"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Sok futás, időzsonglőrködés, célok és tervek

Eltelt két hónap az évből, én pedig még egy sort sem írtam arról, hogy milyen volt eddig 2019, pedig bőven voltak történések - szerencsére jók, és szeretném, hogy ez így is maradjon.

 

A tavalyi feledhető év után idén mindenképpen változtatni akartam a dolgaimon, nemcsak a futás tekintetében, hanem más vonalon is, bár ezek is nagyban kapcsolódnak a futáshoz. Sok mindent vettem a nyakamba, de úgy érzem, hogy ezek a vállalások kizárólag előre vittek eddig, még akkor is, ha néha nehéz. De én akartam, csinálom - ha játszunk, akkor játszunk nagyban!

A teljes bejegyzést megtalálod a www.futnimentem.hu oldalon.

Ezek a kedvenc futófelszereléseim

Bár még mindig nem futok, csak gyógyítgatom a talpam, ami szépen javul, mégsem hagyhatlak titeket futással kapcsolatos poszt nélkül!

Sokszor szóba kerülnek a különböző futócuccok, hogy kinek mi vált be, melyik márkát preferálja, mit talál a legjobbnak, úgyhogy most összeszedtem, nekem mik a kedvenceim. Ruha- és cipőszponzorom nincs (no de hátha majd most jelentkezik mindenki, hogy engem akar támogatni!), bár tesztelésre szoktam kapni egy-egy cuccot, de ezek nem állandó együttműködések, így mindenféle érdek nélküli, szubjektív listát kaptok. Irtatlan mennyiségű pénzt költöttem ezekre a felszerelésekre az elmúlt években, de nem bánom, ez a hobbim, szeretek futni, és szeretek jó minőségű, szép cuccokban futni, ezért megveszem őket, nekem ez a luxus.

ndn_4337.jpg

Cipő: Egyértelműen a Hoka, most már több mint 4 éve csak a Hoka. Az elmúlt 1 évben a Vanquish modellt viseltem, 2 pár már nyugdíjas, 2 párat használok most felváltva, 1 pár pedig a szekrényben várja a bevetést. Kényelmes, megbízható, strapabíró modell, rövidebb távokra és hosszú ultrára is tökéletes választás nekem.

Zokni: Az elmúlt években sokféle futózoknit kipróbáltam, volt többféle (drága) Nike zoknim, volt, amelyiket az első viselés alkalmával kilyukasztottam, volt, amelyik nagyon dörzsölt, volt, amelyik kevésbé. Aztán kb. 1 éve vettem két pár Decathlonos Kalenji futózoknit, a két pár együtt volt 1000 Ft – és ez lett az a zokni, ami nekem a legjobb. Minimálisan dörzsöl (246 km alatt 3 hólyagot gyártott), nem lyukad ki, nem válik keménnyé az elhasználódás során, úgyhogy nem keresek tovább, innentől csak ezt használom.

Nadrágok: Hosszúnadrágban, háromnegyedesben, passzos shortban és „lebegős” shortban is a Nike-ra szavazok. Mindegyik verzióban több Nike nadrágom van, nagyon szeretem őket, több év használat után is olyanok, mint újkorukban – kivétel az, amelyikben elestem és kilyukadt, de megvarrtam és hordom - , nem  mennek szét, nem bolyhosodnak, nem dörzsölnek, jól néznek ki, szuper színesek. A háromnegyedeseknél nem is igazi futónadrágjaim vannak, hanem a Nike Pro szériából vettem őket, ezek igazából fitneszgatyák, ezért nincs zsebük és madzagjuk, de ezek is szuperek, a kifejezett futónadrágok zsebbel és madzaggal pedig még szuperebbek.

Pólók, trikók: Szintén a Nike felsői a kedvenceim, Miller és Pro típusokból gyűjtöttem be mindenfélét az elmúlt években, a nadrágokhoz hasonlóan jól bírják a strapát, nem fakultak ki, nem koptak el, tartósak, jó minőségűek, és szépek is.

Top: A pólóim alatt sport topot viselek (nem rendes sportmelltartót). Nike topjaim vannak, illetve talán egy éve kipróbáltam egy H&M topot is, amiből aztán vettem még egy rakatot, mert nagyon kényelmes, nem dörzsöl, jól tart, és nem is drága.

Sapka: A (már nem teljesen) fekete Nike baseball sapkámat szerintem mindenki ismeri, nem is mesélnék róla sokat. Igazából azért futok mindig sapkában, hogy az össze-vissza repkedő, majd az arcomba tapadó hajszálaktól megkíméljem magam, utálom, amikor birizgálnak. Télen vagy meleg sapkát viselek, pl. egy Runnabe-s lilát, vagy egy Had csősálat pánttá hajtva (a villámos), és alá veszek még egy Compressport fejpántot, hogy ne csúszkáljon el a Had, és a fülem elég melegen legyen, mert az fázós.

15799845_614904858717506_5042937882879931416_o_1.jpg

Pulóverek, aláöltözők: Bár most tavasz van, de a téli futásokon ezekre nagy szükség van. Pár éve sikerült nagyon jó áron vennem egy Under Armour aláöltözőt és egy vastag futópulóvert, ezeket azóta nyüstölöm, imádom őket, szuperek, melegek, kényelmesek. Van téli Nike pulóverem, és egy szuper Nike Aeroloft mellényem is, ezek is nagyon jók. És kaptam egy Hoka pulcsit is, ami vékonyabb, de az enyhébb téli napokon aláöltözővel és mellénnyel ez is jó viselet. A legújabb szerzeményem pedig a Helly Hansen Lifa Merino aláöltöző, amit tesztelni kaptam, ez konkrétan egy kályha, annyira meleg, hogy hihetetlen.

Kompressziós ruhák: Ha kompresszió, akkor Compressport. A lila szár szerintem már a védjegyemmé vált, ezt 4 éve használom a versenyeimen. Van nadrágom is, kettőt vettem, egyet magamnak, egyet Milánnak, aztán végül mindkettőt én használom. A Spartathlon előtt pedig vettem egy karszárat is, ami szintén Compressport. Ja és van egy csősálam és fejpántom is, télen használom őket. Mindegyik nagyon kényelmes, jó anyagú ruhadarab (mondjuk mivel jó drágák, legyenek is azok, na).

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Dzsekik: Vannak futódzsekijeim, de szinte nem is használom őket, max. esőben, van egy Adidas dzsekim (ezt kaptam jó régen), és egy Helly Hansen (szintén kaptam), egyik sem az a kifejezett esődzseki, de azért egy 1-2 órás esős edzésen védenek kicsit a szétázástól.

Frissítőmellény: Ultimate Direction rajongó vagyok, egy Jenny Jurek (Scott Jurek felesége) által kifejezetten nőknek tervezett Ultra Vesta mellényem van. Imádom, kényelmes, nagyon jól magamra tudom állítani, nem dörzsöl, jól pakolható, jól néz ki, és szinte észre sem veszem, hogy rajtam van.

Óra: Suunto Ambit 3 Peak. Ezt kaptam egy támogatói együttműködés keretében, és én választhattam ki, hogy milyen modellt szeretnék, akkor ez volt a csúcs, és nekem azóta is ez a csúcs. Tűpontos GPS-e van, nagyon sokáig bírja az akksija, futás közben lehet tölteni, navigál, ha kell, egy igazi szuperság, bár én a funkcióinak kb. a 20 %-át tudom kihasználni. De nagyon szeretem, lassan 3 éve hű társam. A pulzusmérő pánttal néha vannak bajok, de mivel nem PK-val futok, így igazából nem zavar. Mivel multisport óra, csomó más edzéstípust lehet vele mérni, így bármilyen sportnál tudom használni, ha akarom.

Napszemüveg: Egy Rudy Project Rydon napszemüvegem van, fényre sötétedő lencsével, a Sportszem Optikától kaptam, kényelmes, télen-nyáron használható darab, és szerintem menő is!

18766548_688755934665731_4823486363945931644_o.jpg

Rengeteg, rengeteg futócuccom van, tényleg. De használom is őket, úgyhogy azt hiszem, megérdemlem, hogy ennyi legyen.

Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?

Hosszú nappal, ultra éjjel

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

futas.jpg

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

20819053_725310421010282_2301293982520061309_o.jpg

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

20861606_10213263693527700_4071274177286448867_o.jpg


A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

20819736_10211582288746504_6545457516097083305_o.jpg

Fotók: Gizionok :)

Olyan vagyok, mint egy drogos...

Olyan vagyok, mint egy drogos, aki nem jut a napi betevő adagjához.
Az én drogom a futás, és borzalmasan hiányzik a napi futásadagom.
Elvonási tüneteim vannak.
A nemfutástól görcsölnek, rángatóznak az izmaim.
Minden második éjjel azt álmodom, hogy versenyen vagyok.
Futottam már az Ultrabalatonon, és futottam a Spartathlonon is.
Álmomban ott futottam, ahol még sosem jártam, de remélem, hogy nem csak álmomban járhatok majd ott.

Utálok mindenkit, aki futhat.
A férjemet csak kicsit utálom, amikor elmegy edzeni.
Irigykedve nézem a buszról a Margit-hídon futókat.
Aztán inkább nem is nézek oda, hogy nehogy elsírjam magam.
Feszült vagyok, és ideges, nehezebben viselek mindent, ha nem futhatok.
Erősen koncentrálnom kell, hogy ne sírjam el magam, ha valaki a nyavalyámról kérdez.
Aztán persze időnként jól kibőgöm magam.
A kollégáim már lassan nem merik megkérdezni, hogy vagyok és mikor futhatok.
 
Hokában megyek a játszótérre.
Kocogok 15 métert a bicikliző gyerek után, hogy érezzem, futó vagyok.
Csak azért is vettem egy újabb cipőt.
Alig várom, hogy megkóstolhassam a frissítőnek vett szeleteket és gumicukrokat.
Egyik este majdnem ettem egy gélt.
Gélt, amit utálok, és aminek a gondolatától is gyakran hányingert kapok.
Nem vagyok normális.

Utálom ezt a pihenést.
Nem tudok nem futni.
Nem akarok nem futni.
Ki kell tartanom.
Hamarosan jobb lesz.
Nekem jobb, mint egy drogosnak.
Nem kell leszoknom.
Csak egy kicsit ki kell bírnom futás nélkül.
Utána jobb lesz.
Futhatok.
Hamarosan újra futhatok.

20160406_173324.jpg

Hétvégén elvesztem a 100 kilométer-"szüzességem"

Még soha nem futottam simán 100 kilométert, a vasárnapi 100 kilométeres országos bajnokság lesz az első igazi százasom. Persze tudom milyen 100-at futni, futottam már "majdnemszázat" 12 óra alatt, meg úgy is futottam már százat, hogy utána futottam még tovább, még 12-t, még 74-et, még 88-at, még 112-t, még 121-et. De simán "csak" százat soha. Tartok is tőle. Nem attól, hogy nem tudom lefutni, inkább attól, hogy hogy tudom majd lefutni. De nem izgulom túl, odamegyek, és lefutom, ennyi. Hosszú edzésnek nagyon jó lesz Sárvár és az UB előtt, meg szintfelmérőnek is, hogy éppen most hol tartok. A fő cél az, hogy fussak egy jót. Még akkor is, ha ehhez a jó futáshoz 20 kört kell mennem egy 5 kilométeres el-vissza pályán, amitől még mindig irtózom. De majd beüzemelem a zenémet, aztán futok, és kész.

A "hol tartok" egyébként nagyon érdekes. Azt érzem, hogy erősebb vagyok, mint tavaly, jól sikerült az alapozás, hasznos a sok erősítés, a hangulatom és a hozzáállásom is tök jó. Egészséges izgalommal várom a versenyt, de pont ennyire tartok is attól, hogy mit kapok majd vissza. Mert az egy dolog, hogy azt érzem, hogy erős vagyok (magamhoz képest persze), és jól fog menni a futás (szintén magamhoz képest), az meg egy másik, hogy ez valóban így fog-e történni. Remélem, hogy a megérzésem bejön, és minden jól alakul majd. Jó lesz versenypályán lenni, a többiekkel együtt futni, ebből erőt meríteni, építkezni, és ha szükséges, akkor kikaparni magam a kakából.

arnyek.jpg

A heti hangolódást, készülődést egyelőre nem vittem túlzásba. Lazákat és rövideket futok, ezeket mindig nagyon szeretem a verseny előtti héten, csak semmi hosszú, vagy feladat, eldöcögök, ellötyögök, az erőmet úgyis a hétvégére kell összpontosítanom. Így inkább elméleti és egyéb dolgokat csinálok felkészülést címszóval. Például megírtam és kiküldtem a sportsajtónak a 100-as OB sajtóhírét. És várom, hogy ma megérkezzen a rendelt Skins nadrágom. (Bréking: megérkezett, és tök jó!)

Zajlik az Ultrabalaton kísérő castingunk a héten. Kedden Tibi volt nálunk, szerdán Tomi, mindketten két UB-t csináltak végig velünk sikeresen, szombaton meg jön Miki, az öcsém, ő egy UB-n volt kísérőnk, ő lesz a szerencsés, aki vasárnap frissít majd a 100-ason. Közülük kell kiválasztani, kit viszünk idén magunkkal a Balatonra. Úgyhogy indítunk majd egy szavazást, melyik jóképű fiatalember bukkanjon fel a Balaton parton tíz méterenként. :) Na jó, valójában nem castingolunk, mindhárom fiú tökéletesen bevált mint segítő, és majd ha közeledik a verseny, eldől, hogy ki jön velünk és hogy lesz, mint lesz.

Voltam fodrásznál is, megszabadultam három kilótól a fejemen (szuper fogyókúra a hajvágás!), mert már borzadályosan néztem ki, mindig halogattam, hogy menjek vágatni, jó lesz így még a hajam, még hadd nőjön, még el tudom viselni. Mindig ezt csinálom, aztán egyik nap úgy ébredek, hogy most azonnal le kell vágatnom. De ezt a küldetést is sikerrel végrehajtottam, úgyhogy ismét emberi fejem van, szóval legalább szép leszek (bruhaha) a versenyen, ha esetleg a futás nem is megy olyan jól. :)

Pénteken még megyek egy masszázsra, mondom majd Krisznek, hogy milyen tempót masszírozzon a lábaimba, amit végig bírok. Már bevált a módszer, egyszer kértem tőle "ötperces" lábakat egy félmaratonra, meg túlélő csípőt és derekat az UB-ra, úgyhogy most is próbálkozom majd, hátha bejön. :)

Dietetikushoz is megyek szombaton konzultációra, kíváncsi leszek a mérésre, mit mutat majd a gép, sikerült-e izmot szednem magamra, és leadni egy kicsit a zsíromból, remélem, igen. De mivel elég jól helyre tettem magamban az étkezéshez fűződő viszonyomat, meg a testemhez való hozzáállást, ha nem így történt, akkor sem leszek nagyon elkeseredett. De azért inkább legyen jó az eredmény, na! Bár amennyi pizzát megettem a héten... de inkább hagyjuk. :)

Na szóval ilyen izgalmas történések közepette hangolódom a 100-asra. Tavaly májusban az UB-n futottam utoljára ilyen hosszút, olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt. No de sebaj, megoldom majd, mert most ez a feladatom, ami a továbblépéshez kell, odamegyek, lefutom, és kész - valahogy így mondták a régi ultrások is, és nekem tetszik ez a mottó!

 

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

Még mindig nem tudok rendesen maratont futni, de kezdem elfogadni ezt a tényt. Végül is érthető, hogy mivel nem erre a versenyszámra készülök elsődlegesen, hanem hosszabbakra - és ezeket jobban is szeretem -, nem úgy dolgozom fel sem fejben, sem testben a maratont, ahogy akár feldolgozhatnám. A táv teljesítésével nincs semmi bajom, de az elért időeredmény nem nagyon felel meg a várakozásaimnak. Nem vagyok szomorú, tudom az okokat, egyszer majd csak sikerül kihozni magamból azt a maximumot, amit én annak érzek. Különben is, az egyéni csúcs az egyéni csúcs, ezt azért meg tudtam futni, még ha mindössze 4 másodperccel tudtam csak megjavítani a 2013-as frankfurti időmet - mostantól a 3:50:10 a legjobb időm maratoni távon.

Az idei Spar Budapest Maraton előzetesen nem szerepelt a terveim között, kb. két és fél héttel előtte jött az újratervezés, amikor az addigi 100 kilométeres célverseny helyett úgy döntöttem, a maratont szeretném inkább lefutni. A hosszú edzések a táv teljesítéséhez megvoltak, amit meg még a gyorsaságom ügyében meg lehetett tenni, azt próbáltam megtenni. A gyors edzések sajnos nem a kedvenceim, pedig tudok (magamhoz képest) gyorsan futni, ha akarok, de egyedül nagyon nehezen megy, ezen a későbbiekben valahogy próbálok majd változtatni.

11224694_438927902981870_488772291042101334_n.jpg

A verseny hétvégéjére esős, hideg időt mondtak, de igyekeztem emiatt nem zavartatni magam, mert ez még mindig jobb számomra, mint a hőség, az első maratonomat szakadó esőben futottam, azóta egész jóban vagyok az esőben futással. Igyekeztem okosan összeválogatni a ruházatomat, végül póló, testhez álló short, karmelegítő, kompressziós szár és sapka lett a választás, meg az új Hoka Clifton - lila, fekete, zöld színösszeállításban pompáztam. A várható hideg miatt végül egy trikót vettem még a póló alá, és örültem a rajtszámfelvételkor az 56-osok terén a kezembe nyomott promóciós nylonzacskó esőkabátnak, a rajtig azt terveztem viselni, ha esik az eső.

Vasárnap, a verseny napján persze esett az eső, meleg ruhában mentem ki a rajthoz, és igyekeztem csak az utolsó pillanatban nekivetkőzni, de addigra meg már egész tűrhető volt a hőmérséklet, és a rajt izgalma miatt is kezdtem bemelegedni. Merészen 1-es zónás matricát kértem a rajtszámomra, hogy be tudjak állni a 3:30-as iramfutókhoz, Petihez és Zolihoz, úgy voltam vele, hogy megpróbálok velük menni, amíg tudok, hátha tovább sikerül, mint előzetesen gondolom. Félmaratonig szokott menni az 5 perces körüli tempó, bár nem próbáltam sokszor, de úgy voltam vele, hogy ha most meg sem próbálom, akkor viszont biztos, hogy nem sikerül. Reálisnak inkább egy 3:40-3:45 körüli időt gondoltam, aminek azért jó lenne sikerülnie, és hogy talán nem futom el annyira az elejét, hogy aztán mondjuk már csak sétálni tudjak.

A rajtnál meghatódni sem nagyon volt időm, olyan gyorsan történt minden, már kint is voltunk a pályán és futottunk. Követtem az iramfutókat, voltunk jópáran körülöttük, köztük Bitliszbá is, de Szabó Zoli dokival is egymásra köszöntünk. A tempó nem volt olyan rossz, de éreztem, hogy ez azért nekem gyors, és az első frissítőállomásnál el is engedtem az iramfutókat, inkább ittam, aztán úgy döntöttem, hogy nem próbálom meg őket utolérni, nincs értelme. Addig 4:50 körüli tempókat futottunk, innen lassítottam 5 percesre, közben a Jászain ott szurkolt Milcsi és Flóra, örültem nekik. Az 5 percest tartottam 10 kilométerig. Ott megint visszavettem, nem esett jól tovább erőltetni, de nem lassultam jelentősen. A Margitszigeten már sokat futottam légüres térben, addigra oszlott a tömeg, az Árpád-hídra való felfutás viszont sokkal rosszabbul esett, mint vártam. Ezután ettem meg az első gélemet a tervezett háromból, és mondhatni jól is esett. A rakparton sok szurkoló volt, integetett Tandi és Bocsi, akik Nicolt kísérték a 30-as rajtba, Györgyivel is kiabáltunk egymásnak, a Jászain sok környékbeli ismerős volt, Lőrinc sztárfotót is lőtt rólam, és az Admika-PettyCicuk vezette szurkolócsapat is őrjöngött egy sort, bármikor találkoztunk.

12109008_10206601406207843_1546277197710130085_n.jpg

Tavaly a Lánchídon olyan rosszul voltam, hogy bele kellett sétálnom, idén ez nem következett be, a Várkert Bazártól az Alagútig tartó szakaszt viszont nem szerettem, az alattomos emelkedőn nehezen kaptattam fel - valahogy nagyon gyenge voltam most az összes emelkedőn, pedig elég sokszor szoktam hídra felfutni. Az Alagút elején Nóri és Ákos szurkolt, örültem nekik, de a mosolyom szerintem ezt nem fejezte ki, inkább vicsorogtam vigyorgás helyett. Az Alagúton viszont jópofa volt átfutni, és a rakpartot is szoktam szeretni. Közeledett a félmaratoni táv, és még mindig nagyon jól álltam, 1:49 lett végül, ezután géleztem megint. Közben viszont már kezdtem érezni a bal oldalamat, a forgómból indult a fájdalom lefelé oldalt a combomban. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel már tapasztaltam hasonlót, nem örültem neki. Olyan volt, mint az Ultrabalaton előtt, amikor elmozdult a csípőm, de szerencsére nem volt annyira intenzív és durva.

Innentől kezdve próbáltam úgy futni, hogy a bal oldalamat kevésbé terheljem, ne emeljem annyira, ne csapjam le a lábam, inkább a jobb lábammal dolgoztam.És lassultam, sajnos elég jelentősen. Próbáltam kihozni magamból az adott helyzetben a maximumot, de úgy, hogy csak minimális károsodást okozzak magamnak. Jól ki tudom kapcsolni a fájdalmat, és sokáig el tudom viselni, de annak semmi értelmét nem láttam, hogy itt nyomjam, mint egy őrült, és ezzel esetleg egy hosszan tartó sérülést kockáztassak, ami miatt aztán hetekig nem tudok futni.

Innentől kezdve 5:30-5:40-5:50-es kilométerek váltogatták egymást, a frissítőknél volt egy kis gyaloglás, míg rendesen megittam az italomat, aztán futottam tovább. Szerencsére az elindulás nem volt nagyon rossz, májusban amikor a hasonló fájdalom előjött az edzésen, kínszenvedés volt gyaloglásról futásra váltani, most mindenképpen jobb a helyzet, de azért éreztem a forgómnál a kellemetlenséget. Futás közben viszont nem lett rosszabb, nem erősödött a fájdalom, tehát tudtam haladni. A Bálna előtt István és a két kisfia szurkoltak, kiabálta, hogy menjek, mert a 3:30-as iramfutók még csak most mentek el - jót nevettem magamban, hogy őket több mint 20 kilométerrel ezelőtt láttam utoljára, mindenesetre jó kis biztatás volt. A rakpart Pesten most valahogy nem esett jól, úgy éreztem, nem haladok, beértem és elhagytam Bitliszbát, aki először egy görcsölő sporttársnak segített, majd a gyomrát fájlalta, aztán Járosi Tomival futottunk együtt egy szakaszt, de valahol őt is elvesztettem. A Jászainál viszont Admika-PettyCicuk-SzilágyiKaresz olyan szurkolást nyomtak, hogy legszívesebben ott maradtam volna még pár percig, annyi energia jött belőlük.

12115733_963120133727013_3643811208131565356_n.jpg

Az Árpád-hídra való felfutás gyötrelmes volt, örültem volna, ha megjelenik Tresó Gabi egy sörrel, mint tavaly, de nem volt sehol. :) A Margitszigetre befutni sem volt jóleső, itt megettem a harmadik gélt, majd végre jött egy kólás frissítőpont (tőlem már 20-tól lehetne kóla, jólesne), majd a hét elején lefotózott 35 kilométeres tábla, ahol tényleg minden jó volt már. Már csak 7 kilométer volt hátra, ez már tényleg nem sok, próbáltam a haladásra koncentrálni, valami lendületet vinni a futásomba, több-kevesebb sikerrel. A Westendnél utolért Erényi Tamás, együtt haladtunk kb. a 40-es tábláig, itt én tudtam egy picit fokozni a tempót, és nagy nehezen be is értem a célba.

A célban Gabi adta át az érmet, aminek nagyon örültem, de sajnos nem voltam elégedett a versennyel. Eléggé fájt a bal oldalam, kiment az adrenalin, az időm is rosszabb lett, mint amit szerettem volna. Mindenesetre az biztos, hogy az adott helyzetből kihoztam a maximumot, csak az bosszant, hogy ez a maximum alacsonyabb szinten volt, mint amilyet előzetesen vártam magamtól. Mindegy. Ez van. Majd egyszer kijön, aminek ki kell jönnie, és talán futok egy számomra is jó maratont. Mostantól a 3:50:10-es időt kell megjavítanom.

12122661_10207765430916059_5630172465984065988_n.jpg

A frissítésem teljesen jól sikerült, a rajt előtt és a kb. 10 kilométerenként megevett géleket jól tudtam hasznosítani, nem volt hányingerem, görcsöm, nem lett hasmenésem. Folyadékból tudtam volna többet fogyasztani, néha szomjasnak éreztem magam, de nem volt vészes, és a kóla is jólesett volna már korábban. Az útvonal nem volt rossz, de nem is volt könnyű, az emelkedők nagyon gyengén mentek, és a lejtőkön nem tudtam visszahozni az elvesztegetett időt. Az időjárás mondhatni tökéletes volt, a rajt után pár kilométerig szemerkélt csak az eső, utána nem, a szél csak néha volt kellemetlen, de sokkal kevésbé volt szeles, mint vártam. A szurkolók szuperek voltak, jó volt a sok ismerős arcot látni. Ami viszont baj volt, hogy nem tudtam magamba mélyedni és csak a futásra koncentrálni, pedig a tempósabb futásoknál erre lenne szükségem. Ebben a zene szokott segíteni, de most csak fél fülben hallgattam, így viszont nem tudtam rendesen kizárni a külvilágot, mindig kizökkentett valami, ha más nem, egy kikerülendő ember. A ruhaválasztásom tökéletes volt, és az új Clifton is jó cipő, bár a jobb nagylábujjamra csinált egy vérhólyagot, ami ki is szakadt, így szépen összevéreztem, de ezt csak a célban vettem észre (valószínűleg a jobb lábra való terhelés közrejátszott ebben).

Ez volt a negyedik hivatalos maratonom, ebből 2 maratont futottam 3:50-es időre, tehát lassan stabil 3:50-es futó vagyok, ami annyira végül is nem rossz - remélem, leszek stabil 3:40-es futó is, és egyszer talán a 3:30-as határt is sikerül áttörnöm. De még mindig azt érzem, hogy az ultrafutás az én igazi világom.

