Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel - ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert - 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni - ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála "dugtam", Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

Zenét nem vittem, a nehéz terepen nekem full koncentráció kell, viszont magamban énekeltem, Mike Shinodától a Ghost és a Running From My Shadow tapadt be (hála az égnek nem valami gyerekdal!), ezekre meneteltem felfelé. A köves szakasznál Peti fotózott, igyekeztem mosolyogni és futni, hogy jól nézzek ki, és örültem, hogy mindjárt fent vagyok Kékesen. Utólag megnéztem, hogy nemcsak érzésre mentem jobban, hanem valóban így van, 10 perccel hamarabb értem most fel, mint júniusban a Szimplán, pedig ott nem egyedül mentem, hanem Milánnal és Zsuzsival.

Kékesen ismét csippantottam egyet, majd megindultam lefelé a sípályán. Ez egy tök jó lefelé szakasz volt, de azért óvatos voltam, nem akartam perecelni. Ahogy lekanyarodtunk a sípálya után egy ösvényre, az előttem futó srác belerúgott egy kőbe, majdnem elesett, viszont görcsöt kapott a lába, ezért leült. Megálltam neki segíteni, kicsit nyújtottam a lábát, két másik futó is megállt, aztán indultunk tovább, mikor láttuk, hogy semmi komoly baja nincs és fel tud állni. Hamar leértem újra Mátraházára, ismét dugóka, az egyik Crew lány termoszának kupakjába kaptam pár korty kólát. Nem ürültek ki addigra a kulacsaim, kiönteni nem akartam őket, így viszont nem volt üres italosom, már elengedtem volna a kólaivás, mire hozta a kupakot, hogy igyak abból, nagyon köszönöm a segítségét! Megint felmarkoltam egy adag perecet, és irány lefelé.

Itt is jól haladtam, jól futható volt a lefelé, persze nem merem annyira elengedni, mint mondjuk aszfalton tenném, nem vagyok magabiztos, de igyekszem bátor lenni és nem totyogni. A cipő tökéletesen szuperált, sokkal stabilabb voltam benne, mint egy aszfaltosban lettem volna. Főleg a vékony, csúszósabb ösvényeken, amik mellett ott volt a hegyoldal. Én ezeken kissé félek, és inkább lassabban megyek, és a belső részén próbálok haladni, hogy ne csússzak le. Engedtem is el nálam gyorsabbakat ilyen részen - aztán egy meredek hegyoldalon együtt araszoltunk lefelé, olyasmi volt, mint Sombokor, csak hála az égnek, sokkal rövidebb. Ezen a részen többen összeverődtünk aztán, előttem lévőket értem utol és engem is értek utol, volt pár patakátkelés, nem estem bele és nem merültem bokáig sem szerencsére. Kicsit szemerkélt is az eső, de miután fennhangon elmondtam, hogy "szeretünk Csanya, kikapcsolhatod az esőt", abbahagyta. Ezután jött egy mászósabb rész, az úton keresztben kidőlt fák, sokon át kellett lépni. Itt 21 km-en voltam már túl, úgyhogy már nem volt sok hátra. Koncentráltam, hogy haladjak, picit a meredekebb szakaszokon lassabban mentem, mint mehettem volna, de igyekeztem beosztani az erőmet a maradékra. Ahol lehetett, futva haladtam, még mindig jól éreztem magam, és jókedvvel futottam. Szerettem közben a Mátrát, és úgy éreztem, hogy a maga módján a Mátra is szeret engem.

A futók ezen a szakaszon valahogy eltűntek előlem és mögülem is, de jó helyen voltam, figyeltem az órámat is, és mire esetleg bizonytalanná válhattam volna, mindig feltűnt egy Terepfutásos jelölőszalag a látóteremben. Haladtam szépen, és egyszer csak Sástónál találtam magam egy tisztáson, jobbra észrevettem a kilátót, majd átkeltem az úton, az egyik Crew személyében Perényi Andit fedeztem fel, integettünk egymásnak és csapattam tovább, itt jól lehetett futni. Több kirándulóval is találkoztam, mindannyian előzékenyen félreálltak előlem, hogy tudjak menni. Innen már csak 3 kilométer volt hátra, az ösvény mondjuk eléggé köves volt, de galoppoztam lefelé. Egyszer csak Szasza bukkant fel a fotómasinájával, "pózoltam" neki, majd ki is értem az aszfaltra. Na ez már nekem való volt, aszfalt és lefelé, toltam is neki, megelőztem pár embert ezen a részen. Néztem az órámat, láttam, hogy 4 óra körüli idővel fogok kb. beérni, de azt is, hogy a 4 órán belüli az esélytelen, hacsak nem futok hirtelen 3:30-as kilométereket a hátra lévő 1,5-ös szakaszon. Nem tudtam ennyire felgyorsulni, de tepertem. A céltól két kanyarra megláttam Milánt, aki kijött, hogy megnézze, jövök-e már, jöttem, fotózott, én pedig benyargaltam a célba.

