Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

Fotók: Gizionok :)

Nagy izgalommal vártam az idei Ultrabalatont, egyrészt a korábbi jó élmények miatt, másrészt pedig azért, hogy végre idén is ott lehessek, harmadrészt pedig amiatt, hogy egy csapat részese lehetek. Mint ahogy korábban írtam, a BMW által összerántott médiás társasággal készültünk az UB-ra, három csapattal. A mi csapatunknak végül én lettem a megbízott csapatkapitánya, emiatt még lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Fontosnak éreztem magam, leveleztem, intézkedtem, számolgattam, ötleteltem - talán néha túlzásba is vittem, de szerencsére sem a csapattársak, sem Milán nem mondta, hogy most már állítsam le magam.

Eredetileg 8-an lettünk volna, 4 fiú - Dani, Barna, Milán és Csabi -  és 4 lány - Janka, Juli, Nóra és én - , de sajnos az egyik srác, Csabi a verseny hetében kórházba került, így nem tarthatott velünk. Ez annyi nehézséget okozott, hogy az általa vállalt 28 kilométert fel kellett osztanunk, de ez pikk-pakk ment, mindenki vállalt egy picit többet, és meg is volt a beosztás. Csütörtökön felvettem a rajtszámainkat és a pólóinkat, majd ez utóbbiakat le is adtam feliratozásra - mindenkinek rákerült a hátára a beceneve, és az RR Ghosts csapatnév.

A péntek már nagy pörgéssel telt, bevásárlás, bepakolás, aztán irány ki a BMW-hez átvenni az autót, majd vissza, összeszedni az utazó csapattársakat, majd irány a Balaton. A nagy rohanásban pár dolog itthon maradt - pedig én aztán nagyon tudok pakolni - , de semmi olyan, ami életbevágó lett volna. A legfontosabb dolog azért mégis itthon maradt: Milcsi Anyukámmal és Flórával töltötte a hétvégét, míg a kegyetlen és elvetemült szülei elmentek körbefutni a nagy tavat. Persze jó kezekben és jó helyen volt, jól is érezte magát, csak nekem volt rossz érzés, hogy nem viszem magammal, és a hobbim felülkerekedik az anyaságomon - de ilyen is kell néha.

Pénteken délután négyen indultunk útnak a csodakék BMW-vel - amit aztán annyian megnéztek a hétvégén: Barna, Janka, Milán és én. A dolog érdekessége, hogy csak mi ismertük egymást Milánnal, de az autóúton pillanatok alatt összerázódtunk, és beszélgetve, jókedvűen érkeztünk meg Balatonaligára, a versenyközpontba.

Ott aztán elszabadult a pokol: 5 méterenként jöttek az ismerősök, vigyorgás, ölelkezés, örömködés, dumálás mindenkivel. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ennyi ismerős arc vesz körül minket, mintha hazajöttünk volna - pár évvel ezelőtt pedig sután néztünk körbe, hogy mit keresünk mi itt. Felvettük a chipet, begyűjtöttük az ajándékokat, majd nekiálltunk tésztázni, a fiúk pedig önfeláldozóan pusztították a csapat söradagját. Aztán mentünk még pár kört, újabb ismerősök, újabb söröket, pezsgőt és egyebeket gyűjtöttünk be, és megismerkedtünk Nórával is. Egészen este negyed 11-ig bandáztunk a partisátorban, közben jött a másik két BMW-s csapat is, és megkaptuk a feliratozott pólóinkat is. Ezután pedig Barnáék nyaralójában tértünk nyugovóra, várva a másnap reggeli rajtot.

Reggel összekaptuk magunkat, majd irány a Club Aliga, találkozó Nórával, aki az első szakaszt vállalta. Dani még úton volt, Juli pedig Csopakon várt minket, így nélkülük rajtoltunk el - azaz mi futottunk kb. 100 méter Nórával, majd kiálltunk. Időközben megjött Dani, így vele kiegészülve indultunk az első váltóhelyre, Kenesére.