Fotók: BSI, Borsa Miklós, Lőrinc, Anita, saját

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

11147100_10205730156147136_3867725034781580473_o.jpgA kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is. Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. :) Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

10476404_942154225836675_5245283968345077475_n.jpgFűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Közben beért Csákány Kriszta, akire rátapadtam, hogy fussunk együtt, nagyon jól jött a társaság, Kriszta jó tempóban húzott magával, itt is köszönöm, hogy tudtunk együtt menni kicsit. Aszófő előtt a vasúti átkelőben meg kellett állnunk, ennek határozottan örültünk, nyújtottunk és pihegtünk kicsit, majd mentünk tovább, jöttek a dombos szakaszok. Megjött Kriszta férje bicajon, én picit leszakadtam, innen már csak a hátukat láttam, ahogy mennek fel szépen az emelkedőn. Igyekeztem tartalékolni, hiszen nagyon messze volt még a vége, ha nem muszáj, nem akartam megfutni a felfeléket, inkább tempósan sétáltam. Jött Miki és Tomi 2,5 kiló jéggel, rögtön belemarkoltam és megtömtem a topomat (ettől a fiúkat kirázta a hideg) meg a sapkámat, és a kezembe is vettem egy-egy jégdarabot, hogy azzal hűtsem a nyakam és a karom. Sokkal jobban lettem, még a futáshoz is lett kedvem. Bökivel futottunk össze, nagyon rég találkoztunk, örültem neki, hogy újra ultraközelben van, őt is lejegeltük, Milán is felbukkant újra. Innentől ment a hullámvasút, fel a dombra, le a dombról, hol Milánnal, hol egyedül, mendegéltem, futogattam. Az egyik frissítőnél egy külföldi futó kereste a leadott cuccát, próbáltunk neki segíteni, de a frissítősök azt sem tudták, miről beszél, és hogy lehetett leadni cuccot, mondtam nekik, hogy egy műsorfüzetben legalább nézzék már meg, hogy hol vannak a cuccos pontok, és mondják meg neki, hol keresse a holmiját. Biztos nem volt boldog szegény, az ilyen helyzetek nem túl kellemesek. Kérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, szüksége van-e valamire, de mondta, hogy minden oké, megy tovább. Hogy végül célba ért-e, azt nem tudom. Mi frissítgettünk, jegeztünk, futottunk, Mikivel kicsit átgyúrattam a lábam, közben Bálint Évi és Kádár Kitti haladt el mellettünk, mindketten nagyon jó erőben, szépen mentek. A nap iszonyúan tűzött, néha azt éreztem, hogy meggyulladok – de hát mindenkinek ugyanolyan meleg volt, csak ki jobban, ki rosszabbul viseli, azt hiszem, én megtettem, amit tudtam, hogy ilyen körülmények között is haladni tudjak.

Dörgicsén Berzsó, Csanya és Zsotyek vitték a frissítőt, ujjongva szaladtam oda, olyan jó volt ismerősöket látni, megetettek, megitattak, Csanya lelocsolta a fejemet, és irány tovább. Sikerült kicsit összekaparni magam úgy, hogy egy hosszabb szakaszt tudjak rendesen futni, ekkor szegődött mellém, és követett perceken keresztül a filmes stáb kocsija, remélem, sikerült rólam szép vágóképeket csinálni, amint a csodálatos pipacsmező mellett futok repülőfázissal (!), 60 kilométer után. A tempó egész jó volt eddig, nem sokkal voltam 6 perces átlagon kívül, a hangulatom is jó volt, a csípőm sem fájt, a cipőmet sem kellett lecserélni valamilyen oknál fogva, mint az idei versenyeken eddig (bár most direkt a Cliftonban kezdtem, amire eddig mindig cseréltem a többi cipőt). Ekkorra már jó sok váltó utolért, de a szurkolás nem nagyon ment nekik, a többség csak előzött és ment tovább, de azért akadtak olyanok is, akik drukkoltak, és olyanok is, akik a kocsiból kihajolva hideg vízzel kínáltak, ami nagyon jólesett. Zánkáig ismét nagyon jól eltelt az UB, mint tavaly, de most igyekeztem nem megborulni attól, hogy milyen jól ment eddig a futás – tavaly ettől estem szét fejben. Zánka környékén találkoztam össze az élő legendával, Gilles Pallarueloval, aki az összes eddigi UB-t teljesítette, és azt hiszem, 13-szoros Spartathlon teljesítő is, beszélgettünk egy kicsit, adtam neki jeget, majd sok szerencsét kívánva a másiknak, elváltunk. Kicsit később találkoztam össze Bencsik Nórival, beszélgettünk, és döbbenten fedeztük fel Pecsenyét és Anitát, akik egyszer csak felbukkantak mögöttünk. Kiderült, hogy rossz irányba mentek, így összeszedtek plusz 9 kilométert, mire visszatértek az eredeti pályára. Nem lehetett nekik könnyű, de nagyon összeszedetten megoldották a problémát, és Pecsenye már be is darált minket, egy idő után már a hátát sem láttuk. Nórit is elhagytam valahol, mentem tovább egyedül, aztán megint előbukkant Milán, Köveskálon pedig Sáringer Zoliékkal találkoztunk, Zoli is fotózott minket.Üzentünk a Gizion csapatnak, hogy meleg van, de tudjuk, hogy „még a leghosszabb lóf@sznak is vége van egyszer” (thx Gabi!). Ez a mottó még egyszer előjött a nap folyamán, nem is olyan soká.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

Különös történés nem volt, Milánnal megmásztuk az emelkedőket, lefutottunk a lejtőkön, frissítettünk, kenekedtünk, ilyenek történtek. Aztán jött az Ultrabalaton idei új szakasza, bekanyarodtunk Salföld felé, itt tették bele azt a plusz 8 kilométert, amitől 220 lett az eddigi 212. A táj szép volt, nem volt vele gond, csak a kedvünk lett picit rosszabb, főleg hogy be kellett menni a poros major területére. Itt legalább volt egy kék kút, gyorsan meg is fürödtünk, aztán kitaláltam, hogy próbáljuk meg felhívni Milcsit és anyukámat otthon, hátha attól jobb kedvünk lesz. Beszélgettünk egy kicsit, Milcsi küldött puszikat és kiabált nekünk, ez tényleg jó volt. Jött is a következő váltóhely hamarosan, ahol szerettem volna elmenni wc-re. De mivel a wc-ket a legtöbb helyen úgy rakták le, hogy pont az ellenkező irányba kellett menni több tíz métert, mint amerre az utam vezetett volna, itt (is) letettem arról, hogy bezárkózom egy zöld dobozba. Mérgelődtem is egy sort, mert a fene se fog más irányba kolbászolni feleslegesen, nem értem, miért nem gondolnak ebbe bele a szervezés során. Ezután tartottunk egy gyors értekezletet Tomival és Mikivel, a térképet nézve kiderült, hogy a következő 5-6 kilométeren nem tudnak közelben lenni a kocsival, mert minket kis utcákon kanyarogva vezetnek, nekik pedig ki kell menni a 71-es főútra a kocsival. Feltankoltunk egy-egy kulacs izóval és vízzel, hogy legyen nálunk, aztán nekivágtunk az útnak. Azt tudtuk, hogy Ábrahámhegyen kell átmennünk, de hogy konkrétan felvisznek minket a szőlőbe a Badacsony alatt, nem sejtettük. Szűk és meredek kis utcákon haladtunk, a Káli-medence 10 százalékos emelkedői ezekhez képest kutya fülék voltak. És csak mentünk és mentünk felfelé, a sík és lejtős részeken kocogtunk, de leginkább gyalogolva haladtunk, volt, hogy a térdünkre támaszkodva. A csapatok és a bringások is meglepődtek ezen a részen, hallottunk pár kedves megjegyzést, és mi is szidtuk azt, aki ezt kitalálta. Anita persze pont jókor hívott, hogy meginterjúvoljon az Index számára, hogy épp hogy vagyok, hát elmondtam neki.

