"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Visszaszámlálás

Vészesen közeledik az Ultrabalaton, mindjárt itt van május 31, gondoltam, összeszedem, mi van velem mostanában. Nem mondom, hogy minden teljesen ideálisan alakul, de szerencsére nincsen semmi gond.

A 24 órás versenyt sikeresen kihevertem, szerencsére semmilyen sérülést, maradandóbb károsodást nem szedtem össze. A ragasztott bokám remekül szuperál, az UB-ig mindenképpen marad rajta a kineziotape, már csak a pszichés tényezők miatt is, lehet, hogy már anélkül sem fájna, de nem kockáztatok. Csinálom a gyógytornás gyakorlatokat, hogy erősítsem, és kb. kéthetente lecseréltetem rajta a tape-et. A Sárvár utáni héten voltam masszázson, Krisz alaposan "helyben hagyott", de utána szinte újjászülettem, a görcsök szépen távoztak a lábaimból.

dnf.jpg

Futás közben nincsen semmilyen problémám, a futóakarókám is megvan, testben és fejben is készülök az Ultrabalatonra. A 24 órás megerősített abban, hogy elég sok mindenre képes vagyok, és ha eddig 50 százalék esélyt adtam magamnak arra, hogy végigcsináljam a 212 kilométert, akkor most már 51 százaléknyit adok. Ha az arányokat tekintjük, akkor a székesfehérvári 106-ra futottam most 174-et (plusz 68 km), a Balatonnál 174-re kell rátennem, hogy 212 legyen (plusz 38 km), azt gondolom, hogy erre képes vagyok. De nem bíztam el magam, mert tudom, hogy bármikor bármi megtörténhet, ami miatt nem tudok tovább menni, és nem érhetek célba. Viszont erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolok, arra koncentrálok, hogy igen, meg tudom csinálni, és célba fogok érni. Edzés közben gyakran látom magam befutni, majd kezemben a névre szóló célszalaggal, ez erőt ad.

Elkezdtem átgondolni, milyen cuccokra lesz feltétlenül szükségem. A Sárvár előtt összeszedett lista most is jól jön, de tudom, hogy ezt néhány helyen még bővítenem kell a 24 óráson tapasztaltak alapján. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a menet közben felmerülő problémákat meg tudom oldani a segítők segítségével.

Ha minden igaz, az UB-n csapatban is versenyzem, a BMW Média Maraton egyik csapatának első embere leszek.

A futás mellett is zajlik nálunk az élet: Milcsi elkezdte a bölcsit, majd össze is szedte az első betegségét szegénykém, úgyhogy kivett egy hét szabadságot. A húgom férjhez ment, így a hétvégi hosszú edzés helyett magassarkúban és csini ruhában rohangálás volt, sok vezetés, kevés alvás, egy kis bulizás, meg az esküvő éjszakáján belázasodó Milcsi "gyógyítása". És hogy ezek mellett se unatkozzam, szerencsére elég sok munkám van, mindig kapok egy-egy megírandó cikket, amivel az agytekervényeimet is megmozgathatom.

Hát nagyjából ennyi a helyzet, a hátralévő kicsit több mint két hetet igyekszem okosan eltölteni, óvatosan és okosan edzem, töltöm az izmaimat fehérjével, erősítek, és fejben is próbálok felkészülni a rám váró feladatra. És mindeközben hiszem, hogy meg fogom csinálni az Ultrabalatont.

"A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére se hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink mégis kételkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A győzelem lényege nem az, hogy az első helyen végezzünk. Nem a többiek legyőzése számít. Az egész önmagunk legyőzéséről szól. Saját testünk, saját korlátaink, saját félelmeink leküzdéséről. Önmagunk meghaladásáról, álmaink megvalósításáról." (Kilian: Futni vagy meghalni)

 

Új életem első maratonja

Mivel tavaly szeptemberben született egy bejegyzés Új életem első félmaratonja címmel, úgy éreztem, az a minimum, hogy most megírom a maratoni párját - újra túlestem a "tűzkeresztségen", és a félmaraton után a maratont is teljesítettem, immár anyaként, az új életemben.

A maratoni felkészülésemről, az előzményekről, a várakozásaimról korábban írtam, nem kezdeném elölről a taglalását, inkább csak magáról a versenyről, illetve a frankfurti utazásról elmélkedem. Azt persze megerősítem, hogy nagy izgalommal és várakozással voltam a verseny kapcsán, hiszen egyrészt rég jártam külföldön, másrészt rég futottam maratont, így mindkét szempontból különlegesnek ígérkezett ez az utazás.

ff1.jpg

Visszaszámlálás

Pénteken reggel indultunk Frankfurtba, az egész kiruccanást szervező BMW jóvoltából két szépséges autóval, illetve a BMW Média Maraton csapat velem együtt 8 fős különítményével. A 8 emberből 5-en készültünk a maratont teljesíteni, Gergő a harmadikat, én a másodikat, Anita, Balázs és Zoli pedig az elsőt, Edina, Sanyosz és Dani pedig a támogatói bázisunkat (értsd: edző, szervező, szurkoló, mindenes) biztosították. A több mint 900 kilométeres út egészen hamar, és kellemesen eltelt, sötétedéskor érkeztünk meg Frankfurtba. A szállás elfoglalása után egy olasz(nak mondott) étteremben kezdtük meg a szénhidrátfeltöltést, majd pihenni tértünk. Másnap a reggeli után rövid átmozgatást terveztünk, még esőben indultunk útnak, de szinte pillanatok alatt napsütésre váltott az időjárás, mi pedig kellemes körülmények között kocoghattunk a csodálatos Majna-parton.

Az átmozgatást városnézés formájában folytattuk, majd a maratoni expón felvettük a rajtszámainkat és a rajtcsomagokat, majd belevetettük magunkat a tésztaparti forgatagába. A maratoni befutónak otthont adó csarnokban már ekkor őrületes volt a hangulat, a hideg rázott és a sírás kerülgetett, amikor beléptünk a "katlanba", ráadásul épp egy brazil dobos csapat "produkciózott" egy fergetegeset. El sem tudtam képzelni, mi lesz itt a maratoni befutókor... 

Az expo után pihentünk egyet, majd vacsorázni mentünk, végül nyugovóra tértünk - szerencsére sikerült egészen jól aludnom, így kipihenten ébredtem.

ff4.jpg

Maratonra fel!

A reggeli és a készülődés után irány a start, jöjjön, amiért jöttünk, aminek jönnie kell: a maraton. Nem éreztem magam idegesnek, nyugodtan és aránylag magabiztosan vártam a rajtig hátralévő időben, persze addig volt csomagleadás, wc-keresés (azóta is áldom azt a német házaspárt, akik befizettek pisilni egy kávézóban, és nem kellett hosszú percekig sorban állnom), bemelegítés, az utolsó kenet meghallgatása Sanyosz előadásában, fényképezkedés, egymás buzdítása, rajtbeállás.

A második hullámban rajtoltam, 8 perccel az elit után, a tömeg hatalmas volt előttem és mögöttem is, több mint 12 ezer ember futott ugyanis. Az első két kilométer helyezkedéssel telt, nehezen lehetett elférni, nehezen lehetett haladni, de így még egy kis esélyem sem volt arra, hogy elfussam az elejét, és esetleg ez később megbosszulja magát. Megfontoltan és okosan szerettem volna futni, stabil, egyenletes iramban, hogy aztán 30 km után tudjak picit gyorsítani. Ez lett volna a terv.

ff2.jpg

Az első pár kilométer a belvárosban kanyargott, egy helyen láttuk is szembe futni az élmezőnyt, hihetetlen volt, ahogy mentek, lazán, könnyedén, 3 perces tempóban. Én ennél jóval lassabban, de a tervezett tempóban döcögtem, nézelődtem a városban, jóleső volt a futás, erősnek éreztem magam. Néha ellenőriztem az órámat egy-egy kilométerjelző táblánál, hogy hogy állok, minden oké volt, mentem tovább, frissítettem géllel és vízzel (az izó nem ízlett, abból csak egy-egy korty ment le). Az időjárás hirtelen változása sem zavart, sőt, még örültem is az eleredő esőnek, eddig két maratonból kettőn esett, lehet, hogy ez egy tendencia? 13 kilométer után átfutottunk a Majna másik partjára, egy kedves kertvárosi részre, ahol hosszú egyenes utcák, és rengeteg szurkoló, gyerekek, felnőttek, zenekarok várták a futókat. Az eső még esett egy darabig, aztán úgy a félmaraton környékén elállt, a nap meg elkezdett sütni, hirtelen jó meleg lett, meg pára.

A félmaratonom 1:52 lett, ami teljesen megfelelt a tervezettnek, jólesett, a lábaim rendben voltak, örültem, hogy ott vagyok, maratont futok, élveztem. De ez sajnos nem tartott sokáig. Kb. 1 kilométerrel később a gyomrom fogta magát, görcsbe ugrott, és onnantól kezdve erősen görcsölt, majd hányingert produkált. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Igyekeztem nem átadni magam a szenvedésnek, és nem feladni fejben ezt a versenyt, nagy levegőket vettem, kihúztam magam, de sehogy sem akart jobb lenni. A görcs összehúzta a felsőtestem, és ettől a lábaimat sem tudtam úgy rakni, ahogy szerettem volna, hiába volt bennük erő, mégsem tudtam többé jólesően futni. Nem akartam rögtön elengedni a célidő-álmomat, küzdöttem, harcoltam, ahogy tudtam. 25-től mégis rosszabbodott a helyzet, a megivott 2-3 korty vizet alig tudtam magamban tartani, öklendeztem, elég rosszul voltam. De futottam, lassultam ugyan, de mentem. 28 km-nél sétáltam bele először a frissítőnél, le kellett valahogy gyűrnöm a vizet, mert nagyon szomjas voltam, tudtam, hogy innom kell, mert célba akarok érni. Az a két német pasi, akikkel jópár kilométer óta kerülgettük egymást, itt elhagytak, a gyaloglás miatt lemaradtam tőlük. A 32. km-nél lévő frissítőn már volt kóla, rávetettem magam, pár korty után nagyot böfögtem tőle végre, a gyomrom picit helyreállt, újra meg tudtam rendesen indulni, utol is értem a két pasit, és le is hagytam őket, többet már nem találkoztunk. A hasfájással azonban sajnos igen. Hullámokban tört rám a hányinger meg a görcs, de nem akartam hagyni magam. 36-nál az út mentén szurkolt Edina, Dani és Sanyosz, nagyon sok erőt adtak, összeszedtem magam egy kicsit, a következő "roham" előtt. A fejemben tudtam, hogy célba fogok érni, nem lesz ez olyan rossz idő még akkor sem, ha az álom már elúszott. Sokféle gondolat fogalmazódott meg bennem, a legtöbb arra vonatkozott, hogy meg tudom csinálni, nem fog ki rajtam a saját gyomrom, nem hagyom. Olyanokat is mondogattam magamban, hogy ha ultrát tudok futni, nehogy már ez a maraton kifogjon rajtam, meg hogy Lubics Szilvi is rosszul tud lenni, mégis milyen erős, illetve hogy minél előbb beérek a célba, annál hamarabb láthatom Milcsit (ez persze nem volt igaz, de azért segített). :) Az egész verseny alatt figyelgettem a többi futót, megtaláltam köztük sok-sok futó ismerősöm "helyi alteregóját". És azt is láttam, hogyan görcsölnek atletikus, izmos férfiak, és hogyan mennek eszméletlen tempót 50-es, törékeny nők.

A belvárosban iszonyú széllökések nehezítették a haladást, volt, hogy kb. fél méterrel hátrébb lökött egy fuvallat, előre kellett dőlnöm, és a sapkámat is fogtam, hogy ne vigye el a szél, nem volt túl kellemes. De egyszer csak elértem a 40-es tábláig, ahol elkezdtem gyorsítani, már amennyire tudtam. Folyamatosan előztem az embereket, de a célegyenes és a rajtkapu nagyon hívogatott, mennem kellett. A rajtkapu után bekanyarodtam a stadionba, megláttam a célt, hallottam az őrjöngő közönséget, láttam magam előtt a már célba érkező, örömködő futókat. És én is beértem. A második félmaratonom még így szenvedve is 1:57 lett, amilyet egy évvel ezelőtt még nem is tudtam produkálni, alig tudtam 2 órán belül futni.

ff3.jpg

Azt hittem, hogy majd üresnek fogom magam érezni, hogy nem fogok sírni, de előtörtek belőlem az egész év során felgyülemlett érzések, a sikerek, örömök, a csalódások, a fáradtság, az edzésre szánt hosszú órák, a férjem és a kisfiam hiánya, hogy most nincsenek itt velem, és nem ölelhetem meg őket. Nem tudtam mást csinálni, leguggoltam, és hangosan zokogtam. Egy szervező szinte azonnal ott termett mellettem, kérdezte, hogy jól vagyok-e, de mutattam, hogy fizikailag minden oké, semmi bajom, és a guggolásból is simán fel tudok állni. Arrébb mentem, kicsit összeszedtem magam, és elindultam az éremosztás felé. Megkaptam az érmet, és mellé egy szál rózsát egy kisfiútól, majd a célterületen elvegyültem a banánt, sört, izót és egyebeket fogyasztó futók között. Ittam két korty sört, attól még rosszabbul lett a gyomrom, úgyhogy egy pohár izó és egy pohár víz elfogyasztása után a csomagomért indultam.

A csomagátvétel után felhívtam Milánt, aki mondta, hogy 3:50:14-et futottam (a saját mérésem ennél pár másodperccel több), hogy online végig követte a részidőket, és a várható befutómnál megszakadt a közvetítés. Jó volt hallani a hangját, és nagyon rossz volt, hogy nem lehettek akkor ott velem Milcsivel együtt, ismét el is pityeredtem. Aztán összeszedtem magam, leadtam a chipet, és megtaláltam Edinát, akivel együtt indultunk vissza a szállásra. Közben pont láttuk Zolit és Anitát a célegyenesben, és Toncsit is sikerült kiszúrnom, örülök, hogy végül tudtunk találkozni, ha csak ennyi időre is. A BMW Média Maraton mind az öt futója sikerrel célba ért a maratonon, és az első maratonisták nagyon büszkék lehetnek magukra!

Másnap meglátogattuk a BMW gyárat Regensburgban, "túráztunk" egy jót, megnéztük, hogy készülnek ezek a szuper autók, majd degeszre ettük magunkat egy hangulatos bajor étteremben, végül sétáltunk egy órát Regensburg belvárosában. Aztán irány Budapest.

Értékelés

Ez a 3:50-es eredmény szerintem jó. Nem ezért mentem, de meg vagyok vele elégedve. Hatalmas egyéni csúcs, mondjuk az 5:03-es időmet nem volt nehéz megjavítani. Tudom, hogy képes vagyok még ennél jobbra is, de most nem jött össze a gyomrom miatt, viszont a lábaim és a fejem fel vannak készülve egy ennél gyorsabb futásra is, amit egyszer meg is fogok csinálni. Persze picit bosszantó is, hogy nem jött össze, de valahogy az egész évem ilyen volt, hogy mindig csak egy hajszállal kellett volna több, a 12 és a 6 órásokon is csak nagyon kevés kellett volna, és most is. Ez van. Ebből is tanulok, ez is erősít, tudom, hogy még akkor is tovább tudok futni, amikor minden bajom van, vagyok annyira erős, hogy legyőzzem az engem támadó fizikai fájdalmat. Erre a futásra is tudok majd építeni, az izmaim jól bírják már az ilyen távokat, még a frissítést kell gyakorolni, és megtalálni, vajon mi lehet a gyomorfájdalmaim és görcseim oka.

Idén több nagy versenyen már nem indulok, lassacskán megkezdjük az alapozást a jövő évre, ami remélem, hogy még jobb lesz, mint az idei.

Köszönetnyilvánítás :)

Köszönöm a lehetőséget a BMW Magyarországnak és Daninak, hogy "beválogatott" a Frankfurtba utazó csapatba, Anitának, Gergőnek, Sanyosznak, Edinának, Balázsnak és Zolinak a társaságot és a közös maraton élményét.

Köszönöm Gabinak, hogy foglalkozik velem, és segít, hogy fejlődjem a futásban.

Köszönöm Milánnak, Milcsinek és Anyukámnak, hogy "elengedtek" külföldre pár napra futni.

Mindjárt maraton...

11 nap van van hátra a Frankfurt Maratonig. Ezt a versenyt neveztem ki az őszi nagy célversenynek, így érthetően egyre inkább várom. Megint véget ér egy felkészülési időszak, aminek eredményét majd ott, a maraton céljában látom csak meg. Kiderül, mit tudok, mire elég a bennem lévő munka, milyen időeredményt hoz az elmúlt hónapok edzésmennyisége- és minősége.

A Budapest Maratont fájó szívvel, de a cél érdekében kihagytam, csak szurkolni mentünk ki Milcsivel. Szerencsére a sok ismerős futó látványa, a drukkolás élménye feldobott, nem maradt bennem hiányérzet, hogy miért nem futottam. Hiszen hamarosan én is futok végre.

Várakozással tekintek előre, izgalommal, de nem idegesen. Idén egyszer már megjártam azzal, hogy nagyon rágörcsöltem egy versenyre (Sárvár), hogy nagyon akartam, talán túlzottan is, és nem jött össze az az eredmény, amit szerettem volna. És ettől csalódott voltam egy kicsit. Azóta persze tudom a válaszokat a miértekre, és ezeket ismerve könnyebben folytatom az utamat, tudom, mire kell figyelnem, és mit kell kicsit lazábban kezelnem.

Érdekes módon annak ellenére, hogy idén többször futottam már maratonnál hosszabb távot, van bennem egy pici félelem az igazi maraton kapcsán. A maraton nem könnyű, végig figyelmet, fegyelmet, koncentrációt követel, önismeretet, magabiztosságot. Míg egy ultrán van egy pici idő hisztizni, átvészelni a mélypontot, lassulni, lazulni, alibizni, a maratonon ezt nem engedhetem meg magamnak. Végig nyomni kell, nem hagyni, hogy bármi kizökkentsen, menni előre, tartani a tempót, sőt, fokozni akkor is, amikor esetleg már nem megy. Nem szabad időt veszteni a frissítéssel, okosan és gyorsan kell csinálni, hogy meglegyen a kellő energiapótlás, de ne ezen menjen el a verseny. Ezekre a dolgokra igyekszem előre felkészülni. Tudom, mi a jó nekem, tudok futás közben pohárból inni, majd újra rákapcsolni, kitapasztaltam, hogyan és mikor kell bevinnem a gélt (amiből inkább többet viszek magammal, mint kevesebbet). Tudom, milyen időjáráshoz hogy kell felöltöznöm, tudom, melyik zenék motiválnak a legjobban.

Emellett, ami még fontos: el kell hinnem magamról, hogy meg tudom csinálni úgy a Frankfurt Maratont, ahogyan szeretném. Nem akarom elbízni magam, mert egy maraton bárkit bármikor "pofán tud csapni". De hiszem, hogy az idei edzésmunkám és a megszerzett versenytapasztalatom segít majd, a - szerintem nagyon erős - fejem pedig képes lesz tökéletesen együttműködni a testemmel.

Amikor Gabi leírta valamikor augusztusban, hogy milyen célidőre készülünk, megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy én azt meg tudom futni, és ugyanezt gondoltam a Nike Félmaraton előtt az 1:45-ös időről, amiről pont emiatt nem is beszéltünk nyíltan. Aztán megfutottam az 1:45-öt, és azóta elhiszem, hogy meglehet az a maratoni idő, amit Gabi leírt. A 3:45. Már le merem én is írni, mert nem csak elhiszem, hogy meg tudom csinálni, hanem még inkább dolgozom érte. A Nike eredménye szárnyakat adott, és a 35 kilométeres hosszú edzés is nagyon jól sikerült - ezután Sanyosznak is elhiszem, hogy gyors vagyok, pedig mikor először mondta, csak csóváltam a fejem.

Bízom benne, hogy október 27-én, vasárnap, Frankfurtban minden klappol majd, és három maratonmentes év után elmondhatom magamról, hogy tudok jó maratont is futni, nem csak bénát. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte úgy, hogy közben élvezzem a futást, és boldogan érjek célba.

Mindent a csapatért!

Nagy izgalommal vártam az idei Ultrabalatont, egyrészt a korábbi jó élmények miatt, másrészt pedig azért, hogy végre idén is ott lehessek, harmadrészt pedig amiatt, hogy egy csapat részese lehetek. Mint ahogy korábban írtam, a BMW által összerántott médiás társasággal készültünk az UB-ra, három csapattal. A mi csapatunknak végül én lettem a megbízott csapatkapitánya, emiatt még lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Fontosnak éreztem magam, leveleztem, intézkedtem, számolgattam, ötleteltem - talán néha túlzásba is vittem, de szerencsére sem a csapattársak, sem Milán nem mondta, hogy most már állítsam le magam.