4:02:09-es idővel a női mezőny 32. helyén értem be. Szerintem ez nekem egy teljesen jó és vállalható eredmény, nem vagyok csúcsformában, nem vagyok versenysúlyomnál, nem futottam idén sokat, nem futottam idén hegyre, alig futok terepen. Azért jöttem, hogy társaságban legyek, versenyen legyek, hogy "csináljak magammal valamit", ami nekem jó, megint kilépjek valamelyest a komfortzónámból. Azért jöttem, hogy fussak. Ezeket mind megkaptam. Sokkal jobban esett és ment ez a futás, mint a júniusi Szimpla Élmény. Végig magamra figyeltem, a kezdeti nyomottabb hangulatot menet közben felváltotta az öröm, néhol bejött a flow is. A frissítésem tökéletes volt, energetikai problémám nem adódott, a cipő is tökéletesen bevált. Elégedetten és jó érzésekkel értem célba, örülök a célban kapott szép éremnek, és örülök annak, hogy eddigi szokásaimat felrúgva és önmagamat mondhatni meghazudtolva idén már kétszer is voltam terepversenyen! (Még a végén terepes leszek. Vigyázz, UTH, jövök! Haha!) Eddig az éjszaka és az eső voltak a barátaim, most már a Mátra is melléjük szegődött, azt hiszem. Ilyen barátokat pedig szeretek gyűjtögetni. 

Fotó: Terepfutás.hu / DonRazzino, Szasza, Kerékgyártó Peti; Milán

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 


Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.


Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.


Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

Nem szoktam terepen futni. Pont. Tavaly leírtam, hogy miért nem, és hogy ezen érdemes lenne változtatnom, de ez azóta sem történt meg. Idén egyetlen métert sem futottam terepen, nem volt Balboa és nem volt Zsákbamacska futás sem, hogy legalább edzés helyett valamilyen versenyen terepezzek kicsit. Szinte ki sem mozdultam idén a szigetről, legfeljebb egyszer-kétszer a rakpartokra, no meg a versenyekre. Pedig szeretnék terepen futni. Na mindegy.

Idén már harmadszor hirdette meg Csanya a Dupla Élményt, amire Milán mindeddig sikertelenül próbált rávenni. 73 km a Mátrában, négyszer fel a Kékesre, végig együtt haladva a futópároddal, nem nekem való ez. Idén viszont lett "kistestvére" a Duplának, a Szimpla, 36,6 km, 1690 m pozitív szint, 6 órás szintidő, csak kétszer kell felmenni a Kékesre, egy kör, nem pedig kettő. Jópofának tartottam, ezt már én is bevállaltam volna. Aztán egyszer csak Dóri megkérdezte, hogy elmennék-e vele lefutni. Mivel már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne végre együtt csinálni valami versenyt, kis hezitálás és egyeztetés után igent mondtam. Csanya volt olyan jó fej, hogy a tavalyi Zsákbamacska 2. helyemért járó ingyen indulást itt engedélyezte számomra, így gyorsan beneveztünk, mi lettünk a CsakASziget. CsakASzigetenFutunk akart lenni az eredeti csapatnév, de nem fért ki a nevezési boxban, gondolom, a célban kapott dögcédula méreteihez kellett igazítani a csapatnevet.

Közben lement a 12 órás és az iramfutós félmaraton, eljött a verseny hete, és erősen izgulni kezdtem. Nem futok terepen, nincs rendes terepcipőm sem, cserben fogom hagyni Dórit, ott fogok elpusztulni valahol a hegyen a Kékesre vezető úton, félek, nem akarom, jaaaj, mi lesz velem? Ráadásul elég fáradt is voltam egész héten, de gondoltam, lesz, ami lesz, már nem mondhatom le a versenyt. Fogalmam sem volt, milyen cipőben menjek, felpróbáltam Milán terepcipőit, de egyik sem volt az igazi, érdeklődtem a Terepfutás csoportban, hogy az aszfaltos Hokák milyenek terepen, de az olvasottak nem győztek meg arról, hogy a Stinsonban menjek. Péntek reggel aztán a gardróbot kinyitva egy dobozt pillantottam meg: terep Nike Pegazus. Hé, hát ez az én cipőm, amit évekkel ezelőtt vettem, és kb. egyszer futottam is benne, hát akkor ez lesz az a cipő, amit felveszek, majd csak kibírom benne a versenyt.

Pénteken elmentünk Pásztóra, hogy szombaton onnan menjek át Mátrafüredre a rajtba. Milán eljött velem, azt találta ki, hogy ő majd visszafut Pásztóra edzésként, én meg majd hazamegyek a kocsival, ha célba értünk. Megnéztük a Duplások rajtját, összekészülődtünk, 8-kor pedig elrajtoltunk a Szimpla Élményen. Mátrafüredről aszfalt vezetett ki a turistajelzésig, itt még egész jól éreztem magam, aztán elindultunk felfelé. Dóri elöl, és utána, előttünk és mögöttünk a többi páros. Haladtunk, de hamar éreztem, hogy fáradt vagyok, és nehezen tudok koncentrálni. És hamar eljött az első olyan emelkedő, amibe bizony bele kellett gyalogolnom. Ahol tudtam, futottam-kocogtam, ahol nem, ott jött a gyaloglás. Dóri persze jobban bírta, én meg kotortam utána, hogy el ne hagyjuk egymást. A környezet nagyon szép volt, bár többnyire nem volt erőm rá, hogy nagyon nézelődjek, inkább a talajra koncentráltam, meg a haladásra.

Az erdős részen beért minket Nyuszi (vagyis Zsolti) és Laca, velük haladtunk tovább, Dóri és Laca elöl, én meg Zsoltival kicsit lemaradva. Dumáltunk, röhögtünk, hogy mire vettek rá minket, és tök jó ez a terepfutás, de nagyon durva. Bele-bele gyalogoltunk, aztán mikor megindultunk kicsit a futásban, sikerült nem eléggé felemelnem a lábam, és természetesen hasra estem. Vagyis térdre, de Zsolti a zsákomnál fogva azonnal megragadott és már talpon is voltam. Jót röhögtem, mert biztos voltam benne, hogy lesz esésem, és mindez azért, mert hozzászoktam, hogy nem emelem fel rendesen a lábam. Innentől kezdve jobban figyeltem, és ettől még fárasztóbbá is vált az egész.

Nagy nehezen sikerült felérnünk a Kékesre, az első mászást tehát kipipáltuk, ettünk-ittunk a ponton, kulacsot töltöttünk, és indultunk lefelé, a mögöttünk lévő csapatok a ponton megelőztek minket. Azt hittem, innentől tudunk majd szépen gyorsulni, de tévedtem, mert olyan volt a talaj, amit sem Dóri, sem én nem ítéltünk meg a magunk szempontjából biztonságosnak, köves, ágas, nedves és csúszós volt (nekünk, másoknak valószínűleg nem), úgyhogy szép lassan kezdtük meg az ereszkedést. Lefelé én mentem kicsit bátrabban, míg Dóri a felfeléken várt engem, én a lefeléken őt, úgyhogy meg is beszéltük, hogy kölcsönösen lassítjuk egymást. De azért haladtunk. Sok helyen tudtunk futni, ahol meg nem voltunk elég bátrak, ott araszoltunk lefelé. Elértünk egy szintutat, itt nagyon szépen haladtunk, bár egy rövid felfelé szakaszon sikerült ismét letérdelnem (szó szerint), de aztán az aszfaltos részeken, a településeken és a főúton is futottunk.

Leértünk a parádsasvári frissítőre, előtte benyomtam egy gélt, hogy hátha hat a következő Kékes mászásig, frissítettünk, újratöltöttük a kulacsainkat, és irány tovább. Hamar megkezdődött a mászás, jöttek az emelkedők, amiket már egyre kevésbé kívántam. A vádlim és a combom szinte égett, de haladtam, ahogy tudtam. Aztán jött a hidegzuhany: a sárga jelzésen egyszer csak egy "fallal" találtuk magunkat szembe, jött a Sombokorként emlegetett rész, a kőkemény mászás. Baromi meredek, kövekkel és gyökerekkel tarkított rész, ahol majdhogynem négykézláb tudtam csak felmenni. Lenézni egy idő után már nem is mertem, felfelé meg nem akartam, mert csak azt láttam, hogy még mindig iszonyú messze van a vége. Meg kellett küzdeni keményen azért, hogy felérjünk. És itt még nem volt vége, innen még egy csomót kellett menni, hogy elérjük a pontot Kékesen, de nagy nehezen egyszer csak a ködből előtűnt egy épület, mi pedig kibukkantunk a tévétorony aljában.

Igyekeztünk gyorsan frissíteni - közben néhány duplás csapat már a harmadik Kékest is kipipálta - majd elindultunk lefelé. Volt kicsit több mint egy óránk, hogy szintidőn belül leérjünk Mátrafüredre, úgyhogy ahogy csak tudtunk, futottunk, de a sok kőtől már káprázott a szemünk, annyira kellett figyelni, hová lépünk. Volt patakon átkelés, saras rész, de sikerült egyre közelebb és lejjebb jutnunk, aztán egyszer csak kiértünk egy betonos részre, aminek a végén ott állt Zoli, és minket várt. Mondta, hogy már aggódott, hol vagyunk, és siessünk, mert nincs már sok időnk a szintidőből. Egy kilométer volt hátra, úgyhogy elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, és végül 5 óra 55 perccel az indulás után újra ott voltunk, ahonnan elrajtoltunk. Kimaxoltuk a szintidőt, amennyire csak lehetett. :)

A teljesítményünkért cserébe egy-egy dögcédulát kaptunk csapatnévvel - itt nincsenek győztesek, csak túlélők. Hát ezt most sikeresen túléltem, de az tuti, hogy két kört nem vállalnék itt be, ahhoz sokat kellene erősödni és terepes rutint szerezni. Ez az egy kör jó élmény volt, más jellegű tapasztalat, mint az eddigi versenyeim, jó volt Dórival együtt versenyezni, még akkor is, ha én most elég gyenge voltam. Fejben eléggé elfáradtam, az elmúlt három hétvégén három igencsak koncentrálós versenyem volt, a 12 óráson magam és az összetett második hely megszerzése érdekében kellett összeszednem magam, a félmaratonon az iramfutásra koncentráltam, itt pedig nem hagyhattam cserben Dórit, ha már engem kért meg, hogy legyek a párja. A terephez testben is sokat kellene erősödnöm, meglátjuk, hogy a jövőben ebből lesz-e valami, egyelőre nem tudom. Mindenesetre tetszett a Szimpla Élmény, örülök, hogy ott voltunk és futottunk egy jót.

Fotók: Ironphoto / Terepfutas.hu, Ganki

Ha meghallom azt, hogy Salomon, akkor egy remek terepfutócipő-márka ugrik be róla. Egy olyan márka, amiből nekem nincsen cipőm, ugyanis annyira ritkán futok terepen, hogy eddig nem gondoltam, hogy be kellene ruháznom egy terepcipőre. A terep iránti vágy megvan, tudom, hogy jót tenne, ha nem csak aszfalton edzenék, és egyébként szeretek is terepen futni, ha valahogy odakeveredem. Jó élmény volt az a Balboa-kör, amit lefutottam, és még jobb élmény volt a tavalyi Zsákbamacska futás, ahol az aszfaltos cipőmben végül második lettem.

Nemrég azonban lett egy Salomon cipőm, a hazai forgalmazó AmerSports jóvoltából. A márka ugyanis gondolt egyet, és csinált egy „városi terepfutócipőt”, elindítva ezzel a CityTrail fantázianevű vonalat. A marketingszöveg szerint „a CityTrail futó a városban lakik és a futás napi szinten része az életének. Inspirálják a hegyek és a természet, és szeretné átélni a terepfutás élményét a városi környezetben is. A betonon futás nem elégíti ki, terepeket keres a városban, fut a parkokban, lépcsőkön, hidakon, emelkedőkön fel és le, minél változatosabb az útvonal, annál jobb. Kipróbál mindent és végigfut mindenhol, mert ki szeretne zökkenni a mindennapok monoton rutinjából, minél távolabb az utcai futás egyhangúságából. Ehhez már csak egy agilis futócipőre van szüksége, mely kiválóan alkalmazkodik a gyors váltásokkal járó és változatos mozgáshoz, egyedülálló a tartása és a megjelenése. Persze párnázottságra és érzetre hasonlítson az utcai futócipőkhöz, de illeszkedés és védelem szempontból teljesítsen úgy, mint egy terepfutócipő.” Ez tehát az irányvonal, amihez elkészültek a cipők, és ebből kaptam én egy szép rikító sárga X-Scream modellt.

Őszinte leszek, mióta márciusban a 12 órás versenyen egy vékony talpú cipőben szétvertem a jobb bokámat és talpamat, és utána megvettem a Hokámat, ami viszont minden probléma nélkül végigvitt a 24 óráson és az Ultrabalatonon is, minden vékony talpú cipőtől félek. Nem szívesen veszem fel őket, mert tartok attól, hogy – bár a lábam helyrejött, megerősödött, és tudatosan figyelek is a helyes lábtartásra – a probléma újra előjön. De egy-egy új cipőnek azért mindig adok esélyt, hogy meggyőzzön, nem kell félnem a vékonyabb talpú cipőktől.

A Salomon CityTrail X-Scream külsőre már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet, szerintem nagyon szép kivitelezésű cipő, többféle színben kapható. Egyetlen dolog nem az igazi számomra, a gyorsfűző, azzal soha nem voltam kibékülve, nem tudom vele úgy meghúzni és befűzni a cipőt, ahogy az nekem kényelmes, valahol mindig szorít, hiába lazítgatom, igazgatom. Az viszont tetszik, hogy a gyorsfűző végének egy helyes kis zsebet csináltak a cipő nyelvén, ahová be lehet tűrni, így nem zavaró, nem fityeg, nem balesetveszélyes.

A cipő felső része elég szűk, de nem szoros, nem kellemetlen, tökéletesen illeszkedik és simul a lábfejre, jól tartja azt, de van elég hely a mozgáshoz is. A nyelv hosszan össze van varrva a cipő felső részével, így nem mozog el, nem dörzsöl, és varrás miatt a kövek, sár, fű nehezen jut be a cipőbe. A szellőzése rendben van, nem éreztem, hogy nagyon melegedne benne a lábam.

A cipő talpa elég vékony, és a számomra megszokotthoz képest keményebb, de futás közben mégsem éreztem kellemetlennek – igaz, ha ebben a lábbeliben futottam, fokozottan figyeltem a lépteimre, hogy a lehető legpuhábban, a lábam odacsapása nélkül érkezzek le a talajra. A talpkialakítás ösztönzi az embert arra, hogy helyes futótechnikával fusson, ne sarokra érkezzen, hiszen a sarokrésznél nem túl erős a csillapítás. A talp nem sima, mint egy aszfaltos cipő esetében, hanem recés kialakítású, hogy vegyes talajviszonyok között ne csúszkáljon, emellett hajlékony és rugalmas.

Az X-Scream nagyon könnyű és gyors cipő, futás közben alig éreztem, hogy a lábamon van. Kipróbáltam aszfalton, füvön és murvás felületen is, mindhárom borításon jól tapadt, nem csúszott, nem fordult ki benne a bokám, nem csúszkált el, stabilan tudtam benne futni. „Rendes” terepen, tehát erdőben nem próbáltam ki, ott a férjem vitte el egy körre, és bár tetszett neki a cipő és kényelmesnek találta, ő is inkább a vegyes, városi talajra érzi ideális választásnak, első számú terepfutó cipőnek nem fogná be.

Azt gondolom, hogy a Salomon X-Scream jó választás azoknak a futóknak, akik heti 2-3 alkalommal, alkalmanként max. 15 kilométert futnak aszfalton, füves, murvás, salakos felületen – vagyis a CityTrail „elgondolásnak” megfelelően alakítják az edzéseiket. Gyorsan futni nagyon jól lehet benne, a speciális talpkialakítás remekül segíti az elrugaszkodást és a csúszkálás-mentes talajfogást.

Összességében egy jó cipőnek tartom ezt a modellt, és második-harmadik számú futócipőnek a rövidebb edzéseimre rendszeresen használom a továbbiakban is.

A cipőtesztelésbe természetesen a család legfiatalabb tagja is beszállt (önként), bár ő csak az előszoba és a konyha között, vegyes talajon (parkettán és metlachin) tesztelte a lábméreténél mindössze 19 számmal nagyobb cipőt, de nagyon élvezte a dolgot! :)

Aki ismer valamennyire futás szempontjából, vagy valaha is látta az edzésnaplómat, tudja, hogy nagyon-nagyon-nagyon ritkán, vagy még annál is ritkán megyek terepre futni. Hiába nőttem fel a Mátra alján, a hegyeket, emelkedőket csak messziről szeretem csodálni, túrázva még elmegy, futva meg minimális az irántuk érzett szeretetem.

Időnként elhatározom, hogy na, majd most próbálok terepre menni edzeni, mert nem rossz az, sokat lehet tőle fejlődni, más élményt ad, szép a táj, jobb a levegő - de valahogy sosem szántam rá magam, hogy ne a szigeten vagy a városban tudjam le az edzéseimet. Ennek nem a lustaságom az oka, hanem inkább az idő. Tudom ugyanis, hogy terepen sokkal lassabb vagyok, így egy 10 kilométeres edzés nem maximum 1 óra, hanem több - én pedig nem szeretnék a szükségesnél több időt elvenni Milcsitől a hóbortjaim miatt, így is eljárkálok minden hétvégén hosszú órákra a hosszú futások miatt. Azt is tudom, hogy ha járnék terepre, hamar fejlődnék, és egy idő után ott is gyorsabban, hatékonyabban menne a futás, de eddig még nem tudtam rászánni magam, na, hát ez van.

A terepfutás eseményeit természetesen figyelemmel követem, többször voltam már frissítő, segítő versenyeken, és a Balboa kört is sikerült már egyszer teljesítenem - idén ez volt az egyik terepfutásom, a másik megy egy pásztói köröcske a Nyikom felé. Amikor megláttam a Zsákbamacska futás versenykiírását, rögtön felkeltette a figyelmem, és megállapítottam, ez egy igazi szivatós, lutri verseny, amire szívesen elmennék. A lényege, hogy nem tudni előre, mennyi lesz a táv, addig kell futni (terepen), ameddig a rendezőség azt nem mondja, hogy állj. Vacilláltam rajta, hogy menjek, ne menjek, mi legyen, aztán elhalt az ötlet, annyit foglalkoztam még a versennyel, hogy betettem egy cikkbe, amit különleges futóversenyekről írtam, hogy ajánljam másoknak (igaz, az olvasók már csak jövőre tudnak rajta részt venni, mert a lap még nem jelent meg). Nagyjából el is engedtem ezt a versenyt, mondván, mi a fenének akarok terepen versenyezni, ha nem edzem ott, el fogok tévedni, én leszek az utolsó, nem bírom végig, hiszen ki tudja, milyen hosszú lesz a táv. Aztán jött a levél a heti közös BMW edzésről, hogy a Zsákbamacska futáson lesz. Péntek délelőttig kellett visszajelezni, hosszas gondolkodás után csütörtökön este 10 körül eldöntöttem, hogy akkor elmegyek, és kipróbálom magam. Végtére is idén már kétszer futottam terepen! :) És ultrázni is úgy kezdtem el, hogy nem futottam hosszút, terepversenyezni is elkezdhetek terepfutó edzések nélkül. :)

