"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Három az ultrabalatoni igazság

Az Ultrabalaton az egyik kedvenc versenyem, akármi is történt ott velem eddig, valahogy mindig visszavágyok. Az újra ide vezető út állomásairól az elmúlt egy évben írtam folyamatosan, de nagy vonalakban a lényeg: tavaly áprilisban kezdtem el újra Gabi vezetésével, edzésterv alapján célirányosan készülni – akkor még nem tudtam, mire, az volt biztos, hogy ultrára. Folyamatosan mentek a heti 70-90 km-es hetek, volt rövidebb is, meg hosszabb is, mikor hogy jött ki a lépés. A tavaly nyáron végigszenvedett Ultra Lupa 50 km volt az első verseny, aztán ősszel jött a 12 órás, ahol szép egyéni csúcsot futottam, és ahol elhittem, hogy amit gondolok, hogy képes vagyok rá, arra képes is vagyok. Hogy nem kell félnem semmitől, magamtól sem, mert egészen stabil és erős tudok lenni. Amikor nyitott a nevezés, beneveztem az UB-ra, hogy ismét nekimenjek, hogy végre meglegyen a 3. teljesítésem. Kétszer sikerült, kétszer nem, az utolsó teljesítésem 2015-ben volt, nagyon régen… a két feladás pedig néhanapján még kísértett, főleg a 2019-es. De valahogy éreztem, hogy most menni fog.

A téli alapozás szépen, jó formában indult, aztán február elején megreccsentem. Egyrészt szenvedtem az egyik farizmommal, amit erősítés közben meghúztam, másrészt pedig elképesztő kedvetlenség, gyengeség és kínlódás vette kezdetét, aminek nem tudtam megtalálni az okát. Mindenesetre végighúztam magam szinte az összes edzésemen, küzdöttem, és reméltem, hogy egyszer csak visszaáll a normális kerékvágás, és nem egy nyugdíjas csiga tempójában szenvedek extra magas pulzussal. Az Omszki-tónál futott 50 km elég biztatóan sikerült, ott éreztem, hogy van remény, addigra nagyrészt helyrejött a farizmom is, és bár nem volt könnyed a futás, de oda tudtam tenni magam úgy, hogy aztán nem jöttem ki belőle rosszul.

Aztán jött egy fordulat, végre. Egy szombat-vasárnap tartó durva migrénes roham utáni hétfőn végre olyat futottam megint, mint utoljára januárban: jót! Mentek a lábaim, rendeződött a pulzus, olyan könnyedén és lazán futottam, hogy nem is értettem, mi van, és aztán innentől kezdve minden edzés egy csoda lett, feladatos edzéseken olyan tempókkal, hogy magam sem értettem! Mintha visszakapcsoltak volna rajtam valamit, vagy visszaraktak volna töltőre. Nem tudom, mi történt, de a legjobbkor jött: addig sem kételkedtem magamban, de onnantól kezdve teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. Pont időben!

Összeálltam én is, összeállt a felszerelés, a segítő csapat, minden egyben volt, jöhetett az UB, és vártam is nagyon. A siker érdekében még voltam masszázson Krisznél (1 évnyi kihagyás után újra járok rendszeresen, és kell is nagyon), és a Sportkontrollban Breyer Helga doktornő kotyvasztott nekem varázskoktélt, amit infúzió formájában belém toltak, hogy teljesen fel legyek töltve vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal. Jól voltam és bizakodó voltam, egy jót akartam futni, az eddigi legjobb UB-mat.

Csütörtökön délelőtt érkezett Anya és Miki, bepakoltunk, a gyerekeket itthon hagytuk Anyával, mi pedig Milánnal és Mikivel célba vettük Balatonfüredet. A versenyközpontban felvettem a rajtszámot, vettünk még géleket, bandáztunk a Hoka standnál Karcsival, majd sikerült szépen összegyűlni a Hanka Teames futóimmal, Mónival, Palival, Gáborral és a kísérőikkel, és még Sándor Mónival is összefutottunk. Aztán jött Gabi és Zsu, meg Laciék, a Gizonok is gyülekeztek szépen. A közösségi élet-élés után mentünk a szállásra, gyorsan átbeszéltük, hogy mit hová pakoltam a táskámban, hogy a fiúk megtalálják, hogyan menjen a frissítés, kb. milyen időközönként találkozzunk, majd lepihentünk. Nem mondom, hogy nagyon jól aludtam, de azért aludtam, kicsit fura volt, hogy senki nem hív éjszaka, hogy „anya, anya” – most hagytuk először éjszakára otthon úgy Mirust, hogy nem voltunk otthon, de szuperjól elvoltak, úgyhogy minden oké volt. Én előre megbeszéltem magammal, hogy én most futni jöttem, erre az időre nem leszek az az anya, aki a gyerekein gondolkodik, jó kezekben vannak, és ha gond van, a mama megoldja. A fiúk kapták a híreket, én pedig arra koncentráltam, hogy minél előbb beérjek a célba, és akkor előbb hazamehetek hozzájuk.

Fogjuk rá, hogy frissen ébredtem, felöltöztem, felaggattam magamra minden szükséges kiegészítőt, bepakoltam a mellénybe – Milán Salomon mellényével indultam, de az enyém is ott volt tartaléknak, ha kellene – , majd irány a rajt. Karomra csatoltam a Garmin Endurot, ami simán bírja végig és szép tracket csinál (a pulzuspántot sikeresen otthon felejtettem, de sebaj, mert így kimaradt a mell alatti hegtetkó gyártás).

Összeálltunk a Gizionokkal egy képre, Zsuval, Szilvivel és Lacival megölelgettük egymást, közben elcsíptem Mónit, Palit és Gábort is, nekik is kiosztottam egy-egy ölelést. A rajtban rengeteg ismerős volt, nem győztem kapkodni a fejem, Lubics Szilvivel is megöleltük egymást, és Karcsi is odajött sok szerencsét kívánni. Tiszta fejjel, nyugodtan, jókedvűen vártam az indulást, teljesen természetes volt, hogy ott állok és 210 kilométert fogok futni a következő egy napban. Ellőtték a rajtot, Zsuval és Szilvivel együtt indultunk viszonylag a mezőny végéről. Könnyű, kényelmes tempóban kocogtunk ki a rajtból, én főleg arra figyeltem, hogy a köves-sziklás lejtőn el ne zúgjak és törjem szét magam. A bicikliútra kiérve elléptem a csajoktól, nem volt komfortos a mozgásom abban a tempóban, meg akartam találni az optimális futótempómat, ez 2-3 kilométer alatt sikerült is, közben feltűnt előttem Csákány Kriszta, akivel sokszor futottunk már együtt versenyeken, így mellé érve beszélgetni kezdtünk. Nem vagyok egy nagy együttfutó, de Krisztával nagyon harmonikusan tudtunk együtt mozogni, ha úgy volt, beszéltünk, ha meg úgy, akkor nem. Semmit nem erőltettünk a másikra, ha bármelyikünk jobban akart volna haladni, akkor ment volna.



A fiúkkal úgy beszéltük meg, hogy az első 15-20 km-en elvagyok, addig reggelizzenek, kávézzanak, aztán jöjjenek utánam, és akkor cseréljük ki az egyik nálam lévő GU Roctane italos kulacsot, addigra megiszom. Így is lett, gyors kulacsozás után mentem is tovább Krisztával. Majd Kriszta is frissített, így egyedül haladtam tovább. Jó volt, hogy a Balaton-felvidék kimaradt, bár nagyon szép, de nem hiányoztak az emelkedők, mondjuk itt is akadt belőlük egy-két meglepetés. Egy kisebb domb megmászása után géleztem is egyet, a frissítőnél vízzel mosakodtam, kezdett elég meleg lenni, nem nagyon volt ilyen hőmérséklet az utóbbi hetekben, erősen sütött a nap. A fiúk innentől már 5-6 km-enként feltűntek, volt kulacscsere, gél-utántöltés, kaptam sót és BCAA-t, pár korty kólát is ittam. Igazából eseménytelen volt minden, előztem pár embert, engem is előztek, ittam, frissítettem, voltam egy kétbetűs kitérőn, kaptam jeget a Mónit kísérő Krisztától, a Gábort kísérő Gergő futóm is többször felbukkant, szurkolt, fényképezett, Gabi és Zsóka is többször feltűntek, Pecsenyétől is gyűjtöttem egy ölelést útközben. Fizikailag és lelkileg is teljesen jól voltam, minden jó volt, és szépen, 6 perces körüli tempóban haladtam, ennél nem is akartam gyorsabban, hogy legyen erőm minél tovább a normál futómozgásra.

35 km körül éreztem, hogy feszít és görcsöl a hasam. Szerencsére nem a gyomrom, hanem lejjebb, de nem kellett wc-re sem mennem, csak nem volt jó érzés. Igyekeztem függetleníteni magam tőle, de óvatosabbra vettem a frissítést, mert azt éreztem, hogy ha továbbra is a folyadék lesz a fő szénhidrátforrásom, az nem lesz elég, nem tudok belőle eleget inni, és nem fog szívódni. Ekkor átálltam a gél-vízre, mellé ment az elektrolit is, így a gyomor részen továbbra sem volt gond, persze néhányat azért büffentem, hogy hátha könnyebbülök.

Közben a történelem ismételte önmagát: 2015-höz hasonlóan ismét megmászattak velünk egy szőlőhegyet, ami nem volt annyira izgi, főleg hogy Krisztával beszéltünk is erről az élményről pár kilométerrel odébb. A Varga pincészetnél ismét összetalálkoztunk Krisztával, így együtt mentünk le a pincébe, aztán irány tovább.  Itt nem sokkal később vártak a fiúk, elmeséltem, hogy szar a hasam, de nem nagy a gond, majd túl leszek rajta, a frissítés megy, semmi nem akar kitörni, úgyhogy minden menjen tovább. Itt Mónival is találkoztunk, kicsit kerülgettük egymást többször. Jött a Római út és Badacsony, amit nagyon szeretek, végig megfutni nem tudtam, sok emelkedősebb részt inkább gyalogoltam, de haladtam teljesen jól, és a frissítés bevitelére koncentráltam. Káldi Petivel is mentünk kicsit együtt, felelevenítve a spártai célban történt élményeket is. A fiúk Szigliget előtt vártak megint, itt jött a számomra új rész, mert még sosem futottam „hátulról” Szigligetet, és nem is lesz így a kedvencem, de legyűrtem. Itt talákoztam Mag Erikával, begyűjtöttem egy ölelést Márkus Öcsitől, majd tankoltam a fiúknál.

Kiérve a 71-es mellé a bicikliútra beálltam egy stabil futómozgásra, hiszen ez itt az én egyik kedvenc szakaszom, ahol mindig jól tudtam menni. Egy sráccal együtt haladtunk, ő ment elől, majd picit lassult, próbáltam előreállni, hogy akkor vezessek én, de már nem jött, lemaradt. A srácok közben vettek jeget, úgyhogy elkezdtem pakolni a topba és hátra is a nyakamhoz, hátamhoz, hűtöttem az arcom, homlokom, csuklóm, jólesett a hűvös. A golfpályánál lévő pontnál a fiúk lemaradtak rólam, így a györöki állomáshoz jöttek, majd irány tovább. Ezt a részt is szeretem, és a hasfájás ellenére elég összeszedetten haladtam, egész jó tempóban, problémamentesen. Az agyamat kikapcsoltam, a lábaim mentek előre, kb. semmi történés nem volt, szinten nem is gondolkodtam, csak futottam, és ez így tökéletes volt. Alsógyenesen Nati (futóm) várt egy kis szurkolással, jó volt látni, örültem neki, hogy kijött. Keszthelyen a parton csodálkozva láttam, mekkora házak épültek, mióta nem jártam arra (mondjuk ez az egész Balatonra igaz, hogy elképesztő építkezések mennek mindenütt). A keszthelyi ponton Edit toppant elém, nagyon megörültem neki, tőle is gyűjtöttem ölelés, és mondtam neki, hogy Krisztával pont emlegettük, jön ő is szerintem mindjárt. Gabi és Zsóka is felbukkantak a ponton és hajtottak tovább, de itt kicsit gyalogoltam, mert a hasam eléggé feszített, úgy gondoltam, hogy a fenékpusztai ponton pont jó lesz egy kis toi-toi látogatás. A fiúk ott vártak, mondtam, hogy be kell mennem, hátha segít valamit. Kicsit lassan jutottam be, ideges is lettem, hogy ezzel megy az idő, de aztán enyém lett az egyik doboz, ahol nem történt semmi.

Haladtam tovább Balatonberény felé a totálisan új építésű bicikliúton, ledöbbentem, hogy a pár éve itt lévő erdős, bozótos kedves részből mit csináltak. Itt futott el mellettem Tibi (futóm), aki párosban ment, nagyon jól haladt, meg is dicsértem. Közben szóltam a fiúknak, hogy valahogy be kéne kennem magam, mert érzem, hogy az izzadság dörzsöl, egy kanyar utáni erdős részen vártak, hogy el tudjak húzódni, és rendbe tudjam tenni magam. A hasam még mindig szórakozott, és a derekam és a hátam is fájt. Itt kicsit szenvedősebben haladtam, de toltam magam előre és egy percig sem hagytam el magam, hiszen menni kellett, de már 80 km fölött jártam, nőtt a megtett táv. Berényben a fiúk megint feltankoltak, feltűnt Zsó is, akit körbeölelgettem, majd a focipálya egyik padjánál kértem Milánt, hogy ropogtassa ki a hátam, elég durva hangokat hallatott, de utána jobb lett, és nem sokkal később teljesen megszűnt a hátfájásom.

Lassan jött Balatonmáriafürdő, az egyik leghosszabb település a parton (vagy a világon?), ahol a frissítőnél Sallai Zsuzsitól kaptam ölelést, és Gabitól is, ittam pár korty levest, majd feltűntek a fiúk két üveg barackbefőttel, hogy a levét meg tudjam inni, hogy legyen bennem cukor. Éreztem, hogy kell az energia, de nem mertem nagyon sűrűn gélezni, hogy ne legyen rosszabb még véletlenül sem a hasam, viszont a befőttlé eddig mindig segített rajtam, ezért szerezték, innentől kezdve többször iszogattam ezt, és jobb is lett tőle. Egyébként teljesen jól voltam izomzatilag, tudtam futva haladni egész jó tempóban, itt sokat kerülgettük egymást két olasz futóval és Krisztával, és Zsu is utolért és el is hagyott, nagyon klasszul ment. Egyébként nekem összefolynak teljesen a balatoni települések, egy-két kivételtől eltekintve fogalmam sem volt, hogy épp hol vagyok, csak mentem, amerre kellett.

A yacht klubos ponton láttam, hogy van rendes wc, gyorsan bementem, hogy hátha lesz valami a hasammal, de semmi, viszont a meleg vizes-szappanos mosakodás új életre keltett. Itt jött a 100 km az órám szerint, úgyhogy jó szokásomhoz híven elénekeltem a Cifra palotát. Egyébként végig zenét hallgattam, a sajátjaimat, és a lejátszó lemerülésére készülve kértem Milánt, hogy az ő lejátszójára tegyen nekem fel meglepetészenéket, amiket hallgathatok.

Örültem, hogy megvan a 100-as, és nem estem kétségbe, hogy még 110 van hátra. Nem számolgattam előre semmit, csak arra koncentráltam, hogy menjek előre, és hogy a fiúk 4-6 km-enként vártak valahol a pontok környékén. De jellemzően azt is elfelejtettem megnézni, hogy hol a következő pont. Fonyódnál kissé szédelgősben voltam, a ponton ott volt Gabi és Zsó, de mentem szépen tovább, a fiúk meg jöttek utánam, közben voltak boltban, hoztak pogácsát és gyümölcslét, hogy azokkal is tudjak frissíteni. Én rendületlenül toltam a géleket, nem mindig esett jól, de lementek. Találkoztam Toncsival, Márton Attilával, a Tóth Attilát kísérő Csőre Ernővel, mindenkitől kaptam ölelést, ezzel együtt egy kis erőt is.

Közeledett a sötétség, az éjszaka, a barátom. Már vártam, mert szeretek éjszaka menni, különleges hangulata van, és valamiért én éjszaka tudok hozni sokat vissza abból, amit nappal elherdáltam. Kaptam láthatósági mellényt, fejlámpát, és kértem pulcsit is, hogy ne fázzak, ennyi volt az öltözés. A sötétben nagyon sokszor egyedül haladtam, de nem zavart, a parton több helyen voltak horgászok, én meg gyűrtem a kilométereket. A hasam még mindig feszített, de minden bent maradt. Kicsit nyünyögtem az egyik ponton a fiúknak, hogy kéne energia, de mintha semmi nem lenne jó, ekkor Milán erélyesen rám szólt, hogy akkor most szépen megeszem egy barackot, meg egy gélt, és csak utána megyek tovább, és mire találkozunk, a nálam lévő másik gélt is egyem meg. Így tettem, mert tudtam, hogy igaza van, le kell tolni, és bízni benne, hogy nem lesz gond. Haladtam, fogyott a táv, nem volt semmi különösebb bajom izomzatilag, persze fáradtam, de tudtam futni elég rendesen.

Földváron jött a fordulat. Épp letuszkoltam egy kólás gélt, mire a pontra értem, a fiúk mondták, hogy kértek nekem egy meleg teát, már iható, és van leves is, kérek-e. Kértem, húslevest, azt a fiúkra bíztam, és a teát kortyolgatva gyalogoltam, majd kocogtam, a fiúk utolértek kocsival és kiadták az addigra ihatóra hűlt levest. Egy életem, egy halálom, a kólás gélre ugye ráküldtem a teát, majd a nagyon finom levest, a hasam zuborgott és kuttyogott vagy hármat, és a 12 órán keresztül feszítő hasfájásom elmúlt. El sem akartam hinni! Végre jól éreztem magam hasilag, minden oké a lábaimmal, éjszaka van, a barátom, és haladok szépen előre!

Épp elértem Szántód határát, ahol elmondtam a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” elhíresült mondatot az érettségi előtti utolsó osztálykirándulás emlékére, és jól éreztem magam. Jött Zamárdi, ahol régen borzalmas állapotú úton kellett menni, most meg klassz új bicikliút vezetett végig, ez is boldogság volt. A ponthoz kicsit kacifántosan értem el, mert nem volt egyértelmű, hogy merre kéne menni, de egy oda-vissza szakasszal megérkeztem, közben pont jött Zsu, aki azt hittem, sokkal jobban elhagyott már, de nem. Itt már Milán zenéit hallgattam, volt egy kis katyvasz, mert néhány számot nem játszott le a lejátszó, így kb. a zenék fele ment, de nagyon jókat rakott nekem össze, kedvem volt rájuk futni. Aztán mikor elég volt, rájöttem, hogy az ő lejátszóján van rádió is, úgyhogy rádiót is hallgattam. Jött Siófok, az egyik legkevésbé kedvelt rész nekem, mert baromi hosszú és unalmas, plusz most még mindenféle extra kanyarokat betettek az útvonalba, azt hittem, sosem lesz vége. Közben Ivettel kerülgettük kicsit egymást, elhúzott Öcsi is futva, Zsut is utolértem és el is hagytam.

Nyomtam, haladtam, érzésre lassabban, mint ahogy ideálisnak éreztem volna, de nagyrészt futva, próbáltam ponttól pontig a lehető legtöbbet futva menni. Ahogy leszállt a sötétség, én elkezdtem Red Bullt inni, cukor, koffein, majd csak ébren tart. Ha futottam, nem volt gond, ha gyalogoltam, kicsit beszédültem és elálmosodtam, úgyhogy ez is motivált, hogy fussak. Nagy nehezen megküzdöttem a sóstói alattomosan emelkedő úttal is, elértem a világosi magaspartra, túl voltam több mint 160 kilométeren. Itt 2019-ben már nagyon rosszul voltam, nagyon fájt a lábam, és bőven világos volt már, most meg vaksötétben mentem tökegyedül a pályán. Ez is erőt adott, hogy jól megyek, jól csinálom a dolgom, és meglesz, amiért jöttem, nem rettentett el, hogy még van hátra 50 km, mondjuk nem is gondoltam erre, csak mentem. Aligán a hátsó üdülősoron max lámpával mentem, brutál sötét volt, azt éreztem, hogy épeszű ember itt nem mászkál csak úgy éjszaka, és hogy sosem érek ki az akarattyai pontra. De kiértem, ott vártak a fiúk, leültem a kocsi csomagtartójára és ordítva bőgtem kb. 2 percig, hogy rohadt fáradt vagyok, mindjárt elalszom, mit gondoltam, hogy majd jó lesz éjjel futni úgy, hogy 2 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Kiadtam magamból a feszültséget, lehúztam egy fél Red Bullt, aztán továbbindultam, lekocogtam a nagy lejtőn, majd irány Kenese. Itt eléggé fel volt túrva minden, sokszor inkább belegyalogoltam, hogy biztonságosabban haladhassak. A Honvéd Üdülőnél jó érzés töltött el, eszembe jutott, hogy a 2011-es UB után itt derült ki, hogy Milcsivel terhes vagyok, amikor ott nyaraltunk.



A kenesei ponton vártak a fiúk és ott voltak Gabiék is, Gabi megölelgetett és megdicsért, hogy milyen szépen megyek, mondta, hogy Laci itt van nem sokkal előttem. Ittam egy teát, kaptam a szokásos energialöketet, leadtam a lámpát és a láthatósági mellényt, közben pont lemerült Milán lejátszója, így visszakértem a sajátomat, jöhetett a Linkin Park, és futás tovább. Lacit a susnyás rész előtt értem utol, próbáltam futásra motiválni, de nem jött, így haladtam szépen saját tempóban. Megtettem 180 kilométert, 30 volt hátra, és még mindig nem telt el 24 óra sem. Milán mondta, hogy szerinte simán meglesz a 24 órás legjobbam, ha így haladok, és bár nem ezért jöttem, de végül is motivált, hogy jobb legyek a 2015-ös futott eredményemnél. 194-195 km körül lett végül a 24 óra – ennek örömére ekkor szakadt szét a jobb talpamon a bőr, és lett egy szép trutyifolt a cipőmön. Még jó, hogy mondta Karcsi, hogy össze ne vérezzem a szép krémszínű Hokám… A másik talpam sem volt százas, de sem cipőt, sem zoknit nem akartam cserélni, hogy ezzel húzzam az időt, meg akkor az új máshol dörzsöl, nem kell a kelleténél több sérülés, ha nem muszáj, nem fájt annyira, hogy ne tudtam volna könnyedén elviselni.

A fiúk minden ponton ott voltak, vártak a bikás italommal, adtak gélt, utántöltötték a vizemet, kaptam elektrolitot, és irány tovább. Toltam befelé mindent, hogy legyen energiám, végig bírjam. A hasammal semmi nem volt, pisilni kellett megállni többször, de az meg nem baj, tudtam, hogy így rendben van a hidratálásom. Átmentem Fűzfőn, Almádiban ölelést gyűjtöttem Sáringer Zolitól, jött a végjáték, az utolsó 10-15 km. Tudtam, hogy itt már nincs alibizés, menni kell, minél előbb be akarok érni, minél közelebb akarok lenni a 25 órával kezdődő eredményhez, amit megálmodtam magamnak. Levettem már a pulcsit, kaptam a Gizonos pólót a végére, és megbeszéltük, hogy még Csopakon frissítek egy nagyot, onnan irány Füred, az utolsó ponton pedig leveszem a mellényt, és besprintelek a célba. Mindenütt futottam, ahol tudtam, még az emelkedőket is, nem akartam gyalogolni, szüttyögni, be akartam érni a célba minél előbb. Éreztem, hogy ez az én versenyem, hogy erős és stabil vagyok, hajtottam magam, úgy, ahogy régen soha. Nem voltam teljesen elégedett, azt éreztem, hogy be-belassulok, de a fiúk szerint nem, mert úgy haladtam, ahogy vártak, sőt, előbb is érkeztem.


A füredi utolsó pont előtt Betti várt az úton a szállásuk előtt, akkor én már tudtam, hogy Pali 24 órán belüli remek eredménnyel beért, Móni és Gábor pedig kiszálltak a versenyből. Betti lekocogott velem a pontra, addig mesélt, hogy hogy van Pali és milyen volt a verseny, a ponton ledobtam a mellényt, lehúztam egy fél doboz Red Bullt, majd ráfordultam a füredi 12 órás pályájára, ahol PB-t futottam, és nyomtam. Milán mondta, hogy 26 óra 15-ös időre szerinte beérek, úgyhogy gondoltam, legyen igaza. A Tagore elején Hanka Team-es feliratok vártak Sándor Mónitól, gondolatban küldtem neki puszit, majd a sétány végén Yvett (futóm) szurkolt, nagyon örültem neki, hogy őt is látom. Innen már flowban toltam végig, nyomtam, mint a gép, 6 perces körüli tempóban, vigyorogva, aztán át az úton, és fel a borzalmas köves izén a célba az utolsó csippantásig. A talpam utálta, de leszartam, felfutottam végig, csippantás, majd be a célba. Helló, itt vagyok, megjöttem a szalagomért! Kozma András szpíker fogadott, megkaptam a szalagom, az érmem, Szabó Áron fotózott, majd ölelés Mikinek és Milánnak, akik végig maximálisan támogattak, nekem tényleg csak futnom kellett!



26 óra 10 perc 36 másodperc (női 9. hely, összesített 33. hely, 107 célba érkező, 182 induló). Ennyi idő kellett, hogy legyűrjem az Ultrabalaton (most éppen) 210 kilométerét, és megszerezzem a harmadik célszalagomat, harmadik próbálkozásra. 7 évvel a második célba érkezés után, két héttel a lányom második születésnapja előtt. Amiért mentem, megkaptam, amit lehetett, kihoztam ebből a futásból, koncentráltan, fókuszáltan, a lehető legtöbbet futva, kisebb problémákat leküzdve. A végén nem volt katarzis, csak megnyugvás és elégedettség. Mert megbizonyosodtam róla, hogy megy ez nekem, tudok jó ultrát futni, csak el kellett magamról végre hinnem így sok év és sok kilométer után, hogy nem a futottak még kategória vagyok. Hogy tudok futni, stabilan, megbízhatóan. Hogy két gyerek után, a 40-hez közeledve is tudok még fejlődni, és hogy van még bennem nagyon sok. És hogy ezt a sokat ki is akarom magamból hozni.



Hogy vagyok a verseny után? A hasam tökéletesen kitartott, a célban kellett csak könnyíteni magamon, de akkor is a célsör miatt, amúgy minden maximálisan felszívódott, a GU termékek tökéletesek nekem. A lábaim izomzatilag rendben vannak, semmi sérülés, egy kis izomláz, de a hengerezés és nyújtás segít. Másnap már intéztem a mosást, főzést, a gyerekeket. A két talpam nem a legszebb, de javulnak, kezelem őket. Ha kellene, már tudnék futni, de még nem akarok, most jár a pihenő, utolérem magam kicsit az alvásban, munkában, a gyerekek körüli dolgokban.

Megyek-e még UB-ra? Nem tudom. Ott közben azt gondoltam, hogy nem, és nem azért, mert szar volt vagy nehéz. Most azt gondolom, hogy talán. Izgat az a 25 órával kezdődő idő, sőt, a 24 órával kezdődő is. Meglátjuk, mi lesz jövőre – hátha addig ki is alszom magam legalább egyszer. :)

Köszönöm Barát Gabi edzőmnek a felkészítést, barátságot, bizalmat, mindent. Köszönöm Milánnak és Mikinek a profi kísérést, Anyukámnak, hogy vigyázott Mirára és Milcsire. Köszönöm a Hanka Team tagjainak, hogy bíznak bennem edzőként, büszke vagyok rátok, történjen bármi! Köszönöm mindenkinek a drukkolást, akár távolból, akár a pálya mellől kaptam! Köszönöm a Garminnak az órát, ami végig szuperjól mért mindent!

Fotók: NN Ultrabalaton - Szabó Áron, Varga Pincészet, Gergő, Betti

50-es futás: van remény!

Nehéz hetek után végre egy egész jó futást sikerült produkálnom az Omszki Ultra 50 kilométeres távján!

 

Február második hete óta nagyon gyötrelmesen mentek a futások, egyszerűen nem ment jól, valahogy erőtlen voltam, pedig egészséges vagyok és voltam is, nem voltam beteg, minden oké. Közben a meghúzódott farizmom miatt is szenvedtem, és egyre ment el a kedvem az egésztől amiatt, hogy nem megy. Elég rossz érzés, amikor az ember hobbija öröm helyett szenvedést okoz, de tudtam, hogy ha leállok és kihagyom a futásokat, akkor még rosszabb lesz. Így mentem és csináltam, még ha szarul is esett, és bíztam benne, hogy az elvégzett edzések beépülnek.

Az utóbbi 1-2 hétben már volt egy-egy futásban olyan rész, amikor futásra emlékeztetett, amit csináltam, a maradék megmaradt a döglött hattyú táncának. A farizmom hol javult, hol picit visszaesett, de azóta, hogy 1 évnyi kihagyás után végre újra eljutottam Kriszhez masszázsra, az is jobb lett. Futni végig lehetett vele, csak éreztem, hogy nem százas. Mentek a 20-30-as edzések is, ezek hatására nem lett rosszabb soha, úgyhogy futottam, és mellette csináltam a gyógytornát, erősítést, nyújtást, hengerezést.

Ilyen előzmények után jött el március 26., az Omszki ultra 50 km-es távja. Őszintén, szinte semmi lelkesedésem nem volt hozzá, de úgy voltam vele, hogy kell ez az 50-es edzés, és jobb lesz verseny keretében lefutni, mint egyedül. Tudtam, hogy le fogom tudni futni, de arra számítottam, hogy rossz lesz, nem fog menni – de majd végigküzdöm valahogy magam, és meglesz.

Azért valamiféle versenydrukk mégiscsak volt bennem, mert azt álmodtam hajnalban, hogy elaludtunk és nem értünk oda a versenyre, és őrjöngve hívtam Gabit, hogy miért nem hívott fel, hogy hol vagyunk. Amikor felébredtem, jót mosolyogtam ezen: ha a rajt előtt fél órával hív fel, hogy hol vagyunk, akkor sem értünk volna oda a versenyre, sem álmomban, sem máshogy. De a valóságban szerencsésen megérkeztünk Milánnal reggel 7-re az Omszki-tóhoz, lepakoltunk a Gizion főhadiszállásra asztallal és székkel, felvettük a rajtszámokat, és nem győztünk köszöngetni a rég látott ismerős futóknak. Jó nagy nyüzsgés volt, elég sok futóval, ez legalább felfelé húzta a hangulatomat – ugyanakkor féltem, milyen lesz a futás.

8-kor elrajtoltak a 100 kilométeresek, köztük Milán, illetve Szilvi és Józsi Gizion csapattársaink, mi pedig Gabival, Lacival, Gáborral, Julival (szintén Gizionok), illetve Mónival (ő az én futóm) kiegészülve ballagtunk a rajthoz, ahol Tibivel (szintén futóm) is sikerült végre személyesen találkozni.



8:15-kor elrajtoltunk, kezdetét vette az 1,6 km-es körön való tekergés az Omszki-tó körül. Klassz napsütéses idő volt, kis széllel, jó futóidő. Kíváncsi voltam, hogy reagál a szervezetem a futásra és  milyen érzésekkel tudok menni. Kifejezetten jól kaptam el a rajtot, ez esetemben nem azt jelenti, hogy legyorsultam mindenkit, hanem hogy kényelmesen és jólesően tudtam indulni, és nem volt nyoma semmilyen erőtlenségnek vagy kedvetlenségnek bennem. Gondoltam, hogy addig haladok rendesen, ameddig tudok, hátha ez a jó érzés és állapot minél tovább kitart, és nem állok fejre. Csak magamra figyeltem, befelé koncentráltam, hogy ne zökkentsen ki semmi, dolgoztam azon, hogy minden rendben legyen. Teljesen jól haladtam kényelmesen 5:40 körüli tempóban – ez az utóbbi hetekben szinte gyorsnak számított nálam – és a kedvemmel sem volt semmi gond. A 3. körben elvettem Gabitól a kis kulacskámat, benne a GU Roctane epres változatával, ez képezte a frissítésem alapját, azt kértem, hogy ez a kis kulacs (egyébként 1,5 decis GU gélkulacs) mindig legyen tele, egyszer leadom, legközelebb tele felveszem és viszem magammal. Ezt apránként kortyolgatva folyamatosan tudom bevinni a frissítést úgy, hogy nem lötyög a gyomromban, hanem szépen tud szívódni, az őszi balatonfüredi 12 óráson is így csináltam, bevált. Mellé a frissítőasztalról markoltam fel 2x egy marék sós perecet, mert megkívántam. A körök igazából eseménytelenül teltek, mentem, és mentem, és mentem, előztem és engem is előztek, szurkoltam, ha ismerős mellett mentem el, pár szót váltottunk. Hallgattam a zenémet, kb. ezzel kapcsolatban volt egy kis fennforgás, mert az újonnan feltöltött számaim valahol elvesztek az éterben, de sebaj, mert az állandó zenéim sosem unalmasak. Mentek a körök, gyűltek a megtett, fogytak a hátralévő kilométerek. Az már állandó „taktikám”, hogy nem gondolok arra, mennyi van még hátra, nem agyalok, csak megyek. Próbáltam nem nagyon örülni, hogy úristen, megy a futás, mert ilyenkor van az, hogy fejreállok, úgyhogy csak futottam. A pályán közben jöttek a 24 órások is, a pálya szélén pedig sok-sok ismerős arc tűnt fel, akik szurkoltak, legjobban Dórinak, Zolinak, Bendének és Korinak örültem, mert ezer éve nem láttam őket, jó volt legalább így futás közben találkozni.

Az idő szépen melegedett, úgyhogy a frissítőnél többször vettem el egy-egy pohár vizet, amiből ittam, amivel megmostam az arcom és locsoltam a pólóm. A szél valamennyire ellensúlyozta a meleget, így nem éreztem vészesnek a hőmérsékletet, de jólesett a hűtés és mosakodás. És örültem, hogy a halásztelki szél megedzett, mert most egyáltalán nem zavart még az erősebb szélfúvás sem.

Egyszer csak elérkeztem féltávhoz, és tudtam, innentől már „hazafelé” megyek, ahogyan az edzéseken is, és a második fele valahogy mindig jobban megy. Gondolkodtam rajta, hogy pisilek egyet, de arra jutottam, hogy igazából alibi pisilés lenne, nem is kell igazán, nehogy már ne bírjak ki 5 órát pisilés nélkül, nem állok meg, hiszen ha futok, hamarabb vége van.
28 km-nél egyszer csak Pali toppant mellém egy vízspriccelővel, hogy kérek-e vizezést, kértem, és Pali jött is velem egy kört, közben locsolt és beszélgettünk, szuper volt egy kis társaság és hűtés. A locsolást később is megismételtük, Pali valahogy mindig akkor ért vissza az előttem haladó Móni locsolásából a frissítőasztalhoz, amikor én odaértem.



Nagyon stabilan tudtam haladni 5:35-5:40 körüli kilométerekkel, és ez nekem itt bőven elég volt, nem akartam ennél gyorsabban menni, törekedtem arra, hogy ezt a tempót tudjam tartani. Gabi, és Gábor (Szilvi csapattársam férje) körről körre figyeltek és adták a frissítőmet, nem volt semmi hiba a frissítésben, szuperek voltak. Na jó, egyszer szénsavas vizet kaptam mentes helyett, de ettől el tudok tekinteni, bruhaha! Kétszer ittam pár korty kólát is, az utolsó 8 km-re pedig betoltam egy kólás GU gélt, mert éreztem, hogy még kell egy kis instant energia, nem tudok már annyi italt meginni, hogy adjon egy löketet a végére. Az utolsó 10-est egyébként már eléggé untam, akartam, hogy vége legyen.

Jött az utolsó 2 kör végre, megtolni már nagyon nem tudtam, de éreztem, hogy végig bírom a tempót, amit addig mentem. Az utolsó előtti körben a chipszőnyegnél elhaladva kiszóltam Kozma Bandi szpíkernek, hogy utolsó, ugye – erre szól, hogy nem, megvagyok. Majdnem megálltam, hogy oké, de az órámra nézve láttam, hogy még 1,6 km van hátra az 50-ig, azaz még egy kör, úgyhogy mentem tovább. Inkább megyek még plusz 1,6-ot, ha tényleg megvagyok, akkor is, minthogy megállok, és 3 perc múlva kiderül, hogy mégsem, és menjek még egyet. Nem igazán értettem a szituációt, de letoltam a szerintem utolsó kört, a Garminom pontosan akkor mutatott 50-et, amikor áthaladtam a kapun, nekem itt lett vége a versenynek. A saját mérésem szerint 4:41, a hivatalos szerint 4:34. Aztán később kibogoztuk, hogy a tört kör miatt, amit az elején tettünk, nem stimmel a dolog, az nincs benne az ő mérésükben, onnan számolt a rendszer, ahogy áthaladtunk először a rajtkapun, így ők 49 km-t mértek 50 helyett. Sosem gondoltam volna, hogy amiatt fogok egyszer reklamálni, hogy szerintem lassabb az időm, mint a hivatalos, de nekem ez így tiszta, én 4:41-et futottam 50 km-en, ennyi.

A női 7. helyet szereztem meg, Móni lett mögöttem a 8. – ő is jött még egy kört, amikor látta, hogy én nem állok meg, és neki is úgy lett 50 km-e az óráján. Ez a kis közjáték nem zavar egyébként, de azért jó lett volna, hogyha valóban 50 az 50. A célba érkezés után bandáztam, szurkoltam, Milán frissítésében is segítettem picit, mentem egy kört Szilvivel is, szóval közösségi életet éltem, ami az utóbbi időben eléggé kimaradt. Milán végül egy nagyon szép 9:42-t ment a 100-on, úgyhogy elégedetten zárta a futást.

A hosszú edzésemet ezen az 50-esen rendben letudtam, és meglepően jól sikerült, főleg azok után, amit vártam. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint amikor vizsga előtt nyávog az ember, hogy jaj, semmit sem tudok, aztán meg ötöst kap, de ha valaki megnézi az eddigi edzéseimet, láthatja, hogy tényleg szarul ment a futás. De ez a verseny most reményt ad, hogy most már jobb lesz. A fókusz eddig is, és most már pláne az Ultrabalatonon van, a hátralévő heteket igyekszem jól kihasználni. Nem féltem eddig sem attól, hogy nem tudok végigmenni, de most egy picit megnyugodtam, hogy talán nem lesz szenvedős már az elejétől, csak mondjuk 150 km után. Az őszi 12 órás taktikáját fogom követni: nem kell mást csinálnom, mint kényelmesen futni, és minél tovább jólesően haladni. Még pár hét, és a kis tó sokszori megkerülése után jön a nagy tó egyszer – bizakodva várom!

Fotók: Bellus Áron, Gabi

Viszlát, 2021, helló, 2022!

Eltelt megint egy év, holnap kezdődik egy újabb, de a folytonosság megmarad, holnap megint fel kell kelni reggel, és csinálni a dolgokat ugyanúgy, mint tegnap, vagy egy hónapja, vagy fél éve, stb. De ha már a 2021-es naptárat holnaptól 2022-esre cseréljük – én legalábbis ragaszkodom a papír alapú naptárhoz is az asztalomon – , akkor dukál erről az évről is egy összefoglaló beszámoló.

Mivel a futó életemről blogolok, a középpontban természetesen a futás áll, de a futás nem menne az egyéb dolgok nélkül, így minimálisan ezekről is lesz szó.

Egy kis statisztika az évről, köszönhetően a Stravanak, úgyis ez érdekel mindenkit elsősorban:
3137 kilométert futottam, ez 300 óra 15 percet vett igénybe, 226 alkalommal indultam el futni.
Ebben benne vannak a Milcsivel futott 2-3 kilométerek is, és a 12 órás verseny is, ahol 100 km fölött mentem.

A leggyengébb hónap a február lett (48,5 km), a legerősebb pedig az október (320 km), amit igencsak felhúzott a 12 órás, viszont ha a csak edzéses hónapokat nézem, akkor pedig a december lett a top (315,7 km).  

Az év nem indult jól, mert egy lábfájdalommal küzdöttem, amit végül Vanda segítségével manuálterápiás kezeléssel és gyógytornával sikerült „megjavítani”, azóta szerencsére semmilyen fájdalom vagy sérülés nem hátráltatott a futásban.
Januárban még fájós lábbal küzdöttem, hogy ne maradjak futás nélkül, a február már minimális fájdalommal ment, viszont jött egy kisebb betegség (nem Covid, szerencsére elkerült minket), majd a költözés, így azt a hónapot elengedtem, hogy márciustól tiszta lappal indulhassak. Igazából innen kezdődött meg igazából 2021 nekem. Márciusban az volt a cél, hogy heti 4-5 futás legyen újra az életemben, és összeszedjem magam annyira, hogy áprilistól tisztességes edzésmunkát tudjak végezni, újra Gabi vezetésével, és ne alibizzek tovább.

Március végére nagyon jól összekaptam magam, már 256 kilométert sikerült összeszednem, és hétvégi hosszú futásokként a 20 kilométer körüli távok szépen mentek. Április 4-én futottam egy privát maratont, hogy megnézzem, mire vagyok képes, és hogy biztosan úgy kezdjem el az edzéseket, hogy rendben vagyok. Jól sikerült, jól ment, magabiztossá tett, úgyhogy elbúcsúztam magamtól mint edző, és elkezdtem az edzéseket az igazi edzőmmel, Gabival, akivel idén már a 10. évet kezdtük meg együtt (oké, volt benne kihagyás a gyerekek miatt, de közben is kapcsolatban voltunk mindig). Az április egész erős lett, 310 km-rel, feladatos futásokkal, hosszúkkal.

Innentől kezdve majdnem minden hónapban sikerült a 300 km-es átlagot megcsípni, ami szerintem teljesen jó, voltak könnyebben és nehezebben teljesített hetek, de úgy éreztem, alakul a formám, és összejöhet az az év eleji célkitűzésem, hogy visszategyem magam a futótérképre, és legalább olyan állapotba hozzam magam, mint amilyenben 2019 nyarán, a terhességem előtt voltam. Gabi ebben tökéletes partnerem, mert szépen adagolja a terhelést, ha kell, akkor istápolja a lelkem, vagy rám szól, hogy kicsit vegyek vissza a negativitásból. Szerintem ebben is sikerült fejlődnöm, mondjuk ehhez kell az is, hogy érezzem, hogy megy a futás, de ha nem is megy, akkor sem akarom már azonnal eltemetni magam.