Nóra nagyon hamar jött is, Milán váltotta, mi pedig indultunk tovább a két autóval Almádiba, Nóra már nem jött velünk tovább. Almádiban én következtem, gyorsan felkaptam a futóruháimat, aztán elrobogtam toalettre - mert hát azt muszáj. Mit mondjak, nagy szerencsém volt, ugyanis pofátlanul előrekéreckedtem a sorban, kb. 15 jó fej ember engedte, hogy gyorsan elintézzem a dolgom, aztán sprinteltem a váltóhelyre - ahol már Milán kb. 2 perce várt. Hoppá, gondoltam, akkor hajrá, ne ezen menjen el egy csomó idő, elkezdtem nyomni, mint az őrült. Aztán picit visszavettem, hogy bírjam végig a rám váró 12 km-t (10 helyett ezt a szakaszt 12-re növelték a szervezők valami miatt). Tempóztam, az első 6 km-t 29:33-ra futottam, ilyen gyors még sosem voltam. Közben eleredt az eső, először csak szemerkélt, majd konkrét felhőszakadás lett belőle, egy perc alatt három liter vizet szedett össze a csapatpólóm, és a nadrágom is húzta lefelé a víz. Szeretem az esőt, úgyhogy annyira nem zavart, és magamban mosolyogtam, hogy Dani előrelátóan telepakolta a kocsikat hatalmas fürdőlepedőkkel, amint célba érek, szükségem is lesz egyre. Az addig aránylag sík terep egyre inkább vált dimbes-dombossá, de az emelkedőkön sem akartam lassítani, sétálni meg végképp nem, nyomtam, ahogy bírtam felfelé is. Aztán sikerült elkavarnom - mentem ugyanis az előttem futók után, egy kanyarban balra fordultam, mert a verseny lényege, hogy mindig balra legyen a Balaton. Végül egy bringás srác jött utánunk, hogy gyorsan forduljunk vissza, mert amarra kell menni - ebből lett 800 méter plusz. Kiderült, hogy egy pocsolya takarta a földön lévő nyilat.  Ezen bedühödve próbáltam fokozni a tempót, nehogy már, elcseszem a váltás a pisi miatt, utána eltévedek, ez milyen gáz. Innentől is sok emelkedő volt, az eső még jobban zuhogott, én meg csak futottam, ahogy tudtam. Nem érdekelt a vízzel beterítő autó, a dombról lefelé hömpölygő, bokáig érő víz sem, csak mentem. Persze sokat jártak a fejemben az egyéniek és a párosban induló futóbarátok, hogy mennyire rossz lehet nekik ez az eső, örültem, hogy én nemsokára átöltözhetem. Egyszer csak feltűnt a Csopak tábla, aztán a váltópont a többiekkel, már adtam is át a chipet és a rajtszámot Julinak, és meg is állhattam. A 12,8 km (elkavarással) lett 1 óra 5 perc, ami 5:06-os átlag, ez tőlem rohadt jó, én ilyet nem tudok, vagyis eddig nem tudtam.

A váltóhelyen póló le, kb. 3 liter vizet csavartam ki belőle, a srácok azonnal hozták a törölközőt, amibe bebugyoláltam magam, és úgy ültem be a kocsiba. Fűtés fel, mert az eső nem meleg volt, hanem elég hideg. Indultunk tovább, közben néztük, hogy mindjárt dél, kellene valamit enni, útközben megbeszéltük, hogy Balatonfüreden a Tagore sétányon nézünk valami kajáldát, és frissítünk, aztán sietünk tovább. Füreden sikerült összeállnunk egy négyes BMW konvojba, mert összetalálkoztunk az egyik csapattal, az ablakokon kihajolva konzultáltunk, kivel mi a helyzet. A sétányon becéloztunk egy pizzériát, én és a száraz cuccaim meg a pizzéria mosdóját, gyorsan átöltöztem, addig a többiek leültek. Ekkor kiderült, legalább fél óra még, mire ételhez juthatunk, az pedig nem fért bele, úgyhogy továbbálltunk egy hamburgeresig. Ott megtömtük a pocakjainkat hamburgerrel, közben Juli elhaladt mellettünk, hangosan kurjongatva drukkoltunk neki, nagyon jól ment - ekkorra már nem esett az eső sem. Kaja után visszapattantunk a kocsikba, és irány a váltóhely, Aszófő, ahonnan Milánnak jöttek az UB dimbes-dombos-hegyes szakaszai. Juli hamar érkezett is, ő is jóval az előzetesen megadott tempóján belül jött, úgyhogy Milán már mehetett is. Mi fényképezkedtünk egy sort, dumáltunk kicsit, majd Julitól elköszönve mehettünk tovább. Útközben több ismerőst láttunk, dudáltunk, kiabáltunk, szurkoltunk nekik, én ezt a részét nagyon szeretem a versenyeknek. Milán szépen tolta, beértük, frissítettük, aztán haladtunk tovább Dörgicsére.

