"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2 futó, 6 óra, 9 etap, 69 kilométer - A győztes: Sparta Team 2.0

Amikor Zsófi felvetette, hogy futna párost a Suhanj6-on, még jó ötletnek tűnt. Amikor válaszoltam rá, hogy futok vele, akkor is. Sőt, amikor Gabi engedélyezte, hogy fussunk, akkor is. Aztán amikor kiderült a "taktika", akkor kissé elbizonytalanodtam, de belementem, mert ott csessze meg magát a komfortzónám, ahol van. Meg különben is, ez a Sparta Team 2.0!

Mert az úgy volt, hogy Gabi azt javasolta (értsd: utasításba adta), hogy 2 körönként váltsunk. Próbáltam átnyomni a 3-as számot, de Gabi nem vette a lapot, Zsófi meg mondta, hogy jó lesz ez a 2-es is. Kössz, ezek meg akarnak engem ölni!  A 2 kör a Suhanj pályán 4 kilométert jelent. 4-et. Ha pedig 4 km-t futok csak egyben, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezt gyorsan kéne tennem. Hát köszönöm. De az edzői javaslat az olyan, hogy az ember nem mond neki ellent, hanem felköti a gatyáját és csinálja, és lehetőleg nem döglik meg közben. 4 kilométeren lehet gyorsan futni. A gyors az nálam 5-ös tempót, vagy annál jobbat jelent, de mostanában minden vagyok, csak gyors nem. Csak szeretnék az lenni, néha megy, néha kevésbé megy. De most úgy döntöttem, hogy gyors leszek, Zsófiért, Gabiért, a párosért. Igaz, hogy 4 kilométer alatt be sem tudok melegedni, de majd csinálok valamit. Ennyit az előzményekről, ugorjunk a versenyre.

Zsófival együtt mentünk ki Szigetmonostorra, leparkoltunk, átvettük a rajtszámot, begyűjtöttük a többi Giziont, népes volt a banda. Áki és Zsotyek, Judit és Juli, Zsuzsi és Csilla párost futott, Ági és Sepi Pennel kiegészülve triót, K(ati), P(iroska), B(ori) és E(szter) négyes váltót ment, Peti egyéniben tolta, Móni pedig szervezőként volt jelen. Elfoglaltuk a gát szélén a váltóhely mellett a területet és kialakítottuk a főhadiszállást. Kellemes hűvös volt, egy vékony dzseki pont jó volt felülre, hogy ne fázzunk, a 30+ fokok után felüdülés, átöltöztünk, előkészültünk, táncikálva és röhögcsélve vártuk az éjfélt és a rajtot.

40427735_1867625366657228_6345088231582728192_n.png

Szerencsére Zsófi szeret rajtolni, én kevésbé, ezen nem vesztünk össze, övé volt az első etap, én meg egy nutellás gélt nyalogatva és Csilla ropiját megdézsmálva valami bemelegítésfélét mímeltem - őszintén, ritkán szoktam bemelegíteni, mert arra ott az első 10 kilométer (ne kövessétek rossz példámat!), de itt most nem akartam totál hideg izmokkal robbantani (bruhaha). 20 perc sem telt el, Zsófi már jött is és váltottunk. 9 alkalommal lódultunk neki mindketten a 4-4 kilométerünknek - én most a saját részeimről tudok részletesebben regélni.

1. felvonás:

Éjfél után 20 perccel nincs is jobb annál, mint számomra szokatlan és eszement tempóban nyargalászni fejlámpával egy tök sötét gáton. Utoljára a Spartathlonon futottam éjjel és fejlámpával, akkor kicsit más volt a tempóm és a lelkiállapotom is, jó érzésekkel gondolok vissza arra az éjszakára. Ennek hatására persze tolom, mint egy idióta, nézem az órát, 4:15-öt mutat, oké, akkor most tessék lassítani, mert ciki lenne 250 méter megtétele után összeesni. Beállok egy tűrhető tempóra, amit elvileg el kéne bírnom 4 kilométeren át, persze zihálok, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Szerencsére a mezőny már elég szellős, tudok haladni, a fordítók mondjuk nem a kedvenceim, de nem lassulok le nagyon és egész jól ki tudok gyorsítani belőlük. Szerencsére életben maradok és 4:54-es átlagra hozom az első szakaszomat. Utána természetesen nyújtok, mert csak.

2. felvonás:

Zsófi nagyon tolta, úgyhogy én sem adhatom alább, megyek, ahogy tudok, ez a szakasz érzésre egy fokkal könnyedebben megy, rátapadok egy fehér nadrágos srácra, és azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy nem szakadok le róla. Ez olyan jól sikerül, hogy 1 kilométerrel a vége előtt meg is tudom előzni. Azt érzem, hogy még egy kör menne ebben a tempóban, de a terv az terv, még korai lenne felrúgni, úgyhogy nem vágtatok tovább, váltunk. Amúgy az a megbeszélés, hogy az utolsó kilométernél kikurjantunk egymásnak, hogy a másik tudja, mindjárt jövünk, készüljön a váltásra. 4:59-re futom ezt a 4-est. A szünetben kis frissítő, a jól bevált Panhellen Carbo100-BCAA kombót kortyolgatom, és hoztam pár gélt is, ezekkel elleszek.

3. felvonás:

Zsófi az istennek sem akar lelassulni, pedig igazán megtehetné, de ez a nő egy terminátor, szerencséje, hogy bírom! Na szóval nekem is kötelességem teperni, bár a bal combom épp nem ezt akarja, de elcsendesítem és 2 kilométer után mintha be is melegednék. Érzésre egész jó, de azért folyton nézem az órám, hogy mit megyek, 5:01-re vagyok jó ezen a szakaszon. Kissé bosszant, de tudom, lesz ez még rosszabb is. A pihenő alatt elmegyek wc-re.

4. felvonás:

Kellett nekem azt gondolni, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ez az etap már rosszabb, nem is tudok 5 alá menni, akármennyire is erőlködöm. Rossz, hogy mire bemelegednék, le kell állnom, és rossz, hogy a pihenőidő sem túl sok. Kezd kijönni, hogy nem vagyok én ennyire gyors, és kezdem érezni, hogy mégiscsak éjszaka van. Próbálom nem nézegetni az órám, mert csak felidegesít, hogy miért vagyok lassabb, mint szeretnék. Kéne edzeni rendesen, szidom magam közben. 5:16 a szakasz. Váltás után battyogok egy kört a versenyközpontban, megnézem az eredménylistát, látom, hogy 1. helyen állunk 2 óra után 24 kilométerrel, azaz 5 percest tudtunk menni végig, a 2. helyezett 21 kilométernél jár. Oké, ez jó, tolni kell tovább, hiszen már csak 4 óra van hátra!

5. felvonás:

Tudtam, hogy át kell öltöznöm kisnadrágból kompressziósba, mert elkezd cseperegni az eső, míg futok, így legalább nem dörzsöl szét a gatya. Aztán az eső rázendít, szerencsére ahogy az éjszaka, úgy az eső is a barátom, nem különösebben zavar. Darálom a nekem rendelt 4 kilométert. Persze kezdek bekómálni, mégiscsak hajnali fél 3 körül jár az idő. Szerencsére rájövök, hogy van egy Red Bullom, direkt hoztam, erre vágyva futok végig. Már csak 5:25-re vagyok képes, pffff. De bekortyolom a Red Bull harmadát óvatosan, aztán érzem, hogy kezd is hatni. Nyújtok az esőben, de nem élvezem, hogy esik, így nem, szar benne állni, és még szarabb levenni az esődzsekit és úgy várni a váltást, hogy mikor indulhatok.

6. felvonás:

Zsófi nagyon jól nyomja, nem hiába, az én párom! Én is igyekszem továbbra is odatenni magam. Eldöntöttem, hogy az órámat nem nézegetem, inkább érzésre futok, ahogy tudok. Érzem persze, hogy lassú vagyok, Zsu megy előttem pár méterrel (bár mi vagyunk körelőnyben), de csak nagy nehezen tudom megközelíteni, nagyon kemény ő is, jól tolják Csillával, versenyben vannak a 2. helyért. Kissé tudtam gyorsulni, de nem sokat, 5:20 lett a szakasz. Az eső meg csak ömlik, váltás után dzseki rögtön fel, melegíteni nem sokat tud, de legalább annyira nem ázom-fázom. Érzem, hogy ennem kéne valami szilárdat, ropira vágyom, elballagok a frissítőasztalig (addig semmit nem vettem el róla), Móni fogad, és amikor mondom, hogy ropit ennék, a saját táskájából varázsol elő nekem egy életmentő csomag Nógrádit, amit elfogadok, de azért két sós vajas kenyér darabot is magamévá teszek, aztán leöblítem egy kis kólával. Hajnalban nincs ennél jobb kaja!
Közben hajnali 4-kor egyszer csak megjelent Józsi két tálca papírpoharas kávéval - fogta magát az éjszaka kellős közepén és az esőben kijött hozzánk a gátra, hogy megnézze, hogy futunk! Ilyen csapattársakat kívánok mindenkinek!

 

7. felvonás:

Jó, hogy ettem-ittam, de gyorsabb sajnos nem lettem tőle, sőt, azt hiszem, itt a mélypont. Érzem, hogy a hasam nem az igazi és wc-re kéne mennem - jó, hogy Józsi kínálta a kávét, én meg mondtam, hogy nem kérek, mert csak átmegy rajtam, a gondolat is elég volt, hogy az emésztésem bepörgesse magát. Próbálom ezt a 4-est lehetőségeimhez mérten gyorsan lepörgetni anélkül, hogy közben egy kék bódéba kellene bemennem. Áldást mondok Zsófira a váltásnál, és azzal a lendülettel a wc felé veszem az irányt, ahol egy időre megpihenek - utána viszont sokkal jobban vagyok. Még kétszer kell futnom, és már közel a vége, egész jó előnnyel vezetünk, ezt már ki fogjuk bírni. 5:35, no komment. Csillának kotorok egy sapkát, mert nincs neki, és csak most jutott eszébe, hogy hátha valakinek van - legalább valaki megfuttatja a lila sapimat is.

8. felvonás:

Zsófi is érzi, hogy közeleg a vége, de látom rajta, hogy már fáradt. Én sem vagyok friss és üde, de az, hogy már látom a verseny végét, ad egy kis plusz erőt, mondjuk ez a tempómon nem látszik. Az eső ömlik, ráadásul hideg, a váltás előtt jóval levettem a dzsekit, iszonyatosan lassan tudok csak bemelegedni. Bokáig gázolok a pocsolyákban, meg sem próbálom kerülgetni, minek, bugyiig vizes vagyok, a cipőm is az, nem mindegy? Sokan nem így gondolják, mert cikáznak a pályán, nem egy ember késztet maga mögött hülye irányváltásokra azzal, hogy mire előzésbe kezdenék, egy pocsolya miatt elém lép, így megtorpanok és mehetek a másik oldalán. Ez így elég szar. 5:40-et tudok csak menni, és tudom, hogy már csak egyszer kell futnom. A közvilágítást már lekapcsolták, de még sötét van, kell a fejlámpa, a fényén átsejlő esőcseppek szürreális hangulatba hoznak és hirtelen jópár ezer kilométerrel odébb érzem magam. Zsófin látom, hogy már nem száz százalékos, átöltözött szárazba és indul az utolsó etapjára. Utánakiabálok, hogy csak egy kört menjen, ne kettőt, nem tudom, hallja-e. Józsi mondja, hogy Zsófi üzeni, csak egy kört szeretne már menni, lehetőleg úgy készüljek - teljesen egy rugóra járt az agyunk, hiszen én is pont ezt szerettem volna. Már fel sem veszem a kabátot, minek, az eső ömlik, a fejem bedugom Józsi ernyője alá, a hátamra csurog a víz, közben nagy nehezen megtalálom a kis lufibogyót, amit a lefújásnál kell majd a földre tenni, zsebre vágom.

