Vészesen közeledik az Ultrabalaton, mindjárt itt van május 31, gondoltam, összeszedem, mi van velem mostanában. Nem mondom, hogy minden teljesen ideálisan alakul, de szerencsére nincsen semmi gond.

A 24 órás versenyt sikeresen kihevertem, szerencsére semmilyen sérülést, maradandóbb károsodást nem szedtem össze. A ragasztott bokám remekül szuperál, az UB-ig mindenképpen marad rajta a kineziotape, már csak a pszichés tényezők miatt is, lehet, hogy már anélkül sem fájna, de nem kockáztatok. Csinálom a gyógytornás gyakorlatokat, hogy erősítsem, és kb. kéthetente lecseréltetem rajta a tape-et. A Sárvár utáni héten voltam masszázson, Krisz alaposan "helyben hagyott", de utána szinte újjászülettem, a görcsök szépen távoztak a lábaimból.

Futás közben nincsen semmilyen problémám, a futóakarókám is megvan, testben és fejben is készülök az Ultrabalatonra. A 24 órás megerősített abban, hogy elég sok mindenre képes vagyok, és ha eddig 50 százalék esélyt adtam magamnak arra, hogy végigcsináljam a 212 kilométert, akkor most már 51 százaléknyit adok. Ha az arányokat tekintjük, akkor a székesfehérvári 106-ra futottam most 174-et (plusz 68 km), a Balatonnál 174-re kell rátennem, hogy 212 legyen (plusz 38 km), azt gondolom, hogy erre képes vagyok. De nem bíztam el magam, mert tudom, hogy bármikor bármi megtörténhet, ami miatt nem tudok tovább menni, és nem érhetek célba. Viszont erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolok, arra koncentrálok, hogy igen, meg tudom csinálni, és célba fogok érni. Edzés közben gyakran látom magam befutni, majd kezemben a névre szóló célszalaggal, ez erőt ad.

Elkezdtem átgondolni, milyen cuccokra lesz feltétlenül szükségem. A Sárvár előtt összeszedett lista most is jól jön, de tudom, hogy ezt néhány helyen még bővítenem kell a 24 óráson tapasztaltak alapján. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a menet közben felmerülő problémákat meg tudom oldani a segítők segítségével.

Ha minden igaz, az UB-n csapatban is versenyzem, a BMW Média Maraton egyik csapatának első embere leszek.

A futás mellett is zajlik nálunk az élet: Milcsi elkezdte a bölcsit, majd össze is szedte az első betegségét szegénykém, úgyhogy kivett egy hét szabadságot. A húgom férjhez ment, így a hétvégi hosszú edzés helyett magassarkúban és csini ruhában rohangálás volt, sok vezetés, kevés alvás, egy kis bulizás, meg az esküvő éjszakáján belázasodó Milcsi "gyógyítása". És hogy ezek mellett se unatkozzam, szerencsére elég sok munkám van, mindig kapok egy-egy megírandó cikket, amivel az agytekervényeimet is megmozgathatom.

Hát nagyjából ennyi a helyzet, a hátralévő kicsit több mint két hetet igyekszem okosan eltölteni, óvatosan és okosan edzem, töltöm az izmaimat fehérjével, erősítek, és fejben is próbálok felkészülni a rám váró feladatra. És mindeközben hiszem, hogy meg fogom csinálni az Ultrabalatont.

"A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére se hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink mégis kételkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A győzelem lényege nem az, hogy az első helyen végezzünk. Nem a többiek legyőzése számít. Az egész önmagunk legyőzéséről szól. Saját testünk, saját korlátaink, saját félelmeink leküzdéséről. Önmagunk meghaladásáról, álmaink megvalósításáról." (Kilian: Futni vagy meghalni)

Mivel tavaly szeptemberben született egy bejegyzés Új életem első félmaratonja címmel, úgy éreztem, az a minimum, hogy most megírom a maratoni párját - újra túlestem a "tűzkeresztségen", és a félmaraton után a maratont is teljesítettem, immár anyaként, az új életemben.

A maratoni felkészülésemről, az előzményekről, a várakozásaimról korábban írtam, nem kezdeném elölről a taglalását, inkább csak magáról a versenyről, illetve a frankfurti utazásról elmélkedem. Azt persze megerősítem, hogy nagy izgalommal és várakozással voltam a verseny kapcsán, hiszen egyrészt rég jártam külföldön, másrészt rég futottam maratont, így mindkét szempontból különlegesnek ígérkezett ez az utazás.

Visszaszámlálás

Pénteken reggel indultunk Frankfurtba, az egész kiruccanást szervező BMW jóvoltából két szépséges autóval, illetve a BMW Média Maraton csapat velem együtt 8 fős különítményével. A 8 emberből 5-en készültünk a maratont teljesíteni, Gergő a harmadikat, én a másodikat, Anita, Balázs és Zoli pedig az elsőt, Edina, Sanyosz és Dani pedig a támogatói bázisunkat (értsd: edző, szervező, szurkoló, mindenes) biztosították. A több mint 900 kilométeres út egészen hamar, és kellemesen eltelt, sötétedéskor érkeztünk meg Frankfurtba. A szállás elfoglalása után egy olasz(nak mondott) étteremben kezdtük meg a szénhidrátfeltöltést, majd pihenni tértünk. Másnap a reggeli után rövid átmozgatást terveztünk, még esőben indultunk útnak, de szinte pillanatok alatt napsütésre váltott az időjárás, mi pedig kellemes körülmények között kocoghattunk a csodálatos Majna-parton.

Az átmozgatást városnézés formájában folytattuk, majd a maratoni expón felvettük a rajtszámainkat és a rajtcsomagokat, majd belevetettük magunkat a tésztaparti forgatagába. A maratoni befutónak otthont adó csarnokban már ekkor őrületes volt a hangulat, a hideg rázott és a sírás kerülgetett, amikor beléptünk a "katlanba", ráadásul épp egy brazil dobos csapat "produkciózott" egy fergetegeset. El sem tudtam képzelni, mi lesz itt a maratoni befutókor... 

Az expo után pihentünk egyet, majd vacsorázni mentünk, végül nyugovóra tértünk - szerencsére sikerült egészen jól aludnom, így kipihenten ébredtem.

Maratonra fel!

A reggeli és a készülődés után irány a start, jöjjön, amiért jöttünk, aminek jönnie kell: a maraton. Nem éreztem magam idegesnek, nyugodtan és aránylag magabiztosan vártam a rajtig hátralévő időben, persze addig volt csomagleadás, wc-keresés (azóta is áldom azt a német házaspárt, akik befizettek pisilni egy kávézóban, és nem kellett hosszú percekig sorban állnom), bemelegítés, az utolsó kenet meghallgatása Sanyosz előadásában, fényképezkedés, egymás buzdítása, rajtbeállás.

A második hullámban rajtoltam, 8 perccel az elit után, a tömeg hatalmas volt előttem és mögöttem is, több mint 12 ezer ember futott ugyanis. Az első két kilométer helyezkedéssel telt, nehezen lehetett elférni, nehezen lehetett haladni, de így még egy kis esélyem sem volt arra, hogy elfussam az elejét, és esetleg ez később megbosszulja magát. Megfontoltan és okosan szerettem volna futni, stabil, egyenletes iramban, hogy aztán 30 km után tudjak picit gyorsítani. Ez lett volna a terv.

Az első pár kilométer a belvárosban kanyargott, egy helyen láttuk is szembe futni az élmezőnyt, hihetetlen volt, ahogy mentek, lazán, könnyedén, 3 perces tempóban. Én ennél jóval lassabban, de a tervezett tempóban döcögtem, nézelődtem a városban, jóleső volt a futás, erősnek éreztem magam. Néha ellenőriztem az órámat egy-egy kilométerjelző táblánál, hogy hogy állok, minden oké volt, mentem tovább, frissítettem géllel és vízzel (az izó nem ízlett, abból csak egy-egy korty ment le). Az időjárás hirtelen változása sem zavart, sőt, még örültem is az eleredő esőnek, eddig két maratonból kettőn esett, lehet, hogy ez egy tendencia? 13 kilométer után átfutottunk a Majna másik partjára, egy kedves kertvárosi részre, ahol hosszú egyenes utcák, és rengeteg szurkoló, gyerekek, felnőttek, zenekarok várták a futókat. Az eső még esett egy darabig, aztán úgy a félmaraton környékén elállt, a nap meg elkezdett sütni, hirtelen jó meleg lett, meg pára.

A félmaratonom 1:52 lett, ami teljesen megfelelt a tervezettnek, jólesett, a lábaim rendben voltak, örültem, hogy ott vagyok, maratont futok, élveztem. De ez sajnos nem tartott sokáig. Kb. 1 kilométerrel később a gyomrom fogta magát, görcsbe ugrott, és onnantól kezdve erősen görcsölt, majd hányingert produkált. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Igyekeztem nem átadni magam a szenvedésnek, és nem feladni fejben ezt a versenyt, nagy levegőket vettem, kihúztam magam, de sehogy sem akart jobb lenni. A görcs összehúzta a felsőtestem, és ettől a lábaimat sem tudtam úgy rakni, ahogy szerettem volna, hiába volt bennük erő, mégsem tudtam többé jólesően futni. Nem akartam rögtön elengedni a célidő-álmomat, küzdöttem, harcoltam, ahogy tudtam. 25-től mégis rosszabbodott a helyzet, a megivott 2-3 korty vizet alig tudtam magamban tartani, öklendeztem, elég rosszul voltam. De futottam, lassultam ugyan, de mentem. 28 km-nél sétáltam bele először a frissítőnél, le kellett valahogy gyűrnöm a vizet, mert nagyon szomjas voltam, tudtam, hogy innom kell, mert célba akarok érni. Az a két német pasi, akikkel jópár kilométer óta kerülgettük egymást, itt elhagytak, a gyaloglás miatt lemaradtam tőlük. A 32. km-nél lévő frissítőn már volt kóla, rávetettem magam, pár korty után nagyot böfögtem tőle végre, a gyomrom picit helyreállt, újra meg tudtam rendesen indulni, utol is értem a két pasit, és le is hagytam őket, többet már nem találkoztunk. A hasfájással azonban sajnos igen. Hullámokban tört rám a hányinger meg a görcs, de nem akartam hagyni magam. 36-nál az út mentén szurkolt Edina, Dani és Sanyosz, nagyon sok erőt adtak, összeszedtem magam egy kicsit, a következő "roham" előtt. A fejemben tudtam, hogy célba fogok érni, nem lesz ez olyan rossz idő még akkor sem, ha az álom már elúszott. Sokféle gondolat fogalmazódott meg bennem, a legtöbb arra vonatkozott, hogy meg tudom csinálni, nem fog ki rajtam a saját gyomrom, nem hagyom. Olyanokat is mondogattam magamban, hogy ha ultrát tudok futni, nehogy már ez a maraton kifogjon rajtam, meg hogy Lubics Szilvi is rosszul tud lenni, mégis milyen erős, illetve hogy minél előbb beérek a célba, annál hamarabb láthatom Milcsit (ez persze nem volt igaz, de azért segített). :) Az egész verseny alatt figyelgettem a többi futót, megtaláltam köztük sok-sok futó ismerősöm "helyi alteregóját". És azt is láttam, hogyan görcsölnek atletikus, izmos férfiak, és hogyan mennek eszméletlen tempót 50-es, törékeny nők.

A belvárosban iszonyú széllökések nehezítették a haladást, volt, hogy kb. fél méterrel hátrébb lökött egy fuvallat, előre kellett dőlnöm, és a sapkámat is fogtam, hogy ne vigye el a szél, nem volt túl kellemes. De egyszer csak elértem a 40-es tábláig, ahol elkezdtem gyorsítani, már amennyire tudtam. Folyamatosan előztem az embereket, de a célegyenes és a rajtkapu nagyon hívogatott, mennem kellett. A rajtkapu után bekanyarodtam a stadionba, megláttam a célt, hallottam az őrjöngő közönséget, láttam magam előtt a már célba érkező, örömködő futókat. És én is beértem. A második félmaratonom még így szenvedve is 1:57 lett, amilyet egy évvel ezelőtt még nem is tudtam produkálni, alig tudtam 2 órán belül futni.

Azt hittem, hogy majd üresnek fogom magam érezni, hogy nem fogok sírni, de előtörtek belőlem az egész év során felgyülemlett érzések, a sikerek, örömök, a csalódások, a fáradtság, az edzésre szánt hosszú órák, a férjem és a kisfiam hiánya, hogy most nincsenek itt velem, és nem ölelhetem meg őket. Nem tudtam mást csinálni, leguggoltam, és hangosan zokogtam. Egy szervező szinte azonnal ott termett mellettem, kérdezte, hogy jól vagyok-e, de mutattam, hogy fizikailag minden oké, semmi bajom, és a guggolásból is simán fel tudok állni. Arrébb mentem, kicsit összeszedtem magam, és elindultam az éremosztás felé. Megkaptam az érmet, és mellé egy szál rózsát egy kisfiútól, majd a célterületen elvegyültem a banánt, sört, izót és egyebeket fogyasztó futók között. Ittam két korty sört, attól még rosszabbul lett a gyomrom, úgyhogy egy pohár izó és egy pohár víz elfogyasztása után a csomagomért indultam.

A csomagátvétel után felhívtam Milánt, aki mondta, hogy 3:50:14-et futottam (a saját mérésem ennél pár másodperccel több), hogy online végig követte a részidőket, és a várható befutómnál megszakadt a közvetítés. Jó volt hallani a hangját, és nagyon rossz volt, hogy nem lehettek akkor ott velem Milcsivel együtt, ismét el is pityeredtem. Aztán összeszedtem magam, leadtam a chipet, és megtaláltam Edinát, akivel együtt indultunk vissza a szállásra. Közben pont láttuk Zolit és Anitát a célegyenesben, és Toncsit is sikerült kiszúrnom, örülök, hogy végül tudtunk találkozni, ha csak ennyi időre is. A BMW Média Maraton mind az öt futója sikerrel célba ért a maratonon, és az első maratonisták nagyon büszkék lehetnek magukra!

Másnap meglátogattuk a BMW gyárat Regensburgban, "túráztunk" egy jót, megnéztük, hogy készülnek ezek a szuper autók, majd degeszre ettük magunkat egy hangulatos bajor étteremben, végül sétáltunk egy órát Regensburg belvárosában. Aztán irány Budapest.

Értékelés

Ez a 3:50-es eredmény szerintem jó. Nem ezért mentem, de meg vagyok vele elégedve. Hatalmas egyéni csúcs, mondjuk az 5:03-es időmet nem volt nehéz megjavítani. Tudom, hogy képes vagyok még ennél jobbra is, de most nem jött össze a gyomrom miatt, viszont a lábaim és a fejem fel vannak készülve egy ennél gyorsabb futásra is, amit egyszer meg is fogok csinálni. Persze picit bosszantó is, hogy nem jött össze, de valahogy az egész évem ilyen volt, hogy mindig csak egy hajszállal kellett volna több, a 12 és a 6 órásokon is csak nagyon kevés kellett volna, és most is. Ez van. Ebből is tanulok, ez is erősít, tudom, hogy még akkor is tovább tudok futni, amikor minden bajom van, vagyok annyira erős, hogy legyőzzem az engem támadó fizikai fájdalmat. Erre a futásra is tudok majd építeni, az izmaim jól bírják már az ilyen távokat, még a frissítést kell gyakorolni, és megtalálni, vajon mi lehet a gyomorfájdalmaim és görcseim oka.

