"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

A teljEz volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.

A teljes bejegyzéshez kattints ide!

Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?

2017, a besteverfutóév

A tavalyi érfelvágós hangulatú évértékelő írásom után idén ne számítson senki negatív hangulatra, meg önostorozásra! Mert ilyen most nem lesz! Amilyen szar volt a 2016, olyan jó lett 2017, és úgy gondolom, hogy ezt most nagyon MEGÉRDEMELTEM, így, csupa nagy betűvel.

Több mint 4 év munkájára került fel a korona szeptember 30-án, a fejemre pedig az a koszorú, amiért szinte mindent csináltam. Ott és akkor volt a csúcspont, egy út vége, de mégsem a vége. De megyek szép sorban elölről, felidézem a legfontosabbakat, képekkel tarkítva.

Január és február az alapozásé volt, egyre jobban mentek a hosszú futások is, különösen emlékezetes volt az a 40 kilométeres futás, amit mínusz 18 fokban, frissítés nélkül futottam (mert 20 perc után minden frissítőmből jég lett, és érthető módon nem tudtam őket kiolvasztani), és arra az edzésre is szívesen emlékszem vissza, amikor a maratoni egyéni csúcsomat is megjavítottam - volna, ha nem csak 40-et futok. Na meg a rám fagyó ónos eső. Közben az esélytelenek nyugalmával beneveztem a Spartathlonra. Azt gondoltam, ha kisorsolnak, boldog leszek, ha nem, akkor jövőre megpróbálom újra, adok még neki egy évet.

blogba1.jpg

Szóval volt itt minden, de én edzettem szépen, mert márciusban várt rám a 100 kilométer, és tudat alatt egy revans az előző évi feladásért. Amiért mentem, sikerült, 10 óra 19 perc alatt, ha nem is mindig könnyen, mert a frissítést elszúrtam, de legyűrtem a százast, összetettben 5. lettem, sőt a nem OB résztvevők nyílt versenyét én nyertem. Visszatértem az ultrákhoz, legyőztem egy mumusomat, és ezzel az eredménnyel a következő két évre biztosítottam azt, hogy nevezhessek a Spartathlonra.

opti2.jpgFotó: Szabó Áron


A 100-as utáni jónéhány napban szinte lebegtem. Egyrészt a 100-as teljesítése, a sikeres visszatérés miatt, másrészt mert ekkor készült el a Főnixem, amiből úgy éreztem, erőt tudok majd meríteni, harmadrészt mert ekkor volt a Spartathlon sorsolás, és egyenes ágon bekerültem az indulók közé. Azt sem tudtam, hol vagyok, de tényleg, lila ködben léteztem. Egyet viszont biztosan tudtam: megyek a Spartathlonra, és meg is fogom csinálni, ha beledöglök is!

Áprilisban Sárvár jött a megszokott módon, de se nem 24, se nem 12 órán indultam, hanem kivételesen 6 órán. A frissítésem természetesen itt is elcsesztem, de így is sikerült egyéni csúcsot menni, 63,1 kilométert, bár a 65 volt az eredeti cél, de nagyon örültem neki. Korosztályos 2. lettem, így most is vittem haza egy serleget.

fb_img_1492875865477.jpg
Májusban aztán megkaptam az idén nekem járó pofont, de még pont időben ahhoz, hogy összekaphassam magam utána. Az Ultrabalatont nem sikerült befejeznem, utáltam az első métertől, nem ment a futás, elcsesztem a frissítést annak ellenére, hogy ötcsillagos csapat kísért. Rosszul voltam, szédelegtem, 30 fokban rázott a hideg, hánytam, hasmenésem volt. Ezekből még összekapartam magam, de annyira nem voltam ott fejben, annyira nem tudtam koncentrálni, hogy nem is akartam igazán az egészet. 124 kilométernél kiszálltam. A bokám adta fel a harcot, és az év további része miatt nem akartam még jobban szétverni. De ha őszinte akarok lenni, akkor a fejem volt a fő problémaforrás. A bokám hamar helyrejött, de tudtam, hogy a fejemen és a frissítésemen is sürgősen dolgozni kell, ha nem akarok a Spartathlonról leszegett fejjel, szégyenteljesen hazakullogni. Elég volt az UB-n ezt érezni, de megérdemeltem, és kellett. Mennem kellett tovább.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg

Az Ultrabalaton utáni csalódást a VOLT fesztiválon vezettem le, végigüvöltöttem és végigugráltam a Linkin Park első magyarországi koncertjét. Fantasztikus volt, energikus, erőt adó, feltöltött, eltettem magamnak azt, ami ott volt, ahogy Chester és Mike énekelt, ahogy a Rob, Dave, Brad és Joe nyomták. A mai napig ráz a hideg, ha rágondolok. Főleg, hogy három hétre rá Chester örökre elment. De a zene itt maradt, azóta is Linkin Parkra futok.

20232218_10211963207609527_2915936504476478698_o.jpg

Mivel szeretem a tavakat, és kellett egy hosszú futás versenyen az UB feladás után, ahol bizonyíthatok magamnak, és ahol tesztelhetem az új frissítést, amit a Panhellen dietetikusával, Szarka Dorottyával raktunk össze, beneveztem az első Ultra Tisza-tóra. 111 kilométer, pont jó lesz. Nem kértem kísérőcsapatot, egyedül akartam futni, leadott frissítéssel és a mellényemben, hogy gyakoroljak. És ment! Az lett az addigi legjobb versenyem, ment a frissítés, ment a koncentráció, jókedvű voltam, összeszedett, és bár a 12 órán belüli idő nem jött össze, mégis boldog voltam, és Milánnal sikerült közösen befutnunk. Ott éreztem először azt, hogy rendben vagyok, meg fogom tudni csinálni, amit szeretnék.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

dsc6903.jpg

Egész nyáron végig edzettem, próbáltam a legnagyobb melegben, hogy szokjam, tanuljam, erősödjek benne. Nem volt mindig könnyű, de amit Gabi előírt, azt lenyomtam legjobb tudásom szerint. Semmin nem lepődtem meg, még az olyan edzéskombinációkon sem, amikor nappal 35 kilométer, majd még aznap éjjel a Suhanj6 várt rám. Meg kellett csinálnom, úgyhogy megcsináltam. Jó volt, hogy óriási Gizion team volt ott a versenyen, élmény volt a csapattársaimmal együtt futni.
A fejbéli erősödésben dr. Paál Emőke sportpszichológus, nem mellesleg fantasztikus terepultrás volt segítségemre, akihez nyár közepétől kezdtem el járni, hogy rendbe tegyük, amit rendbe kell. És úgy éreztem, rendben vagyok, rendben leszek.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

A szeptember nagyon hamar eljött. Közeledett a Spartathlon. De valahogy éreztem, tudtam, hogy képes vagyok rá, ott a helyem, van ott keresnivalóm, megérdemlem, megdolgoztam érte, hogy ott lehessek. Úgy mentem oda, hogy meg fogom csinálni, Milán és Gabi segítenek benne, nekem csak futnom kell, és csak én ronthatom el, de azt meg ne fogom, nem ronthatom el. És nem rontottam el. Életem legjobb versenyét csináltam meg a világ egyik legnehezebb ultraversenyén.
Úgy mentem, mintha nem lenne holnap, kikapcsoltam mindent, és csak arra gondoltam, hogy kell a koszorú, megyek és elveszem. Mentem és elvettem, örökre az enyém. Minden klappolt, nem rontottam el semmit, erős és összeszedett voltam. 33 óra 55 perc alatt megtettettem 246 kilométert Athén és Spárta között, egy ismeretlen országban, addig ismeretlen útvonalon, és végig azt éreztem, otthon vagyok, hazaértem. Megcsináltam életem versenyét, én lettem a 10. magyar nő, aki odaért Leonidász szobrához. Amúgy még a mai napig is hihetetlen, pedig megtörtént, de ha visszagondolok rá, olyan, mintha nem is én lettem volna ott, nem is én csináltam volna, pedig én voltam. Még mindig emésztem. De tudom, hogy megérdemeltem, kellett, járt. Imádtam az egészet, és vissza fogok menni, mert újra át akarom ezt élni.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

cel1.jpg

cel2.jpg

A Spartathon után kivettem a jól megérdemelt lazító időszakomat. Az eddigiekhez képest keveset és lassan futok, letudtam egy betegséget, megcsináltattam a tetoválást, amit szerettem volna.

tet.jpg

Egyelőre nem tervezek semmi komolyat 2018-ra, hagyok magamnak időt, főleg fejben, hiszen hosszú időn keresztül a futás volt a legfontosabb a család és a munka mellett, most próbálom tanulni, milyen az, amikor cél nélkül futok, és igyekszem olyan dolgokra időt szakítani, amikre a futás miatt nem volt elég időm. Az tuti, hogy az ultrák nem menekülnek meg tőlem, mert a futásnak ezt a vonalát érzem magaménak, itt tudok leginkább kiteljesedni és ebből nyerek örömet és energiát.

2017 szuper volt, megvalósult az álmom. Köszönöm az ebben való közreműködést Milánnak és Milcsinek, a két legszuperebb pasimnak, Barát Gabinak, az edzőmnek, a szüleimnek és a testvéreimnek, és azoknak a szakembereknek, akik folyamatosan segítettek és segítenek nekem: Filip Krisznek a masszázst, Kelemen Vandának a manuálterápiás kezeléseket, Szarka Dorottyának és a Panhellennek a táplálkozási tanácsokat és a frissítést, dr. Paál Emőkének a sportpszichológiai segítséget. A Gizionoknak pedig hálás köszönet a Hankathlonért! :)

Jöhet 2018!

Egy újabb tó kipipálva: 111 kilométer a Tisza-tónál

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

img_20170715_065319_223.jpg

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

20170715_065053.jpg

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

20170715_052140.jpg

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

ndn_4337.jpg

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

ugt_0340.jpg

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

 

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

img_20170715_1912550.jpg

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

dsc6903.jpg

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

img_20170715_200415_345.jpg

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

Ez nem az én UB-m volt

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

18558949_1329729413749312_7293925104835712034_o.jpg

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

received_1330598710329049.jpeg

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg


Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

received_1557265311000124.jpeg

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Helyzet? Az nincs.

Az utóbbi időben kicsit eltűntem, a saját magamról szóló bejegyzések megfogyatkoztak. Nem véletlenül. Nem nagyon történt velem semmi, amit meg lehetett volna osztani, az meg szerintem lóf.szt sem érdekel, hogy egy héten hányszor és mennyit edzem, mert minden futó edz, és a legtöbben többet is, mint én. Plusz a nyekergés sem egy olyan dolog, amivel annyira meg akarnám tölteni az internetet, mondjuk most nincs is nyekeregnivalóm szerencsére.

És abban sem vagyok igazán biztos, hogy olyan sokan kíváncsiak arra, hogy személy szerint én mit csinálok. Nem vagyok senki, nincsenek nagy eredményeim, nincs mögöttem elképesztő teljesítmény, a gyerekem is egész nagy már, más is fut munka mellett és anyaként, úgyhogy ez sem egy olyan nagyon kirívó dolog, nem tudok és nem is akarok rá hivatkozni, hogy én anya vagyok, főleg, hogy ez inkább egy olyan tényező, ami erősít és előre visz, nem pedig hátráltat. Dolgozom, háztartást vezetek, rohangálok össze-vissza, mindig van valami teendő, megoldandó feladat, ezek is mind tök természetesek, mert mindenki ezeket csinálja, ezektől sem leszek másabb. A nyávogás meg az önsajnáltatás meg már tavaly megvolt, az sem érdekelt senkit, és nekem sem lett jobb tőle, legfeljebb jól hülyét csináltam magamból, az emberek meg röhögtek a hátam mögött (vagy még azt sem).

run.jpg

Különben is, minden második ember blogol a futásáról, jönnek a frissebb, újabb, érdekesebb emberek, nagyobb a lendület, több a sikerélmény, jobb, érdekesebb a fogalmazás, a sztori, a hozzáállás, az "újoncokat" mindig nagyobb érdeklődés övezi, és a sikeres "régi motorosok" iránt is mindig nagy a figyelem. Egy darabig zavart, hogy mindenki más érdekesebb és menőbb nálam, most már elfogadom, különben is, együtt vagyunk senkik, mondá Simonyi Balázs, és milyen igaza van. Egyszer úgyis mindenki beleszalad egy pofonba, vagy eltűnik a süllyesztőben, én is, bár még nem most tervezem lehúzni magam, még hátha csinálok magammal érdekes, jó dolgokat is. De összességében magamért, magamnak futok, aztán majd egyszer jól elmesélem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk mekkora egy kattant nőszemély volt (van, lesz). Majd csak jó lesz a sztorik mellé "mutiba" egy-két érem, befutószalag.

Hogy mi van amúgy futásilag? Nyomom az edzéseimet, a futást, mellette az erősítésre is figyelek, nyújtok, hengerezek, masszázsra járok kéthetente, 2-3 havonta manuálterápiára még akkor is, ha semmi gond nincsen, hogy ne is legyen, igyekszem értelmesen táplálkozni. Nem gondolom túl az idei évet, egyik történés hozza magával a másikat. Futok egy remélhetőleg jóleső félmaratont a Vivicittán, egy 6 órást Sárváron, reményeim szerint begyűjtöm a 3. Ultrabalaton célszalagot is, aztán arccal Görögország felé fordulok, és ha minden úgy áll össze, ahogy szeretném, akkor idén csak nem cseszem el.

100 km, elkaptalak! - avagy visszatérés ultrába

Szándékosan nem harangoztam be előre, hogy indulok az OptiVita Ultrafutó Kupa idei első versenyén, a 100 kilométeren (nem az országos bajnoki részén, hanem a nyílt futamban, mert még nem jutottam el sportorvosit csináltatni, így nincs versenyengedélyem). Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy nagy hanggal, nagy arccal beharangoztam, hogy odamegyek és jól lefutom a 100-ast, aztán 60-nál kiálltam, rá másfél hétre pedig lesérültem. Nem ragozom tovább, megkaptam a megérdemelt pofon-sorozatom a 2016-os évtől, aki olvasta, hallotta, az tudja, aki nem, az meg vissza tudja itt a blogon keresni a siránkozásomat meg az önsajnálatomat.

Most semmilyen előzetessel nem akartam magam stresszelni, benevezem a 100-asra és készültem becsülettel, ahogy tudtam, mert az Ultrabalaton előtt mindenképpen kellett futnom egy hosszút, azt meg könnyebb versenyen, mint egyedül edzésen. Más nem volt, így jött a 100-as, meg a mumus velencei pálya, amit nem szeretek a maga 20 darab 5 kilométeres körével. Úgyhogy a 100-as számra koncentráltam, nem a körökre, de a körözést azért gyakoroltam a Margitszigeten - 5-7 körökkel, többtől már elszakadt a cérnám. Az edzések jól mentek, de minden jól sikerült edzés végén feltettem magamnak a kérdést, hogy oké, de hogy lesz ebből 100 meg UB, hogy fogok én tovább menni ezután?

17159212_645935662281092_2769180624479549079_o.jpg

A verseny előtt csütörtökön és pénteken már kezdtem izgulni, és kezdtem hangolódni is. Előbányásztam a versenyre járós pólómat, meghallgattam párszor a kedvenc motivációs Linkin Park számomat, pénteken megjött Anyukám gyerekcsősznek Milcsi mellé, és Miki frissíteni minket.

Szombaton gyorsan leértünk Velencére, készülődtünk, beszélgettünk, hangolódtunk, 9-kor pedig szépen elrajtoltunk. Lendületesen indultam, érzésre jó tempóban, könnyedén mentem, élveztem, hogy futhatok, tetszett, hogy újra egy ultraversenyen vagyok, bent a mezőnyben. Az első két körben ment a köszöngetés a többiekkel, az oda-vissza pályának köszönhetően, és beszélgettem is, ha úgy adódott, de eközben végig tudtam magamra koncentrálni, nem zavart meg semmi. 30 kilométerig minden szuper volt, körönként adta Miki a frissítést, a bekevert poraimból az italom, meg egy-egy szeletet, amit megbeszéltünk. Simán 5:30-on belüli átlagot mentem, és tényleg jólesett.

