Már jó ideje ez a verseny járt a fejemben. A 6 órás futás. Pont a fele a sárvári 12-nek, ami még régebb óta a fejemben van. Pontosan szeptember óta, mióta a félmaratonnal visszatértem a futáshoz. Akkor döntöttem el, hogy áprilisban ott kell lennem - addig azonban hosszú az út.

Januárban megkezdtük az alapozást, februárban pedig bekeményítettünk, Gabi az edzéstervben, én meg a futásban, így megy a közös munka nálunk. Jöttek a hétvégi hosszúk, 25, 30, 40 kilométerek, és a kérdés, akarok-e futni Székesfehérváron. Akarok, futok. Mennyit fussak? 4 órát? Dehogy! 6-ot! Hát legyen, állok elébe!

Amióta beneveztem, sokat gondoltam a versenyre. Remek erőfelmérő lesz, hol tartok, mit tudok, és remekül meg tudja mutatni azt is, mire nem vagyok még felkészülve. Persze pozitívan álltam hozzá, hogy megteszem, amit tudok, hiszen én akarok futni, én akarok újra ultrázni, végre most már normálisan, nem csak olyan "hűbeleBalázs" módjára, mint régen. Felkészülök, ahogy tudom, odateszem magam, beleadom a testem és a lelkem, mert ezt akarom csinálni, és azt akarom, hogy minél jobban menjen. Igen, bennem volt az is, hogy jó-e ez nekem, és jó-e ez a kisfiamnak, de valahányszor átgondoltam, arra jutottam, hogy igen, csinálni akarom, be akarom magamnak és neki is bizonyítani, hogy képes vagyok rá.

A versenyre az esélytelenek nyugalmával készültem, hiszen nagyon erős mezőny gyűlt össze a 6 órás csajok között: Lubics Szilvi, Gyebnár Évi, Dóri, a két esztergomi lány, Ági és Zsuzsa, mind jobb futók nálam, több tapasztalattal, jobb eredményekkel. Mondjuk nem is velük, hanem inkább magammal akartam küzdeni, de nagyon motiváló volt a tudat, hogy velük egy mezőnyben leszek majd. A legnagyobb félelmem, ha annak lehet nevezni, az volt, hogy hogy fogom fejben viselni, hogy Milcsi ott lesz a pálya szélén, és látom, de nem foglalkozhatok vele, mert futnom "kell".

Gabi előzetesen azt mondta, úgy fussak, hogy ez egy hosszú edzés, nem célverseny, ne szaggassam szét magam, okosan, szépen, frissítést gyakorolva menjek. Távra is adott "utasítást": 55 kilométer fölött minden ajándék. :) Oké, vettem, meglesz!

Előző este összekészültem, hideg-meleg ruhával, frissítővel, Milcsi cuccaival, mindennel, amire szükség lehet. Az éjszaka nem volt ideális, az eddig nyugodtan alvó és max. egyszer ébredő (de újabban már egyszer sem ébredő) kisfiam négyszer keltett fel. Ennek ellenére aránylag pihentnek éreztem magam. Szerencsére Fehérvár nincs messze, úgyhogy gyorsan odaértünk, eljött Milán húga is segíteni, egyrészt hogy szokja Milcsit, másrészt hogy szokja az ultraversenyeket, mert húgommal ők lesznek majd Sárváron a bébiszitterek.

Érkezés, parkolás - Zoli és Dóri ismét a szomszédban, mintha itthon lennénk. Rajtszámátvétel, örömködés az ismerősökkel, ismerkedés az eddig csak a netről ismert futótársakkal, mindenki vigyorog, én is, jó újra ultraversenyen lenni, hiányzott. A pálya ismerős, Milánék anno a tópart túloldalán laktak, sétáltunk itt jópárszor.

A hőmérséklet remek, nincs hideg, se meleg, futásra nekem tökéletes. Ruházatom háromnegyedes nadrág, kompressziós zokni (gondoltam gázul néz ki, de sokan így nyomták, úgyhogy nem érdekelt), vékony hosszú ujjú, rá rövid ujjú póló, és sapka. Óra, mp3 beüzemelve. Rajt előtt fél órával betolok egy adag tejpépet üzemanyag gyanánt, frissítőnek bekészítve kóla, izó, méz, kókuszgolyó, két energia-sportszelet.

A rajt előtt semmi izgalom nem volt bennem, 10 perccel előtte még Milcsit pelenkáztam a női mosdóban, majd puszilkodás, és beállás a rajtba. Persze azért bennem van, hogy jó lenne megközelíteni a 60-at, de nem stresszelem magam ezzel. Milcsiért sem aggódom, mert jó kezekben van, és majd csak nem lesz semmi olyan gond, ami miatt ki kéne állnom, és amúgy meg talán függetleníteni tudom magam a fiamtól.

10-kor rajt, ismerősök körében, Dóri, Kata és a többi lány az SZTK-ból, Matevével is váltok pár szót, aztán már megyünk is. A zenét azonnal beteszem, és igyekszem magamra figyelni, nem hagyom, hogy a többiek tempója elvigyen, hagyom, hadd menjen mindenki, ahogyan tud és szeretne, innentől csak magamra figyelek.

A pálya nem rossz, bár a közepén a salakos rész alattomosan emelkedik, pont annyira, hogy picit érezhető és utálatos, főleg a verseny második felében. Viszont amint újra jön a beton, jön a lejtő, ami visszaadja, amit az emelkedő elvett - ez a pálya "szeretem" része annak ellenére, hogy az aszfalt elég rossz minőségű, és néha szűk helyen kell futnunk. Nem foglalkozom semmivel, csak magammal és a futással, Milcsi a pálya szélén szurkol, rázza a kis rumbatököt, sikongat, édes nagyon, integetek neki. A látványa, az érzés, hogy velem van, erőt ad, nem gyengít, tudom, hogy egyszer majd büszke lesz rám. Milán figyel, kérek-e valamit, de az első fél órában semmit.

Órát, tempót nem nézek, hagyom, hogy vigyenek a lábaim, ahogy jólesik, de igyekszem kontrollálni őket, hogy ne fussak gyorsabban, mint ahogy kellene. Fél óra után iszom egy izót a frissítőből, finom, jó lesz - később is ezt ittam, mert egy idő után a Powerade elkezd savat csinálni és visszafelé jönni, ezzel az izóval viszont nem volt gond. Innentől sokszor iszom pár kortyokat, vizet és izót felváltva, kaját egyelőre nem kívánom. Milántól kérek kólát, benne magnéziummal és mézzel. A frissítőből többször sósat csipegetek, miután érzem, hogy az arcomra kiült a só.

20 km után picit lassítok, kell még az erő, egy kis előnyt szereztem magamhoz képest, innen meg kell találni azt a tempót, amit a végéig bírok, lehetőleg 6 perces környékén. Néha nézem a tempót, próbálom belőni, hogy is menjek. 30 környékén kicsit érzem, hogy kezdek szétesni, nem mozgásban és fejben, hanem agyban - kezdek szédelegni, most kell figyelnem, mert baj lesz. Ugrasztom Milánt, elő a mézet, ide nekem az üveget és a kanalat, benyomok két hatalmas adagot belőle, rá víz - ha ez nem segít, akkor fejre fogok állni, de bízom a mézben, az UB-n is az volt a csodaszerem. Picit sétálok, hogy ne lötyögjön a hasamban a cucc, majd ismét megindulok, megállapítom, sétálni rosszabb, mint futni. Pár száz méter után bemelegszem, megy a futómozgás. 2 kör múlva a fejem is oké, magamhoz tértem, döcögök tovább.

Fejben továbbra is egyben vagyok, de most valahogy nem jön a flow, amikor teljesen ki tudok kapcsolni, szerintem a pálya az oka, kanyarog, salak, beton váltja egymást, vannak bukkanók, úthibák, egy helyen elég szűken lehet elférni, végig figyelni kell, hiányzik ez a kikapcs, amikor nihil van a fejemben.

40 km körül tartok egy nagy frissítést, ismét méz, kóla, magnézium, pár kókuszgolyó, pici nyújtás. Aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Lassultam, de a maratonom így is 4:15-4:18 környékén van, háromnegyed órával jobb részidőként, mint az egyetlen eddigi maratonom. A gyomrom oké, nem görcsöl, de enni nem nagyon kívánok, a gondolattól rám jön a hányinger, és ennek nem örülök, mert ez így hosszú távon nem lesz jó... A lábaim mennek, innentől futok szépen, igyekszem csak a frissítőnél belesétálni, míg megiszom a pár korty itókát, és aztán futni tovább.

Jó a szurkolás, Vajda Anita, Lubics  Szilvi barátnője-segítője sok-sok körben drukkol, biztat, Éva néni szintén. A pályán Mateve, Pecsenye, Zoli, Viki, Joci, Kabóca is mindig biztattak, mondják, hogy szépen mozgok, jól futok, jólesik, hogy foglalkoznak velem is picit, ettől is érzem, hogy jó helyen vagyok én itt. Igyekszem emelni a lábam és tisztességesen futni, hogy haladjak. Nyávogás nincs, miért is lenne, mosolygok, mert még tudok. Milcsi azért picit megbőget, annyira cuki, ahogy Milán karjában szurkol a pálya szélén, megható,  hogy látom, de gyorsan össze kell magam szedni, mert úgy nem kapok levegőt, ha hüppögök. :)

Az utolsó óra szinte örömfutás, csak a pár korty frissítő erejéig sétálok, majd ismét futás, egyenletesen, kapom a dicséreteket, hogy szépen mozgok, mindjárt vége, csak így tovább. A végén látom, hogy még 14 perc van, abba még két körnek bele kell férnie - bele is fér, mert még van erőm, visz az adrenalin. Másfél perccel a vége előtt "összeszedem" Kabócát, épp sétál, mondom neki, mennyi van még hátra, fussunk! Megindulunk, közben beszélgetünk, de nyomjuk, mindjárt vége. Hallom a kürtöt, megállok, óra lenyom, örülök nagyon. 54 teljes kör, meg még egy kicsi - 58,546 km. Óra szerint 59,5, de tudom, hogy többet mért a hivatalosnál a kanyarok, kerülgetések miatt. Nyújtok, közben sok 12 órás gratulál, pacsik, vigyorok, gratulációk, közben jönnek Milánék, megölelgetem őket, és várjuk a törtkör mérést. Aztán irány a kocsi, megyek átöltözni, ehhez kell egy kis lépcsőmászás, a 3. emeleten van az öltöző. :)

Utána próbálnék enni, de két falat után hányinger tör rám, inkább iszom kicsit. Jön hamarosan az eredményhirdetés, előtte bandázunk kicsit, Milcsi bemutatkozik mindenkinek, akinek csak lehet. :) Aztán elindulunk haza. Itthon jó kis zuhany, teljesen jól vagyok, Milcsit elrendezem, majd végre tudok enni is. Másnap reggel kicsit robotos a mozgásom, érzem a térdeimet, de délutánra kutya bajom, még kedvem is lenne futni, de ez a nap a pihenéssé - este pedig jön a következő heti, nem pihentető edzésterv. Hiszen folytatjuk Sárvárra a felkészülést.

Volt pár gondolatom a verseny alatt, amik megfogalmazódtak bennem.
- Nem tudom, hogy hogy mertem 2 évvel ezelőtt elindulni Sárváron a 12 órán. Ez a 6 óra nem sikerült rosszul szerintem, de ezután van még ugyanennyi, ami baromi nehéz, hogy a fenébe tudtam megcsinálni? Erre valahogy nem emlékeztem eddig, hogy hogy vészeltem át akkor azt a versenyt. Nagyon felértékelődött bennem az a 86,5 km.
- Hosszú az út még a 12 óráig, de nem teljesíthetetlen, meg fogom csinálni. :)
- Nem zavar, ha leköröznek, és nem érdekel a többi futó eredménye addig, amíg tart a verseny. Magamért futok, magammal versenyzek, magamnak bizonyítok és a családomnak.
- Nem szabad arra gondolnom, mennyi van még hátra. És nem is gondolok rá, csak az utolsó egy órában. Akkor meg futok, ahogy bírok.
- Nem szabad órát néznem, max. néha egy-egy tempót, az érzéseimre kell hagyatkoznom, úgy az igazi, így nem stresszelem magam semmivel.
- A zene nekem továbbra is kell, meg sem próbálok anélkül futni, segít, eltereli a figyelmem a nehéz pillanatokban, és segít, hogy még véletlenül se foglalkozzam másokkal. Edzésen jó beszélgetve futni, de versenyen max. pár szót szeretek váltani a többi futóval.
- 21 hónapja nem futottam ilyen hosszút, rohadt régen volt. :)

Összességében jóra értékelem a teljesítményemet, hiszen csak május óta futok újra, és a fiam sincs még egy éves, szerintem jó úton haladok, és ha így tudom folytatni, akkor nem lesz ez rossz a továbbiakban sem. :)