Röviden és tömören a lényeg annyi, hogy 4 óra 9 percnyi, 40 kilométernyi futás után kiszálltam a Suhanj!6 6 órás versenyről. Életemben először adtam fel versenyt. Hogy ez megtörtént, annak sok oka van, amik valószínűleg egymást generálták. Ettől függetlenül nem vagyok szomorú, nem érzem pofonnak ezt a feladást, én magam döntöttem róla észérveket felsorakoztatva. Úgy érzem, ez volt a helyes döntés, és sokat tanulhatok ebből a számomra teljesen új helyzetből.

Ha hosszabban szeretném elemezni a dolgokat, hosszú hetekre előre kell visszanyúlnom. Ha jól számolom, 6 héttel ezelőtt kezdtem el újra dolgozni, emiatt sok mindenen változtatnom kellett, a futásaimon is, elsősorban azok időpontján. 5-kor kelek, fél 6-kor megyek futni reggel, munka előtt, ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Az első hét gyötrelmes volt, a második és a harmadik már jó, jól is ment a futás, simán megcsináltam mindent, amiket Gabi kért, mentek a tempófutások, gyorsultam. A negyedik héten valami megváltozott, a lábaim hatalmas betontömbökké változtak, nehezen ment a futás, fáradt voltam, szenvedtem, rosszul éreztem magam. Amikor nem futottam, akkor nagy kedvem lett volna menni, de amikor elindultam edzeni, kb. 2 kilométer után vissza akartam fordulni, vagy legalább lefeküdni egy bokorba pihenni. Ennek ellenére megfutottam az edzéseket, ahogy tudtam, legfeljebb a hétvégi hosszú futást rövidítettem le. Az ötödik hét hasonlóan telt. Féltem, aggódtam, hogy így mi lesz velem a Suhanj!6-on, ahol szerettem volna végre egy 60+-os eredményt elérni, hiszen az idei évem alapján erre képes vagyok. A lelkem mélyén örültem, hogy a kecskeméti 12 órás OB-ra nem neveztem, bár a szívem nagyon fájt, amikor a pálya szélén állva néztem a futótársakat. Bíztam benne, hogy a Suhanjra helyre tudom magam pofozni. Úgy látszik, most jött ki rajtam az éves fáradtság, a sok, számomra hosszú verseny, a sok edzés. (Tavaly összesen futottam 2700 km-t, most meg már 2200-nál tartok.)

Gabi, a "szenvedésemet" látva mondta, hogy talán jobb lenne, ha kihagynám ezt a versenyt, mint hogy leamortizáljam magam a szeptemberi 12 órás verseny előtt. De hát erre nem voltam hajlandó, csak arra, hogy edzésnek fogom fel, és ha gond van, akkor kiállok. Persze reméltem, hogy erre nem kerül sor, de ezzel a megbeszélt taktikával vágtam neki a versenynek.

Egy éjszakai verseny, főleg olyan éjszakai, ami előtt az ember nem futja át a napot, mindig okozhat meglepetéseket. Nehéz előtte rendesen pihenni, nehéz eldönteni, mit egyen az ember és mit nem, és hát a bioritmus mellett az emésztést is eléggé össze tudja zavarni az éjszakai ébrenlét. Nekem is ez lett a vesztem.

Dórival, Zolival és Bogival utaztam ki Szigetmonostorra, Milán és Milcsi otthon maradtak éjszakára. Dóri vállalta, hogy segít a frissítésben - igazán megtisztelőnek éreztem, hogy egy 12 órás OB-2. gondoskodik majd rólam, még akkor is, ha egyébként a barátnőm. :)
Indulás előtt kb. 3 órán keresztül jártam a wc-re, próbáltam megszabadulni a hasamban felgyülemlett dolgoktól, sajnos, sikertelenül. Ezt a próbálkozást a helyszínen is folytattam, összesen 3 alkalommal látogattam meg a toi-toit, szintén eredmény nélkül. Tudom, úrinő erről nem beszél, de innentől kezdve ez a dolog határozta meg a versenyemet. Mivel ki semmi nem jött, úgy döntöttem, hogy akkor próbálom benttartani, bevettem hát egy Immodiumot (amit idén már egyetlen versenyen sem használtam), hogy hátha segít megakadályozni a "kitörést".

Éjfélkor elrajtoltunk, és már az első pár száz méteren éreztem, hogy jólesik a futás, nyoma sem volt a lábaimra addig jellemző ólmos fáradtságnak, könnyűnek éreztem magam, és még lelkes is voltam. Igyekeztem felvenni egy kényelmes, tartható tempót, és mentem. Az első két órában Nicol és Tandi csapattársaként is futottam, mivel Bocsi kiesett a csapatból, engem kértek meg, hogy ugorjak be helyette, amit örömmel vállaltam.

A lábaim mentek, jól éreztem magam, közben figyeltem a többi futót, előzgettem, engem előzgettek, teltek-múltak a körök. Egyetlen dolog zavart, méghozzá az, hogy csak az egyik fülünkben lehetett zenét hallgatni a szabályok szerint, így viszont nem tudtam teljesen magamba mélyedve futni, ahogy szerettem volna, valahogy nem ment a külső dolgoktól való elvonatkoztatás. Folyamatosan igyekeztem inni, 1,5 óra után kértem gélt Dóritól a tervezettnek megfelelően. Úgy 17-18 km környékén éreztem, hogy picit megmozdultak a beleim, és mégis kikívánkozna belőlem a tartalom. Mivel 2 óra futást vállaltam a csapatban, úgy döntöttem, hogy addig mindenképp próbálom eltolni a wc-látogatást, hogy a csapat idejét ne húzzam vele, és hátha addig meg is nyugszik odabent minden. Hol jobb volt, hol rosszabb, mindenesetre nem tekeredtek meg annyira a dolgok, hogy azonnal a kék bódék valamelyikébe be kelljen rontanom. A váltás körében azonban már erősen sietnem kellett, átadtam a chipet Nicole-nak, és robogtam a toi-toi-ba. Szerencsére gyorsan sikerült elintézni az elintéznivalót, jelentősen megkönnyebbültem.