40058918_2245735395501098_2024249981031940096_o.jpg

9. felvonás:

Végre már nem kell fejlámpa, feljött a nap, látom a szembe futók arcát, összemosolygunk többekkel, jó a sötét, de jó ez a kontakt is. Bepörögtem, tudom, hogy itt a vége, mennem kell, legyen minél jobb az eredményünk, közben magamban üvöltöm a fülemben üvöltő Wellhellotól, hogy "nincs vége, ezt ordítjuk majd hajnalban a szélbe, ha már elloptuk az éjjelt, csak nézzük, ahogy a nap megpróbál felkelni és elfelejtünk hazamenni". Végül 3,3 kilométert tudok még a rendelkezésemre álló időben kisajtolni magamból 5:15-ben. Lefújják a versenyt, lerakom a lufit egy műanyag pohárban, majd lassan és lazán odakocogok a helyünkre. Zsófi ismét szárazban van már, én szarrá ázva, szegényt jól megölelem és összevizezem. Most van vége.

69,328 kilométert mentünk ketten Zsófival 6 óra alatt. Majdnem 70, de nem annyi, jó ez így, ezt tudtuk most, szerintem jók voltunk, odatettük magunkat, húztuk egymást, megdolgoztunk érte, koncentráltunk és nem engedtük el magunkat. Szerintem ez a lényeg, és nem kifejezetten a győzelem - aminek persze örülünk. Azt gondolom, hogy jó páros vagyunk Zsófival, és lesz még közös versenyünk. Hogy mi, még nem tudjuk, de biztos találunk valami nekünk valót. Két közös futásból két dobogó nem rossz.

40474664_2046517095409783_8108417751086792704_o.jpg

A Gizionok "uralták" a versenyt: a srácok 2., lettek, Zsu és Csilla 3., a KPBE 2., a többiek is derekasan helytálltak. Jó kis csapat ez, na, velünk volt a #gizionpower!

A magam részéről most már szeretnék kicsit lassan futni, kicsit hosszabban futni, szóval várom  a 12 órást, ami mindjárt itt van, és amitől akár félhetnék is, de nem félek, hanem már ott akarok lenni és futni akarok. Aztán lehet, hogy ha már ott vagyok és futok, visszasírom majd a gyors páros gátfutást.

Fotók: Abai Róbert, Neubrandt József

Hosszú nappal, ultra éjjel

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

futas.jpg

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

20819053_725310421010282_2301293982520061309_o.jpg

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

20861606_10213263693527700_4071274177286448867_o.jpg


A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

20819736_10211582288746504_6545457516097083305_o.jpg

Fotók: Gizionok :)

Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Évértékelő - Bye bye 2015

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem - ez a pár száz méter híján 188 km az év 105. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban - de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. :)

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

 

Ha kíváncsi vagy az idei legfontosabb futásaimra, akkor ezeket a bejegyzéseket olvasd el!

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

 

 

 

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

"Ez történt az előző részekben..."

Ahogy a sorozatokban szokták mondani: "Ez történt az előző részekben" - jöjjön egy kis helyzetjelentés, mit műveltem a maraton óta.

- A csípőm meg lett megint reparálva, most megint nem fáj semmi, hála a gyógytornászomnak és a masszőrömnek, meg az arany kezeiknek. Maradjon is így.

- Erősítek, teljesen rászoktam, guggolás, kitörés, plank, hasizomgyakorlatok, meg egy kis karizmozás (ezt szeretem legkevésbé), meg nyújtás, kis gyógytorna, minden este művelek valami ilyesmit.

- Részt vettem egy csapatos kilométergyűjtő kihívásban, amit Gyerünk Anyukám Nóri hirdetett meg. 5 fős csapatokban 2 hétig gyűjtöttük a kilométereket két lábon, futás, túra, gyaloglás jöhetett. Persze természetesen ez pont a rokkantságom és a pihenőm időszakára esett, úgyhogy többet gyalogoltam össze, mint futottam. Mindent mértem, még a 200 méteres boltba menéseket is, megdöbbenve láttam, hogy egy átlagos napon is elég szép mennyiséget talpalok össze. A csapatunk egyébként a 2. lett a kihívásban, egy-egy bögrét kaptunk jutalmul.

- Megtartottam az éves kötelező pihenőmet, hát, meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek jobb, ha futok. Nekem is, és a családnak is. Pár nap kihagyás után már attól ideges lettem, ha csak rám nézett valaki. Jó volt egy kicsit futás nélkül, de azért jobb, ha futhatok. Még akkor is, ha ettől a héttől kezdve már alapozok.

- Igen, alapozok, elkezdtem a felkészülést a jövő évre. Ami még marha messze van. A jövő évi első verseny meg még messzebb. De nem baj. Én már alapozok.

- Az alapozást pont sikerült úgy elkezdenem, hogy addigra begyűjtöttem azt a kilométermennyiséget, amit tavaly egész évben futottam. Innentől kezdve minden idők legtöbb saját kilométeréért futok. Meg a jövő évi nagy célokért.

- Szombaton indulok a 6 órás OB-n. Ha folyatódhatna a tendenciám, amit az elmúlt OB-kon műveltem, most másodiknak kellene lennem. De ez esélytelen persze. Igazából nekem ez a szülinapi futásom lesz, tavaly is az volt, akkor sikerült megfutni az új és az egyel korábbi éveim számának összegét, a 61-et. Most ehhez 63-at kéne futnom, ami valószínűleg nem fog összejönni. Na de egy találós kérdés: hány éves is leszek most? A leggyorsabb helyes megfejtőnek kitalálok valami meglepit. :) És ebből kiderül, hányan is olvassák el az írásaimat.:)
- UPDATE: megvan a nyertes! :) De azért olvassatok! :)

- A 6 órás egyébként nem kifejezetten verseny lesz, hanem egy hosszú futás, olyan, aminek igyekszem minden méterét élvezni, ezzel méltón lezárni ezt az évet. Meglátjuk, hogy hány kilométert szedek majd össze.

