"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Ilyen még nem volt: 6 óra Sárváron, meg egy új PB

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés - Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre - és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi "levelem", és "belenyúlt" a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna - arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

 

 

fb_img_1492872648624.jpg

 

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete - nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. :) És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

A szokásos pénteki utazás, tésztaparti és vacsora után a törzshelyünkké vált Rozmann panzióban pihentünk rá a futásra (bár én egész héten alig aludtam normálisan, de vannak ilyen időszakaim), reggel kávé Nicolékkal, majd öltözés, kipakolás. Mondanom sem kell, hogy az óramű pontossággal működő emésztésem mikor máskor krepált be, mint a verseny előtt, de úgy voltam vele, hogy aminek ki kell jönnie, úgyis kijön, de hátha bent marad a verseny végéig...

Nicolékkal pakoltunk le - négyfős csapatban futottak, úgyhogy három ember mindig pihent -  mondtuk, hogy nagyrészt önellátók vagyunk, de megköszönjük, ha esetleg a kezünkbe adják, amit kérünk - mondanom sem kell, ötcsillagos kiszolgálást és törődést kaptunk, meggyőződtem róla, hogy tökéletes kísérőket kértem fel Nicol és Bocsi személyében, hogy rugdaljanak végig a Balaton körül. :) Eddig is mindig tökéletes kísérőim voltak, és örülök, hogy ezzel a "castinggal" jól sikerült "bővíteni" a segítők listáját, akikre számíthatok.

Lendületesen kezdtem, de úgy, hogy ne fussam el az elejét, jókedvvel és jólesően futottam, jó erőben éreztem magam. Az első órában Dórival mentünk együtt, picit beszélgettünk is, de inkább futottunk, aztán elhagytuk egymást egy frissítés közben. 10 km körül ettem egy gyümölcspürét, meg pár falat sós perecet és az izómat is iszogattam - most figyeltem rá, hogy ne igyak egyszerre sokat, mint a 100-ason, hogy ne kerüljön egyszerre túl sok minden a gyomromba és ne görcsöljön be, most ez a hiba (a gyomorgörcs, fájdalom) el is került szerencsére.

fb_img_1492875865477.jpg

Úgy 30 kilométerig jól mentem, eszegettem, ittam, frissítettem, aztán ott egyik körről a másikra ledobtam a vasmacskát és lelassultam. Nicol mondta, hogy látták is, hogy valami nem stimmel, aztán egy kör múlva mondtam is neki, mikor jött elém, hogy elfogytam. Teljesen kiment belőlem a szénhidrát. Ez a magamhoz képest gyorsabb tempó úgy látszik, hogy eddig megy, és az a frissítés, amit a gyomrom elbír, nem elég ahhoz, hogy ezt fenntartsam, a 6-os körüli haladáshoz jó, 5:20-hoz már nem elég. Kínkeserves volt, míg a testem a szénhidrátról átváltott a zsírégetésre, haladtam, de közben próbáltam valahogy tuszkolni magamba az energiát, mindezt úgy, hogy semmit nem kívántam, másrészt meg nem tudtam, mit merjek enni-inni, hogy a gyomrom ne görcsöljön be tőle. A jól bevált kólánál maradtam, azt ittam minden körben, ehhez persze meg kellett állnom, de nem tököltem túl sokáig, pár korty és irány tovább, plusz vizet ittam, mert eléggé izzadtam annak ellenére, hogy nem volt meleg. Gondolkodtam, mi segíthetne, gyümölcslé jutott eszembe, persze azt nem hoztam, aztán láttam, hogy van narancs a központi frissítőben, legyen az, hátha, úgyhogy narancsgerezdek levét szívogattam kifelé, és végül egy magnéziumot is kevertettem Nicollal. Itt jegyezném meg, hogy ő az első ember az engem eddig frissítők közül, aki elsőre megértette, hogy valóban 3 korty vízben kellene feloldania a poromat, nem pedig 3 deciben, mert úgy tudom biztosan meginni - ismét jó pont! :)

Jó pár kör kellett hozzá, hogy kicsit összekaparjam magam, de visszagyorsítani már nem tudtam egy értelmes tempóra, 5:50 körül döcögtem, arra törekedtem, hogy ezt tartsam, és legalább a 61 kilométer fölötti egyéni csúcsot elérjem a 6 óra végére. Néha egy-egy körre akadt társaságom is, ez jólesett, mert könnyebben haladtam, de amúgy a zenémre koncentrálva, meg bizonyos kulcsszavakat magamban mormolva próbáltam motiválni magam. Megvan a lista, miket kell felírni a karomra az UB-n, hogy el ne felejtsem őket, csak le kelljen nézem. Mária, ha olvasod: a folyosó MOST MÉG NEM LESZ OTT! :D

Hogy a mezőnyben hol állok, nem nagyon tudtam, nagyon sok volt az ismeretlen arc, egy-két lányról tudtam csak, hogy 6 órán indult, a nagy részüket én köröztem le, de engem is körözgettek, meg persze a 12-24 órások közül is sokan. Egy kör végén azért ránéztem az eredményjelző monitorra, láttam, hogy női 4., és korosztályos 1. helyen állok (éljenek a "fiatalok"), ez egy picit összerántott, gondoltam, hogy hoppá, ez annyira nem rossz, és a korosztályos dobogóért jár egy serleg, amióta gyerekem van és futottam Sárváron, mindig vittem haza serleget, most sem lenne rossz a szerény tetején sorakozó készletet bővíteni. Úgyhogy nem engedtem el magam, és a folyamatos energia-utánpótlásnak köszönhetően erőre kaptam. Sokat segített az utolsó pár körben Dia is, együtt futva haladtunk, köszönöm innen is, hogy jött velem, majd az utolsó kör megfelelő pillanatában "elzavart", hogy nyomjam meg a végét, sikerült is teperni még egyet lendületesen. De sajnos mint utólag kiderült, az utolsó körben az 5. helyre estem vissza és korosztályos 2. lettem, kemény 110 méterrel megelőzött az addig mögöttem haladó lány. Ez eléggé bosszantott, ha tudtam volna, hogy ki van előttem, mögöttem, akkor biztos jobban megnyomom a végét, de hát most már mindegy.

Igazából a lényeg, hogy 63,024 kilométer lett a vége, 2 kilométert tudtam javítani a még 2014 novemberében futott egyéni csúcsomon (azóta 6 órán mindig bénáztam), úgyhogy ennek a részének örülök, és úgy érzem, hogy ha a frissítésemet még tudom javítani az ilyen rövidebb ultrákon is, akkor a 65 is reális lesz. Hosszabb, lassabb futásokhoz jó ez a frissítés, mert ha nem tolom túl, akkor a gyomrom nem görcsöl be és elbírja a bevitt mennyiséget, a többszöri kis mennyiség fel tud szívódni, a gyorsabb tempónál viszont ez nem elég. Most is tanultam valamit, ilyen ez.

20170422_175640_1.jpg

Izomzatilag rendben voltam, mondjuk a végére eléggé elfáradtam, ezt részben az alvásdeficitnek, részben az erősebb kezdésnek tudom be, a tört kör mérésre várakozás közben picit beálltak a farizmaim, de a nyújtás és a hengerezés, amit rögtön a zuhany után már csináltam is, segített. A vállaim is befeszültek (persze, mert elfeküdt, fájó nyakkal futottam), de Bocsi elsőrangú váll- és nyakmasszázsban részesített  - még egy jó pont az UB kísérőknek.

Az eredményhirdetésen megkaptam a kupámat, az érmet és az emléklapot, majd beültünk Nicolékhoz a csapatbázisra, és onnan szurkoltunk. Jó sokat szövegeltem a még pályán lévő futóknak, féltem, hogy valaki lecsap, de mivel én is tudom, milyen 12 vagy 24 órát futni, így talán elfogadta tőlem mindenki a lelkes drukkolást. Örülök, hogy a 6 órát futottam, és nem a 12 vagy a 24 órát, de az tuti, hogy az Ultrabalatonra fel kell kötnöm a gatyámat, mert kemény lesz, szeptemberre meg még inkább, hogy célba tudjak érni a Spartathlonon. Az idei év eddig jó, két verseny, két egyéni csúcs, két 5. hely és két "dobogó" (versenyengedély nélküli vagy korosztályos), így is szeretném folytatni, hiszek abban, hogy menni fog, amiért megyek, amiért futok.

 


Fotók: Nicol :)

Mínusz 4 másodperc 42,195 kilométeren

Még mindig nem tudok rendesen maratont futni, de kezdem elfogadni ezt a tényt. Végül is érthető, hogy mivel nem erre a versenyszámra készülök elsődlegesen, hanem hosszabbakra - és ezeket jobban is szeretem -, nem úgy dolgozom fel sem fejben, sem testben a maratont, ahogy akár feldolgozhatnám. A táv teljesítésével nincs semmi bajom, de az elért időeredmény nem nagyon felel meg a várakozásaimnak. Nem vagyok szomorú, tudom az okokat, egyszer majd csak sikerül kihozni magamból azt a maximumot, amit én annak érzek. Különben is, az egyéni csúcs az egyéni csúcs, ezt azért meg tudtam futni, még ha mindössze 4 másodperccel tudtam csak megjavítani a 2013-as frankfurti időmet - mostantól a 3:50:10 a legjobb időm maratoni távon.

Az idei Spar Budapest Maraton előzetesen nem szerepelt a terveim között, kb. két és fél héttel előtte jött az újratervezés, amikor az addigi 100 kilométeres célverseny helyett úgy döntöttem, a maratont szeretném inkább lefutni. A hosszú edzések a táv teljesítéséhez megvoltak, amit meg még a gyorsaságom ügyében meg lehetett tenni, azt próbáltam megtenni. A gyors edzések sajnos nem a kedvenceim, pedig tudok (magamhoz képest) gyorsan futni, ha akarok, de egyedül nagyon nehezen megy, ezen a későbbiekben valahogy próbálok majd változtatni.

11224694_438927902981870_488772291042101334_n.jpg

A verseny hétvégéjére esős, hideg időt mondtak, de igyekeztem emiatt nem zavartatni magam, mert ez még mindig jobb számomra, mint a hőség, az első maratonomat szakadó esőben futottam, azóta egész jóban vagyok az esőben futással. Igyekeztem okosan összeválogatni a ruházatomat, végül póló, testhez álló short, karmelegítő, kompressziós szár és sapka lett a választás, meg az új Hoka Clifton - lila, fekete, zöld színösszeállításban pompáztam. A várható hideg miatt végül egy trikót vettem még a póló alá, és örültem a rajtszámfelvételkor az 56-osok terén a kezembe nyomott promóciós nylonzacskó esőkabátnak, a rajtig azt terveztem viselni, ha esik az eső.

Vasárnap, a verseny napján persze esett az eső, meleg ruhában mentem ki a rajthoz, és igyekeztem csak az utolsó pillanatban nekivetkőzni, de addigra meg már egész tűrhető volt a hőmérséklet, és a rajt izgalma miatt is kezdtem bemelegedni. Merészen 1-es zónás matricát kértem a rajtszámomra, hogy be tudjak állni a 3:30-as iramfutókhoz, Petihez és Zolihoz, úgy voltam vele, hogy megpróbálok velük menni, amíg tudok, hátha tovább sikerül, mint előzetesen gondolom. Félmaratonig szokott menni az 5 perces körüli tempó, bár nem próbáltam sokszor, de úgy voltam vele, hogy ha most meg sem próbálom, akkor viszont biztos, hogy nem sikerül. Reálisnak inkább egy 3:40-3:45 körüli időt gondoltam, aminek azért jó lenne sikerülnie, és hogy talán nem futom el annyira az elejét, hogy aztán mondjuk már csak sétálni tudjak.

A rajtnál meghatódni sem nagyon volt időm, olyan gyorsan történt minden, már kint is voltunk a pályán és futottunk. Követtem az iramfutókat, voltunk jópáran körülöttük, köztük Bitliszbá is, de Szabó Zoli dokival is egymásra köszöntünk. A tempó nem volt olyan rossz, de éreztem, hogy ez azért nekem gyors, és az első frissítőállomásnál el is engedtem az iramfutókat, inkább ittam, aztán úgy döntöttem, hogy nem próbálom meg őket utolérni, nincs értelme. Addig 4:50 körüli tempókat futottunk, innen lassítottam 5 percesre, közben a Jászain ott szurkolt Milcsi és Flóra, örültem nekik. Az 5 percest tartottam 10 kilométerig. Ott megint visszavettem, nem esett jól tovább erőltetni, de nem lassultam jelentősen. A Margitszigeten már sokat futottam légüres térben, addigra oszlott a tömeg, az Árpád-hídra való felfutás viszont sokkal rosszabbul esett, mint vártam. Ezután ettem meg az első gélemet a tervezett háromból, és mondhatni jól is esett. A rakparton sok szurkoló volt, integetett Tandi és Bocsi, akik Nicolt kísérték a 30-as rajtba, Györgyivel is kiabáltunk egymásnak, a Jászain sok környékbeli ismerős volt, Lőrinc sztárfotót is lőtt rólam, és az Admika-PettyCicuk vezette szurkolócsapat is őrjöngött egy sort, bármikor találkoztunk.

12109008_10206601406207843_1546277197710130085_n.jpg

Tavaly a Lánchídon olyan rosszul voltam, hogy bele kellett sétálnom, idén ez nem következett be, a Várkert Bazártól az Alagútig tartó szakaszt viszont nem szerettem, az alattomos emelkedőn nehezen kaptattam fel - valahogy nagyon gyenge voltam most az összes emelkedőn, pedig elég sokszor szoktam hídra felfutni. Az Alagút elején Nóri és Ákos szurkolt, örültem nekik, de a mosolyom szerintem ezt nem fejezte ki, inkább vicsorogtam vigyorgás helyett. Az Alagúton viszont jópofa volt átfutni, és a rakpartot is szoktam szeretni. Közeledett a félmaratoni táv, és még mindig nagyon jól álltam, 1:49 lett végül, ezután géleztem megint. Közben viszont már kezdtem érezni a bal oldalamat, a forgómból indult a fájdalom lefelé oldalt a combomban. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel már tapasztaltam hasonlót, nem örültem neki. Olyan volt, mint az Ultrabalaton előtt, amikor elmozdult a csípőm, de szerencsére nem volt annyira intenzív és durva.

Innentől kezdve próbáltam úgy futni, hogy a bal oldalamat kevésbé terheljem, ne emeljem annyira, ne csapjam le a lábam, inkább a jobb lábammal dolgoztam.És lassultam, sajnos elég jelentősen. Próbáltam kihozni magamból az adott helyzetben a maximumot, de úgy, hogy csak minimális károsodást okozzak magamnak. Jól ki tudom kapcsolni a fájdalmat, és sokáig el tudom viselni, de annak semmi értelmét nem láttam, hogy itt nyomjam, mint egy őrült, és ezzel esetleg egy hosszan tartó sérülést kockáztassak, ami miatt aztán hetekig nem tudok futni.

