"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2018\06\19 haanchee 2 komment

Fel és le, fel és le, Szimplán csak ennyi

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 

35647332_1806218302794255_394133051216494592_o_1.jpg
Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

35463879_10215770873445631_8026748153384402944_o.jpg

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.

35520926_1806218042794281_6647547052702040064_o.jpg
Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

35515032_1806601059422646_121378271160958976_o.jpg

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

35533742_1806601216089297_3741239766939598848_o.jpg
Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.

35399320_1806650812751004_5803543196868804608_o.jpg
Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

35522350_1806616706087748_1760667026327601152_o.jpg

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

35472395_1806634772752608_4828626173758013440_o.jpg

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

35786350_1806649216084497_3005551962654507008_o.jpg

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

35530267_1806618736087545_9069531333423792128_o.jpg

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

2014\09\23 haanchee 4 komment

Szimpla Élmény - egy nem szimpla terepfutó élmény

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

szimplaelmeny.jpg

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

IMG_7752.jpg

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

DSC_1300.jpg

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

DSC_1303.jpg

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki