"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


58 kilométernyi pancsolás

Amikor Sárvár után elkezdtünk további verseny után nézelődni, majdnem egyértelmű volt, hogy ott a helyünk a kecskeméti OptiVita Ultrafutó Kupa állomáson. Milán kiszemelte a 12 órát, én pedig a 6-ot, és Gabi is leokézta. Viszont mivel én már idén a nagy tavaszi-nyári célversenyt letudtam, úgy készültem, hogy teher nélkül, stressz nélkül, az esélytelenek nyugalmával futok majd, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Edzeni természetesen továbbra is edzettem, de kicsit kisebb intenzitással, inkább rövidebb, de gyorsabb futásokkal. A jól sikerült Ultrabalatonos futások biztosítottak róla, hogy ha akarok, akkor tudok egész gyorsan futni (magamhoz képest), a hirtelen melegben lefutott K&H félmaraton eredménye pedig megmutatta, hogy nehezebb körülmények között, szenvedések közepette is. A 6 óra nem könnyű, de nem is a legnehezebb ultratáv, az én felkészültségemhez idén ez illik a legjobban - legalábbis én ezt így érzem.

1002947_10151645172264455_204002366_n.jpgA rajtlistát nézegettem, láttam, hogy vannak még jópáran, akik a 6 órára neveztek, de azok a nagy nevek, akik a székesfehérvári állomáson ott voltak, most vagy nem jöttek, vagy más távon indultak, volt viszont sok eddig ismeretlen nő, akikről semmit sem tudtam. Úgy voltam vele, hogy ha végig tudok menni, talán még a dobogóra is felférhetek, de erre nem vettem volna mérget, főleg, hogy egy ultrán bármi megtörténhet még a legjobbakkal is, velem meg pláne, és bárki futhat egy nagyot úgy, hogy előtte még nem próbálkozott ultrán.

A verseny hetében már iszonyú meleg volt, én pedig köztudottan, bizonyítottan nem bírom és nem is szeretem a meleget. A hétközi futásaim nem voltak túl kellemesek, a szerdait egyenesen borzasztónak könyveltem el, és bíztam benne, hogy ez volt a hét legrosszabb futása, a verseny ennél jobban fog menni. Ennek érdekében igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a frissítésre, átgondolni, mit fogok enni és inni, hogyan hűtöm magam, hogy ne forrjon fel az agyvizem futás közben. A lábaimban ugyan bíztam, de a testem többi részére nagyon oda kell figyelnem, hogy a lábaim szuperáljanak. A gélek beváltak, úgyhogy azokból bevásároltunk, vettem pár szénhidrátos és L-karnitines szeletet a DM-ben, illetve narancsot és sárgadinnyét pakoltam fogyasztásra kész állapotba, behűtve, kólát, alkoholmentes sört, sótablettát tettem még a frissítőcsomagba, az izót és a vizet pedig a központi frissítőasztalról akartam inni. A hűtéshez Milcsitől kölcsönöztem textilpelenkát, mert Sárváron a törölközővel sokat szenvedtem, hogy jól el tudjam helyezni, a pelus könnyebben kezelhetőnek ígérkezett. A ruházatomat tekintve úgy döntöttem, félreteszem hiúságomat, és topot veszek (hasra még dolgoznom kell, hogy bátran mutogassam), rövid shortot, kompressziós zoknit, és sapkát. Zenékkel is készültem, töltöttem le új számokat, és úgy állítottam össze a playlist-et, hogy az elején ráhangoló, majd szinten tartó zenék jöjjenek, az utolsó órában pedig a Linkin Park üvöltsön a fülemben. Zenetöltés közben Milcsivel buliztunk is, erre a számra.

