"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

"Ez történt az előző részekben..."

Ahogy a sorozatokban szokták mondani: "Ez történt az előző részekben" - jöjjön egy kis helyzetjelentés, mit műveltem a maraton óta.

- A csípőm meg lett megint reparálva, most megint nem fáj semmi, hála a gyógytornászomnak és a masszőrömnek, meg az arany kezeiknek. Maradjon is így.

- Erősítek, teljesen rászoktam, guggolás, kitörés, plank, hasizomgyakorlatok, meg egy kis karizmozás (ezt szeretem legkevésbé), meg nyújtás, kis gyógytorna, minden este művelek valami ilyesmit.

- Részt vettem egy csapatos kilométergyűjtő kihívásban, amit Gyerünk Anyukám Nóri hirdetett meg. 5 fős csapatokban 2 hétig gyűjtöttük a kilométereket két lábon, futás, túra, gyaloglás jöhetett. Persze természetesen ez pont a rokkantságom és a pihenőm időszakára esett, úgyhogy többet gyalogoltam össze, mint futottam. Mindent mértem, még a 200 méteres boltba menéseket is, megdöbbenve láttam, hogy egy átlagos napon is elég szép mennyiséget talpalok össze. A csapatunk egyébként a 2. lett a kihívásban, egy-egy bögrét kaptunk jutalmul.

- Megtartottam az éves kötelező pihenőmet, hát, meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek jobb, ha futok. Nekem is, és a családnak is. Pár nap kihagyás után már attól ideges lettem, ha csak rám nézett valaki. Jó volt egy kicsit futás nélkül, de azért jobb, ha futhatok. Még akkor is, ha ettől a héttől kezdve már alapozok.

- Igen, alapozok, elkezdtem a felkészülést a jövő évre. Ami még marha messze van. A jövő évi első verseny meg még messzebb. De nem baj. Én már alapozok.

- Az alapozást pont sikerült úgy elkezdenem, hogy addigra begyűjtöttem azt a kilométermennyiséget, amit tavaly egész évben futottam. Innentől kezdve minden idők legtöbb saját kilométeréért futok. Meg a jövő évi nagy célokért.

- Szombaton indulok a 6 órás OB-n. Ha folyatódhatna a tendenciám, amit az elmúlt OB-kon műveltem, most másodiknak kellene lennem. De ez esélytelen persze. Igazából nekem ez a szülinapi futásom lesz, tavaly is az volt, akkor sikerült megfutni az új és az egyel korábbi éveim számának összegét, a 61-et. Most ehhez 63-at kéne futnom, ami valószínűleg nem fog összejönni. Na de egy találós kérdés: hány éves is leszek most? A leggyorsabb helyes megfejtőnek kitalálok valami meglepit. :) És ebből kiderül, hányan is olvassák el az írásaimat.:)
- UPDATE: megvan a nyertes! :) De azért olvassatok! :)

- A 6 órás egyébként nem kifejezetten verseny lesz, hanem egy hosszú futás, olyan, aminek igyekszem minden méterét élvezni, ezzel méltón lezárni ezt az évet. Meglátjuk, hogy hány kilométert szedek majd össze.

- Verseny közben igyekszem majd kevésbé antiszociális lenni, mint az utóbbi időben sikerült. Ez most egy nehéz időszak nekem, rengeteg munkával, stresszel, feladattal, agyalással, megoldandó problémákkal. És meg kell valljam, most a futás az, amikor végre egyedül maradhatok, senki nem szól hozzám, senkivel nem kell beszélnem, kikapcsolhatom és kiüríthetem az agyam, nem kell gondolkodnom és nem kell a következő megoldandó feladaton agyalnom, meg azon gondolkodnom, hogy már megint takarítanom, mosnom kéne, vagy éppen mi fogyott el otthon. Talán ezért is viseltem nehezen a pihenőt, mert ez a rész kimaradt, és helyette a billentyűzetet püföltem, hogy minden cikkemmel elkészüljek, amikorra kell. Persze a munkám eredményét jó látni, így jött létre például az interjúm Lubics Szilvivel és Tamás Ritával is, és vannak még a tarsolyomban más szuper nők is, csak győzzem meginterjúvolni, aztán megírni a történeteiket. Szívesen veszek javaslatokat, hogy kikről írjak még!

Most ennyi a sztori, jöhet a következő izgalmas epizód, a 6 órással és az alapozással!

 

Amire minden futónak szüksége van: pihenés és regenerálódás

A sok edzés mellett van még egy dolog, ami nagyon fontos ahhoz, hogy jó teljesítményt nyújthassunk a futásban: a pihenés, regenerálódás. A futás eléggé meg tudja terhelni a szervezetet, a testnek pedig jár egy kis feltöltődés. Erre egy csomó jó megoldás van, bár nem vagyok profi, de azért szerintem hasznos lehet, ha leírom, én milyen módszereket alkalmazok arra, hogy a lehető legjobb erőben tudjam újra és újra megkezdeni az edzéseket.

Alvás

Azt hiszem, ez a legfontosabb. A futónak aludnia kell, minél többet, annál jobb. Fáradtan, kialvatlanul, vagy a normális mennyiséghez képest kevés alvással a futópályán is nehezebb teljesíteni. Persze, egy ideig kevés alvással is el lehet futkosni, de például egy maraton, vagy egy ultra előtt rendkívül nagy jelentősége van annak, mennyit is aludtam a verseny előtti napokban, hetekben. Emlékszem, amikor a szülés utáni első 12 órámat futottam (egy 13 hónapos baba anyjaként, 13 hónapja kialvatlanul), sokkal hamarabb rám tört a fizikai fáradtság, mint amire előzetesen számítottam. Akkor értettem meg, hogy igen, többet kellene aludni ahhoz, hogy jobban menjen a futás. Ha tehetem, akkor hétvégén a hosszú edzés után lefekszem aludni - szerencsére a gyerkőc még alszik ebéd után, így mikor ő alszik, én is le tudok pihenni. És a nagy versenyek előtt is próbálok a lehető legtöbbet aludni, hogy minél kevésbé legyek fáradt - vagy összejön, vagy nem.

Nyújtás

Minden futás után igyekszem egy kis időt szakítani a nyújtásra, ha többet nem, akkor 5 percet, hogy a futás során megrövidült izmaimat megnyújthassam. (És persze már a nyújtásról is írtam, itt.) A nyújtást rendkívül hasznosnak gondolom, még akkor is, ha miközben csinálom, nem mindig kellemes. De így a testem talán kicsit hamarabb összekapja magát, és az izomláznak, izomgörcsöknek is kisebb az esélye. Elsősorban a lábamra, a csípőmre és a farizmaimra szoktam koncentrálni a nyújtáskor - utóbbiakra főként az Ultrabalaton előtti csípő-elmozdulás miatt.

SMR henger

Remek önkínzó eszköz az SMR henger (korábban már itt írtam róla), nagyon hasznos, és nagyon könnyű használni. A kis puklijai segítségével nagyon jól fel tudja lazítani a bekötött izmokat, kimasszírozza a csomókat, ellazít - mondjuk, amikor csinálom, eléggé tud fájni, de megéri. Segít a sérülések megelőzésében is, és helyettesíti a masszőrt, míg el nem jutok egy alapos nagygenerálra.

smrhenger.jpg

Masszázs

Igyekszem havonta egyszer eljutni masszázsra, egyrészt a hátamat és a derekamat szoktam rendbe tetetni, mert az ülés-futás kombó eléggé igénybe tudja venni, de a combjaimat és a vádlijaimat is mindig alaposan átmasszíroztatom. A masszázsra azt szoktam mondani: akkor jó, ha fáj - vagyis közben nem mindig kellemes a nyomkodás, ropogtatás, de utána szinte újjászületek.

Gyógytorna, manuálterápia

Szerencsére eddig nem volt rá olyan nagyon sokszor szükségem, de egy-egy sérülés, fájó vagy elmozdult testrész esetén érdemes lehet gyógytornász segítségét kérni, én is így tettem tavaly a bokasérülésem idején, és idén a csípőm kapcsán. Személyre szabott kezeléssel, gyógytornagyakorlatokkal, manuálterápiával és sok egyéb módszerrel a gyógytornász segíteni tud abban, hogy a test ismét jól és problémamentesen működhessen. És abban is segíthet a gyógytornász, hogy olyan gyakorlatokat mutasson, amik segíthetnek a futóteljesítmény javításában, mert specifikusan erősítik meg a futáshoz leginkább használt izmokat, és segítenek egészségesnek maradni.

Fehérjepótlás, aminosavak

Az izmokat belülről is érdemes megtámogatni egy-egy edzés után, hogy ne épüljenek le, hanem inkább erősödjenek, formálódjanak. Edzés után 20-30 percen belül érdemes elfogyasztani egy adag fehérjét egy kevés gyorsan felszívódó szénhidrát társaságában, hogy a fáradt, igénybe vett izmok újra táplálékhoz jussanak, és ne kezdjék el önmagukat felemészteni. A fehérjétől nem kell félni, szerintem nagyon jó dolog, nem lesz tőle bodybulilder az ember, de a testen lévő izmok hálásak lesznek érte. Az aminosavak is fontosak ilyenkor, mert szükségesek a fehérje beépüléséhez, én BCAA-t szoktam bevenni edzés után.

Sportkrémek

Ha a szokásosnál fáradtabbnak érzem a lábaimat, akkor előfordul, hogy valamilyen krémhez nyúlok, és alaposan bemasszírozom vele a lábaimat. Leggyakrabban Perskindol krémet vagy Rozmaring krémet használok, mindkettő enyhíti az izomláz tüneteit, és kellemesen lehűti a lábaimat. Lehet, hogy csak placebo, de azért használom.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

Kompressziós szár

Lehet, hogy ez is placebo, de én bizony rendszeresen használom, hosszú futásokon is, és versenyek után is. Hiszek benne, hogy a kompressziós szár valóban segíti a vér áramlását, és azzal, hogy nyomást gyakorol az izmokra, segíti azok működését és regenerálódását is.

+ Lelki regeneráció

A futás néha a lelket is megviseli, van, hogy nincs motiváció, és a sikereket és az esetleges kudarcokat is fel kell dolgozni. Nekem ebben sokat segít ez a blog, hogy leírom az élményeimet és a gondolataimat, meg az is, hogy a szeretteimet "traktálom" a futással kapcsolatos agymenéseimmel. Így tudom könnyebben megemészteni a velem történteket, és így tudok újra és újra motiválttá és magabiztossá válni a céljaimat illetően. (Most is épp ezen a folyamaton megyek keresztül, és keresem a további célokat.)

Nem mondom, hogy mindig csúcsformában vagyok, és mindig tökéletesen megy a futás, de ha odafigyelek a pihenésre és a feltöltődésre, egy kicsivel mindig jobban mennek az edzések és a versenyek.

És Te hogyan regenerálódsz?

UB után, nyári "alapozás" előtt

Három hét telt el az Ultrabalaton óta, ezalatt sikerült egészen jól "feldolgozni" az élményt. A verseny utáni hétfőt pihenéssel töltöttem, leginkább vízszintesben éreztem jól magam, kedden viszont már mentem dolgozni, mondjuk még lifttel mentem fel a másodikra, a lábaim elég merevek voltak, és a talpamon fájt a kidörzsölődés. Szerdára jobban voltam, kezdett megjönni a kedvem a futáshoz, egészen péntekig bírtam a futófelszerelésem nélkül. Fizikailag elég fáradt voltam még, de a lelkemnek kellett az érzés, hogy futok, vasárnap is kocogtam egy kicsit. Aztán nyaggattam Gabit, hogy adjon edzéstervet, hogy legyen mit csinálnom, mert a megszokott kereteim közül kiszabadulva nem igazán tudok mit kezdeni magammal, hiányzott a bevált rutin.

Voltam Vandánál "kárfelmérésen", egész szépen a helyén van minden a derekamban és a csípőmben, úgyhogy ezt az állapotot kell most már megőriznem, ennek érdekében csinálom a gyakorlatokat, amiket kaptam, erősítek, nyújtok, hengerezek sokat.

Közben Gabival kitaláltuk a további futó-menetrendet is, hogy hogyan tovább. Augusztusban céges csapatban részt veszek a budapesti Ironman 70.3-on, én leszek a futó, aki egy félmaratonnal zárja a versenyt. Egy félmaratont álmomból felkeltve is le tudok futni, de azért szeretnék egy tűrhető időt is produkálni.

Aztán a következő nagy verseny októberben a 100 kilométeres OptiVita futam lesz, ezen szeretnék egy magamhoz képest jó eredményt elérni. 100-on 10:32 a legjobb időm, ezt a márciusi 12 óráson sikerült elérni "részeredményként", ennél mindenképpen jobbra fogok törekedni, és ha esetleg 9-essel kezdődne az eredmény, akkor nagyon örülnék. Ezért persze dolgozni kell. Elkezdtem súlyzózni is végre, a felsőtestem iszonyatosan gyenge, úgyhogy erősen rám fér, hogy picit megdolgoztassam.

Most még nem vagyok teljesen csúcsformában, picit érzem a fáradtságot, és az elmúlt egy-másfél hétben aludni sem aludtam jól valami miatt, biztos ez is bennem van. De remélem, hogy hamarosan alakulok, és a nyári szabadság alatt rendesen ki is tudom magam pihenni. Elég sokat dolgoztam az utóbbi időben, amivel semmi  probléma, de azért érzem, hogy ez is fárasztó akkor is, ha amúgy szeretem a munkámat.

Pár napig rajtam volt a verseny utáni üresség, amikor nem tudok magammal mit kezdeni, mert a nagy célok megvoltak, a következő meg még elég messze van. De ez az időszak jó volt arra, hogy átgondoljam, mi mindent értem el az elmúlt években. Eszembe jutott a 2012-es önmagam, aki pár hónappal a szülés után félmaratonra készült, és egyszerűen képtelen volt 13 kilométert lefutni egyben. Kicsit nyekeregtem, de aztán helyére kerültek a dolgok, meg tudtam csinálni az edzéseket, a félmaratont, és elindultam azon az úton előre, amin most is járok, és még mindig jó messzire vezet. Furcsa érzés belegondolni, honnan hová jutottam, de összességében elégedettséggel tölt el, és csupa olyan emlék jön elő, amik jók és büszke lehetek rájuk.

Mi lesz még a nyáron? Kimegyünk Kladnoba (Csehország) augusztus 1-jén a 24/48 órás versenyre, ahol, bár fáj érte a szívem, futni nem fogok, csak segítek Milánnak, aki 24-ezik - legfeljebb vele futok majd pár kört, ha igényli.

A szénhidrátos diétát tartom, egészen jól ráálltam, nem okoz problémát, ha néha elcsábulnék, akkor próbálok diétás édességet enni, és a nagy kedvencemből, a fagyiból is nyírfacukrosat választok.

Röviden most ennyi a helyzet, futkározom, aztán meglátjuk, mi lesz ebből.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

11147100_10205730156147136_3867725034781580473_o.jpgA kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is. Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. :) Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

10476404_942154225836675_5245283968345077475_n.jpgFűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Közben beért Csákány Kriszta, akire rátapadtam, hogy fussunk együtt, nagyon jól jött a társaság, Kriszta jó tempóban húzott magával, itt is köszönöm, hogy tudtunk együtt menni kicsit. Aszófő előtt a vasúti átkelőben meg kellett állnunk, ennek határozottan örültünk, nyújtottunk és pihegtünk kicsit, majd mentünk tovább, jöttek a dombos szakaszok. Megjött Kriszta férje bicajon, én picit leszakadtam, innen már csak a hátukat láttam, ahogy mennek fel szépen az emelkedőn. Igyekeztem tartalékolni, hiszen nagyon messze volt még a vége, ha nem muszáj, nem akartam megfutni a felfeléket, inkább tempósan sétáltam. Jött Miki és Tomi 2,5 kiló jéggel, rögtön belemarkoltam és megtömtem a topomat (ettől a fiúkat kirázta a hideg) meg a sapkámat, és a kezembe is vettem egy-egy jégdarabot, hogy azzal hűtsem a nyakam és a karom. Sokkal jobban lettem, még a futáshoz is lett kedvem. Bökivel futottunk össze, nagyon rég találkoztunk, örültem neki, hogy újra ultraközelben van, őt is lejegeltük, Milán is felbukkant újra. Innentől ment a hullámvasút, fel a dombra, le a dombról, hol Milánnal, hol egyedül, mendegéltem, futogattam. Az egyik frissítőnél egy külföldi futó kereste a leadott cuccát, próbáltunk neki segíteni, de a frissítősök azt sem tudták, miről beszél, és hogy lehetett leadni cuccot, mondtam nekik, hogy egy műsorfüzetben legalább nézzék már meg, hogy hol vannak a cuccos pontok, és mondják meg neki, hol keresse a holmiját. Biztos nem volt boldog szegény, az ilyen helyzetek nem túl kellemesek. Kérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, szüksége van-e valamire, de mondta, hogy minden oké, megy tovább. Hogy végül célba ért-e, azt nem tudom. Mi frissítgettünk, jegeztünk, futottunk, Mikivel kicsit átgyúrattam a lábam, közben Bálint Évi és Kádár Kitti haladt el mellettünk, mindketten nagyon jó erőben, szépen mentek. A nap iszonyúan tűzött, néha azt éreztem, hogy meggyulladok – de hát mindenkinek ugyanolyan meleg volt, csak ki jobban, ki rosszabbul viseli, azt hiszem, én megtettem, amit tudtam, hogy ilyen körülmények között is haladni tudjak.

Dörgicsén Berzsó, Csanya és Zsotyek vitték a frissítőt, ujjongva szaladtam oda, olyan jó volt ismerősöket látni, megetettek, megitattak, Csanya lelocsolta a fejemet, és irány tovább. Sikerült kicsit összekaparni magam úgy, hogy egy hosszabb szakaszt tudjak rendesen futni, ekkor szegődött mellém, és követett perceken keresztül a filmes stáb kocsija, remélem, sikerült rólam szép vágóképeket csinálni, amint a csodálatos pipacsmező mellett futok repülőfázissal (!), 60 kilométer után. A tempó egész jó volt eddig, nem sokkal voltam 6 perces átlagon kívül, a hangulatom is jó volt, a csípőm sem fájt, a cipőmet sem kellett lecserélni valamilyen oknál fogva, mint az idei versenyeken eddig (bár most direkt a Cliftonban kezdtem, amire eddig mindig cseréltem a többi cipőt). Ekkorra már jó sok váltó utolért, de a szurkolás nem nagyon ment nekik, a többség csak előzött és ment tovább, de azért akadtak olyanok is, akik drukkoltak, és olyanok is, akik a kocsiból kihajolva hideg vízzel kínáltak, ami nagyon jólesett. Zánkáig ismét nagyon jól eltelt az UB, mint tavaly, de most igyekeztem nem megborulni attól, hogy milyen jól ment eddig a futás – tavaly ettől estem szét fejben. Zánka környékén találkoztam össze az élő legendával, Gilles Pallarueloval, aki az összes eddigi UB-t teljesítette, és azt hiszem, 13-szoros Spartathlon teljesítő is, beszélgettünk egy kicsit, adtam neki jeget, majd sok szerencsét kívánva a másiknak, elváltunk. Kicsit később találkoztam össze Bencsik Nórival, beszélgettünk, és döbbenten fedeztük fel Pecsenyét és Anitát, akik egyszer csak felbukkantak mögöttünk. Kiderült, hogy rossz irányba mentek, így összeszedtek plusz 9 kilométert, mire visszatértek az eredeti pályára. Nem lehetett nekik könnyű, de nagyon összeszedetten megoldották a problémát, és Pecsenye már be is darált minket, egy idő után már a hátát sem láttuk. Nórit is elhagytam valahol, mentem tovább egyedül, aztán megint előbukkant Milán, Köveskálon pedig Sáringer Zoliékkal találkoztunk, Zoli is fotózott minket.Üzentünk a Gizion csapatnak, hogy meleg van, de tudjuk, hogy „még a leghosszabb lóf@sznak is vége van egyszer” (thx Gabi!). Ez a mottó még egyszer előjött a nap folyamán, nem is olyan soká.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

Különös történés nem volt, Milánnal megmásztuk az emelkedőket, lefutottunk a lejtőkön, frissítettünk, kenekedtünk, ilyenek történtek. Aztán jött az Ultrabalaton idei új szakasza, bekanyarodtunk Salföld felé, itt tették bele azt a plusz 8 kilométert, amitől 220 lett az eddigi 212. A táj szép volt, nem volt vele gond, csak a kedvünk lett picit rosszabb, főleg hogy be kellett menni a poros major területére. Itt legalább volt egy kék kút, gyorsan meg is fürödtünk, aztán kitaláltam, hogy próbáljuk meg felhívni Milcsit és anyukámat otthon, hátha attól jobb kedvünk lesz. Beszélgettünk egy kicsit, Milcsi küldött puszikat és kiabált nekünk, ez tényleg jó volt. Jött is a következő váltóhely hamarosan, ahol szerettem volna elmenni wc-re. De mivel a wc-ket a legtöbb helyen úgy rakták le, hogy pont az ellenkező irányba kellett menni több tíz métert, mint amerre az utam vezetett volna, itt (is) letettem arról, hogy bezárkózom egy zöld dobozba. Mérgelődtem is egy sort, mert a fene se fog más irányba kolbászolni feleslegesen, nem értem, miért nem gondolnak ebbe bele a szervezés során. Ezután tartottunk egy gyors értekezletet Tomival és Mikivel, a térképet nézve kiderült, hogy a következő 5-6 kilométeren nem tudnak közelben lenni a kocsival, mert minket kis utcákon kanyarogva vezetnek, nekik pedig ki kell menni a 71-es főútra a kocsival. Feltankoltunk egy-egy kulacs izóval és vízzel, hogy legyen nálunk, aztán nekivágtunk az útnak. Azt tudtuk, hogy Ábrahámhegyen kell átmennünk, de hogy konkrétan felvisznek minket a szőlőbe a Badacsony alatt, nem sejtettük. Szűk és meredek kis utcákon haladtunk, a Káli-medence 10 százalékos emelkedői ezekhez képest kutya fülék voltak. És csak mentünk és mentünk felfelé, a sík és lejtős részeken kocogtunk, de leginkább gyalogolva haladtunk, volt, hogy a térdünkre támaszkodva. A csapatok és a bringások is meglepődtek ezen a részen, hallottunk pár kedves megjegyzést, és mi is szidtuk azt, aki ezt kitalálta. Anita persze pont jókor hívott, hogy meginterjúvoljon az Index számára, hogy épp hogy vagyok, hát elmondtam neki.

11038993_10205747131611512_2376150978706858374_o.jpgA csúcson pedig lőttünk egy „lóf@szos” szelfit, csak hogy legyen olyan is – bár a Balaton pont nem látszik rajta, de mivel az egész verseny során alig láttuk a Balatont, szinte mindegy is. Nagy nehezen felértünk a „csúcsra”, ahonnan már csak le kellett ereszkedni, csodás volt lefelé totyogni a poros, nagy köves úton arra koncentrálva, hogy nehogy seggre essek, nehogy kitörjem a bokám, vagy valami hasonló. Lélekben picit megtépázott ez a szakasz, és úgy láttam, Milánt is. Nagy nehezen leértünk a Varga Pincészethez, ahol a leginkább az foglalkoztatott, hogy hol van a wc-jük, mert nekem sürgős elintéznivalóm van, plusz szeretném legalább a kezem és az arcom szappanos vízzel megmosni. A fiúk a bejárat mellett tudtak parkolni, így náluk kezdtünk, feltankoltuk a kulacsokat, ettünk pár falatot, majd indultunk tovább. Meg is lettek a toi-toi-ok, én be az egyikbe, Milán a másikba, gondoltam, majd ha végeztünk, kint találkoztunk. De mikor kimentem, Milán még sehol, vártam picit, kérdeztem az ott lévő futókat, látta-e valaki esetleg, de mondták, hogy még biztos nem jött ki, vagy bement az épületbe az ottani wc-be. Gyorsan beugrottam én is, hogy ha van rendes mosdó, legalább tényleg megmosakodjak, ez sikerült, közben Bányainé Erikával futottam össze, váltottunk pár szót, majd mentem kifelé, hogy hol a férjem, menjünk tovább. De Milán sehol. Kiabáltam a nevét, válasz nincs, hát akkor felhívom. Nagy nehezen felvette a telefont, kiderült, hogy már lement a pincén keresztül, és a túloldalon vár. Picit ideges lettem, hogy miért nem tudott megvárni, ha már eddig együtt szórakoztunk, no de sebaj, megvan, akkor irány utána. Beléptem a pince lejáratához, ahol közölték, hogy „vigyázz, csúszik!”. Hát köszönöm szépen, 95 kilométer után igazán remek, hogy leküldenek egy lépcsőn, ami még csúszik is, kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csússzon el ő. Két kézzel kapaszkodva, óvatosan lementem a lépcsőn, ahol egyszerre vágott fejbe a kinti kb. 30 fok után a hideg, kb. 10 fokos levegő, és az átható alkoholszag. Konkrétan öklendezni kezdtem, és nagy erő kellett hozzá, hogy ne cifrázzam össze a pincét a gyomortartalmammal. De lehet, hogy azt kellett volna, jelezvén, hogy ez mennyire barom ötlet volt. Haladtam közben, követve az útvonal-jelzéseit, küzdve a gyomrommal, miközben egy fotós közölte velem, hogy ő most lefotóz, mosolyogjak. Mondtam neki, hogy haha, inkább lehányom – de azért lefényképezett, elég fura fejet vágtam.

8133.jpg

Végre kijutottam a szabadba, ahol a hideg után most a hőség vágott fejbe. Milánt is megtaláltam, nyújtott, aztán mondta, hogy a kerítésen kívül valaki elájult. A kerítésen kiérve láttuk, hogy a valaki sajnos Dia, oda is mentünk hozzá, hogy megnézzük, mi van, már hűtötték, itatták, szerencsére magánál volt, de mondta, hogy innen nincs tovább. Megölelgettem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy nagyon vigyázzon magára, közben jött a kísérője, Mariann, mi meg gyorsan továbbálltunk, hogy ne ott bőgjem el magam. Lelkileg nagyon rosszul érintett látni Diát ebben az állapotban, pityeregtem egy sort. De menni kellett tovább, összeszedtem magam, és próbáltam az előttünk álló szakaszra koncentrálni, ahol szintén nem tudtunk a fiúkkal menet közben összefutni, mert mi bent mentünk a Római úton a Badacsony alatt, ők pedig kint a főúton. Ez a szakasz borzalmas volt, nem volt benne egy egyenes méter sem, hullámzott fel és le, és sajnos éreztem Milánon, hogy sem testileg, sem lelkileg nincs 100 százalékos állapotban. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de arra jutottam, hogy csak úgy, ha ott maradok mellette, haladunk együtt, de inkább nem szólunk egymáshoz egy szót sem, mert abból semmi jó nem fog kisülni. A kommunikációnk kb. abból állt, hogy megkérdeztük egymástól, kér-e a másik inni, vagy sem. Nagyon agyaltam közben, hogy hogy lehetne innen felállni, próbáltam magam felspanolni, hogy ne rántson a mélybe ez a hülye hangulat, ami akkor és ott jellemző volt ránk. 12 óra eltelt már a versenyből, és mi még nem értük el a 100 kilométert – ez nem volt túl jó jel. Milán egy idő után mondta, hogy ő nem érzi magában az erőt, nagyon hiányoznak neki a térdsérülése miatt kimaradt hosszú futások, menne, csinálná, de érzi, hogy ez így nem fog menni, eljön még egy darabig, de aztán ki fog állni. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, de egy biztos volt, hogy nem próbálom meg rábeszélni a folytatásra, mert ez az ő saját döntése, ő érzi, mit akar csinálni. Mondtam neki, hogy elfogadom a döntését, azt is, ha közben meggondolja magát.

Az én fejemben is komolyan megfordult a kiszállás gondolata, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nekem mennem kell tovább. Nagy nehezen eljutottunk a kocsiig, ott ismét bőgtem egy sort, hogy kieresszem a feszültséget, mondtam pár olyan mondatot is, amit nem gondoltam komolyan, és Milánnak is rosszul esett, kicsit vitatkoztunk egymással. Azt mondtam ugyanis, hogy nem igaz, hogy már megint nekem kell megmenteni a család becsületét. Pedig a családunk becsületén nincs mit megmenteni, hiszen senkinek nem tartozunk elszámolással magunkon kívül, a mi döntésünk, hogy tovább megyünk-e egy versenyen, vagy sem. Milán reálisan felmérte a saját állapotát, hogy valószínűleg végig tudna menni ugyan, de szintidőn belül nem érne be, ezért nem érdemes leamortizálnia magát, mert attól senkinek nem lesz jobb. Jól ismeri magát, a testét, tapasztalt, okos, objektív tud lenni magával, eldöntötte, és ez lett.

Én összekapartam magam, üvöltős hangerőre kapcsoltam a zenét a fülemben, magamhoz vettem egy kis kaját, ittam, majd elindultam, dühöngve, idegesen. Ebben az állapotomban jött szembe Nicol, Bocsi, Tandi és Krisz, akik örömmel üdvözöltek, bár én legszívesebben köszönés nélkül mentem volna el mellettük, mint aki észre sem veszi őket. De ezt persze nem tettem meg, mert ők mind olyan emberek, akiket szeretek, akik drukkolnak nekem és támogatnak, így picit panaszkodtam nekik, aztán tovább indultam. Jött a Szigliget előtti szakasz, ami picit hullámzik, de alapvetően szeretem, tavaly itt futottunk Zsoltival együtt, itt jött a 100 kilométer, ahol jól voltam, jókedvvel futottam. Most egy nagyon más állapotban voltam, hol bőgtem, hol káromkodtam, hol csak magamban beszéltem, de ami a lényeg, futottam, egész tempósan. Eszembe jutott Gabi mit írt a verseny előtt: „UB közben nyugodtan "beszélgess" velem, tudod, hogy ha kérdésed, vagy gondod van, mit mondanék. Ott leszek a fejedben.” És tényleg ott volt, arra gondoltam, hogy Sárvár után megdicsért, hogy milyen szépen fókuszáltam, tudtam a célom, és végig erre koncentráltam. Itt is ezt kellett tennem. Célba akartam érni, Milánért, Milcsiért, akinek megígértem, hogy viszek neki célszalagot (én hülye, minek ígérek ilyeneket???). Mondogattam félhangosan, a futólépéseim ritmusára, hogy fó-kusz-fó-kusz, és meg-csi-ná-lom-meg-csi-ná-lom. De közben azért erősen dolgozott az agyam. Hogy jobb lenne hazamenni a fenébe, és nem itt szívatni magam még több mint 15 órán keresztül. Hogy ne legyek már ennyire önző, hogy kiszúrok a három fiúval, hogy még miattam zötyögjenek egészen Aligáig a kocsiban. Hogy menjünk haza, hogy Tomi hadd menjen Ibi és a két bébi után, akiket már egy hete nem látott. Hogy öcsém is biztosan szívesen pihenne, mert jó sokat dolgozott mostanában. Aztán az ugrott be, hogy azért jöttek, hogy segítsenek, bevállalták, kísérnek, menjünk tovább, hiszen értük is meg kell csinálnom, hogy ne legyen felesleges az, hogy szabadságot vettek ki miattunk és utaztak le a Balatonra a pihenés helyett. És ha már eljöttünk, kifizettük azt az irdatlan sok pénzt a nevezésre, szállásra, kajára, mindenre, akkor legalább egy szalagunk legyen a végén. Ilyen gondolatok zakatoltak a fejemben, nem volt egyszerű szakasz.

Valahol a szigligeti vár utáni hosszú egyenesben meglepetésemre beértem Lesi Zolit, aki gyalogolt. Leálltam mellette, kérdeztem, hogy van, mi a helyzet, nem akar-e futni esetleg velem, de nem akart. Beszélgettünk, hogy nem érzi magát jó formában, el sem kellett volna indulnia, mert ez így nem volt jó döntés, és ki fog szállni. Én viszont mindenképpen menjek tovább, ne adjam fel, erős vagyok és kitartó, meg fogom tudni csinálni. A vasúti átjárónál lévő frissítőig mentünk együtt, ott elköszöntem és kocogtam tovább. Zoli mondatai picit jobban helyre tettek, elterelték a gondolataimat a kiszállásról. Marosi Peti szurkolt az árokparton, vele is váltottam pár szót futás közben, rég találkoztunk, jó volt látni. A srácoknak közben mondtam, hogy az ujjatlan trikót lecserélném rövidujjúra, így a következő váltópontnál Tomi várt, pólót cseréltem, kaptam egy vizet és mentem tovább. Tresó Gabi és Bátka Niki voltak a váltóponton, örültem nekik, Gabi jött velem, és ő is segített az átlendülésben. A frissítőnél pedig épp Nicol közeledett futva, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, innentől kezdve együtt haladtunk szépen futva és beszélgetve.

Itt dőlt el végleg, hogy továbbmegyek – ehhez kellett Zoli, Gabi és Nicol társasága, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont jókor mondtak pont jó mondatokat nekem. Útközben Nicol csapata szurkolt, jó volt őket látni. 120 kilométernél lemaradtam Nicoltól, kellett egy kis séta, közben kezdett sötétedni, de még lehetett látni. Egyébként 10 kilométerenként ki voltak téve a kilométertáblák NN-es tulipános táblákon, ez nagyon tetszett, mert így jobban tudtam, hol tartok, és akár részidőt is tudtam nézni. Ekkor ért utol Mariann, Dia kísérője, elkezdtem kocogni mellette, közben elmesélte, hogy Dia jobban van és visszavitték a célba, komoly baja nincsen. Együtt értünk be Vonyarcvashegyre, Tomi ott várt a fejlámpámmal és a fényvisszaverő mellénnyel, hogy lássak és látható legyek, ettem egy kis rizst a frissítőben (életemben először ettem rizst), aztán irány tovább. Innentől ki voltam világítva, mint egy karácsonyfa, a lámpámnak olyan fénye volt, hogy volt, aki azt hitte, a vonat vagyok.

11112483_10205748407563410_4226427824437979890_o.jpgRobogtam is előre szépen, jólesett a sötét, a hűvös, feltámadtam, szépen haladtam, tényleg jó volt, úgy éreztem, hogy feltámadtam. Megérkeztem a gyenesdiási frissítőbe, ahol gyógytornászok is voltak, gondoltam – bár semmim nem fájt olyan nagyon –, hogy megnézetem magam, hátha valaki ki tudja roppantani a hátam, vagy ilyenek. Szóltam egy ott lévő szervezőnek, hogy egyéni vagyok, kérnék egy kis segítséget, van-e ember, aki rám tud nézni. Mondta, hogy hát ott egy kollegina épp egy egyénivel foglalkozik, ha ő végez, akkor mehetek hozzá, várjak. Mellette két masszázságyon két váltóssal beszélgetett két másik ember, de semmit nem csináltak igazán, de velem sem foglalkoztak, úgyhogy fogtam magam és továbbálltam. Dühöngtem kicsit, hogy elcsesztem 3 percet azért, mert azt hittem, hogy majd kapok egy kis segítséget, hogy jobban tovább tudjak haladni, és dühöngtem azért, hogy ha meghirdetnek valamit, akkor miért nincs elegendő ember hozzá, hogy egy „szolgáltatást” tudjanak nyújtani. Tepertem előre, és hamar be is értem Keszthelyre, a pontra. Kértem egy kávét, ittam, aztán néztem, hogy hol vannak a fiúk. Hívtam is őket, hogy merre vannak, mondta Tomi, hogy ők még nem értek ide, de sietnek. Magamban röhögtem, hogy megismétlődik a tavalyi eset, amikor Milán várt Masura, mert még nem ért oda a pontra. Most én vártam a három fiúra, de szerencsére hamar megjöttek, addig nyújtottam egy jót. Milán mondta, hogy kb. 6 perces tempóban megyek, mit csinálok? Mondtam, hogy hát futok, mit csinálnék? Kaptam frissítést, meg a vékony hosszú ujjú felsőmet a derekamra kötöttem, hogy ha hűvösebb lenne, fel tudjam venni, aztán indultam tovább, be a tök sötét susnyásba. Érdekes, de szerettem ezt a szakaszt, hallgattam a zenét, hol futottam, hol gyalogoltam, jöttek és előztek a csapatok. Egyszer két bicajos előzött meg, az egyikük pedig mondta, hogy na, te vagy a Lacika lila haverja. Röhögtem, oldalra néztem a srácra, hogy igen, én vagyok, te meg Pázmányos voltál, és ismerlek.

A fiúk közben hívtak, hogy nem tudnak megállni a frissítőnél rendesen, kell-e valami, vagy mehetnek-e tovább. Továbbengedtem őket, hogy akkor majd a „túloldalon” találkozunk Balatonberénynél, ők addig tudnak pihenni, én pedig majd odaérek. Kocogtam, nem volt semmi gond, a lámpám fénye ugyan kezdett halványulni, de ettől még simán láttam, így az egyik tök sötét beugró részben felismertem Kareszt, aki ott ült egy kis kempingszéken a feleségével. Odarohantam és a nyakába ugrottam, úgy örültem neki, hogy látom. Mondta, hogy a Deli csokimat már megette, mert azt hitte, már elmentem, de a meglepetés miatt, hogy ott volt, ezt meg tudtam neki bocsátani. Picit jött velem, aztán elzavart futni, így hát mentem. Egy-két egyénivel kerülgettük egymást, majd egy srác mellé értem, aki egy hatalmas magyar zászlóval a kezében futott. Lassan, de biztosan beértem Berénybe, megtaláltam a srácokat a kocsinál, frissítettem, fejlámpát cseréltem, letettem a derekamról a hosszú ujjú pólót, és indultam tovább. Megláttam azt a presszót, ahol tavaly mosakodtunk és wc-ztünk, gondoltam, megint teszek egy próbát – a tulajdonos mondta, hogy persze, menjek, és ugye tavaly is találkoztunk, amikor futottam? Mondtam, hogy igen, akkor is itt voltam wc-n, és köszönöm a lehetőséget. Mosakodtam, aztán irány tovább. A váltóhelyen „helló Hanka” felkiáltással mellém szegődött egy srác, akit Optivita versenyekről ismerek, dumáltunk egy jót, aztán a következő kb. 10 kilométeren azon gondolkodtam, hogy mi a neve, amit egyébként tudok, de most itt sehogy sem akart eszembe jutni, de mivel mondta, hogy majd még úgyis találkozunk, eldöntöttem, hogy meg fogom tőle kérdezni. (Meg is kérdeztem, Gábor.)Ez a szakasz egészen jól telt, eddig végig zenét hallgattam, leginkább a Wellhello és a Linkin Park dominált, de most letettem az mp3-at, hogy töltsék egy kicsit, ne merüljön le teljesen.

Futottam, gyalogoltam felváltva, jött az az utca, ahol tavaly nagyon szenvedtünk, a hosszú balatonmáriafürdői egyenes szakasz, aminek sosem lesz vége. Meglepő módon viszont aránylag gyorsan eljutottam az Optivitás frissítőhöz, ami előtt valaki elém toppant és galád módon közölte, hogy egyrészt bele fog világítani a fejembe a fejlámpájával, másrészt pedig le is fog fotózni. A vakító fénytől nem láttam, ki ez az őrült, aki molesztál, de igyekeztem kedves lenni vele. Szerencsére a kezembe nyomott egy sapkát, hogy ezt majd megkapom, és a lámpáját is lekapcsolta: Larzen volt az, akinek így már tudtam örülni. Kérdezte, hogy vagyok, közben bekísért a pontra, ahol Jutka már perdült is elém, hogy mit kérek. Kávét kértem, sajtot most nem kívántam. Larzen közben mesélt, hogy a Gizionok milyen szuperjól futnak, ő mit futott eddig, szóval tartott, jól elterelte a figyelmem a saját nyomoromról. Elment helyettem megnézni a parkolót, hogy ott van-e a kocsink, de nem volt, gondoltam, hogy a fiúk továbbmentek, Larzen fel is hívta volna őket nekem, de mondtam, hogy nem kell, hadd pihenjenek. Jobb is volt, hogy nagyobb távolságokra álltak meg, mert így motivált voltam a haladást illetően, nem álltam meg mindenütt, tudtam menni. Tovább is álltam a pontról, jött Balatonfenyves és Alsóbélatelep, útközben meglett az autó is, a csomagtartóból kivettem, ami kellett, a fiúk aludtak, én mentem tovább. Picit rossz volt őket látni, szívesen befeküdtem volna én is, de én nem erre szerződtem, nekik pedig kellett egy kis pihenés, hogy majd a végén haza tudjanak vinni. Az mp3-at is magamhoz vettem, hogy a zene újra motiváljon, igyekeztem 2-3 számot futni, 1-et meg gyalogolni – jót röhögtem a magam által felállított szabályon, amikor egymás után jöttek a 7-8 perces zeneszámok, de tartottam magam a döntésemhez. És így jól is haladtam. Gyaloglás közben néha elővettem a telefonom, megnéztem a neten a híreket, írtam a Facebookra is a Gizionoknak. Főként csapatokkal találkoztam, de valahol itt került a látóterembe Kóti Pityu és a bringása, aki utolért, fájt a térde, de Jutka befáslizta neki, és attól jobban lett, épp nagyon futott, mondta, hogy a következő pontig fut. Mentem vele, hogy együtt hátha jobban tudunk haladni, egész szépen mozogtunk. Pityu nagyon aggódott, hogy nem fog beérni, de ahogy elkezdtünk számolni, mondtam neki, hogy ha végig mozgásban tud maradni, és tud futni is, akkor ennek meg kell lenni, menjünk együtt, amíg tudunk. A frissítőig együtt is mentünk, én itt lemaradtam wc-zni, aztán egy ponttal később beértem, ott ő maradt le, így kerülgettük egymást. Szabó Bélával is kerülgettük egymást egy darabig, Fonyódnál hagytam el őt.

Közeledett a hajnal, és bár kávéztam, meg zenéltem, éreztem, hogy kezd rám törni az álmosság, és a gyomrom is fájni kezdett. Pityuékat is elengedtem, mondtam, hogy fusson, én most sétálok, valahogy rendbe szedem magam. Ha futottam, nem voltam annyira álmos, ezt szerencsére Sárváron megtanultam, így most inkább futva igyekeztem átvészelni ezt az időszakot. Pont a legdurvább küzdelem kellős közepén fékezett le mellettem egy gyorsvonat Larzen képében, mondta, hogy a váltóhelye kb. 2-3 km, de jön velem az én tempómban. Nagyon örültem neki, mert ahogy beszélt hozzám, kevésbé voltam álmos, így kisebb volt az esélye, hogy fejjel beleálljak a betonba. A csapatról mesélt, a gyerekekről faggattam, igyekeztem beszéltetni, hogy míg rá figyelek, addig se aludjak el. Kocogtunk is, gyalogoltunk is, mondtam Larzennek, hogy teljesen elvesztettem a tempóérzékemet, a távolságokat sem érzékelem, nem tudom, hogy haladok, milyen távokra vagyok, nem tudok ezzel mit kezdeni, csak megyek előre, amerre kell, és egyszer majd csak célba érek. És tényleg, el is értünk a váltópontra, ahol Larzen előrement váltani, én meg bemásztam a kocsiba a dzsekimért, mert esett az eső. A ponton kérdeztem, van-e levesük, de nem volt, pedig tavaly ott ettünk egy jót. Próbáltam nem csalódott lenni, de ilyenkor már bármin ki tudok borulni, ami nem úgy van, ahogy elképzelem. Mentem tovább, jött az a rész, ahol tavaly megálltunk vízhólyagot durrantani, hiányzott, hogy most nem voltak ott autóval, de ezen is túl kellett magam tenni.

Már 24 órája voltam úton, számolgattam, mi a helyzet, ezzel eltelt egy kis idő, mert amúgy is béna matekos vagyok, futás közben pláne kikapcsol az agyam. Az viszont biztos volt, hogy 175 kilométer felett sikerült mennem 24 óra alatt, vagyis hoztam azt, amit tavaly. Méghozzá úgy, hogy tavaly 108 kilométernél voltam 12 óra alatt, most meg 100 alatt, vagyis az éjszaka egy tízest hoztam saját tavalyi önmagamon. Ennek örültem, viszont egyúttal az is tudatosult, hogy hiába vagyok ugyanott, mint tavaly, most 8 kilométerrel többet kell még megtennem, hogy célba érjek. Na, ennek nem örültem túlzottan, még ha előre tudtam is, hogy idén tovább kell menni. Leértem a Balaton part közelébe, most nem volt olyan viharos, mint tavaly, bár esett az eső és fújt a szél, de tavaly sokkal rosszabbul voltam már ezen a részen, fáztam nagyon, most szerencsére ugyanabban a kis gatyában voltam egész éjjel, és még így is sokszor volt melegem. A települések összefolytak, fogalmam nem volt, hogy épp hol vagyok, csak azt, hogy hányadik kilométernél.

Az utolsó maraton gondolatát iszonyú nehezen emésztettem meg, mentem már egy csomót, és még mindig van 40 kilométer? Ne már! Én ezt már unom! De mennem kellett tovább, hiszen eldöntöttem. Sokszor átsuhant az agyamon, hogy a következő találkozónál fogom magam és beülök a kocsiba, de erre mégsem került sor, szerencsére. Sosem hagytam el magam annyira, hogy feladjam, de sosem bőgtem még ennyit egy versenyen, mint itt. Sokszor rám tört a sírás, és engedtem is neki, hadd jöjjön ki, nem érdekelt, mikor ki lát. Itt jött az a szakasz, amit két éve a BMW csapatban futottam, tudtam, hogy majdnem 10 kilométerre van a következő váltópont, és nagyon lassan fogok odaérni, előre utáltam az egészet. Közben a fiúk hoztak kávét, meg akartak állni mellettem, de elzavartam őket a frissítőpontra, hogy ott adják oda, addig nem állok meg, ha már futok. Mérges is voltam emiatt, meg amiatt is, hogy nem tette bele a cukrot Milán előre a kávéba, és nekem még arra is várnom kellett, úgyhogy inkább csak magamban puffogtam, és nem küldtem el a fenébe a kiszolgáló személyzetemet. Nagyon nehezen jött el a pont, ahol wc-re szerettem volna menni, de a wc-t megint úgy tették le, hogy vissza kellett volna menni 300 métert – erre nem voltam hajlandó, és hangosan dühöngtem, hogy nem értem, hogy miért nem lehet irányba tenni a toi toi-okat. Kértem egy levest, azt kortyolgatva haladtam tovább, és közben hangosan zokogtam, mint egy őrült. Egy rohadt wc miatt. De bokrot, alkalmas helyet nem találtam a wc-zésre, arra pedig nem voltam hajlandó, hogy csak úgy az út szélén intézzem el a dolgom, ennyi méltóságom még volt. Megittam a levest, és megláttam a srácokat, mondtam hogy álljanak úgy a kocsival, hogy mögötte tudjak pisilni, mert már nagyon kell, Milán jött egy pléddel, és azzal takart el. Jelentősen megkönnyebbültem, nagy nehezen el is értem a Suhanj! ponthoz, ahol Péter és Steve felesége informáltak, hogy mekkora verseny volt az élen, és hogy egyébként mi újság, elmeséltem én hogy vagyok, Milánt, aztán ittam egy kólát és mentem tovább.

Szántód jött, itt az a szörnyű aszfaltos szakasz, ahol nem szerettem futni, aztán le a partra – és itt jött a meglepetés: kiküldtek minket egy kavicsos sétányra! 195 kilométernél, egy kavicsos sétányon haladtam, én, akinek még a sima aszfalton is mindig belemegy a kő a cipőjébe. Égett a talpam, olyan csúnyán káromkodtam, ahogy csak tudtam, mindenkit a fenébe kívántam, aki ezt a kavicsos szart kitalálta. Egyszerűen nem értem! Szívattak a pincészettel, előtte a szőlőhegyekkel, most ez a kavicsos izé, komolyan, ha magamat akarom még inkább megszívatni, akkor benevezek a Spartathlonra, mert ott tudom, hogy lesz meleg, lesz hegy, lesz lejtő, lesz minden – de ez egy Balaton kör, amit tavaly, elsőre, ehhez képest vigyorogva teljesítettem, pedig az sem volt egy sétagalopp. Ezt jól elmondtam Milánnak is, aki a váltóponton várt, leültem egy padra, és hangosan ordítva bőgtem, hogy mi a lópikulát csinálok én itt, menjünk haza a fenébe és mindenki kapja be. Meghallgatott, mondta, hogy szerez nekem meleg teát – ez nem sikerült - , aztán menjek tovább, hiszen nemsokára itt a vége, erős vagyok, meg tudom csinálni. Szerencséjére Sárváron megtanulta, hogy nagyon nem szabad dicsérni, mert attól ideges leszek, de ezt most még pont el tudtam viselni. Továbbindultam, és előre rettegtem a Siófok előtti hosszú üdülőterülettől, majd Siófoktól, ahol semmi nem történik már, egy nagy hosszú egyenes vacak az egész. Egy-két egyénit láttam a közelemben, csapatok is alig jöttek, úgyhogy egyedül haladtam. Futottam, gyalogoltam felváltva, ahogy éppen kedvem volt, próbáltam többet futni, mert még mentek a lábaim. Elhagytam a 200 kilométert, megnéztem az időm, de már nem emlékszem rá, mondjuk 201-nél volt mérés. Nagy nehezen átvergődtem Siófokon is, amikor a körforgalomban megláttam, hogy Lőw András kocog felém vigyorogva, megölelt, megpuszilt, biztatott. Azt hittem, ő már beért és visszajött, de mondta, hogy kiszállt ő is. Mindig annyira tudok örülni Andrásnak, ő egy óriási példaképem, és annyira jólesik, hogy mindig drukkol, gratulál, pedig fényévekkel előttem jár a futásban. Lesi Zoli és Kulcsár Andris is ott voltak, ők is drukkoltak, Zolinak mondtam, hogy köszönöm, hogy továbblendített, nélküle nem biztos, hogy itt lennék most. A találkozás erőt adott, aztán a fiúkkal is találkoztam. Kezdett ismét nagyon meleg lenni, mondtam, hogy álljanak meg sűrűbben, hogy tudjak inni, cipelni nem akarok semmit, viszont szomjas vagyok. Így megálltak kb. kilométerenként, itattak, és Milán egy gélt is belém diktált, meglepődött, hogy nem tiltakoztam ellene, de éreztem én is, hogy szükségem van még rá, hogy be tudjak menni a célba. Közben ismét bőgtem egyet, megláttam egy gyerekével sétáló anyukát, eszembe jutott Milcsi, és sírva fakadtam, de gyorsan abba is hagytam, hiszen bőgve nehéz futni, nekem meg azt kell tennem, ha célszalagot akarok vinni a kicsikémnek. Az út végig a vasút mellett haladt, tiszta por volt minden, mert éppen építették a vasutat, szerencsére a munkások jó fejek voltak és nem szóltak be, pedig számítottam rá, hogy lesznek megjegyzések.

A fiúk mondták, hogy most látták előttem Levit és Szabit, Levi gyalogol, menjek, érjem utol őket, menjek velük. Mentem is, hamar utolértem Szabit, aki a biciklivel lassongott, dumáltunk egy sort, majd befogtuk Levit is, akit próbáltam futásra bírni, jött egy picit, de mondta, hogy beálltak a lábai, nem tud jönni. Én viszont éreztem, hogy ezt a hátra lévő kb. 5-6 kilométert jó erőben be tudom húzni, tudok futni, méghozzá emelkedőn is felfelé, elkezdtem haladni. A fiúk mellém értek, mondták, hogy bemennek a célba, és ott várnak. Tomival elköszöntünk egymástól, megköszöntem, hogy eljött, és elengedtük Ibihez és a babákhoz vidékre, hogy velük is lehessen. Futottam, volt még frissítő, ott ittam, és haladtam tovább. Egyszer csak Gyerünk,Anyukám Nóri jött velem szemben vigyorogva, örömködve, kiderült, hogy egy ideje engem várt már, persze közben egy teraszon pihentek a férjével. Szuper volt, hogy felbukkant, jót beszélgettünk, aztán visszaküldtem, én meg futottam a cél felé. Beértem Pityut, akinek ugye megmondtam, hogy meglesz, aztán Gansberger Nóri várt az út mellett, megitatott, és mondta, hogy Dóri a célban izgul értem, siessek. Megérkeztem a Club Aliga kapujához, adtam egy pacsit a parkoló kocsinknak, és futottam, ahogy csak tudtam, pacsiztam Diával és Mariannal, majd ráfordultam a célegyenesre. Milán és Miki ott vártak vigyorogva, lecsippantottam a chipet, a szpíker bemondta a nevem – nem cseszték el a befutómat! – lepacsiztam Sanyosszal, Dórival, és bekocogtam a célba.

11147214_964042336961234_3176814026984139925_o.jpg

Várt a kifeszített célszalagom, rögtön a kezembe kaptam, készült a célfotó (köszi Áron!), és kaptam is az érmet. Milánt és Mikit is odarántottam, velük is kértem fotót, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna a célba érkezésem. Persze Milán nyakába borulva elsírtam magam, aztán Miki nyakában is folytattam a pityergést. Megcsináltam ismét, el sem hiszem! 30 óra 50 perc 1 másodperc alatt futottam 220,9 kilométert. Ha Sárvár durva volt, akkor ez most annak az ötszöröse, soha ennyi nehézség és lelki kín nem volt még velem futás közben. Örülök, hogy fizikailag jól bírtam, de lelkileg nagyon nehéz volt. A frissítés végig nagyon jól ment, egy-két kis hányinger és gyomorfájás volt csak, minden bent maradt, hasmenés nem volt, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. És végül is a lelki dolgokon is túl tudtam magam tenni, vagy egyedül, a fiúk, vagy a pont jókor felbukkanó ismerősök segítségével. Futás közben persze számtalanszor elátkoztam magam, amiért már megint nekivágtam egy ultrának, megfogadtam, hogy soha többé nem jövök Ultrabalatonra, és legfeljebb 12 órás versenyeken indulok, elég az nekem. Mára már letisztult a helyzet, és tudom, hogy akkor csak a feszültség szólt belőlem, és amíg tudok futni, addig fogok is, nem hagyom ezt én abba. Hosszú még az utam, mennem kell tovább, vannak még céljaim, terveim, szeretnék még fejlődni. Amit itt most szerettem volna, hogy 28 óra körüli idővel beérjek, nem jött össze, de ennek most így kellett történnie, mindennek oka van. A pofont nem most kaptam meg, és igazából ez számít, meg az, hogy haza tudtam vinni a Milcsinek megígért célszalagot is.

A célban Dórival is összeborultunk – Nórival megnyerték a női párost a kis ügyesek, a Kisházi házaspárral is gratuláltunk, Márton Attila is gratulált, Csákány Krisztával is megöleltük egymást. A masszázssátor felé vettük az irányt, befeküdtem gyúratni, nagyon jó volt, ez egy jó pont a szervezésben, a masszőr lány kellemesen átmasszírozta a lábaimat – és megdicsérte Mikit, hogy érezhető volt, hogy voltam masszírozva menet közben, mert jó állapotban voltak a lábaim. Utána, ha már le kellett vennem a cipőt és a zoknit, kezelésbe vettem a vízhólyagokat, 3-4 volt belőlük a szokásos helyeken, és egy vérhólyag, de nagyon jól megúsztam az egészet. Ezután azt terveztem, hogy elmegyek hányni, hogy ne a kocsiban legyek rosszul, már bevált, hogy üres gyomorral megyek haza, és nem akkor kezdek el rókázni, amikor kiszállok a kocsiból. Ám éreztem, hogy szédülök, mondtam is Milánnak, hogy nem érzem jól magam, a következő emlékem pedig az, hogy fekszem a földön és Miki tartja a lábaimat. Elájultam, de szerencsére hamar jobban lettem. Kaptam vizet, és Dóri mint egy anyuka, úgy etette velem a szőlőcukrot. Emiatt a kis incidens miatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, és nem várjuk meg az eredményhirdetést, úgyhogy elintéztem még, amit el akartam, beültünk a kocsiba és hazajöttünk. A kocsiban aludtam egy jót, így kevésbé fáradtan, de annál fájóbb végtagokkal totyogtam be a lakásba. Az utcán furán néztek rám az emberek, eszembe is jutott, hogy kellene olyan Finisher póló, aminek az van a hátán, hogy „Ne röhögj, most futottam körbe a Balatont!”. Milcsi és Anya nagyon örült nekünk, Anya megint mondta, hogy jövőre nem jön bébisintérnek, mert úgy aggódott, mondtam, hogy tavaly is ezt mondta, szóval ezt majd megbeszéljük.

11011016_964042333627901_4795715999722651761_o.jpg

Értékelés a végére

Nagyon nehéz volt ez az Ultrabalaton. Féltem a csípőm miatt, de annak pont nem lett baja. Sok holtpontom volt, ennyi szopóbódét még nem építettem fel egyetlen versenyen sem, szerencsére mindegyikből ki tudtam jönni valamilyen módon. A tavalyi UB ennél könnyebb volt, pedig akkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Most ezzel eléggé meg kellett küzdenem, de én kerekedtem felül.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm…

Milánnak
Milcsinek
Anyukámnak a bébiszittelést, aggódást
Mikinek, hogy eljött és segített, most volt először ilyen versenyen, de tökéletes supporter volt
Tominak, hogy a tavalyi után idén is bevállalt minket, és a családja helyett velünk töltötte a hétvégét
Gabinak, hogy ismét felkészített, bízott bennem, hitt bennem
Vandának, hogy helyrerakta és kezelte a csípőm, hogy futóképes legyek
Krisznek, hogy a rendszeres masszázzsal ő is hozzájárult a csípőm javulásához, és az izmaim jó állapotához

Köszönöm az együtt futást Lubics Gyurinak, Csákány Krisztának, Nicolnak, Larzennek, a biztató szavakat Lesi Zolinak, Tresó Gabinak és Lőw Andrásnak (őket azért emelném ki, mert nekik köszönhetek a legtöbbet). És mindenkinek köszönöm, aki menet közben drukkolt, biztatott, szólt hozzám akár egyetlen szót is, futottunk együtt akár csak 3 métert is.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0

Számomra ez az idei Ultrabalaton dala. Minden sora igaz és az enyém! Sokszor hallgattam éjszaka, de akkor inkább csak a ritmus segített jobban haladni, ám két nappal később leesett, hogy a szöveg egy az egyben az én versenyemről szól. 

 

Fotók: saját, Szabi, Szaszafotó, Ironphoto, UB, Varga Pincészet

Az élet, meg a futás apró örömei

A székesfehérvári 12 órás óta túlzottan nagy történések nem voltak körülöttem, mégis úgy gondoltam, hogy pár dolgot szeretnék "megörökíteni", csak néhány gondolat erejéig.

Élmény 1.

Egy héttel a 12 órás után ismét volt Kvázibárki Gerilla Maraton - és most Félmaraton is. Most csak a félmaratont vállaltam be, nem lett volna túlzottan okos dolog maratont futni, bár teljesen jól voltam a 12 órás után, nem célom kizsigerelni magam. Hiszen az év két nagy és igazi versenye még előttem áll. Március 15-én reggel 7-kor volt a rajt, stílusosan a Pilvax közből.

gerillafelmar.jpg

Annamarival futottunk végig, mindketten egy laza edzést szerettünk volna, jólesően, úgyhogy nem nyomtuk nagyon. Ahhoz képest, hogy soha nem futottunk még együtt, szerintem jó volt így együtt, egy ritmusban mozogtunk, nem igazán kellett egymásra várnunk (csak rám egy picit akkor, amikor bekéreckedtem pisilni a Műegyetem egyik kollégiumába), szépen haladtunk. Az útvonal jó volt, a Belváros után átmentünk Budára, fel a Várba, majd a Lánchídon át az Andrássy úton keresztül a Hősök terére, ott volt a befutó. Jópofa volt, és pont elég.

kvazibarkifelmar.jpg

Élmény 2.

Apró sikerélmény, és tiszavirág életű, de nekem azért sokat jelent: a 12 órás eredmények felkerültek a DUV-re, és mivel még elég kevés a verseny, meg az eredmény ilyenkor, ezért a 10. helyen állok per pillanat. Én mint hobbisportoló anyuka, ezt sikerként fogom fel, annak ellenére büszke vagyok rá, hogy tudom, hogy ennél jóval hátrébb fogok kerülni, mert nagyon sokan lesznek, akik az én eredményemnél jobbat futnak majd idén. De akkor is, és addig is örülök neki, hogy valamiben - legalább átmenetileg - 10. legjobb lehetek a világon! Szerencsére sok magyar van még rajtam kívül az élmezőnyben, külön öröm, hogy ezeket a szuper csajokat személyesen is ismerhetem, egy pályán futhatok velük és tanulhatok tőlük.

12orasranglista.jpg

Élmény 3.

Folytatom az edzéseket is, a múlt hét igen erős volt, 3 edzésből futottam majdnem 100 kilométert (pontosan 93-at), és lett egy 112-es hetem. Sokaknak ez egy laza hét, de nekem ez az eddigi, nem versenyes legjobb hetem, vagyis edzésekből gyűjtöttem össze. És úgy érzem, van még bennem, még ennél is nehezebb hetet is elbírnék, ha kellene. A heti hosszú edzés 50 kilométer volt, először azt találtam ki, hogy lemegyek a Balaton Szupermaraton utolsó napjára, és ott futom le, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy maradtam Pesten. Egyedül szerettem volna futni, úgyhogy a sziget helyett városnéző "túrára" indultam. Jó nagy kört tettem meg, közben fotózgattam, ha már volt nálam telefon. Egészen jól ment a futás, persze voltak nehezebb szakaszok, akkor viszont igyekeztem koncentrálni. Egy ilyen jellegű, küzdelmesebb edzés nagyon sokat erősít rajtam, később tudok meríteni belőle. Pont ezek miatt lett a mottóm és "himnuszom" a Linkin Park egyik dala, és kifejezetten az egyik sor, az It's your battle to be fought", vagyis kb. hogy ez a te harcod, amit meg kell vívnod. Harcolok, ha kell, mert ez egyedül az én választásom, én döntöttem az ultrafutás mellett. (Jelenleg épp egy hányós-hasmenéses nyavalyával harcolok, de nem adom fel ezt sem!)

 És egy fotómontázs a futásról, ha már kattintgattam pár selfie-t.

50kmfutas.jpg

 

Élmény 4.

És még egy öröm a végére: itt a tavasz, végre nem kell nyakig beöltözni! Már úgy untam a huszonöt réteg ruhát magamra aggatni reggelente.

tavasz.jpg

Élmény +1.

Bár nem futás, de számomra hihetetlen: az én drága kisfiam hétvégén már 3 éves lesz. Egy szempillantás alatt lett pici babából okos és huncut nagyfiú, hihetetlenül büszke vagyok rá, és imádom. :)

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Tökéletes évzáró - 6 órás PB és szuperkupa ezüst

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

verseny1.jpg

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

verseny2.jpg

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

verseny3.jpg

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

verseny5.jpg

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

verseny4.jpg

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

Kell az edző!

Több bejegyzésemben is emlegettem már Gabit, az edzőmet, de azt hiszem, igazán megérdemel egy saját, külön posztot is a vele való kapcsolatom, már csak azért is, mert hétről hétre önzetlenül segít nekem, hogy ne fej nélkül, hanem okosan és felkészülten futhassak az álmaim után.

2007-ben ismerkedtünk meg, akkor lettünk kollégák, és úgy emlékszem, hogy már a megismerkedésünk első napján szimpatizáltunk egymással - én vele legalábbis biztosan. Szakmai tapasztalatlanságom ellenére - lévén, első munkahelyem volt az, ahol együtt dolgoztunk - az első pillanattól kezdve egyenrangú félként kezelt, segített, bátorított, irányba állított, és mindenre megtanított, amire csak szükségem volt - amit a PR-ról tudok, tőle tanultam. A szakmai kapcsolatunk hamar barátivá alakult, és bár jó ideig nélkülöznöm kellett szakmai irányítását először a kisfiai születése, majd a külföldre költözésük miatt, a viszonyunk, úgy érzem, nem változott. Amikor Milán a fejébe vette, hogy ultrázni kezd, és elindul egy 24 órás versenyen, Gabi és férje, Balázs azonnal a szárnyai alá vette, és tanácsokkal látta el. Ahogy aztán engem is.

2011-ben, amikor kitaláltam, hogy én bizony el fogok indulni egy 12 órás versenyen, Gabi a Facebook posztom után nem sokkal jelentkezett a világ másik feléről, és felajánlotta, hogy segít, hogy ne öljem meg magam. Ekkor lett az edzőm, és a segítségével teljesítettem az első ultrámat úgy, hogy utána nem akartam elégetni a futócipőmet, hanem egyre inkább kedvet kaptam hozzá. Milcsivel terhesen nem tudtam futni, így volt egy kis kihagyás, legalább hagytam Gabit pihenni a további őrültségeim előtt. :) Aztán amikor újra elkezdhettem futni, azonnal szóltam Gabinak, hogy akkor most a nulláról legyen szíves engem összerakni úgy, hogy egyre többre legyek képes, többre, jobbra, mint előtte. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez sikerül is.

Sokan azt mondják, nekik nincs szükségük edzőre, maguktól, maguknak, úgy akarnak futni, ahogy az jólesik. Én viszont úgy érzem, nekem kell az edző. Valószínűleg nélküle már rég kinyírtam volna magam, egyik sérülésből esnék a másikba, egyik kudarc jönne a másik után. Valószínűleg kevesebbet edzenék, és több versenyre, hosszabb versenyekre járnék, gyakrabban, meggondolatlanul. És az is lehet, hogy egyáltalán nem is futnék.coach.jpg

Nekem kell az edző, mert így okosan fel vannak építve az edzéseim. Motivált vagyok, még akkor is, amikor nem vagyok motivált, mert van egy ember, aki rám szánja az idejét és az energiáját azzal, hogy hétről hétre kitalálja, összerakja a nekem megfelelő edzéseket, és vele is kiszúrok, ha nem teljesítem az adagot.
Egyelőre - lekopogom! - elkerülnek a sérülések, mert nem eszetlenül megyek előre, hanem fokozatosan haladok. Látható, érezhető a fejlődésem, hiszen sokat gyorsultam, javítottam (sokat) a félmaratoni és a maratoni időmön, egyre hosszabb távokat vagyok képes javuló tempóban futni, és aránylag stabilan teljesítek pl. a 6 órás versenyeken.
Az edzéstervemet személyesen rám, a céljaimra szabja, figyelembe veszi, hogy kicsi gyerekem és szintén futó férjem van, úgy rakja össze, hogy mindezekkel együtt minőségi edzésmunkát tudjak végezni.

Az én edzőm képes kordában tartani szárnyaló fantáziámat, visszaránt a földre, amikor valami nagyon elrugaszkodott dolgot szeretnék megcsinálni, lebeszél arról, amit nagyon nem kéne csinálnom - és általában igaza is van, hogy megakadályoz bizonyos dolgokban. Viszont velem van, amikor a nagy álmokról és nagy célokról van szó, bátorít és ösztönöz, és bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, amit kitaláltam.
Mindezek mellett a barátom is, akivel jókat tudok beszélgetni, és aki lelket önt belém, ha valami baj van. 

Épp ezért, nekem kell AZ EDZŐ. Köszönöm Gabi! :)

Cikksorozatom kezdő/újrakezdő futóknak

Már régóta össze szerettem volna egy helyre gyűjteni annak a cikksorozatnak a linkjeit, amiket a Nők Lapja Cafe-ra írtam az adidas felkérésére. Az idei, áprilisi Vivicittá kapcsán kértek tőlem 16 cikket, ami az én felkészülésemről szól, de mivel akkor pont nem erre a félmaratonra, hanem a 12 órásra készültem, inkább egy segítő, tanácsadó cikksorozatot írtam.

Igyekeztem benne minden olyan dolgot összegyűjteni, ami érdekes, praktikus, hasznos és fontos lehet azok számára, akik most ismerkednek a futással, próbáltam úgy megírni az anyagokat, hogy a saját példámon keresztül adhassam át a tapasztalataimat, és így adhassak tanácsot.

Úgy érzem, ez a sorozat egészen jól sikerült, elég sok lájkot kaptam rájuk, és azt gondolom, hogy ha már csak egy ember ennek hatására kezdett el futni, már megérte dolgoznom.

És a cikkek szép sorban.

1. Ha tavasz, akkor futás

2. Vivicittára fel!

3. Miért jó futni?

4. Edzés, de hogyan?

5. Babával is lehet futni!

6. Új cipő a láthatáron

7. Zene, a legális dopping

8. A legjobb futóterepek Budapesten

9. Egyedül nem megy?

10. Egyél és igyál okosan!

11. Mert pihenni is kell!

12. Vitaminfeltöltés futóknak

13. Így öltözz fel futáshoz!

14. Futós kütyük – kütyüs futások

15. Versenyre fel!

16. A félmaraton ismét teljesítve!

 

süti beállítások módosítása