Idén több nagy versenyen már nem indulok, lassacskán megkezdjük az alapozást a jövő évre, ami remélem, hogy még jobb lesz, mint az idei.

Köszönetnyilvánítás :)

Köszönöm a lehetőséget a BMW Magyarországnak és Daninak, hogy "beválogatott" a Frankfurtba utazó csapatba, Anitának, Gergőnek, Sanyosznak, Edinának, Balázsnak és Zolinak a társaságot és a közös maraton élményét.

Köszönöm Gabinak, hogy foglalkozik velem, és segít, hogy fejlődjem a futásban.

Köszönöm Milánnak, Milcsinek és Anyukámnak, hogy "elengedtek" külföldre pár napra futni.

A sárvári 12 órást kipihenvén újabb célokat sikerült kitűznöm magam elé, ám a nagy tervek megvalósítása mellett természetesen kellenek élvezetes bulifutások is, amikor nem a nagy egyéni célért, hanem az élvezetért, a szórakozásért, a futás öröméért hajtom magam. Persze ezek egy-egy célverseny esetén is megvannak, de valljuk be, egy 12 órás futás azért van, hogy fáj - aztán egyszer csak megszépül, mondjuk pontosan a lefújás pillanatában.

Az én "élvezeti versenyem" most az Ultrabalaton lesz, méghozzá csapatban. Nem egyéni, nem páros - mindkettő benne volt a levegőben, de aztán gyorsan el is hessegettem őket, az egyénivel ráérek (még legalább egy évig), a páros meg már megvolt. Most jöhet a csapat.

Január óta rendszeresen futok együtt a BMW Média Maraton csapattal. A bandát a BMW rántotta össze, újságírókból, médiában dolgozókból, akikben a média szeretete mellett a futás szeretete is közös. A kezdeményezés 2012-ben indult, akkor a csapat egy része közösen, edzői segítséggel készült fel egy őszi maratonra, és mivel sikeresnek ítélte a programot, a BMW idén bővítette a csapatot. Valahogy én is kaptam egy ilyen meghívó e-mailt, hogy újaknak is lehet csatlakozni. Éltem a lehetőséggel, a csapat pedig befogadott annak ellenére, hogy futottam már maratont, és hogy az ultrákkal kacérkodom. A társaság jó, a közös edzések hangulatosak, emellett nem futós bandázások is szoktak lenni - volt például gasztroest, ahol közösen főztünk. Több okból is szeretem: új emberekkel ismerkedhettem meg, ami egy itthon ülő és itthon dolgozó anyukának nagyon jót tesz, és nem kell mindig egyedül futnom.

A társaság egyik felkészülési versenye - mert hogy idén is a maraton a fő cél - az Ultrabalaton, három csapattal indulunk. Én az RR Ghosts 8 fős csapatában kaptam helyet, méghozzá Milánostul, mert a médiások közül nem tud mindenki részt venni, így hozzátartozókkal lehetett bővíteni a bandát. Már csak egy hét van hátra, én pedig izgatottan várom a versenyt.

Az UB az egyik kedvenc versenyem, mindig örömmel gondolok vissza a 2 évvel ezelőtti páros teljesítésre, ami után sikerrel legyártottuk Milcsit. :) Tavaly nem voltunk, mert még pici volt babó, hogy elmenjünk, és én akkor kezdtem épp hogy újra futni. De most ismét ott leszek, és ismét futok is. Annyira nem sokat, mint 2 éve, most "csak" 37 kilométert vállaltam, de ezen a távon igyekszem nagyon odatenni magam, és jól futni a csapatért.

Június 1-jén 8.25-kor rajtolunk, és előzetes becsléseink alapján kb. 20 órára lesz szükségünk a Balaton körbefutásához. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és egy újabb jó futóélményt kapok. A bulifutás után pedig jöhetnek újra az ultrák - addig viszont hajrá Szellemek!