11038993_10205747131611512_2376150978706858374_o.jpgA csúcson pedig lőttünk egy „lóf@szos” szelfit, csak hogy legyen olyan is – bár a Balaton pont nem látszik rajta, de mivel az egész verseny során alig láttuk a Balatont, szinte mindegy is. Nagy nehezen felértünk a „csúcsra”, ahonnan már csak le kellett ereszkedni, csodás volt lefelé totyogni a poros, nagy köves úton arra koncentrálva, hogy nehogy seggre essek, nehogy kitörjem a bokám, vagy valami hasonló. Lélekben picit megtépázott ez a szakasz, és úgy láttam, Milánt is. Nagy nehezen leértünk a Varga Pincészethez, ahol a leginkább az foglalkoztatott, hogy hol van a wc-jük, mert nekem sürgős elintéznivalóm van, plusz szeretném legalább a kezem és az arcom szappanos vízzel megmosni. A fiúk a bejárat mellett tudtak parkolni, így náluk kezdtünk, feltankoltuk a kulacsokat, ettünk pár falatot, majd indultunk tovább. Meg is lettek a toi-toi-ok, én be az egyikbe, Milán a másikba, gondoltam, majd ha végeztünk, kint találkoztunk. De mikor kimentem, Milán még sehol, vártam picit, kérdeztem az ott lévő futókat, látta-e valaki esetleg, de mondták, hogy még biztos nem jött ki, vagy bement az épületbe az ottani wc-be. Gyorsan beugrottam én is, hogy ha van rendes mosdó, legalább tényleg megmosakodjak, ez sikerült, közben Bányainé Erikával futottam össze, váltottunk pár szót, majd mentem kifelé, hogy hol a férjem, menjünk tovább. De Milán sehol. Kiabáltam a nevét, válasz nincs, hát akkor felhívom. Nagy nehezen felvette a telefont, kiderült, hogy már lement a pincén keresztül, és a túloldalon vár. Picit ideges lettem, hogy miért nem tudott megvárni, ha már eddig együtt szórakoztunk, no de sebaj, megvan, akkor irány utána. Beléptem a pince lejáratához, ahol közölték, hogy „vigyázz, csúszik!”. Hát köszönöm szépen, 95 kilométer után igazán remek, hogy leküldenek egy lépcsőn, ami még csúszik is, kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csússzon el ő. Két kézzel kapaszkodva, óvatosan lementem a lépcsőn, ahol egyszerre vágott fejbe a kinti kb. 30 fok után a hideg, kb. 10 fokos levegő, és az átható alkoholszag. Konkrétan öklendezni kezdtem, és nagy erő kellett hozzá, hogy ne cifrázzam össze a pincét a gyomortartalmammal. De lehet, hogy azt kellett volna, jelezvén, hogy ez mennyire barom ötlet volt. Haladtam közben, követve az útvonal-jelzéseit, küzdve a gyomrommal, miközben egy fotós közölte velem, hogy ő most lefotóz, mosolyogjak. Mondtam neki, hogy haha, inkább lehányom – de azért lefényképezett, elég fura fejet vágtam.

8133.jpg

Végre kijutottam a szabadba, ahol a hideg után most a hőség vágott fejbe. Milánt is megtaláltam, nyújtott, aztán mondta, hogy a kerítésen kívül valaki elájult. A kerítésen kiérve láttuk, hogy a valaki sajnos Dia, oda is mentünk hozzá, hogy megnézzük, mi van, már hűtötték, itatták, szerencsére magánál volt, de mondta, hogy innen nincs tovább. Megölelgettem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy nagyon vigyázzon magára, közben jött a kísérője, Mariann, mi meg gyorsan továbbálltunk, hogy ne ott bőgjem el magam. Lelkileg nagyon rosszul érintett látni Diát ebben az állapotban, pityeregtem egy sort. De menni kellett tovább, összeszedtem magam, és próbáltam az előttünk álló szakaszra koncentrálni, ahol szintén nem tudtunk a fiúkkal menet közben összefutni, mert mi bent mentünk a Római úton a Badacsony alatt, ők pedig kint a főúton. Ez a szakasz borzalmas volt, nem volt benne egy egyenes méter sem, hullámzott fel és le, és sajnos éreztem Milánon, hogy sem testileg, sem lelkileg nincs 100 százalékos állapotban. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de arra jutottam, hogy csak úgy, ha ott maradok mellette, haladunk együtt, de inkább nem szólunk egymáshoz egy szót sem, mert abból semmi jó nem fog kisülni. A kommunikációnk kb. abból állt, hogy megkérdeztük egymástól, kér-e a másik inni, vagy sem. Nagyon agyaltam közben, hogy hogy lehetne innen felállni, próbáltam magam felspanolni, hogy ne rántson a mélybe ez a hülye hangulat, ami akkor és ott jellemző volt ránk. 12 óra eltelt már a versenyből, és mi még nem értük el a 100 kilométert – ez nem volt túl jó jel. Milán egy idő után mondta, hogy ő nem érzi magában az erőt, nagyon hiányoznak neki a térdsérülése miatt kimaradt hosszú futások, menne, csinálná, de érzi, hogy ez így nem fog menni, eljön még egy darabig, de aztán ki fog állni. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, de egy biztos volt, hogy nem próbálom meg rábeszélni a folytatásra, mert ez az ő saját döntése, ő érzi, mit akar csinálni. Mondtam neki, hogy elfogadom a döntését, azt is, ha közben meggondolja magát.

Az én fejemben is komolyan megfordult a kiszállás gondolata, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nekem mennem kell tovább. Nagy nehezen eljutottunk a kocsiig, ott ismét bőgtem egy sort, hogy kieresszem a feszültséget, mondtam pár olyan mondatot is, amit nem gondoltam komolyan, és Milánnak is rosszul esett, kicsit vitatkoztunk egymással. Azt mondtam ugyanis, hogy nem igaz, hogy már megint nekem kell megmenteni a család becsületét. Pedig a családunk becsületén nincs mit megmenteni, hiszen senkinek nem tartozunk elszámolással magunkon kívül, a mi döntésünk, hogy tovább megyünk-e egy versenyen, vagy sem. Milán reálisan felmérte a saját állapotát, hogy valószínűleg végig tudna menni ugyan, de szintidőn belül nem érne be, ezért nem érdemes leamortizálnia magát, mert attól senkinek nem lesz jobb. Jól ismeri magát, a testét, tapasztalt, okos, objektív tud lenni magával, eldöntötte, és ez lett.

Én összekapartam magam, üvöltős hangerőre kapcsoltam a zenét a fülemben, magamhoz vettem egy kis kaját, ittam, majd elindultam, dühöngve, idegesen. Ebben az állapotomban jött szembe Nicol, Bocsi, Tandi és Krisz, akik örömmel üdvözöltek, bár én legszívesebben köszönés nélkül mentem volna el mellettük, mint aki észre sem veszi őket. De ezt persze nem tettem meg, mert ők mind olyan emberek, akiket szeretek, akik drukkolnak nekem és támogatnak, így picit panaszkodtam nekik, aztán tovább indultam. Jött a Szigliget előtti szakasz, ami picit hullámzik, de alapvetően szeretem, tavaly itt futottunk Zsoltival együtt, itt jött a 100 kilométer, ahol jól voltam, jókedvvel futottam. Most egy nagyon más állapotban voltam, hol bőgtem, hol káromkodtam, hol csak magamban beszéltem, de ami a lényeg, futottam, egész tempósan. Eszembe jutott Gabi mit írt a verseny előtt: „UB közben nyugodtan "beszélgess" velem, tudod, hogy ha kérdésed, vagy gondod van, mit mondanék. Ott leszek a fejedben.” És tényleg ott volt, arra gondoltam, hogy Sárvár után megdicsért, hogy milyen szépen fókuszáltam, tudtam a célom, és végig erre koncentráltam. Itt is ezt kellett tennem. Célba akartam érni, Milánért, Milcsiért, akinek megígértem, hogy viszek neki célszalagot (én hülye, minek ígérek ilyeneket???). Mondogattam félhangosan, a futólépéseim ritmusára, hogy fó-kusz-fó-kusz, és meg-csi-ná-lom-meg-csi-ná-lom. De közben azért erősen dolgozott az agyam. Hogy jobb lenne hazamenni a fenébe, és nem itt szívatni magam még több mint 15 órán keresztül. Hogy ne legyek már ennyire önző, hogy kiszúrok a három fiúval, hogy még miattam zötyögjenek egészen Aligáig a kocsiban. Hogy menjünk haza, hogy Tomi hadd menjen Ibi és a két bébi után, akiket már egy hete nem látott. Hogy öcsém is biztosan szívesen pihenne, mert jó sokat dolgozott mostanában. Aztán az ugrott be, hogy azért jöttek, hogy segítsenek, bevállalták, kísérnek, menjünk tovább, hiszen értük is meg kell csinálnom, hogy ne legyen felesleges az, hogy szabadságot vettek ki miattunk és utaztak le a Balatonra a pihenés helyett. És ha már eljöttünk, kifizettük azt az irdatlan sok pénzt a nevezésre, szállásra, kajára, mindenre, akkor legalább egy szalagunk legyen a végén. Ilyen gondolatok zakatoltak a fejemben, nem volt egyszerű szakasz.

Valahol a szigligeti vár utáni hosszú egyenesben meglepetésemre beértem Lesi Zolit, aki gyalogolt. Leálltam mellette, kérdeztem, hogy van, mi a helyzet, nem akar-e futni esetleg velem, de nem akart. Beszélgettünk, hogy nem érzi magát jó formában, el sem kellett volna indulnia, mert ez így nem volt jó döntés, és ki fog szállni. Én viszont mindenképpen menjek tovább, ne adjam fel, erős vagyok és kitartó, meg fogom tudni csinálni. A vasúti átjárónál lévő frissítőig mentünk együtt, ott elköszöntem és kocogtam tovább. Zoli mondatai picit jobban helyre tettek, elterelték a gondolataimat a kiszállásról. Marosi Peti szurkolt az árokparton, vele is váltottam pár szót futás közben, rég találkoztunk, jó volt látni. A srácoknak közben mondtam, hogy az ujjatlan trikót lecserélném rövidujjúra, így a következő váltópontnál Tomi várt, pólót cseréltem, kaptam egy vizet és mentem tovább. Tresó Gabi és Bátka Niki voltak a váltóponton, örültem nekik, Gabi jött velem, és ő is segített az átlendülésben. A frissítőnél pedig épp Nicol közeledett futva, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, innentől kezdve együtt haladtunk szépen futva és beszélgetve.

Itt dőlt el végleg, hogy továbbmegyek – ehhez kellett Zoli, Gabi és Nicol társasága, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont jókor mondtak pont jó mondatokat nekem. Útközben Nicol csapata szurkolt, jó volt őket látni. 120 kilométernél lemaradtam Nicoltól, kellett egy kis séta, közben kezdett sötétedni, de még lehetett látni. Egyébként 10 kilométerenként ki voltak téve a kilométertáblák NN-es tulipános táblákon, ez nagyon tetszett, mert így jobban tudtam, hol tartok, és akár részidőt is tudtam nézni. Ekkor ért utol Mariann, Dia kísérője, elkezdtem kocogni mellette, közben elmesélte, hogy Dia jobban van és visszavitték a célba, komoly baja nincsen. Együtt értünk be Vonyarcvashegyre, Tomi ott várt a fejlámpámmal és a fényvisszaverő mellénnyel, hogy lássak és látható legyek, ettem egy kis rizst a frissítőben (életemben először ettem rizst), aztán irány tovább. Innentől ki voltam világítva, mint egy karácsonyfa, a lámpámnak olyan fénye volt, hogy volt, aki azt hitte, a vonat vagyok.

11112483_10205748407563410_4226427824437979890_o.jpgRobogtam is előre szépen, jólesett a sötét, a hűvös, feltámadtam, szépen haladtam, tényleg jó volt, úgy éreztem, hogy feltámadtam. Megérkeztem a gyenesdiási frissítőbe, ahol gyógytornászok is voltak, gondoltam – bár semmim nem fájt olyan nagyon –, hogy megnézetem magam, hátha valaki ki tudja roppantani a hátam, vagy ilyenek. Szóltam egy ott lévő szervezőnek, hogy egyéni vagyok, kérnék egy kis segítséget, van-e ember, aki rám tud nézni. Mondta, hogy hát ott egy kollegina épp egy egyénivel foglalkozik, ha ő végez, akkor mehetek hozzá, várjak. Mellette két masszázságyon két váltóssal beszélgetett két másik ember, de semmit nem csináltak igazán, de velem sem foglalkoztak, úgyhogy fogtam magam és továbbálltam. Dühöngtem kicsit, hogy elcsesztem 3 percet azért, mert azt hittem, hogy majd kapok egy kis segítséget, hogy jobban tovább tudjak haladni, és dühöngtem azért, hogy ha meghirdetnek valamit, akkor miért nincs elegendő ember hozzá, hogy egy „szolgáltatást” tudjanak nyújtani. Tepertem előre, és hamar be is értem Keszthelyre, a pontra. Kértem egy kávét, ittam, aztán néztem, hogy hol vannak a fiúk. Hívtam is őket, hogy merre vannak, mondta Tomi, hogy ők még nem értek ide, de sietnek. Magamban röhögtem, hogy megismétlődik a tavalyi eset, amikor Milán várt Masura, mert még nem ért oda a pontra. Most én vártam a három fiúra, de szerencsére hamar megjöttek, addig nyújtottam egy jót. Milán mondta, hogy kb. 6 perces tempóban megyek, mit csinálok? Mondtam, hogy hát futok, mit csinálnék? Kaptam frissítést, meg a vékony hosszú ujjú felsőmet a derekamra kötöttem, hogy ha hűvösebb lenne, fel tudjam venni, aztán indultam tovább, be a tök sötét susnyásba. Érdekes, de szerettem ezt a szakaszt, hallgattam a zenét, hol futottam, hol gyalogoltam, jöttek és előztek a csapatok. Egyszer két bicajos előzött meg, az egyikük pedig mondta, hogy na, te vagy a Lacika lila haverja. Röhögtem, oldalra néztem a srácra, hogy igen, én vagyok, te meg Pázmányos voltál, és ismerlek.

A fiúk közben hívtak, hogy nem tudnak megállni a frissítőnél rendesen, kell-e valami, vagy mehetnek-e tovább. Továbbengedtem őket, hogy akkor majd a „túloldalon” találkozunk Balatonberénynél, ők addig tudnak pihenni, én pedig majd odaérek. Kocogtam, nem volt semmi gond, a lámpám fénye ugyan kezdett halványulni, de ettől még simán láttam, így az egyik tök sötét beugró részben felismertem Kareszt, aki ott ült egy kis kempingszéken a feleségével. Odarohantam és a nyakába ugrottam, úgy örültem neki, hogy látom. Mondta, hogy a Deli csokimat már megette, mert azt hitte, már elmentem, de a meglepetés miatt, hogy ott volt, ezt meg tudtam neki bocsátani. Picit jött velem, aztán elzavart futni, így hát mentem. Egy-két egyénivel kerülgettük egymást, majd egy srác mellé értem, aki egy hatalmas magyar zászlóval a kezében futott. Lassan, de biztosan beértem Berénybe, megtaláltam a srácokat a kocsinál, frissítettem, fejlámpát cseréltem, letettem a derekamról a hosszú ujjú pólót, és indultam tovább. Megláttam azt a presszót, ahol tavaly mosakodtunk és wc-ztünk, gondoltam, megint teszek egy próbát – a tulajdonos mondta, hogy persze, menjek, és ugye tavaly is találkoztunk, amikor futottam? Mondtam, hogy igen, akkor is itt voltam wc-n, és köszönöm a lehetőséget. Mosakodtam, aztán irány tovább. A váltóhelyen „helló Hanka” felkiáltással mellém szegődött egy srác, akit Optivita versenyekről ismerek, dumáltunk egy jót, aztán a következő kb. 10 kilométeren azon gondolkodtam, hogy mi a neve, amit egyébként tudok, de most itt sehogy sem akart eszembe jutni, de mivel mondta, hogy majd még úgyis találkozunk, eldöntöttem, hogy meg fogom tőle kérdezni. (Meg is kérdeztem, Gábor.)Ez a szakasz egészen jól telt, eddig végig zenét hallgattam, leginkább a Wellhello és a Linkin Park dominált, de most letettem az mp3-at, hogy töltsék egy kicsit, ne merüljön le teljesen.

Futottam, gyalogoltam felváltva, jött az az utca, ahol tavaly nagyon szenvedtünk, a hosszú balatonmáriafürdői egyenes szakasz, aminek sosem lesz vége. Meglepő módon viszont aránylag gyorsan eljutottam az Optivitás frissítőhöz, ami előtt valaki elém toppant és galád módon közölte, hogy egyrészt bele fog világítani a fejembe a fejlámpájával, másrészt pedig le is fog fotózni. A vakító fénytől nem láttam, ki ez az őrült, aki molesztál, de igyekeztem kedves lenni vele. Szerencsére a kezembe nyomott egy sapkát, hogy ezt majd megkapom, és a lámpáját is lekapcsolta: Larzen volt az, akinek így már tudtam örülni. Kérdezte, hogy vagyok, közben bekísért a pontra, ahol Jutka már perdült is elém, hogy mit kérek. Kávét kértem, sajtot most nem kívántam. Larzen közben mesélt, hogy a Gizionok milyen szuperjól futnak, ő mit futott eddig, szóval tartott, jól elterelte a figyelmem a saját nyomoromról. Elment helyettem megnézni a parkolót, hogy ott van-e a kocsink, de nem volt, gondoltam, hogy a fiúk továbbmentek, Larzen fel is hívta volna őket nekem, de mondtam, hogy nem kell, hadd pihenjenek. Jobb is volt, hogy nagyobb távolságokra álltak meg, mert így motivált voltam a haladást illetően, nem álltam meg mindenütt, tudtam menni. Tovább is álltam a pontról, jött Balatonfenyves és Alsóbélatelep, útközben meglett az autó is, a csomagtartóból kivettem, ami kellett, a fiúk aludtak, én mentem tovább. Picit rossz volt őket látni, szívesen befeküdtem volna én is, de én nem erre szerződtem, nekik pedig kellett egy kis pihenés, hogy majd a végén haza tudjanak vinni. Az mp3-at is magamhoz vettem, hogy a zene újra motiváljon, igyekeztem 2-3 számot futni, 1-et meg gyalogolni – jót röhögtem a magam által felállított szabályon, amikor egymás után jöttek a 7-8 perces zeneszámok, de tartottam magam a döntésemhez. És így jól is haladtam. Gyaloglás közben néha elővettem a telefonom, megnéztem a neten a híreket, írtam a Facebookra is a Gizionoknak. Főként csapatokkal találkoztam, de valahol itt került a látóterembe Kóti Pityu és a bringása, aki utolért, fájt a térde, de Jutka befáslizta neki, és attól jobban lett, épp nagyon futott, mondta, hogy a következő pontig fut. Mentem vele, hogy együtt hátha jobban tudunk haladni, egész szépen mozogtunk. Pityu nagyon aggódott, hogy nem fog beérni, de ahogy elkezdtünk számolni, mondtam neki, hogy ha végig mozgásban tud maradni, és tud futni is, akkor ennek meg kell lenni, menjünk együtt, amíg tudunk. A frissítőig együtt is mentünk, én itt lemaradtam wc-zni, aztán egy ponttal később beértem, ott ő maradt le, így kerülgettük egymást. Szabó Bélával is kerülgettük egymást egy darabig, Fonyódnál hagytam el őt.

Közeledett a hajnal, és bár kávéztam, meg zenéltem, éreztem, hogy kezd rám törni az álmosság, és a gyomrom is fájni kezdett. Pityuékat is elengedtem, mondtam, hogy fusson, én most sétálok, valahogy rendbe szedem magam. Ha futottam, nem voltam annyira álmos, ezt szerencsére Sárváron megtanultam, így most inkább futva igyekeztem átvészelni ezt az időszakot. Pont a legdurvább küzdelem kellős közepén fékezett le mellettem egy gyorsvonat Larzen képében, mondta, hogy a váltóhelye kb. 2-3 km, de jön velem az én tempómban. Nagyon örültem neki, mert ahogy beszélt hozzám, kevésbé voltam álmos, így kisebb volt az esélye, hogy fejjel beleálljak a betonba. A csapatról mesélt, a gyerekekről faggattam, igyekeztem beszéltetni, hogy míg rá figyelek, addig se aludjak el. Kocogtunk is, gyalogoltunk is, mondtam Larzennek, hogy teljesen elvesztettem a tempóérzékemet, a távolságokat sem érzékelem, nem tudom, hogy haladok, milyen távokra vagyok, nem tudok ezzel mit kezdeni, csak megyek előre, amerre kell, és egyszer majd csak célba érek. És tényleg, el is értünk a váltópontra, ahol Larzen előrement váltani, én meg bemásztam a kocsiba a dzsekimért, mert esett az eső. A ponton kérdeztem, van-e levesük, de nem volt, pedig tavaly ott ettünk egy jót. Próbáltam nem csalódott lenni, de ilyenkor már bármin ki tudok borulni, ami nem úgy van, ahogy elképzelem. Mentem tovább, jött az a rész, ahol tavaly megálltunk vízhólyagot durrantani, hiányzott, hogy most nem voltak ott autóval, de ezen is túl kellett magam tenni.

Már 24 órája voltam úton, számolgattam, mi a helyzet, ezzel eltelt egy kis idő, mert amúgy is béna matekos vagyok, futás közben pláne kikapcsol az agyam. Az viszont biztos volt, hogy 175 kilométer felett sikerült mennem 24 óra alatt, vagyis hoztam azt, amit tavaly. Méghozzá úgy, hogy tavaly 108 kilométernél voltam 12 óra alatt, most meg 100 alatt, vagyis az éjszaka egy tízest hoztam saját tavalyi önmagamon. Ennek örültem, viszont egyúttal az is tudatosult, hogy hiába vagyok ugyanott, mint tavaly, most 8 kilométerrel többet kell még megtennem, hogy célba érjek. Na, ennek nem örültem túlzottan, még ha előre tudtam is, hogy idén tovább kell menni. Leértem a Balaton part közelébe, most nem volt olyan viharos, mint tavaly, bár esett az eső és fújt a szél, de tavaly sokkal rosszabbul voltam már ezen a részen, fáztam nagyon, most szerencsére ugyanabban a kis gatyában voltam egész éjjel, és még így is sokszor volt melegem. A települések összefolytak, fogalmam nem volt, hogy épp hol vagyok, csak azt, hogy hányadik kilométernél.

Az utolsó maraton gondolatát iszonyú nehezen emésztettem meg, mentem már egy csomót, és még mindig van 40 kilométer? Ne már! Én ezt már unom! De mennem kellett tovább, hiszen eldöntöttem. Sokszor átsuhant az agyamon, hogy a következő találkozónál fogom magam és beülök a kocsiba, de erre mégsem került sor, szerencsére. Sosem hagytam el magam annyira, hogy feladjam, de sosem bőgtem még ennyit egy versenyen, mint itt. Sokszor rám tört a sírás, és engedtem is neki, hadd jöjjön ki, nem érdekelt, mikor ki lát. Itt jött az a szakasz, amit két éve a BMW csapatban futottam, tudtam, hogy majdnem 10 kilométerre van a következő váltópont, és nagyon lassan fogok odaérni, előre utáltam az egészet. Közben a fiúk hoztak kávét, meg akartak állni mellettem, de elzavartam őket a frissítőpontra, hogy ott adják oda, addig nem állok meg, ha már futok. Mérges is voltam emiatt, meg amiatt is, hogy nem tette bele a cukrot Milán előre a kávéba, és nekem még arra is várnom kellett, úgyhogy inkább csak magamban puffogtam, és nem küldtem el a fenébe a kiszolgáló személyzetemet. Nagyon nehezen jött el a pont, ahol wc-re szerettem volna menni, de a wc-t megint úgy tették le, hogy vissza kellett volna menni 300 métert – erre nem voltam hajlandó, és hangosan dühöngtem, hogy nem értem, hogy miért nem lehet irányba tenni a toi toi-okat. Kértem egy levest, azt kortyolgatva haladtam tovább, és közben hangosan zokogtam, mint egy őrült. Egy rohadt wc miatt. De bokrot, alkalmas helyet nem találtam a wc-zésre, arra pedig nem voltam hajlandó, hogy csak úgy az út szélén intézzem el a dolgom, ennyi méltóságom még volt. Megittam a levest, és megláttam a srácokat, mondtam hogy álljanak úgy a kocsival, hogy mögötte tudjak pisilni, mert már nagyon kell, Milán jött egy pléddel, és azzal takart el. Jelentősen megkönnyebbültem, nagy nehezen el is értem a Suhanj! ponthoz, ahol Péter és Steve felesége informáltak, hogy mekkora verseny volt az élen, és hogy egyébként mi újság, elmeséltem én hogy vagyok, Milánt, aztán ittam egy kólát és mentem tovább.

Szántód jött, itt az a szörnyű aszfaltos szakasz, ahol nem szerettem futni, aztán le a partra – és itt jött a meglepetés: kiküldtek minket egy kavicsos sétányra! 195 kilométernél, egy kavicsos sétányon haladtam, én, akinek még a sima aszfalton is mindig belemegy a kő a cipőjébe. Égett a talpam, olyan csúnyán káromkodtam, ahogy csak tudtam, mindenkit a fenébe kívántam, aki ezt a kavicsos szart kitalálta. Egyszerűen nem értem! Szívattak a pincészettel, előtte a szőlőhegyekkel, most ez a kavicsos izé, komolyan, ha magamat akarom még inkább megszívatni, akkor benevezek a Spartathlonra, mert ott tudom, hogy lesz meleg, lesz hegy, lesz lejtő, lesz minden – de ez egy Balaton kör, amit tavaly, elsőre, ehhez képest vigyorogva teljesítettem, pedig az sem volt egy sétagalopp. Ezt jól elmondtam Milánnak is, aki a váltóponton várt, leültem egy padra, és hangosan ordítva bőgtem, hogy mi a lópikulát csinálok én itt, menjünk haza a fenébe és mindenki kapja be. Meghallgatott, mondta, hogy szerez nekem meleg teát – ez nem sikerült - , aztán menjek tovább, hiszen nemsokára itt a vége, erős vagyok, meg tudom csinálni. Szerencséjére Sárváron megtanulta, hogy nagyon nem szabad dicsérni, mert attól ideges leszek, de ezt most még pont el tudtam viselni. Továbbindultam, és előre rettegtem a Siófok előtti hosszú üdülőterülettől, majd Siófoktól, ahol semmi nem történik már, egy nagy hosszú egyenes vacak az egész. Egy-két egyénit láttam a közelemben, csapatok is alig jöttek, úgyhogy egyedül haladtam. Futottam, gyalogoltam felváltva, ahogy éppen kedvem volt, próbáltam többet futni, mert még mentek a lábaim. Elhagytam a 200 kilométert, megnéztem az időm, de már nem emlékszem rá, mondjuk 201-nél volt mérés. Nagy nehezen átvergődtem Siófokon is, amikor a körforgalomban megláttam, hogy Lőw András kocog felém vigyorogva, megölelt, megpuszilt, biztatott. Azt hittem, ő már beért és visszajött, de mondta, hogy kiszállt ő is. Mindig annyira tudok örülni Andrásnak, ő egy óriási példaképem, és annyira jólesik, hogy mindig drukkol, gratulál, pedig fényévekkel előttem jár a futásban. Lesi Zoli és Kulcsár Andris is ott voltak, ők is drukkoltak, Zolinak mondtam, hogy köszönöm, hogy továbblendített, nélküle nem biztos, hogy itt lennék most. A találkozás erőt adott, aztán a fiúkkal is találkoztam. Kezdett ismét nagyon meleg lenni, mondtam, hogy álljanak meg sűrűbben, hogy tudjak inni, cipelni nem akarok semmit, viszont szomjas vagyok. Így megálltak kb. kilométerenként, itattak, és Milán egy gélt is belém diktált, meglepődött, hogy nem tiltakoztam ellene, de éreztem én is, hogy szükségem van még rá, hogy be tudjak menni a célba. Közben ismét bőgtem egyet, megláttam egy gyerekével sétáló anyukát, eszembe jutott Milcsi, és sírva fakadtam, de gyorsan abba is hagytam, hiszen bőgve nehéz futni, nekem meg azt kell tennem, ha célszalagot akarok vinni a kicsikémnek. Az út végig a vasút mellett haladt, tiszta por volt minden, mert éppen építették a vasutat, szerencsére a munkások jó fejek voltak és nem szóltak be, pedig számítottam rá, hogy lesznek megjegyzések.

