Van úgy, hogy az ember nem saját magáért, nem a saját céljaiért, álmaiért fut, hanem úgy dönt,  hogy segít másoknak. Mások álmáért küzd, és mindent megtesz azért, hogy az a másik futó elégedetten és boldogan érhessen célba. Ilyen az iramfutás is, amikor egy távon egy bizonyos időeredményt kell produkálni, egy bizonyos iramban futni azért, hogy azok a futók, akik ezt a bizonyos időt szeretnék elérni, sikerrel járhassanak.

Hálás feladat, ugyanakkor nehéz és felelősségteljes. Ott áll az ember a rajtnál, fogja a színes lufiját, ami láthatóvá teszi a tömegben, pólóján nagy betűkkel ott a felirat: Iramfutó/Pacemaker, kezében a tábla a célidővel. A futók  jönnek, vizslatnak, kérdezgetnek, érdeklődnek. Van, aki meg akar bizonyosodni arról, hogy biztosan képes-e az iramfutó a célidőt behozni, megkérdezik, mi a legjobb ideje, mi a leghosszabb táv, amit valaha lefutott. A minél jobb időeredmény és a minél hosszabb lefutott táv a többségre megnyugtatóan hat. Van, aki a tempóról érdeklődik, és hogy hogy fogunk frissíteni. Van, aki csak néz és méreget, van, aki pedig olyan áhítattal és tisztelettel néz az iramfutóra, mintha legalább olimpiai bajnok volna.Van, aki csak távolról követ, de az iramfutó látja, hogy ott van, és van, aki mindig közvetlenül a közelben van, hogy minél nagyobb biztonságban érezze magát.

Az iramfutó pedig izgul. Talán jobban is, mintha a saját egyéni csúcsát szeretné megdönteni, és a saját versenyét futná. Tudja, hogy a körülötte álló emberek szinte vakon megbíznak benne, követni fogják, mennek utána, és tőle várják, hogy beviszi őket a célba. Ez viszont hihetetlenül felspanolja, és tudja, hogy ezek a futók megérdemlik, hogy megvalósuljon az álmuk, beérjenek az álomidőn belül, és mindent meg kell tennie, hogy ez valóban így is történjen. Ezt vállalta, ezért áll ott ő és nem más. Bizalmat szavaztak neki a szervezők, és bizalmat szavaztak neki a futótársak is. Mennie kell és meg kell csinálni a feladatát. Az iramfutás nemcsak testi, hanem észjáték is. Végig figyelni kell, a tempóra, a pályára, a frissítőkre, és legfőképpen azokra, akik vele futnak. Figyelni, hogy érzik magukat, észrevenni, kinek van szüksége egy kis biztatásra, kinek csak egy mosolyra, és kinek kell megfogni a kezét és továbbhúzni. A cél előtt csak kicsivel lélegezhet fel, addig végig koncentrálnia kell, hogy minden simán menjen. A célban viszont már nagyon örülhet, de nem annak, hogy vége a versenyének, hanem annak, hogy látja, milyen sok embernek tudott segíteni, hány és hány futónak okozott örömet azzal, hogy "betempózta" a célba. Hihetetlen érzés látni a boldog arcokat, az örömkönnyeket, tudni, hogy álmok megvalósulásához járulhatott hozzá, fogadni a puszikat, öleléseket, pacsikat és köszönetnyilvánításokat, és gratulálni a remek teljesítményekhez. Legalább annyira jó érzés, mint egy saját sikernek örülni.

Ez az iramfutó a hétvégén én voltam. A Wizz Air Félmaratonon Milánnal együtt ott voltunk aközött a 10 futó között, akiket a BSI felkért, hogy segítse a résztvevőket a tempófutással. 2 órán belüli időhöz segítettünk sok-sok embert, lányokat, fiúkat, fiatalokat és idősebbeket. Úgy érzem, hogy jól sikerült a feladat, amellett, hogy vittük a tempót és megoldottuk a menet közben felmerülő nehézségeket, megpróbáltunk minél több emberre is egyenként figyelni, biztatni őket egy-egy jó szóval, lelkesíteni, támogatni, jó hangulatot teremteni. Ezért cserébe szeretetet és megbecsülést kaptunk tőlük, és olyan lelki töltetet, amit sokáig magunkkal tudunk vinni.

Szeretek iramfutó lenni. Nagyon. Köszönöm Nektek, velünk futók!