"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Ez történik a testeddel, miközben lefutsz egy maratont

Vasárnap itt a maraton, nekem összesen a negyedik hivatalos  (vicces, de több ultrát futottam eddig, mint maratont), és ennek kapcsán jutott eszembe ez az érdekességeket tartalmazó cikk, amit a Wellnessbe írtam nemrég. Jöjjön hát a cikk!

A 42,195 kilométer lefutása igazán nagy teljesítmény, de nem lehetetlen, csak a testrészeid összehangolt és profi együttműködése kell hozzá. Kíváncsi vagy, mi történik a testeddel, mialatt teljesítesz egy maratont?

Azt gondolnád, hogy csak a lábaid dolgoznak, miközben futsz? Tévedés! A maratoni futáshoz szellemileg és fizikailag is a topon kell lenned. Egy átlagos nő a 42,195 km során 2300 kalóriát éget el, és a lábai mellett a teljes testét igénybe veszi  a futás – még az agyat is. Nézzük, mi történik veled, miközben haladsz a cél felé!

Agy

Egy új tanulmány szerint a futás fejleszti mind a rövid-, mind a hosszú távú memóriát, segít megelőzni a memóriavesztést, és a stressz csökkentésében is segít. Van, amit viszont azonnal töröl az agyad: a maraton közben előforduló nehézségeket és fájdalmakat szinte azonnal felülírja a teljesítés öröme, és arra nem is fogsz emlékezni, hogy esetleg valami rossz volt futás közben.

Arc

Az izzadás és a kipirulás elkerülhetetlen, de ahelyett, hogy azonnal elkezdenéd letörölni magadról az izzadságcseppeket, gondolj arra, hogy egy cambridge-i kutatás szerint a megizzadt, kipirult maratonisták igencsak vonzóak a másik nem számára!

Hónalj

Egy átlagos futó akár 3-4 litert is izzadhat a 42,195 km során. A tested az izzadással hűti magát, így a megfelelő hőháztartás, valamint a folyadékháztartás fenntartása érdekében ne fukarkodj a frissítővel futás közben, hanem igyekezz rendszeresen pótolni az izzadás során elvesztett folyadékot.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

Has

Amikor futsz, a tested az emésztőszervrendszerből a lábaidba irányítja a vért és az energiát, hogy jobban tudj haladni, emiatt az emésztés lelassul. Előfordulhat, hogy futás közben kellemetlenségeket tapasztalsz hastájékon, például begörcsöl vagy ég a gyomrod, esetleg hányinger vagy hasmenés kínoz majd. Ne ijedj meg, ez szinte természetes, a maratonisták fele hasonló tapasztalatokról számol be. A szervezeted idővel alkalmazkodik, ahogy egyre rutinosabb leszel, úgy lesz kevesebb ilyen problémád.

Gerinc

A maratoni futás végére a testmagasságod kb. 1 centiméterrel kevesebb lehet, mint a rajtnál. Ennek oka, hogy a futás következtében a gerinc rázkódik, és a csigolyák közti porckorongok ideiglenesen összenyomódnak. Ne ijedj meg, 24 órán belül visszaáll az eredeti állapot!

Bőr

Futás közben – legfőképpen a cél előtti kilométereken – a testhőmérsékleted megemelkedik 2-3 fokkal, emiatt kimelegedsz, kipirulsz. A hőmérsékletváltozás miatt is fontos, hogy jól válaszd meg a futóruházatodat: lehet, hogy a rajtnál még fázol egy kicsit, de futás közben és a célban már garantáltan nem fogsz.

Lábak

Hihetetlen szám, de a lábaid egy maraton során több mint 33 ezer futólépést tesznek meg – nem csoda, ha a futás végére elfáradnak. A folyamatos ütődés, dörzsölődés miatt a futók lábán gyakran előfordulnak vízhólyagok, vérhólyagok, kidörzsölődések, és van, akinek a körme is megsérül, belilul, mire célba érkezik a versenyen. 

A cikk megjelent a Wellness magazin 2015/5. számában.

Újratervezés

Ilyet még nem csináltam, de most hosszas mérlegelés, magammal való tanakodás, Milán véleményének kikérése után döntöttem: elengedem az októberre betervezett 100 kilométeres versenyt. Ugyan futottam az utóbbi időben, és összeszedtem magam az Ultrabalaton, meg a hosszas nyári szenvedés után, de a felkészülésem mégsem sikerült úgy, ahogyan azt elterveztem. Máskor is voltak porszemek a gépezetben, de még soha nem éreztem azt, hogy ne tudnám teljesíteni a versenyt, amire éppen edzem. Sem 12, sem 24 órás előtt, sem UB előtt nem éreztem még azt, hogy nem akarok odaállni a rajthoz, mert úgysem fog sikerülni. Most ezt éreztem. Hogy hiába szerettem volna 10 órán belül futni a 100-ast, nem fog menni.

A távot magát le tudnám futni, de most nem "csak" azért mentem volna, hogy a táv meglegyen, most az időért mentem volna. És mivel erre nem érzem magam képesnek, ezért - lehet, hogy gyáva dolog - neki sem megyek. Nem akarok csalódni magamban, és nem akarok szenvedni.

Sokáig gyötrődtem, mi legyen, hogy legyen, mert féltem, hogy meg fogom bánni, ha nem indulok, mert mi van, ha mégis sikerülne az időeredmény, de meg sem próbáltam megfutni, és ha ott leszek a versenyen, akkor rossz érzés lesz nem futni. Aztán eljutottam odáig, hogy mégis elengedem a 100-ast, nem indulok el, nincs értelme. Az elmúlt időszak nehéz volt, sokszor borult a jól beállt rendszerem, nem jutottam el futni, vagy nem volt kedvem menni, tényleg nem tudtam odatenni magam a felkészülés hajrájában. Gabival is beszéltem, helyeselte a döntésemet, ő is érezte, hogy most nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy az ideális lett volna.

keep-calm-skip-100-km-run-a-marathon.png

De hogy amit mégis megcsináltam, ne vesszen kárba, azt bele tudom tenni egy maratonba: úgyhogy futok a Budapest Maratonon. Arra, hogy egy maratont koncentráltan lefussak, elég a felkészülésem - remélem, hogy valóban így is lesz, és idén le tudom győzni a mumusomat, vagyis a maratoni távot. Nem megyek konkrét időtervvel, ha sikerül jót futni, esetleg egyéni csúcsot, boldog leszek, ha nem sikerül, akkor sincs baj, mert versenyeztem, jól éreztem magam közben.

Mióta döntöttem, hogy nincs 100-as, valahogy nyugodtabb vagyok, és ez most jó érzés, levettem magamról terhet, felszabadultabban megyek neki az edzéseknek is, és bizakodva várom a maratont, aztán meg a novemberi 6 órást, ami idén is majdnem-szülinapi futás lesz.

Majdnem-félmaraton, rögtön kettő

Az elmúlt hetekben az edzések mellett részt vettem versenyeken is, csak hogy társaságban legyek, motivációt gyűjtsek, élvezzem a jó hangulatot. Mindkét verseny félmaratonnak indult, de végül majdnem-félmaraton lett belőlük.

Az egyik

Az első félmaraton az IronMan 70.3 Budapest keretében volt, ahová egy céges csapattal mentem. Még az Ultrabalaton után szervezett be maga helyett Nóri futónak - remek érzékkel találta meg azt az időpontot (az UB után 3 nappal), amikor úgy éreztem, hogy egy félmaraton annyira, de annyira könnyű, hogy boldogan vállaltam a feladatot. Persze ahogy közeledett augusztus 22., a verseny napja, úgy akartam volna egyre inkább lemondani az egészet. A csapat miatt nem tehettem, és igyekeztem magam úgy összeszedni, hogy ne hozzak szégyent a társaimra. Egyébként két céges csapattal indultunk, az egyikben három fiú, Laci, Péter és Gergő volt, a másik csapatban Kriszta úszott, Balázs volt a bringás, én pedig a futó. Ez volt életem első triatlonversenye, érdekes volt közelről látni ezt a világot. Azt megállapítottam, hogy ez sokkal macerásabb, mint a futás, irdatlan sok holmi kell hozzá, megvan, mit mikor és hová lehet lepakolni, bedepózni, kirakni, felvenni. És egy ilyen verseny legalább olyan hosszú, mint egy ultra, még ha az ember nem is csinálja végig az egészet: 10-re mentünk ki a Kopaszi-gátra, 10.40-kor volt a rajt, én pedig majdnem 4 órával később indultam el a futásomra a váltás után.

Igyekeztem keményen megfutni ezt a félmaratont, reménykedtem benne, hogy 1.50-en belülit tudok menni. Az idő fura volt, mert nem volt igazán meleg, de azért nekem melegem volt, nem győztem locsolni és hűteni magam futás közben. A frissítésre és az ellátásra panasz nem lehetett, mert az 5 kilométeres körön két helyen is volt frissítő vízzel, izóval, géllel, energiaszelettel, energiaitallal, kólával, vizes szivaccsal, volt minden, amire csak szükség lehetett - igaz, hogy elsősorban az egyéni triatlonisták miatt, de természetesen a váltósok is mindenből kaphattak. A megtett köröket pedig úgy számolták, hogy minden körben kaptam egy színes gumit a csuklómra.

ironmanhanka.jpg

A futás ment, 5 perc körüli tempóban, persze hörögtem és nyögtem nagyokat, de toltam, ahogy tudtam, csak a frissítéseknél lassítottam, kólát és vizet ittam, meg egy gélt ettem meg féltáv után. Az első kör jó volt, a második kör rossz, a harmadik közepes, a negyedik megint jó, mert tudtam, hogy mindjárt vége. Futás közben igyekeztem szurkolni az egyénieknek, de amúgy meg koncentráltam. Rossz volt, hogy nem lehetett zenét hallgatni, nem volt, ami segített volna a tempózásban, nem tudtam jobban befelé figyelni sem, és az egyéni rajtolás miatt nem tudtam senkire sem tapadni, végig egyedül futottam. Ehhez képest 1:44:18-cal értem célba, ami egyéni csúcs lett volna, ha a táv félmaraton lett volna, de nem annyi volt, csak 20,7 km. (Az egyénieknek megvolt a félmaraton, mert ahogy leszálltak a bringáról, már elkezdtek futni, ezt a részt nálunk a bringás futotta a váltás előtt.) De ettől függetlenül elégedett vagyok, mert nem szoktam ilyen (5:02-es átlag) tempóban futni ennyit egyszerre, csak pár kilométereket. Utoljára 2013-ban a félmaratonon futottam ilyen időt, azóta eltelt két év, gyűjtöttem több mint 6000 kilométert a lábaimba, meg egy csomó tapasztalatot, úgy látszik, hogy ezt tudom használni egy-egy gyors félmaraton erejéig (még akkor is, ha közben van rajtam azóta pár plusz kiló).

