"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Három az ultrabalatoni igazság

Az Ultrabalaton az egyik kedvenc versenyem, akármi is történt ott velem eddig, valahogy mindig visszavágyok. Az újra ide vezető út állomásairól az elmúlt egy évben írtam folyamatosan, de nagy vonalakban a lényeg: tavaly áprilisban kezdtem el újra Gabi vezetésével, edzésterv alapján célirányosan készülni – akkor még nem tudtam, mire, az volt biztos, hogy ultrára. Folyamatosan mentek a heti 70-90 km-es hetek, volt rövidebb is, meg hosszabb is, mikor hogy jött ki a lépés. A tavaly nyáron végigszenvedett Ultra Lupa 50 km volt az első verseny, aztán ősszel jött a 12 órás, ahol szép egyéni csúcsot futottam, és ahol elhittem, hogy amit gondolok, hogy képes vagyok rá, arra képes is vagyok. Hogy nem kell félnem semmitől, magamtól sem, mert egészen stabil és erős tudok lenni. Amikor nyitott a nevezés, beneveztem az UB-ra, hogy ismét nekimenjek, hogy végre meglegyen a 3. teljesítésem. Kétszer sikerült, kétszer nem, az utolsó teljesítésem 2015-ben volt, nagyon régen… a két feladás pedig néhanapján még kísértett, főleg a 2019-es. De valahogy éreztem, hogy most menni fog.

A téli alapozás szépen, jó formában indult, aztán február elején megreccsentem. Egyrészt szenvedtem az egyik farizmommal, amit erősítés közben meghúztam, másrészt pedig elképesztő kedvetlenség, gyengeség és kínlódás vette kezdetét, aminek nem tudtam megtalálni az okát. Mindenesetre végighúztam magam szinte az összes edzésemen, küzdöttem, és reméltem, hogy egyszer csak visszaáll a normális kerékvágás, és nem egy nyugdíjas csiga tempójában szenvedek extra magas pulzussal. Az Omszki-tónál futott 50 km elég biztatóan sikerült, ott éreztem, hogy van remény, addigra nagyrészt helyrejött a farizmom is, és bár nem volt könnyed a futás, de oda tudtam tenni magam úgy, hogy aztán nem jöttem ki belőle rosszul.

Aztán jött egy fordulat, végre. Egy szombat-vasárnap tartó durva migrénes roham utáni hétfőn végre olyat futottam megint, mint utoljára januárban: jót! Mentek a lábaim, rendeződött a pulzus, olyan könnyedén és lazán futottam, hogy nem is értettem, mi van, és aztán innentől kezdve minden edzés egy csoda lett, feladatos edzéseken olyan tempókkal, hogy magam sem értettem! Mintha visszakapcsoltak volna rajtam valamit, vagy visszaraktak volna töltőre. Nem tudom, mi történt, de a legjobbkor jött: addig sem kételkedtem magamban, de onnantól kezdve teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. Pont időben!

Összeálltam én is, összeállt a felszerelés, a segítő csapat, minden egyben volt, jöhetett az UB, és vártam is nagyon. A siker érdekében még voltam masszázson Krisznél (1 évnyi kihagyás után újra járok rendszeresen, és kell is nagyon), és a Sportkontrollban Breyer Helga doktornő kotyvasztott nekem varázskoktélt, amit infúzió formájában belém toltak, hogy teljesen fel legyek töltve vitaminokkal, ásványi anyagokkal, aminosavakkal. Jól voltam és bizakodó voltam, egy jót akartam futni, az eddigi legjobb UB-mat.

Csütörtökön délelőtt érkezett Anya és Miki, bepakoltunk, a gyerekeket itthon hagytuk Anyával, mi pedig Milánnal és Mikivel célba vettük Balatonfüredet. A versenyközpontban felvettem a rajtszámot, vettünk még géleket, bandáztunk a Hoka standnál Karcsival, majd sikerült szépen összegyűlni a Hanka Teames futóimmal, Mónival, Palival, Gáborral és a kísérőikkel, és még Sándor Mónival is összefutottunk. Aztán jött Gabi és Zsu, meg Laciék, a Gizonok is gyülekeztek szépen. A közösségi élet-élés után mentünk a szállásra, gyorsan átbeszéltük, hogy mit hová pakoltam a táskámban, hogy a fiúk megtalálják, hogyan menjen a frissítés, kb. milyen időközönként találkozzunk, majd lepihentünk. Nem mondom, hogy nagyon jól aludtam, de azért aludtam, kicsit fura volt, hogy senki nem hív éjszaka, hogy „anya, anya” – most hagytuk először éjszakára otthon úgy Mirust, hogy nem voltunk otthon, de szuperjól elvoltak, úgyhogy minden oké volt. Én előre megbeszéltem magammal, hogy én most futni jöttem, erre az időre nem leszek az az anya, aki a gyerekein gondolkodik, jó kezekben vannak, és ha gond van, a mama megoldja. A fiúk kapták a híreket, én pedig arra koncentráltam, hogy minél előbb beérjek a célba, és akkor előbb hazamehetek hozzájuk.

Fogjuk rá, hogy frissen ébredtem, felöltöztem, felaggattam magamra minden szükséges kiegészítőt, bepakoltam a mellénybe – Milán Salomon mellényével indultam, de az enyém is ott volt tartaléknak, ha kellene – , majd irány a rajt. Karomra csatoltam a Garmin Endurot, ami simán bírja végig és szép tracket csinál (a pulzuspántot sikeresen otthon felejtettem, de sebaj, mert így kimaradt a mell alatti hegtetkó gyártás).

Összeálltunk a Gizionokkal egy képre, Zsuval, Szilvivel és Lacival megölelgettük egymást, közben elcsíptem Mónit, Palit és Gábort is, nekik is kiosztottam egy-egy ölelést. A rajtban rengeteg ismerős volt, nem győztem kapkodni a fejem, Lubics Szilvivel is megöleltük egymást, és Karcsi is odajött sok szerencsét kívánni. Tiszta fejjel, nyugodtan, jókedvűen vártam az indulást, teljesen természetes volt, hogy ott állok és 210 kilométert fogok futni a következő egy napban. Ellőtték a rajtot, Zsuval és Szilvivel együtt indultunk viszonylag a mezőny végéről. Könnyű, kényelmes tempóban kocogtunk ki a rajtból, én főleg arra figyeltem, hogy a köves-sziklás lejtőn el ne zúgjak és törjem szét magam. A bicikliútra kiérve elléptem a csajoktól, nem volt komfortos a mozgásom abban a tempóban, meg akartam találni az optimális futótempómat, ez 2-3 kilométer alatt sikerült is, közben feltűnt előttem Csákány Kriszta, akivel sokszor futottunk már együtt versenyeken, így mellé érve beszélgetni kezdtünk. Nem vagyok egy nagy együttfutó, de Krisztával nagyon harmonikusan tudtunk együtt mozogni, ha úgy volt, beszéltünk, ha meg úgy, akkor nem. Semmit nem erőltettünk a másikra, ha bármelyikünk jobban akart volna haladni, akkor ment volna.



A fiúkkal úgy beszéltük meg, hogy az első 15-20 km-en elvagyok, addig reggelizzenek, kávézzanak, aztán jöjjenek utánam, és akkor cseréljük ki az egyik nálam lévő GU Roctane italos kulacsot, addigra megiszom. Így is lett, gyors kulacsozás után mentem is tovább Krisztával. Majd Kriszta is frissített, így egyedül haladtam tovább. Jó volt, hogy a Balaton-felvidék kimaradt, bár nagyon szép, de nem hiányoztak az emelkedők, mondjuk itt is akadt belőlük egy-két meglepetés. Egy kisebb domb megmászása után géleztem is egyet, a frissítőnél vízzel mosakodtam, kezdett elég meleg lenni, nem nagyon volt ilyen hőmérséklet az utóbbi hetekben, erősen sütött a nap. A fiúk innentől már 5-6 km-enként feltűntek, volt kulacscsere, gél-utántöltés, kaptam sót és BCAA-t, pár korty kólát is ittam. Igazából eseménytelen volt minden, előztem pár embert, engem is előztek, ittam, frissítettem, voltam egy kétbetűs kitérőn, kaptam jeget a Mónit kísérő Krisztától, a Gábort kísérő Gergő futóm is többször felbukkant, szurkolt, fényképezett, Gabi és Zsóka is többször feltűntek, Pecsenyétől is gyűjtöttem egy ölelést útközben. Fizikailag és lelkileg is teljesen jól voltam, minden jó volt, és szépen, 6 perces körüli tempóban haladtam, ennél nem is akartam gyorsabban, hogy legyen erőm minél tovább a normál futómozgásra.

35 km körül éreztem, hogy feszít és görcsöl a hasam. Szerencsére nem a gyomrom, hanem lejjebb, de nem kellett wc-re sem mennem, csak nem volt jó érzés. Igyekeztem függetleníteni magam tőle, de óvatosabbra vettem a frissítést, mert azt éreztem, hogy ha továbbra is a folyadék lesz a fő szénhidrátforrásom, az nem lesz elég, nem tudok belőle eleget inni, és nem fog szívódni. Ekkor átálltam a gél-vízre, mellé ment az elektrolit is, így a gyomor részen továbbra sem volt gond, persze néhányat azért büffentem, hogy hátha könnyebbülök.

Közben a történelem ismételte önmagát: 2015-höz hasonlóan ismét megmászattak velünk egy szőlőhegyet, ami nem volt annyira izgi, főleg hogy Krisztával beszéltünk is erről az élményről pár kilométerrel odébb. A Varga pincészetnél ismét összetalálkoztunk Krisztával, így együtt mentünk le a pincébe, aztán irány tovább.  Itt nem sokkal később vártak a fiúk, elmeséltem, hogy szar a hasam, de nem nagy a gond, majd túl leszek rajta, a frissítés megy, semmi nem akar kitörni, úgyhogy minden menjen tovább. Itt Mónival is találkoztunk, kicsit kerülgettük egymást többször. Jött a Római út és Badacsony, amit nagyon szeretek, végig megfutni nem tudtam, sok emelkedősebb részt inkább gyalogoltam, de haladtam teljesen jól, és a frissítés bevitelére koncentráltam. Káldi Petivel is mentünk kicsit együtt, felelevenítve a spártai célban történt élményeket is. A fiúk Szigliget előtt vártak megint, itt jött a számomra új rész, mert még sosem futottam „hátulról” Szigligetet, és nem is lesz így a kedvencem, de legyűrtem. Itt talákoztam Mag Erikával, begyűjtöttem egy ölelést Márkus Öcsitől, majd tankoltam a fiúknál.

Kiérve a 71-es mellé a bicikliútra beálltam egy stabil futómozgásra, hiszen ez itt az én egyik kedvenc szakaszom, ahol mindig jól tudtam menni. Egy sráccal együtt haladtunk, ő ment elől, majd picit lassult, próbáltam előreállni, hogy akkor vezessek én, de már nem jött, lemaradt. A srácok közben vettek jeget, úgyhogy elkezdtem pakolni a topba és hátra is a nyakamhoz, hátamhoz, hűtöttem az arcom, homlokom, csuklóm, jólesett a hűvös. A golfpályánál lévő pontnál a fiúk lemaradtak rólam, így a györöki állomáshoz jöttek, majd irány tovább. Ezt a részt is szeretem, és a hasfájás ellenére elég összeszedetten haladtam, egész jó tempóban, problémamentesen. Az agyamat kikapcsoltam, a lábaim mentek előre, kb. semmi történés nem volt, szinten nem is gondolkodtam, csak futottam, és ez így tökéletes volt. Alsógyenesen Nati (futóm) várt egy kis szurkolással, jó volt látni, örültem neki, hogy kijött. Keszthelyen a parton csodálkozva láttam, mekkora házak épültek, mióta nem jártam arra (mondjuk ez az egész Balatonra igaz, hogy elképesztő építkezések mennek mindenütt). A keszthelyi ponton Edit toppant elém, nagyon megörültem neki, tőle is gyűjtöttem ölelés, és mondtam neki, hogy Krisztával pont emlegettük, jön ő is szerintem mindjárt. Gabi és Zsóka is felbukkantak a ponton és hajtottak tovább, de itt kicsit gyalogoltam, mert a hasam eléggé feszített, úgy gondoltam, hogy a fenékpusztai ponton pont jó lesz egy kis toi-toi látogatás. A fiúk ott vártak, mondtam, hogy be kell mennem, hátha segít valamit. Kicsit lassan jutottam be, ideges is lettem, hogy ezzel megy az idő, de aztán enyém lett az egyik doboz, ahol nem történt semmi.

Haladtam tovább Balatonberény felé a totálisan új építésű bicikliúton, ledöbbentem, hogy a pár éve itt lévő erdős, bozótos kedves részből mit csináltak. Itt futott el mellettem Tibi (futóm), aki párosban ment, nagyon jól haladt, meg is dicsértem. Közben szóltam a fiúknak, hogy valahogy be kéne kennem magam, mert érzem, hogy az izzadság dörzsöl, egy kanyar utáni erdős részen vártak, hogy el tudjak húzódni, és rendbe tudjam tenni magam. A hasam még mindig szórakozott, és a derekam és a hátam is fájt. Itt kicsit szenvedősebben haladtam, de toltam magam előre és egy percig sem hagytam el magam, hiszen menni kellett, de már 80 km fölött jártam, nőtt a megtett táv. Berényben a fiúk megint feltankoltak, feltűnt Zsó is, akit körbeölelgettem, majd a focipálya egyik padjánál kértem Milánt, hogy ropogtassa ki a hátam, elég durva hangokat hallatott, de utána jobb lett, és nem sokkal később teljesen megszűnt a hátfájásom.

Lassan jött Balatonmáriafürdő, az egyik leghosszabb település a parton (vagy a világon?), ahol a frissítőnél Sallai Zsuzsitól kaptam ölelést, és Gabitól is, ittam pár korty levest, majd feltűntek a fiúk két üveg barackbefőttel, hogy a levét meg tudjam inni, hogy legyen bennem cukor. Éreztem, hogy kell az energia, de nem mertem nagyon sűrűn gélezni, hogy ne legyen rosszabb még véletlenül sem a hasam, viszont a befőttlé eddig mindig segített rajtam, ezért szerezték, innentől kezdve többször iszogattam ezt, és jobb is lett tőle. Egyébként teljesen jól voltam izomzatilag, tudtam futva haladni egész jó tempóban, itt sokat kerülgettük egymást két olasz futóval és Krisztával, és Zsu is utolért és el is hagyott, nagyon klasszul ment. Egyébként nekem összefolynak teljesen a balatoni települések, egy-két kivételtől eltekintve fogalmam sem volt, hogy épp hol vagyok, csak mentem, amerre kellett.

A yacht klubos ponton láttam, hogy van rendes wc, gyorsan bementem, hogy hátha lesz valami a hasammal, de semmi, viszont a meleg vizes-szappanos mosakodás új életre keltett. Itt jött a 100 km az órám szerint, úgyhogy jó szokásomhoz híven elénekeltem a Cifra palotát. Egyébként végig zenét hallgattam, a sajátjaimat, és a lejátszó lemerülésére készülve kértem Milánt, hogy az ő lejátszójára tegyen nekem fel meglepetészenéket, amiket hallgathatok.

Örültem, hogy megvan a 100-as, és nem estem kétségbe, hogy még 110 van hátra. Nem számolgattam előre semmit, csak arra koncentráltam, hogy menjek előre, és hogy a fiúk 4-6 km-enként vártak valahol a pontok környékén. De jellemzően azt is elfelejtettem megnézni, hogy hol a következő pont. Fonyódnál kissé szédelgősben voltam, a ponton ott volt Gabi és Zsó, de mentem szépen tovább, a fiúk meg jöttek utánam, közben voltak boltban, hoztak pogácsát és gyümölcslét, hogy azokkal is tudjak frissíteni. Én rendületlenül toltam a géleket, nem mindig esett jól, de lementek. Találkoztam Toncsival, Márton Attilával, a Tóth Attilát kísérő Csőre Ernővel, mindenkitől kaptam ölelést, ezzel együtt egy kis erőt is.

Közeledett a sötétség, az éjszaka, a barátom. Már vártam, mert szeretek éjszaka menni, különleges hangulata van, és valamiért én éjszaka tudok hozni sokat vissza abból, amit nappal elherdáltam. Kaptam láthatósági mellényt, fejlámpát, és kértem pulcsit is, hogy ne fázzak, ennyi volt az öltözés. A sötétben nagyon sokszor egyedül haladtam, de nem zavart, a parton több helyen voltak horgászok, én meg gyűrtem a kilométereket. A hasam még mindig feszített, de minden bent maradt. Kicsit nyünyögtem az egyik ponton a fiúknak, hogy kéne energia, de mintha semmi nem lenne jó, ekkor Milán erélyesen rám szólt, hogy akkor most szépen megeszem egy barackot, meg egy gélt, és csak utána megyek tovább, és mire találkozunk, a nálam lévő másik gélt is egyem meg. Így tettem, mert tudtam, hogy igaza van, le kell tolni, és bízni benne, hogy nem lesz gond. Haladtam, fogyott a táv, nem volt semmi különösebb bajom izomzatilag, persze fáradtam, de tudtam futni elég rendesen.

Földváron jött a fordulat. Épp letuszkoltam egy kólás gélt, mire a pontra értem, a fiúk mondták, hogy kértek nekem egy meleg teát, már iható, és van leves is, kérek-e. Kértem, húslevest, azt a fiúkra bíztam, és a teát kortyolgatva gyalogoltam, majd kocogtam, a fiúk utolértek kocsival és kiadták az addigra ihatóra hűlt levest. Egy életem, egy halálom, a kólás gélre ugye ráküldtem a teát, majd a nagyon finom levest, a hasam zuborgott és kuttyogott vagy hármat, és a 12 órán keresztül feszítő hasfájásom elmúlt. El sem akartam hinni! Végre jól éreztem magam hasilag, minden oké a lábaimmal, éjszaka van, a barátom, és haladok szépen előre!

Épp elértem Szántód határát, ahol elmondtam a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” elhíresült mondatot az érettségi előtti utolsó osztálykirándulás emlékére, és jól éreztem magam. Jött Zamárdi, ahol régen borzalmas állapotú úton kellett menni, most meg klassz új bicikliút vezetett végig, ez is boldogság volt. A ponthoz kicsit kacifántosan értem el, mert nem volt egyértelmű, hogy merre kéne menni, de egy oda-vissza szakasszal megérkeztem, közben pont jött Zsu, aki azt hittem, sokkal jobban elhagyott már, de nem. Itt már Milán zenéit hallgattam, volt egy kis katyvasz, mert néhány számot nem játszott le a lejátszó, így kb. a zenék fele ment, de nagyon jókat rakott nekem össze, kedvem volt rájuk futni. Aztán mikor elég volt, rájöttem, hogy az ő lejátszóján van rádió is, úgyhogy rádiót is hallgattam. Jött Siófok, az egyik legkevésbé kedvelt rész nekem, mert baromi hosszú és unalmas, plusz most még mindenféle extra kanyarokat betettek az útvonalba, azt hittem, sosem lesz vége. Közben Ivettel kerülgettük kicsit egymást, elhúzott Öcsi is futva, Zsut is utolértem és el is hagytam.

Nyomtam, haladtam, érzésre lassabban, mint ahogy ideálisnak éreztem volna, de nagyrészt futva, próbáltam ponttól pontig a lehető legtöbbet futva menni. Ahogy leszállt a sötétség, én elkezdtem Red Bullt inni, cukor, koffein, majd csak ébren tart. Ha futottam, nem volt gond, ha gyalogoltam, kicsit beszédültem és elálmosodtam, úgyhogy ez is motivált, hogy fussak. Nagy nehezen megküzdöttem a sóstói alattomosan emelkedő úttal is, elértem a világosi magaspartra, túl voltam több mint 160 kilométeren. Itt 2019-ben már nagyon rosszul voltam, nagyon fájt a lábam, és bőven világos volt már, most meg vaksötétben mentem tökegyedül a pályán. Ez is erőt adott, hogy jól megyek, jól csinálom a dolgom, és meglesz, amiért jöttem, nem rettentett el, hogy még van hátra 50 km, mondjuk nem is gondoltam erre, csak mentem. Aligán a hátsó üdülősoron max lámpával mentem, brutál sötét volt, azt éreztem, hogy épeszű ember itt nem mászkál csak úgy éjszaka, és hogy sosem érek ki az akarattyai pontra. De kiértem, ott vártak a fiúk, leültem a kocsi csomagtartójára és ordítva bőgtem kb. 2 percig, hogy rohadt fáradt vagyok, mindjárt elalszom, mit gondoltam, hogy majd jó lesz éjjel futni úgy, hogy 2 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Kiadtam magamból a feszültséget, lehúztam egy fél Red Bullt, aztán továbbindultam, lekocogtam a nagy lejtőn, majd irány Kenese. Itt eléggé fel volt túrva minden, sokszor inkább belegyalogoltam, hogy biztonságosabban haladhassak. A Honvéd Üdülőnél jó érzés töltött el, eszembe jutott, hogy a 2011-es UB után itt derült ki, hogy Milcsivel terhes vagyok, amikor ott nyaraltunk.



A kenesei ponton vártak a fiúk és ott voltak Gabiék is, Gabi megölelgetett és megdicsért, hogy milyen szépen megyek, mondta, hogy Laci itt van nem sokkal előttem. Ittam egy teát, kaptam a szokásos energialöketet, leadtam a lámpát és a láthatósági mellényt, közben pont lemerült Milán lejátszója, így visszakértem a sajátomat, jöhetett a Linkin Park, és futás tovább. Lacit a susnyás rész előtt értem utol, próbáltam futásra motiválni, de nem jött, így haladtam szépen saját tempóban. Megtettem 180 kilométert, 30 volt hátra, és még mindig nem telt el 24 óra sem. Milán mondta, hogy szerinte simán meglesz a 24 órás legjobbam, ha így haladok, és bár nem ezért jöttem, de végül is motivált, hogy jobb legyek a 2015-ös futott eredményemnél. 194-195 km körül lett végül a 24 óra – ennek örömére ekkor szakadt szét a jobb talpamon a bőr, és lett egy szép trutyifolt a cipőmön. Még jó, hogy mondta Karcsi, hogy össze ne vérezzem a szép krémszínű Hokám… A másik talpam sem volt százas, de sem cipőt, sem zoknit nem akartam cserélni, hogy ezzel húzzam az időt, meg akkor az új máshol dörzsöl, nem kell a kelleténél több sérülés, ha nem muszáj, nem fájt annyira, hogy ne tudtam volna könnyedén elviselni.

A fiúk minden ponton ott voltak, vártak a bikás italommal, adtak gélt, utántöltötték a vizemet, kaptam elektrolitot, és irány tovább. Toltam befelé mindent, hogy legyen energiám, végig bírjam. A hasammal semmi nem volt, pisilni kellett megállni többször, de az meg nem baj, tudtam, hogy így rendben van a hidratálásom. Átmentem Fűzfőn, Almádiban ölelést gyűjtöttem Sáringer Zolitól, jött a végjáték, az utolsó 10-15 km. Tudtam, hogy itt már nincs alibizés, menni kell, minél előbb be akarok érni, minél közelebb akarok lenni a 25 órával kezdődő eredményhez, amit megálmodtam magamnak. Levettem már a pulcsit, kaptam a Gizonos pólót a végére, és megbeszéltük, hogy még Csopakon frissítek egy nagyot, onnan irány Füred, az utolsó ponton pedig leveszem a mellényt, és besprintelek a célba. Mindenütt futottam, ahol tudtam, még az emelkedőket is, nem akartam gyalogolni, szüttyögni, be akartam érni a célba minél előbb. Éreztem, hogy ez az én versenyem, hogy erős és stabil vagyok, hajtottam magam, úgy, ahogy régen soha. Nem voltam teljesen elégedett, azt éreztem, hogy be-belassulok, de a fiúk szerint nem, mert úgy haladtam, ahogy vártak, sőt, előbb is érkeztem.


A füredi utolsó pont előtt Betti várt az úton a szállásuk előtt, akkor én már tudtam, hogy Pali 24 órán belüli remek eredménnyel beért, Móni és Gábor pedig kiszálltak a versenyből. Betti lekocogott velem a pontra, addig mesélt, hogy hogy van Pali és milyen volt a verseny, a ponton ledobtam a mellényt, lehúztam egy fél doboz Red Bullt, majd ráfordultam a füredi 12 órás pályájára, ahol PB-t futottam, és nyomtam. Milán mondta, hogy 26 óra 15-ös időre szerinte beérek, úgyhogy gondoltam, legyen igaza. A Tagore elején Hanka Team-es feliratok vártak Sándor Mónitól, gondolatban küldtem neki puszit, majd a sétány végén Yvett (futóm) szurkolt, nagyon örültem neki, hogy őt is látom. Innen már flowban toltam végig, nyomtam, mint a gép, 6 perces körüli tempóban, vigyorogva, aztán át az úton, és fel a borzalmas köves izén a célba az utolsó csippantásig. A talpam utálta, de leszartam, felfutottam végig, csippantás, majd be a célba. Helló, itt vagyok, megjöttem a szalagomért! Kozma András szpíker fogadott, megkaptam a szalagom, az érmem, Szabó Áron fotózott, majd ölelés Mikinek és Milánnak, akik végig maximálisan támogattak, nekem tényleg csak futnom kellett!



26 óra 10 perc 36 másodperc (női 9. hely, összesített 33. hely, 107 célba érkező, 182 induló). Ennyi idő kellett, hogy legyűrjem az Ultrabalaton (most éppen) 210 kilométerét, és megszerezzem a harmadik célszalagomat, harmadik próbálkozásra. 7 évvel a második célba érkezés után, két héttel a lányom második születésnapja előtt. Amiért mentem, megkaptam, amit lehetett, kihoztam ebből a futásból, koncentráltan, fókuszáltan, a lehető legtöbbet futva, kisebb problémákat leküzdve. A végén nem volt katarzis, csak megnyugvás és elégedettség. Mert megbizonyosodtam róla, hogy megy ez nekem, tudok jó ultrát futni, csak el kellett magamról végre hinnem így sok év és sok kilométer után, hogy nem a futottak még kategória vagyok. Hogy tudok futni, stabilan, megbízhatóan. Hogy két gyerek után, a 40-hez közeledve is tudok még fejlődni, és hogy van még bennem nagyon sok. És hogy ezt a sokat ki is akarom magamból hozni.



Hogy vagyok a verseny után? A hasam tökéletesen kitartott, a célban kellett csak könnyíteni magamon, de akkor is a célsör miatt, amúgy minden maximálisan felszívódott, a GU termékek tökéletesek nekem. A lábaim izomzatilag rendben vannak, semmi sérülés, egy kis izomláz, de a hengerezés és nyújtás segít. Másnap már intéztem a mosást, főzést, a gyerekeket. A két talpam nem a legszebb, de javulnak, kezelem őket. Ha kellene, már tudnék futni, de még nem akarok, most jár a pihenő, utolérem magam kicsit az alvásban, munkában, a gyerekek körüli dolgokban.

Megyek-e még UB-ra? Nem tudom. Ott közben azt gondoltam, hogy nem, és nem azért, mert szar volt vagy nehéz. Most azt gondolom, hogy talán. Izgat az a 25 órával kezdődő idő, sőt, a 24 órával kezdődő is. Meglátjuk, mi lesz jövőre – hátha addig ki is alszom magam legalább egyszer. :)

Köszönöm Barát Gabi edzőmnek a felkészítést, barátságot, bizalmat, mindent. Köszönöm Milánnak és Mikinek a profi kísérést, Anyukámnak, hogy vigyázott Mirára és Milcsire. Köszönöm a Hanka Team tagjainak, hogy bíznak bennem edzőként, büszke vagyok rátok, történjen bármi! Köszönöm mindenkinek a drukkolást, akár távolból, akár a pálya mellől kaptam! Köszönöm a Garminnak az órát, ami végig szuperjól mért mindent!

Fotók: NN Ultrabalaton - Szabó Áron, Varga Pincészet, Gergő, Betti

Maraton: már megint szörnyű lett

A maraton az a verseny nekem, amit azért futok, hogy legyen olyan szörnyű futásom, amit aztán emlegetni tudok. Nem tudok maratont futni, eddig egyik sem sikerült problémamentesen és igazán jól.

Nem is írnék nagyon hosszút erről a Spar Budapest Maratonról. Röviden és tömören a történet: futottam, jókedvű voltam, pisiltem, futottam, frissítettem, pacsiztam, nem jött a flow, nem tudtam befelé figyelni, futottam, megfájdult a gyomrom, még jobban megfájdult a gyomrom, büfögtem, öklendeztem, gyalogoltam, futottam, kocogtam, szenvedtem, jókedvűen szenvedtem, elengedtem, haladtam, szarul voltam, kólát ittam, szarul voltam, hánytam, kicsit jobban voltam, nagy nehezen beértem a célba. 4 óra 29 perc 29 másodperc. 5-ből a 2. legrosszabb maratonom.

42905755_572495499865866_3197852751611086789_n.jpg

Az ultrákon nem szoktam ennyit kínlódni, mint most - bár ott akár körözős, akár A-ból B-be futó, gyorsabban megy a problémamegoldás a nálam lévő saját cuccoknak köszönhetően. Most összeszenvedtem az idei évi kimaradást egyben, röviden és tömören, instant.

De egyébként összességében jó volt, köszönöm a sok drukkolást az útvonal mentén, sokat pacsiztam, sok ismerőssel találkoztam, Milánjaim is kijöttek drukkolni, őket meg tudtam ölelni, erre gyors futás esetén nem lett volna lehetőségem. Mentem egy hosszút, az idei leghosszabbat (beépül!), lábilag semmi bajom, fejben is egyben voltam és törekedtem a problémamegoldásra és a haladásra, és ez a lényeg!

Spartathlon felkészülés a köbön

Belül vagyunk az utolsó hónapon, erőteljesen közeleg szeptember 29-e, a Spartathlon rajtjának a napja. A felkészülésem lassacskán a végéhez érkezik, és mivel érdeklődtek páran, hogyan is zajlott ez az egész, így nagy vonalakban összefoglalnám, miket is csináltam az elmúlt hónapokban, mert igazából csak a versenyekről írtam, másról nem.

Edzések

Az edzéseimet továbbra is Gabi vezényli a megszokott módon, hetente kapok edzéstervet, amit igyekszem a lehető legjobban megcsinálni. Hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap futok, a hétfő mindig laza átmozgató, a vasárnap mindig a heti hosszú futás, a többi napon valamilyen közepes táv van feladattal vagy feladat nélkül. Jól bevált rendszer ez így, Gabival pedig évek óta dolgozunk együtt, amit ő mond, ír, azt csinálom, ezt most is így van. A július és az augusztus két erős hónap lett, a meleggel meg kellett küzdenem, de legalább tanultam, hogy hogy kell frissítenem és hűtenem magam. A hosszú futások aránylag jól sikerültek, voltak kisebb-nagyobb problémák azért, de mindegyiket meg tudtam oldani.

A TRX-et is elővettem jó három hónap szünet után, és elkezdtem vele újra edzeni óvatosan, főként a felsőtestemre és a törzsizmokra koncentrálva, hogy a hátam bírja a terhelést, és a mellény hosszú órákon keresztül való cipelése se okozzon gondot.

Regeneráció

Minden futás után van nyújtás és hengerezés, és van, hogy este még egyszer nyújtok és hengerezek, ahogy épp az izmaim állapotát érzem. Kéthetente járok masszázsra Kriszhez, és kb. havonta felkeresem Vandát is egy kezelés erejéig, hogy az esetleges apróbb helytelenségeket, elmozdulásokat korrigálja, és ha valamim fáj, akkor azt kezelje.
Aludni próbálok 6-7 órákat, de ezt nem tudom egyben lenyomni, nagyon ritka az olyan éjszaka, amikor nem ébredek fel legalább egyszer. Most az elmúlt 2 hétben pedig épp egy olyan időszakom van, amikor óránként ébredek és nem tudok rendesen aludni - ez általában a szellemi fáradtság miatt van, bármennyire is jó lenne agyban is lazítani, eléggé kattogós vagyok, és ha túl sok minden van egyszerre, akkor annak az alvásom látja kárát.

Frissítés, étkezés

Nem akarom elkiabálni, de a nagy mumusom, a frissítés már egész jól megy. Megvannak azok a termékek, amiket jól tolerál a gyomrom, és meg tudom enni és inni, Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa pedig segített abban, hogy megtaláljam, miből mennyi a nekem megfelelő mennyiség. Dorka segítségével a hétköznapi étkezéseimet is kicsit rendeztük, és ugyan vannak kilengéseim, de szerintem kb. 80 százalékosan a sporttáplálkozásnak megfelelően eszem. Úgy érzem, hogy van elég energiám az edzésekhez, a gyomrommal pedig megbeszéltem, hogy mindent szépen befogad és megemészt, amit frissítés címszóval letolok, mert muszáj. Működik a dolog.

Fejben készülés

Annak ellenére, hogy hiszek, és mindig is hittem magamban, és abban, hogy meg tudom csinálni a Spartathlont, a vállamon ott ült a kisördög, és duruzsolta a fülembe, hogy én ehhez kevés vagyok, gyenge vagyok, úgysem sikerül. Így viszont nem lehet odaállni a rajthoz, és úgy éreztem, egyedül nem biztos, hogy meg tudom ezt oldani. Felkerestem Dr. Paál Emőkét, aki amellett, hogy sportolókat segít pszichológusként, maga is sportol, kiváló ultraterepfutó - szóval egy olyan ember, aki tudja, milyen az ultrafutás, és hogy menet közben milyen démonokkal kell megküzdeni. Már az első találkozásunk után úgy jöttem el Emőkétől, hogy teljesen megnyugodtam - és továbbra is azon dolgozunk, hogy minél összeszedettebben, minél koncentráltabban, és minél pozitívabban tudjak rajthoz állni, és célba érjek.

Szervezkedés

Amellett, hogy beneveztem a Spartathlonra és befizettem a nevezési díjat, volt még intéznivaló. Repülőjegyet vettem, szállást foglaltam, térképeket, versenyszabályzatot nyomtattam, tanulom a frissítőpontokat, tanulmányozom a térképeket, próbálom kigondolni, hogy legyen a frissítők leadása, milyen cuccokra lesz szükségem, gyűjtöm, miket kell magunkkal vinni az útra.

A kísérőim Milán és Gabi lesznek, úgyhogy erős és támogató csapat áll mögöttem, akikben teljes mértékig megbízom, és nagyon jól ismernek - remélem arra nem lesz szükség, hogy Gabi kirúgja alólam a széket, csak hogy továbbmenjek. :)

Egyebek

Nyár elejétől rengeteget dolgozom home office-ban, a munkahelyemen nagyon segítőkészen álltak hozzám, amit nagyon köszönök. Hetente csak 2 napot megyek be a szerkesztőségbe, a többi napon pedig otthonról dolgozom, így egyrészt időt spóroltam a bejáráson, másrészt pedig nem reggel, hanem később, a melegebb órákban tudtam kimenni futni. A munkát pedig úgy osztom be, hogy mindenre legyen időm, amire csak kell.

Milcsivel igyekszem minél több időt együtt tölteni, bár nyáron is járt óvodába, de reggelente később mentünk, mint szoktunk, és ovi után sokat voltunk a játszótéren, és persze szerveztünk családi programokat is. Ő még nem fogja fel, hogy anya mire készül, de tudja, hogy egy naaagy futás lesz, ahová repülővel megyünk, és kiadta a parancsot, hogy hozzak neki aranyérmet - most abban az időszakában van, amikor csak a győzelem elfogadható. Mondtam neki, hogy magamat megyek legyőzni, és aranyérmet nem ígérek, de azért valamit hozok haza neki. Mondjuk egy koszorút.

BCAA: egy jó kis "csodaszer" minden sportolónak

Már olvashattátok nálam többször a BCAA-t, hogy ezt is használom frissítésnél, és nem csak én, hanem most már egyre több futó és más sportot űző ember hívja segítségül ezt a "csodaszert". Azt gondolom, itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk ezzel az étrend-kiegészítővel, megéri!

Mi az a BCAA?

Ez a négy betű a Branched-Chain Amino Acid-ot, vagyis az elágazó szénláncú aminosavakat rövidíti. Ezek az aminosavak a leucin, az izoleucin és a valin, ezek a legfontosabb aminosavak, mindhárom esszenciális. Ez azt jelenti, hogy nélkülözhetetlenek az emberi szervezet számára, viszont a szervezet nem, vagy csak elégtelen mennyiségben képes előállítani őket, így a pótlásukról folyamatosan gondoskodni kell. Sportolók számára a megfelelő táplálkozás mellett étrend-kiegészítő formájában is javasolt a BCAA-k fogyasztása, pótlása.

Nem véletlenül lett az egyik legnépszerűbb sporttáplálék-kiegészítő a BCAA: ezek az aminosavak a fehérjeszintézisben betöltött szerepük révén hozzájárulhatnak az izomtömeg növeléshez, valamint az izomvesztés elkerüléséhez, szóval az izmaink megtartásában. Ezen kívül fontos, és azonnali üzemanyag-forrásai is lehetnek az izomnak, segítenek a megfelelő energiaszint elérésében és fenntartásában, sőt gyorsítják a regenerációs és zsírégető folyamatokat is.

Hogy a BCAA megfelelő hatást tudjon kifejteni a szervezetben, lényeges, hogy a három aminosav, a leucin, az izoleucin és a valin optimális arányban jusson be a testbe. Az izomépítő, izommegtartó folyamatokhoz az a legjobb, ha 2:1:1 arányú (2 egység leucin és 1-1 egység izoleuci és valin tartalmú) BCAA-t választunk, mert így segíthetjük legjobb hatásfokkal az izmaink növekedését.
Hogy miért a 2:1:1 arányú BCAA-k a legjobbak? Azért, mert a szervezetünkben, az emberi testben alapból ilyen arányban találhatók meg ezek az aminosavak. Bár a legjelentősebb anabolikus (izomnövelő) hatása a leucinnak van, mégsem érdemes 4:1:1-es, 6:1:1-es, vagy 10:1:1-es leucin:izoleucin:valin arányú BCAA-t választani a jobb hatás érdekében, mert az aminosavak a 2:1:1-es arányban erősítik legjobban egymás hatását.

bcaa.jpg

Mit tud még a BCAA?

Az izomtömeg növelése és megőrzése mellett a BCAA más dolgokban is segít a sportolóknak. Hogy miben? Segít a fáradtságküszöb kitolásában, a regenerációban, az anyagcsere gyorsításában, emellett stabilizálja a vércukorszintet, és a zsírok energiaként való felhasználásához is hozzájárul. Tehát ha edzés előtt, közben és után pótoljuk a BCAA-t, akkor energiával látjuk el az izmokat, csökkentjük a fáradságot, és a "erősödhetünk", és a zsírraktárainkat is aktívabban tudjuk energiaforrásként használni mozgás közben. A három aminosav együtt, a megfelelő arányban ezt adja nekünk!

Az elmúlt 2 évben többféle BCAA készítményt próbáltam ki, és rendszeresen fogyasztom az aminosavakat edzés előtt és után, valamint hosszú futások közben is. Ami a legjobban bevált, az a Panhellen BCAA Max nevű, por állagú készítménye, ezt vízben feloldva gyorsan meg tudom inni, illetve hosszú futásokon és versenyeken a frissítőporomhoz keverve fogyasztom. Ha csak egy táplálékkiegészítőt választhatsz, akkor szerintem válaszd a BCAA-t!

Te használsz BCAA-t az edzéseid, versenyeid során?
Forrás: Panhellen

 

Egy újabb tó kipipálva: 111 kilométer a Tisza-tónál

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és "kijavíthatom", amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabi támogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

img_20170715_065319_223.jpg

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

20170715_065053.jpg

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

20170715_052140.jpg

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

ndn_4337.jpg

Az abádszalóki ponton kértem a leadott frissítőmet, mutatták, hogy keressem ki a dobozból. Nagy nehezen megtaláltam az egyik csomagomat, azt, amelyiket a visszaútra adtam le, de mivel a másik nem volt sehol, nem idegesítettem magam, elvettem azt. Közben kulacsot töltettem, majd megpróbáltam kitalálni, hogy a már megtöltött kulacsba hogy tudom beleapplikálni a port. Hát nehezen, szét is szórtam kicsit, úgyhogy eldöntöttem, hogy a következő töltésnél a por megy alulra, majd rá a víz. A nem használt port és géleket nagy nehezen elpakoltam, ezzel, bár sétáltam közben, elment egy kis idő, még nem volt megfelelő a technikám, rájöttem, hogy jobban járok, ha a következő ilyennél inkább lepakolok, úgy gyorsabb és könnyebb mindent elrendezni, mint a fogam között tartani egy zacskót, félig a vállamra dobni a zsákot, közben a port szétszórni kulacstöltés közben. Na de nagy nehezen elkészültem, visszavettem a zsákot, és újra futásba kezdtem. Mindig figyeltem amúgy, hogy hol a következő pont, hány kilométerre, pontról pontra akartam haladni. A következő ponton kértem a másik kulacsomba vizet, és a frissítősök megleptek egy kis jéggel is, aminek nagyon örültem, kaptam a kulacsba, és a kezembe is jeget, mert ekkorra már eléggé felmelegedett az idő és tűzött a nap. Innentől kezdve a pontokon mindig kértem jeget, és kaptam is, ami szuper volt, tudtam magam hűteni, és a hideg innivaló is sokkal jobban esett.

Futottam tovább, és egyszer csak jött szembe Tibi a biciklin, mondja, hogy véletlenül az én frissítőcsomagomat vette fel Milánnak, úgyhogy Milán megette a gélemet (akkor jött rá, hogy nem az övé), de odaadja a maradékot. Mondtam, hogy legyen szíves cipelje ő, én hadd ne tuszkoljam már be most a zsákomba azt, ami majd 86 km után fog kelleni, nem vinném magammal. Tibi végül visszament a pontra, hogy felvegye Milán frissítőjét, az enyémet meg visszarakta, így mindenkinek megvolt minden cucca. Mondjuk volt nálam tartalék direkt, úgyhogy nem lett volna nagy baj. Ezen a szakaszon már közel volt a Tisza-tó, nézegettem, hogy milyen szép, és sokan voltak, akik pecáztak, sátoroztak a parton. Én is szívesen fürödtem volna egyet, hogy kicsit hűsítsem magam, mert ekkorra már kifejezetten meleg volt, de futni jöttem, futottam tovább. Áthaladtam egy csatornán, majd azt kezdtem el nézegetni, hogy hol tudnék pisilni, mert már elég régóta kellett, de sehol nem volt bokor, vagy bármi, ami mögé, mellé beugorhattam volna, úgyhogy mentem tovább, remélve, hogy hamar jön egy pont és egy toi-toi. A Kiskörei erőműnél már sejtettem, hogy jön egy frissítő, de a chipolvasás után béna voltam, mert nem vettem időben észre a wc-t, és már nem akartam visszafordulni, de pár száz méter után megláttam egy jótékony betonfalat, és ott sikerült elintézni folyó ügyeimet, jelentősen megkönnyebbültem. A frissítés egyébként jól ment, megettem a géleket, amikor kellett, és a folyadékokat is sikerült időben elfogyasztani. Kisköre után fordultunk a tó másik oldalára, itt végig a tóhoz nagyon közel, a tűző napon mentünk a gáton, és eddigre már eléggé eloszlottak az egyéni futók, és a csapatok sem voltak még túl sokan. Főleg egyedül haladtam, de nem unatkoztam.

30 km környékén volt egy kis gyomorgondom, picit több kólát ittam, mint kellett volna, és lötyögött a hasamban, úgyhogy itt többször bele is sétáltam, hogy enyhüljön a nyomás és tudjon szívódni a folyadék, böffentem párat, úgy 15-20 perc alatt szerencsére javult a helyzet, átestem ezen a holtponton, és ismét haladósabbra vettem a figurát. Dinnyésháton a frissítőben ötcsillagos kiszolgálást kaptam, mert Harcsa Barna és Ica vitték a pontot, kaptam mindent, amit kértem, jeget, kólát, segítettek kulacsot tölteni, megdicsérgettek, jókedvvel mentem innen tovább, és megint rendben ment a futás is a pici gyomorgond után.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

Közeledtem Sarud felé, egyre ismerősebb lett a környék, eszembe jutottak a régi emlékek, amiktől nagyon jó kedvem lett. Általános iskolás koromban többször voltam itt táborozni, egyszer még Anyukám is eljött velünk, nagy pocakja volt, benne Miki öcsémmel, volt egy fehér ruhája nagy kék pöttyökkel, abban ment a nádasba békát fogni az osztálytársaimmal - én persze menekültem, mert irtózom a békától. A sarudi pontot pedig pont a régi tábor mellett állították fel, kedvem lett volna bemenni és megnézni, milyen lett azóta, láttam, hogy a nagy katonai sátrak helyett már konténerházak vannak. Sarudon megint többet időztem, itt volt leadva megint csomag, kibányásztam a dobozból, majd két frissítős kisfiú segítségével bekevertem egy port, kértem vizet, ittam kólát, ettem pár falat sós perecet, megmosakodtam, majd futás tovább. Valahol 49 kilométernél jött szembe Steib Peti, az első egyéni, gyorsan átszámoltam, hogy laza másfél órával van előttem, ami a végére simán 3 lesz majd.

