Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

Nem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

Sokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci