"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Tökéletes évzáró - 6 órás PB és szuperkupa ezüst

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

verseny1.jpg

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

verseny2.jpg

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

verseny3.jpg

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

verseny5.jpg

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

verseny4.jpg

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

Versenyezhet!

Múlt héten sportorvosnál voltam, hosszú évek után először. Utoljára középiskolásként voltam ilyen vizsgálaton, akkor a kézilabdás igazolásomhoz volt rá szükség, azóta viszont nem.

Most viszont az ultrafutó versenyeken való részvételhez, pontosabban az országos bajnokságokhoz való részvételhez egyesületi tagságra, versenyengedélyre, és sportorvosi engedélyre is szükség van. Úgy döntöttünk, hogy megadjuk magunknak az esélyt, hátha szeretnénk OB-n indulni, így Milánnal együtt  leigazoltunk a Sárvár Kinizsi SE ultrafutói közé. Beszereztük a Magyar Atlétikai Szövetség kik kék könyvecskéjét, amiben a tagságot igazoljuk, valamint a sportorvosi pecsétet is abba kell üttetni.

A sportorvosi pecsét miatt tehát sportorvoshoz kellett mennünk. Próbáltam időpontot szerezni a 13. kerületi rendelőbe a sportorvoshoz, de csak március végén fogadott volna minket, mi pedig már március elején indulunk olyan versenyen, ami a MASZ igazolással rendelkezőknek kedvezményes, ezt egy kisgyerekes, kétfutós család azért szívesen kihasználja. Így tettem egy próbát a Sportkórházban, és szerencsém volt, kaptunk hamar időpontot mindketten.

A Sportkórházban először a kartonozóban regisztráltunk, majd kaptunk egy kitöltendő kérdőívet a sportolási szokásainkkal és az egészségügyi dolgainkkal kapcsolatosan. Innen elirányítottak minket a sportorvosi szobába, ahol az asszisztens néhány perc múlva egy-egy laborbeutalót nyomott a kezünkbe. Ezt leadtuk Milcsi segítségével - ő dobta be a papírokat az ajtónyíláson, ahová kellett -, kaptunk egy-egy műanyag poharat, amit a WC-ben kellett megtöltenünk a szükséges folyadékkal :), és otthagynunk. Innen mentünk EKG-re, ahol először Milánt vizsgálták, majd engem. Érdekes volt, amikor az EKG-s néni mondta, hogy minden oké, csak alacsony a pulzusom, mi sportolok. Mikor mondtam, hogy futás, azon belül is ultrafutás, mondta,  hogy így már érti. Nem gondoltam volna, hogy az 53-as pulzusértéket egy sportolókkal foglalkozó egészségügyi intézményben alacsonynak fogják titulálni. 

Az EKG leletet és a kitöltött kérdőívet szorongatva mehettünk a sportorvos bácsihoz, aki megmérte a vérnyomást, meghallgatta a tüdőt és a szívet, átolvasta a kérdőívet, megnézte a gépen az addigra elkészült laboreredményt, a lényeges dolgokat az asszisztens nénivel bepötyögték a gépbe, és már kaptam is a pecsétet a kis könyvembe: versenyezhet. Eddig sem féltem egyébként, hogy valami bajom van, vagy bajom lesz sport közben, de így azért egy hangyányit még nyugodtabb vagyok, hogy részt vettem egy vizsgálaton.

Így most a következő egy évben orvosilag is alkalmas vagyok a sportolásra, jövő februárban jöhetek újabb vizsgálatra. Most már lassacskán pedig jöhetnek a versenyek.