"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Hokák az életemből

Remélem, van még más olyan őrült rajtam kívül, akinek megvannak a futócipői, azok is, amiket több ezer kilométerrel ezelőtt használt. 2014 óta futok Hokában, és a cipőimet (kettő kivételével) azóta is őriztem a szekrény aljában. Egyszerűen sajnáltam őket kidobni, hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzájuk.
Most viszont egy részüktől megváltam, de jó helyre kerültek, Karcsihoz a Hoka szentélybe, ő vigyáz majd rájuk a továbbiakban.
Én pedig úgy gondoltam, hogy megemlékezem róluk ebben a posztban, cipőről cipőre.

28939059_10213815864644795_1955053684_o.jpg

Az első Hokám egy Stinson Tarmac volt, 2014 áprilisában vettem, a 12 óráson a Nike-ban szétvert bokám miatt döntöttem úgy, hogy az addig is nézegetett vastag talpú űrcipőre váltok. Külföldről rendeltem, és csak reménykedtem benne, hogy jó lesz. Jó lett, imádtam.
Ebben a cipőben futottam az első 24 órámat, 177 km-t, majd az első Ultrabalaton teljesítésem is ebben lett meg. A mai Hoka modellekkel összehasonlítva igazi böktör (=óriási) cipő volt. 
 20180311_171926.jpg

A második Hokám egy Clifton 1-es volt, imádtam, könnyű, gyors cipő, beletettem 2500 kilométert. Ebben futottam egy 6 órás PB-t.

20180311_171944.jpg

Még egy Clifton 1-et vettem anno, ezt még jobban imádtam. Hozzásegített egy 12 órás PB-hez, amit azóta sem javítottam meg, mert nem futottam azóta sem 12 órát, és a második Ultrabalaton teljesítésemet ebben csináltam. És a 24 órás legjobban felén ebben voltam. Kb. 2000 kilométert mentem benne.

20180311_171957.jpg

Clifton rajongóként nem volt kérdés, hogy ha már nem lehet kapni 1-es modellt, akkor jöjjön a 2-es, úgyhogy megvettem ezt a rikító zöld Clifton 2-t. Futottam benne egy maratoni PB-t, azóta sincs jobb maratonom, merthogy maratont sem futottam azóta. Aztán ebben a cipőben adtam fel a 2016-os 100 kilométert 60-nál, de addigra már nagyon fájt benne a lábam, és meg is sérültem. Túlhordtam, 1300 kilométernél ment pihenni, én meg gyógyítgattam hosszan a sérülésem és a lelkem az elcseszett év miatt.

20180311_172008.jpg

Amikor helyrejöttem a sérülésből, ebben a kék Clifton 2-ben kezdtem újra futni. Nagy eredmény nem fűződik a nevéhez, szegényt igen hamar újabbra cseréltem, nehogy megint lerokkanjak, 950 km ment bele.

20180311_172020.jpg

Helyette jött a kék-ezüst verzió. Ebben futottam a caorlei tengerparton, és ezt viseltem, amikor megpróbálkoztam a naaagy visszatéréssel egy 4 órás versenyen, aminek a felét végighánytam. :P Ekkora már éreztem, hogy cipőt szeretnék váltani, így mindössze 630 kilométert kapott.

20180311_172035.jpg

2017-ben már a Vanquish 2-re szavaztam: az első még egy kék fiú cipő volt. Viszont nagyon szerettem, ez volt rajtam, amikor sikeresen visszatértem az ultra mezőnybe, a 100 kilométer teljesítésével. Jól kimaxoltam, 1400 kilométert kapott.

20180311_172117.jpg

És ekkor kezdetét vette a lila Hoka korszak, amire már annyira vágytam, akartam egy lila cipőt, és végre lett! Vanquish 2, lila, női modell! Persze külföldről kellett rendelnem, de lett. Sárváron 6 órás PB-t futottam benne, az Ultrabalatont sajnos nem fejeztük be együtt, de 124 kilométeren vitt előre, majd az Ultra Tisza-tó 111 kilométere után pihenésre ítéltem - az volt a terv, hogy második, biztonsági cipőnek ezt viszem a Spartathlonra. 1100 kilométer van benne, és még lehet benne futni.

20180311_172250.jpg

Szintén lila, ezt már Vanquish 3, Luxemburg és Németország érintésével került hozzám nagyon olcsón. A talpa picit keményebb, mint a 2-esé, a felsőrésze picit szűkebb, de nagyon rendben van. A Suhanj6-on futottam benne, meg egy csomó hosszú edzésen. Ezt vittem a Spartathlonra váltócipőnek, de végül nem érintette a görög földet. Jelenleg is használom, még pár száz kilométer belefér.

20180311_172302.jpg

És akkor itt van a másik lila Vanquish 2-es. Ezt kifejezetten azért vettem, hogy legyen egy nagyon friss cipőm a Spartathlonra. A nagy verseny előtt pár edzést futottam benne, aztán az igazi nagy terhelést már a görögöknél kapta, de tökéletesen működött. Azóta is használom, aztán megy a vitrinbe.

20180311_172317.jpg

Ez a cipő pedig már a jövő: Vanquish 3, egyelőre a dobozában várja, hogy majd fussak benne, de mivel jó vétel volt, nem hagyhattam ott a boltban, na.

20180311_172333.jpg

Utcán sem járhatnék másban, mint Hokában. Szerintem én voltam az első az országban, akinek Hupana modellje volt, ezt hordom a hétköznapokon.

hupana.jpg

És van Hoka papucsom is, egyrészt azért, hogy a Spartathlon után legyen miben eldöcögnöm a szállodáig a célból, másrészt mert egy jó papucs sosem rossz! Iszonyú kényelmes ez is!

hokapapucs.jpg

 

Ez pedig itt egy kakukktojás. Terepcipő, Challenger 1-es. Lassan 3 éve, hirtelen felindulásból vettem, hogy nekem kell egy terepcipő. Lehet tippelni, hogy hány kilométert futottam benne. Igen, a helyes válasz a nulla! A dobozában vár, hátha egyszer futok benne.

20180311_172429.jpg

A listából kimaradt két cipő: egy Stinson Lite, amit utáltam, nem volt az igazi, futottam benne egy 12 órást, aztán továbbadtam Milánnak, mert ő szerette. És volt egy Valorom is, amit nagy nehezen betörtem, a 24 órás PB-m alkalmával kb. a fél versenyt ebben futottam. De nem volt az igazi, úgyhogy Masunak adtam, ő futott benne aztán egy maratont.

Ennyi a Hokáim rövid története. Azt hiszem, el lehet rólam mondani, hogy márkahű vagyok, ugye?

Spartathlon felkészülés a köbön

Belül vagyunk az utolsó hónapon, erőteljesen közeleg szeptember 29-e, a Spartathlon rajtjának a napja. A felkészülésem lassacskán a végéhez érkezik, és mivel érdeklődtek páran, hogyan is zajlott ez az egész, így nagy vonalakban összefoglalnám, miket is csináltam az elmúlt hónapokban, mert igazából csak a versenyekről írtam, másról nem.

Edzések

Az edzéseimet továbbra is Gabi vezényli a megszokott módon, hetente kapok edzéstervet, amit igyekszem a lehető legjobban megcsinálni. Hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap futok, a hétfő mindig laza átmozgató, a vasárnap mindig a heti hosszú futás, a többi napon valamilyen közepes táv van feladattal vagy feladat nélkül. Jól bevált rendszer ez így, Gabival pedig évek óta dolgozunk együtt, amit ő mond, ír, azt csinálom, ezt most is így van. A július és az augusztus két erős hónap lett, a meleggel meg kellett küzdenem, de legalább tanultam, hogy hogy kell frissítenem és hűtenem magam. A hosszú futások aránylag jól sikerültek, voltak kisebb-nagyobb problémák azért, de mindegyiket meg tudtam oldani.

A TRX-et is elővettem jó három hónap szünet után, és elkezdtem vele újra edzeni óvatosan, főként a felsőtestemre és a törzsizmokra koncentrálva, hogy a hátam bírja a terhelést, és a mellény hosszú órákon keresztül való cipelése se okozzon gondot.

Regeneráció

Minden futás után van nyújtás és hengerezés, és van, hogy este még egyszer nyújtok és hengerezek, ahogy épp az izmaim állapotát érzem. Kéthetente járok masszázsra Kriszhez, és kb. havonta felkeresem Vandát is egy kezelés erejéig, hogy az esetleges apróbb helytelenségeket, elmozdulásokat korrigálja, és ha valamim fáj, akkor azt kezelje.
Aludni próbálok 6-7 órákat, de ezt nem tudom egyben lenyomni, nagyon ritka az olyan éjszaka, amikor nem ébredek fel legalább egyszer. Most az elmúlt 2 hétben pedig épp egy olyan időszakom van, amikor óránként ébredek és nem tudok rendesen aludni - ez általában a szellemi fáradtság miatt van, bármennyire is jó lenne agyban is lazítani, eléggé kattogós vagyok, és ha túl sok minden van egyszerre, akkor annak az alvásom látja kárát.

Frissítés, étkezés

Nem akarom elkiabálni, de a nagy mumusom, a frissítés már egész jól megy. Megvannak azok a termékek, amiket jól tolerál a gyomrom, és meg tudom enni és inni, Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa pedig segített abban, hogy megtaláljam, miből mennyi a nekem megfelelő mennyiség. Dorka segítségével a hétköznapi étkezéseimet is kicsit rendeztük, és ugyan vannak kilengéseim, de szerintem kb. 80 százalékosan a sporttáplálkozásnak megfelelően eszem. Úgy érzem, hogy van elég energiám az edzésekhez, a gyomrommal pedig megbeszéltem, hogy mindent szépen befogad és megemészt, amit frissítés címszóval letolok, mert muszáj. Működik a dolog.

Fejben készülés

Annak ellenére, hogy hiszek, és mindig is hittem magamban, és abban, hogy meg tudom csinálni a Spartathlont, a vállamon ott ült a kisördög, és duruzsolta a fülembe, hogy én ehhez kevés vagyok, gyenge vagyok, úgysem sikerül. Így viszont nem lehet odaállni a rajthoz, és úgy éreztem, egyedül nem biztos, hogy meg tudom ezt oldani. Felkerestem Dr. Paál Emőkét, aki amellett, hogy sportolókat segít pszichológusként, maga is sportol, kiváló ultraterepfutó - szóval egy olyan ember, aki tudja, milyen az ultrafutás, és hogy menet közben milyen démonokkal kell megküzdeni. Már az első találkozásunk után úgy jöttem el Emőkétől, hogy teljesen megnyugodtam - és továbbra is azon dolgozunk, hogy minél összeszedettebben, minél koncentráltabban, és minél pozitívabban tudjak rajthoz állni, és célba érjek.

Szervezkedés

Amellett, hogy beneveztem a Spartathlonra és befizettem a nevezési díjat, volt még intéznivaló. Repülőjegyet vettem, szállást foglaltam, térképeket, versenyszabályzatot nyomtattam, tanulom a frissítőpontokat, tanulmányozom a térképeket, próbálom kigondolni, hogy legyen a frissítők leadása, milyen cuccokra lesz szükségem, gyűjtöm, miket kell magunkkal vinni az útra.

A kísérőim Milán és Gabi lesznek, úgyhogy erős és támogató csapat áll mögöttem, akikben teljes mértékig megbízom, és nagyon jól ismernek - remélem arra nem lesz szükség, hogy Gabi kirúgja alólam a széket, csak hogy továbbmenjek. :)

Egyebek

Nyár elejétől rengeteget dolgozom home office-ban, a munkahelyemen nagyon segítőkészen álltak hozzám, amit nagyon köszönök. Hetente csak 2 napot megyek be a szerkesztőségbe, a többi napon pedig otthonról dolgozom, így egyrészt időt spóroltam a bejáráson, másrészt pedig nem reggel, hanem később, a melegebb órákban tudtam kimenni futni. A munkát pedig úgy osztom be, hogy mindenre legyen időm, amire csak kell.

Milcsivel igyekszem minél több időt együtt tölteni, bár nyáron is járt óvodába, de reggelente később mentünk, mint szoktunk, és ovi után sokat voltunk a játszótéren, és persze szerveztünk családi programokat is. Ő még nem fogja fel, hogy anya mire készül, de tudja, hogy egy naaagy futás lesz, ahová repülővel megyünk, és kiadta a parancsot, hogy hozzak neki aranyérmet - most abban az időszakában van, amikor csak a győzelem elfogadható. Mondtam neki, hogy magamat megyek legyőzni, és aranyérmet nem ígérek, de azért valamit hozok haza neki. Mondjuk egy koszorút.

Egy újabb tó kipipálva: 111 kilométer a Tisza-tónál

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

img_20170715_065319_223.jpg

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

20170715_065053.jpg

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

20170715_052140.jpg

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

ndn_4337.jpg

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

ugt_0340.jpg

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

 

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

img_20170715_1912550.jpg

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

dsc6903.jpg

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

img_20170715_200415_345.jpg

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

Naaagy nyári feladatlista

Ha itt a nyár, ugye komám... akkor kell szépen felkészülni az őszi szezonra. Főleg akkor, ha az őszi szezon, meg az év, meg talán az egész életem fő versenye ősszel lesz. 100 napon belül vagyunk a Spartathlonig, de van még feladat bőven előttem, amiket szépen meg kell oldani.

- Szokni és tanulni a melegben futást

Hiába van szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlon, Görögországban még bizony nyár lesz. Ha szerencsénk van, akkor csak 30 fok lesz, és nem 35. Szóval én most erősen barátkozom a meleggel. Mondogatom is magamnak, hogy "a meleg a barátom" - mint ahogy az éjszaka is a barátom, nekem mindenki a barátom! Szóval a meleg a barátom, úgyhogy drukkolok a jó meleg nyárért, és szépen megyek futni kifelé, amikor a legnagyobb hőség van. Tanulom a hűtést, az ivást, azt, hogy a fejemre tűz a nap, tűrni és menni.

- Emelkedőkre futkosni

Az Ultrabalaton után rájöttem, hogy idén nem sokat mentem emelkedős futásokra, volt egy-egy Hűvösvölgy oda-vissza, de kb. ebben ki is merült a szintgyűjtés. És még a szigeti "Hegy" is kimaradt, mert a központi út lezárása miatt a külső körön futottam, abban meg semmi emelkedő nincs. Úgyhogy igyekszem olyan útvonalakat is választani, ahol felfelé kell kaptatni, hogy ezt is szokjam kicsit.

19400294_10211643412054838_5300570060740046029_o.jpg

- Végre normálisan frissíteni és enni

A frissítés az én Kryptonitom, ezzel nem igazán boldogultam az utóbbi időben. Na de majd most! A nyarat annak rendelem alá, hogy végre összeálljon a dolog, mind a hétköznapi sporttáplálkozásom (mikor mit eszem, milyen kiegészítőt, vitamint szedek), mind a frissítésem. Ebben Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa, sporttáplálkozási szakértője segít (ő írja azokat a jó cikkeket a honlapra, amiket érdemes elolvasni, mert nagyon hasznosa), vele igyekszünk összerakni mindent A-tól Z-ig. A kedvéért épp reggelizni tanulok, én, aki már általános iskolás koromban sem tudtam reggel enni. A hamburgerezést meg egy darabig visszafogom, és max. a képet nézegetem a hambiról, amit Tibi rittyentett nekünk egy szombat délben, és tolom a fincsi (tényleg nagyon fincsi, imádom!) mogyorókrémes fehérjét.

kaja.jpg

- Lefutni az Ultra Tisza-tó-t

Itt ez a jó kis 111 kilométeres verseny, nyár közepén, úgyhogy kapóra jött, hogy elinduljak rajta. A tervek szerint segítő nélkül, egyedül, cipelt és előreküldött saját frissítéssel csinálom végig (max. a fordítónál kérek egy kis segítséget, ha úgy adódik). Önbizalom-gyűjtésnek is jó lesz remélhetőleg, sajnos az UB feladás jobban odavágott, mint gondoltam, még akkor is, ha sérülésveszély miatt álltam ki.

- Végigfutni egy éjszakát

Erre tökéletes lesz a Suhanj6! augusztusban. Szeretek éjszaka futni, az éjszaka a barátom - bár a Suhanjon eddig mindig volt valami gebasz, az éjféli rajt mindig megborította az emésztésemet, és 3 részvételből 3-szor voltam gyakori vendég a toi-toi-ban. Hátha most ez kimarad, és az éjszakázást is tudom gyakorolni.

- Erősödni

Testben és lélekben is erősödni szeretnék, és fogok is. Az erősítő edzéseket igyekszem beiktatni, ha máshogy nem, gyerekjátszótereztetés közben simán lehet guggolásokat meg kitöréseket csinálni, vagy fekvőtámaszozni egy padon, és a TRX-et is szeretném legalább egy héten kétszer elővenni újra, hogy a törzsemet és a felsőtestemet is karban tartsam. A lelki erősödés pedig a negatív hangok és érzések kizárásával, a pozitív dolgok felerősítésével szerintem menni fog.

Szóval lesznek feladataim szeptemberig, de hiszem, hogy minden össze fog állni, és amikor kell, ki tudom hozni magamból a maximumot. Az edzés mellett azért egy kis "bulika" is lesz, a Volton a Linkin Park koncertet természetesen nem hagyhatom ki, ennyi minimum jár a felkészülés részeként. :)

Már látom a fényt az alagút végén...

Az elmúlt hetekben elég sokan kérdezték, hogy hogy bírom magam rávenni a futásra ebben a hideg, ködös, ónos esős, szmogos időben, mert hogy ez szörnyű. Hát igen, szerintem is az, ez a tél most nagyon durvára sikerült, volt itt minden. Ahogy visszaemlékszem, az elmúlt 4-5 évben szerintem összesen nem volt ennyi hideg, sötét nap, mint ezen a télen. Tavaly és tavalyelőtt baseball sapkában futottam végig, csak egy fülvédő pántot tettem fel, idén viszont vastag kötött sapkát húztam, hogy ne fagyjon le a fejem, és most kellett először négy és öt réteg ruhát vennem felülre a megszokott három (aláöltöző, pulóver, mellény) helyett, hogy ne fagyjak meg.

Kifogtam az összes nagyon hideg napot a hosszú futásaimra, egyszer a mínusz 18 fokban futottam 40 kilométert (minden frissítésem megfagyott, a kezemmel pedig végig pumpálnom kellett, hogy ne fagyjanak le az ujjaim), egyszer a mínusz 11-ben mentem szintén 40-et. Csúszkáltam 35 kilométeren át a jégpáncéllá fagyott városban, amikor minden tükörjég volt, és volt olyan edzésem is, amikor rám fagyott az ónos eső.

Nem gondolom, hogy ezek miatt én lennék a világ legkeményebb embere, mert tudom, hogy mások is kint voltak és csinálták a saját edzéseiket tisztességesen, teljes erőbedobással, még akkor is, ha a körülmények nem voltak kedvezőek. De mindig igyekeztem kihozni az adott edzésből és magamból is a tőlem telhető maximumot, amit a körülmények engedtek.

Nem volt könnyű ez a tél, és még mindig nincs teljesen vége, ahogy látom, de hátha most már jön a tavasz. Volt egy-egy kihagyott edzésem, amikor beütött az alváshiány és a stressz (mert hajlamos vagyok sok mindent vállalni, amiről azt gondolom, hogy bírom, és bírom is, csak néha kiütöm magam), és úgy gondoltam, többet ártanék magamnak azzal, ha nekimennék a futásnak, mintha kihagyom, és inkább megpróbálom magam összevakarni, mielőtt teljesen lerobbannék. A nagy betegségek így - lekopogom - elkerültek, egy-egy apróbb megfázás ment át rajtam 2-3 nap alatt, úgyhogy remélhetőleg ügyesen megúsztam. Tavaly vagy tavalyelőtt nem engedtem volna meg magamnak ilyen kihagyásokat, de idénre lazítottam magamon, a maximalizmusomon és a lelkiismeretemen annyit, hogy ez beleférjen anélkül, hogy aztán önostorozásba fognék. Most már tudom, hogy ha túl komolyan veszek valamit, akkor az nem mindig sül el jól, ezért nem szabad túlgondolnom bizonyos dolgokat.

Ami nagyon nehéz, hogy amennyire azt éreztem az eddigi alapozásokkor, hogy gyorsan elment a november-december-január-február, most annyira vánszorgott ólomlábakon az idő, mintha sosem akarna vége lenni ennek az időszaknak. Siettetni nem tudom, úgyhogy elviselem és kitartok, de most már látszik a vége szerencsére.

Az első számú motivációm mindig a kiszemelt, távoli célverseny, amire igyekszem a felkészülésemet építeni. Első körben most ez az Ultrabalaton újbóli egyéni teljesítése, második körben pedig, ha a szerencse, a sors, meg a ki tudja még mi úgy akarja, akkor a Spartathlon. Az UB biztos, a Spartathlon pedig hamarosan kiderül, az esélytelenek nyugalmával várom a sorsolást. Bár nagyon távoli még mindkettő, de mivel mindkettő elég hosszú verseny, ezért tisztességesen szeretnék rájuk felkészülni, ezt meg már most el kellett kezdeni. Valószínűleg nem olyan rossz érzés háromszoros UB teljesítőnek lenni, én is szeretném ezt kipróbálni. :)

A hétköznap reggeli futásaim egyik fontos motiváló tényezője az idő: ha reggel nem megyek ki futni, akkor az a nap elúszott, mert délután/este már nem fogok tudni kimenni. Úgyhogy reggel mennem kell, de szívesen is megyek, jobban indul a napom tőle, megszoktam, hogy futással kezdek. És ha nehéz az edzés, akkor legalább hamar túl vagyok rajta, és úgy mehetek be dolgozni, hogy én bizony már lenyomtam a napi edzésemet, ettől meg jobban érzem magam.