- Verseny közben igyekszem majd kevésbé antiszociális lenni, mint az utóbbi időben sikerült. Ez most egy nehéz időszak nekem, rengeteg munkával, stresszel, feladattal, agyalással, megoldandó problémákkal. És meg kell valljam, most a futás az, amikor végre egyedül maradhatok, senki nem szól hozzám, senkivel nem kell beszélnem, kikapcsolhatom és kiüríthetem az agyam, nem kell gondolkodnom és nem kell a következő megoldandó feladaton agyalnom, meg azon gondolkodnom, hogy már megint takarítanom, mosnom kéne, vagy éppen mi fogyott el otthon. Talán ezért is viseltem nehezen a pihenőt, mert ez a rész kimaradt, és helyette a billentyűzetet püföltem, hogy minden cikkemmel elkészüljek, amikorra kell. Persze a munkám eredményét jó látni, így jött létre például az interjúm Lubics Szilvivel és Tamás Ritával is, és vannak még a tarsolyomban más szuper nők is, csak győzzem meginterjúvolni, aztán megírni a történeteiket. Szívesen veszek javaslatokat, hogy kikről írjak még!

Most ennyi a sztori, jöhet a következő izgalmas epizód, a 6 órással és az alapozással!

 

Irány tovább előre!

Két hete már, hogy lement az Ultrabalaton, de olyan, mintha egy éve lett volna, és olyan, mintha nem is velem történt volna. Pedig velem történt, én csináltam meg, nem más. Még mindig nagyon boldog és büszke vagyok erre a teljesítésre, hogy sikerült, de ettől igyekszem nem elszállni. Beletettem a munkát, kivettem belőle egy eredményt, a teljesítés eredményét. De ettől még nem lettem jobb futó, nem érzem azt, hogy enyém az egész világ. Nem akarok Spartathlonon indulni (egyelőre, mondjuk a következő 10 évben), és nem akarok vérszemet kapni és minden létező ultraversenyen elindulni.

Próbálok okosan, a megkezdett úton, a felépített vonalon tovább haladni, fokozatosan, élvezettel. Jelenleg három nagyobb versennyel kalkulálok az év hátralévő részében: augusztus 9-én a Suhanj!6 6 órás versennyel, szeptember 6-án a budapesti 12 órás Optivita állomással, és a november 8-ai velencei 6 órás Optivitával.

A két Optivita állomást szeretném minél jobban teljesíteni, hogy év végén a négy verseny összesítése után (Optivita Ultrafutó Kupa 4 állomása, egy 24, két 12 és egy 6 órás verseny kell hozzá) minél jobban álljak az összetettben. Jelenleg a 2. helyen állok két verseny után, de év végéig még bármi megtörténhet, bárki feljöhet és megelőzhet, ettől függetlenül szép lenne dobogós helyen végezni.

A Suhanj!6 tavaly nagyon jó élmény volt, remélem, idén is az lesz, és abban is bízom, hogy végre sikerül 60 kilométer fölé mennem egy 6 órás versenyen. Vicces, de az 58-59 kilométert minden esetben stabilan tudom hozni 6 óra alatt, legyen az 12, 24 órás, vagy 212 kilométeres verseny, most itt az ideje kicsit összekapni magam, és egy 6 órás versenyen behúzni azt a hatvanvalamennyit.

A szeptemberi 12 óráson sem titkolt célom az egyéni csúcsjavítás, nagyon jó lenne 110 kilométer fölé jutni. Ha egy dombos pályán (az UB-n) ment a 108, akkor ez egy sík körpályán reális lehet. A novemberi 6 órást meg majd meglátjuk.

Ezek mellett a versenyek mellett, ha úgy alakul, lehet, hogy lesznek még kisebb, más versenyek is, például a Zsákbamacska futás, ahol tavaly 2. lettem, így idénre van egy meghívásos nevezésem, de akár egy maratont is szívesen futnék,  ha belefér a felkészülésbe.

Az elmúlt két hét rövid, kényelmes futásokkal telt, hogy kipihenjem az UB fáradalmait, a héten viszont kezdődik a komoly munka, gyorsító edzésekkel. Jövő héten pedig az igazi munkám is elkezdődik, 2 év és 4 hónap itthonlét után ismét dolgozni fogok (bár itthonról eddig is dolgoztam, de nem napi rendszerességgel, bejárósan). Szóval eléggé új helyzet lesz ez most nekem, de igyekszem megoldani a rám váró feladatokat.

Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

Suhanás az éjszakában

Már tavaly is nagyon szerettem volna ott lenni a Suhanj!6 futóversenyen, de akkor sem a felkészültségem, sem pedig egyéb okok miatt nem jutottam el Szigetmonostorra, a Duna-partra futni. Idén viszont amint megláttam a kiírást, eldöntöttem, futnom kell ezen a versenyen.

A 6 órás versenyek idén a "kedvenceim", ez az az ultra táv, ami egyelőre leginkább vállalható számomra, végig tudom futni, fejben és izomzatilag is egészen jól bírom. Különösebben nem készültem, nem paráztam rá, igyekeztem nem sokat agyalni a futás előtt azon, hogy mi lesz. Persze azért azt tudtam, hogy mennyit szeretnék futni: a vágyott 60 kilométert terveztem elérni. Szeretek éjszaka futni, de kicsit féltem, hogy bírom majd az egész éjszakás ébrenlétet úgy, hogy az elmúlt lassan másfél évben igen sokszor voltam mínuszban az alvást illetően. Mostanában nem alakultak rosszul az éjszakáink, de ha csak rajtam múlna, tudnék még többet szunyálni. Gabi figyelmeztetett, hogy éjszaka ugyanazzal az energiabefektetéssel lassabb leszek, kisebbet lépek majd, mert a szervezetet nem kifejezetten arra tervezték, hogy éjszaka futkorásszon órákon keresztül - ezt az eszembe véstem, de reménykedtem, hogy ki tudok majd fogni saját magamon. A hőmérséklet csökkenése is nekem kedvezett, igazi szuper futóidőt kaptunk az égiektől.

