Még mindig nem tudok rendesen maratont futni, de kezdem elfogadni ezt a tényt. Végül is érthető, hogy mivel nem erre a versenyszámra készülök elsődlegesen, hanem hosszabbakra - és ezeket jobban is szeretem -, nem úgy dolgozom fel sem fejben, sem testben a maratont, ahogy akár feldolgozhatnám. A táv teljesítésével nincs semmi bajom, de az elért időeredmény nem nagyon felel meg a várakozásaimnak. Nem vagyok szomorú, tudom az okokat, egyszer majd csak sikerül kihozni magamból azt a maximumot, amit én annak érzek. Különben is, az egyéni csúcs az egyéni csúcs, ezt azért meg tudtam futni, még ha mindössze 4 másodperccel tudtam csak megjavítani a 2013-as frankfurti időmet - mostantól a 3:50:10 a legjobb időm maratoni távon.

Az idei Spar Budapest Maraton előzetesen nem szerepelt a terveim között, kb. két és fél héttel előtte jött az újratervezés, amikor az addigi 100 kilométeres célverseny helyett úgy döntöttem, a maratont szeretném inkább lefutni. A hosszú edzések a táv teljesítéséhez megvoltak, amit meg még a gyorsaságom ügyében meg lehetett tenni, azt próbáltam megtenni. A gyors edzések sajnos nem a kedvenceim, pedig tudok (magamhoz képest) gyorsan futni, ha akarok, de egyedül nagyon nehezen megy, ezen a későbbiekben valahogy próbálok majd változtatni.

A verseny hétvégéjére esős, hideg időt mondtak, de igyekeztem emiatt nem zavartatni magam, mert ez még mindig jobb számomra, mint a hőség, az első maratonomat szakadó esőben futottam, azóta egész jóban vagyok az esőben futással. Igyekeztem okosan összeválogatni a ruházatomat, végül póló, testhez álló short, karmelegítő, kompressziós szár és sapka lett a választás, meg az új Hoka Clifton - lila, fekete, zöld színösszeállításban pompáztam. A várható hideg miatt végül egy trikót vettem még a póló alá, és örültem a rajtszámfelvételkor az 56-osok terén a kezembe nyomott promóciós nylonzacskó esőkabátnak, a rajtig azt terveztem viselni, ha esik az eső.

Vasárnap, a verseny napján persze esett az eső, meleg ruhában mentem ki a rajthoz, és igyekeztem csak az utolsó pillanatban nekivetkőzni, de addigra meg már egész tűrhető volt a hőmérséklet, és a rajt izgalma miatt is kezdtem bemelegedni. Merészen 1-es zónás matricát kértem a rajtszámomra, hogy be tudjak állni a 3:30-as iramfutókhoz, Petihez és Zolihoz, úgy voltam vele, hogy megpróbálok velük menni, amíg tudok, hátha tovább sikerül, mint előzetesen gondolom. Félmaratonig szokott menni az 5 perces körüli tempó, bár nem próbáltam sokszor, de úgy voltam vele, hogy ha most meg sem próbálom, akkor viszont biztos, hogy nem sikerül. Reálisnak inkább egy 3:40-3:45 körüli időt gondoltam, aminek azért jó lenne sikerülnie, és hogy talán nem futom el annyira az elejét, hogy aztán mondjuk már csak sétálni tudjak.

A rajtnál meghatódni sem nagyon volt időm, olyan gyorsan történt minden, már kint is voltunk a pályán és futottunk. Követtem az iramfutókat, voltunk jópáran körülöttük, köztük Bitliszbá is, de Szabó Zoli dokival is egymásra köszöntünk. A tempó nem volt olyan rossz, de éreztem, hogy ez azért nekem gyors, és az első frissítőállomásnál el is engedtem az iramfutókat, inkább ittam, aztán úgy döntöttem, hogy nem próbálom meg őket utolérni, nincs értelme. Addig 4:50 körüli tempókat futottunk, innen lassítottam 5 percesre, közben a Jászain ott szurkolt Milcsi és Flóra, örültem nekik. Az 5 percest tartottam 10 kilométerig. Ott megint visszavettem, nem esett jól tovább erőltetni, de nem lassultam jelentősen. A Margitszigeten már sokat futottam légüres térben, addigra oszlott a tömeg, az Árpád-hídra való felfutás viszont sokkal rosszabbul esett, mint vártam. Ezután ettem meg az első gélemet a tervezett háromból, és mondhatni jól is esett. A rakparton sok szurkoló volt, integetett Tandi és Bocsi, akik Nicolt kísérték a 30-as rajtba, Györgyivel is kiabáltunk egymásnak, a Jászain sok környékbeli ismerős volt, Lőrinc sztárfotót is lőtt rólam, és az Admika-PettyCicuk vezette szurkolócsapat is őrjöngött egy sort, bármikor találkoztunk.

Tavaly a Lánchídon olyan rosszul voltam, hogy bele kellett sétálnom, idén ez nem következett be, a Várkert Bazártól az Alagútig tartó szakaszt viszont nem szerettem, az alattomos emelkedőn nehezen kaptattam fel - valahogy nagyon gyenge voltam most az összes emelkedőn, pedig elég sokszor szoktam hídra felfutni. Az Alagút elején Nóri és Ákos szurkolt, örültem nekik, de a mosolyom szerintem ezt nem fejezte ki, inkább vicsorogtam vigyorgás helyett. Az Alagúton viszont jópofa volt átfutni, és a rakpartot is szoktam szeretni. Közeledett a félmaratoni táv, és még mindig nagyon jól álltam, 1:49 lett végül, ezután géleztem megint. Közben viszont már kezdtem érezni a bal oldalamat, a forgómból indult a fájdalom lefelé oldalt a combomban. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel már tapasztaltam hasonlót, nem örültem neki. Olyan volt, mint az Ultrabalaton előtt, amikor elmozdult a csípőm, de szerencsére nem volt annyira intenzív és durva.