Péntek este megérkezett a két Milcsiszitter Anyukám és Flóra személyében, szombat reggel pedig már mentünk is Kecskemétre Judittal és Mariannal kiegészülve. A verseny helyszínét gyorsan megtaláltuk, egy csodaszép, hangulatos szabadidőközpontba kellett mennünk, ahol egy nagy domb körül, egy szép tó partján futkorásztunk végül. Még a bejáratnál összetalálkoztunk Dórival, Zolival, Jocival, így együtt mentünk befelé. A Makai család és Attiláék már kijelölték a Márton-team főhadiszállását, mi pedig gyorsan letáboroztunk melléjük a cuccainkkal egy árnyékos kanyarban, hogy egyesítsük erőinket. Innen csak kb. 200 méterre volt a rajtkapu és a sátrak, ahol átvettük a rajtcsomagokat, majd teszteltük a toi-toi-t. Már reggel 9 előtt dög meleg volt, tudtuk, hogy ennél csak melegebb lesz, de a szervezők nagyon készültek, mélyhűtő, jég, kb. ötmillió liter frissítő, lavórok, a tóparton pedig hűsítő zuhanyok vártak minket. Ekkor még nem éreztem magamban a lelkesedést és az erőt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én itt akár csak fél órát is futni fogok, nem hogy hatot. Aztán a sok ismerős arcot látva valahogy kezdett megjönni a kedvem, átöltözés után pedig megszállt valami, és már vártam is, hogy futhassak.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Beálltunk szépen a rajtba, és vártuk, hogy indulhassunk - és egyszer csak meg is indultunk. Milán pár méter után kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem megtalálni a saját tempómat. Az órámat befordítottam belülre a csuklómra, hogy ne tudjak csak úgy rápillantani, és tempóra állítottam, hogy azt lássam rajta, milyen iramban haladok. De inkább a testemre figyeltem, hogy megtaláljam a megfelelő tempót. Egy fél kör erejéig Viki és Kicsi mögött futottam, figyeltem, hogy a két szuper ultrás példakép milyen könnyedén, milyen szépen halad, egyszerre léptek, mosolyogtak, egyszerre élvezettel és irigykedve figyeltem őket, olyan szépen mozogtak. Dóri is mellém ért, aztán el is hagyott, és én is kiléptem a lányok mögül, hogy megpróbáljam a magam tempóját futni úgy, ahogyan érzem.

Nagyon meleg volt, szerencsére a pálya kb. fele árnyékos volt, és egyébként nagyon szép, hangulatos, ellazulós pályát jelöltek ki a szervezők, nem volt olyan kanyargós, koncentrálós, mint a fehérvári, éreztem, hogy itt ki fogok tudni kapcsolni futás közben. A tópartra kiérve nagyon tűzött a nap, és megcsapott a pára, de az egyenes végén ott volt a megváltó zuhany, kanyar, ott állt az asztalunk a Márton-team cuccai mellett, még egy kanyar, és jött a célegyenes. Kb. két kör után magamhoz vettem a kikészített pelenkát, és már csaptam is a nyakamba, törölgettem vele az arcom, hűtöttem a testem, ahogy tudtam. Nem akartam kockáztatni, hogy túlhevüljek, csak így volt esélyem. Szinte azonnal elkezdtem inni is, hogy pótoljam a kiizzadt folyadékot, és már a rajt előtt vettem be sótablettát, mert pillanatok alatt kinyomom magamból a sót az izzadással.

Szépen haladtam tehát, hallgattam a zenéimet, ha mellém ért ismerős, váltottam vele pár szót, feltérképeztem a versenyzőket, ki melyik számban indul, ki hogyan mozog, ki milyen ruhában van, mindennel foglalkoztam, csak hogy ne gondolkodjam. Valaki mindig szurkolt valahol, így a mosolygás, a szurkolásnak örülés is segítette a továbbhaladásomat. Valahogy nem éreztem teljesen komfortosan magam fejben, és nem akartam magam felhergelni valami hülye gondolattal. Közben kiderült, hogy a köridőket, helyezéseket kijelző nagy tévé valamiért nem szuperál, így egyáltalán nem láttam, hogy hogy megyek, hányadik vagyok. Ez nekem nagyon jó volt, ha akartam volna sem tudtam volna azzal foglalkozni, hogy hogy állok, mentem tovább szépen érzésre. Ittam, vizeskedtem és futottam - főleg futottam, a pancsolásra igyekeztem a lehető legkevesebb időt fordítani, csak annyit állni, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges. Tudtam, hogy erre mindenképpen szükségem van, mert ha nem hűtöm magam, és nem frissítek rendesen, akkor elég egyetlen óra, és fejre is álltam. Attila többször nyomott jeget az én kezembe is, nem csak a tanítványaiéba, nagyon jólesett, hogy velem is foglalkozik. És bár úgy érkeztem a versenyre, hogy ez az a futás, aminél ha kell, ha úgy alakul, gondolkodás nélkül ki fogok szállni, azért ezt mégsem akartam - mert talán magam sem gondoltam komolyan, hogy ki akarok állni, valószínűleg végigküzdöttem volna a versenyt. Nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy megfelelő hűtéssel és frissítéssel milyen jól bírom a meleget. Én, aki sosem bírtam a meleget még futás nélkül sem, nem úgy, hogy futok. Most meg mégis. Mondjuk mindent meg is tettem érte, hogy így legyen. A jég végig hű társam volt, teleraktam vele a topom, vicces volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam a jégkockák koccanását, és a sapkám alá is elhelyeztem egy-két darabot, hadd hűtsön fentről is.
Enni is hamar elkezdtem, a sárgadinnye nagyon bejött, majd sótabit nyomtam, magnéziumot kólában, a frissítőben barackot, két óra futás után pedig egy fél gélt is. A gyomrom remekül szuperált, nem lötyögött benne sem a folyadék, sem a kaja, nem akart sem alul, sem felül kitörni - azt hiszem, megvannak azok a dolgok, amik jók nekem futás közben.

1003107_10200968348042700_440994196_n.jpgIgazából, mivel nem történt velem semmi váratlan, így a versenyem nagy része futással, fürdéssel, evéssel és ivással telt, illetve azt hiszem, kétszer álltam meg befújni Perskindollal a térdemet, mert a jobb bejelzett, és inkább tettem ellene, hogy komolyabban fájni kezdjen.

Volt egy-két gyengébb pillanatom, például amikor a fülemben megszólalt a Boogie Wonderland, lelki szemeim előtt pedig felsejlett Milcsi arcképe, ahogyan egy nappal korábban közösen viháncoltunk a dalt hallgatva - ott majdnem eltörött a mécses, de végül összeszedtem magam, és a számat összeszorítva haladtam tovább.

A 4 órás versenyszám végéhez közeledve Dórival futottunk együtt egy keveset, aztán szépen elhúzott mellőlem a hajrában, de jól is tette, mert jól megnyerte a női versenyt, jól nézett ki később a dobogó tetején.

Az 5. óráig nálam tényleg semmi probléma nem adódott, akkor viszont jött kettő is. Az egyik, hogy akármilyen hosszú ultrát is futok, az utolsó órát utálom, és nagyon unom. Ezen azért igyekszem túllépni, ilyenkor jön jól a Linkin Park, ami képes teljesen kikapcsolni az agyamat, és a hatására elkezdhetem nyomni a futást, ahogy csak bírom. Ez most is megtörtént, meg is indultam szép tempósan, Dóri mondta is, hogy menjek, mert most jövök fel helyezést, és Joci is odaszólt, hogy török fel, mint a talajvíz. Ettől kicsit vérszemet is kaptam, mert bár nem tudtam, hogy hogy is állok, sejtettem, hogy eléggé elöl vagyok a versenyben, mert nem egyszer köröztem le több 6 órás nőt, kb. ketten voltak, akiket talán nem. Futottam hát, egészen a második probléma eljöveteléig. A pancsolás hatására ugyanis kissé vizesek lettek a cipőim, és a jobb cipőben már úgy csúszkált a lábam, hogy begyűrődött a talpbetétem (a cipő eredeti talpbetétje) a lábboltozatom alá. Gondoltam, hogy akkor futok így tovább, de annyira rossz helyre csúszott a betét, hogy meg kellett állnom. Cipő le, betét megigazít, cipő vissza, majd futás tovább, hogy az elvesztegetett időt behozzam, és a megakadó lendületet még visszaszerezzem. Fél körig volt nyugtom, aztán a talpbetét ismét elcsúszott - szerencsére épp odaértem a cuccainkhoz, és gyorsan döntöttem: hangos és igen csúnya káromkodások közepette lerúgtam a jobb cipőmet, a táskából előkotortam a reggel az utolsó pillanatban betett másik cipőmet, annak is a jobbját, felvettem, megkötöttem, és úgy, felemás cipősen indultam tovább - remek reklám lehetnék, az egyik lábamon egy Nike Lunarglide-dal, a másikon egy Adidas Boost-tal. Olyan mérges voltam, hogy azt el sem tudom mondani, még egy kicsit mondtam félhangosan a magamét, aztán megnyugodtam, viszont az addigi lendületem teljesen elveszett.

Innentől jött megint a sárvári módszer: körönként néztem a rajtkapun az órát, és számoltam, hány körnek kell még beleférnie a végéig, majd számoltam vissza. Aztán egyszer csak vége volt a 6 órának, megálltam, ledobtam a rajtszámomat, és bevetettem magam a susnyásba, mert a sok folyadék már vagy 2 órája kikívánkozott belőlem - ez is igazolja, hogy jól sikerült a frissítés, elegendőt vittem be, mert nem állt le a vesém, hogy minden bevitt cseppet fel tudjon használni a szervezetem, és a szám sem cserepesedett ki teljesen, mint szokott. A tört kör lemérése után visszaslattyogtam, útközben leültem egy kicsit, hosszú idő után végre beszélgettem egyet Évával, aki váltóban futotta a 6 órát. Ezalatt kipihentem magam annyira, hogy aztán Milánt tudjam segíteni, szereztem neki jó hideg vizet, bekéreckedtem a söreinkkel a fagyasztóba, és igyekeztem valamit enni - most nem émelyegtem, mint általában szoktam, hanem szívesen ettem. Zsuzsi mondta, hogy én lettem a második, legalábbis ő úgy látta, aminek nagyon örültem, de azért gondoltam, a nagy vidámkodással azért megvárom a tényleges eredményhirdetést. De Zsuzsi nem tévedett, valóban én lettem a második a 6 órás nők között, a hivatalos mérés szerint 58,204 kilométerrel, egy éremmel és egy üveg borral gazdagodtam a sikerélmény mellett.

1052463_669366339756546_762073640_o.jpg

Kicsit sajnálom, hogy a 60 km most sem jött össze, de tudom, hogy ha nem szánok időt a frissítésre és a hűtésre, még ennyi sem lett volna. Annyi biztos, hogy ilyen körülmények között képes vagyok jó eredményre (állítólag a napon 42, amúgy meg 36 fok volt), és ebből kiindulva képes lehetek egy 60 fölötti futásra is, ha kicsit ideálisabb futóidő van.
Örömmel léptem hát fel a dobogó második fokára, az 1. helyezett 1 kilométerrel végzett előttem, a 3. pedig kb. féllel mögöttem, tehát elég szorosan voltunk együtt mi hárman. Az eredményeket és a köröket megnézve kiderült, hogy Klárival, aki a 3. lett végül, óránként váltogattuk egymást a 2-3. helyen, hol ő volt előrébb, hol én, a végén pedig nekem jött ki jobban a lépés annak ellenére, hogy gebasz volt a cipőmmel.

Az eredményhirdetés után pihentem, beszélgettem, szurkoltam, segítettem Milánnak, és hagytam, hadd ülepedjenek az élmények, és sokat beszélgettem Attilával a futásról és az edzésekről. Egyébként végig folyamatosan figyeltem a többieket, futás közben és utána is, Dórit, Zolit, Jocit, Vikit, Kicsit, és persze Milánt, hogy kivel mi van, kinek hogy megy - hááát, úgy láttam, mindenkinek voltak nehéz szakaszai, de mindannyian össze tudták szedni magukat, és újra talpra tudtak állni. Attila mondta később, hogy ez az a verseny, amit a lefújás pillanatában mindenkinek azonnal el kell felejtenie, én viszont azt gondolom, hogy itt mutatkozott meg mindenkiben az igazi ultrás. Volt hányás, hasmenés, nagy belassulás, szédelgés, nyűglődés, fájdalom, sírás, mégis mindenki össze tudta szedni magát, és meg tudta mutatni a benne rejlő erőt, keménységet, akaratot és motivációt, és végig tudta csinálni ezt a versenyt. Örülök, hogy ismerhetem őket, láthatom őket futni, tanulhatok tőlük - mindannyiukat egytől egyig példaképnek tartom!

1040873_669367246423122_871437801_o.jpg

Milán végül 95 kilométert szedett össze a 12 óra alatt, az utolsó 2,5 körében vele voltam, "romantikáztunk" egyet a fáklyákkal kivilágított, hangulatos pályán, majd az eredményhirdetés után hazajöttünk.

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel, örülök a dobogónak, mert ez mind az elvégzett munkám eredménye. Persze ettől még nem vagyok igazi ultrafutó, de azért próbálkozom, igyekszem futni és tanulni, hogy minél jobb lehessek, és minél nagyobb teljesítményre lehessek képes.

Fotók: OptiVita hivatalos fotók, Lala Nudli, Éva

Újra felfelé, arccal a fény felé

A 6 órás fehérvári verseny után sem álltam meg, hanem folytattuk a terhelést, hiszen meg kellett nézni, hogyan tudok regenerálódni. Egészen jól, magam is meglepődtem rajta. A verseny utáni hétvégén 30, aztán 40 kilométer várt, míg végre jöhetett a pihenőhét.

Ám nem volt minden felhőtlen az utóbbi időben. Kicsit leeresztettem, és volt egy-két gyengébb napom, amikor elhagytam magam. Szégyen-gyalázat, de volt egy edzés, amit ki is hagytam. Igen, ez is elő tud velem fordulni. De ez természetes, és talán szükséges is volt, hogy kicsit érezzem, nem az enyém az egész világ, és nem megy mindig minden jól. Fel kell állni, előre kell nézni - és jó, hogy most jött el ez a kis gödör, nem verseny előtt.

A rövidke napsütéses napokat kihasználva kétszer futottam háromnegyedes nadrágban, és ennek következtében, amikor ismét elkezdett esni a hó, meg az az eső, egy csütörtöki napon egyszerűen nem voltam hajlandó kimenni futni, elég volt egy szétázás délelőtt gyerekestül. Utána persze nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem mentem edzeni, de visszacsinálni nem tudtam. De tudom, hogy nem az a kihagyott 12 kilométer okozza majd a vesztemet.

A verseny utáni második hetet is megszenvedtem. Minden edzésre kimentem, de kissé kedvetlen voltam. Olyan dolgok tartották bennem a lelket, mint az új cipőm felavatása - kár, hogy csak az első futás számít felavatásnak, utána ez már nem motiváló erő. A vasárnapi 40-est megszenvedtem, ott nagyon küzdöttem, és el is lógtam a végét, 36 lett a 40 helyett. Igen, tudom, ott kellett volna még összekaparnom magam valahogy, és továbbmenni, de így is jellemformáló volt az a futás, aminek a legjobb pillanata az volt, amikor utána beállhattam a forró víz alá.

Aztán egyszer csak elindultam kifelé a gödörből. Jött a vágyott pihenőhét, 3 kemény után szinte megváltás volt. Én pedig magamra találtam végre, nem zavart sem a hóesés, sem az eső, végre ismét élveztem a futást. Olyannyira élveztem, hogy 5 és 10 kilométeren, meg 1 mérföldön is megjavítottam az egyéni csúcsaimat - mindet úgy, hogy hosszabb távon mentem, tehát nem arra koncentráltam, hogy ezek ilyen jók legyenek. Úgy érzem, tudok még fejlődni, tudok még gyorsulni, ezt bizonyítja az egyik edzésen lenyomott 3 db 4:55-ös kilométer, egymás után, stabilan, nagyhalál nélkül.

Még egy kemény hét van előttem, aztán utána már kevesebb lesz a terhelés, mert alig négy hét múlva itt van a nagy verseny, amire szeptember óta készülök. Ott majd eldől, mire vagyok képes. Addig meg futás tovább!

Soha nem gondoltam volna, ...

... hogy egyszer majd megszeretem a futást - főleg akkor nem gondoltam volna, amikor általánosban bele akartam dögleni a 800 méterbe, és örültem, hogy kettest kapok, nem egyest. 

... hogy annyira megszeretem, hogy egyre hosszabb távokat akarok majd futni.

... hogy egyszer elmondhatom magamról, hogy félmaratont, maratont, sőt ultrát is futottam.

... hogy ha vásárlásról van szó, akkor egy új farmer helyett inkább egy új futónadrágot szeretnék.

... hogy ennyire komolyan tudok és akarok venni egy sportot, és ennyi elszántsággal tudom csinálni annak ellenére, hogy egyszer azt képzeltem, élsportoló lesz belőlem.

... hogy a hirtelen, mindent egyszerre és azonnal akaró természetem ellenére képes vagyok tudatosan, lépésről lépésre haladni, hm, futni a célom felé, és ki tudom várni, míg mindennek eljön az ideje.

... hogy terhesség és szülés után jobban megy majd a futás, mint valaha.

... hogy egyre többen találnak meg futással kapcsolatban, és kérnek tőlem tanácsot, hogy mit és hogyan érdemes.

... hogy élvezni fogom a másokkal való közös edzéseket, mert végre tudok úgy futni, hogy nem kell küszködnöm közben, hogy tartsam a tempót, és nem kell azon agyalnom, hogy ők vajon mennyire utálnak azért, mert csigalassúsággal döcögök.

... hogy a tempóm gyakrabban kezdődik ötössel, mint hatossal.

... hogy tudok beszélgetni futás közben úgy, hogy közben nem akarok megfulladni.

... hogy az edzésként futott 30-40 kilométereket még élvezni is fogom.

... hogy nem zavar sem a hideg, sem a szél, sem az eső, sem a szakadó hóesés, csak megyek és futok, csinálom, amit kell.

Hát most ez van. :)

Elsőim

Az elsők minden ember életében fontos szerepet játszanak. A futóknak szerintem mindig emlékezetesek a futós-elsőik, én legalábbis így vagyok ezzel. Ezek az én elsőim.

Első élvezetes futásom

Amikor már nem volt kötelező futnom, kb. 17 évesen, miután abbahagytam a kézilabdát. A 11. kerületben indultam el, akkor ott laktam kollégiumban, a kolesz körüli utcákban döcögtem olyan 20 percet. Utána pedig mérhetetlenül büszke voltam magamra.

Első "futóversenyem"

Általános iskolában, a suli szervezésében a Fut a Dózsa nevű futóverseny, ami kötelező volt, minden évben, elsőtől. Kb. 200 métert futottunk az osztálytársaimmal, utána pedig lesétáltuk a távot. Futni nem szerettünk, de kötelező volt elindulni és célba érni. És ott nem volt záróbusz. :)

Első dobogóm

Egyetlenegyszer álltam eddig dobogón futóversenyen, méghozzá a Fut a Dózsán, de akkor már nem voltam Dózsás. Középiskolásként, amikor már szerettem futni, elmentem a futásra. Harmadik lettem! Az érem azóta is megvan, az egyetlen érmem, amit helyezésért, és nem a teljesítésért kaptam.

Első futóversenyem nem futóként

2007 június legvégén a hortobágyi Délibáb Futás volt az első, amin BSI dolgozóként részt vettem. Magával ragadott a hangulat, pedig akkor még nem voltak annyian a futáson, és én még csak nem is sejtettem, milyen egy Nike félmaraton vagy egy maraton hangulata.

Első edzésnaplós bejegyzésem

2008. március 3-án írtam be az első edzésem az Edzésonline-on. 5,5 km 40 perc alatt. Volt honnan fejlődni!

Első igazi futóversenyem

2007 szeptemberében az Ablon Business Run-on vállaltam kemény 2,5 km-t két kolléganővel, BSI-s csapatban. Nem volt rossz, de ahogy emlékszem, majd megpusztultam a végére. Akkor még alig-alig voltam edzésben, csak a lelkesedés és a szívem vitt, hogy ne miattam maradjon szégyenben a csapat.

Első 10 km-em

Prágában a maratont futottuk le 4 fős váltóban Milánnal, egy volt kolléganőmmel és az ő párjával. Sajnos a váltósokat nem engedték el a maratoni mezőnnyel, és csak kb. 30-35 csapat volt. Én rajtoltam, és nagyon kellett tepernem, hogy a többi váltós ne hagyjon faképnél pillanatok alatt. Az elejét szépen elfutottam, majd elrontottam a frissítést (azóta nem eszem banánt futás közben), de végül szépen lassan sikerült teljesítenem a távot. 7 perces tempóban.

Első félmaratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett versenyeim első példánya a félmaraton volt. Valamikor október elején kitaláltam, hogy le akarom futni a félmaratont novemberben Siófokon, és el is kezdtem készülni. Párszor futottam 16 km-t, és azt hittem, hogy a maradék 5, ami még a félmaratonhoz kell, majd könnyen fog menni. Hát nem. 16 km-ig egész jó voltam, aztán ott elszomjaztam. Úgy tudtam célba érni, hogy egy babakocsival futó srác elővarázsolt nekem egy fél literes vizet a babakocsiból, illetve Milán visszafutott elém, és segített, hogy ne sétálva fejezzem be a versenyt. De azért annyira nem lett rossz, 2:11:02.

Első maratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 2. 2010. június 28-án felmondtam a BSI-ben, és azzal a lendülettel mentem is a nevezési irodába, hogy benevezzek a maratonra. 3 hónappal a Budapest Maraton előtt. Fejben már régóta akartam a maratont, de készülni szinte semmit nem készültem rá addig. Na, onnantól kezdve viszont igen. Fájdalmas és szenvedős volt, a testem nem akarta, a fejem viszont igen - a fejem nyert. Lefutottam.

Első ultrám

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 3. A maraton után futkostam még, de azért nem túl sokat. Aztán jött egy szemműtét, meg egy arcüreggyulladás, és egy csomó kihagyás, ennek ellenére sikerült kitalálnom, hogy én bizony 12 órát akarok futni. Volt két hónapom a felkészülésre. Máig nem értem, hogy gondoltam akkor, hogy menni fog, de érdekes módon sikerült. 2011. április 16-án Sárváron lefutottam az első ultrámat is. És azóta sem bántam meg!

Hogy mi lesz a következő elsőm, még nem tudom. Új életem első félmaratonja már megvolt. Biztos lesz új életem első maratonja és ultrája is. Meglátjuk!

süti beállítások módosítása