A verseny napján Milcsit a mama és a dédi gondjaira bíztuk, mi pedig Milánnal elindultunk Szigetmonostorra. Hamar odaértünk, beálltunk felvenni a rajtszámainkat, vettünk tombolát, váltottunk pár szót a már ott lévő ismerősökkel, majd Milán kitalálta, hogy aludjunk egyet a kocsiban. Meg is próbálkoztunk vele, de kb. 20 percnyi szenvedés után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább sétálok és bandázom az ismerősökkel, mert aludni azt nem tudtam. Milán sem, így mentünk a versenyközpontba, hogy szétnézzünk. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, így meg is volt oldva a program: sok dumálás, nagy nevetések, és még több ismerős. Közben azért készülődtünk is, előkészítettük a frissítőinket, átöltöztünk, beüzemeltük a fejlámpákat. Szinte észrevétlenül eljött az éjfél, és már mehettünk is a rajtba. Hihetetlen sokan voltunk, egyéniek és váltók, drukkerek és szervezők, mindenki a dudaszóra várt, hogy elrajtolhassunk.

A pálya a gáton volt kijelölve, 2 kilométer hosszan oda-vissza, L alakban, benne egy kis lejtővel, ami visszafelé emelkedő, középen a rajtkapuval és az időmérő szőnyeggel, így minden kilométernél rögzítették az időnket. Elrajtoltunk, igyekeztem lazán futni, nem elrohanni az elejét, a tömegben mondjuk nem is tudtam volna. A fordító után hihetetlen látványt nyújtottak a szembe futó fejlámpák fényei, mintha hatalmas szentjánosbogarak lettek volna.

Érzésre jól futottam, erősnek és összeszedettnek éreztem magam, úgyhogy tempóztam, hogy az elején a lehető legnagyobb előnyre tegyek szert magammal szemben - vagyis később, amikor már fáradok, tudjak lassulni. Figyeltem az előttem futó lányokat, erre szuper volt az oda-vissza pálya, láttam, hogy jópáran vannak előttem, de nem akartam erősíteni, hiszen 6 óra az 6 óra, lesz még időm feljönni rájuk. Jólesett és jól ment a futás az első két órában, mégis döbbenten tapasztaltam az eredményjelzőt látva, hogy 1 óra 58 perces félmaratont futottam csak - úgy éreztem, ennél jobban megyek. Csak összehasonlításképpen, a júniusi szenvedős K&H félmaratonon futottam ilyen időt, ég és föld volt a két futás a mostani javára, mégis csak kb. fél perccel lett most jobb az időm. Itt be is villantak Gabi szavai a rövidebb lépésekről, konstatáltam, hogy sajnos igaza volt, ez van, futnom kell tovább.

A frissítésre szokás szerint igyekeztem figyelni, folyamatosan kortyolgattam vizet és izót, kaja gyanánt pedig barackot fogyasztottam, amivel eddig sosem lőttem mellé, későbbre pedig gélt tartogattam. Két és fél óra futás után sajnos olyasmi történt, amire már rég nem volt példa: begörcsölt a gyomorszájam. Nem voltam tőle túl boldog, lassultam is miatta, mert ilyen érzéssel egyáltalán nem kellemes futni, viszont gondoltam, hogy gyorsan úrrá leszek a problémán egy magnéziummal. A frissítőnél be is toltam egy ampullával, rá ittam pár korty kólát - majd elkezdtem öklendezni. Mindig utáltam a magnézium ízét - remek, úgyis régen futottam már hányingerrel. Azért mentem tovább, igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, gyalogoltam, büfögtem, futottam, büfögtem, ami épp jött. Szerencsére ki nem jött semmi. :) Bíztam benne, hogy hamar abbamarad ez a szenvedés, és inkább a futásra koncentráltam. Haladtam ugyan, de nem úgy, ahogyan korábban, 6 perces alá lassultam, és aggasztott, hogy a magammal szemben megszerzett előnyöm csökken, és így nehezebb lesz elérnem a vágyott 60-ast.

A fránya gyomorbajok nem nagyon akartak enyhülni, először azt gondoltam, hogy akkor innentől nem eszem, csak iszom, és attól majd csak jobb lesz, de aztán meggondoltam magam, mert kellett az energia. Úgyhogy az egyik gél felét megettem, és ittam rá vizet, remélve, hogy nem akar visszajönni. Meglepő módon kicsit jobb lett tőle a gyomrom, és új erőre kaptam. Aztán megint rosszabb lett, és aztán ismét jobb. Ez így ment kb. a verseny végéig. Frissítettem végig, megettem még két fél gélt, futottam, amikor tudtam, sétáltam, amikor nem éreztem jól magam.

Fejben egyben voltam, nem hagytam, hogy ez a gyomros közjáték kizökkentsen és megzavarjon. Tudtam, hogy a 60 így nem lesz meg, de törekedtem arra, hogy lehetőleg minél közelebb kerülhessek  hozzá. A versenytársak közül közben többen kiszálltak, így előrébb kerültem az összesítésben, az 5-7. hely között ingáztam, mert a frissítések, wc-zések miatt többen kerülgettük egymást. Közben akivel tudtam az ismerősök közül, váltottam pár szót futás közben, mindenkitől jöttek a hajrák, Maráz Zsuzsi valami elképesztő tempót diktált, mosolyogva ment végig, Nóri és Nodari Zsuzsi nagyon szépen futottak az első 6 órásukon, a BMW csapat is jól tolta, Sanyosz mester és Edina is drukkolt, Kata is feltűnt a szurkolók között, Dóri és Zoli is befutottak a szombathelyi verseny után. Igazi szuper hangulat volt végig, tényleg.

