Őszintén megmondom, hogy nem vagyok egy nagy terepfutó, vagyis egyáltalán nem edzem terepen, kb. évente egyszer tévedek be az erdőbe. És bár a Mátra tövében nőttem fel, szégyen-gyalázat, hegyre sem tudok, és nem is szeretek futni. Ennek ellenére a fejemben ott van a terepfutás gondolata, hogy szeretnék többször terepre menni, mert erősít, máshogyan fejleszt, mint a síkfutás, és más élményt is ad. De valahogy sosem jutok el odáig, hogy ebből valami legyen.

A terepfutással kapcsolatos eseményekről, történésekről persze rendszeresen tájékozódom, figyelem az eredményeket, többször voltam segítőként a T100-on is, a pilisszentlászlói Kis Rigó éttermet pedig lassan csukott szemmel is megtalálom, annyiszor voltam ott a T50 céljában. A Balboa kört pedig annyira jól "píárolják", hogy amikor megtudtam, hogy nyáron is lesz egy közösségi Balboa futás, eldöntöttem, hogy el akarok menni, és én is le akarom futni.

Milánt aránylag könnyen rá tudtam venni, hogy jöjjön ő is, főleg, hogy ő már igen jó idővel meg is futotta a kört, úgyhogy a Rocky II napján célba vettük a Fenyőgyöngyét, hogy bedaráljuk Rocky-t. A dress code szerint öltöztünk, szürke pólóba, de szinte természetes volt, hogy vennünk kell egy-egy szuper Balboás pólót is. Én szerencsével jártam, mert női méret még volt (Milánnak meg rendeltünk), mikor megérkeztünk, úgyhogy gyorsan fel is vettem, hogy abban futhassak, hátha Rocky ereje kicsit jobban tol előre ezen a számomra igencsak szokatlan terepen. Mivel nem verseny volt ez a futás, így nem is izgultam, úgy voltam vele, hogy ha tudok futni 12 órán keresztül, akkor ezt a 19 kilométert is tudom teljesíteni a benne lévő több mint 800 méternyi pozitív szintemelkedéssel együtt. Csak hogy legyen már egy kis önbizalmam, na. :)

9-kor nagy üdvrivalgás közepette elrajtoltunk, több mint 300 másik futóval együtt, sok-sok ismerőssel találkoztunk. A pálya itt még lejtett, bár a nagy tömegben lassan lehetett haladni, aztán ráfordultunk az első emelkedőre. Itt még szépen futottam, persze takarék-üzemmódban, csak ahogy jólesett, semmi vagánykodást, erőlködést nem terveztem, szerettem volna lehetőségeimhez mérten kényelmesen végigmenni, hogy élmény legyen számomra a terepfutás. Milán ment előttem, én döcögtem utána - persze sűrűn nézegetett hátra, hogy jövök-e, mert terepen nem igazán bírom tartani a tempóját. Igyekeztem haladni, és nem félni attól, hogy esetleg kimegy a bokám, de elég volt egy pillanatra kevésbé koncentrálni, máris aláfordítottam a jobb lábamat. Szerencsére nem fájt, ráléptem és futottam tovább. Aztán egy lefelé szakaszon sikerült a másik irányba is kifordítanom... no ez már eléggé kellemetlen volt, de kb. 2 perc múlva már ezt sem éreztem, és nem volt gond. A sík és a lefelé szakaszokat futottam, felfelé, ahol ment, próbáltam kocogni, de főleg tempósan gyalogoltam - és voltak olyan lefelék is, ahol nem mertem futni a csúszós talaj és a nagy kövek miatt. Csodálom azokat, akik ilyen terepen, talajon tudnak száguldozni, ez nekem még más dimenzió, viszont nagyon vonzó dimenzió.

A Szépjuhásznénál frissítettünk, az önkéntesek nagy lelkesedéssel, segítőkészen töltötték meg a kulacsokat, és tapsolva buzdítottak mindenkit. Innentől már nagyon sokan jöttek szembe, akik már odaértek a János-hegyre, és tepertek vissza a Fenyőgyöngyéhez, sok ismerőssel pacsiztunk, ment a hajrázás szinte mindenkivel, nagy vigyorgások közepette - lelkesítő volt. Egy meredekebb szakasz megmászása után végre mi is megérkeztünk a kilátóhoz, ahol a segítők krétát nyomtak a kezünkbe, hogy színezzünk egyet mi is a hatalmas Balboa feliraton. A firkálás után már indultunk is visszafelé. Érdekes módon nem éreztem, amit sok versenyen, edzésen szoktam, hogy na, még ugyanennyi hátravan - lehet, hogy azért, mert tényleg lazán, buliként felfogva futottam. Visszafelé is a gyaloglós-futós taktikát alkalmaztam, és nem próbáltam óvatoskodni - ennek következtében egy lefelé tartó szakaszon kiszaladt alólam a lábam, de nem lett belőle esés, mert az út melletti domboldalon meg tudtam támaszkodni, így csak a kezem lett koszos. Több embert is megelőztünk a visszaúton, az utolsó pár kilométert pedig szinte végig tudtam futni, kivétel a nagyobb emelkedőket, és egyszer csak a rajt-célkapuhoz vezető betonútra értünk, már csak fel kellett kocogni - persze ez nem sikerült végig futómozgással. A célba nagy üdvrivalgással érkeztünk, próbáltam minél jobban örülni ennek a teljesítésnek - 2 óra 40 perc lett a vége.

Ez a Balboa nekem most egy újfajta élményt adott, a teljesítménykényszer nélküli, edzés- és versenydrukkot nélkülöző, keménykedésmentes futóélményt, és egyben kedvet csinált a terepfutáshoz. Ezek után illene magam rávenni egyszer-kétszer, hogy terepre merészkedjem.

Fotók: Terepfutas.hu (Áron)