Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

Fotók: Gizionok :)

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

Ha itt a nyár, ugye komám... akkor kell szépen felkészülni az őszi szezonra. Főleg akkor, ha az őszi szezon, meg az év, meg talán az egész életem fő versenye ősszel lesz. 100 napon belül vagyunk a Spartathlonig, de van még feladat bőven előttem, amiket szépen meg kell oldani.

- Szokni és tanulni a melegben futást

Hiába van szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlon, Görögországban még bizony nyár lesz. Ha szerencsénk van, akkor csak 30 fok lesz, és nem 35. Szóval én most erősen barátkozom a meleggel. Mondogatom is magamnak, hogy "a meleg a barátom" - mint ahogy az éjszaka is a barátom, nekem mindenki a barátom! Szóval a meleg a barátom, úgyhogy drukkolok a jó meleg nyárért, és szépen megyek futni kifelé, amikor a legnagyobb hőség van. Tanulom a hűtést, az ivást, azt, hogy a fejemre tűz a nap, tűrni és menni.

- Emelkedőkre futkosni

Az Ultrabalaton után rájöttem, hogy idén nem sokat mentem emelkedős futásokra, volt egy-egy Hűvösvölgy oda-vissza, de kb. ebben ki is merült a szintgyűjtés. És még a szigeti "Hegy" is kimaradt, mert a központi út lezárása miatt a külső körön futottam, abban meg semmi emelkedő nincs. Úgyhogy igyekszem olyan útvonalakat is választani, ahol felfelé kell kaptatni, hogy ezt is szokjam kicsit.

- Végre normálisan frissíteni és enni

A frissítés az én Kryptonitom, ezzel nem igazán boldogultam az utóbbi időben. Na de majd most! A nyarat annak rendelem alá, hogy végre összeálljon a dolog, mind a hétköznapi sporttáplálkozásom (mikor mit eszem, milyen kiegészítőt, vitamint szedek), mind a frissítésem. Ebben Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa, sporttáplálkozási szakértője segít (ő írja azokat a jó cikkeket a honlapra, amiket érdemes elolvasni, mert nagyon hasznosa), vele igyekszünk összerakni mindent A-tól Z-ig. A kedvéért épp reggelizni tanulok, én, aki már általános iskolás koromban sem tudtam reggel enni. A hamburgerezést meg egy darabig visszafogom, és max. a képet nézegetem a hambiról, amit Tibi rittyentett nekünk egy szombat délben, és tolom a fincsi (tényleg nagyon fincsi, imádom!) mogyorókrémes fehérjét.

- Lefutni az Ultra Tisza-tó-t

Itt ez a jó kis 111 kilométeres verseny, nyár közepén, úgyhogy kapóra jött, hogy elinduljak rajta. A tervek szerint segítő nélkül, egyedül, cipelt és előreküldött saját frissítéssel csinálom végig (max. a fordítónál kérek egy kis segítséget, ha úgy adódik). Önbizalom-gyűjtésnek is jó lesz remélhetőleg, sajnos az UB feladás jobban odavágott, mint gondoltam, még akkor is, ha sérülésveszély miatt álltam ki.

- Végigfutni egy éjszakát

Erre tökéletes lesz a Suhanj6! augusztusban. Szeretek éjszaka futni, az éjszaka a barátom - bár a Suhanjon eddig mindig volt valami gebasz, az éjféli rajt mindig megborította az emésztésemet, és 3 részvételből 3-szor voltam gyakori vendég a toi-toi-ban. Hátha most ez kimarad, és az éjszakázást is tudom gyakorolni.

- Erősödni

Testben és lélekben is erősödni szeretnék, és fogok is. Az erősítő edzéseket igyekszem beiktatni, ha máshogy nem, gyerekjátszótereztetés közben simán lehet guggolásokat meg kitöréseket csinálni, vagy fekvőtámaszozni egy padon, és a TRX-et is szeretném legalább egy héten kétszer elővenni újra, hogy a törzsemet és a felsőtestemet is karban tartsam. A lelki erősödés pedig a negatív hangok és érzések kizárásával, a pozitív dolgok felerősítésével szerintem menni fog.