Ekkortájt érkeztek szürke felhők az égre és kicsit eltakarták a napot, ennek kifejezetten örültem, jólesett egy kis "árnyék" - aztán az eső is rákezdett. Szerencsére szeretek esőben futni, és ez a zápor nem tartott sokáig, viszont nekem jó kis flow-t hozott, élveztem, hogy futhatok. Közben egyre több egyéni jött szembe már, mindenkivel hajráztunk és mosolyogtunk, tök jó volt, és már nekem sem volt túl sok hátra a fordítóig.

Poroszlón, a fordító előtti frissítőnél Kozma András speakelt, onnan még pár száz méter volt a fordító, közben jött szembe Milán és Zentai Andi is. A fordítónál lévő srácnak jókedvűen mondtam, hogy örülök neki, hogy látom, egész nap erre vártam, hogy vele találkozzak, bár nem tudtam, hogy ő lesz itt, vigyorgott, hogy ennyire még senki nem örült neki, mint én. És akkor innentől már megvolt a fele, lehetett szépen "hazafelé" futni. Sokszor futok ilyet edzésen, el valameddig, majd vissza, és a második felén ott van a fejemben a tudat, hogy már hazafelé megyek. Milánt nem sokkal később utolértem, volt egy kis gondja, megsimogattam a karját, és futottam tovább. Mindketten a saját versenyünket futottuk, és neki ott volt segíteni Tibi, nem kellettem volna én oda, hogy foglalkozzam vele. Lendületesen haladtam, jó erőben éreztem magam, a frissítés még mindig ment, toltam a nutellás géleket, ittam a folyadékot, nem volt gond. Sorra jöttek szembe az ismerősök, Eszter, Palyik Andi, Kriszta, Margit, hajráztunk, pacsiztunk, integettük. Bartucz Borival pacsiztunk a legmenőbben, ő is húzódott középre, én is, közben kiabáltunk egymásnak - mögöttem meg egy bringás csapat csengetett ezerrel, de jó fejek voltak nagyon, nem ütöttek el, és én is bocsánatot kértem, hogy hátra pont nem figyeltem. Szlaukó Robi is felbukkant a rózsaszín pólójában egy csini bicajon, satufékkel megállt előttem, lepuszilt, majd mehettem tovább. Az ismeretlen futók is mind hajráztak, szóval jó volt ez a szakasz nagyon.

ugt_0340.jpg

Valahogy ezután kezdett ismét esni az eső, most már intenzívebben, de még ez sem esett rosszul, és mire újra Sarudra értem, el is állt. Előtte ért utol Laca, aki Tibikével és Zsoltival futott, Nyuszi pedig bicajjal kísérte, itt váltottak a ponton, és még ott voltak, mikor odaértem. Elég nagy fennforgás volt, már mindkét irányból jöttek az emberek, a hely szűk volt, mindenki frissíteni akart, én is kerestem volna a leadott cuccomat, de nem láttam a kirakott dobozt, úgy kellett feltett kézzel ugrálva kiabálnom, hogy keresem a frissítőm, hol van. Elrakták az eső elől, de aztán megkaptam, Nyuszi pedig mellém pattant, és segített töltögetni, port keverni, míg én elpakoltam, hogy gyorsabban haladjak, jólesett a segítsége, spórolt nekem pár percet, aztán eltekert a futója után, és én is nekiindultam.

70 kilométerél megálltam a frissítőn lévő toi-toi-ban, ez volt a második pisilésem a nap folyamán, pedig jó sokat ittam (szerencsére jó sokáig tudom tartani), Milán és Tibi itt értek utol, Milán szépen összekapta magát, és nagyon jól haladt. Dinnyéshátra még mindig jó erőben érkeztem, Icáék megint körbeugráltak, ez megint szuper volt, utána is 6-os körüli tempóval tudtam még futni, csak akkor gyalogoltam bele, amikor inni akartam, mert már futás közben nem esett jól kortyolni a kulacsból. A kiskörei pontnál üdvözöltem egy Progen pólós futót és bringást, hogy ők L. Tibi barátunk kollégái, mondta a futó, hogy igen, én meg gyorsan mondtam, hogy nekünk meg jó barátunk, azért szólítottam meg.

Ezután jött egy kis gond, tekeredett egyet a hasam, éreztem, hogy na most nagyon kell egy wc - de jó, hogy a következő pont csak 2 km, úgyhogy nekiálltam rohanni, hogy odaérjek, gyorsan csippantottam a ponton, majd rohanás a toi-toi-ba. Ott "pihentem" egy keveset, majd újra útnak indultam. Hogy ne legyen baj, előkotortam a zsákomból a hasfogó gyógyszert, bevettem egyet belőle, majd óvatosan haladtam, inkább gyalogolva, mint kocogva, hogy ne kelljen most innom, és a gyógyszernek legyen ideje szívódni. Persze egy kedves futótárs invitálásának nem tudtam ellenállni, kérdezte, hogy átfutok-e vele a hídon, úgyhogy a kiskörei erőműnél együtt kocogtunk, beszélgettünk, majd mondtam, hogy kicsit gyalogolnék, ő viszont menjen, ne miattam legyen a csapatának rosszabb az eredménye.

Belül voltam az utolsó 30 kilométeren. Szaros 30 kilométer, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy májusban a 100-ason is az utolsó szaros 30 kilométer volt a legnehezebb, sejtettem, hogy most is így lesz. No nem baj, tudok küzdeni, ezért jöttem, és különösebb gond nincsen, mert izomzatilag rendben vagyok, nem fájdalmas a futás, van erőm, fejben összeszedett vagyok, a hangulatom jó, szépen haladok és be fogok érni. Félhangosan és magamban énekelgettem, a frissítőnél frissítettem, kulacsot töltöttem, mentem a cél felé. Az abádszalóki utolsó nagy ponton felvettem a Tibi által visszatett frissítőmet, volt benne még gél és por is, ittam kólát egy ismerős ismerősével - meghívott :) -, ettem pár falat barackot, és ráfordultam a célegyenesre.

 

Előttem feketedett az ég, sejtettem, hogy vihar van, és bele fogok futni, így is lett, villámlott a távolban, majd rákezdett az eső. Ez erősebb és hidegebb volt, mint a korábbi kettő, a trikó-kisgatya kombóban nem voltam túl védett a hideg kövér esőcseppektől. Közben éreztem, hogy a vizesedő zsák dörzsöli a nyakam, igazgattam, de nem lett jobb csak akkor, amikor már teljesen bőrig áztam és rám tapadt teljesen. Aztán azon csodálkoztam, hogy oké, hogy esik, de miért szúr az eső? Hát azért, mert nem sima eső volt, hanem jégeső. Kopogott is a fejemen, és a lábam előtt láttam a kis fehér jégdarabokat. Sebaj, legalább nincs hőség, és nem égek le. Az eső egyre erősebb volt, ráadásul hideg is, próbáltam erősebben karmunkázni, hogy ne fázzak, szerencsére nem volt gázos, de azért nem volt annyira élvezetes, mindenem átázott, a cipőm is, és egy idő után a fülhallgatóm is egyre halkabban szólt, valószínűleg beázott, ki is vettem a fülemből. Innentől a zene helyett más szórakozást kerestem magamnak. Legalább százszor elénekeltem hol félhangosan, hol csak magamban a Süss fel nap című megaslágert futósított verzióban: Süss fel nap, fényes nap, a futók a Tisza-tónál megfagynak.... Hogy ne gyalogoljak, költöttem magamnak egy kedves motiváló dallamos versikét is, mely így szól: "Fussál szépen b.zmeg, ne sétálj, ne sétálj!" 
Kerülgettük egymást egy-két egyéni futóval, néhány váltóssal is, de főként egyedül voltam, elbeszélgettem magammal, nem unatkoztam, humoromnál voltam. A sok Süss fel napot az eső egyszer csak megunta, és abbahagyta a hideg vízzel locsolást, elkezdett kisütni a nap - ettől mondjuk kellemes migrénes fejfájást kaptam, ezekre elég érzékeny vagyok, de ettől még haladtam szépen a cél felé. Még mindig meg tudtam enni a gélt, az izóból már kevesebb fogyott, de vizet folyamatosan ittam kortyonként. Egy vicces dolog volt: böffentem egyet, majd nyeltem, mire az orromon kispriccelt a gél-izó keverék. Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, de egy gyors orrfújás után jót röhögtem magamon, és örültem, hogy nem hányok.

100 kilométernél elénekeltem Korányi Balázs tiszteletére a Cifra palotát, majd mivel az UB-n elmaradt a közös éneklésünk, Máriának a Backstreet Boys-tól az I want it that way-t, Ernának pedig Ed Sheerentől a Shape of you-t, ha már sajnos nem tudtak eljönni ide futni. A következő emlékezetes momentum pedig az volt, amikor a zsákomon, amit már több mint fél éve használok, 107 kilométernél tök véletlenül megtaláltam a folyton lifegő, kopogó síp tartóját, amibe bele lehet dugni - hangosan röhögtem, hogy ezt nem hiszem el.

Lassacskán közeledtem a célhoz, az utolsó váltópontnál Steib Peti sétált a barátnőjével lezuhanyozva, jóllakottan, kényelmesen, ő már jó rég beért, gratuláltam neki, majd a váltóponton begyűjtöttem egy csomó hajrát és biztatást, nagyon jólesett, kicsit megtáltosodtam tőle és 6-os tempóval haladtam. A 12 órás időtervem itt már tuti volt, hogy nem lesz meg, mert bár jól haladtam, a pontokon a kulacsozás-porozás, illetve a kicsit hosszabb, szükségszerű wc-zés jobban elvitte az időt, mint amire számítottam. De nem zavart, az volt a lényeg, hogy fejben összeszedetten, és testben is jó állapotban érjek be, és ezek közül egyikkel sem volt baj.

img_20170715_1912550.jpg

És még a befutó is tartogatott meglepetést: Milánt 80-nál láttam utoljára, amikor én berobbantam a toi-toi-ba, ő pedig ment tovább, azt hittem, már beértek Tibivel, erre úgy 2 kilométerrel a vége előtt egy kanyar után feltűnt előttem. Láttam, hogy picit már fáradt, és nem mozog olyan szépen, és egyedül van, gondoltam, hogy akkor ebből megint családi befutó lesz, mint 2014-ben az Ultrabalatonon. Utolértem, és kérdeztem tőle, hogy na, befutunk együtt, vagy inkább menjek tovább, mondta, hogy ahogy gondolom - természetesen együtt tettük meg a hátralévő utolsó rövidke szakaszt. A cél előtt a gáton várt minket Tibi, aki előrement letenni a biciklit és átöltözött, ő az esőben jobban fázott, mert lassú futótempóban bringázva nem sok hőt tud termelni a test. Mi meg szépen bekocogtunk, csippantottunk, majd megkerestük Laca és Nyuszi vezetésével, hogy hol is tudunk befutni a célkapuba, Kozma András köszöntött miket, pacsiztunk vele, majd "átszakítottuk" a célszalagjainkat. Jó volt ismét együtt befutni, úgy látszik, az első tavas futásaink befutóit már csak így nyomjuk.

dsc6903.jpg

12 óra 11 perc lett a célidő, ez mindennel együtt 6:35-ös átlagtempó. Jobb lett volna ennél gyorsabban, de nem vagyok elégedetlen, mert amiért mentem, azt megcsináltam: gyakoroltam az egyedül futást, a frissítést (köszi Dorka!), volt egy jó hosszú futásom, ahol fejben az elsőtől az utolsó pillanatig egyben voltam, kedvvel, összeszedetten, fókuszáltan futottam, elhoztam a célszalagot, és visszaszedtem valamennyit az önbizalmamból is. Tetszett ez a verseny, jó hangulat volt, tetszett a futók hozzáállása, a szurkolás, az egymásra figyelés, egymás segítése, a szervezés is rendben volt, a Tisza-tó pedig szép, kár, hogy nem lehet még teljesen körbefutni bringaúton vagy gáton, de ez az oda-vissza is oké volt.

img_20170715_200415_345.jpg

Megint közelebb léptem egyet, legközelebb a Suhanj6!-ra megyek versenyezni, addig pedig folytatódnak az edzések. Közeledik a szeptember vége, és van még dolgom odáig, de igyekszem nagyon, hogy minden rendben menjen.

Fotók: saját, Tibi, Harcsa Barna, Ironphoto (Bellus Áron), UTT hivatalos

Naaagy nyári feladatlista

Ha itt a nyár, ugye komám... akkor kell szépen felkészülni az őszi szezonra. Főleg akkor, ha az őszi szezon, meg az év, meg talán az egész életem fő versenye ősszel lesz. 100 napon belül vagyunk a Spartathlonig, de van még feladat bőven előttem, amiket szépen meg kell oldani.

- Szokni és tanulni a melegben futást

Hiába van szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlon, Görögországban még bizony nyár lesz. Ha szerencsénk van, akkor csak 30 fok lesz, és nem 35. Szóval én most erősen barátkozom a meleggel. Mondogatom is magamnak, hogy "a meleg a barátom" - mint ahogy az éjszaka is a barátom, nekem mindenki a barátom! Szóval a meleg a barátom, úgyhogy drukkolok a jó meleg nyárért, és szépen megyek futni kifelé, amikor a legnagyobb hőség van. Tanulom a hűtést, az ivást, azt, hogy a fejemre tűz a nap, tűrni és menni.

- Emelkedőkre futkosni

Az Ultrabalaton után rájöttem, hogy idén nem sokat mentem emelkedős futásokra, volt egy-egy Hűvösvölgy oda-vissza, de kb. ebben ki is merült a szintgyűjtés. És még a szigeti "Hegy" is kimaradt, mert a központi út lezárása miatt a külső körön futottam, abban meg semmi emelkedő nincs. Úgyhogy igyekszem olyan útvonalakat is választani, ahol felfelé kell kaptatni, hogy ezt is szokjam kicsit.

19400294_10211643412054838_5300570060740046029_o.jpg

- Végre normálisan frissíteni és enni

A frissítés az én Kryptonitom, ezzel nem igazán boldogultam az utóbbi időben. Na de majd most! A nyarat annak rendelem alá, hogy végre összeálljon a dolog, mind a hétköznapi sporttáplálkozásom (mikor mit eszem, milyen kiegészítőt, vitamint szedek), mind a frissítésem. Ebben Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa, sporttáplálkozási szakértője segít (ő írja azokat a jó cikkeket a honlapra, amiket érdemes elolvasni, mert nagyon hasznosa), vele igyekszünk összerakni mindent A-tól Z-ig. A kedvéért épp reggelizni tanulok, én, aki már általános iskolás koromban sem tudtam reggel enni. A hamburgerezést meg egy darabig visszafogom, és max. a képet nézegetem a hambiról, amit Tibi rittyentett nekünk egy szombat délben, és tolom a fincsi (tényleg nagyon fincsi, imádom!) mogyorókrémes fehérjét.

kaja.jpg

- Lefutni az Ultra Tisza-tó-t

Itt ez a jó kis 111 kilométeres verseny, nyár közepén, úgyhogy kapóra jött, hogy elinduljak rajta. A tervek szerint segítő nélkül, egyedül, cipelt és előreküldött saját frissítéssel csinálom végig (max. a fordítónál kérek egy kis segítséget, ha úgy adódik). Önbizalom-gyűjtésnek is jó lesz remélhetőleg, sajnos az UB feladás jobban odavágott, mint gondoltam, még akkor is, ha sérülésveszély miatt álltam ki.

- Végigfutni egy éjszakát

Erre tökéletes lesz a Suhanj6! augusztusban. Szeretek éjszaka futni, az éjszaka a barátom - bár a Suhanjon eddig mindig volt valami gebasz, az éjféli rajt mindig megborította az emésztésemet, és 3 részvételből 3-szor voltam gyakori vendég a toi-toi-ban. Hátha most ez kimarad, és az éjszakázást is tudom gyakorolni.

- Erősödni

Testben és lélekben is erősödni szeretnék, és fogok is. Az erősítő edzéseket igyekszem beiktatni, ha máshogy nem, gyerekjátszótereztetés közben simán lehet guggolásokat meg kitöréseket csinálni, vagy fekvőtámaszozni egy padon, és a TRX-et is szeretném legalább egy héten kétszer elővenni újra, hogy a törzsemet és a felsőtestemet is karban tartsam. A lelki erősödés pedig a negatív hangok és érzések kizárásával, a pozitív dolgok felerősítésével szerintem menni fog.

Szóval lesznek feladataim szeptemberig, de hiszem, hogy minden össze fog állni, és amikor kell, ki tudom hozni magamból a maximumot. Az edzés mellett azért egy kis "bulika" is lesz, a Volton a Linkin Park koncertet természetesen nem hagyhatom ki, ennyi minimum jár a felkészülés részeként. :)

Ez nem az én UB-m volt

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem "csak úgy" befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami - oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és "taktikai értekezlet" után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis "pihenőt", de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán "elzavartam", hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

18558949_1329729413749312_7293925104835712034_o.jpg

Bár a frissítések kivételével végig futottam, mégis sokszor azt éreztem, hogy szívesebben sétálnék, de csak a meredekebb emelkedőkön gyalogoltam. Füreden kértem jeget, mert éreztem, hogy közelít a meleg, igazam is lett, jól tettem, hogy hamar elkezdtem magam hűteni, teletömtem a topom és a sapkám, és a nyakamat és a karomat jégkockákkal hűtöttem - végig ezt csináltam és így nagyon jól átvészeltem a meleget, plusz ahol lehetett, locsoltam a fejem is. Hogy ne égjek vörösre, alaposan bekentek naptejjel többször is, így csak barnultam ott, ahol kilógtam a trikóból.

Aszófőnél tartottam egy kb. 3 perces leülős pihenőt, próbáltam magam összerántani, ettem gélt, ittam, mielőtt nekivágtam a dombos szakasznak - és örültem, hogy itt majd lehet gyalogolni. Egész tűrhetően ment innentől a futás, összébb kaptam magam, jól haladtam, különösebb gond nem volt. A frissítés nem nagyon ment, de azért pár falatokat eszegettem, és folyamatosan ittam. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy az izót mellőztem, valószínűleg ez nem volt jó döntés. Zánka előtt Bocsi kicsit beállt hozzám futni, de aztán elhagyott, legalább edzett egy jót, én meg haladtam saját tempómban. Köveskál felé közeledve utolértem Milánt, de nem tudtunk együtt haladni, csak kerülgettük egymást, mert őt máshol frissítették, mint engem. Eszter barátnőm, aki párosban indult is itt került a látóterembe, picit beszélgettünk, majd ki-ki ment a maga tempójában. A köveskáli ponton Benes Bea és csapata bukkant fel, de mivel pillanatnyi életcélom egy sós leves beszerzése volt, így vele csak egy hellót váltottam. Leves az nem volt, így mentem tovább, jeleztem Nicolnak, hogy leves az nem volt, így ők főztek nekem gyorsan egyet, amit valahol Salföld előtt megittam, míg kaptam egy gyors lábmasszázst is. Ekkor már nagyon kellett wc-znem, úgyhogy azért igyekeztem haladni, hogy elérjek a váltóponti wc-ig, de az csak nem akart jönni, úgyhogy futottam. Nodari Zsuzsiék száguldottak el mellettem autóval, majd megálltak és kiszállva drukkoltak, nagyon örültem nekik, hogy jöttek szurkolni.

received_1330598710329049.jpeg

Salföldön megtartottam a kétbetűs kitérőt, mondhatni pihentem egyet a zöld bódéban, bár utána olyan érzés volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger, picit legyengültem tőle. Ekkor találkoztam a céges csapattal, a kollégák ekkor értek utol, pár szót váltottunk, majd mentem tovább, ők meg várták a váltást. Frissítettem egyet, de a futókám teljesen elveszett. Kocogtam, de inkább gyalogolni volt kedvem, főleg amikor az autó között kellett kommandózni, és a forgalomirányítók is össze-vissza mutogattak, hogy erre menjek, ja mégsem, amarra, plusz megint kaptam egy sorompót, ahol meg kellett állni. Utolért Szászi Tomi, vele haladtunk egy kicsit együtt, próbáltam vele kocogni, de nem ment, inkább gyalogoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam, alig haladtam, fájt a fejem, szédültem, és kezdtem fázni, a hasam is fájt.

A Varga Pincészethez felvonszoltam magam, közben telefonáltam Nicolnak, hogy ha tudnak, jöjjenek elém, mert szarul vagyok, baj van. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Leültem a kocsi csomagtartójára, felvettem a hosszúujjú pólómat, betakartak egy pléddel, picit nyekeregtem, hogy nagyon rosszul vagyok, találjunk ki valamit, hívjuk fel Gabit, hogy szúrjon le, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, hogy én nem tudok gondolkodni, kell valaki, aki kitalálja helyettem, hogy ilyenkor mi van. Csak annyit tudtam, hogy küzdenem kell. 

Gabi kiadta a feladatot, felállni, tovább menni, gyalogolni, haladni, és óvatosan eszegetni, kólát és ropit, vagy valami sósat. Nicol felszerelkezett, ő gyalogolt velem, Bocsi pedig kicsit mindig előrement a kocsival, majd visszajött hozzánk. Nem jutottunk túl messzire, egy füves résznél lehajoltam, majd hosszas öklendezés után végre sikerült magamon könnyíteni, nehezen, de szépen kijött minden belőlem. Amikor jobban lettem, vánszorogtam tovább. Nem tudtam a sétatempóban haladó Nicolt követni, időnként megálltam öklendezni, a szédelgés, fejfájás nem akart enyhülni, és éreztem a bal bokámat, hogy nem az igazi. Nicol kb. 20 percenként belém diktált 2 falat Daubneres gouda sajtos pogácsát kólával vagy vízzel, ha bent maradt, akkor kaptam még. Így haladtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő 10 kilométer megtétele, főleg Badacsonyban a Római úton, ahol bár minden csodaszép, egy egyenes méter nincs. Sok futó utolért, elment mellettem Dóri is (Nórival ismét nyerték a női párost), jött bringán Böki, majd Kriszék is felbukkantak csapatostul, ki is szállt megölelni, majd mentek tovább. A gyomrom javult, de a fejem még mindig nagyon rosszul volt, kaptam 5 perc ülős pihenőt, meg egy fájdalomcsillapítót a kaja mellé, majd mentünk tovább. Életem leglassabb 10 kilométere volt ez. Badacsonytördemicen Bocsi átvette a kísérésemet, első utunk a toi-toi-hoz vezetett, aztán bandukoltunk tovább, kaptam a kaját és a kólát, elmúlt a fejfájásom, jobban lettem, és megbeszéltük, hogy lassan meg kéne próbálni kocogni. Szigligethez közeledve a Kisházi házaspár fogott be hátulról, Gábor futva, szépen egyben volt, Erika bicajon kísérte, kérdezték, tudnak-e segíteni, majd mentek szépen tovább.

Bocsival kocogásra váltottunk, majd a Szigligeti vár bevezető útjánál Nicol várt minket, ott mondtam, hogy akkor most már megpróbálok egyedül menni, levettem magamról Nicol dzsekijét, benyomtam a zenét, és elkezdtem kocogni. Mit kocogni, futni! 6:30 körüli tempóban. És az egész Ultrabalaton során először azt éreztem, hogy van bennem egy kis erő. Kár, hogy kellett hozzá 105 kilométer, meg egy olyan pokoli mélység, ahol még sosem jártam. Kitisztult a fejem, motivált lettem. Mentem, futottam, visszaelőztem pár embert, és egész jól éreztem magam. Ezt a szakaszt amúgy is nagyon szerettem mindig, közeledett a golfpálya, majd bekanyarodtam Balatongyörök felé. Itt hívott Milán, mert tudta, hogy rosszul vagyok, tudni akarta, mi van velem. Beszélgettünk egyet, 9 kilométerrel volt előttem, motivált volt, célba akart érni ő is.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg


Utólag itthon mondta egyébként, hogy neki nagyon kellett volna egy kis lelkizés menet közben, hogy jó lett volna együtt is futni, de pont nem egy ritmusban mozogtunk és frissítettünk, így ez nem jött össze, és aztán ezért is hívott telefonon, hogy velem mi van. Én pedig pont az ellenkezőjét akartam, önző akartam lenni, mert a lelkizés engem már annyiszor elvitt versenyen, és utána ezért volt nehéz felállnom, most ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ezután az UB után nagyon hamar újra teljes erőbedobással kell futnom, nem hagyhatom ott a lelkem idén a Balatonnál, senki miatt, még a saját férjem miatt sem. Csúnya, de ez van.

Közben elkezdett sötétedni, aminek én örülni, mert az éjszaka a barátom, szeretek este futni, mindig erőre kapok tőle. Most ezt mégis másképp alakult, brutálisan hűlt le a levegő és iszonyú szél volt, én meg akkorákat ásítottam és úgy húzott a fejem, hogy azt sem tudtam mi van, olyan álmos voltam. A következő találkozónál már várt a fejlámpa, láthatósági mellény, töltő az órámnak, de kértem gyorsan a kisgatya helyett a térdnadrágot és a pulóvert, gyorsan nadrágot cseréltem (más öltözéssel nem akartam időt húzni), a pulcsit a derekamra kötöttem és mentem is tovább. Pár méter után mégis úgy döntöttem, hogy kell a pulóver rendesen, úgyhogy felvettem, szép mutatvány volt fejlámpát, sapkát, láthatóságit és futómellényt levenni, fel a pulóver és minden más vissza, mindezt gyorsgyaloglás közben. Aztán kocogtam, egész jólesően. De egyszer csak egy kellemetlen érzés hasított a bokámba és volt egy kis reccsenés is, káromkodtam egy csúnyát és gyaloglásra váltottam, mozgattam a bokám, hogy mi van. Olyan volt az érzés, mint három éve, amikor a fehérvári 12 órán a jobb bokámat szétvertem a balra lejtő pályán, de az utolsó 2 órát még lenyomtam vele kínkeservesen, na ezt még egyszer nem akartam. Próbáltam párszor belefutni, de borzasztóan fájt, nem tudtam rendesen rálépni, úgyhogy inkább bicegve gyalogoltam, és nem akartam elhinni, hogy ez van, hogy a talpra állás után lerobbanok.

Itt jött az a váltópont, ahol Moes és Judit a nyakamba ugrottak, de csak annyit tudtam mondani nekik, hogy nem tudok rálépni a lábamra és mentem tovább. Moes utolért aztán és hívott, hogy fussak vele, de nem tudtam. Ekkor hívtam Nicolt, hogy ennyi volt, ha tudnak, jöjjenek elém, de amúgy már pont ott is voltak a közelben, így kb. 5 perc múlva már a kocsiban ültem. És nagyon szomorú voltam. Főleg azért, mert abból a mélységből még össze tudtam kaparni magam Nicolék segítségével és Gabi instrukcióival, tudtam futni, végre éreztem magamban az erőt, amit egészen addig sehol nem találtam. És hogy mondhatni hiába volt az egész. De azért mégsem, mert nem baj, hogy ezt a mélységet is megtapasztaltam, mert tanulhatok belőle, de mégis csalódás volt az egész, hogy nem tudok végigmenni. A kocsiban kocogtak a fogaim, annyira vacogtam, és picit pityeregtem is. 124,5 kilométernél számomra véget ért a 2017-es Ultrabalaton. Innentől kezdve Milánt követtük és próbáltuk segíteni, ő megküzdött az éjszakai felhőszakadással és viharral, és 160 km-nél szállt ki végül. Idén nem hoztunk haza egy szalagot sem sajnos. Ez van.

received_1557265311000124.jpeg

Mint ahogy feljebb írtam, szomorú vagyok, hogy nem tudtam végigmenni, de mivel nem kockáztathattam komoly sérülést, így meg kellett hoznom ezt a döntést. Az év fő versenye a Spartathlon, az előttem álló négy hónapot nem sérülésből való lábadozással, hanem tisztességes felkészüléssel akarom tölteni. Előzetesen tisztáztam magammal, hogy bármi, tényleg bármi történjen, nem ebből a versenyből kell levonnom a következtetéseket, hiszek, bízok, készülök a 246 kilométerre.

Még ki kell majd alaposan elemezni a dolgokat. Az biztos, hogy követtem el banális hibákat, főleg a frissítésben (én, és nem a segítőim!), ezt valahogy össze kell raknom, hogy végre működjön, többet kell ennem, tudatosabban, összeszedettebben, megtervezve, a tervet végrehajtva. Ami jó volt szerintem, hogy fejben egyben voltam, küzdöttem, és fel tudtam állni egy olyan mélységből, amit még sosem tapasztaltam meg, ez egy jó tapasztalat. A körülményektől igyekeztem magam a lehető legjobban függetleníteni, mindenkinek ugyanazok voltak a körülményei, mint nekem, ezekre nem szabad fogni semmit, és nem is teszem. Nicol és Bocsi remek segítők voltak, és Tibi és Miki is mindent megtettek Milánért, köszönjük nekik a segítséget, jó tudni, hogy ilyen jó emberek vesznek minket körül. Egy kis hiányérzet van bennem, de igyekszem túllépni ezen, és előre koncentrálni. A bokám javul, még egy picit fáj, remélhetőleg ez is el fog múlni pár napon belül. Ami durva, hogy szombat éjjel óta iszonyú hasmenésem van (4 napja), úgyhogy elképzelhető, hogy benyeltem valamit, és ezért lehetett az erőtlenség, de igazából mindegy, nem akarok ezzel takarózni. Ez az Ultrabalaton nem az én versenyem volt, de tapasztalatgyűjtő hosszú "futásnak" fogjuk rá, hogy elfogadom.

Fotók: Nicol, Nodari Zsuzsi, Sally

Talán megtanulok újra frissíteni

Tavaly szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy újra kell tanulnom a frissítést – bár sosem voltam túl jó benne, és össze-vissza frissítettem, próbálkoztam mindenfélével, de volt pár jól bevált dolgom, ami addig működött.

Ilyen volt az egyik izóm is, amit szívesen ittam, és működött, ám a sérülés miatti  hosszú kihagyás után már nem tolerálta a gyomrom, nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor hánytam ki vagy lett tőle hányingerem. Frissítés nélkül viszont nem nagyon lehet, és nem is érdemes hosszút futni. Úgyhogy mindent a nulláról kellett kezdenem a frissítésben is, nekem, meg a baromi gyenge és érzékeny gyomromnak.

Szerencsére elég hosszú idő áll rendelkezésemre, októbertől márciusig van időm tanulni és gyakorolni a futás közbeni evés-ivást. Csak az volt a nagy kérdés, hogy mivel próbálkozzam. Kell valamit innom, és kell valamit ennem is. Meglepő, de aránylag hamar meg is találtam a megoldást, és ezt azért is merem most már leírni, mert hosszú hetek óta működik a dolog.

A teljesítménydiagnosztikán kaptam segítséget abban, hogy bizonyos tempóknál kb. mennyi szénhidrátot érdemes bevinnem, az itt ajánlott leglassabb tempóhoz kapott legalacsonyabb szénhidrátértékkel kezdtem kísérletezni, hogy az bemegy-e egy óra alatt, és arra hogy reagál a gyomrom és a testem. Nincs teljesen pontosan grammra kiszámolva minden, de közelítőleg azért próbálkoztam a bevitellel, hogy mit bírok el, mi esik jól és mi nem – illetve megfagy-e épp az összes frissítőm a mínusz 18 fokban, vagy sem (megfagyott, de tudok saját zsíron futni 40 kilométert, na).

Étkezés:

A gélek gondolatától is hányingert kapok, és az áruk miatt inkább versenyen fogok gélt enni, azt is minimális mennyiségben, inkább próbáltam más alternatívát keresni helyette. A gyümölcsök sosem okoztak gondot, úgyhogy vettem egy adag gyümölcspürét a Decathlonban, almás-epres-kekszes és banános-almás ízekben, és hosszú futásokon óránként egyet letolok belőlük. Finomak, nem annyira édesek, mint egy gél, viszont energiát adnak (kb. 20 g szénhidrát van egyben).

A gyümölcspürék mellé pedig szintén a Decathlonban vettem mindenféle szeleteket, amiket el lehet majszolni. A saját márkás Aptonia Ultra Almond Bars-ból vettem sima marcipánosat, banános-marcipánosat, epreset, és Milán választott narancsos-csokisat. Olyanok, mint egy csoki, finomak és jól el tudom őket nyammogni futás közben. A legjobb a narancsos-csokis, az egyik nyűgös hosszú futásomon megváltást jelentett megenni, még a kedvem is jobb lett utána. (Ezekben kb. 15 g szénhidrát van.)

Ezeket szoktam felváltva, kedvemnek megfelelően eszegetni.

15369176_603342316540427_5390422460591408873_o.jpg

Folyadékpótlás:

Itt a Panhellen termékek képezik a frissítésem alapján, a Panhellen támogatásának köszönhetően van Carbo100-am és BCAA-m, illetve Radicalom, ezek mind citromos ízűek, illetve a Carbo100 ízetlen, úgyhogy ezeket simán össze szoktam kotyulni, és ezekhez még adagolok a hányás ízűnek nevezett (vegyes gyümölcsös) Sponser izóból. (Ettől még sosem hánytam, ez működik, viszont borzalmas íze van, ezért nehezen iszom meg.) És ezekből lett egy szuper koktél, mert a csodás módon a Panhellen porok íze tökéletesen elveszi a Sponser hányás ízét, és egy számomra tök finom mixet kapok, amit képes vagyok hosszú távon és nagyobb mennyiségben is fogyasztani. Fél liter lötyiben kb. 60 g szénhidrát van, úgyhogy a kaja mellé ezt iszogatva kb. sikerül összesen 40 g szénhidrátot magamba tolni óránként, ami ahhoz képest, hogy ez korábban nem nagyon ment, szuper!