Mindkét csapat kitett magáért, mindenki jobbat ment, mint előzetesen várta, a csapatszellem doppingolt minket. Mi a vegyes váltók között a 10.-ek lettünk, a fiúcsapat 17.-ként zárt (kb. 10 perccel jobb időt mentek, mint mi.) Jó volt testközelből látni egy ilyen nagyszabású triatlonversenyt, le a kalappal minden résztvevő előtt, de azt hiszem, én maradok kizárólag a futásnál.

És a másik

A Maratonman Depo szervezésében szeptember első hétvégéjén volt az NN családi futónap, a versenyszámok között esti félmaratonnal. Nem mentem volna el rá, de kiderült, hogy az Ultrabalaton résztvevőknek ingyenes vagy kedvezményes a nevezés - éltem hát a lehetőséggel és ingyen beneveztem, gondoltam, egy kis verseny jellegű futás ismét jót tesz majd a motivációmnak. Beszerveztem Dórit is, hogy menjünk együtt, az edzéstervembe is pont belefért a táv úgy, hogy nem kellett sokat pluszban futnom még. Dórival elkocogtunk az 56-osok terére, és 8-kor szépen el is rajtoltunk. Ekkor már furán mocorgott a hasam, és kezdtem sejteni, hogy én sem úszom meg azt a kedves nyavalyát, amivel Milán is küzdött két nappal korábban.

A félmaraton négy körös volt, az első kör elején csatlakozott hozzánk Tibi, majd felbukkant Eszter is, így kocogtunk együtt négyen. Sajnos egyre jobban feszült a hasam, háborogtak belül a dolgok, a gyomrom is megfájdult, semmi se volt jó. Frissíteni pár korty vízzel mertem csak, hogy ne kutyulja meg nagyon a dolgaimat. Nem részletezném, de kénytelen voltam többször megállni pihenni - a többiek meg megvártak, nagyon aranyosak voltak. A pálya nem volt rossz, két helyen is volt szpíker útközben, az egyik Sanyosz volt, akinek köszönhetően iszonyatosan menőnek éreztem magam, mert mindig bemondta a nevem, és hogy UB egyéni teljesítő vagyok - még akkor is, ha ez most egyáltalán nem látszott a mozgásomon. A négy kör lassan, de biztosan eltelt, a végén Zoli is megjelent, kifutott utánunk. 2 óra 5 perces idővel érkeztünk be a célba, ami a sok megállásnak köszönhetően nem a legjobb, de mivel edzeni jöttünk, és én sokat szenvedtem, fogjuk rá, hogy elfogadható. A táv itt is rövidebb lett, 20,1 kilométer, tehát ez sem lett egy igazi félmaraton - mondjuk nem bánom, mert így hamarabb mehettünk haza. A hangulat jó volt, a társaság jó volt, szereztem egy újabb érmet és egy újabb pólót a gyűjteménybe.

11951354_429748203899840_6542600008146249_n.jpg

A következő versenyem ismét egy félmaraton, méghozzá a Wizz Air, ami most már tutira 21 kilométer lesz, és iramfutóként 2 órás időre kell lehoznom. Ha 2 órás félmaratont szeretnél futni, gyere te is! :)


UB után, nyári "alapozás" előtt

Három hét telt el az Ultrabalaton óta, ezalatt sikerült egészen jól "feldolgozni" az élményt. A verseny utáni hétfőt pihenéssel töltöttem, leginkább vízszintesben éreztem jól magam, kedden viszont már mentem dolgozni, mondjuk még lifttel mentem fel a másodikra, a lábaim elég merevek voltak, és a talpamon fájt a kidörzsölődés. Szerdára jobban voltam, kezdett megjönni a kedvem a futáshoz, egészen péntekig bírtam a futófelszerelésem nélkül. Fizikailag elég fáradt voltam még, de a lelkemnek kellett az érzés, hogy futok, vasárnap is kocogtam egy kicsit. Aztán nyaggattam Gabit, hogy adjon edzéstervet, hogy legyen mit csinálnom, mert a megszokott kereteim közül kiszabadulva nem igazán tudok mit kezdeni magammal, hiányzott a bevált rutin.

Voltam Vandánál "kárfelmérésen", egész szépen a helyén van minden a derekamban és a csípőmben, úgyhogy ezt az állapotot kell most már megőriznem, ennek érdekében csinálom a gyakorlatokat, amiket kaptam, erősítek, nyújtok, hengerezek sokat.

Közben Gabival kitaláltuk a további futó-menetrendet is, hogy hogyan tovább. Augusztusban céges csapatban részt veszek a budapesti Ironman 70.3-on, én leszek a futó, aki egy félmaratonnal zárja a versenyt. Egy félmaratont álmomból felkeltve is le tudok futni, de azért szeretnék egy tűrhető időt is produkálni.

Aztán a következő nagy verseny októberben a 100 kilométeres OptiVita futam lesz, ezen szeretnék egy magamhoz képest jó eredményt elérni. 100-on 10:32 a legjobb időm, ezt a márciusi 12 óráson sikerült elérni "részeredményként", ennél mindenképpen jobbra fogok törekedni, és ha esetleg 9-essel kezdődne az eredmény, akkor nagyon örülnék. Ezért persze dolgozni kell. Elkezdtem súlyzózni is végre, a felsőtestem iszonyatosan gyenge, úgyhogy erősen rám fér, hogy picit megdolgoztassam.

Most még nem vagyok teljesen csúcsformában, picit érzem a fáradtságot, és az elmúlt egy-másfél hétben aludni sem aludtam jól valami miatt, biztos ez is bennem van. De remélem, hogy hamarosan alakulok, és a nyári szabadság alatt rendesen ki is tudom magam pihenni. Elég sokat dolgoztam az utóbbi időben, amivel semmi  probléma, de azért érzem, hogy ez is fárasztó akkor is, ha amúgy szeretem a munkámat.

Pár napig rajtam volt a verseny utáni üresség, amikor nem tudok magammal mit kezdeni, mert a nagy célok megvoltak, a következő meg még elég messze van. De ez az időszak jó volt arra, hogy átgondoljam, mi mindent értem el az elmúlt években. Eszembe jutott a 2012-es önmagam, aki pár hónappal a szülés után félmaratonra készült, és egyszerűen képtelen volt 13 kilométert lefutni egyben. Kicsit nyekeregtem, de aztán helyére kerültek a dolgok, meg tudtam csinálni az edzéseket, a félmaratont, és elindultam azon az úton előre, amin most is járok, és még mindig jó messzire vezet. Furcsa érzés belegondolni, honnan hová jutottam, de összességében elégedettséggel tölt el, és csupa olyan emlék jön elő, amik jók és büszke lehetek rájuk.

Mi lesz még a nyáron? Kimegyünk Kladnoba (Csehország) augusztus 1-jén a 24/48 órás versenyre, ahol, bár fáj érte a szívem, futni nem fogok, csak segítek Milánnak, aki 24-ezik - legfeljebb vele futok majd pár kört, ha igényli.

A szénhidrátos diétát tartom, egészen jól ráálltam, nem okoz problémát, ha néha elcsábulnék, akkor próbálok diétás édességet enni, és a nagy kedvencemből, a fagyiból is nyírfacukrosat választok.

Röviden most ennyi a helyzet, futkározom, aztán meglátjuk, mi lesz ebből.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0 - Újra körbefutottam a Balatont!

„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

11147100_10205730156147136_3867725034781580473_o.jpgA kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is. Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. :) Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

10476404_942154225836675_5245283968345077475_n.jpgFűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Közben beért Csákány Kriszta, akire rátapadtam, hogy fussunk együtt, nagyon jól jött a társaság, Kriszta jó tempóban húzott magával, itt is köszönöm, hogy tudtunk együtt menni kicsit. Aszófő előtt a vasúti átkelőben meg kellett állnunk, ennek határozottan örültünk, nyújtottunk és pihegtünk kicsit, majd mentünk tovább, jöttek a dombos szakaszok. Megjött Kriszta férje bicajon, én picit leszakadtam, innen már csak a hátukat láttam, ahogy mennek fel szépen az emelkedőn. Igyekeztem tartalékolni, hiszen nagyon messze volt még a vége, ha nem muszáj, nem akartam megfutni a felfeléket, inkább tempósan sétáltam. Jött Miki és Tomi 2,5 kiló jéggel, rögtön belemarkoltam és megtömtem a topomat (ettől a fiúkat kirázta a hideg) meg a sapkámat, és a kezembe is vettem egy-egy jégdarabot, hogy azzal hűtsem a nyakam és a karom. Sokkal jobban lettem, még a futáshoz is lett kedvem. Bökivel futottunk össze, nagyon rég találkoztunk, örültem neki, hogy újra ultraközelben van, őt is lejegeltük, Milán is felbukkant újra. Innentől ment a hullámvasút, fel a dombra, le a dombról, hol Milánnal, hol egyedül, mendegéltem, futogattam. Az egyik frissítőnél egy külföldi futó kereste a leadott cuccát, próbáltunk neki segíteni, de a frissítősök azt sem tudták, miről beszél, és hogy lehetett leadni cuccot, mondtam nekik, hogy egy műsorfüzetben legalább nézzék már meg, hogy hol vannak a cuccos pontok, és mondják meg neki, hol keresse a holmiját. Biztos nem volt boldog szegény, az ilyen helyzetek nem túl kellemesek. Kérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, szüksége van-e valamire, de mondta, hogy minden oké, megy tovább. Hogy végül célba ért-e, azt nem tudom. Mi frissítgettünk, jegeztünk, futottunk, Mikivel kicsit átgyúrattam a lábam, közben Bálint Évi és Kádár Kitti haladt el mellettünk, mindketten nagyon jó erőben, szépen mentek. A nap iszonyúan tűzött, néha azt éreztem, hogy meggyulladok – de hát mindenkinek ugyanolyan meleg volt, csak ki jobban, ki rosszabbul viseli, azt hiszem, én megtettem, amit tudtam, hogy ilyen körülmények között is haladni tudjak.

Dörgicsén Berzsó, Csanya és Zsotyek vitték a frissítőt, ujjongva szaladtam oda, olyan jó volt ismerősöket látni, megetettek, megitattak, Csanya lelocsolta a fejemet, és irány tovább. Sikerült kicsit összekaparni magam úgy, hogy egy hosszabb szakaszt tudjak rendesen futni, ekkor szegődött mellém, és követett perceken keresztül a filmes stáb kocsija, remélem, sikerült rólam szép vágóképeket csinálni, amint a csodálatos pipacsmező mellett futok repülőfázissal (!), 60 kilométer után. A tempó egész jó volt eddig, nem sokkal voltam 6 perces átlagon kívül, a hangulatom is jó volt, a csípőm sem fájt, a cipőmet sem kellett lecserélni valamilyen oknál fogva, mint az idei versenyeken eddig (bár most direkt a Cliftonban kezdtem, amire eddig mindig cseréltem a többi cipőt). Ekkorra már jó sok váltó utolért, de a szurkolás nem nagyon ment nekik, a többség csak előzött és ment tovább, de azért akadtak olyanok is, akik drukkoltak, és olyanok is, akik a kocsiból kihajolva hideg vízzel kínáltak, ami nagyon jólesett. Zánkáig ismét nagyon jól eltelt az UB, mint tavaly, de most igyekeztem nem megborulni attól, hogy milyen jól ment eddig a futás – tavaly ettől estem szét fejben. Zánka környékén találkoztam össze az élő legendával, Gilles Pallarueloval, aki az összes eddigi UB-t teljesítette, és azt hiszem, 13-szoros Spartathlon teljesítő is, beszélgettünk egy kicsit, adtam neki jeget, majd sok szerencsét kívánva a másiknak, elváltunk. Kicsit később találkoztam össze Bencsik Nórival, beszélgettünk, és döbbenten fedeztük fel Pecsenyét és Anitát, akik egyszer csak felbukkantak mögöttünk. Kiderült, hogy rossz irányba mentek, így összeszedtek plusz 9 kilométert, mire visszatértek az eredeti pályára. Nem lehetett nekik könnyű, de nagyon összeszedetten megoldották a problémát, és Pecsenye már be is darált minket, egy idő után már a hátát sem láttuk. Nórit is elhagytam valahol, mentem tovább egyedül, aztán megint előbukkant Milán, Köveskálon pedig Sáringer Zoliékkal találkoztunk, Zoli is fotózott minket.Üzentünk a Gizion csapatnak, hogy meleg van, de tudjuk, hogy „még a leghosszabb lóf@sznak is vége van egyszer” (thx Gabi!). Ez a mottó még egyszer előjött a nap folyamán, nem is olyan soká.

10258547_920971141275205_7422350975369427161_o.jpg

Különös történés nem volt, Milánnal megmásztuk az emelkedőket, lefutottunk a lejtőkön, frissítettünk, kenekedtünk, ilyenek történtek. Aztán jött az Ultrabalaton idei új szakasza, bekanyarodtunk Salföld felé, itt tették bele azt a plusz 8 kilométert, amitől 220 lett az eddigi 212. A táj szép volt, nem volt vele gond, csak a kedvünk lett picit rosszabb, főleg hogy be kellett menni a poros major területére. Itt legalább volt egy kék kút, gyorsan meg is fürödtünk, aztán kitaláltam, hogy próbáljuk meg felhívni Milcsit és anyukámat otthon, hátha attól jobb kedvünk lesz. Beszélgettünk egy kicsit, Milcsi küldött puszikat és kiabált nekünk, ez tényleg jó volt. Jött is a következő váltóhely hamarosan, ahol szerettem volna elmenni wc-re. De mivel a wc-ket a legtöbb helyen úgy rakták le, hogy pont az ellenkező irányba kellett menni több tíz métert, mint amerre az utam vezetett volna, itt (is) letettem arról, hogy bezárkózom egy zöld dobozba. Mérgelődtem is egy sort, mert a fene se fog más irányba kolbászolni feleslegesen, nem értem, miért nem gondolnak ebbe bele a szervezés során. Ezután tartottunk egy gyors értekezletet Tomival és Mikivel, a térképet nézve kiderült, hogy a következő 5-6 kilométeren nem tudnak közelben lenni a kocsival, mert minket kis utcákon kanyarogva vezetnek, nekik pedig ki kell menni a 71-es főútra a kocsival. Feltankoltunk egy-egy kulacs izóval és vízzel, hogy legyen nálunk, aztán nekivágtunk az útnak. Azt tudtuk, hogy Ábrahámhegyen kell átmennünk, de hogy konkrétan felvisznek minket a szőlőbe a Badacsony alatt, nem sejtettük. Szűk és meredek kis utcákon haladtunk, a Káli-medence 10 százalékos emelkedői ezekhez képest kutya fülék voltak. És csak mentünk és mentünk felfelé, a sík és lejtős részeken kocogtunk, de leginkább gyalogolva haladtunk, volt, hogy a térdünkre támaszkodva. A csapatok és a bringások is meglepődtek ezen a részen, hallottunk pár kedves megjegyzést, és mi is szidtuk azt, aki ezt kitalálta. Anita persze pont jókor hívott, hogy meginterjúvoljon az Index számára, hogy épp hogy vagyok, hát elmondtam neki.

11038993_10205747131611512_2376150978706858374_o.jpgA csúcson pedig lőttünk egy „lóf@szos” szelfit, csak hogy legyen olyan is – bár a Balaton pont nem látszik rajta, de mivel az egész verseny során alig láttuk a Balatont, szinte mindegy is. Nagy nehezen felértünk a „csúcsra”, ahonnan már csak le kellett ereszkedni, csodás volt lefelé totyogni a poros, nagy köves úton arra koncentrálva, hogy nehogy seggre essek, nehogy kitörjem a bokám, vagy valami hasonló. Lélekben picit megtépázott ez a szakasz, és úgy láttam, Milánt is. Nagy nehezen leértünk a Varga Pincészethez, ahol a leginkább az foglalkoztatott, hogy hol van a wc-jük, mert nekem sürgős elintéznivalóm van, plusz szeretném legalább a kezem és az arcom szappanos vízzel megmosni. A fiúk a bejárat mellett tudtak parkolni, így náluk kezdtünk, feltankoltuk a kulacsokat, ettünk pár falatot, majd indultunk tovább. Meg is lettek a toi-toi-ok, én be az egyikbe, Milán a másikba, gondoltam, majd ha végeztünk, kint találkoztunk. De mikor kimentem, Milán még sehol, vártam picit, kérdeztem az ott lévő futókat, látta-e valaki esetleg, de mondták, hogy még biztos nem jött ki, vagy bement az épületbe az ottani wc-be. Gyorsan beugrottam én is, hogy ha van rendes mosdó, legalább tényleg megmosakodjak, ez sikerült, közben Bányainé Erikával futottam össze, váltottunk pár szót, majd mentem kifelé, hogy hol a férjem, menjünk tovább. De Milán sehol. Kiabáltam a nevét, válasz nincs, hát akkor felhívom. Nagy nehezen felvette a telefont, kiderült, hogy már lement a pincén keresztül, és a túloldalon vár. Picit ideges lettem, hogy miért nem tudott megvárni, ha már eddig együtt szórakoztunk, no de sebaj, megvan, akkor irány utána. Beléptem a pince lejáratához, ahol közölték, hogy „vigyázz, csúszik!”. Hát köszönöm szépen, 95 kilométer után igazán remek, hogy leküldenek egy lépcsőn, ami még csúszik is, kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csússzon el ő. Két kézzel kapaszkodva, óvatosan lementem a lépcsőn, ahol egyszerre vágott fejbe a kinti kb. 30 fok után a hideg, kb. 10 fokos levegő, és az átható alkoholszag. Konkrétan öklendezni kezdtem, és nagy erő kellett hozzá, hogy ne cifrázzam össze a pincét a gyomortartalmammal. De lehet, hogy azt kellett volna, jelezvén, hogy ez mennyire barom ötlet volt. Haladtam közben, követve az útvonal-jelzéseit, küzdve a gyomrommal, miközben egy fotós közölte velem, hogy ő most lefotóz, mosolyogjak. Mondtam neki, hogy haha, inkább lehányom – de azért lefényképezett, elég fura fejet vágtam.

8133.jpg

Végre kijutottam a szabadba, ahol a hideg után most a hőség vágott fejbe. Milánt is megtaláltam, nyújtott, aztán mondta, hogy a kerítésen kívül valaki elájult. A kerítésen kiérve láttuk, hogy a valaki sajnos Dia, oda is mentünk hozzá, hogy megnézzük, mi van, már hűtötték, itatták, szerencsére magánál volt, de mondta, hogy innen nincs tovább. Megölelgettem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy nagyon vigyázzon magára, közben jött a kísérője, Mariann, mi meg gyorsan továbbálltunk, hogy ne ott bőgjem el magam. Lelkileg nagyon rosszul érintett látni Diát ebben az állapotban, pityeregtem egy sort. De menni kellett tovább, összeszedtem magam, és próbáltam az előttünk álló szakaszra koncentrálni, ahol szintén nem tudtunk a fiúkkal menet közben összefutni, mert mi bent mentünk a Római úton a Badacsony alatt, ők pedig kint a főúton. Ez a szakasz borzalmas volt, nem volt benne egy egyenes méter sem, hullámzott fel és le, és sajnos éreztem Milánon, hogy sem testileg, sem lelkileg nincs 100 százalékos állapotban. Gondolkodtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de arra jutottam, hogy csak úgy, ha ott maradok mellette, haladunk együtt, de inkább nem szólunk egymáshoz egy szót sem, mert abból semmi jó nem fog kisülni. A kommunikációnk kb. abból állt, hogy megkérdeztük egymástól, kér-e a másik inni, vagy sem. Nagyon agyaltam közben, hogy hogy lehetne innen felállni, próbáltam magam felspanolni, hogy ne rántson a mélybe ez a hülye hangulat, ami akkor és ott jellemző volt ránk. 12 óra eltelt már a versenyből, és mi még nem értük el a 100 kilométert – ez nem volt túl jó jel. Milán egy idő után mondta, hogy ő nem érzi magában az erőt, nagyon hiányoznak neki a térdsérülése miatt kimaradt hosszú futások, menne, csinálná, de érzi, hogy ez így nem fog menni, eljön még egy darabig, de aztán ki fog állni. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, de egy biztos volt, hogy nem próbálom meg rábeszélni a folytatásra, mert ez az ő saját döntése, ő érzi, mit akar csinálni. Mondtam neki, hogy elfogadom a döntését, azt is, ha közben meggondolja magát.

Az én fejemben is komolyan megfordult a kiszállás gondolata, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nekem mennem kell tovább. Nagy nehezen eljutottunk a kocsiig, ott ismét bőgtem egy sort, hogy kieresszem a feszültséget, mondtam pár olyan mondatot is, amit nem gondoltam komolyan, és Milánnak is rosszul esett, kicsit vitatkoztunk egymással. Azt mondtam ugyanis, hogy nem igaz, hogy már megint nekem kell megmenteni a család becsületét. Pedig a családunk becsületén nincs mit megmenteni, hiszen senkinek nem tartozunk elszámolással magunkon kívül, a mi döntésünk, hogy tovább megyünk-e egy versenyen, vagy sem. Milán reálisan felmérte a saját állapotát, hogy valószínűleg végig tudna menni ugyan, de szintidőn belül nem érne be, ezért nem érdemes leamortizálnia magát, mert attól senkinek nem lesz jobb. Jól ismeri magát, a testét, tapasztalt, okos, objektív tud lenni magával, eldöntötte, és ez lett.

Én összekapartam magam, üvöltős hangerőre kapcsoltam a zenét a fülemben, magamhoz vettem egy kis kaját, ittam, majd elindultam, dühöngve, idegesen. Ebben az állapotomban jött szembe Nicol, Bocsi, Tandi és Krisz, akik örömmel üdvözöltek, bár én legszívesebben köszönés nélkül mentem volna el mellettük, mint aki észre sem veszi őket. De ezt persze nem tettem meg, mert ők mind olyan emberek, akiket szeretek, akik drukkolnak nekem és támogatnak, így picit panaszkodtam nekik, aztán tovább indultam. Jött a Szigliget előtti szakasz, ami picit hullámzik, de alapvetően szeretem, tavaly itt futottunk Zsoltival együtt, itt jött a 100 kilométer, ahol jól voltam, jókedvvel futottam. Most egy nagyon más állapotban voltam, hol bőgtem, hol káromkodtam, hol csak magamban beszéltem, de ami a lényeg, futottam, egész tempósan. Eszembe jutott Gabi mit írt a verseny előtt: „UB közben nyugodtan "beszélgess" velem, tudod, hogy ha kérdésed, vagy gondod van, mit mondanék. Ott leszek a fejedben.” És tényleg ott volt, arra gondoltam, hogy Sárvár után megdicsért, hogy milyen szépen fókuszáltam, tudtam a célom, és végig erre koncentráltam. Itt is ezt kellett tennem. Célba akartam érni, Milánért, Milcsiért, akinek megígértem, hogy viszek neki célszalagot (én hülye, minek ígérek ilyeneket???). Mondogattam félhangosan, a futólépéseim ritmusára, hogy fó-kusz-fó-kusz, és meg-csi-ná-lom-meg-csi-ná-lom. De közben azért erősen dolgozott az agyam. Hogy jobb lenne hazamenni a fenébe, és nem itt szívatni magam még több mint 15 órán keresztül. Hogy ne legyek már ennyire önző, hogy kiszúrok a három fiúval, hogy még miattam zötyögjenek egészen Aligáig a kocsiban. Hogy menjünk haza, hogy Tomi hadd menjen Ibi és a két bébi után, akiket már egy hete nem látott. Hogy öcsém is biztosan szívesen pihenne, mert jó sokat dolgozott mostanában. Aztán az ugrott be, hogy azért jöttek, hogy segítsenek, bevállalták, kísérnek, menjünk tovább, hiszen értük is meg kell csinálnom, hogy ne legyen felesleges az, hogy szabadságot vettek ki miattunk és utaztak le a Balatonra a pihenés helyett. És ha már eljöttünk, kifizettük azt az irdatlan sok pénzt a nevezésre, szállásra, kajára, mindenre, akkor legalább egy szalagunk legyen a végén. Ilyen gondolatok zakatoltak a fejemben, nem volt egyszerű szakasz.

Valahol a szigligeti vár utáni hosszú egyenesben meglepetésemre beértem Lesi Zolit, aki gyalogolt. Leálltam mellette, kérdeztem, hogy van, mi a helyzet, nem akar-e futni esetleg velem, de nem akart. Beszélgettünk, hogy nem érzi magát jó formában, el sem kellett volna indulnia, mert ez így nem volt jó döntés, és ki fog szállni. Én viszont mindenképpen menjek tovább, ne adjam fel, erős vagyok és kitartó, meg fogom tudni csinálni. A vasúti átjárónál lévő frissítőig mentünk együtt, ott elköszöntem és kocogtam tovább. Zoli mondatai picit jobban helyre tettek, elterelték a gondolataimat a kiszállásról. Marosi Peti szurkolt az árokparton, vele is váltottam pár szót futás közben, rég találkoztunk, jó volt látni. A srácoknak közben mondtam, hogy az ujjatlan trikót lecserélném rövidujjúra, így a következő váltópontnál Tomi várt, pólót cseréltem, kaptam egy vizet és mentem tovább. Tresó Gabi és Bátka Niki voltak a váltóponton, örültem nekik, Gabi jött velem, és ő is segített az átlendülésben. A frissítőnél pedig épp Nicol közeledett futva, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, innentől kezdve együtt haladtunk szépen futva és beszélgetve.

Itt dőlt el végleg, hogy továbbmegyek – ehhez kellett Zoli, Gabi és Nicol társasága, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont jókor mondtak pont jó mondatokat nekem. Útközben Nicol csapata szurkolt, jó volt őket látni. 120 kilométernél lemaradtam Nicoltól, kellett egy kis séta, közben kezdett sötétedni, de még lehetett látni. Egyébként 10 kilométerenként ki voltak téve a kilométertáblák NN-es tulipános táblákon, ez nagyon tetszett, mert így jobban tudtam, hol tartok, és akár részidőt is tudtam nézni. Ekkor ért utol Mariann, Dia kísérője, elkezdtem kocogni mellette, közben elmesélte, hogy Dia jobban van és visszavitték a célba, komoly baja nincsen. Együtt értünk be Vonyarcvashegyre, Tomi ott várt a fejlámpámmal és a fényvisszaverő mellénnyel, hogy lássak és látható legyek, ettem egy kis rizst a frissítőben (életemben először ettem rizst), aztán irány tovább. Innentől ki voltam világítva, mint egy karácsonyfa, a lámpámnak olyan fénye volt, hogy volt, aki azt hitte, a vonat vagyok.

11112483_10205748407563410_4226427824437979890_o.jpgRobogtam is előre szépen, jólesett a sötét, a hűvös, feltámadtam, szépen haladtam, tényleg jó volt, úgy éreztem, hogy feltámadtam. Megérkeztem a gyenesdiási frissítőbe, ahol gyógytornászok is voltak, gondoltam – bár semmim nem fájt olyan nagyon –, hogy megnézetem magam, hátha valaki ki tudja roppantani a hátam, vagy ilyenek. Szóltam egy ott lévő szervezőnek, hogy egyéni vagyok, kérnék egy kis segítséget, van-e ember, aki rám tud nézni. Mondta, hogy hát ott egy kollegina épp egy egyénivel foglalkozik, ha ő végez, akkor mehetek hozzá, várjak. Mellette két masszázságyon két váltóssal beszélgetett két másik ember, de semmit nem csináltak igazán, de velem sem foglalkoztak, úgyhogy fogtam magam és továbbálltam. Dühöngtem kicsit, hogy elcsesztem 3 percet azért, mert azt hittem, hogy majd kapok egy kis segítséget, hogy jobban tovább tudjak haladni, és dühöngtem azért, hogy ha meghirdetnek valamit, akkor miért nincs elegendő ember hozzá, hogy egy „szolgáltatást” tudjanak nyújtani. Tepertem előre, és hamar be is értem Keszthelyre, a pontra. Kértem egy kávét, ittam, aztán néztem, hogy hol vannak a fiúk. Hívtam is őket, hogy merre vannak, mondta Tomi, hogy ők még nem értek ide, de sietnek. Magamban röhögtem, hogy megismétlődik a tavalyi eset, amikor Milán várt Masura, mert még nem ért oda a pontra. Most én vártam a három fiúra, de szerencsére hamar megjöttek, addig nyújtottam egy jót. Milán mondta, hogy kb. 6 perces tempóban megyek, mit csinálok? Mondtam, hogy hát futok, mit csinálnék? Kaptam frissítést, meg a vékony hosszú ujjú felsőmet a derekamra kötöttem, hogy ha hűvösebb lenne, fel tudjam venni, aztán indultam tovább, be a tök sötét susnyásba. Érdekes, de szerettem ezt a szakaszt, hallgattam a zenét, hol futottam, hol gyalogoltam, jöttek és előztek a csapatok. Egyszer két bicajos előzött meg, az egyikük pedig mondta, hogy na, te vagy a Lacika lila haverja. Röhögtem, oldalra néztem a srácra, hogy igen, én vagyok, te meg Pázmányos voltál, és ismerlek.

A fiúk közben hívtak, hogy nem tudnak megállni a frissítőnél rendesen, kell-e valami, vagy mehetnek-e tovább. Továbbengedtem őket, hogy akkor majd a „túloldalon” találkozunk Balatonberénynél, ők addig tudnak pihenni, én pedig majd odaérek. Kocogtam, nem volt semmi gond, a lámpám fénye ugyan kezdett halványulni, de ettől még simán láttam, így az egyik tök sötét beugró részben felismertem Kareszt, aki ott ült egy kis kempingszéken a feleségével. Odarohantam és a nyakába ugrottam, úgy örültem neki, hogy látom. Mondta, hogy a Deli csokimat már megette, mert azt hitte, már elmentem, de a meglepetés miatt, hogy ott volt, ezt meg tudtam neki bocsátani. Picit jött velem, aztán elzavart futni, így hát mentem. Egy-két egyénivel kerülgettük egymást, majd egy srác mellé értem, aki egy hatalmas magyar zászlóval a kezében futott. Lassan, de biztosan beértem Berénybe, megtaláltam a srácokat a kocsinál, frissítettem, fejlámpát cseréltem, letettem a derekamról a hosszú ujjú pólót, és indultam tovább. Megláttam azt a presszót, ahol tavaly mosakodtunk és wc-ztünk, gondoltam, megint teszek egy próbát – a tulajdonos mondta, hogy persze, menjek, és ugye tavaly is találkoztunk, amikor futottam? Mondtam, hogy igen, akkor is itt voltam wc-n, és köszönöm a lehetőséget. Mosakodtam, aztán irány tovább. A váltóhelyen „helló Hanka” felkiáltással mellém szegődött egy srác, akit Optivita versenyekről ismerek, dumáltunk egy jót, aztán a következő kb. 10 kilométeren azon gondolkodtam, hogy mi a neve, amit egyébként tudok, de most itt sehogy sem akart eszembe jutni, de mivel mondta, hogy majd még úgyis találkozunk, eldöntöttem, hogy meg fogom tőle kérdezni. (Meg is kérdeztem, Gábor.)Ez a szakasz egészen jól telt, eddig végig zenét hallgattam, leginkább a Wellhello és a Linkin Park dominált, de most letettem az mp3-at, hogy töltsék egy kicsit, ne merüljön le teljesen.

Futottam, gyalogoltam felváltva, jött az az utca, ahol tavaly nagyon szenvedtünk, a hosszú balatonmáriafürdői egyenes szakasz, aminek sosem lesz vége. Meglepő módon viszont aránylag gyorsan eljutottam az Optivitás frissítőhöz, ami előtt valaki elém toppant és galád módon közölte, hogy egyrészt bele fog világítani a fejembe a fejlámpájával, másrészt pedig le is fog fotózni. A vakító fénytől nem láttam, ki ez az őrült, aki molesztál, de igyekeztem kedves lenni vele. Szerencsére a kezembe nyomott egy sapkát, hogy ezt majd megkapom, és a lámpáját is lekapcsolta: Larzen volt az, akinek így már tudtam örülni. Kérdezte, hogy vagyok, közben bekísért a pontra, ahol Jutka már perdült is elém, hogy mit kérek. Kávét kértem, sajtot most nem kívántam. Larzen közben mesélt, hogy a Gizionok milyen szuperjól futnak, ő mit futott eddig, szóval tartott, jól elterelte a figyelmem a saját nyomoromról. Elment helyettem megnézni a parkolót, hogy ott van-e a kocsink, de nem volt, gondoltam, hogy a fiúk továbbmentek, Larzen fel is hívta volna őket nekem, de mondtam, hogy nem kell, hadd pihenjenek. Jobb is volt, hogy nagyobb távolságokra álltak meg, mert így motivált voltam a haladást illetően, nem álltam meg mindenütt, tudtam menni. Tovább is álltam a pontról, jött Balatonfenyves és Alsóbélatelep, útközben meglett az autó is, a csomagtartóból kivettem, ami kellett, a fiúk aludtak, én mentem tovább. Picit rossz volt őket látni, szívesen befeküdtem volna én is, de én nem erre szerződtem, nekik pedig kellett egy kis pihenés, hogy majd a végén haza tudjanak vinni. Az mp3-at is magamhoz vettem, hogy a zene újra motiváljon, igyekeztem 2-3 számot futni, 1-et meg gyalogolni – jót röhögtem a magam által felállított szabályon, amikor egymás után jöttek a 7-8 perces zeneszámok, de tartottam magam a döntésemhez. És így jól is haladtam. Gyaloglás közben néha elővettem a telefonom, megnéztem a neten a híreket, írtam a Facebookra is a Gizionoknak. Főként csapatokkal találkoztam, de valahol itt került a látóterembe Kóti Pityu és a bringása, aki utolért, fájt a térde, de Jutka befáslizta neki, és attól jobban lett, épp nagyon futott, mondta, hogy a következő pontig fut. Mentem vele, hogy együtt hátha jobban tudunk haladni, egész szépen mozogtunk. Pityu nagyon aggódott, hogy nem fog beérni, de ahogy elkezdtünk számolni, mondtam neki, hogy ha végig mozgásban tud maradni, és tud futni is, akkor ennek meg kell lenni, menjünk együtt, amíg tudunk. A frissítőig együtt is mentünk, én itt lemaradtam wc-zni, aztán egy ponttal később beértem, ott ő maradt le, így kerülgettük egymást. Szabó Bélával is kerülgettük egymást egy darabig, Fonyódnál hagytam el őt.

Közeledett a hajnal, és bár kávéztam, meg zenéltem, éreztem, hogy kezd rám törni az álmosság, és a gyomrom is fájni kezdett. Pityuékat is elengedtem, mondtam, hogy fusson, én most sétálok, valahogy rendbe szedem magam. Ha futottam, nem voltam annyira álmos, ezt szerencsére Sárváron megtanultam, így most inkább futva igyekeztem átvészelni ezt az időszakot. Pont a legdurvább küzdelem kellős közepén fékezett le mellettem egy gyorsvonat Larzen képében, mondta, hogy a váltóhelye kb. 2-3 km, de jön velem az én tempómban. Nagyon örültem neki, mert ahogy beszélt hozzám, kevésbé voltam álmos, így kisebb volt az esélye, hogy fejjel beleálljak a betonba. A csapatról mesélt, a gyerekekről faggattam, igyekeztem beszéltetni, hogy míg rá figyelek, addig se aludjak el. Kocogtunk is, gyalogoltunk is, mondtam Larzennek, hogy teljesen elvesztettem a tempóérzékemet, a távolságokat sem érzékelem, nem tudom, hogy haladok, milyen távokra vagyok, nem tudok ezzel mit kezdeni, csak megyek előre, amerre kell, és egyszer majd csak célba érek. És tényleg, el is értünk a váltópontra, ahol Larzen előrement váltani, én meg bemásztam a kocsiba a dzsekimért, mert esett az eső. A ponton kérdeztem, van-e levesük, de nem volt, pedig tavaly ott ettünk egy jót. Próbáltam nem csalódott lenni, de ilyenkor már bármin ki tudok borulni, ami nem úgy van, ahogy elképzelem. Mentem tovább, jött az a rész, ahol tavaly megálltunk vízhólyagot durrantani, hiányzott, hogy most nem voltak ott autóval, de ezen is túl kellett magam tenni.

Már 24 órája voltam úton, számolgattam, mi a helyzet, ezzel eltelt egy kis idő, mert amúgy is béna matekos vagyok, futás közben pláne kikapcsol az agyam. Az viszont biztos volt, hogy 175 kilométer felett sikerült mennem 24 óra alatt, vagyis hoztam azt, amit tavaly. Méghozzá úgy, hogy tavaly 108 kilométernél voltam 12 óra alatt, most meg 100 alatt, vagyis az éjszaka egy tízest hoztam saját tavalyi önmagamon. Ennek örültem, viszont egyúttal az is tudatosult, hogy hiába vagyok ugyanott, mint tavaly, most 8 kilométerrel többet kell még megtennem, hogy célba érjek. Na, ennek nem örültem túlzottan, még ha előre tudtam is, hogy idén tovább kell menni. Leértem a Balaton part közelébe, most nem volt olyan viharos, mint tavaly, bár esett az eső és fújt a szél, de tavaly sokkal rosszabbul voltam már ezen a részen, fáztam nagyon, most szerencsére ugyanabban a kis gatyában voltam egész éjjel, és még így is sokszor volt melegem. A települések összefolytak, fogalmam nem volt, hogy épp hol vagyok, csak azt, hogy hányadik kilométernél.

Az utolsó maraton gondolatát iszonyú nehezen emésztettem meg, mentem már egy csomót, és még mindig van 40 kilométer? Ne már! Én ezt már unom! De mennem kellett tovább, hiszen eldöntöttem. Sokszor átsuhant az agyamon, hogy a következő találkozónál fogom magam és beülök a kocsiba, de erre mégsem került sor, szerencsére. Sosem hagytam el magam annyira, hogy feladjam, de sosem bőgtem még ennyit egy versenyen, mint itt. Sokszor rám tört a sírás, és engedtem is neki, hadd jöjjön ki, nem érdekelt, mikor ki lát. Itt jött az a szakasz, amit két éve a BMW csapatban futottam, tudtam, hogy majdnem 10 kilométerre van a következő váltópont, és nagyon lassan fogok odaérni, előre utáltam az egészet. Közben a fiúk hoztak kávét, meg akartak állni mellettem, de elzavartam őket a frissítőpontra, hogy ott adják oda, addig nem állok meg, ha már futok. Mérges is voltam emiatt, meg amiatt is, hogy nem tette bele a cukrot Milán előre a kávéba, és nekem még arra is várnom kellett, úgyhogy inkább csak magamban puffogtam, és nem küldtem el a fenébe a kiszolgáló személyzetemet. Nagyon nehezen jött el a pont, ahol wc-re szerettem volna menni, de a wc-t megint úgy tették le, hogy vissza kellett volna menni 300 métert – erre nem voltam hajlandó, és hangosan dühöngtem, hogy nem értem, hogy miért nem lehet irányba tenni a toi toi-okat. Kértem egy levest, azt kortyolgatva haladtam tovább, és közben hangosan zokogtam, mint egy őrült. Egy rohadt wc miatt. De bokrot, alkalmas helyet nem találtam a wc-zésre, arra pedig nem voltam hajlandó, hogy csak úgy az út szélén intézzem el a dolgom, ennyi méltóságom még volt. Megittam a levest, és megláttam a srácokat, mondtam hogy álljanak úgy a kocsival, hogy mögötte tudjak pisilni, mert már nagyon kell, Milán jött egy pléddel, és azzal takart el. Jelentősen megkönnyebbültem, nagy nehezen el is értem a Suhanj! ponthoz, ahol Péter és Steve felesége informáltak, hogy mekkora verseny volt az élen, és hogy egyébként mi újság, elmeséltem én hogy vagyok, Milánt, aztán ittam egy kólát és mentem tovább.

Szántód jött, itt az a szörnyű aszfaltos szakasz, ahol nem szerettem futni, aztán le a partra – és itt jött a meglepetés: kiküldtek minket egy kavicsos sétányra! 195 kilométernél, egy kavicsos sétányon haladtam, én, akinek még a sima aszfalton is mindig belemegy a kő a cipőjébe. Égett a talpam, olyan csúnyán káromkodtam, ahogy csak tudtam, mindenkit a fenébe kívántam, aki ezt a kavicsos szart kitalálta. Egyszerűen nem értem! Szívattak a pincészettel, előtte a szőlőhegyekkel, most ez a kavicsos izé, komolyan, ha magamat akarom még inkább megszívatni, akkor benevezek a Spartathlonra, mert ott tudom, hogy lesz meleg, lesz hegy, lesz lejtő, lesz minden – de ez egy Balaton kör, amit tavaly, elsőre, ehhez képest vigyorogva teljesítettem, pedig az sem volt egy sétagalopp. Ezt jól elmondtam Milánnak is, aki a váltóponton várt, leültem egy padra, és hangosan ordítva bőgtem, hogy mi a lópikulát csinálok én itt, menjünk haza a fenébe és mindenki kapja be. Meghallgatott, mondta, hogy szerez nekem meleg teát – ez nem sikerült - , aztán menjek tovább, hiszen nemsokára itt a vége, erős vagyok, meg tudom csinálni. Szerencséjére Sárváron megtanulta, hogy nagyon nem szabad dicsérni, mert attól ideges leszek, de ezt most még pont el tudtam viselni. Továbbindultam, és előre rettegtem a Siófok előtti hosszú üdülőterülettől, majd Siófoktól, ahol semmi nem történik már, egy nagy hosszú egyenes vacak az egész. Egy-két egyénit láttam a közelemben, csapatok is alig jöttek, úgyhogy egyedül haladtam. Futottam, gyalogoltam felváltva, ahogy éppen kedvem volt, próbáltam többet futni, mert még mentek a lábaim. Elhagytam a 200 kilométert, megnéztem az időm, de már nem emlékszem rá, mondjuk 201-nél volt mérés. Nagy nehezen átvergődtem Siófokon is, amikor a körforgalomban megláttam, hogy Lőw András kocog felém vigyorogva, megölelt, megpuszilt, biztatott. Azt hittem, ő már beért és visszajött, de mondta, hogy kiszállt ő is. Mindig annyira tudok örülni Andrásnak, ő egy óriási példaképem, és annyira jólesik, hogy mindig drukkol, gratulál, pedig fényévekkel előttem jár a futásban. Lesi Zoli és Kulcsár Andris is ott voltak, ők is drukkoltak, Zolinak mondtam, hogy köszönöm, hogy továbblendített, nélküle nem biztos, hogy itt lennék most. A találkozás erőt adott, aztán a fiúkkal is találkoztam. Kezdett ismét nagyon meleg lenni, mondtam, hogy álljanak meg sűrűbben, hogy tudjak inni, cipelni nem akarok semmit, viszont szomjas vagyok. Így megálltak kb. kilométerenként, itattak, és Milán egy gélt is belém diktált, meglepődött, hogy nem tiltakoztam ellene, de éreztem én is, hogy szükségem van még rá, hogy be tudjak menni a célba. Közben ismét bőgtem egyet, megláttam egy gyerekével sétáló anyukát, eszembe jutott Milcsi, és sírva fakadtam, de gyorsan abba is hagytam, hiszen bőgve nehéz futni, nekem meg azt kell tennem, ha célszalagot akarok vinni a kicsikémnek. Az út végig a vasút mellett haladt, tiszta por volt minden, mert éppen építették a vasutat, szerencsére a munkások jó fejek voltak és nem szóltak be, pedig számítottam rá, hogy lesznek megjegyzések.

A fiúk mondták, hogy most látták előttem Levit és Szabit, Levi gyalogol, menjek, érjem utol őket, menjek velük. Mentem is, hamar utolértem Szabit, aki a biciklivel lassongott, dumáltunk egy sort, majd befogtuk Levit is, akit próbáltam futásra bírni, jött egy picit, de mondta, hogy beálltak a lábai, nem tud jönni. Én viszont éreztem, hogy ezt a hátra lévő kb. 5-6 kilométert jó erőben be tudom húzni, tudok futni, méghozzá emelkedőn is felfelé, elkezdtem haladni. A fiúk mellém értek, mondták, hogy bemennek a célba, és ott várnak. Tomival elköszöntünk egymástól, megköszöntem, hogy eljött, és elengedtük Ibihez és a babákhoz vidékre, hogy velük is lehessen. Futottam, volt még frissítő, ott ittam, és haladtam tovább. Egyszer csak Gyerünk,Anyukám Nóri jött velem szemben vigyorogva, örömködve, kiderült, hogy egy ideje engem várt már, persze közben egy teraszon pihentek a férjével. Szuper volt, hogy felbukkant, jót beszélgettünk, aztán visszaküldtem, én meg futottam a cél felé. Beértem Pityut, akinek ugye megmondtam, hogy meglesz, aztán Gansberger Nóri várt az út mellett, megitatott, és mondta, hogy Dóri a célban izgul értem, siessek. Megérkeztem a Club Aliga kapujához, adtam egy pacsit a parkoló kocsinknak, és futottam, ahogy csak tudtam, pacsiztam Diával és Mariannal, majd ráfordultam a célegyenesre. Milán és Miki ott vártak vigyorogva, lecsippantottam a chipet, a szpíker bemondta a nevem – nem cseszték el a befutómat! – lepacsiztam Sanyosszal, Dórival, és bekocogtam a célba.

11147214_964042336961234_3176814026984139925_o.jpg

Várt a kifeszített célszalagom, rögtön a kezembe kaptam, készült a célfotó (köszi Áron!), és kaptam is az érmet. Milánt és Mikit is odarántottam, velük is kértem fotót, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna a célba érkezésem. Persze Milán nyakába borulva elsírtam magam, aztán Miki nyakában is folytattam a pityergést. Megcsináltam ismét, el sem hiszem! 30 óra 50 perc 1 másodperc alatt futottam 220,9 kilométert. Ha Sárvár durva volt, akkor ez most annak az ötszöröse, soha ennyi nehézség és lelki kín nem volt még velem futás közben. Örülök, hogy fizikailag jól bírtam, de lelkileg nagyon nehéz volt. A frissítés végig nagyon jól ment, egy-két kis hányinger és gyomorfájás volt csak, minden bent maradt, hasmenés nem volt, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok. És végül is a lelki dolgokon is túl tudtam magam tenni, vagy egyedül, a fiúk, vagy a pont jókor felbukkanó ismerősök segítségével. Futás közben persze számtalanszor elátkoztam magam, amiért már megint nekivágtam egy ultrának, megfogadtam, hogy soha többé nem jövök Ultrabalatonra, és legfeljebb 12 órás versenyeken indulok, elég az nekem. Mára már letisztult a helyzet, és tudom, hogy akkor csak a feszültség szólt belőlem, és amíg tudok futni, addig fogok is, nem hagyom ezt én abba. Hosszú még az utam, mennem kell tovább, vannak még céljaim, terveim, szeretnék még fejlődni. Amit itt most szerettem volna, hogy 28 óra körüli idővel beérjek, nem jött össze, de ennek most így kellett történnie, mindennek oka van. A pofont nem most kaptam meg, és igazából ez számít, meg az, hogy haza tudtam vinni a Milcsinek megígért célszalagot is.

A célban Dórival is összeborultunk – Nórival megnyerték a női párost a kis ügyesek, a Kisházi házaspárral is gratuláltunk, Márton Attila is gratulált, Csákány Krisztával is megöleltük egymást. A masszázssátor felé vettük az irányt, befeküdtem gyúratni, nagyon jó volt, ez egy jó pont a szervezésben, a masszőr lány kellemesen átmasszírozta a lábaimat – és megdicsérte Mikit, hogy érezhető volt, hogy voltam masszírozva menet közben, mert jó állapotban voltak a lábaim. Utána, ha már le kellett vennem a cipőt és a zoknit, kezelésbe vettem a vízhólyagokat, 3-4 volt belőlük a szokásos helyeken, és egy vérhólyag, de nagyon jól megúsztam az egészet. Ezután azt terveztem, hogy elmegyek hányni, hogy ne a kocsiban legyek rosszul, már bevált, hogy üres gyomorral megyek haza, és nem akkor kezdek el rókázni, amikor kiszállok a kocsiból. Ám éreztem, hogy szédülök, mondtam is Milánnak, hogy nem érzem jól magam, a következő emlékem pedig az, hogy fekszem a földön és Miki tartja a lábaimat. Elájultam, de szerencsére hamar jobban lettem. Kaptam vizet, és Dóri mint egy anyuka, úgy etette velem a szőlőcukrot. Emiatt a kis incidens miatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, és nem várjuk meg az eredményhirdetést, úgyhogy elintéztem még, amit el akartam, beültünk a kocsiba és hazajöttünk. A kocsiban aludtam egy jót, így kevésbé fáradtan, de annál fájóbb végtagokkal totyogtam be a lakásba. Az utcán furán néztek rám az emberek, eszembe is jutott, hogy kellene olyan Finisher póló, aminek az van a hátán, hogy „Ne röhögj, most futottam körbe a Balatont!”. Milcsi és Anya nagyon örült nekünk, Anya megint mondta, hogy jövőre nem jön bébisintérnek, mert úgy aggódott, mondtam, hogy tavaly is ezt mondta, szóval ezt majd megbeszéljük.

11011016_964042333627901_4795715999722651761_o.jpg

Értékelés a végére

Nagyon nehéz volt ez az Ultrabalaton. Féltem a csípőm miatt, de annak pont nem lett baja. Sok holtpontom volt, ennyi szopóbódét még nem építettem fel egyetlen versenyen sem, szerencsére mindegyikből ki tudtam jönni valamilyen módon. A tavalyi UB ennél könnyebb volt, pedig akkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Most ezzel eléggé meg kellett küzdenem, de én kerekedtem felül.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm…

Milánnak
Milcsinek
Anyukámnak a bébiszittelést, aggódást
Mikinek, hogy eljött és segített, most volt először ilyen versenyen, de tökéletes supporter volt
Tominak, hogy a tavalyi után idén is bevállalt minket, és a családja helyett velünk töltötte a hétvégét
Gabinak, hogy ismét felkészített, bízott bennem, hitt bennem
Vandának, hogy helyrerakta és kezelte a csípőm, hogy futóképes legyek
Krisznek, hogy a rendszeres masszázzsal ő is hozzájárult a csípőm javulásához, és az izmaim jó állapotához

Köszönöm az együtt futást Lubics Gyurinak, Csákány Krisztának, Nicolnak, Larzennek, a biztató szavakat Lesi Zolinak, Tresó Gabinak és Lőw Andrásnak (őket azért emelném ki, mert nekik köszönhetek a legtöbbet). És mindenkinek köszönöm, aki menet közben drukkolt, biztatott, szólt hozzám akár egyetlen szót is, futottunk együtt akár csak 3 métert is.

Hanka vs. Ultrabalaton 2:0

Számomra ez az idei Ultrabalaton dala. Minden sora igaz és az enyém! Sokszor hallgattam éjszaka, de akkor inkább csak a ritmus segített jobban haladni, ám két nappal később leesett, hogy a szöveg egy az egyben az én versenyemről szól. 

 

Fotók: saját, Szabi, Szaszafotó, Ironphoto, UB, Varga Pincészet

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

"Szeretem" lista

A "nemszeretem" lista után úgy tisztességes és evidens, hogy legyen egy "szeretem" listám is. Ezek azok a dolgok, amik az általános, mindenki által ismert "miért jó futni" tényezők mellett különösen jóleső dolgok a futásban. Egy-egy apró nüansz, pillanat, néhány tárgy, amik miatt azt érzem, hogy megéri futnom, olyan érzések, amiket várok, hogy jöjjenek.

- A téli hidegben a vasárnapi hosszú futások után a hazaérkezés, majd a zuhany alá beállás, amikor hosszú percekig folyatom magamra a forró vizet. (Takarékoskodóktól és környezetvédőktől ezúton kérek elnézést a pazarlásomért.) Ahogy kiolvadnak a végtagjaim, és ahogy felolvad a testem, mindig azt érzem, hogy ezért megérte kimenni a hidegbe és lefutni azt a 30-40-50 kilométert. Nyáron ugyanez, csak akkor fordítva a hideg-meleget. :)

- Az elégedettség érzése egy hosszú, nehéz edzés vagy verseny után. Főleg akkor, ha ki kell lépnem miatta a komfortzónámból. Ilyenkor még jobban örülök, hogy megcsináltam, képes voltam rá, túl vagyok rajta, erősebb lettem tőle. 

- Nagyon szeretem azt az érzést, amikor túlszárnyalom magam. Azt, amikor minden eddiginél hosszabb távot teljesítek, vagy mikor gyorsulni tudok és javítok egy korábbi időmön.

- A kisfiam mosolya, amikor futás után belépek az ajtón, és szalad elém, örül nekem.

- Szintén a kisfiamhoz köthető: amikor épp pihenőnapom van, és megkérdezi: "Anya, te ma nem futsz? Miért nem futsz?" - hát ez mindig megmelengeti a szívem. Méghozzá azért, mert jó érzés, hogy neki természetes, hogy futok, nem sír utánam, hogy ne menjek el. Egyrészt ezért nincs már lelkiismeret-furdalásom, másrészt pedig örülök, hogy példát tudok neki mutatni, hogy sportolni jó.

- A célba érkezés, vagy egy verseny lefújásának pillanata. Még akkor is szeretem, ha épp nem vagyok elégedett a teljesítményemmel. Megléptem egy újabb lépcsőfokot, közelebb kerültem valamihez általa, esetleg teljesítettem egy újabb célt, az utam egy szakasza véget ért, kereshetek új kihívást - úgymond tiszta lappal indulhatok.

- A serlegek és érmek. Álszent lennék, ha nem állítanám, milyen jó érzés dobogón állni, serleget kapni, de ugyanilyen becsben tartom a teljesítésért járó emlékérmeket is. Jó rájuk nézni, mert mind futóéletem egy-egy kis darabját szimbolizálják.

verseny4.jpg

- A futóbarátok. A futóközösség. Az a sok remek ember, akiket a futás által megismerhettem. Szeretem a futók közti cinkosságot, hogy mindig van közös téma, még ha a vélemények nem is mindig egyeznek. És az is jó, amikor egy vadidegen fut velem szembe, és összenézünk, összemosolygunk, intünk egymásnak csak azért, mert mindketten futók vagyunk.

- Ha az edzőm megdicsér és büszke a teljesítményemre.

- A szép futóruhák és a menő futócipők. Lassan több van belőlük a szekrényemben, mint rendes ruhákból.

- Bár nem vagyok edző, szakértő, csak egy hobbifutó, és ezt mindig el is mondom, nagyon jó érzés, amikor valaki tőlem kér tanácsot, és érdekli a véleményem a futással kapcsolatban. Szeretek másoknak segíteni, jó érzéssel tölt el, ha valaki az általam kapott ötletek által elkezd futni, vagy teljesít egy versenyt.

- Ez a blog, és az, hogy ennyien olvastok és kíváncsiak vagytok rám! :) Köszönöm! :)

És most jöhetnek a Ti "szeretem" dolgaitok! :)

Visszaszámlálás

Vészesen közeledik az Ultrabalaton, mindjárt itt van május 31, gondoltam, összeszedem, mi van velem mostanában. Nem mondom, hogy minden teljesen ideálisan alakul, de szerencsére nincsen semmi gond.

A 24 órás versenyt sikeresen kihevertem, szerencsére semmilyen sérülést, maradandóbb károsodást nem szedtem össze. A ragasztott bokám remekül szuperál, az UB-ig mindenképpen marad rajta a kineziotape, már csak a pszichés tényezők miatt is, lehet, hogy már anélkül sem fájna, de nem kockáztatok. Csinálom a gyógytornás gyakorlatokat, hogy erősítsem, és kb. kéthetente lecseréltetem rajta a tape-et. A Sárvár utáni héten voltam masszázson, Krisz alaposan "helyben hagyott", de utána szinte újjászülettem, a görcsök szépen távoztak a lábaimból.

dnf.jpg

Futás közben nincsen semmilyen problémám, a futóakarókám is megvan, testben és fejben is készülök az Ultrabalatonra. A 24 órás megerősített abban, hogy elég sok mindenre képes vagyok, és ha eddig 50 százalék esélyt adtam magamnak arra, hogy végigcsináljam a 212 kilométert, akkor most már 51 százaléknyit adok. Ha az arányokat tekintjük, akkor a székesfehérvári 106-ra futottam most 174-et (plusz 68 km), a Balatonnál 174-re kell rátennem, hogy 212 legyen (plusz 38 km), azt gondolom, hogy erre képes vagyok. De nem bíztam el magam, mert tudom, hogy bármikor bármi megtörténhet, ami miatt nem tudok tovább menni, és nem érhetek célba. Viszont erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolok, arra koncentrálok, hogy igen, meg tudom csinálni, és célba fogok érni. Edzés közben gyakran látom magam befutni, majd kezemben a névre szóló célszalaggal, ez erőt ad.

Elkezdtem átgondolni, milyen cuccokra lesz feltétlenül szükségem. A Sárvár előtt összeszedett lista most is jól jön, de tudom, hogy ezt néhány helyen még bővítenem kell a 24 óráson tapasztaltak alapján. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a menet közben felmerülő problémákat meg tudom oldani a segítők segítségével.

Ha minden igaz, az UB-n csapatban is versenyzem, a BMW Média Maraton egyik csapatának első embere leszek.

A futás mellett is zajlik nálunk az élet: Milcsi elkezdte a bölcsit, majd össze is szedte az első betegségét szegénykém, úgyhogy kivett egy hét szabadságot. A húgom férjhez ment, így a hétvégi hosszú edzés helyett magassarkúban és csini ruhában rohangálás volt, sok vezetés, kevés alvás, egy kis bulizás, meg az esküvő éjszakáján belázasodó Milcsi "gyógyítása". És hogy ezek mellett se unatkozzam, szerencsére elég sok munkám van, mindig kapok egy-egy megírandó cikket, amivel az agytekervényeimet is megmozgathatom.

Hát nagyjából ennyi a helyzet, a hátralévő kicsit több mint két hetet igyekszem okosan eltölteni, óvatosan és okosan edzem, töltöm az izmaimat fehérjével, erősítek, és fejben is próbálok felkészülni a rám váró feladatra. És mindeközben hiszem, hogy meg fogom csinálni az Ultrabalatont.

"A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére se hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink mégis kételkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A győzelem lényege nem az, hogy az első helyen végezzünk. Nem a többiek legyőzése számít. Az egész önmagunk legyőzéséről szól. Saját testünk, saját korlátaink, saját félelmeink leküzdéséről. Önmagunk meghaladásáról, álmaink megvalósításáról." (Kilian: Futni vagy meghalni)

 

Ha azt hallom, Sárvár...

Sárvár. Aki fut, és főleg, aki ultrát fut, annak Sárvár különleges jelentéssel bír. Minden évben, áprilisban összegyűlnek itt az ultrások, hogy a hosszú, sokszor nehéz, néha keserves téli felkészülés után megmérettessenek. 12 vagy 24 órát lehet futni, és általában mindenki ott van, aki számít. Plusz azok is, akik szeretnének csatlakozni az ultrások táborához. Persze nem muszáj rögtön fejest ugrani a 12 vagy a 24 órába, ha valaki ultrázni szeretne, de azt gondolom, Sárvár mégis ideális helyszín erre.

Ha azt hallom, Sárvár, nekem nem a fürdő, vagy a legújabb ötcsillagos hotel ugrik be. Nekem Sárvár az ultrafutást jelenti, a vár körüli, néha végtelennek tűnő körözést, a futótársakat, a léptek koppanását, a szurkolók biztatását. Eszembe jut az első 12 órásom, hogy milyen izgatott voltam előtte, hogy az zakatolt a fejemben, mennyire nem gondoltam én ezt komolyan, és hogy félek, de már késő kiszállni. Aztán eszembe jut az a mámorító érzés, amit akkor éreztem, amikor 12 órányi körözés után meghallottam a tűzoltóautó szirénáját, a hangot, ami a versenyem végét jelentette. Megcsináltam! Sírni csak a győztesnek szabad, mondta Székely Éva, de én ott győztes voltam, sírtam és örültem egyszerre, mert legyőztem saját magam.

sarvar.jpg

Két év telt el azóta. Most újra erre készülök, le akarom győzni saját magam, és újra érezni akarom a győzelem ízét. Tudom, hogy nem fogok dobogóra állni, mert voltak, vannak és lesznek is nálam sokkal jobbak. Én nem velük versenyzem, hanem magammal. Tudni akarom, hogy képes vagyok-e újra rá, hogy meg tudom-e újra csinálni. Úgy, hogy közben megváltozott az életem, és más ember lettem.

A futásban minden elölről kellett kezdenem, de egy percig nem bánom, sőt, úgy érzem, így minden jobb. Már nem csak magamnak akarok bizonyítani. Van egy pici emberke, aki feltétel nélkül szeret, neki szeretném megmutatni, hogy vele, érte, általa mire vagyok képes. Ott lesz majd velem végig, mosolya, huncut pillantása elkísér majd az utamon - és remélem, hogy új erőre kapok majd, ha meghallom a hangját, miközben azt kiabálja, hajrá anya (már csak abban bízom, hogy addig megtanulja kimondani). A felkészülés során tőle veszem el az időt, ezért akarom (igen, nem szeretném, akarom) majd odatenni magam a versenyen, amennyire csak tudom, hogy legyen értelme, ne vesszen kárba az edzéssel töltött idő, és legyen eredménye a befektetett energiának.

Sárvárig még hosszú az út, de előre tekintek, és a célomra koncentrálok. Jöhet hó, eső, szél és fagy, megyek előre és csinálom. Magamért, és az álmaimért.

Ha azt hallom, Sárvár... és itt mindenki fejezze be a mondatot!

Fotó: Wikipédia

Új életem első félmaratonja

2012. március 29-e óta számítom az új életemet. Azóta vagyok Anya. A régi életem is szuper volt, de az új életem Milcsi érkezése óta még szuperebb, ez a kis ember beragyogja a napjaimat, minden pillanatban boldoggá tesz, még a legfáradtabb, legnyűgösebb pillanatokban is. Minden más lett, én is, de valahogy minden jobb, és minden átértékelődött. A régi életem fontos dolgait azért igyekeztem megtartani, köztük a futást is.

A Nike félmaratonra május legvégén kezdtem el készülni egy szépen és tudatosan felépített edzésterv segítségével. Eddig minden nagyobb versenyemre a lehető legrövidebb idő alatt készültem fel, most viszont elhatároztam, nem sietek, itt a lehetőség, hogy a nulláról felépítsem magam - szerintem ez jól sikerült. Végigfutottam a nyarat, hol Milcsivel a babakocsiban, hol nélküle - szegény gyerek már most "futtatva" van, szerintem legalább 250 kilométere van már neki is. :)

A Nike hétvégéje igen mozgalmasra sikerült számunkra, szombaton ugyanis Balatonalmádiba mentünk a 12 órás OB-re, ahol Milán indult. A baba miatt úgy döntöttünk, hogy aznap reggel utazunk, így hajnali fél 4-kor keltünk, hogy a 7-es rajtra odaérjünk. Almádiban lenyomtuk a 12 órát, majd irány haza, alvás, vasárnap 6-kor pedig ébresztő, irány a Nike.

Milán szerencsére reggelre kipihente magát annyira, hogy vállalta az egyéni iramfutó nyúl szerepét, mint ahogy előzetesen is szó volt róla. Hogy mi ketten tudjunk futni, Milcsit a két nagynénjére bíztuk, ők hárman a rajt-cél melletti VIP területen vártak minket és szurkoltak. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, így igyekeztem nem gondolni a kisfiamra - csúnya dolog, de az edzések során tapasztaltam, hogy nem szabad hagynom elkalandozni a gondolataimat ilyen irányba, mert akkor nem tudok a futásra koncentrálni.

A rajt előtt beszélgettem pár ismerőssel, elköszöntünk Milcsitől és a lányoktól, majd Milánnal elindultunk a rajtzónánk felé. Beálltunk a tömegbe, én pedig igyekeztem koncentrálni a rám váró feladatra. Persze nagyon megható volt az egész rajtprocedúra számomra, utoljára az Ultrabalatonon éreztem ezt tavaly. Ellőtték a rajtot, nekünk még majdnem 5 perc kellett, hogy a rajtkapuhoz érjünk. Milcsiék ott szurkoltak, kiabáltunk és integettünk egyet, majd irány a félmaraton. A kis drágám látványa nagy erőt adott. :)

Milán nagyon szépen igyekezett lassítani az elején, kértem is tőle, hogy ne hagyja, hogy elkezdjek döngetni az elején, mert akkor a versenyemnek annyi. Jól éreztem magam, valahogy bennem volt, hogy ebből egy nagyon jó futás lehet, ha okosan csinálom. Az Andrássy útra kiérve sokan előzgettek minket, de ez nem zavart, mert 6 percesnél nem akartunk gyorsabban haladni, hogy legyen végig erőm. Szépen haladtunk, és bár meleg volt, ezt is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az első frissítőnél betáraztunk 3 zacskós vizet - ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így nagyon sokáig tudtam inni és locsolni magam, és meg sem kellett állnom közben. A frissítésnél az volt a taktika, hogy Milán hoz nekem, amit kérek, én pedig nem állok meg, hanem futok, hogy ne essek ki a ritmusból és ne lassuljak le. Ezt jól sikerült alkalmazni, a frissítők előtt mindig egyeztettünk pár szóban, mit kérek, ha úgy alakult, én is vettem el vizet vagy izót, és Milán is hozott nekem, a zacsis víz pedig kb. 13 kilométernél fogyott el végleg.

Fejben nagyon egyben éreztem magam, nem gondoltam semmire, ami megzavarhatott volna, nem frusztráltam magam azzal, hogy még mennyi van hátra, nem néztem az addig eltelt időt, az órám direkt úgy volt beállítva, hogy a tempót lássam rajta, arra néha ránéztem, de ennyi.

A budai oldal hamar eltelt, a Szabadság híd közepétől, ahol lejteni kezdett a híd, lazítottam a lábaimon, jólesett egy kicsit lefelé futni. A pesti rakpart sem tűnt most olyan hosszúnak, jó volt a váltóhelyeken áthaladni a szurkolók között, a Parlamenttől a Dráva utcáig tartó szakasz pedig hazai pálya, annyiszor futottam a felső részen Milcsivel. Itt a fordítóig majd vissza a szembe futó embereket figyeltem, hátha látok ismerőst köztük, és addig sem saját magamra figyelek. A fordító után hamar jött a 15. kilométer, innentől pedig úgy éreztem, lassan fokozni illene a tempót, ha már eddig eljöttem holtpont és belesétálás nélkül. Éreztem, hogy van még erőm, és tudok majd, ha csak egy kicsit is gyorsítani. Folyamatosan előzgettünk futókat, ez is erőt adott, sőt, a Nyugati felüljárót is szépen sikerült megfutni, pedig nem igazán szeretek emelkedőre futni. Lefelé ismét lazítottam a lábaimat, majd a Ferdinánd hídnál még egy utolsót frissítettem. Onnantól igyekeztem még inkább fokozni a tempót, Milán szépen húzott magával, és bár a Dózsa György úton eléggé szenvedtem, nem lassultam szerencsére. Az utolsó emelkedőt nagyon nem kívántam, de a 20-as kilométertábla láttán már semmi nem érdekelt. Az utolsó kilométert sikerült a leggyorsabbra futni, a célegyenesben pedig sprintelni. A célkapu előtt pedig ott drukkolt a drága picikém, nagyon cuki volt, és nagyon megható.

A nagy óra 2:10-et mutatott, így gyorsan konstatáltam, hogy nagyon szép eredményt sikerült futni - a saját órám leállításakor pedig láttam, hogy 2:05-tel kezdődik az időeredményem! Egyéni csúcs, te jó ég! És valóban, 2:05:47-tel sikerült teljesíteni a távot, ami pontosan 1 perccel jobb az eddiginél. Nagyon boldog voltam, megölelgettem Milánt, és megköszöntem a segítségét - nélküle biztosan nem sikerült volna így ez a verseny. Az biztos, hogy egyedül is végig tudtam volna futni, de a frissítésnél nyújtott segítsége, és az utolsó pár kilométeren a tempó megtartása volt a döntő. És persze nem szabad megfeledkeznem Gabiról sem, aki hétről hétre írja nekem az edzéstervet, emellett pedig lelki támogatást is nyújtott, amikor nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Köszönöm szépen!

Az új életem első félmaratonja tehát remekül sikerült, azt hiszem, a kisfiam nem csak az Apukájára,  hanem az Anyukájára is büszke lesz majd, ha már fel tudja fogni, miket is csinálunk. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez fontos nagyon, és nem csak magam miatt, hanem Milcsi miatt is csinálom. Nagyon szeretek futni, és bár voltak hülye gondolataim, mikor újra elkezdtem edzeni, beláttam, hogy nekem jár ennyi. Úgy tudok jó anyja lenni a kisbabámnak, ha valahogy én is ki tudom szellőztetni a fejem, ki tudom magam hajtani, le tudom vezetni a feszültséget (még ha abból nincs is sok). Úgy érzem, az anyaság jobb futóvá tett, és a futás jobb anyává. Mert keményebb vagyok, kitartóbb, kiegyensúlyozottabb, magammal is foglalkozom egy picit, nem frusztrál, hogy nem mozgok, így nem leszek tunya és dagadt asszonyság (persze ezt nem is engedem meg magamnak).

5 hónappal a kisfiam születése után tehát visszatértem a futók közé, és a visszatérésem nem is sikerült rosszul. :)

279636_3901197600950_1394252360_o.jpg