Szóval lesznek feladataim szeptemberig, de hiszem, hogy minden össze fog állni, és amikor kell, ki tudom hozni magamból a maximumot. Az edzés mellett azért egy kis "bulika" is lesz, a Volton a Linkin Park koncertet természetesen nem hagyhatom ki, ennyi minimum jár a felkészülés részeként. :)

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Az utóbbi időben kicsit eltűntem, a saját magamról szóló bejegyzések megfogyatkoztak. Nem véletlenül. Nem nagyon történt velem semmi, amit meg lehetett volna osztani, az meg szerintem lóf.szt sem érdekel, hogy egy héten hányszor és mennyit edzem, mert minden futó edz, és a legtöbben többet is, mint én. Plusz a nyekergés sem egy olyan dolog, amivel annyira meg akarnám tölteni az internetet, mondjuk most nincs is nyekeregnivalóm szerencsére.

És abban sem vagyok igazán biztos, hogy olyan sokan kíváncsiak arra, hogy személy szerint én mit csinálok. Nem vagyok senki, nincsenek nagy eredményeim, nincs mögöttem elképesztő teljesítmény, a gyerekem is egész nagy már, más is fut munka mellett és anyaként, úgyhogy ez sem egy olyan nagyon kirívó dolog, nem tudok és nem is akarok rá hivatkozni, hogy én anya vagyok, főleg, hogy ez inkább egy olyan tényező, ami erősít és előre visz, nem pedig hátráltat. Dolgozom, háztartást vezetek, rohangálok össze-vissza, mindig van valami teendő, megoldandó feladat, ezek is mind tök természetesek, mert mindenki ezeket csinálja, ezektől sem leszek másabb. A nyávogás meg az önsajnáltatás meg már tavaly megvolt, az sem érdekelt senkit, és nekem sem lett jobb tőle, legfeljebb jól hülyét csináltam magamból, az emberek meg röhögtek a hátam mögött (vagy még azt sem).

Különben is, minden második ember blogol a futásáról, jönnek a frissebb, újabb, érdekesebb emberek, nagyobb a lendület, több a sikerélmény, jobb, érdekesebb a fogalmazás, a sztori, a hozzáállás, az "újoncokat" mindig nagyobb érdeklődés övezi, és a sikeres "régi motorosok" iránt is mindig nagy a figyelem. Egy darabig zavart, hogy mindenki más érdekesebb és menőbb nálam, most már elfogadom, különben is, együtt vagyunk senkik, mondá Simonyi Balázs, és milyen igaza van. Egyszer úgyis mindenki beleszalad egy pofonba, vagy eltűnik a süllyesztőben, én is, bár még nem most tervezem lehúzni magam, még hátha csinálok magammal érdekes, jó dolgokat is. De összességében magamért, magamnak futok, aztán majd egyszer jól elmesélem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk mekkora egy kattant nőszemély volt (van, lesz). Majd csak jó lesz a sztorik mellé "mutiba" egy-két érem, befutószalag.

Hogy mi van amúgy futásilag? Nyomom az edzéseimet, a futást, mellette az erősítésre is figyelek, nyújtok, hengerezek, masszázsra járok kéthetente, 2-3 havonta manuálterápiára még akkor is, ha semmi gond nincsen, hogy ne is legyen, igyekszem értelmesen táplálkozni. Nem gondolom túl az idei évet, egyik történés hozza magával a másikat. Futok egy remélhetőleg jóleső félmaratont a Vivicittán, egy 6 órást Sárváron, reményeim szerint begyűjtöm a 3. Ultrabalaton célszalagot is, aztán arccal Görögország felé fordulok, és ha minden úgy áll össze, ahogy szeretném, akkor idén csak nem cseszem el.

60-ig még pont 6 percen belüli átlagom volt, ezt jónak tartottam, de tudtam, hogy az előzetes 10 órás terv így már nem lesz meg. Bár az 5:45-6 perces közti kilométerek mentek, de egy wc-zés és egy belesétálós frissítés máris rontott a dolgon. De ezt elengedtem, és innentől is arra törekedtem, hogy a lehető legjobbat ki tudjam magamból hozni. Futottam, nem alibiztem, frissítettem, amikor kellett, két gélt is benyomtam, életmentő volt, kellett, hogy menni tudjak, de ne terheljem túl a gyomrom. 70 kilométernél tartottam egy nagygenerált, elmentem wc-re, megmostam az arcom, picit többet frissítettem, és megbeszéltem magammal, hogy már csak szaros 30 kilométer van hátra, azt már fél lábon is kibírom, az már semmi. Persze mindig a vége a nehezebb, de kellett egy kis önmotiválás. Végig zenét hallgattam amúgy (Linkin Park összes, mi más), énekelgettem, és minden körnek adtam valami nevet, mottót - persze ezeket azóta teljesen elfelejtettem. Azon kívül, hogy volt egy "kibaszott futógép vagyok" elnevezésű kör, arra emlékszem még, hogy volt a "Cover up your face, You can't run the race,The pace is too fast,You just won't last" kör is. Ja, és volt egy Csécsei Zoli-féle "szúrjad neki idegből", mert Zoli futott velem pár száz métert, és ezzel a híres mondatával hajtott tovább. A többire tényleg nem emlékszem már, pedig jól elszórakoztattam magam ezzel.

Egyszer amúgy bemondták a célkapunál, hogy 2. vagyok a nyílt versenyben, erre úgy reagáltam, hogy "na hát akkor kénytelen leszek végig rendesen futni". Aztán 70 körül megint mondták, és azt is megtudtam, hogy Csákány Kriszta az első a nem OB induló lányok között, de ahogy láttam, 1-1,5 kilométerrel szerintem előttem volt, akkor előzött meg, amikor én a gyomromat ápolgattam, és azóta tartotta az előnyét. Konstatáltam, hogy oké, ő lehet nyugodtan előttem, továbbra is csak magamra figyelek. 80 kilométer körül viszont már észleltem, hogy közeledtem Krisztához, 85-nél már az egyenesekben is látótávolságon belül volt. Stabil 32 percen belüli körökkel haladtam, pedig az alattomos emelkedőt már nem futottam meg, de így is tudtam hozni Krisztán. Milán 90-nél próbált motiválni egy epres gyümölcspüré kíséretében, hogy nagyon közel van Kriszta, menjek.

A fene egye meg, megyek. Nem azért, hogy Krisztát megfogjam, hanem azért, hogy minél előbb túl legyek ezen az utolsó, már fejlámpás, tök sötétben megtett, szürreális 10 kilométeren. És csak azért is megyek, mert én eddig mindig azt mondtam magamról, hogy nem tudok versenyezni, nem is akarok csak azért futni, hogy valakit lenyomjak - mi lenne, ha most megpróbálnám, amit eddig soha, és mennék magamért, hogy aztán úgy jöhessek le a pályáról, hogy beleadtam, amit tudtam, és versenyeztem. Hiszen ezt irigyeltem eddig másoktól, hogy beleállnak, mennek, nyomják, küzdenek. Úgyhogy mentem. A 92,5 kilométeres fordítónál utolértem Krisztát, és megelőztem, nagyon túl akartam lenni a hátralévő kilométereken. Az utolsó kör előtt még Miki és Milán valamit belém akartak tukmálni, azóta sem tudom, mit, de mondtam, hogy ha 5 kilométert már nem bírok ki abból, ami bennem van, akkor meg is érdemlem. Gyűrtem az utolsó kört a tök sötétben, egy szál fejlámpával. 6-6:10-es kilométereket mentem, érzésre viszont úgy tűnt, 5:40-ben hasítok, persze nem, csak érzéki csalódás volt, hogy gyors vagyok. Már sem testben, sem fejben nem esett jól ez a kör, de mindenképpen 10 óra 30-on belül akartam célba érni, hogy a Spartathlon szintet megcsináljam.

10:19:03 lett a vége, hiába tepertem a célegyenesben, nem tudtam 10:19-en belül beérni. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsináltam, amiért jöttem, teljesítettem a 100 kilométert, egy év kihagyás után újra ultrát futottam, újra van egy három számjegyű kilométer a lábamban (a 2015-ös UB óta ilyen nem volt). És ami a hab a tortán: a nők között összetettben 5. lettem (ez OB-5. hely lett volna), és a nyílt verseny 1. helyezettje. Kriszta végül 2 perccel utánam ért be, megvártam, és jól megölelgettük egymást, mert szinte teljesen egyforma évünk volt tavaly, sérüléssel, kihagyott versenyekkel.

A célban Miki és Milán vártak, ki is szakadt belőlem, aminek ki kellett, az elmúlt egy év, a csalódások, a feszültség, az izgalom, minden, amit magammal hurcoltam. Visszajöttem, végre. Hiszen itt akarok lenni, ezt akarom csinálni, ultrát akarok futni. Még ha nehéz, küzdelmes, őrült is, és sokan idiótának tartanak érte, én akkor is ezt akarom. Nagyon kellett most ez a 100-as nekem, még akkor is, ha az időeredményen lenne még mit javítani, de megnyugtatott, hogy le tudom futni különösebb gond nélkül, van motivációm, és szerintem tudok majd építeni erre a futásra. Úgy voltam vele, hogy ha ez a 100-as most nem megy, akkor semmi keresnivalóm az UB-n, és sehol máshol, nem fogom tovább erőltetni ezt a vonalat - de örülök, hogy ennek nem kellett így lennie.

Izomzatilag annyira rendben vagyok, hogy magam sem számítottam rá, azt hittem, hogy a visszatérő ultra után kb. négykézláb fogok mászkálni, de nem, úgy látszik, a kéthetente masszázs, a sok hengerezés és nyújtás megtette a hatását. A legjobban a gyomrom és az emésztésem viselődött meg, kellett neki két nap, hogy abbahagyja a háborgást - de legalább nem zabáltam össze-vissza fölöslegesen, mert nem tudtam. 

Tavaly óta sokat erősödtem fejben, pedig szerintem eddig sem voltam gyenge, mert amit akartam, azt szinte kivétel nélkül mindig meg is csináltam. De túl görcsösen akartam sok mindent, és ez rányomta a bélyegét az egész életemre. Ezen lazítottam, sokkal könnyedebben veszem a dolgokat amellett, hogy amit kell, azt beleteszem az edzésekbe, viszont minden további nélkül kihagyok pár napot, ha úgy érzem, arra van szükség ahhoz, hogy jobb legyek. Változtam, úgy érzem, jó irányba, és ezt a hasznomra fogom tudni fordítani a jövőben is.

Holnap Spartathlon sorsolás. Áprilisban Sárvár. Májusban Ultrabalaton. A többit meglátjuk. A lényeg, hogy visszajöttem!

A fotókért hálás köszönetem Szabó Áronnak! :)

Az elmúlt hetekben elég sokan kérdezték, hogy hogy bírom magam rávenni a futásra ebben a hideg, ködös, ónos esős, szmogos időben, mert hogy ez szörnyű. Hát igen, szerintem is az, ez a tél most nagyon durvára sikerült, volt itt minden. Ahogy visszaemlékszem, az elmúlt 4-5 évben szerintem összesen nem volt ennyi hideg, sötét nap, mint ezen a télen. Tavaly és tavalyelőtt baseball sapkában futottam végig, csak egy fülvédő pántot tettem fel, idén viszont vastag kötött sapkát húztam, hogy ne fagyjon le a fejem, és most kellett először négy és öt réteg ruhát vennem felülre a megszokott három (aláöltöző, pulóver, mellény) helyett, hogy ne fagyjak meg.

Kifogtam az összes nagyon hideg napot a hosszú futásaimra, egyszer a mínusz 18 fokban futottam 40 kilométert (minden frissítésem megfagyott, a kezemmel pedig végig pumpálnom kellett, hogy ne fagyjanak le az ujjaim), egyszer a mínusz 11-ben mentem szintén 40-et. Csúszkáltam 35 kilométeren át a jégpáncéllá fagyott városban, amikor minden tükörjég volt, és volt olyan edzésem is, amikor rám fagyott az ónos eső.

Nem gondolom, hogy ezek miatt én lennék a világ legkeményebb embere, mert tudom, hogy mások is kint voltak és csinálták a saját edzéseiket tisztességesen, teljes erőbedobással, még akkor is, ha a körülmények nem voltak kedvezőek. De mindig igyekeztem kihozni az adott edzésből és magamból is a tőlem telhető maximumot, amit a körülmények engedtek.

"Find what you love and let it kill you" #running #runlikeagirl #runningsucks #fuckyeah #longrun #morningrun #ultrarunning #ultratraining #ultravesta #hokavanquish2 #compressport #suuntoambit3peak #motivation #nagyszopóhét #gizionok #nike #workhard #trainhard #panhellen

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés, 2017. Febr 19., 04:03 PST

Nem volt könnyű ez a tél, és még mindig nincs teljesen vége, ahogy látom, de hátha most már jön a tavasz. Volt egy-egy kihagyott edzésem, amikor beütött az alváshiány és a stressz (mert hajlamos vagyok sok mindent vállalni, amiről azt gondolom, hogy bírom, és bírom is, csak néha kiütöm magam), és úgy gondoltam, többet ártanék magamnak azzal, ha nekimennék a futásnak, mintha kihagyom, és inkább megpróbálom magam összevakarni, mielőtt teljesen lerobbannék. A nagy betegségek így - lekopogom - elkerültek, egy-egy apróbb megfázás ment át rajtam 2-3 nap alatt, úgyhogy remélhetőleg ügyesen megúsztam. Tavaly vagy tavalyelőtt nem engedtem volna meg magamnak ilyen kihagyásokat, de idénre lazítottam magamon, a maximalizmusomon és a lelkiismeretemen annyit, hogy ez beleférjen anélkül, hogy aztán önostorozásba fognék. Most már tudom, hogy ha túl komolyan veszek valamit, akkor az nem mindig sül el jól, ezért nem szabad túlgondolnom bizonyos dolgokat.

Ami nagyon nehéz, hogy amennyire azt éreztem az eddigi alapozásokkor, hogy gyorsan elment a november-december-január-február, most annyira vánszorgott ólomlábakon az idő, mintha sosem akarna vége lenni ennek az időszaknak. Siettetni nem tudom, úgyhogy elviselem és kitartok, de most már látszik a vége szerencsére.

Az első számú motivációm mindig a kiszemelt, távoli célverseny, amire igyekszem a felkészülésemet építeni. Első körben most ez az Ultrabalaton újbóli egyéni teljesítése, második körben pedig, ha a szerencse, a sors, meg a ki tudja még mi úgy akarja, akkor a Spartathlon. Az UB biztos, a Spartathlon pedig hamarosan kiderül, az esélytelenek nyugalmával várom a sorsolást. Bár nagyon távoli még mindkettő, de mivel mindkettő elég hosszú verseny, ezért tisztességesen szeretnék rájuk felkészülni, ezt meg már most el kellett kezdeni. Valószínűleg nem olyan rossz érzés háromszoros UB teljesítőnek lenni, én is szeretném ezt kipróbálni. :)

Kukukukukac #running #runningsucks #runlikeagirl #kukac #budapest #parlament #duna #morningrun #weekendrun #longrun #maraton #marathon #marathonforbreakfast #42km #ultrarunning #ultratraining #ultravesta #workhard #trainhard

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés, 2017. Febr 12., 04:34 PST

A hétköznap reggeli futásaim egyik fontos motiváló tényezője az idő: ha reggel nem megyek ki futni, akkor az a nap elúszott, mert délután/este már nem fogok tudni kimenni. Úgyhogy reggel mennem kell, de szívesen is megyek, jobban indul a napom tőle, megszoktam, hogy futással kezdek. És ha nehéz az edzés, akkor legalább hamar túl vagyok rajta, és úgy mehetek be dolgozni, hogy én bizony már lenyomtam a napi edzésemet, ettől meg jobban érzem magam.

Motiváló még a saját fejlődésem és a saját határaim feszegetése, és hogy visszafussak oda, ahol korábban voltam. Jópofa dolog összehasonlítani az egy-két hónappal, vagy akár egy évvel ezelőtti edzéseimet a mostaniakkal, láthatom a változást, láthatom, van-e fejlődés. Szerencsére van, és ez jó. A határaim feszegetése szintén motivál, ha van egy nehezebb, feladatos edzés, akkor felspanol a "munka", amit el kell végeznem. Most meg már közel az első verseny, ahol élesben is kiderül, mit tudok, bár inkább hosszú edzésnek tekintem, amit illik megcsinálni, így próbálom lazábban kezelni a versenyzést, mint eddig, és majd csak ott és akkor szétszaggatni magam, ahol és amikor kell, az meg még odébb van, addig el is kell jutnom.

Amikor a fáradtság miatt kihagytam pár napot a futásban, jólesett a pihenés, de közben hiányzott is, hogy futni menjek. Adtam időt magamnak a regenerálódásra. Az "újrakezdés" első futásán pedig megint azt éreztem, hogy imádok futni, hogy ezt akarom csinálni, ez az én sportom minden szépségével és nehézségével együtt. Hogy nekem jó, ha futhatok, mert ettől vagyok "teljes". És mivel szeretem és szeretek "teljes" is lenni, ezért futok. Nem mindig könnyű, és nem mindig pihentető úgy csinálni, mint egy ultrafutó, de úgy érzem, hogy nekem sokat ad a futás, sokat köszönhetek neki. És tudom, hogy mit szeretnék, és tudom, hogy ehhez mit kell beletennem, és szívesen bele is teszem - szerintem így tudom majd a legjobban értékelni az eredményt, amit aztán a befektetett munkából elérhetek. Jön a tavasz, jön a szezon, kíváncsian és izgatottan, de némi félelemmel várom, mi lesz belőle.

Winter in Mátra #running #runlikeagirl #runningsucks #ultrarunning #winterrun #winterwonderland #workout #workhard #morningrun #longrun #mátra #wannabearunnabe #hokavanquish2 #snow

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés, 2017. Jan 22., 03:01 PST

Valahogy így vártam az elmúlt hétvégét, a 4 órás futást az OptiVita Ultrafutó Kupában: úristen, versenyre megyek, futni fogok, jaj de jó, ott leszek megint... meg ilyenek. Pedig eredetileg nem terveztem őszre semmit, nem nagyon akartam versenyre menni.

Augusztus elején tértem magamhoz, bár június óta fájdalommentesen futottam újra, de a fájdalommentesség mellett motivációtól is mentes voltam. Sirattam magamban az évet, a 24 órás, az UB-t, és főleg a Spartathlont. Futottam, de kedvetlenül, a hétköznapjaimban benne volt az edzés, de a hétvégéket sokszor ellógtam, vagy minimum rövidítettem.

Aztán átlendültem, ebben nagy szerepe volt annak, hogy Gabi jópár hétig itt volt Budapesten nyaralni, és voltunk együtt futni, többször is. Jó volt együtt futni, végig beszélgettünk, nem hajszoltam a tempót, sem a kilométereket, csak mentünk és jól éreztük magunkat. Aztán már magamtól is volt kedvem menni, elkezdtem rendesen csinálni, elkezdett látszani a fény az alagút végén. Kezdett visszajönni a tempóm, helyreállt a pulzusom, kaptam levegőt futás közben, erősödtem, javultam, és elkezdtem újra hinni magamban, hogy van még keresnivalóm a futópályán.

Gyorsultam, és kevésbé éreztem szenvedősnek a tempósabb edzéseket, mint például februárban. Becsülettel megcsináltam a feladatos edzéseket, ha 5 percesben kellett futni, akkor én csak azért is a 4:50-re törekedtem, szóval igyekeztem magam odatenni. És ezzel együtt elkezdtek foglalkoztatni a versenyek is. Csak semmi durvulás, de éreztem, hogy versenyre akarok menni. Kapóra jött az ingyen nevezés az NN Family Run-ra, beneveztem a "félmaratonra" (ami 19,6 km volt, de egész jól sikerült), aztán addig nézegettem a 12 órás OB versenykiírását, hogy kitaláltam, hogy 4 órát akarok futni. Gabival egyeztettem, engedélyezte, ha nem "versenyzem", csak edzés, Milánnal is megbeszéltem, hogy ők meg eljönnek Milcsivel segíteni, szurkolni (meg pancsolni a Velencei tóban). Úgyhogy beneveztem, és elkezdtem izgulni. Hogy milyen lesz újra versenyezni (ráadásul a velencei mumus pályán), milyen lesz újra ott lenni a többiek között, meg mit fogok tudni produkálni.

Egy 40-esre gondoltam legalább, hogy annyit jó lenne futni, de ha jobb lesz esetleg, annak nagyon fogok örülni, de ha rosszabb, akkor sem ásom el magam. Az elmúlt két hétben ahhoz képest, hogy iszonyú fáradt voltam, nem aludtam jól, az edzések jól mentek, így bizakodó voltam, és a versenyre aránylag sikerült is kialudni magam. Soha ilyen kevés cuccot én még elutazós versenyre nem pakoltam, vittem két szett ruhát, a pár futással ezelőtt beüzemelt újabb Cliftonomat, frissítőnek izóport meg kis üvegeket, két gélt, pár energiaszeletet, és kb. ennyi. Hiszen ez egy edzőfutás, felmérő, ha egyedül mennék neki, akkor sem vinnék túl sok mindent magammal a mellényben, minek vigyem a fél házat.

Na de akkor jöjjön a verseny. Megérkeztünk, kipakoltunk a szokott helyre a Márton teamhez, Dórival közösen az asztalra, átöltöztem, dumálgattunk. Már reggel durván meleg volt, de végül nem vetkőztem topra, hogy a trikót tudjam magamon vizezni és hűtsön, tettem sapkát természetesen és végre versenyen is felavathattam a Rudy Project napszemüvegemet. 9-kor rajtoltunk, az első két kilométer lendületesebb volt a kelleténél, nagyon megindult mindenki, én is, de aztán visszafogtam magam, mert nem éreztem, hogy ilyen gyorsan tudnék és akarnék futni. Dórival futottunk együtt egy kicsit, aztán elszakadtunk egymástól.

Már az első adandó alkalommal ittam és locsoltam magam, szükségem is volt rá, hamar kértem jeget is, raktam a topba és a sapkába is. Sajnos nagyon elszoktam a melegtől idén, és aztán kiderült, hogy a gyomrom is elszokott a futós frissítőktől. Ittam a megszokott izómat, mindig pár kortyot, meg a vizet, éreztem, hogy szomjas vagyok, de ennek ellenére lötyög a hasamban a cucc, hányingerem volt. Aztán ez a cucc megindult felfelé. Szenvedtem vele egy darabig, aztán amikor már nem tudtam tovább visszatartani, meglátogattam egy bokrot és kiraktam, ez kb. félidő előtt volt kicsivel. Elég rég hánytam utoljára versenyen, meg úgy futás közben (utána többször szoktam, akkor rendszeresen megkavarodom, az NN Family Run után is kidobtam az izót már itthon, valahogy nem stimmel most ez a dolog), nem volt túl kellemes, de megkönnyebbültem. Futottam tovább, a következő frissítőnél megint ittam vizet, aztán megint beütött a gyomrom, mentem megint a bokorba. Gondoltam, ez így nem az igazi, de reméltem, hogy majd elmúlik, gyalogoltam, kocogtam, gyalogoltam, többen kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy szarul, de büszkén. Tudtam, hogy innom kell a meleg miatt, megpróbálkoztam a jéghideg kólával, meg pár falat sós pereccel, ezek eddig mindig bejöttek, de ők sem maradtak sokáig. Futni nem nagyon tudtam a rázkódás miatt, úgyhogy gyalogoltam.

Közben előkerültek Milánjaim a tóból, mondtam, hogy egyelőre jön ki minden, de jó hideg víz jólesne, a következő körben már kaptam is, Milcsi hozta a kulacsot és adta, aztán cuki volt, mert vissza is kérte, hogy az az övé, ne igyam meg. A lelkesedésem maradt, a humorom a helyén volt, Sanyosszal vicceskedtünk hányattatott sorsom kapcsán, egy percig nem gondoltam, hogy kiszállnék. Az egyik körben Milán leültetett picit, mondta, hogy vigyázzak azért, nehogy bajom legyen, de nem éreztem semmit a gyomorbajon kívül. Próbáltam ismét futni, tempósabban haladni, de inkább csak döcögés volt, és még egy bokorlátogatás. Úgyhogy sétáltam egy hosszabbat, Bögi Sanyi bácsival gyalogoltunk úgy 2 kilométert együtt, ekkor kicsit több ideje volt rendeződnie a hasamnak, az utolsó 25-30 percet meg tudtam futni, persze csak óvatosan.

Végül 33,8 km lett a 4 óra eredménye, jócskán elmaradtam a tervezett 40-től, de nem bánkódtam miatta, örültem, hogy ott lehetek a pályán, a sok ismerős futó között, futhatok, versenyezhetek magammal és másokkal. A helyzet pikantériája, hogy ezzel a nem túl acélos teljesítménnyel is 3. lettem végül, a meleg eléggé megrostálta a mezőnyt és nem is voltunk túl sokan. Összességében mondhatjuk, hogy dobogóra tértem vissza, de tudom, hogy tudok ennél jobbat is. Dia nyerte a versenyt (őt sem kímélte a gyomorbaj), 3 éve egy hasonlóan durva meleg kecskeméti versenyen álltunk együtt dobogón, csak akkor 2. lettem mögötte, most egy lány befért közénk.

Milcsi kísért fel a dobogóra, mondhatom, hogy ez volt a nap legjobb része, ahogy a kisfiammal ott állok együtt, és igazából nem is magamra vagyok büszke, hanem rá, hogy mennyire jó fej és milyen nagy már. Jól érezte magát, jót fürdött a tóban, segített, szurkolt, jó érzés volt, hogy ott van velem.

Hogy hogyan tovább, most még nem tudom, kedvem lenne még idén futni egy maratont, de az 50-es OB is mozgatja a fantáziámat. Persze ezeket még meglátom, és egyeztetnem is kell Gabival, hogy mi a következő lépcsőfok, merre menjünk, mit csináljunk. Míg ez eldől, addig futok és erősítek, a TRX-et nagyon szeretem, és az étkezésem is jól beállt, ezeknek így együtt szerintem már van, és lesz is még eredménye. Örülök, hogy alakulok, örülök, hogy futok, örülök, hogy versenyezhettem, jó volt, na!

Fotó: OptiVita / Lesi Tamás és saját

Három Rudy Project sportszemüveget hozhattam el kipróbálásra a Sportszemből jópár héttel ezelőtt, hogy eldönthessem, melyik lesz számomra a megfelelő. Külsőre mindegyik nagyon tetszett, nem is álltak rosszul, de használat közben szerettem volna kideríteni, melyik lesz számomra a legjobb, melyiket a legjobb futás közben viselni.

Rudy Project Stratofly

Nagyon könnyű szemüveg, szép rikító sárgászöld kerettel, elég feltűnő jelenség voltam benne, az tuti. Az orrnyerge állítható, hogy kényelmes legyen, ne nyomjon, és pont annyira csússzon rá az orromra és a szememre, amennyire szükséges. Az elején kellett picit állítgatni, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pozíciót a szemüvegnek, de ez hamar sikerült. A szárát nem lehet állítani, de ettől függetlenül kényelmes volt, elég jól illeszkedett a fejemre, nem csúszott el. Fényre sötétedő lencsével próbáltam ki, tehát szobában „átlátszó” volt, viszont amikor kimentem benne, változott a lencse színe a kinti fényviszonyok függvényében. Jó volt benne futni, rövid idő után el is feledkeztem róla, hogy rajtam van.

Rudy Project Agon

Egy sötétszürke-piros darab volt a tesztalany, fényre sötétedő lencsével. Nagyon hasonló formájú a keret és lencse, mint a Stratofly esetében, viszont az orrnyereg mellett ennek a szemüvegnek már a szára is állítható volt. Vagyis a fülem mögött jobban a fejemhez tudtam állítani, hogy még inkább az én fejformámhoz alkalmazkodjon. A lencséje elég nagy, így jó nagy felületen védte a szememet a környezeti hatásoktól. A párásodástól sem kellett tartanom, mert integrált szellőzési rendszert alakítottak ki a lencséknél. A fényre sötétedő lencsének köszönhetően jól láttam még erősebb napfényben is, nem kellett hunyorognom, mint szemüveg nélkül, tisztábban láttam, így minden „akadályra” tudtam figyelni, ami az utamba került.

Rudy Project Rydon

A fehér keretes Rydont piros (Racing Red) lencsével próbáltam ki. Azt hittem, zavaró lesz, hogy pirosban látom majd a világot, a szobában furcsa is volt kicsit, de a szabadban szinte észrevétlenül akklimatizálódtam a lencseszínhez, és pár száz méter után fel sem tűnt. Az orrnyerge és a szára ennek a modellnek is állítható, így könnyen magamra tudtam szabni, és maga a keret is egy kicsit keskenyebb volt, mint az előző két tesztelt darab, a halántékomnál jobban illeszkedett a fejemre. A lencséje is keskenyebb, ami nekem jobban bevált, mivel sapkában futok, jobban elfért a sapka sildje alatt ez a lencsetípus. Párásodással ennél a modellnél sem kellett küzdenem, és a napfénytől is jól védte a szememet. A keret könnyű és kényelmes, észrevétlenül tudtam viselni.

Tapasztalatok:

• Az orrnyereg állíthatósága nagyon jó megoldás, így mindenki be tudja saját magának állítani, hogy a lehető legkényelmesebb legyen a szemüveg. Ugyanígy hasznos a szár állíthatósága.
  
  
• A szemüvegek jól szellőznek, sikerült őket úgy beállítani, hogy ne tapadjanak teljesen a fejemre, így elkerültem a párásodást.
  
  
• Mindhárom szemüveg könnyű, kényelmes, nem tört, nem nyomott, nem hagyott kellemetlen nyomot az arcomon és az orromon. Szinte észrevétlenül tudtam őket viselni, nagyon rövid idő alatt megszoktam, hogy rajtam vannak.
  
  
• Sokkal tisztábban láttam mindent, mint szemüveg nélkül, napsütésben, szélben nem kellett hunyorognom. A lencsék nem tükröződtek.

A Rydon lett a kedvencem, ennek a keretformája állt legjobban, és a lencsemérete miatt is ez illeszkedett legjobban az arcomra, ezt tudtam a legkényelmesebben viselni sapkával együtt. Színét tekintve úgy gondolom, hogy valamilyen szürkés keret áll a legjobban, ami nem üt el élesen a fekete sapkámtól, és még a lila futócuccaimhoz is illik. Lencséből a fényre sötétedő tetszett leginkább, ezt nem kell cserélni, napsütésben és akár sötétben is viselhető, mert alkalmazkodik a fényviszonyokhoz.

És meg is találtam az igazit a kínálatból: egy ezüst-kék Rydont választottam ki magamnak, fényre sötétedő lencsével, nagyon tetszik, szerintem nagyon menő - egyetlen szívfájdalmam, hogy a sérülésem miatt még nem tudtam futva kipróbálni, Milán viszont már tesztelte, és szerinte nagyon jó!

A tesztért és a kiválasztott szemüvegért köszönet a Sportszem Optikának!

Az első sportszemüveges cikket itt találod!