Na de hogy mik is ezek a cuccok, amikből ezt a csodaitalt kotyvasztom.

A Radicalról már írtam korábban, ez egy energizáló formula, ami citrullin malátot tartalmaz, segít az edzések közben a fáradtság csökkentésében, és javítja az állóképességet.

A BCAA Kyowa egy aminosav italpor (finom limonádé ízben), ami nagyon fontos táplélékkiegészítő. A BCAA az elágazó láncú aminosavak csoportja, az izoleucin, leucin és valin tartozik ide. A BCAA bevitel fontos, mert ez segít az izomtömeg megőrzésében, az izomvesztés elkerülésében, segít, hogy az izmok mozgás közben fenn tudják tartani az energiaszintjüket, csökken az edzés közbeni fáradtságérzés, javul a fehérjeszintézis, gyorsabb az edzés utáni sejt- és izomregeneráció is.

A Carbo100 pedig egy szénhidrátforrás, ami gyorsan, de elnyújtottan szívódik fel, és cukormentes. Segít a szervezet szénhidrát-ellátásában edzés közben, de a regenerációban is hasznos. Hatóanyaga a Kabolyn, egy gyors felszívódású összetett szénhidrát, ami viszont nem terheli meg a felszívódás és emésztés során a szervezetet. Edzés előtt elfogyasztva gyors energiát ad, és futás közben fogyasztva segít a folyamatos energia-utánpótlásban, és a vércukorszintet is stabilan tartja. Ízetlen, így gyakorlatilag bármihez hozzá lehet keverni.

Nekem nagyon bejött ez a keverék-itóka, szívesen fogyasztom, nem érzem azt, hogy unnám az ízét vagy épp rosszul lennék a gondolattól, hogy meg kell innom – és ez szerintem nagyon fontos a futás során, hogy ne gondoljak undorral arra, amit frissítés gyanánt meg akarok enni-inni.

Most már több hete jól megy ez az újfajta frissítés, nem fájt a gyomrom, nem volt hányingerem, nem lett hasmenésem sem, szépen meg tudtam enni és inni mindent, amit az adott edzésre elterveztem, volt energiám a bevitt táplálékoktól. Persze ez még mindig nem a tökéletes és végleges frissítés, még lehet rajta csiszolni, más dolgokkal bővíteni, hogy változatosabb és összetettebb legyen, kell még számolgatni is hozzá, hogy miből mennyit és hogyan vigyek be, de szerintem most jó úton vagyok, és végre nem teljesen ad-hoc a frissítésem, mint korábban volt.

4 táplálkozási tipp, hogy jobban menjen a futóverseny

Egymást érik a futóversenyek, szinte minden hétvégi napra jut egy verseny, amelyen minden résztvevő szeretné kihozni magából a maximumot. Hogy ez valóban sikerüljön is, érdemes odafigyelni a táplálkozásra - ehhez hoztam 4 okos tanácsot, amit a rutinos futók már biztosan tudnak, de mindig vannak újabb, kezdő futók, akiknek jó, ha kapnak néhány tippet.

1. Semmi újat ne próbálj ki a verseny napján

Ezt szerintem már minden futó tudja, vagy saját tapasztalatból, vagy mástól tanulta meg, és nem csak az étkezésre, hanem a felszerelésre, ruhára, cipőre is érvényes. Ha nem akarsz kellemetlenségeket, tényleg ne a verseny előtti napon, vagy a nagy megmérettetés napján egyél/igyál valami sosem próbált finomságot. Az emésztést eleve megzavarhatja a verseny miatti idegesség (még ha amúgy nem is vagy ideges típus), ne tetézd valami ismeretlen táplálékkal. Edd a jól bevált, megszokott ételeidet a verseny előtti napokban, a futás reggelén fogyaszd el a megszokott, bevált reggelidet, és a frissítésed is a megszokott legyen a verseny alatt.

zabkasa.jpg

2. Edzés közben teszteld a verseny alatti frissítődet

A különböző gélek, energiaszeletek, sportitalok összetétele eltér egymástól, más ízűek, más állagúak, sűrűségűek, másfajta koncentrációban vannak bennük a tápanyagok. Ha biztosra akarsz menni, és meg akarod tudni, nálad mi működik a legjobban, mit hasznosít a szervezeted a legjobban futás közben, miből nyersz legjobban energiát, mitől nem görcsöl be a gyomrod, mitől nem lesz hasmenésed, na és mi az, ami ízlik, akkor a hosszú futások során próbáld ki ezeket a frissítőket. És aztán ami bevált, azt vidd magaddal és fogyaszd a versenyen is.
Ha teheted, járj utána, hogy az adott versenyen milyen frissítőre számíthatsz a frissítőállomásokon, hogy még jobban fel tudj készülni.

3. Hidratáld magad

A jó futóteljesítményhez elengedhetetlen a megfelelő hidratáltság, így a verseny hetében törekedj arra, hogy elegendő, bőséges mennyiségű folyadékot, elsősorban vizet fogyassz. Ne feledkezz meg az ivásról, akár munkában vagy, akár várost nézel a külföldi nagyvárosi maraton előtt, igyál, igyál és igyál, mindig legyen nálad egy palack víz. Hogy tudd, mennyire vagy hidratált, figyeld a vizeleted színét: minél világosabb sárga a színe, annál hidratáltabb vagy, ha viszont sötétebb sárga, esetleg barnás, akkor sürgősen kezdj el többet inni!
40749.jpg
4. Töltődj fel
Az vagy, amit megeszel. A verseny előtt 12-24 órával elfogyasztott ételek nagy mértékben befolyásolják a futás közben nyújtott teljesítményedet. Ilyenkor fontos, hogy magas szénhidráttartalmú (lehetőleg lassan felszívódó szénhidrátokból), zsírszegény, mérsékelt fehérjetartalmú fogásokat fogyassz - nem véletlenül vannak tésztapartik a maratonok előtti napon. A verseny napján fogyassz tápláló, magas szénhidráttartalmú, de könnyen emészthető reggelit, ezzel feltöltöd a glikogénraktáraidat, így a verseny közben fogyasztott zselék és izoitalok erre "támaszkodhatnak" majd. Lehetőleg a verseny rajta előtt legalább 2 órával egyél, hogy a gyomrodnak legyen ideje emészteni, és a tápanyagok fel tudjanak szívódni - de ezt is nyugodtan tesztelheted, hogy nálad mi működik legjobban, és mikor kell enned ahhoz, hogy jobban menjen a futás.
Hajrá a versenyen, hozd ki magadból a maximumot a táplálkozásod segítségével!
Forrás és fotó: Runner's World UK
Ha szeretnél más futással kapcsolatos témáról is olvasni, kövesd a Facebook oldalamat is!

Plusz erő és energia futás közben - Panhellen Radical teszt

Amikor elkezdtem újra edzeni a sérülés után, sokáig nagyon gyengének és erőtlennek éreztem magam. Még a rövidebb futások is gyengén mentek, a hosszabbakról inkább ne is beszéljünk... Elindultam, és 2-3 kilométer után elhagyott az erőm, nehezen mozogtak a lábaim, szinte csak vonszoltam magam. Ezt persze betudtam a sérülés utáni újrakezdés miatti gyengeségnek, aztán meg a melegnek. Idővel azért éreztem, hogy kezdek alakulni végre, és sikerül visszaszerezni valamit lassacskán az elvesztett edzettségemből.

A futás előtti evést nem viszem túlzásba, vagyis amióta reggel futok, csak egy bögre tejeskávét iszom, enni pedig nem szoktam edzés előtt, mert akkor rosszul leszek. Korábban a hosszabb futásokon menet közben pótoltam az energiát valami frissítővel, de most mivel nem futok annyit, nem is frissítek, csak folyadékkal, elsősorban vízzel. Ez egy darabig elég, aztán érezhetően "merül az elem", de mivel mostanában az a lényeg, hogy egyáltalán fussak, nem vittem túlzásba a frissítést, a csapoknál megállok és iszom, aztán kocogok tovább. Korábban az állóképességem és az edzettségem, meg a rutinom segített, hogy akár hosszabb időt is tudjak stabilan, frissítés és energiapótlás nélkül futni, most lett egy plusz "segítségem" a lemerülés ellen.

Lehetőségem nyílt kipróbálni a Panhellen cég egyik termékét, a Radicalt, ami pont arra jó, hogy edzés közben csökkentsem a felmerülő fizikai és mentális fáradtságot, fokozzam az állóképességemet és az erőmet. A termék egy kisméretű tasakban van por formájában, és 100 adagot tartalmaz - elegendő mindössze egy kiskanálnyit tenni belőle egy shakerbe, ráönteni 3 dl vizet, összerázni, majd edzés előtt 30 perccel, lehetőleg éhgyomorra meginni. Savanykás, citromos íze van, mivel szeretem a limonádét, így nekem bejött még akkor is, ha kevesebb vízben oldottam fel.

Hello Panhellen! #running #panhellen #panhellenradical #energy #workout #behard

Hanka /Haanchee (@haanchee) által közzétett fénykép,

 

Mivel nem szeretek edzés előtt enni, inni viszont mindig szoktam, számomra praktikus, hiszen bekeverem a klassz shakeremben, és szépen legurítom, majd mire megkezdem az edzést, már hat is a Radical-ban lévő citrullin-malát. Ez egy citrullinból és malátból álló szerves vegyület, a citrullin egy nem esszenciális aminosav, ami a görögdinnyében is megtalálható, a malát pedig az almasav, a gyümölcsök természetes alkotója. A bennük lévő hatóanyagok segítenek az izmok energiához juttatásában, emelik a vér arginin-szintjét és a cukor sejtekhez jutását (ebből lesz az energia mozgás közben). Arra is jó ez a vegyület, hogy semlegesíti az edzés során az izmokban felhalmozódó méreganyagokat (pl. tejsavat), ezzel fokozza a regenerációt, de a mentális fáradtságot is csökkenti.

A dolog nem csak elméletben hangzik jól, de gyakorlatban is működik. Mióta minden edzés előtt iszom egy adagot a Radicalból, úgy érzem, hogy jobban megy a futás, több az energiám, és a hosszabb távokat (ez most nekem 20 km körül van) sem teljesítem annyira nehezen, mint korábban. A végén sem érzek gyötrő fáradtságot, nem érzem, hogy meg akarok állni és haza akarok menni, hanem szépen haladok tovább. Remélem, hogy az edzettségi állapotom javulásával még jobb lesz a helyzet.

Mivel a családból nem csak én egyedül futok, Milán is kipróbálta és rákapott a Radicalra, ő egy ultraversenyen is bevetette. A megszokott izoitalba bizonyos időközönként kevertem neki egy adagot a porból, amit aztán elkortyolgatott. Azt mondta, hogy érezte, hogy több így az energiája, mint ha csak simán az izót itta volna, és a citromos íz jól feldobta az egyébként édes ital ízét. Szóval azt kell mondjam, hogy mindkettőnknek bevált a Radical. Remélem, hogy hamarosan egy versenyen is tudom majd tesztelni, hogy ott milyen hatással van rám, és a segítségével erősebb és energikusabb lehetek futás közben.

A tesztelési lehetőséget és a terméket köszönöm a Panhellen Magyarországnak!

süti beállítások módosítása