A május-június elég jól teltek, közben kitaláltam, hogy szeretnék versenyre menni, ha már van rá lehetőség, így jött az Ultra Lupa 50 km-es távja, mint „célverseny”. Júliusban, melegben, bár késő délután rajtolt, és bár jó formában mentem, mégsem tudtam kihozni magamból, amit akartam, igencsak küzdelmesre sikeredett…
Utána akaratlanul is megzuhantam, és nehezen mentek az edzések, nem azért, mert csalódott voltam, valószínűleg akkor jött ki rajtam a fáradtság, és ez a futásokon erőteljesen jelentkezett. A júliust és az augusztust jobban is megfuthattam volna, maradtak ki edzések, de akkor így éreztem helyesnek és megvalósíthatónak.

Ahogy elmúlt a nyár, újra magamra találtam, és a szeptember a nyári küzdelmes időszak után végre jól sikerült, kedvben, érzésekben, motivációban és teljesítményben is minden jól alakult, sikerült egy 311 km-es hónapot összefutni. Közben kitaláltam a következő célt, ami szintén nagyon húzott előre: 12 órát futni októberben! Volt mire készülni, de közben valahogy elképesztő nyugodtsággal vártam a versenyt.

Az október fő „motívuma” ez a 12 órás futás volt minden szempontból: a hónap első fele a felkészülés hajrája volt, utána pedig a teljesítményemnek való örömködés és az, hogy a kitűzött célomat sikerült megvalósítani: ismét ultrát futottam, és jól is sikerült nagyon! Annyira örültem neki, hogy a 38. születésnapom küszöbén, két gyerekkel a „hátam mögött” sikerült a 2015-ben futott egyéni csúcsomat 5 kilométerrel megjavítani, és beláthatóan megközelíteni a 120 km-t! Újra futónak éreztem magam, és ráadásul még meg is nyertem a versenyt. Tudom, hogy még maradt bennem, de mivel szerintem az adott napi maximumot nyújtottam, így elégedett vagyok a teljesítményemmel, ugyanakkor ez további fejlődésre törekvésre sarkall.



A november és a december már az alapozás jegyében telt, szintén 300 km fölötti mennyiségekkel, feladatos és hosszú futásokkal, amiket alapvetően gond nélkül sikerült teljesíteni. Mostanra ismét magától értetődő, hogy hosszúkat futok, nem rémülök meg, amikor leírva látom, hogy mit kell csinálni. Viszonylag stabilnak érzem magam minden szempontból, még ha akadnak is nehézségek, de azokon igyekszem átlendülni.

Sikeresnek és jónak ítélem meg ezt az évet, 2017 után ismét 3000 km fölött lett a futott mennyiségem (2017 szuper évem volt a Spartathlonnal, előtte 2015-ben futottam ennyit, amikor 12, 24 órás PB-ket és UB-t futottam).
Én vagyok az az ultrás, aki nem futja magát szanaszét, és nem is célom, hogy 5-6-7 ezer kilométereket szedjek össze. Nem a mennyiség a lényeg számomra, hanem az, hogy futás közben amennyire lehet, jól érezzem magam, a futás hozzá tudjon tenni az életemhez, ne legyen kényszer vagy stressz, ne nyomasszon, hogy futnom kell, mert nem kell, csak akkor, ha én akarom.

Úgy érzem, hogy egyensúlyban vagyok, hiszen ez a mennyiség belefér az életembe, nem kíván tőlem lemondást, maximum egy kis szervezést és alkalmazkodást. Ez az állapot pedig lehetővé teszi azt, hogy célokat tűzzek ki magam elé, amiknek a megvalósulásában hiszek, és amikért teszek. Nem titok, hogy szeretnék majd újra Spartathlont futni, addig pedig járom az oda vezető utat, például szeretném újra teljesíteni az Ultrabalatont. Már elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ne hasonlítsam magam másokhoz, és ne foglalkozzak azzal, ki mit csinál, mennyit fut, milyen támogatókat szerez, vagy mennyivel jobb és sikeresebb, mint én.

Fontos pillére az egyensúlyomnak a támogató háttér és a család. Azt rólunk mindenki tudja, hogy mindketten futunk, és mindketten ultrás célokkal futunk. Ez csak úgy működhet, hogy Milánnal egymást kölcsönösen segítjük és támogatjuk. Ez mindig is így volt, akkor is, mikor csak egy gyerekünk volt, és most is, amikor már kettő van, és a kettőből az egyik még igencsak anyafüggő és sok energiát kíván. Mi mindezt ketten oldjuk meg a mindennapokban, nincs a közelben nagyszülő, akit át lehetne hívni, vagy ahová be lehet dobni 1-2 órára a gyerekeket, nincs bébiszitter sem, aki 1-2 órára tehermentesíteni tudna minket. Vagy egyikünk, vagy másikunk van a gyerekekkel, ha valamelyikünknek edzése vagy bármilyen más dolga van, össze kell rendezni, szervezni és tervezni, hogy ki mikor tud elmenni itthonról.
Nagy segítség, hogy a Covid kezdete óta, tehát több mint másfél éve Milán is itthonról dolgozik, így van lehetőségünk arra, hogy napközben futhassunk, reggel 7 és este 7 között, nem kell hajnalban kelni futáshoz egyikünknek sem. Én mondjuk erre képtelen is lennék, mert még mindig bőven alváshiányos vagyok, még mindig nem aludtam át éjszakát, de egyre javul a helyzet, és az év első felében jellemző zombi állapot már csak ritka vendég nálam.
A home office-nak köszönhetően az is megvalósítható, hogy akár 11 órakor induljak el futni, miközben Milán vigyáz Mirára (és közben dolgozik). De nem titok, hogy még így sem egyszerű mindent összerendezni, van munka vele bőven, de megoldjuk. A gyerekek szuperek, cukik, okosak, vannak nehezebb időszakok, de ez természetes, és túl szoktunk rajtuk lendülni.



Ha már munka: én is dolgozom a futóimmal, egyre bővül a Hanka Team, nagyon klassz emberek futnak nálam, akiket nagyon szeretek, akikből jó kis társaság kovácsolódott össze, és akikkel szép sikereket értünk el: voltak első félmaratonistáim és maratonistáim, lett egy Korinthosz 160 és két Ultrabalaton célba érőm. Természetesen mindenkire nagyon büszke vagyok, mert sokat tesznek magukért, fontos nekik a futás, és jó érzés, hogy én segíthetek nekik a céljaik elérésében. Jó érzés, amikor új emberek jelentkeznek be hozzám, hogy szeretnének velem dolgozni, mert szimpatikus vagyok nekik, vagy mert valaki ajánlott nekik.

A futóedzések tervezése mellett újra igényem lett arra, hogy rendszeresen írjak, a Futnimentem.hu-n ugyan nem gyarapodtak olyan ütemben a cikkek, ahogy ideális lenne, viszont a Spuri Futóbolt blogján is olvashatók az írásaim, így lett egy plusz felület, ahol a futással kapcsolatban tudok információt átadni.

A Gyerünk, anyukám Kilométerfaló futóprogramjai is dübörögtek egész évben, és folytatódnak is, itt is nagyon sok futóval találkoztam virtuálisan, akik a program szerint készültek egy-egy távra, nagyon sokan kezdtek el idén is velünk futni, ez is egy remek támogató közösség, ahová öröm kapcsolódni, büszke vagyok rá, hogy ide tartozhatok, és edzőként hasznomat veszik és számítanak rám.

Még egy büszkeségem, hogy januártól a Garmin Team tagja lehetek, és bár nem tettem le túl sokat az asztalra, úgy gondolták, hogy én is hozzá tudok tenni a csapathoz a magam módján. Nagyon köszönöm nekik az idei bizalmat, remélem, hogy a következő években is a csapat tagja lehetek, és Garmin órával a csuklómon futhatok.



Hogyan tovább, milyen lesz vajon 2022?

Az biztos, hogy jó lenne a most elkezdett jó szériát folytatni, megtartani a motivációt, jó érzéssel, jókedvvel futni tovább. Az első állomás az Ultrabalaton egyéni lesz, nagyon szeretnék újra célba érni és szalagot szerezni, mert ez 2015 óta nem jött össze.
Szeretnék továbbra is sérülés és fájdalom nélkül futni, ehhez kell a rendszeres erősítés, ami idén inkább kevesebb, mint több sikerrel jött össze. Oda kell figyelnem a futás utáni regenerálódásra, hogy legyen hengerezés, nyújtás, visszatöltés, mert ezek idén sokszor (nagyon sokszor) kimaradtak, ezekre tudatosabban kell koncentrálnom.
Továbbra is cél a család egyensúlyának fenntartása, hogy valahogy mindenre és mindenkire legyen idő, ne csak a mókuskerékben teperjünk. Ez nehéz, de muszáj, hiszen ez az igazi lényeg.

A futás továbbra is központi helyen szerepel az életemben, de az életem többi területére is ugyanilyen hangsúllyal koncentrálok, hiszen így kerek egész minden! Remélhetőleg most már többet nem nullázom le magam, terhességgel és szüléssel biztosan nem, sérüléssel sem szeretném, így tudom tartani és fokozni a már meglévő formámat, és van még 10-15 jó évem a futásban.

Boldog új évet mindenkinek!

12 óra „szeretekfutni” egyéni csúccsal megspékelve

A Balatonfüredi Ultrafutó Fesztivál 12 órás futásán indultam, hogy fél nap alatt annyit fussak, amennyit csak bírok!

 

Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.

Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.

Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!

Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.

Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.

Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.


Fotó: TillasPhoto

A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.

8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.

Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.

A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.

Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.


Fotó: TillasPhoto

Volt sok belső monológom magammal, hogy motiváljam magam, hogy erősítsem magamban a „szeretekfutnit”, száműzzem a negatív gondolatokat, fókuszban maradjak és a haladásra tudjak koncentrálni. 12 órakor becsatlakoztak a mezőnybe a 24 órások, színesítve és frissítve ezzel a mezőnyt, köztük is sok ismerős arc volt, akikkel lehetett picit vicceskedni, összemosolyogni, pár szót váltani futás közben, ezek is mind segítettek abban, hogy tenni tudjam a dolgom, és emlékeztettek arra, hogy miért is vagyok a pályán. Míg másokra figyeltem kicsit, addig sem a gondjaimmal foglalkoztam, amik szerencsére a sok koffein hatására elmúltak, és megint jól tudtam menni. Futottam kicsit Badics Attilával és Blaskó Misivel, Bögi Sanyi bácsival, összemosolyogtunk Vágó Bogival, Jocival és Renivel, megköszöntem a szurkolásokat a sok-sok ismerősnek, Maráz Zsuzsinak, Szabó Gerbre Gábornak, Cseke Lillának, Fűrész Editnek, Vaczkó Zsoltinak, Csécsei Zolinak és csapatának, Zolival pacsiztam, mikor kiállt.