Innentől kezdve próbáltam úgy futni, hogy a bal oldalamat kevésbé terheljem, ne emeljem annyira, ne csapjam le a lábam, inkább a jobb lábammal dolgoztam.És lassultam, sajnos elég jelentősen. Próbáltam kihozni magamból az adott helyzetben a maximumot, de úgy, hogy csak minimális károsodást okozzak magamnak. Jól ki tudom kapcsolni a fájdalmat, és sokáig el tudom viselni, de annak semmi értelmét nem láttam, hogy itt nyomjam, mint egy őrült, és ezzel esetleg egy hosszan tartó sérülést kockáztassak, ami miatt aztán hetekig nem tudok futni.

Innentől kezdve 5:30-5:40-5:50-es kilométerek váltogatták egymást, a frissítőknél volt egy kis gyaloglás, míg rendesen megittam az italomat, aztán futottam tovább. Szerencsére az elindulás nem volt nagyon rossz, májusban amikor a hasonló fájdalom előjött az edzésen, kínszenvedés volt gyaloglásról futásra váltani, most mindenképpen jobb a helyzet, de azért éreztem a forgómnál a kellemetlenséget. Futás közben viszont nem lett rosszabb, nem erősödött a fájdalom, tehát tudtam haladni. A Bálna előtt István és a két kisfia szurkoltak, kiabálta, hogy menjek, mert a 3:30-as iramfutók még csak most mentek el - jót nevettem magamban, hogy őket több mint 20 kilométerrel ezelőtt láttam utoljára, mindenesetre jó kis biztatás volt. A rakpart Pesten most valahogy nem esett jól, úgy éreztem, nem haladok, beértem és elhagytam Bitliszbát, aki először egy görcsölő sporttársnak segített, majd a gyomrát fájlalta, aztán Járosi Tomival futottunk együtt egy szakaszt, de valahol őt is elvesztettem. A Jászainál viszont Admika-PettyCicuk-SzilágyiKaresz olyan szurkolást nyomtak, hogy legszívesebben ott maradtam volna még pár percig, annyi energia jött belőlük.

Az Árpád-hídra való felfutás gyötrelmes volt, örültem volna, ha megjelenik Tresó Gabi egy sörrel, mint tavaly, de nem volt sehol. :) A Margitszigetre befutni sem volt jóleső, itt megettem a harmadik gélt, majd végre jött egy kólás frissítőpont (tőlem már 20-tól lehetne kóla, jólesne), majd a hét elején lefotózott 35 kilométeres tábla, ahol tényleg minden jó volt már. Már csak 7 kilométer volt hátra, ez már tényleg nem sok, próbáltam a haladásra koncentrálni, valami lendületet vinni a futásomba, több-kevesebb sikerrel. A Westendnél utolért Erényi Tamás, együtt haladtunk kb. a 40-es tábláig, itt én tudtam egy picit fokozni a tempót, és nagy nehezen be is értem a célba.

A célban Gabi adta át az érmet, aminek nagyon örültem, de sajnos nem voltam elégedett a versennyel. Eléggé fájt a bal oldalam, kiment az adrenalin, az időm is rosszabb lett, mint amit szerettem volna. Mindenesetre az biztos, hogy az adott helyzetből kihoztam a maximumot, csak az bosszant, hogy ez a maximum alacsonyabb szinten volt, mint amilyet előzetesen vártam magamtól. Mindegy. Ez van. Majd egyszer kijön, aminek ki kell jönnie, és talán futok egy számomra is jó maratont. Mostantól a 3:50:10-es időt kell megjavítanom.

A frissítésem teljesen jól sikerült, a rajt előtt és a kb. 10 kilométerenként megevett géleket jól tudtam hasznosítani, nem volt hányingerem, görcsöm, nem lett hasmenésem. Folyadékból tudtam volna többet fogyasztani, néha szomjasnak éreztem magam, de nem volt vészes, és a kóla is jólesett volna már korábban. Az útvonal nem volt rossz, de nem is volt könnyű, az emelkedők nagyon gyengén mentek, és a lejtőkön nem tudtam visszahozni az elvesztegetett időt. Az időjárás mondhatni tökéletes volt, a rajt után pár kilométerig szemerkélt csak az eső, utána nem, a szél csak néha volt kellemetlen, de sokkal kevésbé volt szeles, mint vártam. A szurkolók szuperek voltak, jó volt a sok ismerős arcot látni. Ami viszont baj volt, hogy nem tudtam magamba mélyedni és csak a futásra koncentrálni, pedig a tempósabb futásoknál erre lenne szükségem. Ebben a zene szokott segíteni, de most csak fél fülben hallgattam, így viszont nem tudtam rendesen kizárni a külvilágot, mindig kizökkentett valami, ha más nem, egy kikerülendő ember. A ruhaválasztásom tökéletes volt, és az új Clifton is jó cipő, bár a jobb nagylábujjamra csinált egy vérhólyagot, ami ki is szakadt, így szépen összevéreztem, de ezt csak a célban vettem észre (valószínűleg a jobb lábra való terhelés közrejátszott ebben).

Ez volt a negyedik hivatalos maratonom, ebből 2 maratont futottam 3:50-es időre, tehát lassan stabil 3:50-es futó vagyok, ami annyira végül is nem rossz - remélem, leszek stabil 3:40-es futó is, és egyszer talán a 3:30-as határt is sikerül áttörnöm. De még mindig azt érzem, hogy az ultrafutás az én igazi világom.

Fotók: BSI, Borsa Miklós, Lőrinc, Anita, saját