Innentől kezdve 5:30-5:40-5:50-es kilométerek váltogatták egymást, a frissítőknél volt egy kis gyaloglás, míg rendesen megittam az italomat, aztán futottam tovább. Szerencsére az elindulás nem volt nagyon rossz, májusban amikor a hasonló fájdalom előjött az edzésen, kínszenvedés volt gyaloglásról futásra váltani, most mindenképpen jobb a helyzet, de azért éreztem a forgómnál a kellemetlenséget. Futás közben viszont nem lett rosszabb, nem erősödött a fájdalom, tehát tudtam haladni. A Bálna előtt István és a két kisfia szurkoltak, kiabálta, hogy menjek, mert a 3:30-as iramfutók még csak most mentek el - jót nevettem magamban, hogy őket több mint 20 kilométerrel ezelőtt láttam utoljára, mindenesetre jó kis biztatás volt. A rakpart Pesten most valahogy nem esett jól, úgy éreztem, nem haladok, beértem és elhagytam Bitliszbát, aki először egy görcsölő sporttársnak segített, majd a gyomrát fájlalta, aztán Járosi Tomival futottunk együtt egy szakaszt, de valahol őt is elvesztettem. A Jászainál viszont Admika-PettyCicuk-SzilágyiKaresz olyan szurkolást nyomtak, hogy legszívesebben ott maradtam volna még pár percig, annyi energia jött belőlük.

12115733_963120133727013_3643811208131565356_n.jpg

Az Árpád-hídra való felfutás gyötrelmes volt, örültem volna, ha megjelenik Tresó Gabi egy sörrel, mint tavaly, de nem volt sehol. :) A Margitszigetre befutni sem volt jóleső, itt megettem a harmadik gélt, majd végre jött egy kólás frissítőpont (tőlem már 20-tól lehetne kóla, jólesne), majd a hét elején lefotózott 35 kilométeres tábla, ahol tényleg minden jó volt már. Már csak 7 kilométer volt hátra, ez már tényleg nem sok, próbáltam a haladásra koncentrálni, valami lendületet vinni a futásomba, több-kevesebb sikerrel. A Westendnél utolért Erényi Tamás, együtt haladtunk kb. a 40-es tábláig, itt én tudtam egy picit fokozni a tempót, és nagy nehezen be is értem a célba.

A célban Gabi adta át az érmet, aminek nagyon örültem, de sajnos nem voltam elégedett a versennyel. Eléggé fájt a bal oldalam, kiment az adrenalin, az időm is rosszabb lett, mint amit szerettem volna. Mindenesetre az biztos, hogy az adott helyzetből kihoztam a maximumot, csak az bosszant, hogy ez a maximum alacsonyabb szinten volt, mint amilyet előzetesen vártam magamtól. Mindegy. Ez van. Majd egyszer kijön, aminek ki kell jönnie, és talán futok egy számomra is jó maratont. Mostantól a 3:50:10-es időt kell megjavítanom.

12122661_10207765430916059_5630172465984065988_n.jpg

A frissítésem teljesen jól sikerült, a rajt előtt és a kb. 10 kilométerenként megevett géleket jól tudtam hasznosítani, nem volt hányingerem, görcsöm, nem lett hasmenésem. Folyadékból tudtam volna többet fogyasztani, néha szomjasnak éreztem magam, de nem volt vészes, és a kóla is jólesett volna már korábban. Az útvonal nem volt rossz, de nem is volt könnyű, az emelkedők nagyon gyengén mentek, és a lejtőkön nem tudtam visszahozni az elvesztegetett időt. Az időjárás mondhatni tökéletes volt, a rajt után pár kilométerig szemerkélt csak az eső, utána nem, a szél csak néha volt kellemetlen, de sokkal kevésbé volt szeles, mint vártam. A szurkolók szuperek voltak, jó volt a sok ismerős arcot látni. Ami viszont baj volt, hogy nem tudtam magamba mélyedni és csak a futásra koncentrálni, pedig a tempósabb futásoknál erre lenne szükségem. Ebben a zene szokott segíteni, de most csak fél fülben hallgattam, így viszont nem tudtam rendesen kizárni a külvilágot, mindig kizökkentett valami, ha más nem, egy kikerülendő ember. A ruhaválasztásom tökéletes volt, és az új Clifton is jó cipő, bár a jobb nagylábujjamra csinált egy vérhólyagot, ami ki is szakadt, így szépen összevéreztem, de ezt csak a célban vettem észre (valószínűleg a jobb lábra való terhelés közrejátszott ebben).

Ez volt a negyedik hivatalos maratonom, ebből 2 maratont futottam 3:50-es időre, tehát lassan stabil 3:50-es futó vagyok, ami annyira végül is nem rossz - remélem, leszek stabil 3:40-es futó is, és egyszer talán a 3:30-as határt is sikerül áttörnöm. De még mindig azt érzem, hogy az ultrafutás az én igazi világom.

Fotók: BSI, Borsa Miklós, Lőrinc, Anita, saját

Vééégreeee!

Sikerült valami olyasmit megcsinálnom, amire igazán magam sem számítottam, csak valahol a lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy egyszer képes lehetek rá. Egy 1:45-ön belüli félmaratonra. És most megcsináltam, én, a lassú, inkább hosszúkat futó, a félmaratonon eddig mindig bénázó, betliző.

Előzmények és edzések

2008-ban futottam az első félmaratonomat, megszenvedtem vele, jó élmény volt, de a végén tudtam, hogy ennél azért szeretnék jobban futni, mert csak 2:11 lett. Aztán 2010-ben a Nike-n nagy arccal odaálltam, hogy na, most majd egyéni csúcsot futok, erre úgy elfutottam az elejét, hogy 5 km után le akartam ülni a rakparton - persze tovább mentem, és lett belőle egy újabb 2:11. Utána tavasszal a Vivicittán 2:06-ra faragtam az eredményt, amit 2012-ben a szülés utáni visszatérés örömére 2:05-re javítottam. Innentől pedig az volt a cél, hogy legyek végre 2 órán belül. Ezt a Balatonon meg is csináltam, de elkövettem előtte és közben is egy sor buta hibát, és épphogy 1:58-ra sikerült.

Idén eddig két félmaratont teljesítettem, de egyiken sem tudtam nagyot alkotni, mert a Vivicittá egy héttel volt Sárvár előtt, nem akartam magam megszaggatni, a K&H meg egy héttel volt az Ultrabalaton után, dög meleg volt, nem esett jól a futás, nem szerettem. Szóval egyik versenyen sem jött ki belőlem semmi jó eredmény, pedig tudtam, hogy ha minden klappol, akkor egy 1:50 körüli időre jó lehetek. A sok hosszú edzés jó állóképességet adott, a tüdőm, a keringésem elbírja simán a félmaratont, de valahogy mégsem sikerült még soha egy (szerintem) jót futnom.

Az idei Nike félmaratonra már tavasszal beneveztem, úgy voltam vele, hogy ha befér a versenynaptáramba, akkor majd lefutom, ha nem, akkor nem. A Suhanj!6 után egyeztettem Gabival a hogyan továbbról, nagy nehezen megállapodtunk, hogy ősszel a Frankfurt Maraton a célverseny, és hiába szerettem volna az Optivitán 6 órát futni Velencén, lemondtam róla. Így viszont a Nike tökéletesen illeszkedett a programba. 

Gabi elkezdett gyorsító edzéseket írni, egyre több futásnál kellett 4:50-5 perces tempóban futnom bizonyos szakaszokat, ebből sejtettem, hogy ő is szeretné, ha végre futnék egy gyors félmaratont. Bennem is ez volt, de nem mertem magam beleélni, hogy na most majd egy jó nagy PB-t futok, mert nálam sosem lehet tudni. Illetve lehet tudni, hogy amire nagyon rágörcsölök, az nem jön össze, lásd a sárvári buktát. A gyorsító edzések egészen jól mentek, volt, hogy nehezen indultam el, de aztán szépen sikerült hozni a kért tempókat anélkül, hogy kiszakadt volna a tüdőm, vagy összehánytam volna magam a szokatlan terheléstől - köszönöm, hosszú futások! Az utolsó heti edzésbeszámolómba odaírtam Gabinak, hogy célidőnek ne várjon tőlem 1:45-öt, mert arra max. jövő tavasszal érzem magam képesnek, így megállapodtunk az 1:46-1:50 közti célba érkezésben, ez számomra is megnyugtatóbb volt, nem villogott a szemem előtt a célidő. De azért mégis az agyam legmélyén ott volt, hogy de szép is lenne.

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpgA verseny

Így utólag be merem vallani, hogy vártam már nagyon, egész héten sokat gondoltam rá. Imádom az ultrák családias hangulatát, de azért mégis más egy tízezres mezőnyben futni egy ilyen pörgős versenyt. Az ismerősökkel és a BMW csapattal is folyamatosan ment a tervezgetés, ki milyen időt akar futni, hogy készül, mi a rajtszáma, ilyesmik. Én mindenkinek azt mondtam, hogy 1:50 körüli időt szeretnék, hogy ez se nyomasszon, illetve el ne szóljam magam. De tudtam, hogy be fogok állni az 1:45-ös iramfutók mögé, és megyek utánuk, ameddig bírok, onnan pedig meglátjuk.

Egyedül autóztam ki a Városligetbe, a VIP-ben kezdtem, ahol még nem volt nagy forgatag, így tudtam beszélgetni a régi kollégák közül jónéhánnyal, akikkel amúgy csak versenyen találkozunk. Jó érzés így visszajárni a BSI versenyekre, hogy mindenki ismer. Összekészülődtem, ettem pár falatot, majd a VIP kör után a Suhanj! sátor felé vettem az irányt, ahol a BMW-sekkel beszéltünk meg találkozót. Elég sokan összegyűltünk, dumáltunk, melegítettünk (mondjuk én nem vittem túlzásba), majd egy gyors toi-toi után javasoltam a csapatnak, hogy kezdjünk el a rajt felé haladni, mert nehéz lesz beállni. Márkkal és Misivel indultunk a 2-3-as zóna felé, amikor az egyik kapunál megláttam, hogy az 1:45-ös iramfutók ott állnak, na hát én oda akarok menni és a közelükbe állni. Igen ám, de kiderült, hogy az a 2-es zóna, a rajtszámomon 3-as zóna van, ergo hátrébb kéne mennünk. De egyszer csak megjelent Csaba, a BSI technikai nagyfőnöke, akinek ez úton köszönöm, hogy betessékelt a nem nekem való kapun, és el tudtunk helyezkedni 10-15 méterrel az iramfutók mögött. Pár perc múlva már rajtoltunk is, Márk kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem felvenni a tempót. Pontosan 1 percet mutatott az óra, amikor hivatalosan megkezdtem a 21,1 kilométert. Próbáltam könnyedén futni, rátalálni a megfelelő iramra, amivel nem maradok le a lufis iramfutók mögött. Utolértem Katát, aki sérülten vágott neki a távnak, együtt haladtunk egy keveset, majd az Andrássy útra kikanyarodva valahol elhagytam, onnantól egyedül mentem tovább. (Kata sajnos feladni kényszerült a versenyt, de remélem, hamar rendbe jön!)

Az Oktogonnál Dóri sejlett fel a szurkolók között, ki is kiabáltam neki, ő meg vissza, hogy de nagyon megyek. Igaza is volt, gondolkodtam is gyorsan, hogy jó lesz-e ez így ebben a tempóban, aztán döntöttem, megyek, ahogy és ameddig bírok. A lufisok nem távolodtak, inkább én közeledtem kicsit hozzájuk, de nem akartam teljesen rájuk futni, mert ahhoz tempót kellett volna váltanom. Hamar átértünk Budára, jött az első frissítő, ittam egy kicsit, majd mentem tovább. A nap elég melegen sütött, de nem volt gyilkos, úgy látszik, megszoktam a nyáron. A rakparton hömpölyögtünk tovább, felfedeztem Kálmánt a drukkerek között, Simonyi Balázs is kolompolt felém egy hajrát, és máris fordultunk vissza a Petőfi híd felé. Lenéztem az alsó rakpartra, hihetetlen tömeg volt, és fura érzés volt ennyire elöl haladni több ezer másik futóval a nyomomban. Néha néztem az órámat, általában 4:45-4:50 közötti pillanatnyi tempót mutatott (a valós km-ek ennél persze lassabbak), de nem éreztem magam rosszul, sőt, épp ellenkezőleg, élveztem a futást, mentek a lábaim, nem fájt semmim, minden jó volt!

Szinte pillanatok alatt átértünk Pestre, jött az alsó rakpart hosszú egyenese, ahonnan látszott, hogy a mezőny kétharmada még Budán fut, durva látvány volt. Itt is drukkerek tömkelege várt minket az útvonalon, Toncsi kiabált, Nodari Zsuzsi is kiszúrt és szurkolt, a Margit híd után a Suhanjos csapat Judittal és Évivel az élen csinálta a fantasztikus hangulatot, kár, hogy nem tudtak az egész útvonalon sorfalat állni, olyan szurkolást csaptak. Itt egy darabon futott egymással szembe a mezőny, ilyenkor én mindig a szembejövőket sasolom. A fordító után vártam, hogy mikor érek már fel a Szent István Parkhoz, ahol Milcsi és Milán szurkoltak, szerencsére megláttuk egymást, erőt adott, hogy találkoztunk. Itt még mindig szépen 10-15 méterrel a lufisok mögött nyomultam, pedig már 15 km-t futottunk, én pedig még soha nem futottam 5 percesben 10 km-nél többet. Kezdtem elhinni, hogy ebből egy nagyon jó idő lesz, hiszen ha ennyit kibírtam, nehogy már a maradék ne menjen ebben a tempóban.

A Jászai és az Alkotmány utca közti kanyargásban és frissítésben az iramfutók távolodtak, de nem estem kétségbe, mert bőven látótávolságon belül voltak, olyan 300 méterre mentek el. Az Alkotmány utcában volt erőm szépen mosolyogni, miközben Áron fotózott, végre lett rólam egy olyan futós fotó, amin normálisan nézek ki. :) A felüljárón a Nyugatinál nem nyomtam neki, erőt gyűjtöttem a finisre, inkább a lejtőn indultam meg, egy gyorsat frissítettem a Ferdinánd híd alatt, majd a Lehel úton próbáltam energiatakarékosan haladni. A Dózsán picit gyorsítottam, közben átállítottam az órámat, hogy az időt is mutassa. A 20-as táblánál 1:40-nél jártam, itt összeszedtem a maradék erőmet, és rákapcsoltam, mert itt lettem benne először biztos, hogy meg tudom csinálni az 1:45-öt. A Ligetben Lala nudli, a  zöld béka drukkolt, majd Dóri és Gergő kiabálása adta meg az utolsó löketet útban a cél felé. A célegyenesben már szinte száguldottam, és szinte extázisban értem célba. Végre megcsináltam, futottam egy normális, tisztességes félmaratont!!!

ppic_nike2013_befuto_4151.jpg

Lenyomtam az órám, és láttam, hogy nem csak félmaratonon, hanem 10 és 5 km-en is egyéni csúcsot futottam - mondjuk ez nem volt nehéz, mert 4:57-es átlaggal futottam végig a távot. Iszonyatosan boldog voltam! Egy évvel ezelőtt 2:05-öt futottam, akkor hasonlóan boldog voltam a visszatérés miatt, most pedig 21 perccel jobb időt értem el. És nem hittem volna, hogy már most tudok 5 percesben félmaratont. Ezek szerint jól fejlődöm, és ha odateszem magam, akkor képes vagyok jó eredményekre - és ennek fényében a 3:45 körüli maraton sem tűnik teljesíthetetlennek.

A célba érkezés után Gergővel várakoztam még a befutósávban, sorra jöttek az ismerősök, jó volt velük találkozni, majd a Suhanj! sátornál gyűlt össze a BMW banda. Mindenki jól teljesített, a legtöbben az előzetes terveknek megfelelően, vagy annál jobban, gratulálok mindenkinek! Jöhet a Frankfurt Maraton!

Fotó: Ironphoto, BSI

Bizonyítottan mániákus

Ez vagyok én. Mindenbe, amibe belekezdek, jó szeretnék lenni, és elérni a vágyott céljaimat. Minden dologra, amit szeretek, 100 százalékosan igyekszem koncentrálni. A család, újságírás, futás hármas körül forog az életem, de talán más nem is kell most, így vagyok boldog.

De, hogy mi is bizonyítja mániákus mivoltomat? Egy érem. Sikerült végre teljesítenem a Félmaraton Mániát, vagyis négy félmaratont egymás után, négy évszakban. Ultrafutó-kezdeményként ez végül is annyira nem nagy dolog, mert a hétvégi legrövidebb edzéseim is kb. félmaraton hosszúságúak - a teljesítésnek eddig inkább az volt a nehézsége, hogy mindig közbejött valami. De most ez is ki van pipálva: tavaly ősszel kezdtem a Nike-n, aztán novemberben a Balaton, áprilisban a Vivicitta, most pedig a nyári, utolsó félmaratont, a K&H-t is kipipáltam.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpgAnnak ellenére, hogy ultrákat futok, a félmaraton a mumusom, mert akármennyire is szeretnék egy jót futni, valahogy sosem jön össze. A félmaratonon gyorsan kell futni, koncentráltan, összeszedetten, nem elfutni az elejét, de azért tempósan kezdeni, mégis úgy, hogy a végére maradjon erő gyorsítani. Sokat számít az időjárás, sem a meleg, sem a szél, sem a túl hideg nem jó, mindegyik hátráltathat - mondjuk ideális időt kifogni szinte lehetetlen. És ott a frissítés is. Egy félmaratonnál pár kortyra van idő a frissítőállomáson, meg esetleg útközben egy gélre, de ezeket is futás közben kell felhajtani, hogy ne essen ki a ritmusból az ember - és közben vigyázni, meg ne fulladjon. Ezek nekem valahogy mindig rosszul jönnek össze. Edzésen, hosszabb versenyen részidőként mindig jobbat futok a félmaratonon, mint egy hivatalos versenyen. Bosszant is, meg nem is, de majd alakul a jövőben. Azért az mindig bennem van, hogy jó lenne végre egy - hozzám képest - jó eredményt elérni.

A K&H félmaratont csak azért engedte futnom Gabi, hogy a Félmaraton Mánia teljesítést meg tudjam csinálni, így egy közepes félmaratonban állapodtunk meg. Nagyon szerettem volta a lelkem mélyén azért egyéni csúcsot javítani, hiszen az előző héten az UB-n harmadik futásra, éjszaka tudtam 1:54-et, ha ez sikerült volna hivatalos félmaratonon is, jó lett volna. De nem így történt.

A verseny napján iszonyú meleg volt már reggel, így az egyéni csúcsot el is engedtem, maradtam a közepes teljesítésnél - lehetőleg azért 2 órán belül. A rajt előtt rengeteget ittam, és eszegettem is, plusz vittem gélt magammal, mert ez a verseny jó alkalom volt a frissítés gyakorlására. Nekem most ez az egyik legfontosabb, hogy végre megtaláljam, mivel tudok hatékonyan frissíteni, mi az, ami jó lehet az ultrákon is, ezért próbálkozom a gélekkel, pedig korábban nem akartam kifejezetten ezekre hagyatkozni. 

A félmaraton 4 kör volt a Városligetben, rengeteg fordítóval, már a pályarajzot látva szédültem. A tömeg nagy volt, lévén hogy ez eredetileg egy 3 és 6 fős váltóverseny, amibe belecsempésztek egy félmaratont is a mániákusok kedvéért - ennek nagyon örülök, mert korábban a Hortobágyra kellett menni a negyedik felesért, ahová fogadalmam szerint nem teszem be futócipőben a lábam.

A rajt után nekiindultam, éreztem magamban az erőt, de két tempósabb kilométer után a lassítás mellett döntöttem. Kacskaringóztam a mezőny után, figyeltem a szembe futókat, integettem, szurkoltam, kiabáltam az ismerősöknek - emiatt szeretem a fordítókat, de csak emiatt. A nap egyre jobban tűzött, a kör nagy része pedig napos volt, ahol jött egy kis árnyék, az nagyon jólesett, csakúgy, mint a frissítőkön magamra locsolt hideg víz is. Okosan akartam futni, hogy a meleg ne vágjon fejbe, legyen erőm végig, és ne szenvedjek nagyon.

A második kört már kevésbé szerettem, itt kúszott be a fejembe a gondolat, hogy még 3 hátravan. Próbáltam elhessegetni a negatívumokat, meg arra gondolni, hogy egy ultrafutó-kezdeménynek ez meg sem kottyan, mert 90-100 kört is képes akár futni (jó, azt 1 km-es pályán), de ez pont olyan hosszú kör, ami már hosszú. Szigetkörből sem szeretem a négyet. A frissítésre figyeltem, az egyik állomáson jó nagy pohár izót toltam be, akkor belesétáltam, hogy ne nyeljek félre - majd félreálltam a cipőm nyelvét megigazítani, mert nagyon nyomott.

khfm.jpg

A harmadik kör elején elővettem az addig a nadrágom zsebében rejtegetett koffeines-mézes Sponser gélemet, benyomtam a felét. Jó, hogy ez nem olyan édes, hogy azonnal inni kelljen rá, szépen leért, én meg elértem a frissítőig, és ittam rá. Ezután bambán döcögtem tovább, amikor is mellém ért Süni, de csak akkor vettem észre, mikor szólt, annyira bambultam. Rendes volt, és kitalálta, hogy meg akar ölni. :)  Beállt szépen rézsútosan elém, és nem akart otthagyni, hiába mondtam neki, hogy de menjen csak nyugodtan, ő kitartott az álláspontja mellett, és haladt szépen pont annyival előttem, hogy ne tudjam a saját kényelmes tempómat futni, hanem kicsit húzzon. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert lassultam volna, így viszont picit kiestem az addigi szerepemből, miszerint zenét hallgatva döcögök. Hát nem, futottam Süni után. :) Viszont neki köszönhetően jó sok szurkolást kaptunk, ami sokat segített. Egy egész kört futottunk így, amikor a negyedik kör elején a frissítőnél felbukkant Dóri. Gyorsan megbeszéltük, hogy Süni milyen kegyetlenül bánt velem, és úgy döntöttünk, hogy együtt erősebbek vagyunk, és lassabban fogunk kicsivel futni. Süni persze nem tágított, még így is húzott minket, de nem adtuk fel a lassítás gondolatát. Ekkor már egyáltalán nem szerettem ezt a félmaratont, csak az éremért csináltam, alig vártam, hogy vége legyen. A sok fordító, ide-oda tekergés meggyötört, néha azt sem tudtam, a pályának melyik részén vagyunk éppen, és alig vártam, hogy beérjünk az árnyékos részre. Süni közben más ismerősöket fedezett fel, és őket szemelte ki áldozatául, Dórival így ketten maradtunk az utolsó 2-2,5 kilométerre. Megbeszéltük, hogy majd a célegyenesben gyorsítunk, addig nem.
Aztán végre sikerült befutnunk, az időm 1:58:53 lett, azaz egy jó közepes félmaraton. De túl vagyok rajta, ez a lényeg.

fmerem.jpgÉrzésre, eredményre, hangulatra nem volt túl jó futás, de a társaság jólesett, úgyhogy köszönöm! :) Azt megállapítottam, hogy nem véletlenül tendálok az ultrafutás felé, hiába a hosszabb táv, ott nem kell szaggatni, ha nem akarok, nem gyötör ennyire a teljesítménykényszer, a jó időeredmény utáni vágy. Ha úgy érzem, belesétálhatok picit, a frissítésnél nem kell belefulladnom az italba, hanem szépen megihatom, erőt meríthetek, megújulhatok, vagy épp kiadhatom magamból a feszültséget. Egy félmaraton erre rövid. De nem adom fel azt a vágyamat, hogy egyszer, valamikor fussak egy jó félmaratont.

A Félmaraton Mánia megvan, egy 2:05:47-es Nike, egy 1:58:26-os Balaton, egy 2:03:51-es Vivicittá és egy 1:58:53-as K&H félmaratonnak köszönhetően.

A sprinteknek most vége, június 22-én Kecskeméten az OptiVita Ultrafutó Kupán futok 6 órát.