Ezt a versenyt most határozatlan időre elnapolom. Majd máskor.

Bár a várólistáról bekerültem az indulásra jogosultak közé, de hosszas gondolkodás, mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel, és idén nem indulok a Spartathlonon.

Bár a szívem azt mondta és mondja most is, hogy menjek, a (nem mindig) józan eszemre hallgattam, és visszamondtam a nevezést. Az Ultrabalaton előtt begyűjtött vádlisérülésem lassabban javult a vártál, és bár tudok vele futni, még érzékeny, és ezért nem merem túlságosan terhelni. Sok maradt ki a rendes edzésekből, így pedig nincs értelme nekimenni egy kemény Spartathlon felkészülésnek, magának a versenynek meg főleg nincs.

Lehet, hogy meg tudnám csinálni, de nem kockáztatnám azt, hogy esetleg nem sikerül a saját mércém szerint tisztességesen felkészülni, és ezzel veszélyeztetném a célba érkezést. Ez az a verseny, amin nem játszanék orosz rulettet, erről a versenyről én nem akarok kiszállni, ez az a verseny, amire csak úgy akarok legközelebb odamenni, hogy tökéletes fizikai és lelkiállapotban vagyok.
2017-ben így mentem oda, és legközelebb is így fogok. Most a fejem, szívem, lelkem rendben van, és vinnének, de a testem nem 100 százalékos.

Hiszem, hogy a Spartathlon megvár, és újra megkapom majd tőle azt az érzést, amiért egyébként vissza akarok menni.

Szóval egy darabig még várnotok kell a következő ilyen fotóra, kénytelenek lesztek még ezt nézegetni addig, míg eljön az a nap, hogy megint lábat tapizok.