A 6 perces tempót majdnem 6 óráig sikerült tartani, akkor kicsit nyünyögtem, hogy megint fáradtnak érzem magam, és a hátam és a vállam is fáj, Miki kicsit megnyomkodta a derekam, de aztán mentem tovább. Gyűrtem a kilométereket, picit kezdtem unni a pályát, nem volt ingerszegény ugyan, de fejben picit nehéz volt átfogni a 2,3 kilométert, amit egy kör jelentett, nem mindig éreztem, hogy hogy haladok. Megint volt egy pisiszünet, konstatáltam, hogy nem igazán szép a színe a cuccnak, úgyhogy azonnal szóltam Milánnak, hogy többet kell innom, tudjon róla ő is, így minden körben adagolta is belém a vizet. A frissítéssel továbbra sem volt gond, nagyon jó érzékkel sikerült felismernem, mikor mire volt szükségem, mikor kellett az italról átállni a gélre és a vízre, mikor kellett a kóla és a perec, mikor jöhetett újra az ital, és mikor kellett felbontani a végszükség esetére tartogatott Red Bullt. Milán és Miki mindent adtak a kezembe, Milán ha kellett, jött velem kicsit, mondta, hol tartok, hogy állok, jól megyek, hogy a lányok között az első vagyok. A magammal való versenyzés mellett ekkor már eléggé motivált az, hogy ezt a versenyt meg kellene tudnom nyerni, mert még soha nem nyertem összetettben versenyt (nyílt versenyen már lettem első, de ott az összetett nőiben nem lettem volna dobogón sem, ezt nem tekintem győzelemnek).

Fejben néha szétcsúsztam, de csak 1-1 percekre, a lábaimig sosem jutott el a „rosszaság”, mert mindig hamar le tudtam reagálni saját magam, és toltam belül a motivációs mondókámat, meg azt, hogy nekem kell ez a 12 órás egyéni csúcs, és meg is fogom csinálni. Még egyszer megmostam az arcom a fordítónál lévő kis utcai csapnál, mert éreztem, hogy jót fog tenni, és még a sót is lemostam az arcomról. A 118-at nem akartam elengedni, még akkor sem, amikor az órámon 6:10-es lett az átlag – kicsit alul mért a hivatalos eredményhez képest, így tudtam, hogy van egy pici fórom még.
Régen nem tartottam magam jó versenyzőnek, de már többször bebizonyítottam magamnak, hogy ha akarok, akkor az vagyok, és most itt nagyon akartam versenyezni, főleg magammal. Emiatt, hogy magamra és másokra is pszichológiai hadviselést gyakoroljak, igyekeztem minél többet mosolyogni. Sokan nem vették ezt fel, de sokan igen, ment az oda-vissza mosolygás, biccentés, ezek nekem sok erőt adtak. Jó látni, hogy mások is hajtanak és küzdenek magukkal, magukért, a céljukért, még ha nehéz és fáj is. Nekem is fájt, néha belül ordítottam, szinte minden izmomat éreztem, ahogy dolgoznak, nemcsak a lábaim, hanem az egész testem csinálta, amit kell, hogy elérhessem a célom. Tudtam, hogy fog fájni, de azt is, hogy le tudom győzni a fájdalmat. Éreztem, hogy a lábujjaimon vannak hólyagok, egy tuti ki is szakadt, de nem érdekelt, volt már ilyen, és még lesz is. Igyekeztem lendületesen haladni, nem megszakítani a futást a frissítéses gyaloglással, vagy pisijárattal, amíg tudtam, és nem volt rá mindenképp szükség, hogy valamiért lassítsak, nem tettem.

Milán válogatott viccességekkel és mondatokkal szórakoztatott, amikor látta, hogy szükségem van rá, így előjött pl. a „leghosszabb lófasznak is vége van egyszer” (Gabitól tanultuk!), „én vagyok a Fájdalom anyja” (Milcsi nevezte magát nemrég Mr. Pain-nek), meg a „fájdalom elmúlik, a dicsőség megmarad”.
Közben felbukkant Földi Zsu és Gábor is, persze épp akkor ettem valami gyalogolva, Zsu rám is kiabált, hogy nem sétálunk, úgyhogy a hasam megtöltése után kocogtam is tovább, és mikor Zsu a következő körben látott, akkor már tudott is rólam futós fotót készíteni, sőt akkor is, amikor még egyszer felbukkantak a sétányon és szurkoltak.
 
Fotó: Földi Zsu
Milán számolgatott, hogy hogy állok, mennyit és hogy kéne még futnom, de ezeket nem akartam hallani, inkább visszadugtam a fülhallgatómat és benne a Linkin Parkot. Nem akartam magam azzal stresszelni, hogy mennyi van még hátra, meg milyen eredményt fogok elérni, mert még mindig nagyon sokat kellett menni, és egyben nem tudtam még feldolgozni ezt az egészet. Csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobban haladjak, és ne fogyjak el energetikailag. Visszaváltottam a GU Roctane italra, a gélt és a Red Bullt az utolsó 2 órára tartogattam. 9 óránál 88 kilométerrel voltam, próbáltam magam motiválni, hogy most már csak egy 3 órás hétvégi edzés van hátra, és ezt fél lábon is kibírom. Kezdett sötétetni, Milánnal egyeztettük, hogy fejlámpát nem kérek, viszont a hosszú ujjú pólómat készítse elő, mert azt szeretném majd felvenni, és hogy „az éjszaka a barátom” (bár itt a sötét jött még csak, az éjszaka nem, de majdnem ugyanaz). Toltam a futást, ahogy tudtam, voltak benne gyorsabb kilométerek, és volt, hogy belassultam, amikor belassultam, akkor mindig nyomtam valami kis energiát, hogy ne fogyjak el, szerintem soha nem éreztem még ennyire tökéletesen, hogy mikor kell belém valami, mint most, így sikerült fenntartani egy viszonylag állandó energiaszintet. A gondolataimat nem hagytam elkalandozni, fókuszban voltam, és nem szórtam szét a mentális 100 forintomból sem talán csak 1-2-t (de igazából azt sem, mert ugye 1 és 2 forintos már nincsen, haha!). 100 kilométernél hangosan örültem egyet az új PB-mnek, hogy meglett, 10:14 most már a 10:19 helyett, 2017-es Hanka lefutva!

A sötétben is igyekeztem haladni, de fura érzés volt, úgy éreztem, gyorsabban haladok, mint ahogy valójában haladtam, és bár volt világítás a sétányon, egy-egy rövidebb szakaszon sötét volt, ott nagyon kellett figyelnem, hogy hová lépek, mert ha véletlenül elesnék, akkor annyi is a célom elérésének. Szerencsére nem volt gond ezzel, futottam, ahogy bírtam. Az utolsó 2 órára a Linkin Parkot felváltották az egyéb power songjaim, amik sikeresen erőt adtak, na meg a körönként betolt 3-4 korty Red Bull is tette bennem a dolgát ugyanúgy, ahogy az utolsó kólás gél, amit az előzetesen tervezettnél korábban kértem, de pont így volt jó, mert leért, mire kellett.

Fotó: TillasPhoto

Az utolsó 1 órára igyekeztem minden megmaradt erőmet mozgósítani, a fiúk is igyekeztek motiválni, még úgy is, hogy ekkor már nem voltam annyira kedves és nem tudtam érdemben információt befogadni, csak azt tudtam, hogy futnom kell, amennyire gyorsan csak tudok. A 112 kilométert, a korábbi PB-met 11 óra 30 perc körüli idővel futottam meg, itt is kurjongattam egyet, hogy egyéni csúcs, helló, innentől bármi van, legyőztem a 2015-ös önmagamat is. Még volt fél órám, mentem a lehető legjobb eredményért, amit csak ki tudok magamból préselni. Gabi is üzent, hogy a végét fussam meg úgy, ahogy Milán megfutotta az UB utolsó 3 kilométerét (4:30-ban futott, csak úgy megjegyezném, olyat én alapól nem tudok, haha). 6 percen belül mentem, amikor csak tudtam, és még egy kis vicceskedésre is képes voltam, amikor Erős Tibor megelőzött pont az asztalunknál, és mondtam, hogy akkor most beállok szélárnyékba és vele megyek innentől kezdve – természetesen egy métert sem tudtam a tempójában, na, ő tényleg 4:30-ban ment.

Az utolsó fél órában már totálisan kikapcsolt aggyal toltam, csak arra koncentráltam, hogy minél több legyen a kilométer, de közben képes voltam kiszámolni, hogy a végén még bele fog férni teljes kör, nem kell majd kint megvárnom a tört kör mérést. Valóban így is lett, a dudaszó kb. 150 méterrel a kapu után ért. Milánnal, Mikivel és Zsuékkal körülvéve, sírdogálva ünnepeltem meg az eredményemet, ami végül 117,5 kilométer lett. Fél kilométerrel elmaradtam a saját magam által megálmodott eredménytől, de nem vagyok egyáltalán elégedetlen, mert maximálisan kihajtottam magam, ezen a napon ennyi volt bennem.

Korábban szinte minden versenyemen attól féltem, hogy ha kihajtom magam, akkor mi lesz másnap, nekem haza kell mennem a gyerekemhez, hogy fogok róla gondoskodni, ha teljesen szétcsapom magam. Most ez a gondolat egy percig nem volt bennem, pont a gyerekek motiváltak abban, hogy minél keményebb legyek magammal és amit tudok, tegyek meg a jó eredmény érdekében. Meg az is segített, hogy tudom, hogy képes vagyok nagyon jól és gyorsan regenerálódni, és másnap nem négykézláb mászkálok majd közbe-körbe a lakásban. És sikerült, megvan, amiért mentem, futottam egy nagy egyéni csúcsot, visszatettem magam az ultrás mezőnybe, nem mellesleg pedig még meg is nyertem életem első ultraversenyét, ami különösen boldoggá tesz. A teljesítményt akkor is le kellett adnom, ha nem volt erős a női mezőny, de ha meg erősebb lett volna, és esetleg van kivel meccselni, van kire tapadni, van, aki húzott volna, akkor lehet, hogy még jobban tudok menni. A teljes mezőnyben 5. lettem egyébként, tehát 4 férfi futott nálam jobbat.


Fotó: Milán

Mi lett volna, ha nem vagyok totálisan kialvatlan, és nem kell már 3 óránál élesztgetni magam? Mi lett volna, ha rövidebb a pálya, és jobban átfogom fejben, jobban látom a többi futót, az esetleges lekörözéseket? Mi lett volna, ha menet közben láttam volna bármit is az eredményjelzőn? Persze ezt nem fogom megtudni, mi lett volna, ha… és nem is érdekel, mert most boldog vagyok ezzel az eredménnyel, ezzel a 117,5 kilométerrel, amit elértem. Fájt, küzdős volt, de megérte, szerettem érte küzdeni! Belátható közelségben van a 120 kilométer, elérhető, és érzem, hogy meg fogom tudni csinálni valamikor – akkor, amikor azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy meg akarom csinálni. Sok tervem, sok célom van, mindegyiknek eljön a maga ideje. Most tettem végre előre egy nagy lépést, legyőztem önmagamat, a korábbi, fiatalabb, picit pihentebb önmagamat, megküzdöttem a fejemben lakozó démonokkal is, úgy mint a saját kishitűségem, a félelmeim és a negatív gondolataim. Sokkal erősebben voltam jelen mint bármikor máskor, tudtam magam hajtani, a gyengeségeimet a magam javára tudtam fordítani, sokkal jobban bennem volt a futás szeretete, mint korábban bármikor (kivéve a Spartathlonon, az nekem maga volt az örömfutás és örömünnep). Erőt adott a két cuki gyerekem, hogy most már két mosolygós és cuki pupák vár otthon, akiknek megmutathatom az érmeimet, és akik örülnek nekem, amikor hazaérek, és akik vigyáznak, hogy rá ne lépjenek anya bibis lábujjára (ja, nem, persze, hogy azonnal rálépnek).

Szerintem ez egy jó futás lett, egy erős visszatérés, egyéni csúccsal. Most már nem tervezem magam lenullázni többet, sem sérüléssel, sem terhességgel és szüléssel, szeretnék a következő években folyamatosan stabilan futni, stabil teljesítményt nyújtani.
Hiszem, hogy két gyerek után, 37 évesen is lehet erősödni és fejlődni, ehhez tökéletes segítségem van Gabi személyében, aki edzőként és barátként is jól ismer, van egy támogató férjem, és szerető családom, akikre számíthatok, ha frissíteni és bébisintérkedni kell. Hiszem, hogy van helyem a futás világában és az ultrások között, és nagyon szeretek futni akkor is, ha nem mindig könnyű! Itt vagyok megint, és nem megyek innen sehová!

Hősözés. - szubjektív vélemény -


Állandó, folyamatosan visszatérő jelenség a futásban. Hős, aki fut. Hős, aki lefutott egy 10/20/40/100/200 kilométeres versenyt. Spártai hős, aki teljesítette a Spartathlont. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nem értem ezt a hősözést, nem tudok vele azonosulni. Semmi hősiességet nem találok ezekben a teljesítésekben.

A futásban nyújtott teljesítmény szerintem nem hősies, még akkor sem, ha a futó hosszú órákon keresztül futott, küzdött, szenvedett, problémákat oldott meg, felülkerekedett rajtuk. De ez egy választás, saját döntés eredménye.

Miért hős az, aki sportol? Miért hős az, aki lefut egy versenyt, amire készült? Munka, teljesítmény, áldozat van mögötte. De nem ettől még nem hősies.

És pláne miért hős az, aki lázasan/antibiotikummal megtömve/betegség miatt totál legyengülve/törött bordával stb., felelőtlenül, az egészségére nem gondolva, önmagát túlvállalva teljesít valamit? Ha szerencséje van, akkor (amellett, hogy beért a célba) nem szenved maradandó károsodást, futhat majd tovább, és lehet újra hős. De talán inkább ne legyen az, és ne legyen követendő példa. Ne ez legyen már a normális.

Mindenki azt csinál magával, amit akar, úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja, de ne dicsérjük és bátorítsuk ezeket az embereket, mintha az lenne a természetes, hogy betegen, felkészületlenül, szar állapotban versenyre megyünk! Ez minden, csak nem hősies.

Egyszer futottam sérülten versenyen, utána meg is kaptam a magamét, hogy rossz példát mutatok. Nem is mentegettem magam, tudtam, hogy ezt így nem szabad, le is írtam, és nem vertem a mellem, hogy mekkora király vagyok. Viszont azzal, amit csináltam, nem veszélyeztettem a saját hosszú távú egészségemet.

Mostanában egyre több embernél látom/olvasom, hogy betegen megy versenyre, aztán kapja a dicsérő, hősöző kommenteket, büszkén, örömmel fogadja őket, nem utasítja vissza, hanem megerősítve érzi saját magát, hogy milyen jól csinálta. Hát szerintem nem csinálta jól.
Ne erősítsük egymásban azt, hogy ez a normális, hogy ettől lesz valaki menő futó, hogy betegen odaáll versenyezni.

Egy hős nem magáért küzd. A futást és a versenyeket viszont magunkért csináljuk, magunkkal és magunkért küzdünk, de sokan látják a teljesítményt – a jót és a rosszat egyaránt. De szerintem nem jó, ha a rossz példa lesz a normális.

Nekem a hős a tűzoltó, aki bemegy az égő házba embereket menteni, hős az orvos, aki életmentő műtétet hajt végre, hős a fogyatékos gyerekét gondozó szülő vagy a segítő tanár.
A futó nem hős, a felelőtlen futó pláne nem az.

Amit leromboltál, építsd újra...

Az Ultrabalaton "benemfejezés" óta nagyon sok dolog történt velem, röviden elmesélem, mi a helyzet most.

 

Az Ultrabalaton kiszállás nem érintett túl jól, de már előre tudtam, hogy ez benne van a pakliban, két egészséges lábbal is nehéz egy 221 kilométeres ultra teljesítése, egy és egyharmad lábbal meg még nehezebb. Azóta is azt gondolom, hogy amit tudtam, megtettem, kihoztam magamból és a helyzetből a maximumot, nincs miért szégyenkeznem. Mindezek ellenére azóta sokszor lejátszottam magamban, hogy mi lett volna, ha... mit csinálhattam volna másképp, mikor lehettem volna esetleg egy kicsit keményebb. Fáj, hogy nem sikerült célba érnem, ez akkor is egy DNF, és x év múlva senki nem fog arra emlékezni, hogy milyen körülmények voltak és mi történt, csak az lesz ott, hogy nem értem célba. És hiába van két teljesítésem, ha a legutóbbi két indulásom sikertelen volt, egál ugyan, de mégsem, inkább a félig üres pohár helyzete áll fenn a félig tele helyett. No de mindegy, a Balaton még ott lesz sokáig, ha akarok, mehetek újra. Most nyaraltunk a Badacsonyban, és futottam Szigliget felé, meg a Római úton is, és rájöttem, hogy igazából szeretek ott futni.

A lábamat az UB után három teljes hétig pihentettem. Az első 3-4 napon jólesett a pihenés, azért mégiscsak futottam 180 km-t, ezt ki kellett aludni-pihenni. Utána már eléggé mehetnékem volt, de rákényszerítettem magamra a nemfutást, és max. csak erősítgettem kicsit. Utálom a nullás heteket, de muszáj volt. Június első hetében mentem először futni, egy nagyon óvatos 3 kilométerrel kezdtem. A lábam nem fájt, de hülyén léptem, nem mertem ráterhelni a jobb lábamra, féltettem, de a következő futásokon már éreztem, hogy rendben lesz. Mennyiségre nem futottam sokat, és a minőség is hagy némi kívánnivalót maga után, mert lassú vagyok, nehézkes, és nem is estek annyira jól a testemnek a futások, de a lelkemnek kellett, hogy újra mehessek. Szépen lassan, óvatosan, fokozatosan haladok előre, edzéstervem most nincs, de így teher nélkül rakhatom össze újra magam. Vettem egy új pulzuspántot, és bár nem akarok PK-val futni, de azért most mérem a pulzusom, hogy ez is segítse a visszatérésemet.

Közben persze kaptam levelet, hogy mehetek a Spartathlonra, ettől kissé kiborultam, hogy nem igaz, hogy megint ez van, mint 2016-ban, de aztán az eszem meggyőzte a szívemet, hogy idén itthon kell maradnom. Nem lehet úgy felkészülni egy ilyen futásra, hogy versenyt futok az idővel és erőltetem az edzéseket, veszélyeztetve ezzel a tökéletes felépülést. Lehet, hogy sikerült volna, de lehet, hogy nem. A meleg eleve nehezíti a visszatérésemet, ha rendesen edzésben lennék, akkor is gyengítené a teljesítményem, de így, hogy kihagytam heteket, még nehezebb. Most arra látok esélyt, hogy őszre vissza tudom magam szépen építeni egy viszonylag normális formáig, aztán keresek valami motiváló versenyt. És úgyis tudom, hogy megyek még Spártába, dolgom van még ott.

57026373_1069217263286261_1305180410237419520_o.jpg


Munka fronton nagyon jól alakulnak a dolgaim, elkezdtem a Gyerünk, anyukám! közösségnek dolgozni, én lettem a futóedzőjük, szeptembertől 3 szinten indítunk futóprogramokat az anyukák számára. Ez nagyon nagy kihívás, de örömmel csinálom, nagyon bízom benne, hogy pozitív lesz a fogadtatás, és jó dolgokat csinálunk majd. Ezen kívül tartalmakat is készítek nekik, így az újságírói vénámat is kamatoztathatom.

A HOKA-GU-Teva vonal is dübörög, ott is van teendő, ezeket a feladatokat is igyekszem jól csinálni, amennyire tudom.

Ami picit bosszant, hogy amikor a munkában szenvedtem, jó volt a futás, amikor meg végre jó a munkám is, a futás szaródott el - pedig olyan jó lett volna, ha most minden egyszerre klappol. De bízom benne, hogy lesz majd olyan hamarosan, amikor minden rendben van és összeáll. Szerintem megérdemelném!

És volt még egy jó nagy projektem, ami időközben sikerrel zárult. Befejeztem a sulit, sikeresen levizsgáztam, így atlétika sportedző lettem. Ezzel egy régi álmom vált valóra, mert már nagyon régóta szerettem volna edzői végzettséget, ezért csináltam a Thor képzést is tavaly, így most már kétféle edzői papírosom is van - és mellé azért tudásom is. Nagyon örülök neki, és nagyon szeretném is használni ezt a fajta tudásomat, szeretnék futókkal dolgozni, segíteni nekik a felkészülésben, a Gyerünk, anyukám! edzőség mellett egyéni tanítványokkal is szívesen foglalkoznék. Tudom, hogy most már mindenki IS futóedző, de bízom benne, hogy lesznek olyan emberek, akik engem szeretnének majd edzőjüknek, mert úgy gondolják, én tudok nekik a legjobban segíteni a céljaik elérésében.

Mi jön most? Építkezés, erre szánom a nyarat. Az iskolai szünet miatt össze-vissza tudom majd valószínűleg megoldani a futást, de most ez van, az legyen a legnagyobb bajom az életben, hogy a kisfiammal együtt tölthetem a nyarat, itthonról dolgozva.
Jövő héten 4 napra edzőtáborba megyünk a Gizionokkal Bernecebarátiba, ahol tavaly is voltunk, itt remélhetőleg tudok majd valamiféle normális edzésmunkát végezni, ami "visszarak a pályára". Tudom, hogy vissza tudok térni sérülés, kihagyás után, elég sokszor megcsináltam már. Úgy látszik, én úgy működöm, hogy amit felépítek, azt lerombolom, hogy aztán újrakezdhessem az építkezést. De szeretek építkezni, csak az előző építményem mindig legyen kicsit jobb az előzőnél!

 

This is Sparta - de nem most

Ezt a versenyt most határozatlan időre elnapolom. Majd máskor.