Itt eredetileg én futottam volna, Dani lábában azonban már nagyon benne volt a bugi, így gyors tanakodás után úgy döntött, ő futja az én 10,9-emet, én meg majd az ő első szakaszát kicsit később. Így amikor Milán beért, Dani nekiiramodott, mi többiek pedig suhantunk tovább, hogy Barna tudjon készülődni, ő volt a következő futó. Közben gyönyörködtünk a tájban, a kis falvakban, drukkoltunk, dudáltunk, kerülgettük a futókat, bringásokat. Itt már eléggé összetorlódott a mezőny, a sok kísérő kocsi a váltóhelyek környékén budapesti dugót csinált.

Zánkára érve sikerült pont egy másik BMW-s csapat mellé parkolni, gyorsan megbeszéltük az élményeinket, ők is nagyon szépen haladtak és élvezték a versenyt. Barna készülődött, és vele együtt az esőfelhők is, aztán egyszer csak megint leszakadt az ég. Hát, őszintén örültem, hogy most nem én futok, mert a második cipőm is totálisan elázott volna, és nem igazán tudtam volna a harmadik szakaszomat miben futni... Helyettem most Dani ázott bőrig, én csak a nadrágom vizeztem össze térdig, míg vártuk a váltást az ömlő esőben.

Barna Dani érkezésekor elindult, reméltük, hogy nem sokáig kapja az áldást fentről, és a laza 20 km-es szakaszát kellemesebb körülmények között tudja teljesíteni. Végül az eső ismét elállt, Barna is megszáradt futás közben, Dani is megszárítkozott, nyomás tovább Badacsonytördemicre. Gyorsan öltöztem, előkészítettem a gélt, hogy majd indulás előtt megeszem, hogy legyen bennem valami cucc, viszont nagyon kellett már pisilnem - igen, megint. Futásra készen, ám gél nélkül elrobogtam kétbetűst keresni, meg is találtam, előtte egy 4 fős sorral. Reménykedtem, hogy hamar sorra kerülök, erre látom, hogy Barna befut és keres. Na, ez nem igaz, gondoltam, már megint elpisilem a váltást. Gyorsan átvettem a rajtszámot, chipet - és visszaálltam a sorba. Az előttem álló fiú nem volt túl készséges, nem engedett előre, így kivártam a sorom, elintéztem, amit kell, kirobbantam a toi-toi-ból, és nekilódultam. Evés-ivás elmaradt, fogalmam sem volt, hogy hol lesz frissítő, meg hogy egyáltalán milyen a szakasz, annyi volt biztos, hogy 10,7-et kell futnom. Úgy döntöttem, próbálom a délelőtti tempót hozni, be is kezdtem szépen, aztán az emelkedő kissé visszavett a tempómból, de azért haladtam. Benyomtam kedvenc Linkin Park albumomat, és csak mentem előre. Egyre közeledett a szigligeti vár, nagyon szép volt, az út persze alattomosan emelkedett, aztán végre lejteni kezdett. A vár után egy sátorban a Bébusok üzemeltettek frissítőt, gyorsan bepattantam, kérdezték, víz vagy fröccs, mondtam, víz, és reménykedtem, hogy valóban azt is kapok. Ledöntöttem, és mentem tovább. Víz volt szerencsére, bár fura volt az íze. Tempóztam tovább, a hivatalos frissítőnél ittam egy izót és bekaptam két falat barackot, míg jött a vonat. Ezután elhaladtam pár egyéni mellett, Wojtek, Csákány Kriszti, Farkas mellett, és a párosban futó Bozóttal is váltottam egy hajrát. Majd egyszer csak jött is a váltópont, adtam a chipet Daninak, aki már ment is tovább. A táv végül 10,4-re jött ki, ez rövidebb volt, az időm 53.15 lett, ami 5:07-es átlag - szintén jól sikerült. Kifújtam magam, kis ivás, és mentünk is a kocsihoz. Keszthelyen bementünk a Tescoba mosdóba, a meleg víz általi mosakodás következtében szinte újjászülettem - vagy legalábbis a só már nem akarta szétmarni az arcomat.

Keszthelytől már hosszabb szakaszok vártak ránk, Milán volt a következő futónk 21-gyel, utána Janka jött 25-tel, én szintén 21-gyel, majd két sprint a végére Barna és Dani jóvoltából. Milán elindult Keszthelyről, amint Dani befutott, összeszedelőzködtünk, és kétfelé váltunk. Jankával mi mentünk Milán után, Dani és Barna pedig elmentek Barnáék nyaralójába kicsit pihenni és a vizes cuccokat szárítgatni. Milánnal azt beszéltük meg, hogy az első szakasza végén várjuk majd, de útközben megláttam, hol fut a kis kék pont, vagyis a férjem, így az út mellett bevártuk, szurkoltunk neki, és úgy mentünk tovább. A váltóhelyen frissítettük, majd előrementünk Balatonmáriafürdőre, Janka váltóhelyére, hogy ő is el tudjon készülni. Ő most futott először, pedig már jó 10 órája úton voltunk. A váltóhelyen többen megbámultak bennünket, amikor kiszálltunk a hatalmas BMW-ből - biztos azt találgatták, mit kellett ennek a két csajnak csinálni azért a kocsiért. :)

Jóval az előzetesen tervezett időkön belül voltunk, így folyamatosan számolgattuk, hogy a kisokos táblázathoz képest hol tartunk - itt már volt 35 perc előnyünk magunkhoz képest. Milán hamar jött, így útnak indítottuk Jankát fejlámpával felszerelve, mert már kezdett sötétedni. Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk - vagyis Milán rendelt kaját, én meg csipegettem belőle, mert nekem még futnom kellett, és nem akartam rosszul lenni a kajától. Viszont most végre felkészültem: magnéziumot ittam, ettem egy L-karnitines szeletet, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végre kipróbálom a Sponser koffeines gélt. Elindultunk Janka után, aki olyan tempóban hasított, hogy jóval a megbeszélt találkozási pont után értük utol, úgyhogy miután megbizonyosodtunk, hogy minden oké vele, mentünk is a váltóhelyre. Addigra már tök sötét volt, és le is hűlt a levegő, úgyhogy "beöltöztem" háromnegyedes gatyába és kompressziós zokniba, felülre vékony hosszút és rövidet is vettem, a gélt eltettem, a koffein shotot pedig megittam, hogy felébredjek, és legyen kedvem futni. Illetve kedvem az volt, csak az erőt nem éreztem hirtelen a megindulásra. De míg Janka megérkezett, szépen bemelegedtem, és a váltás után - amit nem rontottam el pisiléssel - elindultam.