Milánnal is többször előzgettük egymást, végül az utolsó 40 percben már végig együtt futottunk. Persze 20 perccel a vége előtt a hasam teljesen megadta magát, pár iszonyú görcs után azon drukkoltam, hogy a toi-toi szabad legyen, mire odaérek. Ott pihentem kicsit, szidtam az Immodiumot, ami nem tudta megakadályozni, hogy kihúzzam még a maradék időt. Hát ez van. Az utolsó 10 percet igyekeztünk meghúzni Milánnal, végül 57 kilométert és 227 métert sikerült a 6 óra alatt összekaparnom. A csalódottságomat feledtette, hogy együtt futhattunk, jó érzés volt együtt befejezni a versenyt. És a tombolán nyert kulacs is javított a hangulatomon. Szomorú persze nem voltam, és nem is vagyok, csak bosszantó, hogy tudom, bennem van a 60, csak nem akar kijönni - helyette a gyomortartalmam kívánkozott kifelé, de azt meg nem hagytam. :)

Most ezt dobta a gép, ezt hozta az éjszaka, erre voltam képes. Azt legalább látom, hogy az 57-58 kilométert kb. minden körülmények között tudom hozni egy ilyen hosszúságú versenyen, legyen az kánikulában, vagy éjjel, kialvatlanul. Ez mindenképpen jó. Viszont sajnálom, hogy a célom most megint nem tudtam megvalósítani. Részben rajtam múlt, részben nem. Egyszer majd csak sikerül. De a verseny nagy élmény volt, jövőre is ott a helyem, hogy suhanhassak az éjszakában!

58 kilométernyi pancsolás

Amikor Sárvár után elkezdtünk további verseny után nézelődni, majdnem egyértelmű volt, hogy ott a helyünk a kecskeméti OptiVita Ultrafutó Kupa állomáson. Milán kiszemelte a 12 órát, én pedig a 6-ot, és Gabi is leokézta. Viszont mivel én már idén a nagy tavaszi-nyári célversenyt letudtam, úgy készültem, hogy teher nélkül, stressz nélkül, az esélytelenek nyugalmával futok majd, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Edzeni természetesen továbbra is edzettem, de kicsit kisebb intenzitással, inkább rövidebb, de gyorsabb futásokkal. A jól sikerült Ultrabalatonos futások biztosítottak róla, hogy ha akarok, akkor tudok egész gyorsan futni (magamhoz képest), a hirtelen melegben lefutott K&H félmaraton eredménye pedig megmutatta, hogy nehezebb körülmények között, szenvedések közepette is. A 6 óra nem könnyű, de nem is a legnehezebb ultratáv, az én felkészültségemhez idén ez illik a legjobban - legalábbis én ezt így érzem.

1002947_10151645172264455_204002366_n.jpgA rajtlistát nézegettem, láttam, hogy vannak még jópáran, akik a 6 órára neveztek, de azok a nagy nevek, akik a székesfehérvári állomáson ott voltak, most vagy nem jöttek, vagy más távon indultak, volt viszont sok eddig ismeretlen nő, akikről semmit sem tudtam. Úgy voltam vele, hogy ha végig tudok menni, talán még a dobogóra is felférhetek, de erre nem vettem volna mérget, főleg, hogy egy ultrán bármi megtörténhet még a legjobbakkal is, velem meg pláne, és bárki futhat egy nagyot úgy, hogy előtte még nem próbálkozott ultrán.

A verseny hetében már iszonyú meleg volt, én pedig köztudottan, bizonyítottan nem bírom és nem is szeretem a meleget. A hétközi futásaim nem voltak túl kellemesek, a szerdait egyenesen borzasztónak könyveltem el, és bíztam benne, hogy ez volt a hét legrosszabb futása, a verseny ennél jobban fog menni. Ennek érdekében igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a frissítésre, átgondolni, mit fogok enni és inni, hogyan hűtöm magam, hogy ne forrjon fel az agyvizem futás közben. A lábaimban ugyan bíztam, de a testem többi részére nagyon oda kell figyelnem, hogy a lábaim szuperáljanak. A gélek beváltak, úgyhogy azokból bevásároltunk, vettem pár szénhidrátos és L-karnitines szeletet a DM-ben, illetve narancsot és sárgadinnyét pakoltam fogyasztásra kész állapotba, behűtve, kólát, alkoholmentes sört, sótablettát tettem még a frissítőcsomagba, az izót és a vizet pedig a központi frissítőasztalról akartam inni. A hűtéshez Milcsitől kölcsönöztem textilpelenkát, mert Sárváron a törölközővel sokat szenvedtem, hogy jól el tudjam helyezni, a pelus könnyebben kezelhetőnek ígérkezett. A ruházatomat tekintve úgy döntöttem, félreteszem hiúságomat, és topot veszek (hasra még dolgoznom kell, hogy bátran mutogassam), rövid shortot, kompressziós zoknit, és sapkát. Zenékkel is készültem, töltöttem le új számokat, és úgy állítottam össze a playlist-et, hogy az elején ráhangoló, majd szinten tartó zenék jöjjenek, az utolsó órában pedig a Linkin Park üvöltsön a fülemben. Zenetöltés közben Milcsivel buliztunk is, erre a számra.

Péntek este megérkezett a két Milcsiszitter Anyukám és Flóra személyében, szombat reggel pedig már mentünk is Kecskemétre Judittal és Mariannal kiegészülve. A verseny helyszínét gyorsan megtaláltuk, egy csodaszép, hangulatos szabadidőközpontba kellett mennünk, ahol egy nagy domb körül, egy szép tó partján futkorásztunk végül. Még a bejáratnál összetalálkoztunk Dórival, Zolival, Jocival, így együtt mentünk befelé. A Makai család és Attiláék már kijelölték a Márton-team főhadiszállását, mi pedig gyorsan letáboroztunk melléjük a cuccainkkal egy árnyékos kanyarban, hogy egyesítsük erőinket. Innen csak kb. 200 méterre volt a rajtkapu és a sátrak, ahol átvettük a rajtcsomagokat, majd teszteltük a toi-toi-t. Már reggel 9 előtt dög meleg volt, tudtuk, hogy ennél csak melegebb lesz, de a szervezők nagyon készültek, mélyhűtő, jég, kb. ötmillió liter frissítő, lavórok, a tóparton pedig hűsítő zuhanyok vártak minket. Ekkor még nem éreztem magamban a lelkesedést és az erőt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én itt akár csak fél órát is futni fogok, nem hogy hatot. Aztán a sok ismerős arcot látva valahogy kezdett megjönni a kedvem, átöltözés után pedig megszállt valami, és már vártam is, hogy futhassak.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Beálltunk szépen a rajtba, és vártuk, hogy indulhassunk - és egyszer csak meg is indultunk. Milán pár méter után kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem megtalálni a saját tempómat. Az órámat befordítottam belülre a csuklómra, hogy ne tudjak csak úgy rápillantani, és tempóra állítottam, hogy azt lássam rajta, milyen iramban haladok. De inkább a testemre figyeltem, hogy megtaláljam a megfelelő tempót. Egy fél kör erejéig Viki és Kicsi mögött futottam, figyeltem, hogy a két szuper ultrás példakép milyen könnyedén, milyen szépen halad, egyszerre léptek, mosolyogtak, egyszerre élvezettel és irigykedve figyeltem őket, olyan szépen mozogtak. Dóri is mellém ért, aztán el is hagyott, és én is kiléptem a lányok mögül, hogy megpróbáljam a magam tempóját futni úgy, ahogyan érzem.

