"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


A valóság a befutóképek mögött


Az elmúlt hetekben több kemény ultratávú verseny volt, Ultrabalaton, Ultra Trail Hungary, ahol rengeteg ismerősöm vett részt, sikerrel, sikertelenül, de mindenképp gratulációt érdemelnek. Posztolják a befutófotókat, amikhez a gratulációk mellett folyamatosan jönnek a hozzászólások: "úgy nézel ki, mint aki nem is futott", "de hát el sem fáradtál", "tényleg végigcsináltad, olyan kipihent vagy", és társaik. A futó meg "mentegetőzik", hogy de bizony futott, megcsinálta stb.

De az az ember azon a befutóképen igenis fáradt, kurvára, kicseszettül, embertelenül, alig várja, hogy megállhasson és leülhessen, lefekhessen, hiszen nem csak ébren volt 15-20-30 órát, hanem még futott, haladt is közben, folyamatosan, 100+ kilométert! Igen, tudjuk, még kocsival is sok, nemhogy két lábon! De az az adrenalinlöket, ami ott jön a célban, pont azt teszi vele, ami a képeken is látszik: felspanolja, boldoggá teszi, megszépíti, kisimítja, megfiatalítja, átszellemültté teszi, elmulasztja a fáradtságot, eltörli az esetleges szenvedést.

És pont ez az az érzés, amiért csináljuk az egész (ultra)futást, ezért edzünk folyamatosan, mert ezt akarjuk átélni, ezt az adrenalinsokkot, ezt a boldogságot, ezt az érzést a célban, amikor mi vagyunk a világ legkeményebb emberei, akik bármire képesek, amikor mindenki nekünk tapsol, amikor rocksztárnak érezhetjük magunkat.
Ezért nézünk ki jól a befutófotókon, ezért tudunk úgy futni az utolsó kilométereken, mintha akkor indultunk volna, mert jön ez a flow, ami mindent eltöröl, és csak a boldogság meg az elégedettség marad. Ezt akarjuk újra és újra átélni, mert ez egy iszonyatosan jó érzés! Aki nem hiszi, próbálja ki!
...
(Aztán persze amikor az adrenalinfröccs elmúlik, akkor jön az, hogy lépni alig tudunk és azt is meggondoljuk, hogy hajlandóak vagyunk-e akár a wc-ig eltotyogni, vagy inkább tartogatjuk még... na de ez már egy másik történet! )

33341448_850205651854091_6955525662710956032_o.jpg

Most hogyan tovább?

Hogyan tovább egy Spartathlon után? Mi a következő cél? Mit fogok csinálni most, hogy megvan a nagy álom? Sokan kérdezték ezt az elmúlt napokban, de azt hiszem, mindenkinek azt mondtam, hogy nem tudom. Azért, mert még én magam sem tudom. És még nem is érzem az idejét annak, hogy ezen gondolkodjam. Három hét telt el a Spartathlon óta, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom a történteket.

cel3.jpg

Oké, Spartathlon teljesítő vagyok, de nem Spártai Hős, nem vagyok hős, nem szeretem ezt a megnevezést, nem tudok vele azonosulni, mert semmi hősieset nem csináltam. Célba értem életem versenyén, mert tényleg ez volt életem versenye, a legjobb, a leghosszabb, amiért a legtöbbet tettem, és amit a legjobban, legösszeszedettebben tudtam megcsinálni. Erre nagyon büszke vagyok. Élvezem a figyelmet, szeretetet, tiszteletet, amit minden irányból kapok ismerősöktől, barátoktól, ismeretlenektől. Adtam pár interjút, jelentek meg rólam cikkek, örömmel mesélek bárkinek arról, hogy milyen volt a verseny, hogy készültem fel, mit csináltam, hogy csináltam. Jólesik, hogy ez van most, nagyon. De ez a figyelem nem fog örökké tartani, és nem is akarom, hogy örökké tartson. És nem is tervezem, hogy innentől kezdve "abból élek", hogy megcsináltam a Spartathlont. :)

 cel1.jpg

Most a hétköznapokba való visszarázódás, visszaszokás a fő feladat. Mert ha elfelejtem befizetni az óvodában Milcsi ebédjét (nem felejtettem el!), ha nem végzem el a munkámat, nem adom le határidőre a megbeszélt cikket  (elvégzem, leadom!), nem takarítom ki a lakást (kitakarítom!), nem hivatkozhatom arra, hogy de hát én lefutottam a Spartathlont, mert ez így senkit nem érdekel. Meg nem is az én stílusom. De nehéz újra csak a hétköznapokban élni, ide-oda rohangálni és pattogni a teendők között, amikor nincs előttem valami nagy cél, ami erőt ad, amiért küzdök, ami átlendít. Most még nincs ilyen, és nem is tudom, mikor lesz. Oké, benne van a fejemben, hogy szeretnék egy gyors maratont futni (nekem ez 3:30-on belüli), és az is, hogy most lehetne ezt a formát továbbmenteni egy jó 24 órásra (mondjuk 205 km feletti eredmény). De mégsem tudom még kitűzni, hogy mit akarok. És talán most még nem is szabad.

cel2.jpg

Ami biztos, hogy nem tudok nem futni, úgyhogy futok, egyelőre konkrét cél nélkül. Azt hittem, hogy ez nekem nem megy, mert eddig mindig volt valami, amiért futottam, amire készültem. Most nincs, de tudok így is futni, mert eléggé szeretek futni. Egy teljes futásmentes hetem volt a Spartathlon után - jó, 3 nap után megnéztem (farmerben, utcai ruhában), tudok-e még futni, ment, de kb. 200 méter elég is volt. Egy hét után döcögtem egy szigetkört, aztán két nappal később még egyet. Mindkettő testen kívüli élmény volt, olyan, mintha nem is én futottam volna, még nem voltam jelen a saját testemben, máshol voltam, másvalaki voltam, aztán visszatértem önmagamba. Ezután volt két nagyon rövid, kevés kilométeres hetem, 15 és 20 kilométerrel, benne egy versennyel, Milcsit kísértük az első éremszerző 2,5 kilométeres versenyén, nagyon ügyes volt a drágám.

Runner family - 2.5 km together #running #runnerfamily #family #raceday #race

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

Ez a hét már egy "rendes" futós hét, visszaállok a heti 5 edzésre, kértem Gabitól edzéstervet, de csak lightosat, semmi durvulás vagy megerőltető futás, olyan 50-60 kilométeres hetekkel szeretném szinten tartani magam. Ez kényelmesen belefér az életembe, kell is, hogy mozgásban, formában maradjak, ne tunyuljak el, kell a testemnek és a lelkemnek is. Meg azért is kell, mert eléggé kocka vagyok abból a szempontból, hogy a bevált napirendemet jó tartani, mert ha ez nincs meg, akkor szétcsúszom és nem tudom, mi van. Lehet, hogy mostanában kimarad majd egy-egy edzés, de emiatt nem lesz lelkiismeretfurdalásom. Közben elmegyek egy jó alapos kivizsgálásra is a Sportkontrollba, Breyer Helga doktornővel megbeszéltük, mit érdemes most megnézetni a laborban, plusz csinálunk egy terheléses cukor-inzulin vizsgálatot is, hogy lássuk, az anyagcserém milyen állapotban van.

A fő most az, hogy szinten tartsam magam, aztán meglátom, mikor áll össze újra a kép, és mikor döntöm el, hogyan tovább. Egy biztos, futni fogok, az ultrákról sem mondok le, és egyszer, valamikor a Spartathlonra is vissza fogok, vissza kell még mennem.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

"Molon labe - Gyere és vedd el!" - Spartathlon 2017

Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.

5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.

22007533_1175735625860277_6169884374250914392_n.jpg

7 óra. Rajt!

A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre - de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol - kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.

23533094838_651799ed9a_k.jpg

Az útvonal "változatos", autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál - de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.

23533015268_c950ac464a_k.jpg

Megara - Korinthoszi csatorna (42-80 km)

A találkozó után továbbállok a pontról, nem időztem sokat, így is terveztem, nincs lassongás, nincs szüttyögés, haladás van tovább. A Kreidl család szurkol a kocsiból, majd látom, hogy egy japán pasi az út szélén fekszik vérző fejjel, már ápolják, de azért nem túl jó látvány szegény. Kikanyarodunk az autópályára, tempósan gyalogolok felfelé, közben még eszem pár falatot, majd nekiállok futni. Jön a tengerpart, kanyargás, fel-le hullámvasút, csodás a látvány, már ezért megérte idáig eljönni. Simonyi Balázzsal akadok össze, mondja, hogy élvezzem ki a látványt, mert nem lesz ilyen sokáig, aztán egy magyar vonatba csatlakozom be, Pecsenye, Krisztián, Laci, Péter fut körülöttem, Kriszta és Margit is látható távolságban. Péterrel haladunk együtt a legtöbbet, síkon és lejtőn szigorúan futunk, emelkedőn kocogunk, néha belegyaloglunk. Az egész versenyre a fő szabályom az, hogy síkon és lejtőn futok - hiszen lefelé még a szar is gurul! Közben eszem, iszom, a Hammer gél, víz, és a Panhellen ital jól működik, van energiám, jó a gyomrom, néha ugyan böffenek egyet, de semmi hányinger vagy egyéb gyomorbántalom, amit el szeretnék kerülni. Hiszem, hogyha elhiszem, hogy a frissítésem működni fog, és minden bent is marad, akkor az úgy is van. Nem hiába dolgoztunk rajta annyit Dorkával! Bár le kellett redukálni kicsit, de amit megtartottam, az működik. Fejben tökéletesen egyben vagyok, sehol egy negatív gondolat, hiába gyakoroltuk Emőkével a gondolatstop módszerét, egyszerűen nincs mire alkalmazni, nincs rossz gondolat, amit meg kéne állítani. De nem is baj, legalább nem húzom le magam. Viszont lassan pisilnem kell, de nem nagyon találok rá megfelelő helyet, épp egy főúton menetelünk a fehér vonalon egymás mögött sorban, balra szalagkorlát, jobbra jönnek szemből a kocsik és a kamionok, próbálok nem kilengeni és beesni a kerekek alá. A sor elején valaki nekiáll gyalogolni, megáll mögötte mindenki, előzni nem lehet, szerencsére a sort vezető delikvens rájön, hogy jobban jár, ha fut, úgyhogy fut. Futunk, haladunk, jött egy pont, előtte egy toi-toi, hát ez engem vár ott, gyorsan be is megyek, majd felveszem a csomagomat. A ponton megdicsérnek, hogy milyen csinos lila a szettem, ez tök jólesik. Már csak egy huszas a Korinthoszi-csatorna, és szépen haladok, idővel jól állok, 6:30-as átlagot terveztem odáig, és ez rendben is van. Oldalt mindenféle olajfinomítók, "fincsi" az illatuk, de nem zavar, jelzik, hogy közeledünk a csatornához. Megmászom az autópálya felhajtót, majd balra feltűnik valami, amit a csatornának vélek, és tényleg az, eszembe jut Milcsi, akivel együtt olvastuk el a csatorna jellegzetességeit, persze most az ég világon semmi nem jut eszembe ezekről, a csatorna fölött átfutni viszont fantasztikus, lenézek, hihetetlen a mélység, és beleborzongok a gondolatba, hogy az egészet mesterségesen vájták ki a sziklából, és hogy ebben magyarok keze van. Újult erővel nyargalok be a pontra, rögtön kiszúrom Milánékat, kapom a kért frissítést, elmondom, hogy minden oké, jól vagyok, az órámon látom, hogy 6:25-re jöttem be, tökéletes. Mehetek tovább, a szintidő legszűkebb része megvan, van egy kis előnyöm, feladat teljesítve.

22154434_1175854459181727_8712651314724644184_n.jpg

Korinthoszi-csatorna - Ősi Korinthosz - Zevgolatio (102 km)

Innentől kezdve rövidebb szakaszokat kell teljesen egyedül futnom, gyakrabban találkozhatok a kísérőkkel. Jó látni őket, de eddig túl sok feladatot nem adtam nekik, remélem, ezután sem lesz nagy gond, ami miatt jobban igénybe kell vennem őket. A ponton jó sok magyar volt egyszerre, Margit, Laci, Misi, Pecsenye is a környékemen ért oda és indul tovább. Lacival akadunk össze és futunk együtt, beszélgetünk, néha belegyaloglunk, de tempósan haladunk. Ez a szakasz jó arra, hogy előnyt szedjek össze, ez egy fontos cél, jó erőben vagyok, minden oké, tudok haladni. Kétoldalt olajfák, lime-ligetek, kicsit nyugalmasabb, mint az út mellett, kamionok szomszédságában futkorászni. Ősi Korinthoszra befutva azonnal a wc-t keresem, Milán bekísér, ott "pihenek" egy kicsit, majd szappanos vízzel megmosakszom, kapom a muníciót, és indulok tovább az ősi oszlopok szomszédságában. Énekes német barátom fut el mellettem, magyarul nótázik, röhögünk, majd elkocog. Folytatom az utam a ligetek között, és azon tűnődöm, vajon Pheippidész idején vajon milyen lehetett erre a táj. Kicsit motiválom magam egy-két velős mondattal, emlegetek valami főnixet, futógépet, folyosót, eszembe jutnak a Gizionok, akik reggel 6 óta folyamatosan futnak velem. Énekelni támad kedvem, eszembe jut az In the end, de csak úgy a szöveges részeket zenei alap nélkül nem tudom úgy mondani, hogy az ritmust adjon a futásomnak. Próbálkozom még a One step closerrel is, de nem az igazi. Maradnak a gyerekdalok. Ebből elég sok eszembe jut, és ezeknek pont futóritmusa van, haladok is szépen. Közeledem a 100 kilométerhez, ekkor eléneklem a Cifra palotát Korányi Balázs tiszteletére, ez már bevált a Tisza-tónál. A limefák nagyon hívogatóak, Milcsi imádja a lime-ot, ezért szakítok neki egyet és magammal viszem, kell a gyereknek egy igazi görög lime. Zevgolatioba érve 20 méterenként elémugranak autogramm kérő gyerekek, hát persze, hogy aláírok, 330, Hanka, Hungary, csak hogy be tudjanak azonosítani - régebben állítólag versenyeztek, kinek van több célba érkezőtől aláírása, hát rajtam ne múljon! Kiosztok vagy 15 aláírást, majd ott van végre a pont. Kapok tiszta pólót, muníciót, üzenek a Gizionoknak, hogy jókat énekeltem, leadom a lime-ot Milánnak, hogy tegye el, Gabi rám aggatja a láthatósági mellényt, megkapom a fejlámpát is, mert már nem érnék el világosban a következő találkapontra. Egyelőre a karomra tekerem, hogy addig se legyen a fejemen, és indulok tovább, egy kutya jön velem pár métert, majd leakad.

36714411373_5d2dec2ff1_k.jpg

Zevgolatio - Ősi Nemea - Lyrkia (148 km)

Forgalomtól mentes utakon haladok, előzgetek embereket, engem is előznek néhányan, néha belegyaloglok, kanyargok, emelkedik, kezd sötétedni. Jön az este, az éjszaka, itt vagyok egy vadidegen országban, fogalmam sincs, hogy pontosan hol, csak követem a felfestett nyilakat, és egyáltalán nem félek. Várom a sötétet, az éjszaka a barátom, nem félek, jól vagyok, örülök, hogy itt lehetek. A feladatom, hogy haladjak tempósan, és az emelkedőket is fussam meg, hát igyekszem, hiszen itt is tudok előnyt szerezni a szintidőhöz képest. Pontosan nem tudom, hogy állok, de tudom, hogy minden oké, erős vagyok, spanolom magam, a frissítőállomásokon nem vesztegetek sok időt, pár korty kóla, igény szerint víztöltés, felmarkolok egy kis sós krékert, és megyek tovább. Mellém ér egy futó, haladunk kicsit együtt, bemutatkozunk, ő Mike Németországból, angol-német keveréknyelven beszél, én angolul, de jól megértjük egymást, először van itt és a felesége kíséri, ezután lelkesen kiabáljuk, hogy "We can do it", majd valahogy elszakadunk egymástól a sötétben. Felrakom a lámpát a fejemre és felkapcsolom. Maximumra állítom, hogy lássak, és kacskaringózom felfelé, nem sok ember van körülöttem, előzök két japán futót, majd engem hagy le emelkedőn felfelé futva egy pasi, elismerően szólok utána, hogy ez igen. A frissítőnél utolérem, onnantól együtt haladunk, Manolisnak hívják, görög, elsőbálozó, folyamatosan beszélgetünk, én úgy nyomom az angolt, mint akkor, amikor még tudtam angolul, simán beszélek, előzünk, Blue-t és Balázst lehagyjuk, együtt érünk Nemeába, a ponton sok sikert kívánunk egymásnak. Gabiék már várnak, kapok levest, a gél-izó muníciót, lehet, hogy már kicsit nyersebb vagyok, de így 123 kilométernél ez talán elfogadható. Indulok tovább, felfelé vezet az út, örülök, hogy néha felmentem a János-hegyre, de többször kellett volna, mindegy, ez van, ebből dolgozom, a lábaim jók, tudok futni, egyben vagyok, úgyhogy megyek tovább az éjszakában. Pár angol futóval kerülgetjük egymást, hol ők előznek, hol én őket, lefelé tolom, ahogy tudom, haladni kell, erősnek lenni, ezzel próbálom magam spanolni, valahogy le kell győznöm a fáradtságot. Megint jönnek a mantráim, az önmotiváló mondataim, próbálok énekelni, de megint nem találom a ritmust, iszonyatosan hiányzik egy jó üvöltős Linkin Park koncert, próbálom felidézni a Voltot, hogy ott mekkora feeling volt, meg is könnyezem, hogy már soha többé nem élhetem át még egyszer. Kezdek álmosodni, amire nem számítottam, de kotorok két Panhellen koffeint és betolom, a ponton iszom egy kis kólát is, és várom a hatást. Jön is szerencsére hamar, és a fejlámpám villanása is felébreszt, ugyanis merül az elem durván, már csak közepesen ég, az se sokáig. A francba, ez így szar lesz, nem kéne itt maradnom a tök sötétben. Hívom Gabit, hogy a lámpám merül, hol vannak, kéne új elem, valahol adjanak le nekem, mondja, hogy előrébb vannak, de bevárnak és megoldjuk. Közben a lámpám a leggyengébb fokozatra vált, kellett nekem maxon használni, azt hittem, ennél jobban bírja majd az elem, na mindegy, ettől még haladok. Leszegett fejjel gyalogolok valami köves földúton, kb. annyit látok, amit a lábam elé világítok. Ha teljesen lemerül a lámpa, még mindig itt a telefonom, azzal tudok világítani. Haladok a földúton, néha belefutok, de persze úgy nem látom, hova lépek, rögtön 3 lépés alatt 2 gödröt fogok ki, inkább tempósan gyalogolok. Utólag megtudom, hogy itt mentem keresztül a szeméttelepen - így legalább nem láttam belőle semmit. A földút végén ott a pont, iszom, a ponton pedig ott vár Milán, gyorsan lámpát cserélünk, innentől csak a közepes fényen használom, ezzel is tök jól látok, haladok tovább, ismét kocogok. Egy nehézségen túl vagyok, a lámpamizéria megoldódott, nem maradtam a vaksötét görög éjszakában. Futok, haladok, összességében jól vagyok, Malandreninél ismét van egy találkahely, amire nem számítottam, de örülök Milánéknak, belémdiktálnak egy meleg levest, pisilek egyet, leülök egy kicsit, egy segítő kérdezi, nem akarok-e kezet mosni, önt nekem vizet, kezet, arcot mosok, majd 2 perc ülés után megyek tovább. Jólesett ülni, de mennem kellett tovább, azért jöttem, hogy fussak, és Spárta még mindig nagyon messze van. Készülök arra, hogy hamarosan jönnek az erősebb emelkedők, bár a Hegy még odébb van, de előtte sem lesz könnyű dolgom. Erősen küzdök az álmossággal, hangosan ordibálok magammal, hogy felébredjek, hideg vízzel mosom az arcom, a nyakam, magyarázok magamnak, hogy ébren vagyok, erős vagyok, haladnom kell, minden oké, megcsinálom. Nagy nehezen életre keltem magam, egy ponton iszom egy meleg teát, kiszórom a cipőmben tényleg ott lévő kavicsokat. Elküzdöm magam Lyrkiáig, túl vagyok egy holtponton, de még mindig tudom, mit keresek itt, és nem teszem fel a jól megszokott "mi a f.szt keresek én itt?" kérdésemet magamnak, mert pontosan tudom rá a választ. A ponton kapok egy nagygenerált, a szokásos gélt, italt, és Gabi kerít nekem egy levest is. Mondjuk levesnek nem mondanám, kb. húslé az egész, de megiszom, mert meleg folyadék, Gabi mondja, hogy egyem ki a tésztát is belőle, nézem, hogy de hát egy tömb főtt hús van benne, az nekem nem kell.

22007891_1175764622524044_6149871483981043888_n.jpg

Lyrkia - a Hegy - Nestani (171 km)

Elhaladok a temető mellett, és nem megyek be lefeküdni, na jó, nem is akartam, szépen kocogok. Milán szavai csengenek a fülemben, azt mondta, 9 perces kilométerekkel lenne jó haladnom a hegyig, mert úgy tudom tartani az előnyöm a szintidővel szemben. Ő az informatikus-mérnök, én egy szimpla összeadással is megszenvedek néha, annyira nem vagyok jó matekos, főleg nem futás közben, úgyhogy hiszek a férjemnek, nézem a tempót, benyomok két koffeint, meg egy kávés gélt, és futok. Az emelkedős részeket is futom, egész jól haladok - egy darabig, amíg el nem kezdenek nehezedni az emelkedők. Bassza meg, tolom, ahogy tudom, veszekszem magammal, hogy ne bénázzak már itt, tessék haladni. Utolér egy csapat angol futó, megelőznek, próbálok rájuk tapadni, de nem nagyon megy, tisztes távolból követem őket Kaparelli szűk és meredek utcáin, majd ráfordulunk a szerpentinre, ami a hegyre vezet. Hosszú, meredek, kemény, elátkozom magam százszor, hogy nem mentem többször hegyre, de kaptatok felfelé, csak egy-egy meleg teáért állok meg a frissítőkön. Közben erősen szitál az eső, felhúzom a karszárat, de nem fázom, pedig csak egy szál póló van rajtam, teperek felfelé, előre, látom az autópálya fényeit, és azt kívánom, hogy bárcsak már fent lennék, de még mindig nagyon sok van hátra. Az angol csapat lámpáinak fényeit látom pislákolni egy kanyarral feljebb, és majdnem sírok, hogy én miért nem tudok gyorsabban menni. Fáradt vagyok, de nem annyira, mint mondjuk egy órával ezelőtt, a frissítést sem hanyagolom el, kell az erő a Hegyre. Egyszer csak szembe jön valaki, Milán az, meg egy esőkabát, mondja, hogy már csak pár száz méter a pontig, rám adja a szatyor-esőkabátot és kicsit beszélgetünk, majd fel is érünk a pontra. Ott kisebb káosz uralkodik, autók minden irányból, köd, hideg szél, eső, tömeg, de becsekkolok a ponton, feltöltenek, megkapom a dzsekimet, és egy új fullos fejlámpát. Hanka megy a Hegyre. A lábánál rádión felszólnak, hogy 330 elindul, elköszönök Milánéktól, és tényleg elindulok. Az eleje meredek, köves, sziklás, viszont ki van szalagozva, a ködben is jól látom, merre kell menni. Aztán beindul a kaptatás, lépésről lépésre haladok, néha felnézek, de a szél megingat, inkább előredőlök, nem nézek oldalra, csak előre, nem akarom látni, milyen szakadék van oldalt, csak azt nézem, hogy hová lépjek legközelebb, és az a lépés biztos legyen. Lámpák, szalagok, fényvisszaverők mindenütt, a nagyobb kanyarokban több helyen biztosító emberek ülnek, mindegyiküknek megköszönöm, hogy vigyáznak ránk. Magabiztosan haladok, megelőzök jópár embert, utolérek egy nagyobb csapatot, őket már nem tudom kikerülni, úgyhogy megyek utánuk. Végül, érzésre hamarabb, mint vártam, felérek, fent becsekkolok, és már indulok is lefelé, mert olyan szél és hideg van, hogy jobb innen továbbállni, plusz kb. az orromig láttam a ködtől. Jöhet a lefelé, ami csúszik, sáros, köves, és sokkal rosszabb, mint felfelé volt. Haladnék, de nem tudok, a cipőm lépésenként 3 kiló sarat szed össze, azt néha letörlöm, úgy megyek tovább. Iszonyatos koncentrációt igényel a lefelé haladás, hogy ne essek el, ne üljek seggre, viszony mielőbb lejussak. Megváltás az aszfaltra érni, a felfelé sokkal jobb volt, mint a lefelé, de lent vagyok, és csak pár száz méter a következő pont. Kérek egy meleg teát, és míg főzik, leülök és kipakolom a cipőmből a köveket, majd teástul indulok tovább, megiszom, és futásra váltok. Az esőkabátom idegesítően csörög, utálom az ilyen monoton hangokat, próbálom megkötni magamon úgy, hogy minél kevésbé sustorogjon, de csak nem hagyja abba. Pont emiatt igyekszem lendületesen futni, már nincs messze Nestani, a következő nagy pont, futok az aszfalton, csak egy pisiszünetre állok meg, a többit már a ponton szeretném intézni. Be is robbanok a pontra, a ponton egy fogadó van, ott irány a wc. Három van belőle, de mind foglalt, persze mindegyik emberre megpróbálom rátörni az ajtót, Simonyi Balázs az egyik. Várnom kell, addig keresek nedves törlőt, kezet és arcot mosok, és a közben betoppanó újabb futóval hörögve közlöm, hogy én leszek a következő, aki bemegy. Bejutok végre és "pihenek" egy hosszabbat a kétbetűsön, jelentősen megkönnyebbülök. Mikor kimegyek, még kicsit leülök, eszem pár falatot, konzultálok a segítőimmel, mondom, hogy még nem kérek száraz ruhát, csak ha felkelt a nap, és tovább indulok.

22047915_1175857545848085_1876088325358066189_o.jpg

Nestani - Tegea (195 km)

Kicsit leeresztek, mert a Hegyről lejövetel kifacsart, és kicsit meg is nyugodtam, hogy túl vagyok rajta, van előnyöm a szintidőhöz képest, és közeledik a reggel. A pontról kikocogok, de aztán inkább gyaloglok, Milánék utolérnek, látják, hogy nem vagyok a topon, a csörgős esőkabát az idegeimre megy, úgyhogy bedobom a kocsiba, Milán pedig kérdezi, kérem-e a papíromat a pozitív gondolatokkal, de nem kell, úgy érzem, most mindegy, amúgy sincs kedvem olvasgatni. Az út szélén egy futó fekszik, de nincs baja, csak lefeküdt pihenni, én megyek tovább. A következő frissítőpontra kissé szétcsúszva érkezem, kérdezik, mit kérek, de nem tudok válaszolni, iszom egy kólát, abból baj nem lehet, és megyek tovább. Nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy már 24 órája jövök, és több mint 175 kilométert tettem meg. Jól állok, de nem vagyok csúcsformában. Kéne egy kis erő. Spanolom magam, kiabálok magammal, hogy felébredjek, de iszonyatos álmosság van rajtam. A koffein hatását várom, de nem akar jönni, belekocogok, de igazából a gyaloglás jobban esik, bár akkor meg cikk-cakkban közlekedem, próbálom erőltetni a futást. Bazi nagy holtpontom van, jó sokáig kitart, és egy örökkévalóságnak tűnik az a 14 kilométer, amit a következő találkozási pontig meg kell tennem. Annak tűnik, és az is, mert úgy érzem, gyök-kettővel haladok, futót sem sokat látok, küzdök, magyarázok magamnak, szidom magam, ösztönzöm, kiabálom, hogy futógép vagyok, meg főnix, meg folyosó, meg hogy ez az én harcom, ezért jöttem, meg fogom csinálni, meg kell csinálnom, mert nem baszhatom el, csak én baszhatom el, de nem fogom. Sírdogálok is kicsit, az egyik frissítőre pont így érkezem, rögtön ugrik a pontszemélyzet, hogy mi baj, mit segíthetnek. Mondom, hogy fáradt vagyok, de tudom, hogy majd elmúlik, mondják, hogy a célegyenesre tartogassam a könnyeimet, és igazuk is van, jól állok, nincs gond, csak haladjak. Az egyik helyes pontőr srác mézes kenyérrel kínál, a kedvéért elmajszolok egy felet, és iszom egy kólát, befejezem a bőgést és haladok tovább. Még mindig fáradt vagyok, de jobb, próbálok futni, hiszen főleg sík a terep, tudok is, úgyhogy erőltetem. Fogynak a méterek, közben megismerkedem egy dán futólánnyal, kicsit megyünk együtt, aztán elhagyjuk egymást. Nagy nehezen beérek az újabb Zevgolatio nevű helyre, örülök, hogy látom Milánékat. Milánt kicsit megdolgoztatom, mert hoz tiszta pólót, de az nem jó, amit akar adni, mert hosszúujjú, kérek rövidet, erre hoz ujjatlant, aztán harmadjára hozta, amit szerettem volna, levetem a dzsekit, pólót cserélek, wc-zek, töltök, itt talán egy picit többet szüttyögök, de szükségem van rá, kapok egy meleg teát is, kortyolok belőle, és indulok tovább. Úgy érzem, nagy nehezen átvészeltem azt az iszonyú álmosságot, ami rám támadt, ismét érzek magamban erőt, és tudok kocogni. A következő kilométerek nagyjából eseménytelenül telnek, kocogok, gyalogolok, letolom ki tudja hányadik gélt, még mindig nem hánytam, a gyomrom még mindig egyben van, és haladok. Jól van, így van, ezt kell csinálni, ezért jöttem, közeledem Spárta felé. Viszont a fejem iszonyatosan fáj, tuti a fáradtságtól, szenvedek tőle, húz, szédelgek, de ismerős az érzés, volt már ilyen, beveszek egy gyógyszert, majd csak segít. És végre befutok Tegeába, 195 kilométer pipa.

37355044972_c9a3ad3792_k.jpg

Tegea - Emlékmű (223 km)

A ponton Gabi fogad, azzal, hogy most jön egy hosszabb emelkedő, aminek a kétharmadát 12 kilométer alatt le is darálom, Milán meg hozzáteszi, hogy kocogható emelkedők jönnek. Az elején kocogok is, aztán meglátom, hogy konkrétan egy hegy áll előttem, és gyaloglásra váltok. Utolér Simonyi Balázs, innentől együtt menetelünk, ő elöl, én utána, beszélgetünk, Balázs rutinos, bízom benne, hogy ha így együtt haladunk, akkor nagy gond nem lehet. Az emelkedőt gyalog nyomjuk le, szemből zúznak az autók, annyira nem barátságos és biztonságos ez a szakasz, viszont jön egy lejtő, amin örömködve elkezdünk futni. Az első 5-6 lépés marhára fáj, de aztán visz a lendület, a felfelé vánszorgáshoz képest csapatunk lefelé, éljen. Valahol elhagyom Balázst, kissé lemarad, nekem jobban esik a lefelé gurulás, és ismerős alakot pillantok meg a távolban: Erika gyalogol. Utolérem, mondja, hogy begyulladt a lába és nagyon fáj neki, de azért halad, együtt tempózunk, kocogunk, sétálunk, ahogy tudunk, Balázs is követ minket, és utolérjük Pecsenyét. Túl vagyunk 200 kilométeren, 206-nál van egy találka, kicsit nyöszögök, de tudom, hogy már csak 40 kilométer van hátra, és erre van 7,5 órám, hason csúszva is be kell érnem, nem fogom elcseszni, ez a gondolat erőt ad, és mondhatni a hajamnál fogva kirángatom magam a gödörből. És végre vannak lejtők, ahol futhatok, kemény 6:30-6:40-es kilométereket tudok kipréselni magamból - de az érzés, hogy futva haladok, nem pedig gyalog, fantasztikus. Tudom, hogy bármikor tudok futni, csak akarnom kell, a lábaim visznek, bírják, bár fájnak az izmaim, de működnek és visznek előre a cél felé. Ismét elnyomom a motivációs monológomat, hangosan, hosszan, és megyek előre. Szinte pillanatok alatt elrepül az a 6 kilométer, ami a 212-es találkozási pontig vár rám, szinte kicserélve érkezem. 29 óra 12 alatt értem ide, 1 órával gyorsabban, mint amennyi idő alatt a 2014-es Ultrabalatont megtettem. Adok magamnak egy hátbaveregetést, Emőkétől ezt tanultam, hogy bizonyos fontos pontokon érdemes ezt alkalmazni, majd újult erővel csapatom tovább. Örülök, hogy egyre kevesebb kilométer van hátra, és tudom, hogy be fogok érni a célba. Futva, nem pedig gyalogolva. Visszatért az erőm, energikus vagyok, persze az állapotomhoz képest, de ez szuper. Összetalálkozom Manolissal, a görög barátommal az éjszakából, váltunk pár szót, mondja, hogy ha odaértem, ne a lábát, hanem a király golyóit szorongassam meg, mondom neki röhögve, hogy azt meghagyom neki, nekem jó lesz a lába is elsőre.
Kocogok lefelé a spártai főúton, jól haladok, folyamatosan előzök embereket. Szemből az autók dudálnak, integetnek, iszonyú jó, hogy szurkolnak. Csupa pozitív gondolat van bennem, mágnesként vonz a cél, csak megyek, futok, csak akkor gyaloglok, ha eszem vagy iszom, a pontokon becsekkolok, és sietek tovább. Szinte repülnek a kilométerek, és azok a tizen-kilométerek, amik a nagy találkozási pontok között vannak, gyorsan telnek, nem úgy, mint ma reggel, amikor csak vonszoltam magam. A szintidővel szemben fokozatosan növelem az előnyöm, nagyon jól állok. Az emlékműnél óriási magyar csapat szurkol, Káldi Péter kísérőivel kiabálunk egymásnak, majd Gabiék kezelésbe vesznek gyorsan - majdnem kiveszi Gabi a zsákomból a jeladót, hogy ezt minek cipelem, úgy teszi végül vissza, hogy de az kell. Irány tovább, Gabi mondja, hogy a fiúk, Misi és Laci 2 perccel előttem mentek el, próbáljak meg rájuk felmenni. Mondjuk pont egy emelkedőre kell épp felmenni, de már ettől sem akadok ki, szépen felkaptatok az autópálya leállósávban, és örülök, hogy már csak egy félmaraton van hátra, úristen!

spartathlon_2017_1140.jpg

Emlékmű - Spárta (246 km)

Az autópálya leállósávja nem túl ingergazdag környezet, de ez már nem zavar, az autósok dudálnak, integetnek, és senki nem akar elütni sem. Felkaptatok az emelkedőn, és megpillantom a Spárta körüli hegyeket. Csodálatosak. És egyben örülök, hogy egyiket sem kell megmászni, innentől szinte végig lefelé vezet az út. Utolérek pár japán futót, és a német Marikát, az otthonkás futónőt, egy másik német nővel halad, utoljára Nemeánál láttam őket, innentől egymást kerülgetve haladunk, és feltűnik a dán lány is, akkor előz meg, amikor épp pisilek az út szélén. Lefelé végig futok, és jutalmul kihangosítva meghallgatom a Catalyst-ot a telefonomon a Linkin Parktól, iszonyatosan hiányzik a zene, de nagyon jól bírtam ahhoz képest, hogy sosem futok zene nélkül. Egyre közeledem, és egyre jobban érzem, hogy meglesz, célba fogok érni, ezt már senki nem veheti el tőlem, meg fogom csinálni. Jön a benzinkút, 10 kilométerrel a cél előtt az utolsó találkozási pont - bár azt érzem, sosem érek oda, össze-vissza kanyarog az út, és sehol nem bukkan ki a benzinkút a kanyar mögött. Végül mégis odaérek, Gabi azzal fogad, hogy ha még tudok szépen haladni az utolsó tízesen, akkor meglehet a 34 órán belüli idő. Hopp, erre nem számítottam, csak lesek, nem is nagyon fogom fel. Milán próbál belém tukmálni egy gélt, de elhajtom, és indulok tovább. Megnézem az órám: 80 percem van a 34 óráig, az 8 perces kilométereket jelent, azt meg tudom csinálni, simán! És, a fene egye meg, mégis megeszek egy gélt, aztán indulok, és nyomom, ahogy bírom, simán 7 percen belül futok.10 kilométerem van hátra, és most már megengedhetem magamnak, hogy gondolkodjam azon, milyen legyen az új tetoválásom. Közben utolérem Bogit, gyalogol, hívom, hogy jöjjön, fussunk, de nem tud, nem néz ki túl jól, a kísérői ott vannak a közelben, mondom nekik, hogy figyeljenek rá nagyon, és futok tovább. Utolérek egy nagyobb futócsapatot, és el is lépek mellettük, elismerően bólogatnak, de nem követnek. Egy rendőrautó figyel a futókra, amikor kissé távolabb halad, még gyorsan pisilek egyet, hogy ne a célban kelljen, majd pár perc múlva utolérem Lacit és Misit. Futásra bírom őket, együtt haladunk sorban Spárta felé, itt vagyunk, mindjárt itt vagyunk, Leonidasz, jövök! Az Evrotasz messziről látszik, a hídján Spartathlonos molinók kifeszítve, integetek Szilvi képmásának, majd mosolygok a fotósnak, és tudom, hogy ez most már megvan, innen békaügetésben is beérek szintidőn belül!

spartathlon_2017_1673.jpg

This is Sparta! 

Átkeltem az Evrotaszon, 2 kilométert kell futnom, és megérinthetem Leonidász szobrát. Azt a lábat, amire annyit gondoltam, azt a szobrot, amit annyit nézegettem képeken, ami kint van az irodában a falamon, hóval borítva. Itt vagyok Spártában, teljesítem a Spartathlont, a világ egyik legkülönlegesebb ultraversenyét. Én, egy közel sem tehetséges, de annál elszántabb futó. Érzem, hogy nő a gombóc a torkomban, hogy mindjárt előtörnek a könnyeim. Tartom magam, de egyre inkább elöntenek az érzelmek. A két lábamon jöttem el idáig, én, az a kislány, aki általános iskolában 800 métert sem tudott lefutni, aki a kézilabdacsapat leggyengébb futója voltam. A spártai utcán haladok, és közben minden irányból taps, drukkolás, szeretet árad felém. Nem győzök integetni, thank you-zni a spártai lakosoknak. Szemből egy autó jön, dudál, mint az állat, Karcsi és Anita lógnak és üvöltenek kifelé belőle, ezek szerint Roskovics Miki beért, és már mennek pihenni a szállásra, kézzel-lábbal integetek nekik. Egyre közelebb vagyok a célhoz, Leonidasz hív, húz, vár. Molon labe. Sokat gondoltam erre. Gyere és vedd el. Jövök, és elveszem, az enyém lesz az a koszorú, azért jöttem. Jövök, repülök, ahogyan tőlem telik, 7 percen belüli tempóban szaggatok, a rendőrök is drukkolnak, és végre befordulhatok a sarkon. Nem kapok levegőt, tele az orrom könnyel, zsebkendőm persze nincs, megállok egy drukkoló nő mellett, megköszönöm a szurkolást és kérek tőle zsepit, meglepődik, de ad, trombitálva megyek tovább. És végre megint egy kanyar, ráfordulok a spártai főutcára. Zászlók mindenütt, az erkélyeken, ablakokban emberek, mind nekem tapsolnak, a kávézókból ováció, minden irányból, vigyorgok, könnyezek, integetek mindenfelé. Bassza meg, egy kibaszott rocksztár vagyok - legalábbis ennek érzem magam! Úristen, de jó itt lenni! Ezért jöttem, ezt akartam átélni, ezt az utolsó 1-2 kilométert, amikor minden fájdalom elmúlik, és csak én vagyok, és csak futok, repülök a cél felé. Lepacsizok pár gyerkőccel, akik kocognak utánam, Márkus Öcsivel is, és megyek a cél felé.

Végre itt vagyok. Gondolatban annyiszor jártam már itt, annyiszor lejátszottam fejben ezt a jelenetet, annyiszor láttam már magam a szobor felé futva, és most végre tényleg itt vagyok, nem álom, nem képzelet, hanem valóság. Ezért edzettem, erre készültem, ezért volt minden, az enyém ez az érzés, és ezt soha senki nem veheti el tőlem. Itt vagyok, megcsináltam, elveszem, amiért jöttem. Fantasztikus, felemelő érzés. Végre meglátom Milánt, mosolyog, odaszaladok hozzá, megpuszilom, a mellényemet egy magyar zászlóra cserélem, és nyargalok tovább, mintha nem lenne holnap. Gyuri jön velem és közvetít, kurjongatok, integetek, pacsizom, örülök. A gombóc ott van a torkomban, a szívem majd kiugrik a helyéből, a lelkem feszít, elmondhatatlanul boldog vagyok.

Megcsináltam, itt vagyok! Fellépkedek a lépcsőn, ránézek a szoborra, megállok. Megérkeztem. Azt érzem, hogy itthon vagyok. Hogy itt a helyem. Hogy mindig is itt akartam lenni. Hogy megérte, minden perce, minden órája megérte azért, hogy itt lehetek. A szobornál épp elég nagy a forgalom, de kivárom a sorom, míg Leonidasz elé vezetnek. Odalépek, megérintem a lábát. Majd felnézek a királyra, és halkan köszöntöm, itt vagyok, megjöttem, eljöttem, ahogy ígértem. Majd leveszem a sapkám, iszom az Evrotasz vizéből, megkapom a koszorúm. Ez most már az én koszorúm, ezért jöttem, megszereztem. Ellépek a szobor elől, jöhet Laci és Misi, ők is befutottak. Odalépek Milánhoz, a nyakába borulok, zokogni kezdek. Jó, hogy itt van velem, és hogy végig velem volt, és támogatott, hálás vagyok érte. Elengedjük egymást Milánnal, már jöttek értem, vinnének az egészségügyi sátorba lábat mosni, de elmenekülök, először Gabit akarom, ott van a kordonnál, az ő nyakában is bőgök egy sort, csak azt mondogatom, hogy köszönöm, köszönöm.

Me and Leonidas #running #spartathlon #leonidas #finisher #246km #ultrarunning #runlikeagirl #mydream

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

received_1509843259081531.jpeg

Megnyugszom, majd a koszorúm szorongatva megyek ápolásra, mosolygós fiatal görög srác veszi kezelésbe a lábam. Mit mondjak, elég perverz dolog hulla fáradt futók büdös és ronda lábait mosogatni, de itt ez a szokás, leülök, leveszi a cipőm, a zoknim, a kompressziós száram, kapok egy lavor meleg, habos vizet, belemártom a lábaim. Nem merek lenézni, de aztán mégis felmérem a károkat, a lábam gyönyörű, két nagyobb hólyag a nagylábujjaimon, a bal talppárnámon egy kisebb, és a szokásos jobb kislábujjamon gyűrődött fel a bőr. Ennyi. Szilvi pedikűrje ennyit tett! A srác lemossa, majd egy lány segítségével megtörölgeti a lábam, kapok egy steril papucsot, és lefertőtlenítik mindenemet. Milán és Gabi elmentek bejelentkezni a szállásra, én meg ücsörgök, kérdezgetik az eü-sök, hogy jól vagyok-e. Mondom, hogy most még igen, viszont mindenképp szeretnék kérni egy infúziót, mert hajlamos vagyok az ájulásra, és valószínűleg ki is száradtam kicsit. Furán néznek, mert látszólag semmi bajom, de úgy látszik, én vagyok a főnök, mert átvezetnek egy matracra, ahová leültetnek, jön egy nő, beköti az infúziót, én pedig lefekszem, pihenek. Jól esik vízszintesben lenni, mellettem egy ággyal Laci pihen, és Krisztián "vigyáz" ránk, ő sajnos 130-nál kiszállt, de itt van a célban. Amikor lement az infúzió, a néni felültet, kérdi, hogy jól vagyok-e, ha igen, akkor kiveszi a cuccot belőlem. Jól vagyok, nincs baj, mondja, hogy akkor üljek át egy székbe. Krisztiánnal közösen felszednek a földről, majd áttotyogok egy székhez, leülök. Ücsörgök, nézelődöm, örülök. Közben kezdek fázni, jön a hidegrázás, kérek egy plédet, betakarnak. Hallom, ahogy a mögöttem futó magyarok közül beér Balázs, Erika, Péter, Bogi, örülök nekik, Erikát és Pétert mellém ültetik le, Balázs szemben pihen, mindenki koszorúval a fején. Amúgy olyan egész, mint egy katasztrófafilmben, tolókocsis, ájult, infúzióval fekvő, totyogó, hulla fáradt emberek mindenfelé. De mégis iszonyatos erő van az egészben. Itt vagyunk, megcsináltuk.

Jön Milán és Gabi, megkapom a Hoka papucsom, felállok, kicsit labilis vagyok, de nincs gond, a saját lábamon megyek el a szállásig. Lőw András jön szembe, megölelget, iszonyú jólesik tőle a dicséret, újult erővel totyogok tovább. A hotel aljában az étteremben magyar különítmény eszik, Zsuzsi, Edit, Robi, gratulálunk egymásnak, majd felliftezünk a negyedikre. Jöhet a jól megérdemelt zuhany. Még jó, hogy a lábam már tiszta, mert sem lehajolni nem tudok, sem felemelni nem tudom, hogy megmossam, de a meleg víz megváltás, lemosom magamról az út porát, meg azt a semmihez nem hasonlítható futószagot. Picit fekszem, majd lemegyünk az étterembe. 3 falat leves után a gyomrom tiltakozik, és rossz ülni, Milán felkísér a szobába, pizsamát veszek és magzati pózban vacogok a pléd alatt. Aludni nem tudok, csak fekszem, mint egy darab fa. Amikor jobban leszek, magamhoz veszem a telefonom, áradnak az üzenetek, próbálok olvasgatni, válaszolni, ha már aludni nem tudok. Több mint 40 óra ébrenlét után nagy nehezen elszenderedem. Hajnali 3-kor arra ébredek, hogy pisilni kell. 5 percig ülök az ágy szélén, mire van erőm, hogy felálljak, kibotorkálok a mosdóba, elintézem a dolgom, majd újabb 5 perc, mire feltápászkodom. Érzem, hogy nagyon rosszul vagyok, de a fürdőben nem találok fájdalomcsillapítót a neszesszeremben. Bevánszorgok, de nem jutok el a másik szütyőmig, az ágyra dőlök, és Milánt szólongatom, hogy nagyon rosszul vagyok. Szegény azt sem tudja, hol van, de felpattan, vizet hoz, gyógyszert ad, elhelyez úgy az ágyon, hogy a falra fel tudjam tenni a lábam. 10 perc múlva jobban vagyok, lefekszünk és alszunk. Reggel, úgy 4 óra alvás után mondhatni kipihenten ébredek, farkaséhes vagyok, reggelizünk, majd meglátogatjuk Leonidaszt. Most több időnk van, fotózkodunk, mert ki tudja, mikor találkozunk újra.

22096189_10212554904601582_8125482313143811231_o.jpg

Mert lesz újra, az biztos. Tudom, hogy egyszer, valamikor vissza fogok jönni, mert vissza kell jönnöm. Nekem még dolgom van itt. Annyi, de annyi mindent kaptam ettől a Spartathlontól. Hitet, erőt, önbizalmat, tartást, koncentrációt, dolgozni, küzdeni tudást. Azt hittem, hogy mindenemet itt kell majd hagynom, hogy testileg és lelkileg is le kell majd mennem a legmélyére, hogy le kell csupaszodnom, hogy mindent ki kell majd adnom magamból, hogy célba érhessek. Ehelyett csak kaptam, kaptam és kaptam, töltekeztem, erősödtem. Ha 100 mentális forinttal indultam el Athénból, akkor 150-nel érkeztem Spártába, annyi pluszt szedtem fel útközben. Soha ennyire koncentráltan, tudatosan, összeszedetten nem futottam még, de itt most mindent bele tudtam adni, mindent bele tudtam tenni, amit kellett, és ettől nem gyengébb, hanem még erősebb lettem. Még mindig nem fogom fel teljesen, hogy ez így sikerült, hogy megcsináltam, és hogy ilyen jól sikerült minden. Nehéz volt, de mégsem volt annyira nehéz, mint amire számítottam. Mentem, mint egy kib. futógép, feltámadtam, mint egy kib. főnix, én magam voltam a kib. folyosó. Egyedül voltam az úton, de mégsem voltam egyedül, velem volt Milán és Gabi, velem volt a családom, velem voltak a Gizionok, akik végig váltva futottak, míg én futottam, és velem volt az a sok-sok ember, aki drukkolt és támogatott. Ezekből végig tudtam építkezni, végig tudtam erőt meríteni, és soha egyetlen pillanatra nem hagytam el magam, és nem vesztettem szem elől a célomat. Tudtam, miért megyek, és magam mögött hagytam minden félelmemet. Megcsináltam a Spartathlont.

Mindez nem sikerült volna egy csomó fantasztikus támogató ember nélkül!
Milán, Milcsi, Gabi, Anya, Apa, Miki, Flóra, Vanda, Krisz, Emőke, Dorka, köszönök mindent.
A munkahelyemnek, a Central Médiacsoportnak köszönöm a nevezési díjban nyújtott támogatást, a Panhellennek pedig a frissítőcsomagot!

 

Spartathlon felkészülés a köbön

Belül vagyunk az utolsó hónapon, erőteljesen közeleg szeptember 29-e, a Spartathlon rajtjának a napja. A felkészülésem lassacskán a végéhez érkezik, és mivel érdeklődtek páran, hogyan is zajlott ez az egész, így nagy vonalakban összefoglalnám, miket is csináltam az elmúlt hónapokban, mert igazából csak a versenyekről írtam, másról nem.

Edzések

Az edzéseimet továbbra is Gabi vezényli a megszokott módon, hetente kapok edzéstervet, amit igyekszem a lehető legjobban megcsinálni. Hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap futok, a hétfő mindig laza átmozgató, a vasárnap mindig a heti hosszú futás, a többi napon valamilyen közepes táv van feladattal vagy feladat nélkül. Jól bevált rendszer ez így, Gabival pedig évek óta dolgozunk együtt, amit ő mond, ír, azt csinálom, ezt most is így van. A július és az augusztus két erős hónap lett, a meleggel meg kellett küzdenem, de legalább tanultam, hogy hogy kell frissítenem és hűtenem magam. A hosszú futások aránylag jól sikerültek, voltak kisebb-nagyobb problémák azért, de mindegyiket meg tudtam oldani.

A TRX-et is elővettem jó három hónap szünet után, és elkezdtem vele újra edzeni óvatosan, főként a felsőtestemre és a törzsizmokra koncentrálva, hogy a hátam bírja a terhelést, és a mellény hosszú órákon keresztül való cipelése se okozzon gondot.

Regeneráció

Minden futás után van nyújtás és hengerezés, és van, hogy este még egyszer nyújtok és hengerezek, ahogy épp az izmaim állapotát érzem. Kéthetente járok masszázsra Kriszhez, és kb. havonta felkeresem Vandát is egy kezelés erejéig, hogy az esetleges apróbb helytelenségeket, elmozdulásokat korrigálja, és ha valamim fáj, akkor azt kezelje.
Aludni próbálok 6-7 órákat, de ezt nem tudom egyben lenyomni, nagyon ritka az olyan éjszaka, amikor nem ébredek fel legalább egyszer. Most az elmúlt 2 hétben pedig épp egy olyan időszakom van, amikor óránként ébredek és nem tudok rendesen aludni - ez általában a szellemi fáradtság miatt van, bármennyire is jó lenne agyban is lazítani, eléggé kattogós vagyok, és ha túl sok minden van egyszerre, akkor annak az alvásom látja kárát.

Frissítés, étkezés

Nem akarom elkiabálni, de a nagy mumusom, a frissítés már egész jól megy. Megvannak azok a termékek, amiket jól tolerál a gyomrom, és meg tudom enni és inni, Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa pedig segített abban, hogy megtaláljam, miből mennyi a nekem megfelelő mennyiség. Dorka segítségével a hétköznapi étkezéseimet is kicsit rendeztük, és ugyan vannak kilengéseim, de szerintem kb. 80 százalékosan a sporttáplálkozásnak megfelelően eszem. Úgy érzem, hogy van elég energiám az edzésekhez, a gyomrommal pedig megbeszéltem, hogy mindent szépen befogad és megemészt, amit frissítés címszóval letolok, mert muszáj. Működik a dolog.

Fejben készülés

Annak ellenére, hogy hiszek, és mindig is hittem magamban, és abban, hogy meg tudom csinálni a Spartathlont, a vállamon ott ült a kisördög, és duruzsolta a fülembe, hogy én ehhez kevés vagyok, gyenge vagyok, úgysem sikerül. Így viszont nem lehet odaállni a rajthoz, és úgy éreztem, egyedül nem biztos, hogy meg tudom ezt oldani. Felkerestem Dr. Paál Emőkét, aki amellett, hogy sportolókat segít pszichológusként, maga is sportol, kiváló ultraterepfutó - szóval egy olyan ember, aki tudja, milyen az ultrafutás, és hogy menet közben milyen démonokkal kell megküzdeni. Már az első találkozásunk után úgy jöttem el Emőkétől, hogy teljesen megnyugodtam - és továbbra is azon dolgozunk, hogy minél összeszedettebben, minél koncentráltabban, és minél pozitívabban tudjak rajthoz állni, és célba érjek.

Szervezkedés

Amellett, hogy beneveztem a Spartathlonra és befizettem a nevezési díjat, volt még intéznivaló. Repülőjegyet vettem, szállást foglaltam, térképeket, versenyszabályzatot nyomtattam, tanulom a frissítőpontokat, tanulmányozom a térképeket, próbálom kigondolni, hogy legyen a frissítők leadása, milyen cuccokra lesz szükségem, gyűjtöm, miket kell magunkkal vinni az útra.

A kísérőim Milán és Gabi lesznek, úgyhogy erős és támogató csapat áll mögöttem, akikben teljes mértékig megbízom, és nagyon jól ismernek - remélem arra nem lesz szükség, hogy Gabi kirúgja alólam a széket, csak hogy továbbmenjek. :)

Egyebek

Nyár elejétől rengeteget dolgozom home office-ban, a munkahelyemen nagyon segítőkészen álltak hozzám, amit nagyon köszönök. Hetente csak 2 napot megyek be a szerkesztőségbe, a többi napon pedig otthonról dolgozom, így egyrészt időt spóroltam a bejáráson, másrészt pedig nem reggel, hanem később, a melegebb órákban tudtam kimenni futni. A munkát pedig úgy osztom be, hogy mindenre legyen időm, amire csak kell.

Milcsivel igyekszem minél több időt együtt tölteni, bár nyáron is járt óvodába, de reggelente később mentünk, mint szoktunk, és ovi után sokat voltunk a játszótéren, és persze szerveztünk családi programokat is. Ő még nem fogja fel, hogy anya mire készül, de tudja, hogy egy naaagy futás lesz, ahová repülővel megyünk, és kiadta a parancsot, hogy hozzak neki aranyérmet - most abban az időszakában van, amikor csak a győzelem elfogadható. Mondtam neki, hogy magamat megyek legyőzni, és aranyérmet nem ígérek, de azért valamit hozok haza neki. Mondjuk egy koszorút.

Egy újabb tó kipipálva: 111 kilométer a Tisza-tónál

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

img_20170715_065319_223.jpg

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

20170715_065053.jpg

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

20170715_052140.jpg

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

ndn_4337.jpg

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

ugt_0340.jpg

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

 

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

img_20170715_1912550.jpg

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

dsc6903.jpg

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

img_20170715_200415_345.jpg

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

5 év, 12 ezer kilométer

5 évvel ezelőtt, 2011. februárjában fogalmazódtak meg bennem az első ultrafutással kapcsolatos gondolatok, amik aztán hamar testet is öltöttek egy sárvári 12 órás versenyre való, hirtelen felindulásból elkövetett nevezés formájában. Akkor még nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, és mai fejemmel visszagondolva nem is értem, mit gondoltam. Szerencsére a sors az utamba sodorta Gabit (bár nem kellett nagyon sodornia, mert ismertük egymást, együtt dolgoztunk és barátok lettünk), aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Így lett egy edzőm, aki azóta is mellettem van, segít, ösztönöz, támogat, és ha kell, visszafog.

Szóval 5 évvel ezelőtt indult útjára az "őrületem" - igen, néha még én is őrületnek tartom, de ettől szép és jó ez az egész, amit csinálok. Azóta - a terhesség és a szülés miatti jó 10 hónapos kihagyástól eltekintve - futok tudatosan, odafigyelve, építkezve. A szülés utáni első félmaraton óta elsősorban az ultrákra koncentrálok, azokra készülök, 2013 óta főként, azóta futom a "nagyját", a háromezer körüli és feletti éves kilométereket.

hh.jpg

Mögöttem van jó pár ezer kilométer, több száz futással töltött óra, sok-sok teljesített verseny, rengeteg fantasztikus élmény, több liter izzadság és könnycsepp, nehézségek, megoldandó problémák, megvalósított és még megvalósításra váró futós álmok. Voltak mélypontok, amikor abba akartam hagyni az egészet a fenébe, mert minek csinálom, semmi értelme, úgysem érek el semmit a futással, csak az időmet vesztegetem és veszem el a családomtól. Aztán mindig sikerült túllendülni a mélyponton, kitűzni egy újabb célt, amiért érdemes volt dolgozni, amiért futni akartam, amiért mentem és megyek hóban, fagyban, szélben, esőben és kánikulában is, és csinálom tovább. Megtanultam hinni és bízni magamban, küzdeni, kitartani. Még tanulom, hogy csak magammal foglalkozzam, és  ne másokhoz hasonlítsam magam, de jó úton járok ebben is, megvan a helyem, tudom, mire vagyok képes, és igyekszem nem idegesíteni magam mások miatt. Ha képesnek érzem magam valamire, akkor arra benevezek, aztán ott igyekszem magamból kihozni a maximumot.

A futás lemondásokkal jár, de ezek nem terhesek nekem. Most a futás ott van a prioritásaim között az első három hely egyikén, most még szeretek és akarok ezzel foglalkozni, szeretek erre időt szánni, úgy érzem, nem "károsítok" vele semmit, barátokat és jó ismerősöket szereztem általa, sok érdekes lehetőség került az utamba a futásnak köszönhetően. Futok szépen tovább, mert vannak még terveim, amiket nagyon szeretnék megvalósítani, gyűjtöm a kilométereket és az élményeket, és a következő 5 évben sem szeretnék unatkozni!

Megyek tovább...

A múlt heti 6 órás verseny utáni kirohanásom óta kicsit rendeződtek a fejemben a dolgok. Persze ehhez le kellett írnom, mit is gondoltam akkor, ott, abban a helyzetben arról a teljesítményről, és úgy mindenről. Azóta letisztult a kép. Kaptam egy csomó segítő és jó szándékú hozzászólást, tanácsot, amiket köszönök, jólestek. Nem az önsajnáltatás volt a célom, hanem a terápiás jellegű írás, hogy segítsen kivakarni magam a gödörből.

Gabival szépen átbeszéltük a dolgokat, helyreraktuk a fejemben, amit helyre kellett, egyeztettük a terveket, megtaláltuk a célokat. Most jöhet a munka, amit a célok érdekében el kell végeznem. Tudom, hogy hosszú lesz a tél, nem lesz könnyű az alapozás, és igenis lesznek hullámvölgyek, de amit elterveztem, azt legjobb tudásom szerint végre is fogom hajtani, és megyek előre, hogy - ha nem is minden sikerül tökéletesen - elmondhassam, hogy amit tudtam, megtettem a cél érdekében.

korona.jpg

Fotó: Pinterest

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

24 óra megint: egyéni csúcs, OB-bronz, és harc magammal

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

dsc02475.JPG

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

11186226_1082673911747511_933140297_n.jpg

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

10830772_1063858533627950_2778652762546617981_o.jpg

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

11174392_10205490731641673_8838524022107213395_o.jpg

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

2015\03\19 haanchee

Miért érdemes órával futni?


Mióta rendszeresen futok, azóta fontos számomra a visszajelzés a teljesítményemmel kapcsolatban. Ahogyan haladok előre, és futok egyre komolyabban és hosszabb távokat, egyre inkább fontosabbnak érzem azt, hogy egyre jobb futóórám legyen. Teljesen kezdőként egy egyszerű órával futottam, ami az eltelt időt mutatta, illetve volt hozzá egy pulzusmérő pánt is, amit csak pár alkalommal viseltem – ennek az az oka, hogy megrémültem a saját pulzusértékemtől, amit futás közben tapasztaltam (sokszor volt 200 fölött), és inkább nem vettem fel, nehogy szívrohamot kapjak attól a gondolattól, hogy mindjárt szívrohamot fogok kapni. Mivel mindig ugyanott futottam, a táv biztos volt, az időből pedig aztán ki tudtam számolni a tempómat is.

Amikor elkezdtem komolyabban edzeni, hamar beszereztem egy komolyabb órát, amiben már GPS is volt, hogy pontosan lássam, mennyit futottam, milyen tempóban, még akkor is, ha nem a megszokott útvonalon mentem. Így bátrabban kalandoztam ismeretlen terepen is, mert láttam, hogy hol tartok.

suuntoora1.jpg

Nemrég a Suunto jóvoltából hozzájutottam egy igazán profi futóórához, egy Suunto Ambit 3 Peak-hez, ami közelebb van tudásban egy számítógéphez, mint egy órához, sokkal profibb szerkezet, mint amilyen profi futó én valaha is leszek – de igyekszem felnőni a feladathoz, és kemény edzésekkel „terhelni” ezt az órát. Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy miért is jó, ha az ember órával fut, miben lehet segítségére az óra az edzések során.

Méri a megtett távot

A futók számára az egyik legfontosabb a megtett kilométerek száma. A futóórák képesek mérni a megtett távot, általában GPS-szel, esetleg a cipőre rögzíthető footpoddal. A GPS-es mérés nagy pontossággal működik, az óra műholdakon keresztül méri a megtett távot, méghozzá általában 5-10 méteres pontossággal. A GPS-es órák nem csak a megtett távot, hanem a szintkülönbséget is képesek mérni, ami ha terepen futsz, akkor nagyon fontos lehet. Ha nem GPS-szel mér az óra, akkor footpoddal, ami beépített gyorsulásmérő alapján méri a távolságot, és amit nagyon pontosan be kell kalibrálni a megfelelő méréshez.

movescount1.jpg
Jelzi a tempót

A legtöbb óra a kapott adatok alapján képes számolni és jelezni a pillanatnyi tempót, valamint az átlagtempót is. Ez például az olyan edzéseken lehet fontos, ahol megadott tempóban kell futni, illetve a versenyeken segíthet a kitűzött időeredmény elérésében.

Rögzíti és jelzi a pulzust

A legtöbb futóórához ma már tartozik pulzusmérő, amely segít figyelemmel követni az edzés során a szívfrekvenciát. Sokan edzenek pulzuskontrollal, amely során a futást mindig az előre meghatározott pulzustartományban végzik, és nem a tempójukat figyelik. Így a testük pillanatnyi állapotának megfelelően, optimális pulzustartományban futhatnak, ez pedig hozzájárul a fejlődéshez. Az edzés során az órán látható a pillanatnyi, valamint az átlagpulzus is, az edzésadatokat pedig utólag fel lehet tölteni a számítógépre, – a Suunto órák esetében a Movescount elnevezésű online felületre – ahol aztán láthatóvá válik a pulzusgörbe, hogy mikor milyen volt a pulzus, és így könnyen ki lehet elemezni az adatokat. A pulzusból és egyéb adatokból az óra még a regenerálódáshoz szükséges időt is képes kiszámolni, majd az edzés végén jelzi, mennyit kellene pihenned ahhoz, hogy a következő edzésnek kipihenten vághass neki.

movescount3.jpg
Rögzíti a megtett útvonalat és segít a navigációban

A GPS-es órák a folyamatos GPS kapcsolatnak köszönhetően képesek rögzíteni, majd az online felületre feltöltve térképen megjeleníteni, hogy merre futottál. A dolog fordítva is működőképes: a Movescount felületen előre megtervezheted az útvonaladat, amit aztán fel tudsz tölteni az órába, az pedig méterről méterre képes végignavigálni, hogy ne tévedj el. Terepfutás során különösen jól jöhet ez a funkció, valamint arra is van lehetőség, hogy a számodra fontos pontokat megadhasd az órának (pl. lakóhelyed), és ha eltévedtél, a pont behívása után az óra a GPS és a beépített iránytű segítségével képes elnavigálni – vagyis kiment a szorult helyzetedből.

movescount2.jpg
A Suunto órái egyébként teljesen testre szabhatók, te magad állíthatod be, hogy az óra kijelzőjén milyen adatokat, milyen sorrendben jelenítsen meg, különféle alkalmazásokat tölthetsz fel rájuk, amelyek mind segítenek abban, hogy fejlődhess, jobb eredményeket érhess el, valamint jól érezd magad futás közben.