Az "ücsörgés" azonban eléggé megzavarta a lábaimat és a fejemet is: alig tudtam újra futómozgásba lendülni, nehezen mentek a lábaim, és iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam felvenni a tempót, és összeszedni magam, de kellett 1-2 km, mire ez sikerült. Közben pedig elkezdett görcsölni a gyomrom. Mit ne mondjak, örültem. Igyekeztem ezen is túllendülni, hol jobb, hol rosszabb volt a gyomrom, de azért tudtam haladni. A bevett magnézium egy kicsit javított a helyzeten. A 32. km-nél azonban jött a krach, olyan szinten elkezdtek csavarodni a beleim, hogy kedvem lett volna azonnal beugrani egy bokorba. Hogy jobb legyen, bele-belesétáltam, majd robogtam Dórihoz, kértem a nedves törlőkendőt, és mentem be a toi-toi-ba. Ott biztosan elidőztem 5-6 percet, bár egy örökkévalóságnak tűnt. Közben azon gondolkodtam, hogy valóban imbolyog-e velem a bódé, és beborulok-e a Dunába, vagy sem - szerencsére nem borultam be, és mikor a mellettem lévő wc-be bement valaki, akkor még jobban mozgott a "doboz", szóval nem hallucináltam.

A jelentős megkönnyebbülés után próbáltam folytatni a futást, de egyre erősödött bennem a gondolat, hogy ezt a versenyt én nem fogok végigcsinálni. A tempóm jelentősen visszaesett, futottam ugyan, de elengedtem azt a 60+-t, ami azért a lelkem mélyén még bennem volt, tudtam, hogy ebből már jó eredmény nem lesz. Átgondoltam, hogy van-e értelme végigfutni, menni mondjuk 55-56 km-t, végigfutni az éjszakát háborgó gyomorral és belekkel, elfáradni, ezzel késleltetni a regenerációt. Arra jutottam, hogy nincs, csak addig érdemes mennem, míg azt érzem, van edzésértéke ennek a futásnak, és nem csap át egy nagy szenvedésbe az egész. Enni nem tudtam, erőtlennek éreztem magam, inni csak vizet kívántam, de attól is nagyokat büfögtem, egyre kevésbé éreztem komfortosan magam. Közben csatlakoztam Vincához és Nicolhoz, velük dumálva kicsit jobb volt a helyzet, elterelték a figyelmem a kellemetlenségekről, de nem annyira, hogy a folytatás mellett döntsek. Szóltam Dórinak is, hogy ki fogok állni, próbált ugyan segíteni, kérdezte, mit adjon, mit segítsen, de a gyomrát és a bélrendszerét nem tudta volna kölcsönadni. Úgy határoztam, hogy 4 óránál kiállok, majd végül 40 kilométerben határoztam meg a befejezést. 4 óra 9 percnél el is értem a 40-et, ott megálltam, és lesétáltam a gátról. Toi-toi látogatás után elmentem mosakodni, átöltöztem, majd elfoglaltam a frissítőasztalunknál lévő egyik széket, és szurkoltam a többieknek.

Azt hittem, rosszabb érzés lesz kiszállni egy versenyről, és a végére meg fogom bánni, hogy feladtam, de nem lett így. Úgy érzem, hogy okos döntést hoztam, a számomra megfelelőt, főként a további versenyeim érdekében. Nem lett volna értelme végigküzdeni a maradék két órát. Tudom, hogy ha kell, akkor tudok küzdeni, de idén elég sok küzdelemben volt már részem, most kedvem sem volt hozzá. A 6 óra elég rövid táv ahhoz, hogy ne legyen idő arra, hogy megvárjam, hogy jobban leszek. 12 vagy 24 órán belefér egy-két kör séta, egy-egy hosszabb wc-zés, hányás, feltámadás, ott türelmesebb tudok lenni magammal, és jobban ki tudom várni, hogy túllendüljek egy-egy nehézségen. Itt most ezzel nem akartam foglalkozni, és azt gondolom, jól döntöttem. Úgy tudtam befejezni ezt a versenyt, hogy végül egy egész jó hosszú edzés kerekedett belőle, nem vertem szét a lábaimat, nem sérültem le, nem fáj semmim, és emiatt remélhetőleg könnyebben kipihenem magam. És azt is meg kellett tapasztalnom, milyen érzés a feladás, és meg kellett tudnom, hogy nekem sem sikerülhet minden. Ebből is tanulok, ettől is fejlődöm - én legalábbis így gondolom.

A következő négy hétben a budapesti 12 órás OptiVita állomásra készülök, szeretném végigfutni a versenyt, annak pedig örülni fogok, ha valamilyen szép eredményt érek majd el magamhoz képest. Nagy elvárásaim nincsenek, hiszen életem legnehezebb futóévét csinálom éppen, a nagy álmom már megvalósult, innen már minden újabb siker és eredmény ajándék.