Vasárnap reggel Sanyosz és Edina jóvoltából jutottam el a rajtba, a Csillebérci Szabadidőközpontba, ahol már gyülekeztek a futók, köztük a népes BMW csapat - a mezőny kb. harmadát mi adtuk, igen családias hangulatú verseny készülődött, de úgy látszik, hogy sokan megijedtek a macskától. A rajtszámot Berzsó és Marcsi adta át, mellé egy technikai zokni járt. A listában nem jól szerepelt a nevem, kértem is viccelődve, hogy javítsák ki, mert ha nyerek, akkor ne rossz néven szólítsanak. :) Felszerelkeztem az UltrAspire kulacsövvel, amit Milán nyert, az övtáskájában egy fél gél, zsepi, telefon, és mp3 lejátszó kapott helyet, hátul pedig a 2x2,5 dl víz biztosított arról, hogy ne haljak szomjan, ha esetleg eltévednék.

Próbáltunk puhatolózni, hogy mégis mire számíthatunk, de Csanya, Nagy Peti és Ulrik is hamiskás mosollyal hárította el az érdeklődést, és csak annyit közöltek, hogy egy kör kb. 7,8 km, és legalább 1 km-t azért futnunk kell. Igazi lutri, de őket ismerve valami hosszabb távra számítottam. 10-kor végül elrajtoltunk, valahol a mezőny közepén helyezkedtem, és próbáltam felmérni a terepet. Az első hosszabb rész síkon és lefelé haladt, jól futható volt nagyon, itt még Sanyosz, Gergő és Anita nyomában haladtam. Aztán jött egy emelkedő, ahol Sanyosz faképnél hagyott minket, és mivel én is szépen meg tudtam futni, ezért ráálltam a saját tempómra, és haladtam, innentől egyedül. Lankás emelkedők, jól futható lejtők és sík részek váltották egymást, majd jött is a frissítő 3,5 km-nél. Ezután egy sík, nagyon tempósan futható szakasz következett, amit nagyon szépen sikerült megnyomnom, egy kanyar után egy közepes, de még futható, majd egy kőkemény emelkedőbe torkollott, itt bele kellett sétálnom, de próbáltam tempósan haladni. Persze a fülemen is a levegőt vettem, nem vagyok ehhez hozzászokva egyáltalán, és tisztelettel gondoltam az előttem haladó gyorslábúakra (akiket persze nem láttam), akik meg tudják ezeket futni. Szerencsémre az emelkedő után lankás, jól futható terep jött, majd ismét kemény emelkedők. Itt került látótávolságomba Mariann, jó volt, hogy végre feltűnt valaki előttem, mert lehetőségeimhez mérten tudtam rá tapadni, azaz tartottam a köztünk lévő távolságot, és futottam, ahol tudtam. Elég hamar visszaértünk a versenyközpontba, le is ment egy kör. Konstatáltam, hogy annyira nem gyilkos, rosszabbra számítottam, és egész jól sikerült az első ismerkedő etap, innentől már tudom, hogy hol tudok futni, hol sétálni, és hogyan kell beosztanom az erőmet. Sajttal és ropival frissítettem, kólát ittam, Marcsi izót töltött az egyik kulacsomba, Berzsó pedig mondta, hogy a 2-3. helyen állunk Mariannal.

Én futottam ki gyorsabban a pontról, de Mariann a rutinjának köszönhetően a lejtőn utolért és megelőzött, ő bátrabban futott, én inkább óvatosabban, aszfaltos cipőben nem akartam elhasalni. Betettem az egyik fülembe a zenét, hogy kicsit motiváljon, és ne legyek egyedül teljesen. Az első emelkedőn utolértem Mariannt, és furcsa módon le is hagytam, ami meglepő volt, mert ő sokkal tapasztaltabb terepfutó, mint én. Viszont innentől én haladtam a 2. helyen, ami szintén meglepő volt. A frissítőponton kaptam az infót, hogy Enikő, az 1. lány 3,5 perccel van előttem, megköszöntem, és haladtam tovább, gondolván, hogy mivel úgy sincs esélyem befogni, haladok szépen ugyanúgy, ahogyan eddig, a saját tempóban, az érzéseimre és az erőnlétemre hagyatkozva. Az egyik meredek emelkedő tetején Csanya és Peti vigyorogva jöttek szembe, közölték, hogy remélik, tudom, hogy a cél még nagyon messze van, válaszoltam, hogy mindjárt gondoltam, hiszen a személyük szinte garancia erre. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy lehet, hogy ha itt bekanyarodom, ott lesz a cél, hiszen a két főrendező mi mást keresne itt együtt, egyszerre, de mivel nem intett le senki, hát mentem tovább. Jól éreztem magam, és bár a tájat az erős koncentráció miatt nem nagyon volt időm csodálni, nem voltak negatív gondolataim, nem fájt semmim, és jólesett a futás, élveztem a versenyt, meg azt, hogy bírom (ezt) a terepet.

A 2. körről beérve szembetaláltam magam Enikővel, aki pont akkor ment ki a pontról. Fura volt, hogy ennyire meg tudtam közelíteni, mert ő is klasszisokkal jobb terepfutó, mint én (illetve én nem is vagyok terepfutó, szóval erről ennyit). Frissítettem, aztán futottam ki a 3. körre, lendületesen lefelé a lejtőn, gyűjtve az erőt az emelkedőkre. Eldöntöttem, hogy a frissítőnél megeszem a gélt, hogy a nagy emelkedőre "leérjen", és adjon még egy kis energiát. A ponton mondták, hogy 1 percre van előttem Enikő, és azt is megsúgták, hogy valószínűleg már nem találkozunk többet, ergo még egy körre nem kell kijönni, vagy ha igen, idáig már nem kell elfutni. A tempós részt szépen megfutottam, majd az emelkedő aljáról láttam, hogy Enikő kb. 500 méterrel van előttem, és egy srác is van köztünk. Haladtam felfelé, kocogva, majd sétálva, a srácot egyszer csak utolértem, és le is hagytam, majd elértem annak az emelkedőnek az aljára, ahol Csanyáék az előző körben szembe jöttek. Enikő már a tetején volt, kb. 200 méterrel előttem, majd bekanyarodott a jelzésen, ahol kellett. Én is felkaptattam, bekanyarodtam - és egyszer csak célba is értem. Mivel fotó is készült a befutásról, vicces fejjel örömködve léptem át a földre tett piros szalagot. Enikővel és az előttünk célba érkezőkkel gratuláltunk egymásnak, pár perccel utánunk pedig teljes lett a női dobogó, befutott Évi is. Közösen visszamentünk a célba, megbeszélve élményeinket. Jó érzés volt, hogy 2. lettem, és hogy az én terepfutó tapasztalatommal (a kb. nullával) dobogóra tudok állni (az aszfaltos cipőmben) egy versenyen ilyen rutinos terepesek között.

A versenyközpontban mindenkit pezsgővel vártak, majd miután mindenki megérkezett, gyorsan eredményhirdetés következett. A dobogósok egy-egy macit kaptak, ami Csanya szerint cica - igazi zsákbamacskát sajnos nem tudtak szerezni, de a maci is nagyon cuki. (Milcsinek ő lett az új kedvence, azonnal ölelgetni kezdte, mikor megmutattam neki, és Hejte maci nevet ragasztottuk rá.) Közösen fotózkodtunk a helyezettekkel és a macikkal, majd a kapott földi jókkal együtt Dani hazafuvarozott.

Tetszett nagyon a verseny, futható, de azért mégis igazi terep pálya volt, ahol a magamfajta gyakorlatlan terepes is tudta élvezni a futást, és nem akart elpusztulni az emelkedőn felfelé. A 21,4 km-t, amennyi végül lett (600 m szinttel) 2 óra 22 perc 44 másodperc alatt futottam le, ami 6:40-es átlag, szerintem ez nem rossz. Szerencsére nem estem el, nem fordítottam ki a bokáim, nem tévedtem el, nem csúsztam árokba, nem estem bokorba - nálam ezek is szuper pozitívumok. És mivel a dobogósok jövőre meghívásos alapon részt vehetnek a Zsákbamacska futáson, hát jövök jövőre is - addig pedig megpróbálok kicsit többet edzeni terepen, mert most már van plusz motivációm is.

Fotók: Szaszafotó, Ironphoto, Andrew Erdei

Őszintén megmondom, hogy nem vagyok egy nagy terepfutó, vagyis egyáltalán nem edzem terepen, kb. évente egyszer tévedek be az erdőbe. És bár a Mátra tövében nőttem fel, szégyen-gyalázat, hegyre sem tudok, és nem is szeretek futni. Ennek ellenére a fejemben ott van a terepfutás gondolata, hogy szeretnék többször terepre menni, mert erősít, máshogyan fejleszt, mint a síkfutás, és más élményt is ad. De valahogy sosem jutok el odáig, hogy ebből valami legyen.

A terepfutással kapcsolatos eseményekről, történésekről persze rendszeresen tájékozódom, figyelem az eredményeket, többször voltam segítőként a T100-on is, a pilisszentlászlói Kis Rigó éttermet pedig lassan csukott szemmel is megtalálom, annyiszor voltam ott a T50 céljában. A Balboa kört pedig annyira jól "píárolják", hogy amikor megtudtam, hogy nyáron is lesz egy közösségi Balboa futás, eldöntöttem, hogy el akarok menni, és én is le akarom futni.

Milánt aránylag könnyen rá tudtam venni, hogy jöjjön ő is, főleg, hogy ő már igen jó idővel meg is futotta a kört, úgyhogy a Rocky II napján célba vettük a Fenyőgyöngyét, hogy bedaráljuk Rocky-t. A dress code szerint öltöztünk, szürke pólóba, de szinte természetes volt, hogy vennünk kell egy-egy szuper Balboás pólót is. Én szerencsével jártam, mert női méret még volt (Milánnak meg rendeltünk), mikor megérkeztünk, úgyhogy gyorsan fel is vettem, hogy abban futhassak, hátha Rocky ereje kicsit jobban tol előre ezen a számomra igencsak szokatlan terepen. Mivel nem verseny volt ez a futás, így nem is izgultam, úgy voltam vele, hogy ha tudok futni 12 órán keresztül, akkor ezt a 19 kilométert is tudom teljesíteni a benne lévő több mint 800 méternyi pozitív szintemelkedéssel együtt. Csak hogy legyen már egy kis önbizalmam, na. :)

9-kor nagy üdvrivalgás közepette elrajtoltunk, több mint 300 másik futóval együtt, sok-sok ismerőssel találkoztunk. A pálya itt még lejtett, bár a nagy tömegben lassan lehetett haladni, aztán ráfordultunk az első emelkedőre. Itt még szépen futottam, persze takarék-üzemmódban, csak ahogy jólesett, semmi vagánykodást, erőlködést nem terveztem, szerettem volna lehetőségeimhez mérten kényelmesen végigmenni, hogy élmény legyen számomra a terepfutás. Milán ment előttem, én döcögtem utána - persze sűrűn nézegetett hátra, hogy jövök-e, mert terepen nem igazán bírom tartani a tempóját. Igyekeztem haladni, és nem félni attól, hogy esetleg kimegy a bokám, de elég volt egy pillanatra kevésbé koncentrálni, máris aláfordítottam a jobb lábamat. Szerencsére nem fájt, ráléptem és futottam tovább. Aztán egy lefelé szakaszon sikerült a másik irányba is kifordítanom... no ez már eléggé kellemetlen volt, de kb. 2 perc múlva már ezt sem éreztem, és nem volt gond. A sík és a lefelé szakaszokat futottam, felfelé, ahol ment, próbáltam kocogni, de főleg tempósan gyalogoltam - és voltak olyan lefelék is, ahol nem mertem futni a csúszós talaj és a nagy kövek miatt. Csodálom azokat, akik ilyen terepen, talajon tudnak száguldozni, ez nekem még más dimenzió, viszont nagyon vonzó dimenzió.

A Szépjuhásznénál frissítettünk, az önkéntesek nagy lelkesedéssel, segítőkészen töltötték meg a kulacsokat, és tapsolva buzdítottak mindenkit. Innentől már nagyon sokan jöttek szembe, akik már odaértek a János-hegyre, és tepertek vissza a Fenyőgyöngyéhez, sok ismerőssel pacsiztunk, ment a hajrázás szinte mindenkivel, nagy vigyorgások közepette - lelkesítő volt. Egy meredekebb szakasz megmászása után végre mi is megérkeztünk a kilátóhoz, ahol a segítők krétát nyomtak a kezünkbe, hogy színezzünk egyet mi is a hatalmas Balboa feliraton. A firkálás után már indultunk is visszafelé. Érdekes módon nem éreztem, amit sok versenyen, edzésen szoktam, hogy na, még ugyanennyi hátravan - lehet, hogy azért, mert tényleg lazán, buliként felfogva futottam. Visszafelé is a gyaloglós-futós taktikát alkalmaztam, és nem próbáltam óvatoskodni - ennek következtében egy lefelé tartó szakaszon kiszaladt alólam a lábam, de nem lett belőle esés, mert az út melletti domboldalon meg tudtam támaszkodni, így csak a kezem lett koszos. Több embert is megelőztünk a visszaúton, az utolsó pár kilométert pedig szinte végig tudtam futni, kivétel a nagyobb emelkedőket, és egyszer csak a rajt-célkapuhoz vezető betonútra értünk, már csak fel kellett kocogni - persze ez nem sikerült végig futómozgással. A célba nagy üdvrivalgással érkeztünk, próbáltam minél jobban örülni ennek a teljesítésnek - 2 óra 40 perc lett a vége.

Ez a Balboa nekem most egy újfajta élményt adott, a teljesítménykényszer nélküli, edzés- és versenydrukkot nélkülöző, keménykedésmentes futóélményt, és egyben kedvet csinált a terepfutáshoz. Ezek után illene magam rávenni egyszer-kétszer, hogy terepre merészkedjem.

Fotók: Terepfutas.hu (Áron)