Eredetileg 8-an lettünk volna, 4 fiú - Dani, Barna, Milán és Csabi -  és 4 lány - Janka, Juli, Nóra és én - , de sajnos az egyik srác, Csabi a verseny hetében kórházba került, így nem tarthatott velünk. Ez annyi nehézséget okozott, hogy az általa vállalt 28 kilométert fel kellett osztanunk, de ez pikk-pakk ment, mindenki vállalt egy picit többet, és meg is volt a beosztás. Csütörtökön felvettem a rajtszámainkat és a pólóinkat, majd ez utóbbiakat le is adtam feliratozásra - mindenkinek rákerült a hátára a beceneve, és az RR Ghosts csapatnév.

A péntek már nagy pörgéssel telt, bevásárlás, bepakolás, aztán irány ki a BMW-hez átvenni az autót, majd vissza, összeszedni az utazó csapattársakat, majd irány a Balaton. A nagy rohanásban pár dolog itthon maradt - pedig én aztán nagyon tudok pakolni - , de semmi olyan, ami életbevágó lett volna. A legfontosabb dolog azért mégis itthon maradt: Milcsi Anyukámmal és Flórával töltötte a hétvégét, míg a kegyetlen és elvetemült szülei elmentek körbefutni a nagy tavat. Persze jó kezekben és jó helyen volt, jól is érezte magát, csak nekem volt rossz érzés, hogy nem viszem magammal, és a hobbim felülkerekedik az anyaságomon - de ilyen is kell néha.

Pénteken délután négyen indultunk útnak a csodakék BMW-vel - amit aztán annyian megnéztek a hétvégén: Barna, Janka, Milán és én. A dolog érdekessége, hogy csak mi ismertük egymást Milánnal, de az autóúton pillanatok alatt összerázódtunk, és beszélgetve, jókedvűen érkeztünk meg Balatonaligára, a versenyközpontba.

Ott aztán elszabadult a pokol: 5 méterenként jöttek az ismerősök, vigyorgás, ölelkezés, örömködés, dumálás mindenkivel. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ennyi ismerős arc vesz körül minket, mintha hazajöttünk volna - pár évvel ezelőtt pedig sután néztünk körbe, hogy mit keresünk mi itt. Felvettük a chipet, begyűjtöttük az ajándékokat, majd nekiálltunk tésztázni, a fiúk pedig önfeláldozóan pusztították a csapat söradagját. Aztán mentünk még pár kört, újabb ismerősök, újabb söröket, pezsgőt és egyebeket gyűjtöttünk be, és megismerkedtünk Nórával is. Egészen este negyed 11-ig bandáztunk a partisátorban, közben jött a másik két BMW-s csapat is, és megkaptuk a feliratozott pólóinkat is. Ezután pedig Barnáék nyaralójában tértünk nyugovóra, várva a másnap reggeli rajtot.

ghosts.jpg

Reggel összekaptuk magunkat, majd irány a Club Aliga, találkozó Nórával, aki az első szakaszt vállalta. Dani még úton volt, Juli pedig Csopakon várt minket, így nélkülük rajtoltunk el - azaz mi futottunk kb. 100 méter Nórával, majd kiálltunk. Időközben megjött Dani, így vele kiegészülve indultunk az első váltóhelyre, Kenesére.

Nóra nagyon hamar jött is, Milán váltotta, mi pedig indultunk tovább a két autóval Almádiba, Nóra már nem jött velünk tovább. Almádiban én következtem, gyorsan felkaptam a futóruháimat, aztán elrobogtam toalettre - mert hát azt muszáj. Mit mondjak, nagy szerencsém volt, ugyanis pofátlanul előrekéreckedtem a sorban, kb. 15 jó fej ember engedte, hogy gyorsan elintézzem a dolgom, aztán sprinteltem a váltóhelyre - ahol már Milán kb. 2 perce várt. Hoppá, gondoltam, akkor hajrá, ne ezen menjen el egy csomó idő, elkezdtem nyomni, mint az őrült. Aztán picit visszavettem, hogy bírjam végig a rám váró 12 km-t (10 helyett ezt a szakaszt 12-re növelték a szervezők valami miatt). Tempóztam, az első 6 km-t 29:33-ra futottam, ilyen gyors még sosem voltam. Közben eleredt az eső, először csak szemerkélt, majd konkrét felhőszakadás lett belőle, egy perc alatt három liter vizet szedett össze a csapatpólóm, és a nadrágom is húzta lefelé a víz. Szeretem az esőt, úgyhogy annyira nem zavart, és magamban mosolyogtam, hogy Dani előrelátóan telepakolta a kocsikat hatalmas fürdőlepedőkkel, amint célba érek, szükségem is lesz egyre. Az addig aránylag sík terep egyre inkább vált dimbes-dombossá, de az emelkedőkön sem akartam lassítani, sétálni meg végképp nem, nyomtam, ahogy bírtam felfelé is. Aztán sikerült elkavarnom - mentem ugyanis az előttem futók után, egy kanyarban balra fordultam, mert a verseny lényege, hogy mindig balra legyen a Balaton. Végül egy bringás srác jött utánunk, hogy gyorsan forduljunk vissza, mert amarra kell menni - ebből lett 800 méter plusz. Kiderült, hogy egy pocsolya takarta a földön lévő nyilat.  Ezen bedühödve próbáltam fokozni a tempót, nehogy már, elcseszem a váltás a pisi miatt, utána eltévedek, ez milyen gáz. Innentől is sok emelkedő volt, az eső még jobban zuhogott, én meg csak futottam, ahogy tudtam. Nem érdekelt a vízzel beterítő autó, a dombról lefelé hömpölygő, bokáig érő víz sem, csak mentem. Persze sokat jártak a fejemben az egyéniek és a párosban induló futóbarátok, hogy mennyire rossz lehet nekik ez az eső, örültem, hogy én nemsokára átöltözhetem. Egyszer csak feltűnt a Csopak tábla, aztán a váltópont a többiekkel, már adtam is át a chipet és a rajtszámot Julinak, és meg is állhattam. A 12,8 km (elkavarással) lett 1 óra 5 perc, ami 5:06-os átlag, ez tőlem rohadt jó, én ilyet nem tudok, vagyis eddig nem tudtam.