A fiúk mondták, hogy most látták előttem Levit és Szabit, Levi gyalogol, menjek, érjem utol őket, menjek velük. Mentem is, hamar utolértem Szabit, aki a biciklivel lassongott, dumáltunk egy sort, majd befogtuk Levit is, akit próbáltam futásra bírni, jött egy picit, de mondta, hogy beálltak a lábai, nem tud jönni. Én viszont éreztem, hogy ezt a hátra lévő kb. 5-6 kilométert jó erőben be tudom húzni, tudok futni, méghozzá emelkedőn is felfelé, elkezdtem haladni. A fiúk mellém értek, mondták, hogy bemennek a célba, és ott várnak. Tomival elköszöntünk egymástól, megköszöntem, hogy eljött, és elengedtük Ibihez és a babákhoz vidékre, hogy velük is lehessen. Futottam, volt még frissítő, ott ittam, és haladtam tovább. Egyszer csak Gyerünk,Anyukám Nóri jött velem szemben vigyorogva, örömködve, kiderült, hogy egy ideje engem várt már, persze közben egy teraszon pihentek a férjével. Szuper volt, hogy felbukkant, jót beszélgettünk, aztán visszaküldtem, én meg futottam a cél felé. Beértem Pityut, akinek ugye megmondtam, hogy meglesz, aztán Gansberger Nóri várt az út mellett, megitatott, és mondta, hogy Dóri a célban izgul értem, siessek. Megérkeztem a Club Aliga kapujához, adtam egy pacsit a parkoló kocsinknak, és futottam, ahogy csak tudtam, pacsiztam Diával és Mariannal, majd ráfordultam a célegyenesre. Milán és Miki ott vártak vigyorogva, lecsippantottam a chipet, a szpíker bemondta a nevem – nem cseszték el a befutómat! – lepacsiztam Sanyosszal, Dórival, és bekocogtam a célba.

11147214_964042336961234_3176814026984139925_o.jpg

Várt a kifeszített célszalagom, rögtön a kezembe kaptam, készült a célfotó (köszi Áron!), és kaptam is az érmet. Milánt és Mikit is odarántottam, velük is kértem fotót, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna a célba érkezésem. Persze Milán nyakába borulva elsírtam magam, aztán Miki nyakában is folytattam a pityergést. Megcsináltam ismét, el sem hiszem! 30 óra 50 perc 1 másodperc alatt futottam 220,9 kilométert. Ha Sárvár durva volt, akkor ez most annak az ötszöröse, soha ennyi nehézség és lelki kín nem volt még velem futás közben. Örülök, hogy fizikailag jól bírtam, de lelkileg nagyon nehéz volt. A frissítés végig nagyon jól ment, egy-két kis hányinger és gyomorfájás volt csak, minden bent maradt, hasmenés nem volt, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. És végül is a lelki dolgokon is túl tudtam magam tenni, vagy egyedül, a fiúk, vagy a pont jókor felbukkanó ismerősök segítségével. Futás közben persze számtalanszor elátkoztam magam, amiért már megint nekivágtam egy ultrának, megfogadtam, hogy soha többé nem jövök Ultrabalatonra, és legfeljebb 12 órás versenyeken indulok, elég az nekem. Mára már letisztult a helyzet, és tudom, hogy akkor csak a feszültség szólt belőlem, és amíg tudok futni, addig fogok is, nem hagyom ezt én abba. Hosszú még az utam, mennem kell tovább, vannak még céljaim, terveim, szeretnék még fejlődni. Amit itt most szerettem volna, hogy 28 óra körüli idővel beérjek, nem jött össze, de ennek most így kellett történnie, mindennek oka van. A pofont nem most kaptam meg, és igazából ez számít, meg az, hogy haza tudtam vinni a Milcsinek megígért célszalagot is.

A célban Dórival is összeborultunk – Nórival megnyerték a női párost a kis ügyesek, a Kisházi házaspárral is gratuláltunk, Márton Attila is gratulált, Csákány Krisztával is megöleltük egymást. A masszázssátor felé vettük az irányt, befeküdtem gyúratni, nagyon jó volt, ez egy jó pont a szervezésben, a masszőr lány kellemesen átmasszírozta a lábaimat – és megdicsérte Mikit, hogy érezhető volt, hogy voltam masszírozva menet közben, mert jó állapotban voltak a lábaim. Utána, ha már le kellett vennem a cipőt és a zoknit, kezelésbe vettem a vízhólyagokat, 3-4 volt belőlük a szokásos helyeken, és egy vérhólyag, de nagyon jól megúsztam az egészet. Ezután azt terveztem, hogy elmegyek hányni, hogy ne a kocsiban legyek rosszul, már bevált, hogy üres gyomorral megyek haza, és nem akkor kezdek el rókázni, amikor kiszállok a kocsiból. Ám éreztem, hogy szédülök, mondtam is Milánnak, hogy nem érzem jól magam, a következő emlékem pedig az, hogy fekszem a földön és Miki tartja a lábaimat. Elájultam, de szerencsére hamar jobban lettem. Kaptam vizet, és Dóri mint egy anyuka, úgy etette velem a szőlőcukrot. Emiatt a kis incidens miatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, és nem várjuk meg az eredményhirdetést, úgyhogy elintéztem még, amit el akartam, beültünk a kocsiba és hazajöttünk. A kocsiban aludtam egy jót, így kevésbé fáradtan, de annál fájóbb végtagokkal totyogtam be a lakásba. Az utcán furán néztek rám az emberek, eszembe is jutott, hogy kellene olyan Finisher póló, aminek az van a hátán, hogy „Ne röhögj, most futottam körbe a Balatont!”. Milcsi és Anya nagyon örült nekünk, Anya megint mondta, hogy jövőre nem jön bébisintérnek, mert úgy aggódott, mondtam, hogy tavaly is ezt mondta, szóval ezt majd megbeszéljük.

11011016_964042333627901_4795715999722651761_o.jpg

Értékelés a végére

Nagyon nehéz volt ez az Ultrabalaton. Féltem a csípőm miatt, de annak pont nem lett baja. Sok holtpontom volt, ennyi szopóbódét még nem építettem fel egyetlen versenyen sem, szerencsére mindegyikből ki tudtam jönni valamilyen módon. A tavalyi UB ennél könnyebb volt, pedig akkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Most ezzel eléggé meg kellett küzdenem, de én kerekedtem felül.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm…

Milánnak
Milcsinek
Anyukámnak a bébiszittelést, aggódást
Mikinek, hogy eljött és segített, most volt először ilyen versenyen, de tökéletes supporter volt
Tominak, hogy a tavalyi után idén is bevállalt minket, és a családja helyett velünk töltötte a hétvégét
Gabinak, hogy ismét felkészített, bízott bennem, hitt bennem
Vandának, hogy helyrerakta és kezelte a csípőm, hogy futóképes legyek
Krisznek, hogy a rendszeres masszázzsal ő is hozzájárult a csípőm javulásához, és az izmaim jó állapotához

Köszönöm az együtt futást Lubics Gyurinak, Csákány Krisztának, Nicolnak, Larzennek, a biztató szavakat Lesi Zolinak, Tresó Gabinak és Lőw Andrásnak (őket azért emelném ki, mert nekik köszönhetek a legtöbbet). És mindenkinek köszönöm, aki menet közben drukkolt, biztatott, szólt hozzám akár egyetlen szót is, futottunk együtt akár csak 3 métert is.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0

Számomra ez az idei Ultrabalaton dala. Minden sora igaz és az enyém! Sokszor hallgattam éjszaka, de akkor inkább csak a ritmus segített jobban haladni, ám két nappal később leesett, hogy a szöveg egy az egyben az én versenyemről szól. 

 

Fotók: saját, Szabi, Szaszafotó, Ironphoto, UB, Varga Pincészet

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

dsc02475.JPG

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

10830772_1063858533627950_2778652762546617981_o.jpg

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

11174392_10205490731641673_8838524022107213395_o.jpg

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol