fagyban. A fizikai felkészülésem mondhatni 300 százalékkal több volt most, mint akkor. A mentális felkészülésem hasonló volt: eldöntöttem, hogy akarom, meg akarom és meg fogom csinálni ezt a versenyt. Sok minden dől el fejben, akkor nagyon sok múlott rajta, most is sok fog, de most szerintem már a lábaim is hozzá tudnak majd tenni a versenyhez.

sarvar_futas_04.jpgNo de a számok, aztán lehet rajtam röhögni. :)

2011. január: 38,25 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,7 km + egy szemműtét, ami miatt két hétig semmit nem sportolhattam

2011. február: 28,58 km - 5 futás, a leghosszabb táv 10,5  km + egy arcüreggyulladás
a nagy elhatározás, hogy benevezek Sárvárra 12 órázni, február 22-én jött

2011. március: 143 km - 20 futás, a leghosszabb táv 21,4 km, és volt 167 km bringázás is 4 nap alatt - itt már Gabi vezetésével mentek az edzések

2011. április: a verseny április 16-án volt, addig 86,6 km edzés volt, 7 futásból, a leghosszabb 27,4 km volt

2011. április 16. 12 óra alatt 86,5 km futás


Két évvel később, azaz most kicsit máshogy mennek az edzések. Igen, futok, méghozzá sokkal többet, és a tempóm is sokat javult!

2013. január: 160,76 km - 17 futás, a leghosszabb táv 14 km

2013. február: 232,18 km - 15 futás, a leghosszabb táv 40 km

2013. március: 317 km,18 km - 19 futás, a leghosszabb táv 58,5 km, a 6 órás versenyen

2013. április: a mai napig 162,3 km gyűlt össze, ebből volt egy 46,4 km-es edzés, még a héten vár rám egy félmaraton, és két edzés, összesen 37 km, illetve a jövő héten még lesznek edzések

2013. április 27. ???????? - ide jön majd az a szám, amit a 12 óráson futok, remélhetőleg minél nagyobb :)

Hát igen, a számokat elnézve, és visszagondolva két évvel ezelőtti önmagamra, nem is igazán értem, hogy mertem egyáltalán elindulni azon a versenyen. De ott voltam, végig a pályán, mentem előre, csináltam, küzdöttem, akartam. Ez lesz most is, mert bár nagyon sok minden megváltozott azóta, az akaraterőm és a maximalizmusom maradt. És most már ott lesz velem némi edzettség is, egy kis sebesség, a versenytapasztalat, na és a szeretteim, akik támogatnak. Nekem már csak futnom kell. Ultrafutnom. :)

Ha azt hallom, Sárvár...

Sárvár. Aki fut, és főleg, aki ultrát fut, annak Sárvár különleges jelentéssel bír. Minden évben, áprilisban összegyűlnek itt az ultrások, hogy a hosszú, sokszor nehéz, néha keserves téli felkészülés után megmérettessenek. 12 vagy 24 órát lehet futni, és általában mindenki ott van, aki számít. Plusz azok is, akik szeretnének csatlakozni az ultrások táborához. Persze nem muszáj rögtön fejest ugrani a 12 vagy a 24 órába, ha valaki ultrázni szeretne, de azt gondolom, Sárvár mégis ideális helyszín erre.

Ha azt hallom, Sárvár, nekem nem a fürdő, vagy a legújabb ötcsillagos hotel ugrik be. Nekem Sárvár az ultrafutást jelenti, a vár körüli, néha végtelennek tűnő körözést, a futótársakat, a léptek koppanását, a szurkolók biztatását. Eszembe jut az első 12 órásom, hogy milyen izgatott voltam előtte, hogy az zakatolt a fejemben, mennyire nem gondoltam én ezt komolyan, és hogy félek, de már késő kiszállni. Aztán eszembe jut az a mámorító érzés, amit akkor éreztem, amikor 12 órányi körözés után meghallottam a tűzoltóautó szirénáját, a hangot, ami a versenyem végét jelentette. Megcsináltam! Sírni csak a győztesnek szabad, mondta Székely Éva, de én ott győztes voltam, sírtam és örültem egyszerre, mert legyőztem saját magam.

sarvar.jpg

Két év telt el azóta. Most újra erre készülök, le akarom győzni saját magam, és újra érezni akarom a győzelem ízét. Tudom, hogy nem fogok dobogóra állni, mert voltak, vannak és lesznek is nálam sokkal jobbak. Én nem velük versenyzem, hanem magammal. Tudni akarom, hogy képes vagyok-e újra rá, hogy meg tudom-e újra csinálni. Úgy, hogy közben megváltozott az életem, és más ember lettem.

A futásban minden elölről kellett kezdenem, de egy percig nem bánom, sőt, úgy érzem, így minden jobb. Már nem csak magamnak akarok bizonyítani. Van egy pici emberke, aki feltétel nélkül szeret, neki szeretném megmutatni, hogy vele, érte, általa mire vagyok képes. Ott lesz majd velem végig, mosolya, huncut pillantása elkísér majd az utamon - és remélem, hogy új erőre kapok majd, ha meghallom a hangját, miközben azt kiabálja, hajrá anya (már csak abban bízom, hogy addig megtanulja kimondani). A felkészülés során tőle veszem el az időt, ezért akarom (igen, nem szeretném, akarom) majd odatenni magam a versenyen, amennyire csak tudom, hogy legyen értelme, ne vesszen kárba az edzéssel töltött idő, és legyen eredménye a befektetett energiának.

Sárvárig még hosszú az út, de előre tekintek, és a célomra koncentrálok. Jöhet hó, eső, szél és fagy, megyek előre és csinálom. Magamért, és az álmaimért.

Ha azt hallom, Sárvár... és itt mindenki fejezze be a mondatot!

Fotó: Wikipédia

süti beállítások módosítása