Motiváló még a saját fejlődésem és a saját határaim feszegetése, és hogy visszafussak oda, ahol korábban voltam. Jópofa dolog összehasonlítani az egy-két hónappal, vagy akár egy évvel ezelőtti edzéseimet a mostaniakkal, láthatom a változást, láthatom, van-e fejlődés. Szerencsére van, és ez jó. A határaim feszegetése szintén motivál, ha van egy nehezebb, feladatos edzés, akkor felspanol a "munka", amit el kell végeznem. Most meg már közel az első verseny, ahol élesben is kiderül, mit tudok, bár inkább hosszú edzésnek tekintem, amit illik megcsinálni, így próbálom lazábban kezelni a versenyzést, mint eddig, és majd csak ott és akkor szétszaggatni magam, ahol és amikor kell, az meg még odébb van, addig el is kell jutnom.

Amikor a fáradtság miatt kihagytam pár napot a futásban, jólesett a pihenés, de közben hiányzott is, hogy futni menjek. Adtam időt magamnak a regenerálódásra. Az "újrakezdés" első futásán pedig megint azt éreztem, hogy imádok futni, hogy ezt akarom csinálni, ez az én sportom minden szépségével és nehézségével együtt. Hogy nekem jó, ha futhatok, mert ettől vagyok "teljes". És mivel szeretem és szeretek "teljes" is lenni, ezért futok. Nem mindig könnyű, és nem mindig pihentető úgy csinálni, mint egy ultrafutó, de úgy érzem, hogy nekem sokat ad a futás, sokat köszönhetek neki. És tudom, hogy mit szeretnék, és tudom, hogy ehhez mit kell beletennem, és szívesen bele is teszem - szerintem így tudom majd a legjobban értékelni az eredményt, amit aztán a befektetett munkából elérhetek. Jön a tavasz, jön a szezon, kíváncsian és izgatottan, de némi félelemmel várom, mi lesz belőle.

Innen szép nyerni!

Úgy néz ki, a sérülésem végre javulóban van, és már kétszer (azaz KÉTSZER!!!)  el tudtam menni futni. De innen még nagyon hosszú lesz az út.

6 hetet kellett kihagynom, ezalatt igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a gyógyulásért, de persze van, ami nem rajtam múlik, mint például az, hogy a makacs gyulladás mennyi idő alatt csendesedik el, és mikor múlik el véglegesen, nyomtalanul. Voltam gyógytornásznál, csináltam a gyógytornát, hogy az izmaimat a megfelelő helyeken erősítsem. Voltam masszázson, hogy az izmaim kapjanak egy kis törődést (persze úgy fájt, hogy nem tudtam mást csinálni, csak a fogam összeszorítani és nem üvölteni). Voltam ortopéd orvosnál, beszedtem két levélnyi szteroidos gyulladáscsökkentőt. Végigcsináltam egy 5 alkalmas lökéshullám-terápiát, a második alkalom után végre nem éreztem, hogy fáj a csont, elmúlt a fájdalom.

Óvatosan elkezdtem futni, a csont már nem fáj, a futás hatására sem tért vissza a fájdalom. Ellenben a jobb belső combomban az adductornak nevezett izmok nagyon feszülnek, húzódnak, merevek. Ezek (is) tapadnak ahhoz a részhez, ahol be volt gyulladva, gondolom, hogy ez ezért van most. Ezt kell még kikúrálnom. Nem fog egyik napról a másikra menni. Sokat kell nyújtanom, és óvatosan kell terhelnem. Nem vagyok tőle boldog, de muszáj végigcsinálnom ezt a gyógyulási folyamatot, és vigyáznom kell magamra, hogy ne okozzak magamnak újabb sérülést.

Lelkileg egész jól vagyok, a lesérülés utáni első két, vagy inkább három hét borzalmas volt, sokszor sírdogáltam, nyűgös voltam, ideges, feszült. Aztán elfogadtam a helyzetet, és nem azon nyöszögtem, hogy miért történik ez velem, hanem arra próbáltam koncentrálni, hogy mit és hogyan tudok tenni a gyógyulásért. És közben fejben hogyan ne engedjem el az év hátralévő részét, a két nagy versenyt, az Ultrabalatont és a Spartathlont. Mindkettővel kapcsolatban vannak dilemmáim.

Az Ultrabalaton nagyon közel van, alig 5 hét van hátra. Még ha addigra teljesen fájdalom- és tünetmentes is leszek, a felkészültségem egyenlő lesz a nullával. Jobb esetben eljuthatok valameddig, fejből és emlékezetből futva, de mindenképpen életem legnehezebb futása lesz. Szeretnék elindulni, nem szeretném kihagyni, még ha csak 10-20-50 kilométerig futok, csak nem tudom, lenne-e ennek értelme. Mi a jobb? Ha el sem indulok, vagy ha elindulok, de kiállok? Melyik tépázza meg jobban az amúgy sem mindig erős önbizalmamat? Egyelőre nem tudom. Adok még időt magamnak, hogy eldöntsem. Hogy ott leszek, az biztos, hogy milyen minőségben, még nem tudom.

hh_1.jpg

Ez az év eddig nem az én évem. Bár a január-február jól sikerült, és a Spartathlon várólistán is nagyon jó helyen vagyok, egyelőre több a negatív dolog és az olyan tényező, ami a pozitív dolgokat is lefelé húzza. Nem ment a 100-as, kiálltam. Lesérültem, lassan megy a gyógyulás. Ki kellett hagynom Sárvárt (bár ezt az embertelen időjárás miatt csak félig bánom). Még mindig lassú a gyógyulás, az UB is kérdéses. És itt a Spartathlon is. Behívnak-e, mikor kell dönteni (és fizetni), mikorra gyógyulok meg, fel tudok-e rendesen készülni. Még mindig hiszem, hogy fel tudok készülni, elég lesz az idő, ami egyre kevesebb, és egyre fogy, és ha ott leszek, meg is tudom csinálni. De ha kell, el fogom engedni ezt az álmot is idén, persze csak az utolsó pillanatban.

Keresgéltem az okokat, hogy miért most van ez velem, miért kapom ezt most, de nem nagyon lettem okosabb. Sok mindent csináltam az elmúlt 4 évben, aránylag sikeresen, kell egy kis pech is, vagy micsoda, nekem most ez jutott. Tanulnom kell egy kis türelmet és időt kell adnom magamnak, ez biztos. Ebből a mostani sérülésből sokat tanulok, picit át is kell miatta értékelnem a dolgokat, de egy biztos, a futás szeretete megmaradt, és az álmaimat sem szeretném elengedni.

Mindenképpen szerencsés vagyok, mert sokan állnak mellettem. A szeretteim, a barátaim, a futóbarátaim és edzőtársaim, a kollégáim, és az engem támogató szakemberek (jobb gyűjtőnévvel nem tudom illetni a szuper masszőrömet és gyógytornászomat) egyaránt segítenek abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, és ezért nagyon hálás vagyok!

Gyógyulgatok tovább, nyújtok, kenegetem, masszírozgatom az izmaimat, óvatosan futok, óvatosan erősítek, csinálom a gyógytornát, és előre nézek. Innen szép nyerni, de talán a végén szerencsém lesz!

 

100 helyett 60 kilométernyi kínlódás

Ez most egy remek szenvedéstörténet lesz, mert úgy tapasztaltam, hogy az olvasói piacon erre van inkább igény. Ha szenvedek és rosszul megy a futás, akkor vagyok igazán népszerű (meg akkor, ha valami jó eredményt érek el, de ez a kevésbé gyakori). Mondhatnám, hogy emiatt alakult (vagy inkább alakítottam???) úgy a 100 kilométeres OB története, ahogy alakult, mert szeretnék kedvezni az olvasótábornak, és új rajongók begyűjtésével építeni a személyi kultuszom.

Haha, milyen vicces vagyok. Leleplezem magam, nem terveztem meg előre, hogy egy szenvedéstörténetet fogok megörökíteni írásos formában, azt szerettem volna, ha egy jól sikerült futásról írhatok, de mégsem így történt. Sok buta hibát követtem el, de nem baj, mert ezekből csak tanulhatok, pont ezért le is írom magamnak őket, hogy emlékezzem rájuk, és hátha másoknak is segíthetek vele.

Hülye voltam, mert fejben egyáltalán nem sikerült ráhangolódni a versenyre. Nem a 100 kilométerrel magával volt a baj, hanem a 5 kilométeres pályával meg a 20 körrel. Októberben láttam, futottam is ezen a pályán, és megállapítottam, hogy nem szeretem. Sokan szeretik, de én nem. Fejben szétzilál az ilyen hosszúságú körözés, a szigetet sem bírom, idegesít, unalmas, lélekölő. Inkább egy kis kör sokszor, vagy egy nagy kör, vagy A-ból B-be futás. De nem ez. Előre utáltam az egészet, és nem is tudtam ettől függetleníteni magam. És ha fejben nem vagyok rendben, akkor a futásom sem lesz rendben.

12829130_487049844836342_8801969037634953467_o.jpg

Azzal, hogy a fejem nem volt oké, minden elcsúszott. Semmi nem volt jó. Tényleg semmi. Igyekeztem úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, de nem ment.

A ruhaválasztást elrontottam. Reggel a rajt előtt még elég hideg volt, hiába vittem mindenféle nadrágot, nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Háromnegyedest vettem, kompressziós szárral, de a szél annyira átfújt rajtam, hogy gyorsan hosszú, meleg nadrágot vettem. Elborzadva néztem a rövidnadrágosokat, pedig nekik volt igazuk. Felülre aláöltöző, rá egy vékony hosszúujjú, az utolsó pillanatban vettem le a vastag pulóvert, szerencsére. A meleg nadrág 2 körig volt jó, utána iszonyatosan melegem volt. Át kellett öltöznöm, de az öltözésnél sem voltam összeszedett, elővetettem Öcsémmel a rövidnadrágot, majd mégis a háromnegyedest vettem fel. Aztán két körrel később már fáztam, annyira fújt a szél, így akkor a korábban levett pólót vettem vissza. Vetkőztem, öltöztem.
Tök amatőr voltam, azt sem tudtam, mit akarok. Ja, de, tudtam, le akartam ülni, hogy hátha ott maradhatok és nem kell továbbmennem.

A cipőm elfáradt, már annyira szétfutottam, hogy elkezdett zsibbadni benne a talpam és egy idő után emiatt nem tudtam mozgatni a lábujjaimat. Ilyen akkor szokott lenni, ha már nem csillapít. Cipőt nem cseréltem, próbáltam úgy igazgatni a lábaimat, hogy jobb legyen, ettől a fájdalomtól tudtam magam függetleníteni, de ettől még idegesítő volt, hogy a cipőm nem tud segíteni a futásban.

A futás az elején jól ment, erősnek éreztem magam, úgy kellett tudatosan lassítanom magam, hogy ne fussam el nagyon az elejét. Dórival mentünk együtt, ő is nézte az óráját, én is, hogy lassítsunk, ne nyomjuk, hosszú a verseny, ne rontsuk el az elején. Ezt szerintem jól csináltuk.
Egészen az első toi-toi látogatásig jól ment a futás, a kék doboz viszont kizökkentett, és hiába mentem tovább, onnantól nem volt az igazi. Sokszor éreztem azt, hogy kedvem lenne sétálni, de igyekeztem ekkor is futni, nem megállni. És valahogy fáradtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy pihenni akarok, le akarok feküdni aludni. Ilyen utoljára 2013-ban volt, amikor az első 12 órásomat futottam Milcsi születése után, fáradtan és kialvatlanul az egy éves gyerek mellett. Nem tudom, hogy most ez mitől volt, de ugyanolyan érzés volt.

A köröket igyekeztem felosztani, de ez sem ment, az odafelé szakaszon azt vártam, hogy mikor tűnik fel a fordító, a visszafelé szakaszon meg hiába örültem, hogy már visszafelé megyek, sehogy sem akart vége lenni a körnek. Futottam a szinte légüres térben, láttam előttem futókat, de nem tudtam rájuk felkapaszkodni, aki pedig mögülem jött, az el is lépett mellettem. Nem tudtam használni a mezőnyt abban, hogy segítsen nekem. Egy kis körös versenyen ez sokkal könnyebb, mindig van valaki a látótérben, közel. A nagy, hosszú versenyeken pedig tudom, hogy sokat leszek egyedül, így nem is számítok arra, hogy lesz kire kapaszkodni, ez nem lesz problémaforrás. (Ott inkább az az idegesítő, amikor összeakadok valakivel, aki megörül nekem, és beszélgetni akar, én meg épp nem akarok.)

A frissítésben is voltak gondjaim. Tudtam, hogy szükségem lesz gélre, de már a gondolattól rosszul voltam, hogy nekem azt meg kell majd ennem. Annyira ráuntam már az epres-banános gélre, hogy borzalom, de tudom, hogy az a legjobb, az megmarad bennem, segít, de kellett hozzá megint spanolni magam, hogy megegyem. A frissítőasztalról kólát, vajas kenyeret sóval, sós perecet ettem, ezek jók voltak, ezektől semmi bajom nem volt, amikor nagyon fájt a hasam, akkor a kóla volt a megmentőm. A saját magunknak vitt izót Miki a kéréseinknek megfelelően bekeverte, ittam is belőle, de nem sokat, valahogy nem ment. Illetve amikor az asztalnál voltam, nem tudtam annyit egyszerre inni belőle, hogy elég legyen, magammal vinni meg nem vittem, pedig lehet, hogy azt kellett volna, és folyamatosan kortyolgatni. Egy idő után meg csak a vizet kívántam, meg a háborgó hasamra a kólát. A hasam egyébként folyamatosan fájt, a gyomrom és lejjebb is, konstans nyomás alatt volt az egész. Aztán az emésztésem is beindult, és ez sem segített túl sokat. A hányingerem szerencsére nagyon enyhe volt, nem lett belőle baj, de nem volt jó érzés az állandó hasfájás, főleg a görcsös fajtából.

És itt is bejött a fejem. Máskor ezeket át tudom vészelni, ami átmegy és kijön, azt pótolom, lassabb kocogással sokáig tudok haladni frissítés nélkül is, míg rendeződnek a dolgok odabent. Most idegesített, hogy nem haladok, csak lassabban, pedig szeretnék, nem tudtam időt hagyni magamnak a "gyógyulásra", mint máskor.

50 kilométerig amúgy pont hoztam a 6 perces átlagot, de a gondok miatt, a toi-toi, meg az öltözés miatt folyamatosan fogyott az addig kiépített előnyöm. A kedvem is egyre rosszabb lett, és az erőm is kezdett elhagyni, nem mentek a lábaim, nem tudtam őket úgy rakni, ahogy szerettem volna. 50 után pedig totál szétestem, még két kört végigszenvedtem, aztán kiszálltam. Nem akartam tovább szenvedni, pedig akár végig tudtam volna csinálni, ha nem hagyom magam így széthullani fejben. Sokszor jöttem vissza már ennél sokkal rosszabb helyzetekből, mert akkor céltudatos voltam, hívott a cél, meg akartam csinálni mindenképpen azt a versenyt.

12789927_1269473676402695_21178143_o.jpg

Az ultrafutás folyamatos problémamegoldás, ezt sokszor leírtam én is, és le is fogom még írni - eddig az esetek 90%-ában meg is tudtam oldani a felmerülő problémáimat. Most ez nem sikerült, erőlködtem rajta, igyekeztem reagálni rájuk, de mivel a fejem nem volt a helyén, nem tudtam pozitívan hozzáállni a gondjaimhoz, és egy idő után besokalltam, meguntam őket, és inkább elmenekültem előlük, vagyis kiszálltam. Úgy éreztem, hogy most nem akarom ezt így folytatni, nem tesz hozzá túl sokat az évemhez az, ha már az első versenyem szenvedős. Azt gondolom, hogy lelkileg nagyon kikészített volna, ha tovább futok, és meg akartam előzni ezt a lelki kiégést, mert én lelkileg sokkal lassabban regenerálódom, mint testileg, nem tudom, mennyi idő kellett volna, hogy összekaparjam magam egy csalódást jelentő verseny után. Így azt hiszem, mivel nyugodt lélekkel, önmarcangolás nélkül álltam ki 60 kilométer után, sokkal könnyebben meg tudom emészteni ezt a "rossz" versenyzést, mintha célba érek ugyan, de nagyon lassan, nagy csalódással, "hűdebénavoltam" érzéssel.

A tanulságokat levontam, nem csinálok magamon olyan harakirit, mint a novemberi 6 órás után. Nem tudok mást tenni, mint előre tekintek, nem ostorozom magam hülye gondolatokkal (pl. ha már ezt sem tudtam megcsinálni, mi lesz velem a hosszabb versenyeken), és sokkal jobban fogok koncentrálni a céljaimra, amikor azokat el szeretném érni. Az edzések iránya jó, a feladás és a szenvedés ellenére én érzem, hogy jó, amit csinálunk, erősebb vagyok fizikailag, az elmúlt két hónapban építettem magamra 2 kiló izmot és fogytam több mint 1 kiló zsírt a futás és az erősítő edzések kombinációjának köszönhetően. A fejemben rendet teszek, és a legközelebbi versenyen sokkal koncentráltabb leszek, ugyanúgy, mint ahogy korábban.

Fotók: DonRazzino, Szuflavéder

5 év, 12 ezer kilométer

5 évvel ezelőtt, 2011. februárjában fogalmazódtak meg bennem az első ultrafutással kapcsolatos gondolatok, amik aztán hamar testet is öltöttek egy sárvári 12 órás versenyre való, hirtelen felindulásból elkövetett nevezés formájában. Akkor még nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, és mai fejemmel visszagondolva nem is értem, mit gondoltam. Szerencsére a sors az utamba sodorta Gabit (bár nem kellett nagyon sodornia, mert ismertük egymást, együtt dolgoztunk és barátok lettünk), aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Így lett egy edzőm, aki azóta is mellettem van, segít, ösztönöz, támogat, és ha kell, visszafog.

Szóval 5 évvel ezelőtt indult útjára az "őrületem" - igen, néha még én is őrületnek tartom, de ettől szép és jó ez az egész, amit csinálok. Azóta - a terhesség és a szülés miatti jó 10 hónapos kihagyástól eltekintve - futok tudatosan, odafigyelve, építkezve. A szülés utáni első félmaraton óta elsősorban az ultrákra koncentrálok, azokra készülök, 2013 óta főként, azóta futom a "nagyját", a háromezer körüli és feletti éves kilométereket.

hh.jpg

Mögöttem van jó pár ezer kilométer, több száz futással töltött óra, sok-sok teljesített verseny, rengeteg fantasztikus élmény, több liter izzadság és könnycsepp, nehézségek, megoldandó problémák, megvalósított és még megvalósításra váró futós álmok. Voltak mélypontok, amikor abba akartam hagyni az egészet a fenébe, mert minek csinálom, semmi értelme, úgysem érek el semmit a futással, csak az időmet vesztegetem és veszem el a családomtól. Aztán mindig sikerült túllendülni a mélyponton, kitűzni egy újabb célt, amiért érdemes volt dolgozni, amiért futni akartam, amiért mentem és megyek hóban, fagyban, szélben, esőben és kánikulában is, és csinálom tovább. Megtanultam hinni és bízni magamban, küzdeni, kitartani. Még tanulom, hogy csak magammal foglalkozzam, és  ne másokhoz hasonlítsam magam, de jó úton járok ebben is, megvan a helyem, tudom, mire vagyok képes, és igyekszem nem idegesíteni magam mások miatt. Ha képesnek érzem magam valamire, akkor arra benevezek, aztán ott igyekszem magamból kihozni a maximumot.

A futás lemondásokkal jár, de ezek nem terhesek nekem. Most a futás ott van a prioritásaim között az első három hely egyikén, most még szeretek és akarok ezzel foglalkozni, szeretek erre időt szánni, úgy érzem, nem "károsítok" vele semmit, barátokat és jó ismerősöket szereztem általa, sok érdekes lehetőség került az utamba a futásnak köszönhetően. Futok szépen tovább, mert vannak még terveim, amiket nagyon szeretnék megvalósítani, gyűjtöm a kilométereket és az élményeket, és a következő 5 évben sem szeretnék unatkozni!

Megyek tovább...

A múlt heti 6 órás verseny utáni kirohanásom óta kicsit rendeződtek a fejemben a dolgok. Persze ehhez le kellett írnom, mit is gondoltam akkor, ott, abban a helyzetben arról a teljesítményről, és úgy mindenről. Azóta letisztult a kép. Kaptam egy csomó segítő és jó szándékú hozzászólást, tanácsot, amiket köszönök, jólestek. Nem az önsajnáltatás volt a célom, hanem a terápiás jellegű írás, hogy segítsen kivakarni magam a gödörből.

Gabival szépen átbeszéltük a dolgokat, helyreraktuk a fejemben, amit helyre kellett, egyeztettük a terveket, megtaláltuk a célokat. Most jöhet a munka, amit a célok érdekében el kell végeznem. Tudom, hogy hosszú lesz a tél, nem lesz könnyű az alapozás, és igenis lesznek hullámvölgyek, de amit elterveztem, azt legjobb tudásom szerint végre is fogom hajtani, és megyek előre, hogy - ha nem is minden sikerül tökéletesen - elmondhassam, hogy amit tudtam, megtettem a cél érdekében.

korona.jpg

Fotó: Pinterest

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.