Több bejegyzésemben is emlegettem már Gabit, az edzőmet, de azt hiszem, igazán megérdemel egy saját, külön posztot is a vele való kapcsolatom, már csak azért is, mert hétről hétre önzetlenül segít nekem, hogy ne fej nélkül, hanem okosan és felkészülten futhassak az álmaim után.

2007-ben ismerkedtünk meg, akkor lettünk kollégák, és úgy emlékszem, hogy már a megismerkedésünk első napján szimpatizáltunk egymással - én vele legalábbis biztosan. Szakmai tapasztalatlanságom ellenére - lévén, első munkahelyem volt az, ahol együtt dolgoztunk - az első pillanattól kezdve egyenrangú félként kezelt, segített, bátorított, irányba állított, és mindenre megtanított, amire csak szükségem volt - amit a PR-ról tudok, tőle tanultam. A szakmai kapcsolatunk hamar barátivá alakult, és bár jó ideig nélkülöznöm kellett szakmai irányítását először a kisfiai születése, majd a külföldre költözésük miatt, a viszonyunk, úgy érzem, nem változott. Amikor Milán a fejébe vette, hogy ultrázni kezd, és elindul egy 24 órás versenyen, Gabi és férje, Balázs azonnal a szárnyai alá vette, és tanácsokkal látta el. Ahogy aztán engem is.

2011-ben, amikor kitaláltam, hogy én bizony el fogok indulni egy 12 órás versenyen, Gabi a Facebook posztom után nem sokkal jelentkezett a világ másik feléről, és felajánlotta, hogy segít, hogy ne öljem meg magam. Ekkor lett az edzőm, és a segítségével teljesítettem az első ultrámat úgy, hogy utána nem akartam elégetni a futócipőmet, hanem egyre inkább kedvet kaptam hozzá. Milcsivel terhesen nem tudtam futni, így volt egy kis kihagyás, legalább hagytam Gabit pihenni a további őrültségeim előtt. :) Aztán amikor újra elkezdhettem futni, azonnal szóltam Gabinak, hogy akkor most a nulláról legyen szíves engem összerakni úgy, hogy egyre többre legyek képes, többre, jobbra, mint előtte. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez sikerül is.

Sokan azt mondják, nekik nincs szükségük edzőre, maguktól, maguknak, úgy akarnak futni, ahogy az jólesik. Én viszont úgy érzem, nekem kell az edző. Valószínűleg nélküle már rég kinyírtam volna magam, egyik sérülésből esnék a másikba, egyik kudarc jönne a másik után. Valószínűleg kevesebbet edzenék, és több versenyre, hosszabb versenyekre járnék, gyakrabban, meggondolatlanul. És az is lehet, hogy egyáltalán nem is futnék.

Nekem kell az edző, mert így okosan fel vannak építve az edzéseim. Motivált vagyok, még akkor is, amikor nem vagyok motivált, mert van egy ember, aki rám szánja az idejét és az energiáját azzal, hogy hétről hétre kitalálja, összerakja a nekem megfelelő edzéseket, és vele is kiszúrok, ha nem teljesítem az adagot.
Egyelőre - lekopogom! - elkerülnek a sérülések, mert nem eszetlenül megyek előre, hanem fokozatosan haladok. Látható, érezhető a fejlődésem, hiszen sokat gyorsultam, javítottam (sokat) a félmaratoni és a maratoni időmön, egyre hosszabb távokat vagyok képes javuló tempóban futni, és aránylag stabilan teljesítek pl. a 6 órás versenyeken.
Az edzéstervemet személyesen rám, a céljaimra szabja, figyelembe veszi, hogy kicsi gyerekem és szintén futó férjem van, úgy rakja össze, hogy mindezekkel együtt minőségi edzésmunkát tudjak végezni.

Az én edzőm képes kordában tartani szárnyaló fantáziámat, visszaránt a földre, amikor valami nagyon elrugaszkodott dolgot szeretnék megcsinálni, lebeszél arról, amit nagyon nem kéne csinálnom - és általában igaza is van, hogy megakadályoz bizonyos dolgokban. Viszont velem van, amikor a nagy álmokról és nagy célokról van szó, bátorít és ösztönöz, és bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, amit kitaláltam.
Mindezek mellett a barátom is, akivel jókat tudok beszélgetni, és aki lelket önt belém, ha valami baj van. 

Épp ezért, nekem kell AZ EDZŐ. Köszönöm Gabi! :)