 

Bár a várólistáról bekerültem az indulásra jogosultak közé, de hosszas gondolkodás, mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel, és idén nem indulok a Spartathlonon.

Bár a szívem azt mondta és mondja most is, hogy menjek, a (nem mindig) józan eszemre hallgattam, és visszamondtam a nevezést. Az Ultrabalaton előtt begyűjtött vádlisérülésem lassabban javult a vártál, és bár tudok vele futni, még érzékeny, és ezért nem merem túlságosan terhelni. Sok maradt ki a rendes edzésekből, így pedig nincs értelme nekimenni egy kemény Spartathlon felkészülésnek, magának a versenynek meg főleg nincs.

cel1.jpg

Lehet, hogy meg tudnám csinálni, de nem kockáztatnám azt, hogy esetleg nem sikerül a saját mércém szerint tisztességesen felkészülni, és ezzel veszélyeztetném a célba érkezést. Ez az a verseny, amin nem játszanék orosz rulettet, erről a versenyről én nem akarok kiszállni, ez az a verseny, amire csak úgy akarok legközelebb odamenni, hogy tökéletes fizikai és lelkiállapotban vagyok.
2017-ben így mentem oda, és legközelebb is így fogok. Most a fejem, szívem, lelkem rendben van, és vinnének, de a testem nem 100 százalékos.

Hiszem, hogy a Spartathlon megvár, és újra megkapom majd tőle azt az érzést, amiért egyébként vissza akarok menni.

Szóval egy darabig még várnotok kell a következő ilyen fotóra, kénytelenek lesztek még ezt nézegetni addig, míg eljön az a nap, hogy megint lábat tapizok.

Orosz rulett – Ultrabalaton 4.0

A teljEz volt a negyedik Ultrabalaton, aminek egyedül mentem neki. Nem sikerült teljesíteni, és nagyon sok érzés kavarog most bennem, mit hogyan kellett volna csinálni, de nem vagyok elégedetlen, vagy a „megengedettnél” szomorúbb. Mindent megtettem, amit megtehettem.

Előzmények
Decemberben kezdem el úgy igazából rendesen futni, januártól pedig jött az igazi kemény edzésmunka. Azt gondolom, hogy derekasan legyűrtem az egész alapozást, és sikerült magam visszahozni arra a szintre, amin 2017-ben voltam. Csináltam, akartam, erősödtem, fejlődtem. Közben iskolába jártam (járok), küzdöttem a munkahelyemen, meg az alvásgondokkal, de a futás volt az, ami egyben tartott, amibe kapaszkodtam, ami segített embernek maradni. Nehéz volt, de én voltam az erősebb. A 6 órás egész jól sikerült, bizakodó voltam. Aztán felmondtam, és ezzel átszakadtak az addigi gátak. Fizikailag jobban lettem, kisimultam, kezdett helyreállni a testem, elkezdtem újra rendesen aludni, éreztem, ahogy összerakom magam. Úgy tűnt, minden adott végre ahhoz, hogy úgy állhassak oda az Ultrabalaton rajtjához, hogy minden oké, és csúcsformában vagyok. Kísérőt is sikerült találni, aki vállalta, hogy végig jön velem, ráadásul nem is akárkit, hiszen Máté volt az elmúlt két UB versenyigazgatója. Bejelentkeztem a Sportkontrollba is infúziós terápiára, hogy minél jobban feltöltsem magam vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal, és ne legyek lepukkant – nagyon tudom ajánlani, hatékony, segít, érdemes!

Aztán jött egy vádligörcs. Egy pihenőnap reggelén felkeltem, és éreztem, hogy van egy nagy görcs a jobb vádlimban a csont mellett. Kicsit masszíroztam, bekentem, éreztem, hogy lazul, oké, jól van, ez semmi, gondoltam, nincs itt semmi látnivaló, gyerünk tovább. A hét további edzéseit lefutottam, de a vádlim össze-vissza húzódott. Az egyik edzést ki is hagytam, mentem Kriszhez masszázsra, aki szuperjól rendbe tette, így a hét hátra lévő edzéseit, köztük egy hosszabbat szépen és gond nélkül le tudtam futni. Végig éreztem, hogy nem százas a lábam, de nem lett rosszabb attól, hogy futottam vele. Viszont ekkor döntöttem el, hogy akkor most pihenő, muszáj, a felkészülés megvolt rendben, most jöhet a rápihenés. Közben kezelgettem a lábam, voltam plusz masszázson, de nem javult, mondjuk rosszabb sem lett. Óvatosan futottam vele egyszer-kétszer, ha bemelegedett, jobb lett, de néha ki akart alólam menni a lábam, ez nem volt jó érzés. Próbáltam magam nem nagyon idegesíteni, de persze erősen befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezzel a lábbal hogy merjek nekivágni egy 221 kilométeres versenynek. Az UB hetében hétfőn eléggé kivoltam, írtam Gabinak, hogy beszéljünk mindenképpen, átbeszéltük, amit kellett, ettől egy kicsit megnyugodtam. Másnap pedig úgy döntöttem, hogy elballagok a kerületi rendelőbe a traumatológiára, hátha. A doktorbácsi jó fej volt, megtapogatta a lábam, mondta, hogy nagyon feszes a vádlim, ez lehet a gond, írt fel gyógyszert, de mivel a trombózist sem lehet kizárni, jó lenne, ha átmennék a Honvédba a sürgősségire, és csak utána szednék be bármit. Úgyhogy átmentem oda, szerencsére viszonylag gyorsan végeztem. A trombózist kizárták, az ottani orvos (akiről közben kiderült, hogy szintén futó) pedig addig nézegette a lábam és kérdezgetett, hogy mi fáj, hol fáj, hogy megtalálta a problémaforrást: részleges szakadás az egyik izomban. Csodás. Mondta, hogy ez bizony szakadhat, úgyhogy jó lenne pihenni, de érti, hogy én most mire készülök.

Ahogy megvolt a diagnózis, megnyugodtam. Tudtam, hogy mi a gond, mi lehet a következmény, és mit fogok tenni. Indulok. Igen, barom állatság, idiótaság, nem lenne szabad, és ha ezt mástól hallom, akkor hülyének titulálom. Magamat is annak tituláltam, de tudtam, hogy meg kell próbálnom, menni, futni, amíg tudok, mert sokkal rosszabb lenne meg sem próbálni, mint mondjuk kiszállni. Jól ismerem magam, tudom, mit bírok. Nem híreszteltem, hogy mi van velem, csak pár ember tudta, azok, akiknek tudniuk kellett. Szedtem a gyógyszert, kenegettem a lábam, vettem kineziotape-et, hogy jól meg tudjam ragasztani a lábam, rögzítve legyen, hátha ez segít a tényleges szakadást elkerülni. Összeraktam mindent a frissítéshez, a ruháimat, és fejben is igyekeztem készülni. Arra fókuszáltam, hogy célba fogok érni – hiszen máshogy nem is szabad odaállni egy verseny rajtjához, hiszen ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? Elhittem, akartam, hogy sikerüljön, de tudtam, hogy lehet rossz a vége is.

A teljes bejegyzéshez kattints ide!

6 órás ultratámadás, avagy újra a pályán, 321. fejezet

A 2017-es Spartathlon óta nem futottam ultrát - lassan másfél éve. Jó régen volt. Tavaly a leghosszabb távom egy maraton volt, az is borzalmasan sikerült, ezen kívül mindössze 2 másik versenyen indultam, két mátrai terepfutáson. Kellett már egy aszfaltos, ami ultra is - így amikor megláttam a szekszárdi 6 órás versenykiírást, kb. el is dőlt, hogy ott a helyem. Jó a tavaszt versennyel indítani, és a 6 óra egészen jó választásnak tűnt. Szekszárdon még sosem voltam, Márkus Öcsi által szervezett versenyen sem, de mivel csak jókat hallottam Öcsiékről, így biztos voltam benne, hogy a Sixárd 6 órás is jó lesz.

Az edzéseim januárban és februárban egészen jól mentek, bizakodó voltam. Egyetlen aggasztó dolog volt, az emésztésem, a verseny hetében ugyanis mindenféle okok miatt ment a hasam, hajnalonként arra ébredtem, hogy görcsölök, és bár mindenféle praktikát bevetettem a jobbulás érdekében, csak átmenetileg javult a helyzet. A verseny reggelén is éreztem, hogy nem százas a hasam, de igyekeztem ettől függetleníteni magam és amennyire lehet, rendezni a helyzetet.

53429851_960417144152497_182789483085692928_o.jpg

Kissé feszülő hassal, de lelkesen és motiváltan vágtam neki reggel 9-kor a szekszárdi városközpontban kijelölt 1 kilométeres körnek. Nagyon régen voltam utoljára körözősön, és eddig mindig elrontottam valamit a frissítésben - most az volt a terv, hogy életemben először ezt nem teszem meg. Anita vállalta, hogy frissít minket, az összekészített dobozomba beraktam az elmúlt két hónapban tesztelt és bevált GU cuccokat - Roctane italpor, Roctane és sima gél -, mellé egy citromos kólát, egy kókuszos Red Bullt, és egy kis papírkára leírtam, hogy mit tervezek. Nem volt semmi extra, a Spartathlonon bevált 1 gél óránként, és a 2-3 kilométerenkénti iszogatás - ehhez kellett Anitának adogatnia a kulacsomat, meg a géleket a kezembe nyomnia. Vizet és egyebet a frissítőasztalról terveztem venni.

Motivációban nem volt hiányom, jó zenéket bekészítve zenehallgatós futást terveztem. A rajt után próbáltam nem nagyon nyargalni, de nagyon vittek a lábaim, és nem tudtam magam annyira visszafogni, mint amennyire lehet, hogy kellett volna. Az első három óra szinte eseménytelenül telt, 5:20-5:25-ös átlaggal haladtam, bár a hasam görcsölgetett, de jól mentem, a frissítésem rendben volt, ettem-ittam, Anita tökéletesen adagolt mindent, még a géleket is olyan ízsorrendben kaptam, ahogy azt elgondoltam.

A teljes blogbejegyzéshez kattints ide: www.futnimentem.hu

 

Sok futás, időzsonglőrködés, célok és tervek

Eltelt két hónap az évből, én pedig még egy sort sem írtam arról, hogy milyen volt eddig 2019, pedig bőven voltak történések - szerencsére jók, és szeretném, hogy ez így is maradjon.

 

A tavalyi feledhető év után idén mindenképpen változtatni akartam a dolgaimon, nemcsak a futás tekintetében, hanem más vonalon is, bár ezek is nagyban kapcsolódnak a futáshoz. Sok mindent vettem a nyakamba, de úgy érzem, hogy ezek a vállalások kizárólag előre vittek eddig, még akkor is, ha néha nehéz. De én akartam, csinálom - ha játszunk, akkor játszunk nagyban!

A teljes bejegyzést megtalálod a www.futnimentem.hu oldalon.

süti beállítások módosítása