A váltóhelyen póló le, kb. 3 liter vizet csavartam ki belőle, a srácok azonnal hozták a törölközőt, amibe bebugyoláltam magam, és úgy ültem be a kocsiba. Fűtés fel, mert az eső nem meleg volt, hanem elég hideg. Indultunk tovább, közben néztük, hogy mindjárt dél, kellene valamit enni, útközben megbeszéltük, hogy Balatonfüreden a Tagore sétányon nézünk valami kajáldát, és frissítünk, aztán sietünk tovább. Füreden sikerült összeállnunk egy négyes BMW konvojba, mert összetalálkoztunk az egyik csapattal, az ablakokon kihajolva konzultáltunk, kivel mi a helyzet. A sétányon becéloztunk egy pizzériát, én és a száraz cuccaim meg a pizzéria mosdóját, gyorsan átöltöztem, addig a többiek leültek. Ekkor kiderült, legalább fél óra még, mire ételhez juthatunk, az pedig nem fért bele, úgyhogy továbbálltunk egy hamburgeresig. Ott megtömtük a pocakjainkat hamburgerrel, közben Juli elhaladt mellettünk, hangosan kurjongatva drukkoltunk neki, nagyon jól ment - ekkorra már nem esett az eső sem. Kaja után visszapattantunk a kocsikba, és irány a váltóhely, Aszófő, ahonnan Milánnak jöttek az UB dimbes-dombos-hegyes szakaszai. Juli hamar érkezett is, ő is jóval az előzetesen megadott tempóján belül jött, úgyhogy Milán már mehetett is. Mi fényképezkedtünk egy sort, dumáltunk kicsit, majd Julitól elköszönve mehettünk tovább. Útközben több ismerőst láttunk, dudáltunk, kiabáltunk, szurkoltunk nekik, én ezt a részét nagyon szeretem a versenyeknek. Milán szépen tolta, beértük, frissítettük, aztán haladtunk tovább Dörgicsére.

Itt eredetileg én futottam volna, Dani lábában azonban már nagyon benne volt a bugi, így gyors tanakodás után úgy döntött, ő futja az én 10,9-emet, én meg majd az ő első szakaszát kicsit később. Így amikor Milán beért, Dani nekiiramodott, mi többiek pedig suhantunk tovább, hogy Barna tudjon készülődni, ő volt a következő futó. Közben gyönyörködtünk a tájban, a kis falvakban, drukkoltunk, dudáltunk, kerülgettük a futókat, bringásokat. Itt már eléggé összetorlódott a mezőny, a sok kísérő kocsi a váltóhelyek környékén budapesti dugót csinált.

Zánkára érve sikerült pont egy másik BMW-s csapat mellé parkolni, gyorsan megbeszéltük az élményeinket, ők is nagyon szépen haladtak és élvezték a versenyt. Barna készülődött, és vele együtt az esőfelhők is, aztán egyszer csak megint leszakadt az ég. Hát, őszintén örültem, hogy most nem én futok, mert a második cipőm is totálisan elázott volna, és nem igazán tudtam volna a harmadik szakaszomat miben futni... Helyettem most Dani ázott bőrig, én csak a nadrágom vizeztem össze térdig, míg vártuk a váltást az ömlő esőben.

20130601_140154(1).jpg

Barna Dani érkezésekor elindult, reméltük, hogy nem sokáig kapja az áldást fentről, és a laza 20 km-es szakaszát kellemesebb körülmények között tudja teljesíteni. Végül az eső ismét elállt, Barna is megszáradt futás közben, Dani is megszárítkozott, nyomás tovább Badacsonytördemicre. Gyorsan öltöztem, előkészítettem a gélt, hogy majd indulás előtt megeszem, hogy legyen bennem valami cucc, viszont nagyon kellett már pisilnem - igen, megint. Futásra készen, ám gél nélkül elrobogtam kétbetűst keresni, meg is találtam, előtte egy 4 fős sorral. Reménykedtem, hogy hamar sorra kerülök, erre látom, hogy Barna befut és keres. Na, ez nem igaz, gondoltam, már megint elpisilem a váltást. Gyorsan átvettem a rajtszámot, chipet - és visszaálltam a sorba. Az előttem álló fiú nem volt túl készséges, nem engedett előre, így kivártam a sorom, elintéztem, amit kell, kirobbantam a toi-toi-ból, és nekilódultam. Evés-ivás elmaradt, fogalmam sem volt, hogy hol lesz frissítő, meg hogy egyáltalán milyen a szakasz, annyi volt biztos, hogy 10,7-et kell futnom. Úgy döntöttem, próbálom a délelőtti tempót hozni, be is kezdtem szépen, aztán az emelkedő kissé visszavett a tempómból, de azért haladtam. Benyomtam kedvenc Linkin Park albumomat, és csak mentem előre. Egyre közeledett a szigligeti vár, nagyon szép volt, az út persze alattomosan emelkedett, aztán végre lejteni kezdett. A vár után egy sátorban a Bébusok üzemeltettek frissítőt, gyorsan bepattantam, kérdezték, víz vagy fröccs, mondtam, víz, és reménykedtem, hogy valóban azt is kapok. Ledöntöttem, és mentem tovább. Víz volt szerencsére, bár fura volt az íze. Tempóztam tovább, a hivatalos frissítőnél ittam egy izót és bekaptam két falat barackot, míg jött a vonat. Ezután elhaladtam pár egyéni mellett, Wojtek, Csákány Kriszti, Farkas mellett, és a párosban futó Bozóttal is váltottam egy hajrát. Majd egyszer csak jött is a váltópont, adtam a chipet Daninak, aki már ment is tovább. A táv végül 10,4-re jött ki, ez rövidebb volt, az időm 53.15 lett, ami 5:07-es átlag - szintén jól sikerült. Kifújtam magam, kis ivás, és mentünk is a kocsihoz. Keszthelyen bementünk a Tescoba mosdóba, a meleg víz általi mosakodás következtében szinte újjászülettem - vagy legalábbis a só már nem akarta szétmarni az arcomat.

Keszthelytől már hosszabb szakaszok vártak ránk, Milán volt a következő futónk 21-gyel, utána Janka jött 25-tel, én szintén 21-gyel, majd két sprint a végére Barna és Dani jóvoltából. Milán elindult Keszthelyről, amint Dani befutott, összeszedelőzködtünk, és kétfelé váltunk. Jankával mi mentünk Milán után, Dani és Barna pedig elmentek Barnáék nyaralójába kicsit pihenni és a vizes cuccokat szárítgatni. Milánnal azt beszéltük meg, hogy az első szakasza végén várjuk majd, de útközben megláttam, hol fut a kis kék pont, vagyis a férjem, így az út mellett bevártuk, szurkoltunk neki, és úgy mentünk tovább. A váltóhelyen frissítettük, majd előrementünk Balatonmáriafürdőre, Janka váltóhelyére, hogy ő is el tudjon készülni. Ő most futott először, pedig már jó 10 órája úton voltunk. A váltóhelyen többen megbámultak bennünket, amikor kiszálltunk a hatalmas BMW-ből - biztos azt találgatták, mit kellett ennek a két csajnak csinálni azért a kocsiért. :)

Jóval az előzetesen tervezett időkön belül voltunk, így folyamatosan számolgattuk, hogy a kisokos táblázathoz képest hol tartunk - itt már volt 35 perc előnyünk magunkhoz képest. Milán hamar jött, így útnak indítottuk Jankát fejlámpával felszerelve, mert már kezdett sötétedni. Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk - vagyis Milán rendelt kaját, én meg csipegettem belőle, mert nekem még futnom kellett, és nem akartam rosszul lenni a kajától. Viszont most végre felkészültem: magnéziumot ittam, ettem egy L-karnitines szeletet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végre kipróbálom a Sponser koffeines gélt. Elindultunk Janka után, aki olyan tempóban hasított, hogy jóval a megbeszélt találkozási pont után értük utol, úgyhogy miután megbizonyosodtunk, hogy minden oké vele, mentünk is a váltóhelyre. Addigra már tök sötét volt, és le is hűlt a levegő, úgyhogy "beöltöztem" háromnegyedes gatyába és kompressziós zokniba, felülre vékony hosszút és rövidet is vettem, a gélt eltettem, a koffein shotot pedig megittam, hogy felébredjek, és legyen kedvem futni. Illetve kedvem az volt, csak az erőt nem éreztem hirtelen a megindulásra. De míg Janka megérkezett, szépen bemelegedtem, és a váltás után - amit nem rontottam el pisiléssel - elindultam.

Úgy döntöttem előzetesen, hogy ezt a szakaszt lassabban futom, mint a két korábbit, mivel ez pont kétszer hosszabb az eddigieknél, 21 km. Este negyed 12 volt, és ismét megállapítottam, hogy szeretek éjszaka futni. A hongkongból importált fejlámpa hatalmas fényt csinált, mindent bevilágított, de ennek ellenére, bár nem vagyok félős, valahogy nem volt kedvem egyedül futni. Emiatt egy jópár méterrel előttem futó srác után eredtem, bízva benne, hogy ha kissé utolérem, akkor nem megy majd túl nagy tempót, és bírok menni vele. Beértem, és örömmel állapítottam meg, hogy ez a tempó remek lesz, ezt végig bírnom kell. A frissítőnél ittam, majd irány tovább, ekkorra a srác viszont megelégelte, hogy jövök mögötte és bevárt, mondván, nagyon tolom előre, és gyorsabban fut, mint ahogyan eredetileg tervezte. Megbeszéltük, hogy akkor haladjunk együtt, kiderült, hogy jó darabon tudunk együtt menni, egy szakasszal előbb száll ki, mint én. Úgyhogy futottunk szépen 5:30 körüli tempóban, és végig beszélgettünk - 11 km-en át. Közben megettem a gél felét, szerencsére nem olyan édes, hogy víz nélkül elviselhetetlen legyen. Egyszer csak nagy fénnyel feltűnt a váltóhely, a sráccal elköszöntünk egymástól, Milán frissített, ekkor picit sétáltam vele. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, minden oké-e, meg is lepődtem, hogy ennyire szarul nézek ki, vagy mi van. Utóbb kiderült, hogy elszámolta magát, és korábbra várta az érkezésem, így azt hitte, baj van. De semmi baj nem volt, mentem tovább. Egészen addig, míg valahonnan egy kő nem került a cipőmbe. Eleinte a sarkamnál volt, gondoltam, míg ott van, tudok vele futni. Erre bebújt a talppárnám alá, úgyhogy meg kellett állnom kiszedni. Ekkor páran megelőztek, de annyira, hogy utol sem tudtam őket érni, így innentől egyedül maradtam a zenémmel - de nem volt baj, mert legalább elmélkedhettem egy sort a futásról, azon belül is az ultrafutásról, és azon belül az UB egyéni indulásról. Ami nagyon mozgatja a fantáziámat, és meg akarom, meg kell csinálnom. Egyszer, valamikor, minél előbb. Haladtam szépen, kényelmesen, közben a gondolatok és a zene váltották egymást a fejemben. A Suhanj frissítőponton megittam egy pohár izót, és eldöntöttem, hogy mivel innen már csak 3 km van a váltóhelyig, sebességet váltok, és gyorsítok. Ez olyan jól sikerült, hogy nekiálltam stabil 5:15-ben futni 18 km-től. Igen ám, de 21-nél nem jött a váltópont, ahogyan kellett volna neki. Viszont mivel megelőztem egy csomó srácot, a büszkeségem nem hagyhatta, hogy most visszalassuljak, és visszaelőzzenek, inkább toltam tovább. Nem esett túl jól, de mentem. És egyszer, egy sarkon végre feltűnt a zamárdi váltóhely, bezuhantam, Barna átvette a cuccokat és már ment is a sprintszakaszára. Azért a 23,6 km-n, amit végül mértem 2 óra 7 percet mentem, 5:24-es átlagra. A váltás után határozottan elkezdtem émelyegni. Beültünk a kocsiba, irány tovább, közben Milán mesélte, hogy Janka nem volt jól, mondtam, hogy hát annyira én sem érzem jól magam, és úgy vezessen, hogy ne rakjam tele a BMW-t a gyomrom tartalmával (egy pohár izóval). Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a váltóhelyre értünk, ahol kiszálltam a kocsiból, és úgy döntöttem, ideje felnevelnem egy kis rókát. Róka koma jelentősen könnyített rajtam, remélem a füvet nem marta ki az izó, amivel meglocsoltam. :)

104217.jpg

Barna iszonyú gyorsan jött, persze, mert hogy az ő szakaszából elvették, amit az enyémhez hozzáraktak, innentől Danié volt a terep, az utolsó két szakasz, és vége a 2013-as Ultrabalatonnak. Irány Aliga, hogy közösen futhassunk be. Megérkeztünk, leparkoltunk, leballagtunk az utolsó nagy lejtőn, elhelyezkedtünk a célkapuval szemben, és vártunk. Dani jött, mint a villám, mi öten pedig, aki végig együtt voltunk és megtettük a teljes kört, megragadtuk egymás kezét, és üvöltve befutottunk a célba.

Az RR Ghosts 18 óra 42 perc 44 másodperc alatt futotta körbe a Balatont!

Szuperjó verseny volt, minden percét élveztem, a futást, a társaságot, az autózást, a szurkolást. Persze előjött belőlem elég gyakran az anya, sokat gondoltam Milcsire, és többször hívtam is őket, de mivel minden rendben volt, átadtam magam a futás és a verseny élvezetének.

964259_10200310070126935_950028749_o.jpg

A többi BMW-s csapat is nagyon jól teljesített, gratulálok nekik is, de azért jó érzés, hogy a mi csapatunk, a mi 7 fős csapatunk lett a leggyorsabb - Dani jól gyűjtötte össze az embereket a bandába, és mi lett volna, ha még Csabi is velünk van és fut? :) Jó érzés volt egy csapat tagjának lenni, értük, velük együtt futni, teljesen más élmény, mintha csak magáért fut az ember - ebből pedig nagyon sokat lehet tanulni, és nagyon sokat lehet meríteni egy-egy egyéni verseny során. És az is kiderült, hogy tudok gyorsan futni, ha akarok, és ez is nagyon hasznos nekem.

Köszönöm Milánnak, Jankának, Daninak, Barnának, Julinak és Nórának ezt az élményt, hogy egy csapat lehettünk, a BMW-nek, hogy mindezt lehetővé tette, segített minket és alánk rakott két szuper csapatautót. Jövőre is mindenképpen szeretnék indulni az UB-n, de hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Csapat megvolt, páros megvolt, már csak az egyéni hiányzik...