opti2.jpg

 30 körül viszont éreztem, hogy kezd fájni a gyomrom, a korábban kezembe nyomott szeletet nem is tudtam már legyűrni, visszadobtam Mikinek. A gyomorfájás fokozódott, és lejjebb is kezdtem görcsölni, gyors látogatást tettem a kétbetűsben, kiengedtem a kiengednivalót (légneműt és nem szilárdat, vagyis nem lett szerencsére hasmenésem), majd vissza a pályára. Innentől kezdve viszont már nem kértem az italt Mikitől, mert gyanítottam, hogy túl sok volt a frissítés, és nem bírja el a gyomrom ezt a mennyiséget és nem tud felszívódni. Úgyhogy 30-40 km között próbáltam ezt a problémát megoldani, jött a kóla, a magnézium, a sótabletta, egy kis zöld tea, meg a büfihangverseny, de nagy nehezen csak megkönnyebbült a gyomrom, és újra tudtam tőle rendesen futni. Ezzel a gyomros játékkal jó sokat tököltem, a szép tempóátlagom le is romlott, de nem érdekelt, a cél az volt, hogy végigmenjek a 100-ason. A frissítést innentől minimálban nyomtam, kóla, víz, zöld tea, kis vajas kenyér, kis ropi. Ez utóbbinak hála a péntek esti vacsora közben kettétört fogamból a még benne maradt tömés is jól kiesett, olyan 50 kilométernél, de ez sem tántorított el semmitől.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

opti1.jpg

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

opti3.jpg

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

opti0.jpg


Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)

Már látom a fényt az alagút végén...

Az elmúlt hetekben elég sokan kérdezték, hogy hogy bírom magam rávenni a futásra ebben a hideg, ködös, ónos esős, szmogos időben, mert hogy ez szörnyű. Hát igen, szerintem is az, ez a tél most nagyon durvára sikerült, volt itt minden. Ahogy visszaemlékszem, az elmúlt 4-5 évben szerintem összesen nem volt ennyi hideg, sötét nap, mint ezen a télen. Tavaly és tavalyelőtt baseball sapkában futottam végig, csak egy fülvédő pántot tettem fel, idén viszont vastag kötött sapkát húztam, hogy ne fagyjon le a fejem, és most kellett először négy és öt réteg ruhát vennem felülre a megszokott három (aláöltöző, pulóver, mellény) helyett, hogy ne fagyjak meg.

Kifogtam az összes nagyon hideg napot a hosszú futásaimra, egyszer a mínusz 18 fokban futottam 40 kilométert (minden frissítésem megfagyott, a kezemmel pedig végig pumpálnom kellett, hogy ne fagyjanak le az ujjaim), egyszer a mínusz 11-ben mentem szintén 40-et. Csúszkáltam 35 kilométeren át a jégpáncéllá fagyott városban, amikor minden tükörjég volt, és volt olyan edzésem is, amikor rám fagyott az ónos eső.

Nem gondolom, hogy ezek miatt én lennék a világ legkeményebb embere, mert tudom, hogy mások is kint voltak és csinálták a saját edzéseiket tisztességesen, teljes erőbedobással, még akkor is, ha a körülmények nem voltak kedvezőek. De mindig igyekeztem kihozni az adott edzésből és magamból is a tőlem telhető maximumot, amit a körülmények engedtek.

Nem volt könnyű ez a tél, és még mindig nincs teljesen vége, ahogy látom, de hátha most már jön a tavasz. Volt egy-egy kihagyott edzésem, amikor beütött az alváshiány és a stressz (mert hajlamos vagyok sok mindent vállalni, amiről azt gondolom, hogy bírom, és bírom is, csak néha kiütöm magam), és úgy gondoltam, többet ártanék magamnak azzal, ha nekimennék a futásnak, mintha kihagyom, és inkább megpróbálom magam összevakarni, mielőtt teljesen lerobbannék. A nagy betegségek így - lekopogom - elkerültek, egy-egy apróbb megfázás ment át rajtam 2-3 nap alatt, úgyhogy remélhetőleg ügyesen megúsztam. Tavaly vagy tavalyelőtt nem engedtem volna meg magamnak ilyen kihagyásokat, de idénre lazítottam magamon, a maximalizmusomon és a lelkiismeretemen annyit, hogy ez beleférjen anélkül, hogy aztán önostorozásba fognék. Most már tudom, hogy ha túl komolyan veszek valamit, akkor az nem mindig sül el jól, ezért nem szabad túlgondolnom bizonyos dolgokat.