Úgy döntöttem előzetesen, hogy ezt a szakaszt lassabban futom, mint a két korábbit, mivel ez pont kétszer hosszabb az eddigieknél, 21 km. Este negyed 12 volt, és ismét megállapítottam, hogy szeretek éjszaka futni. A hongkongból importált fejlámpa hatalmas fényt csinált, mindent bevilágított, de ennek ellenére, bár nem vagyok félős, valahogy nem volt kedvem egyedül futni. Emiatt egy jópár méterrel előttem futó srác után eredtem, bízva benne, hogy ha kissé utolérem, akkor nem megy majd túl nagy tempót, és bírok menni vele. Beértem, és örömmel állapítottam meg, hogy ez a tempó remek lesz, ezt végig bírnom kell. A frissítőnél ittam, majd irány tovább, ekkorra a srác viszont megelégelte, hogy jövök mögötte és bevárt, mondván, nagyon tolom előre, és gyorsabban fut, mint ahogyan eredetileg tervezte. Megbeszéltük, hogy akkor haladjunk együtt, kiderült, hogy jó darabon tudunk együtt menni, egy szakasszal előbb száll ki, mint én. Úgyhogy futottunk szépen 5:30 körüli tempóban, és végig beszélgettünk - 11 km-en át. Közben megettem a gél felét, szerencsére nem olyan édes, hogy víz nélkül elviselhetetlen legyen. Egyszer csak nagy fénnyel feltűnt a váltóhely, a sráccal elköszöntünk egymástól, Milán frissített, ekkor picit sétáltam vele. Kérdezgette, hogy jól vagyok-e, minden oké-e, meg is lepődtem, hogy ennyire szarul nézek ki, vagy mi van. Utóbb kiderült, hogy elszámolta magát, és korábbra várta az érkezésem, így azt hitte, baj van. De semmi baj nem volt, mentem tovább. Egészen addig, míg valahonnan egy kő nem került a cipőmbe. Eleinte a sarkamnál volt, gondoltam, míg ott van, tudok vele futni. Erre bebújt a talppárnám alá, úgyhogy meg kellett állnom kiszedni. Ekkor páran megelőztek, de annyira, hogy utol sem tudtam őket érni, így innentől egyedül maradtam a zenémmel - de nem volt baj, mert legalább elmélkedhettem egy sort a futásról, azon belül is az ultrafutásról, és azon belül az UB egyéni indulásról. Ami nagyon mozgatja a fantáziámat, és meg akarom, meg kell csinálnom. Egyszer, valamikor, minél előbb. Haladtam szépen, kényelmesen, közben a gondolatok és a zene váltották egymást a fejemben. A Suhanj frissítőponton megittam egy pohár izót, és eldöntöttem, hogy mivel innen már csak 3 km van a váltóhelyig, sebességet váltok, és gyorsítok. Ez olyan jól sikerült, hogy nekiálltam stabil 5:15-ben futni 18 km-től. Igen ám, de 21-nél nem jött a váltópont, ahogyan kellett volna neki. Viszont mivel megelőztem egy csomó srácot, a büszkeségem nem hagyhatta, hogy most visszalassuljak, és visszaelőzzenek, inkább toltam tovább. Nem esett túl jól, de mentem. És egyszer, egy sarkon végre feltűnt a zamárdi váltóhely, bezuhantam, Barna átvette a cuccokat és már ment is a sprintszakaszára. Azért a 23,6 km-n, amit végül mértem 2 óra 7 percet mentem, 5:24-es átlagra. A váltás után határozottan elkezdtem émelyegni. Beültünk a kocsiba, irány tovább, közben Milán mesélte, hogy Janka nem volt jól, mondtam, hogy hát annyira én sem érzem jól magam, és úgy vezessen, hogy ne rakjam tele a BMW-t a gyomrom tartalmával (egy pohár izóval). Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a váltóhelyre értünk, ahol kiszálltam a kocsiból, és úgy döntöttem, ideje felnevelnem egy kis rókát. Róka koma jelentősen könnyített rajtam, remélem a füvet nem marta ki az izó, amivel meglocsoltam. :)

Barna iszonyú gyorsan jött, persze, mert hogy az ő szakaszából elvették, amit az enyémhez hozzáraktak, innentől Danié volt a terep, az utolsó két szakasz, és vége a 2013-as Ultrabalatonnak. Irány Aliga, hogy közösen futhassunk be. Megérkeztünk, leparkoltunk, leballagtunk az utolsó nagy lejtőn, elhelyezkedtünk a célkapuval szemben, és vártunk. Dani jött, mint a villám, mi öten pedig, aki végig együtt voltunk és megtettük a teljes kört, megragadtuk egymás kezét, és üvöltve befutottunk a célba.

Az RR Ghosts 18 óra 42 perc 44 másodperc alatt futotta körbe a Balatont!

Szuperjó verseny volt, minden percét élveztem, a futást, a társaságot, az autózást, a szurkolást. Persze előjött belőlem elég gyakran az anya, sokat gondoltam Milcsire, és többször hívtam is őket, de mivel minden rendben volt, átadtam magam a futás és a verseny élvezetének.

A többi BMW-s csapat is nagyon jól teljesített, gratulálok nekik is, de azért jó érzés, hogy a mi csapatunk, a mi 7 fős csapatunk lett a leggyorsabb - Dani jól gyűjtötte össze az embereket a bandába, és mi lett volna, ha még Csabi is velünk van és fut? :) Jó érzés volt egy csapat tagjának lenni, értük, velük együtt futni, teljesen más élmény, mintha csak magáért fut az ember - ebből pedig nagyon sokat lehet tanulni, és nagyon sokat lehet meríteni egy-egy egyéni verseny során. És az is kiderült, hogy tudok gyorsan futni, ha akarok, és ez is nagyon hasznos nekem.

Köszönöm Milánnak, Jankának, Daninak, Barnának, Julinak és Nórának ezt az élményt, hogy egy csapat lehettünk, a BMW-nek, hogy mindezt lehetővé tette, segített minket és alánk rakott két szuper csapatautót. Jövőre is mindenképpen szeretnék indulni az UB-n, de hogy milyen formában, az a jövő zenéje. Csapat megvolt, páros megvolt, már csak az egyéni hiányzik...