Mindenki másért fut, de mindenkinek van valamilyen motivációja, amiért csinálja ezt az egészet. Egészségmegőrzés, fogyás, alakformálás, élménykeresés, versenyzés, szabadságérzés, fejszellőztetés. Ki-ki külön kapaszkodik bele egyik-másikba, van, aki az összesért együtt húzza fel a futócipőjét.

Én miért csinálom? Néha én magam sem tudom. Van, hogy utálom az egészet, és nem is értem magam, miért ragaszkodom évek óta a futáshoz, és miért kötök ki újabb és újabb sportok kipróbálása után ismét a futópályán. Van, hogy tök lusta vagyok edzeni, van, hogy nem esik jól elindulni, van, hogy majd' megdöglöm az edzés végén, de egyszerűen nem tudok "nemszeretem" dologként gondolni a futásra. Mindig szeretem.

Persze volt olyan időszak, amikor nem szerettem futni. Amikor kötelező volt. Tesiórán, kézilabda edzésen. Kínszenvedés volt minden méter, egy pillanatig sem élveztem, de szükséges rosszként megtettem minden tőlem telhetőt. Aztán amikor már nem volt kötelező, valahogy megszerettem. Mert úgy futhattam, ahogy nekem jólesett. Nem mondta meg senki, hogy mennyit kell futnom, milyen gyorsan, hányszor egymás után sprinteljek. Egyedül voltam magammal, a testemmel és a lelkemmel, én szabályozhattam, hogyan is akarok futni. Innentől kezdve akartam futni, szerettem futni. Mert már nem volt kötelező.

Sok tényezőből áll össze nálam a futás szeretete, mindegyik tényező hozzáad egy kicsit ahhoz, hogy miért is futok.

Fontos az alakformálás. Kb. mióta az eszemet tudom, elégedetlen vagyok a külsőmmel. Félek a hízástól, ezért is tartom fontosnak a rendszeres mozgást. Próbálgattam mindenféle sportot a kézilabda abbahagyása után, a futás vált be legjobban. Jól átmozgat, nem kell érte fizetni (egyetemistaként ez fontos volt), formálja a kritikus testrészeket, hatékony. Nekem ennyi elég.

Szeretnék hosszú és egészséges életet élni, lehetőség szerint megelőzni olyan betegségeket, amik a mozgásszegény életmódból következnek. Emellett szeretnék jó példát mutatni a gyermekemnek azzal, hogy sportolok, szeretném, ha ő is mozogna majd, ezáltal egészséges és boldog lenne.

A futás nagy szabadságot nyújt. Fogom magam, elindulok, egyedül vagyok, azt csinálok, amit akarok, arra futok, amerre akarok, gondolkodom vagy épp nem gondolkodom. Magammal vagyok, magammal foglalkozom, feltöltődöm, kiszellőztetem a fejem, elengedem a gondjaimat. Sokszor jutnak eszembe jó ötletek futás közben (kár, hogy sokszor el is felejtem őket, mire hazaérek), és sokszor szebbnek látom a világot futás után, mint előtte. Levezetem a feszültséget, kitisztulok, kiizzadom magam, megújulok, jobb lesz nekem, én is jobb(an) leszek.

Aztán ott van a flow élmény. Nálam ez úgy nyilvánul meg, hogy futás után nem emlékszem a futás bizonyos szakaszaira, csak annyi biztos, hogy futottam. Annyira átszellemülök, hogy minden kiesik. Szerencsére arra mindig emlékszem, hogy mikor nem emlékeztem valamire: a legnagyobb flow-jaim a sárvári 12 órás, az Ultrabalaton utolsó 52 km-e, az első maraton és a legutóbbi Nike félmaraton voltak.

A versenyzés, a futóversenyekre járás nekem nagyon sokat ad. Persze nem azért, mert tudom, hogy nyerhetek, esetleg dobogóra állhatok, attól nagyon messze vagyok. De versenyezhetek önmagammal, küzdhetek azért, hogy a korábbi futó-énemnél jobb legyek, jobb eredményt érjek el, vagy csak jobban élvezzem a futást. Találkozhatom más futókkal, beszélgethetek, tanulhatok tőlük. A futóké egy remek közösség, mindig van közös téma, mindig mindenkinek van pár jó szava a másikhoz, lehet egymást biztatni, segíteni.
A versenyek hangulata pedig leírhatatlan. Életem első nagyszabású futóversenyén rendezőként vettem részt, és míg el nem rajtolt a mezőny, nem teljesen értettem, miért vannak itt ennyien, miért jó nekik, hogy eljöttek. Aztán elrajtoltak, engem pedig rázott a hideg, potyogtak a könnyeim, közben pedig vigyorogtam, mint a tejbetök. Éreztem, miért jöttek az emberek. Tudtam, hogy én is akarom, köztük akarok lenni, futóként érezni azt, amit ők éreznek. És mikor megadatott, hogy én is ott álljak futóként egy rajtban, éreztem is. Azóta is érzem, mindig, akár 40-en, akár 4000-en vagyunk a rajtnál.

A célba érkezés öröméhez fogható élmény euforikus. Fantasztikus érzés. Megcsináltam, megtettem minden tőlem telhetőt, elértem a célom. Minden célba érkezésem emlékezetes. Főleg az "elsők": az első félmaraton, az első maraton, az első 12 órás, az első Ultrabalaton, az első félmaraton a szülés után. A legtöbbet megkönnyeztem. És legtöbbször nem voltam egyedül, velem volt a másik felem, ami még inkább hozzátett az élményemhez, és még inkább erősítette az amúgy is erős kapcsolatunkat.

És végül, de nem utolsó sorban a fejlődés miatt is futok. Hogy mindig jobb és jobb legyek, jobb időket fussak a jövőben, hosszabb távokat legyek képes teljesíteni, edzettebb, kitartóbb legyek. És mert úgy érzem, jobb ember vagyok a futás által.

Hát én ezért futok. És téged mi motivál?