Ami nagyon nehéz, hogy amennyire azt éreztem az eddigi alapozásokkor, hogy gyorsan elment a november-december-január-február, most annyira vánszorgott ólomlábakon az idő, mintha sosem akarna vége lenni ennek az időszaknak. Siettetni nem tudom, úgyhogy elviselem és kitartok, de most már látszik a vége szerencsére.

Az első számú motivációm mindig a kiszemelt, távoli célverseny, amire igyekszem a felkészülésemet építeni. Első körben most ez az Ultrabalaton újbóli egyéni teljesítése, második körben pedig, ha a szerencse, a sors, meg a ki tudja még mi úgy akarja, akkor a Spartathlon. Az UB biztos, a Spartathlon pedig hamarosan kiderül, az esélytelenek nyugalmával várom a sorsolást. Bár nagyon távoli még mindkettő, de mivel mindkettő elég hosszú verseny, ezért tisztességesen szeretnék rájuk felkészülni, ezt meg már most el kellett kezdeni. Valószínűleg nem olyan rossz érzés háromszoros UB teljesítőnek lenni, én is szeretném ezt kipróbálni. :)

A hétköznap reggeli futásaim egyik fontos motiváló tényezője az idő: ha reggel nem megyek ki futni, akkor az a nap elúszott, mert délután/este már nem fogok tudni kimenni. Úgyhogy reggel mennem kell, de szívesen is megyek, jobban indul a napom tőle, megszoktam, hogy futással kezdek. És ha nehéz az edzés, akkor legalább hamar túl vagyok rajta, és úgy mehetek be dolgozni, hogy én bizony már lenyomtam a napi edzésemet, ettől meg jobban érzem magam.

Motiváló még a saját fejlődésem és a saját határaim feszegetése, és hogy visszafussak oda, ahol korábban voltam. Jópofa dolog összehasonlítani az egy-két hónappal, vagy akár egy évvel ezelőtti edzéseimet a mostaniakkal, láthatom a változást, láthatom, van-e fejlődés. Szerencsére van, és ez jó. A határaim feszegetése szintén motivál, ha van egy nehezebb, feladatos edzés, akkor felspanol a "munka", amit el kell végeznem. Most meg már közel az első verseny, ahol élesben is kiderül, mit tudok, bár inkább hosszú edzésnek tekintem, amit illik megcsinálni, így próbálom lazábban kezelni a versenyzést, mint eddig, és majd csak ott és akkor szétszaggatni magam, ahol és amikor kell, az meg még odébb van, addig el is kell jutnom.

Amikor a fáradtság miatt kihagytam pár napot a futásban, jólesett a pihenés, de közben hiányzott is, hogy futni menjek. Adtam időt magamnak a regenerálódásra. Az "újrakezdés" első futásán pedig megint azt éreztem, hogy imádok futni, hogy ezt akarom csinálni, ez az én sportom minden szépségével és nehézségével együtt. Hogy nekem jó, ha futhatok, mert ettől vagyok "teljes". És mivel szeretem és szeretek "teljes" is lenni, ezért futok. Nem mindig könnyű, és nem mindig pihentető úgy csinálni, mint egy ultrafutó, de úgy érzem, hogy nekem sokat ad a futás, sokat köszönhetek neki. És tudom, hogy mit szeretnék, és tudom, hogy ehhez mit kell beletennem, és szívesen bele is teszem - szerintem így tudom majd a legjobban értékelni az eredményt, amit aztán a befektetett munkából elérhetek. Jön a tavasz, jön a szezon, kíváncsian és izgatottan, de némi félelemmel várom, mi lesz belőle.

Innen szép nyerni!

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

hh_1.jpg

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!