Nagyon meleg volt, szerencsére a pálya kb. fele árnyékos volt, és egyébként nagyon szép, hangulatos, ellazulós pályát jelöltek ki a szervezők, nem volt olyan kanyargós, koncentrálós, mint a fehérvári, éreztem, hogy itt ki fogok tudni kapcsolni futás közben. A tópartra kiérve nagyon tűzött a nap, és megcsapott a pára, de az egyenes végén ott volt a megváltó zuhany, kanyar, ott állt az asztalunk a Márton-team cuccai mellett, még egy kanyar, és jött a célegyenes. Kb. két kör után magamhoz vettem a kikészített pelenkát, és már csaptam is a nyakamba, törölgettem vele az arcom, hűtöttem a testem, ahogy tudtam. Nem akartam kockáztatni, hogy túlhevüljek, csak így volt esélyem. Szinte azonnal elkezdtem inni is, hogy pótoljam a kiizzadt folyadékot, és már a rajt előtt vettem be sótablettát, mert pillanatok alatt kinyomom magamból a sót az izzadással.

Szépen haladtam tehát, hallgattam a zenéimet, ha mellém ért ismerős, váltottam vele pár szót, feltérképeztem a versenyzőket, ki melyik számban indul, ki hogyan mozog, ki milyen ruhában van, mindennel foglalkoztam, csak hogy ne gondolkodjam. Valaki mindig szurkolt valahol, így a mosolygás, a szurkolásnak örülés is segítette a továbbhaladásomat. Valahogy nem éreztem teljesen komfortosan magam fejben, és nem akartam magam felhergelni valami hülye gondolattal. Közben kiderült, hogy a köridőket, helyezéseket kijelző nagy tévé valamiért nem szuperál, így egyáltalán nem láttam, hogy hogy megyek, hányadik vagyok. Ez nekem nagyon jó volt, ha akartam volna sem tudtam volna azzal foglalkozni, hogy hogy állok, mentem tovább szépen érzésre. Ittam, vizeskedtem és futottam - főleg futottam, a pancsolásra igyekeztem a lehető legkevesebb időt fordítani, csak annyit állni, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges. Tudtam, hogy erre mindenképpen szükségem van, mert ha nem hűtöm magam, és nem frissítek rendesen, akkor elég egyetlen óra, és fejre is álltam. Attila többször nyomott jeget az én kezembe is, nem csak a tanítványaiéba, nagyon jólesett, hogy velem is foglalkozik. És bár úgy érkeztem a versenyre, hogy ez az a futás, aminél ha kell, ha úgy alakul, gondolkodás nélkül ki fogok szállni, azért ezt mégsem akartam - mert talán magam sem gondoltam komolyan, hogy ki akarok állni, valószínűleg végigküzdöttem volna a versenyt. Nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy megfelelő hűtéssel és frissítéssel milyen jól bírom a meleget. Én, aki sosem bírtam a meleget még futás nélkül sem, nem úgy, hogy futok. Most meg mégis. Mondjuk mindent meg is tettem érte, hogy így legyen. A jég végig hű társam volt, teleraktam vele a topom, vicces volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam a jégkockák koccanását, és a sapkám alá is elhelyeztem egy-két darabot, hadd hűtsön fentről is.
Enni is hamar elkezdtem, a sárgadinnye nagyon bejött, majd sótabit nyomtam, magnéziumot kólában, a frissítőben barackot, két óra futás után pedig egy fél gélt is. A gyomrom remekül szuperált, nem lötyögött benne sem a folyadék, sem a kaja, nem akart sem alul, sem felül kitörni - azt hiszem, megvannak azok a dolgok, amik jók nekem futás közben.

1003107_10200968348042700_440994196_n.jpgIgazából, mivel nem történt velem semmi váratlan, így a versenyem nagy része futással, fürdéssel, evéssel és ivással telt, illetve azt hiszem, kétszer álltam meg befújni Perskindollal a térdemet, mert a jobb bejelzett, és inkább tettem ellene, hogy komolyabban fájni kezdjen.

Volt egy-két gyengébb pillanatom, például amikor a fülemben megszólalt a Boogie Wonderland, lelki szemeim előtt pedig felsejlett Milcsi arcképe, ahogyan egy nappal korábban közösen viháncoltunk a dalt hallgatva - ott majdnem eltörött a mécses, de végül összeszedtem magam, és a számat összeszorítva haladtam tovább.

A 4 órás versenyszám végéhez közeledve Dórival futottunk együtt egy keveset, aztán szépen elhúzott mellőlem a hajrában, de jól is tette, mert jól megnyerte a női versenyt, jól nézett ki később a dobogó tetején.

Az 5. óráig nálam tényleg semmi probléma nem adódott, akkor viszont jött kettő is. Az egyik, hogy akármilyen hosszú ultrát is futok, az utolsó órát utálom, és nagyon unom. Ezen azért igyekszem túllépni, ilyenkor jön jól a Linkin Park, ami képes teljesen kikapcsolni az agyamat, és a hatására elkezdhetem nyomni a futást, ahogy csak bírom. Ez most is megtörtént, meg is indultam szép tempósan, Dóri mondta is, hogy menjek, mert most jövök fel helyezést, és Joci is odaszólt, hogy török fel, mint a talajvíz. Ettől kicsit vérszemet is kaptam, mert bár nem tudtam, hogy hogy is állok, sejtettem, hogy eléggé elöl vagyok a versenyben, mert nem egyszer köröztem le több 6 órás nőt, kb. ketten voltak, akiket talán nem. Futottam hát, egészen a második probléma eljöveteléig. A pancsolás hatására ugyanis kissé vizesek lettek a cipőim, és a jobb cipőben már úgy csúszkált a lábam, hogy begyűrődött a talpbetétem (a cipő eredeti talpbetétje) a lábboltozatom alá. Gondoltam, hogy akkor futok így tovább, de annyira rossz helyre csúszott a betét, hogy meg kellett állnom. Cipő le, betét megigazít, cipő vissza, majd futás tovább, hogy az elvesztegetett időt behozzam, és a megakadó lendületet még visszaszerezzem. Fél körig volt nyugtom, aztán a talpbetét ismét elcsúszott - szerencsére épp odaértem a cuccainkhoz, és gyorsan döntöttem: hangos és igen csúnya káromkodások közepette lerúgtam a jobb cipőmet, a táskából előkotortam a reggel az utolsó pillanatban betett másik cipőmet, annak is a jobbját, felvettem, megkötöttem, és úgy, felemás cipősen indultam tovább - remek reklám lehetnék, az egyik lábamon egy Nike Lunarglide-dal, a másikon egy Adidas Boost-tal. Olyan mérges voltam, hogy azt el sem tudom mondani, még egy kicsit mondtam félhangosan a magamét, aztán megnyugodtam, viszont az addigi lendületem teljesen elveszett.

Innentől jött megint a sárvári módszer: körönként néztem a rajtkapun az órát, és számoltam, hány körnek kell még beleférnie a végéig, majd számoltam vissza. Aztán egyszer csak vége volt a 6 órának, megálltam, ledobtam a rajtszámomat, és bevetettem magam a susnyásba, mert a sok folyadék már vagy 2 órája kikívánkozott belőlem - ez is igazolja, hogy jól sikerült a frissítés, elegendőt vittem be, mert nem állt le a vesém, hogy minden bevitt cseppet fel tudjon használni a szervezetem, és a szám sem cserepesedett ki teljesen, mint szokott. A tört kör lemérése után visszaslattyogtam, útközben leültem egy kicsit, hosszú idő után végre beszélgettem egyet Évával, aki váltóban futotta a 6 órát. Ezalatt kipihentem magam annyira, hogy aztán Milánt tudjam segíteni, szereztem neki jó hideg vizet, bekéreckedtem a söreinkkel a fagyasztóba, és igyekeztem valamit enni - most nem émelyegtem, mint általában szoktam, hanem szívesen ettem. Zsuzsi mondta, hogy én lettem a második, legalábbis ő úgy látta, aminek nagyon örültem, de azért gondoltam, a nagy vidámkodással azért megvárom a tényleges eredményhirdetést. De Zsuzsi nem tévedett, valóban én lettem a második a 6 órás nők között, a hivatalos mérés szerint 58,204 kilométerrel, egy éremmel és egy üveg borral gazdagodtam a sikerélmény mellett.

1052463_669366339756546_762073640_o.jpg

Kicsit sajnálom, hogy a 60 km most sem jött össze, de tudom, hogy ha nem szánok időt a frissítésre és a hűtésre, még ennyi sem lett volna. Annyi biztos, hogy ilyen körülmények között képes vagyok jó eredményre (állítólag a napon 42, amúgy meg 36 fok volt), és ebből kiindulva képes lehetek egy 60 fölötti futásra is, ha kicsit ideálisabb futóidő van.
Örömmel léptem hát fel a dobogó második fokára, az 1. helyezett 1 kilométerrel végzett előttem, a 3. pedig kb. féllel mögöttem, tehát elég szorosan voltunk együtt mi hárman. Az eredményeket és a köröket megnézve kiderült, hogy Klárival, aki a 3. lett végül, óránként váltogattuk egymást a 2-3. helyen, hol ő volt előrébb, hol én, a végén pedig nekem jött ki jobban a lépés annak ellenére, hogy gebasz volt a cipőmmel.

Az eredményhirdetés után pihentem, beszélgettem, szurkoltam, segítettem Milánnak, és hagytam, hadd ülepedjenek az élmények, és sokat beszélgettem Attilával a futásról és az edzésekről. Egyébként végig folyamatosan figyeltem a többieket, futás közben és utána is, Dórit, Zolit, Jocit, Vikit, Kicsit, és persze Milánt, hogy kivel mi van, kinek hogy megy - hááát, úgy láttam, mindenkinek voltak nehéz szakaszai, de mindannyian össze tudták szedni magukat, és újra talpra tudtak állni. Attila mondta később, hogy ez az a verseny, amit a lefújás pillanatában mindenkinek azonnal el kell felejtenie, én viszont azt gondolom, hogy itt mutatkozott meg mindenkiben az igazi ultrás. Volt hányás, hasmenés, nagy belassulás, szédelgés, nyűglődés, fájdalom, sírás, mégis mindenki össze tudta szedni magát, és meg tudta mutatni a benne rejlő erőt, keménységet, akaratot és motivációt, és végig tudta csinálni ezt a versenyt. Örülök, hogy ismerhetem őket, láthatom őket futni, tanulhatok tőlük - mindannyiukat egytől egyig példaképnek tartom!

1040873_669367246423122_871437801_o.jpg

Milán végül 95 kilométert szedett össze a 12 óra alatt, az utolsó 2,5 körében vele voltam, "romantikáztunk" egyet a fáklyákkal kivilágított, hangulatos pályán, majd az eredményhirdetés után hazajöttünk.

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel, örülök a dobogónak, mert ez mind az elvégzett munkám eredménye. Persze ettől még nem vagyok igazi ultrafutó, de azért próbálkozom, igyekszem futni és tanulni, hogy minél jobb lehessek, és minél nagyobb teljesítményre lehessek képes.

Fotók: OptiVita hivatalos fotók, Lala Nudli, Éva