"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


2 futó, 6 óra, 9 etap, 69 kilométer - A győztes: Sparta Team 2.0

Amikor Zsófi felvetette, hogy futna párost a Suhanj6-on, még jó ötletnek tűnt. Amikor válaszoltam rá, hogy futok vele, akkor is. Sőt, amikor Gabi engedélyezte, hogy fussunk, akkor is. Aztán amikor kiderült a "taktika", akkor kissé elbizonytalanodtam, de belementem, mert ott csessze meg magát a komfortzónám, ahol van. Meg különben is, ez a Sparta Team 2.0!

Mert az úgy volt, hogy Gabi azt javasolta (értsd: utasításba adta), hogy 2 körönként váltsunk. Próbáltam átnyomni a 3-as számot, de Gabi nem vette a lapot, Zsófi meg mondta, hogy jó lesz ez a 2-es is. Kössz, ezek meg akarnak engem ölni!  A 2 kör a Suhanj pályán 4 kilométert jelent. 4-et. Ha pedig 4 km-t futok csak egyben, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy ezt gyorsan kéne tennem. Hát köszönöm. De az edzői javaslat az olyan, hogy az ember nem mond neki ellent, hanem felköti a gatyáját és csinálja, és lehetőleg nem döglik meg közben. 4 kilométeren lehet gyorsan futni. A gyors az nálam 5-ös tempót, vagy annál jobbat jelent, de mostanában minden vagyok, csak gyors nem. Csak szeretnék az lenni, néha megy, néha kevésbé megy. De most úgy döntöttem, hogy gyors leszek, Zsófiért, Gabiért, a párosért. Igaz, hogy 4 kilométer alatt be sem tudok melegedni, de majd csinálok valamit. Ennyit az előzményekről, ugorjunk a versenyre.

Zsófival együtt mentünk ki Szigetmonostorra, leparkoltunk, átvettük a rajtszámot, begyűjtöttük a többi Giziont, népes volt a banda. Áki és Zsotyek, Judit és Juli, Zsuzsi és Csilla párost futott, Ági és Sepi Pennel kiegészülve triót, K(ati), P(iroska), B(ori) és E(szter) négyes váltót ment, Peti egyéniben tolta, Móni pedig szervezőként volt jelen. Elfoglaltuk a gát szélén a váltóhely mellett a területet és kialakítottuk a főhadiszállást. Kellemes hűvös volt, egy vékony dzseki pont jó volt felülre, hogy ne fázzunk, a 30+ fokok után felüdülés, átöltöztünk, előkészültünk, táncikálva és röhögcsélve vártuk az éjfélt és a rajtot.

40427735_1867625366657228_6345088231582728192_n.png

Szerencsére Zsófi szeret rajtolni, én kevésbé, ezen nem vesztünk össze, övé volt az első etap, én meg egy nutellás gélt nyalogatva és Csilla ropiját megdézsmálva valami bemelegítésfélét mímeltem - őszintén, ritkán szoktam bemelegíteni, mert arra ott az első 10 kilométer (ne kövessétek rossz példámat!), de itt most nem akartam totál hideg izmokkal robbantani (bruhaha). 20 perc sem telt el, Zsófi már jött is és váltottunk. 9 alkalommal lódultunk neki mindketten a 4-4 kilométerünknek - én most a saját részeimről tudok részletesebben regélni.

1. felvonás:

Éjfél után 20 perccel nincs is jobb annál, mint számomra szokatlan és eszement tempóban nyargalászni fejlámpával egy tök sötét gáton. Utoljára a Spartathlonon futottam éjjel és fejlámpával, akkor kicsit más volt a tempóm és a lelkiállapotom is, jó érzésekkel gondolok vissza arra az éjszakára. Ennek hatására persze tolom, mint egy idióta, nézem az órát, 4:15-öt mutat, oké, akkor most tessék lassítani, mert ciki lenne 250 méter megtétele után összeesni. Beállok egy tűrhető tempóra, amit elvileg el kéne bírnom 4 kilométeren át, persze zihálok, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Szerencsére a mezőny már elég szellős, tudok haladni, a fordítók mondjuk nem a kedvenceim, de nem lassulok le nagyon és egész jól ki tudok gyorsítani belőlük. Szerencsére életben maradok és 4:54-es átlagra hozom az első szakaszomat. Utána természetesen nyújtok, mert csak.

2. felvonás:

Zsófi nagyon tolta, úgyhogy én sem adhatom alább, megyek, ahogy tudok, ez a szakasz érzésre egy fokkal könnyedebben megy, rátapadok egy fehér nadrágos srácra, és azt a célt tűzöm ki magamnak, hogy nem szakadok le róla. Ez olyan jól sikerül, hogy 1 kilométerrel a vége előtt meg is tudom előzni. Azt érzem, hogy még egy kör menne ebben a tempóban, de a terv az terv, még korai lenne felrúgni, úgyhogy nem vágtatok tovább, váltunk. Amúgy az a megbeszélés, hogy az utolsó kilométernél kikurjantunk egymásnak, hogy a másik tudja, mindjárt jövünk, készüljön a váltásra. 4:59-re futom ezt a 4-est. A szünetben kis frissítő, a jól bevált Panhellen Carbo100-BCAA kombót kortyolgatom, és hoztam pár gélt is, ezekkel elleszek.

3. felvonás:

Zsófi az istennek sem akar lelassulni, pedig igazán megtehetné, de ez a nő egy terminátor, szerencséje, hogy bírom! Na szóval nekem is kötelességem teperni, bár a bal combom épp nem ezt akarja, de elcsendesítem és 2 kilométer után mintha be is melegednék. Érzésre egész jó, de azért folyton nézem az órám, hogy mit megyek, 5:01-re vagyok jó ezen a szakaszon. Kissé bosszant, de tudom, lesz ez még rosszabb is. A pihenő alatt elmegyek wc-re.

4. felvonás:

Kellett nekem azt gondolni, hogy lesz ez még rosszabb is, mert ez az etap már rosszabb, nem is tudok 5 alá menni, akármennyire is erőlködöm. Rossz, hogy mire bemelegednék, le kell állnom, és rossz, hogy a pihenőidő sem túl sok. Kezd kijönni, hogy nem vagyok én ennyire gyors, és kezdem érezni, hogy mégiscsak éjszaka van. Próbálom nem nézegetni az órám, mert csak felidegesít, hogy miért vagyok lassabb, mint szeretnék. Kéne edzeni rendesen, szidom magam közben. 5:16 a szakasz. Váltás után battyogok egy kört a versenyközpontban, megnézem az eredménylistát, látom, hogy 1. helyen állunk 2 óra után 24 kilométerrel, azaz 5 percest tudtunk menni végig, a 2. helyezett 21 kilométernél jár. Oké, ez jó, tolni kell tovább, hiszen már csak 4 óra van hátra!

5. felvonás:

Tudtam, hogy át kell öltöznöm kisnadrágból kompressziósba, mert elkezd cseperegni az eső, míg futok, így legalább nem dörzsöl szét a gatya. Aztán az eső rázendít, szerencsére ahogy az éjszaka, úgy az eső is a barátom, nem különösebben zavar. Darálom a nekem rendelt 4 kilométert. Persze kezdek bekómálni, mégiscsak hajnali fél 3 körül jár az idő. Szerencsére rájövök, hogy van egy Red Bullom, direkt hoztam, erre vágyva futok végig. Már csak 5:25-re vagyok képes, pffff. De bekortyolom a Red Bull harmadát óvatosan, aztán érzem, hogy kezd is hatni. Nyújtok az esőben, de nem élvezem, hogy esik, így nem, szar benne állni, és még szarabb levenni az esődzsekit és úgy várni a váltást, hogy mikor indulhatok.

6. felvonás:

Zsófi nagyon jól nyomja, nem hiába, az én párom! Én is igyekszem továbbra is odatenni magam. Eldöntöttem, hogy az órámat nem nézegetem, inkább érzésre futok, ahogy tudok. Érzem persze, hogy lassú vagyok, Zsu megy előttem pár méterrel (bár mi vagyunk körelőnyben), de csak nagy nehezen tudom megközelíteni, nagyon kemény ő is, jól tolják Csillával, versenyben vannak a 2. helyért. Kissé tudtam gyorsulni, de nem sokat, 5:20 lett a szakasz. Az eső meg csak ömlik, váltás után dzseki rögtön fel, melegíteni nem sokat tud, de legalább annyira nem ázom-fázom. Érzem, hogy ennem kéne valami szilárdat, ropira vágyom, elballagok a frissítőasztalig (addig semmit nem vettem el róla), Móni fogad, és amikor mondom, hogy ropit ennék, a saját táskájából varázsol elő nekem egy életmentő csomag Nógrádit, amit elfogadok, de azért két sós vajas kenyér darabot is magamévá teszek, aztán leöblítem egy kis kólával. Hajnalban nincs ennél jobb kaja!
Közben hajnali 4-kor egyszer csak megjelent Józsi két tálca papírpoharas kávéval - fogta magát az éjszaka kellős közepén és az esőben kijött hozzánk a gátra, hogy megnézze, hogy futunk! Ilyen csapattársakat kívánok mindenkinek!

 

7. felvonás:

Jó, hogy ettem-ittam, de gyorsabb sajnos nem lettem tőle, sőt, azt hiszem, itt a mélypont. Érzem, hogy a hasam nem az igazi és wc-re kéne mennem - jó, hogy Józsi kínálta a kávét, én meg mondtam, hogy nem kérek, mert csak átmegy rajtam, a gondolat is elég volt, hogy az emésztésem bepörgesse magát. Próbálom ezt a 4-est lehetőségeimhez mérten gyorsan lepörgetni anélkül, hogy közben egy kék bódéba kellene bemennem. Áldást mondok Zsófira a váltásnál, és azzal a lendülettel a wc felé veszem az irányt, ahol egy időre megpihenek - utána viszont sokkal jobban vagyok. Még kétszer kell futnom, és már közel a vége, egész jó előnnyel vezetünk, ezt már ki fogjuk bírni. 5:35, no komment. Csillának kotorok egy sapkát, mert nincs neki, és csak most jutott eszébe, hogy hátha valakinek van - legalább valaki megfuttatja a lila sapimat is.

8. felvonás:

Zsófi is érzi, hogy közeleg a vége, de látom rajta, hogy már fáradt. Én sem vagyok friss és üde, de az, hogy már látom a verseny végét, ad egy kis plusz erőt, mondjuk ez a tempómon nem látszik. Az eső ömlik, ráadásul hideg, a váltás előtt jóval levettem a dzsekit, iszonyatosan lassan tudok csak bemelegedni. Bokáig gázolok a pocsolyákban, meg sem próbálom kerülgetni, minek, bugyiig vizes vagyok, a cipőm is az, nem mindegy? Sokan nem így gondolják, mert cikáznak a pályán, nem egy ember késztet maga mögött hülye irányváltásokra azzal, hogy mire előzésbe kezdenék, egy pocsolya miatt elém lép, így megtorpanok és mehetek a másik oldalán. Ez így elég szar. 5:40-et tudok csak menni, és tudom, hogy már csak egyszer kell futnom. A közvilágítást már lekapcsolták, de még sötét van, kell a fejlámpa, a fényén átsejlő esőcseppek szürreális hangulatba hoznak és hirtelen jópár ezer kilométerrel odébb érzem magam. Zsófin látom, hogy már nem száz százalékos, átöltözött szárazba és indul az utolsó etapjára. Utánakiabálok, hogy csak egy kört menjen, ne kettőt, nem tudom, hallja-e. Józsi mondja, hogy Zsófi üzeni, csak egy kört szeretne már menni, lehetőleg úgy készüljek - teljesen egy rugóra járt az agyunk, hiszen én is pont ezt szerettem volna. Már fel sem veszem a kabátot, minek, az eső ömlik, a fejem bedugom Józsi ernyője alá, a hátamra csurog a víz, közben nagy nehezen megtalálom a kis lufibogyót, amit a lefújásnál kell majd a földre tenni, zsebre vágom.

40058918_2245735395501098_2024249981031940096_o.jpg

9. felvonás:

Végre már nem kell fejlámpa, feljött a nap, látom a szembe futók arcát, összemosolygunk többekkel, jó a sötét, de jó ez a kontakt is. Bepörögtem, tudom, hogy itt a vége, mennem kell, legyen minél jobb az eredményünk, közben magamban üvöltöm a fülemben üvöltő Wellhellotól, hogy "nincs vége, ezt ordítjuk majd hajnalban a szélbe, ha már elloptuk az éjjelt, csak nézzük, ahogy a nap megpróbál felkelni és elfelejtünk hazamenni". Végül 3,3 kilométert tudok még a rendelkezésemre álló időben kisajtolni magamból 5:15-ben. Lefújják a versenyt, lerakom a lufit egy műanyag pohárban, majd lassan és lazán odakocogok a helyünkre. Zsófi ismét szárazban van már, én szarrá ázva, szegényt jól megölelem és összevizezem. Most van vége.

69,328 kilométert mentünk ketten Zsófival 6 óra alatt. Majdnem 70, de nem annyi, jó ez így, ezt tudtuk most, szerintem jók voltunk, odatettük magunkat, húztuk egymást, megdolgoztunk érte, koncentráltunk és nem engedtük el magunkat. Szerintem ez a lényeg, és nem kifejezetten a győzelem - aminek persze örülünk. Azt gondolom, hogy jó páros vagyunk Zsófival, és lesz még közös versenyünk. Hogy mi, még nem tudjuk, de biztos találunk valami nekünk valót. Két közös futásból két dobogó nem rossz.

40474664_2046517095409783_8108417751086792704_o.jpg

A Gizionok "uralták" a versenyt: a srácok 2., lettek, Zsu és Csilla 3., a KPBE 2., a többiek is derekasan helytálltak. Jó kis csapat ez, na, velünk volt a #gizionpower!

A magam részéről most már szeretnék kicsit lassan futni, kicsit hosszabban futni, szóval várom  a 12 órást, ami mindjárt itt van, és amitől akár félhetnék is, de nem félek, hanem már ott akarok lenni és futni akarok. Aztán lehet, hogy ha már ott vagyok és futok, visszasírom majd a gyors páros gátfutást.

Fotók: Abai Róbert, Neubrandt József

Fókusz és versenyzés: bekapcs!

Ha a tavalyi évemre azt mondom, hogy nagyon jó volt, akkor az idei év gyakorlatilag az ellentéte. Nem véletlenül nem is írtam idén olyan sokat. Nem volt sok minden, inkább csak a lényegesekről írtam, a nyűgjeimet meg igyekeztem kihagyni, vagy csak röviden tálalni. Nem véletlenül alakultak így a dolgok, és talán nem is baj, hogy ez az év olyan volt eddig, amilyen, részben tudatosan, részben véletlenül lett ilyen, de tanulok belőle folyamatosan.

A Spartathlon után nem tudtam, hogyan tovább, kissé buta módon csak odáig terveztem, azt akartam megcsinálni nagyon, beletettem mindent, amit tudtam, és életem legjobb versenyét és futóélményét kaptam cserébe. Azóta is valahányszor eszembe jut, libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, és gondolatban visszatérek oda, futás közben is sokszor felidézem, milyen volt ott lenni. Imádtam, és vissza fogok még menni. De ezt már tudjátok.

De utána kissé túlzottan elengedtem magam, és ennek meg is lett a böjtje. Azt hittem, hogy ha nincs terv, attól még jól fogok tudni futkosni, csak lazán, jólesően, nem olyan sok kilométert, de azért tisztességesen. Nem így lett. Szeretek futni, nagyon rossz, ha nem futok, és megyek is, de teljesen mást jelent nekem a futás akkor, ha van valami időhöz kötött, "kézzel fogható" cél, mintha csak úgy lógok a levegőben és megyek bele a vakvilágba, és igazából csak azért futok, hogy fussak.

A Thor Gym-es edzőképzés ideje alatt értelemszerűen a futás nem volt annyira fontos, ám amikor vége lett, nem tudtam rendesen visszaállni, mert nem volt tervem a "hogyan továbbra". Közben ott volt az a mizéria a talpamon lévő tyúkszem körül, ami rohadtul fájt és minden gyalogos- és futólépésemet megkeserítette hónapokon keresztül, kétszer kellett kiműttetnem, a második, lézeres kezelés után iszonyú lassan gyógyult, hetekig futottam úgy, hogy egy kb. 1 forintos nagyságú lyuk volt a jobb talpamon pont ott, ahol a talajjal érintkeztem. De szerencsére végül meggyógyult, és ajánlom neki, hogy többé ne is térjen vissza.

A teljes téli alapozás kimaradt, tavasszal sem futottam szinte egy tisztességes hetet sem, az Ultrabalatonon iszonyúan fájt a szívem, hogy nem indulok, még akkor is, ha amúgy sem is terveztem, és nem is jutottam volna túl sokáig. De arra jó volt, hogy rájöjjek, össze kell magam kapni, mert így nem jó, nem vagyok boldog, nem vagyok kiegyensúlyozott, nem találom a helyem a világban, nem tudom hol levezetni a munkában beszedett, a korábbinál jóval több stresszt (előléptettek, több teendőm és felelősségteljesebb feladatköröm van januártól), úgyhogy vissza kell csinálnom mindent, ahogy korábban volt. Az edzések cél nélkül nehezen és szenvedősen teltek, a formám pocsék volt, szarul éreztem magam a bőrömben.

37174497_855607831299821_3173681670091964416_n.jpg

Megcsináltuk ugyan Milánnal a Szimplát, de annyira gyengén mentem, hogy szívem szerint elástam volna magam. Pont jókor jött Zsófi és az Ultra Tisza-tó páros, mert emiatt kissé összekaptam magam, de a verseny után megint a posványban találtam magam. Kínlódtam, szenvedtem, szörnyen mentek a futások, sem erőm, sem kedvem nem volt menni, mert semmi örömöm és sikerélményem nem volt. Csak húztam bele magam a mocsárba még jobban. Erre sajnos alkatilag hajlamos vagyok, ha valami szar, akkor én még simán ráteszek magamnak 2-3 lapáttal - és így már semmi nem lesz jó. Boldogtalannak éreztem magam, sem a munkában nem találtam a helyem, sem a futás nem tudott kihozni ebből az állapotból. Nekem a futás volt az elmúlt években az önmegvalósításom, a sikerélmény-szerző területem, amitől jobbnak, erősebbnek éreztem magam, amitől kiegyensúlyozottabb voltam, ami adott egy pluszt a mindennapokban. De mivel most a futás sem ment jól - mitől is ment volna jól -, nem volt semmi kapaszkodóm. Úgy éreztem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de nagy nehezen arra is rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni. Milánnal nagyon sokat beszélgettünk a dolgaimról, szerencsés vagyok, hogy a férjem ilyen régóta szeret és figyel rám, és elviseli, ha épp rossz passzban vagyok, meghallgat és ha máshogy nem is tud éppen segíteni, tartja a vállát, hogy azon bőgjem ki magam. Közös erővel arra jutottunk, hogy találjak magamnak egy versenyt, egy célt, ami megvalósítható, belátható időn belül van (tehát látom, hogy x hét múlva, nem kell rá túl sokat várni), és csináljam.

39164777_724041477927577_1417668897959575552_n.jpg

Kitaláltam, hogy indulni szeretnék a velencei 12 óráson. Nem a 6 óráson, mert azt a távot annyira sosem szerettem, ahhoz eddig sem voltam elég gyors. A 12 órás viszont kellően hosszú, kellően tud fájni, kellően ultra ahhoz, hogy engem motiváljon. Igen, fájni fog, tudom, hogy fájni fog, viszont azt is tudom, hogy meg fogom tudni csinálni. Ettől remélem, hogy visszahoz, hogy érezzem, hogy élek, hogy csinálok valamit, hogy van akaraterőm és elszántságom. Furán működöm, tudom. Gabinak is előadtam az ötletem, és teljesen érthető módon először nem támogatott benne. De mivel az edzőmmel is szerencsém van, mert figyel rám, érezte, hogy valami nagyon nem oké mostanában, így kérte, hogy üljünk le beszélgetni, mondjam el, mi van most, mit szeretnék, találjuk meg azt, ami segít rajtam és kirángat a gödörből. Átbeszéltük, Gabi megértette, mit szeretnék és miért, így végül engedélyezte a 12 órát, és kiadta parancsba, hogy még a verseny előtt találjam ki, mi lesz a következő, amit szeretnék és motivál. Ha tudtok valami jó kis versenyt, ami érdekes lehet számomra, szóljatok!
Nekem egyébként fontos, hogy az edzőm ilyen, és az is, hogy tudjon róla, hogy mit csinálok, milyen versenyre megyek. Biztos vannak olyanok, akik az edzői "utasítás" ellenére csinálnak dolgokat, én nem ilyen vagyok. Így tudunk együtt dolgozni hosszú évek óta, és így maradhat meg a jó kapcsolatunk.

Szóval indulok Velencén a 12 óráson. Nincs PB terv (hivatalosan 112 km a legjobbam még 2015-ből), tudom, hogy most nem lesz belőle egy nagy futás és egy nagy eredmény. "Csak" egy ultrát akarok futni. Úgy akarok odaállni, hogy fókuszált vagyok, és végigfutom az egészet, magamért. Egy jó érzésű, összeszedett futást akarok, ahol egyben vagyok, és újra megtalálhatom magam a futásban. Régóta szeretnék egy olyan versenyt futni, ahol az elején benyomom a zenét a fülembe, felteszem a szemellenzőt és csapatom végig, ahogy tudom, csak magamra figyelve. Nem hasonlítom magam sem a korábbi önmagamhoz, sem pedig másokhoz. Ez a terv, remélem, összejön. Mikor megkaptam az áldást a versenyre, már másnap átkattant az agyam, és jobban ment a futás. Úgy látszik, tényleg így működöm.

A 12 órás előtt azért még lesz más is: a Sparta Team újra összeáll: a "győztes" csapaton ne változtass elvalapján Zsófival ismét párosban futunk majd, méghozzá a Suhanj6-on, tuti jó lesz, szerintem ügyesek leszünk, gátfutásban már nagyon jók vagyunk, és remélhetőleg éjjel nem fog minket szarrá égetni a nap sem!

37619034_2053821271359956_1355246491819573248_n.jpg

A futóedzések mellett egyébként minden héten 2-szer, de van, hogy 3-szor is előpakolom a súlyzószettemet és nyomom az erősítő edzéseket. Úgy érzem, hogy megéri csinálni, erősebbnek érzem magam, a kezdetben béna gyakorlatok is egyre jobban mennek, és egyébként élvezem is az edzéseket. Magamnak rakom össze, hogy mit csinálok, és mindig jól kipurcantom magam (kemény edző vagyok, na), de nagyon jó érzés.
Voltam a héten Vandánál manuálterápiás kezelésen, mert a nyakam mostanában nem az igazi és többször beáll, és megjegyezte, hogy sokat javult a tartásom, láthatóan szebben tartom a vállaimat, mint korábban, ami az erősítésnek köszönhető, szuperjól esett ez a pozitív visszajelzés.
A kedvenc gyakorlatom amúgy az evezés, akár rúddal, akár TRX-szel, Bálint anno ezt javasolta azoknak, akik sokat ülnek, nem véletlenül, a vízszintes irányú húzás pont ellentétes azzal, amit egész nap csinálok: ülök a gép előtt előrenyújtott karokkal, amitől a vállaim előreesnek és a nyaki gerinc szakasza is túlterhelődik. Úgyhogy evezek rendületlenül március óta, és megéri. Az edzősködés amúgy nagyon érdekel és vonz, és szeretnék még sokat tanulni ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, ez igazán nekem való téma, amivel szívesen foglalkoznék.

39164233_299246340850412_1119718297852444672_n.jpg

Az utóbbi 2-3 hétben pedig voltam párszor indoor cycling-on is a Suhanj Fitnessben, úgy éreztem, jót tenne a testemnek egy másfajta kardioterhelés is, hátha jobban alakulnak a formáim, szeretném a tavalyi versenysúlyomat és formámat visszaszerezni. Az étkezésre is igyekszem jobban figyelni, néha van egy kis elhajlás, de az össze-vissza kajálás helyett megint a sporttáplálkozás került előtérbe. Lassan haladok, de legalább visszaálltam a régi utamra. Most fókusz van és cél van, és meglátjuk, mit hoz az ősz.

Párosban is jó a futás! - Ultra Tisza-tó másodszor

Az UTT-n eredetileg egyedül szerettem volna indulni, mint tavaly, pár hónappal ezelőtt jó motivációnak tűnt rá felkészülni. De nem mentek annyira gördülékenyen az edzéseim, mint ahogyan kellett volna, Gabi pedig érthető módon lebeszélt az egyéni indulásról. Mondta, hogy meg tudnám csinálni, de nem lenne jó élmény, és igazat adtam neki, nem akartam kínlódva célba érni, nem láttam értelmét egy, a tavalyinál sokkal lassabb és szenvedősebb teljesítésnek. Egyik este azért beugrott, hogy akár párosban jópofa lenne lefutni ezt a 111 kilométert, de aztán 2 perc után el is vetettem a gondolatot. Másnap reggel viszont a Gizionokban feltűnt egy poszt: Zsófi kérdezte meg, nincs-e kedve valakinek lefutni vele párban a versenyt! Azonnal írtam, hogy ÉÉÉÉN akarok a párja lenni, ő pedig el is fogadta a jelentkezésemet.

Örültem, mint majom a farkának, új kihívás, nem csak magamért kell futni, hanem a páromért is, össze is kaptam magam az edzésekre, csináltam a gyorsítókat, amiket Gabi adott. Közben Zsófival kitaláltuk a szakaszfelosztást, a második verziót Gabi is leokézta, Máté elintézte a nevezésünket, amit nagyon köszönök még egyszer, Nicol személyében ötcsillagos kísérőnk is lett, aki autóval fuvaroz majd minket a pontok között. A csapatnevünk "Sparta Team alias körbekáromkodjuk" lett, Sparta, mert Zsófi Spartan versenyekre jár, nekem van egy Spartathlonom, és káromkodunk, mert hát úrilányok vagyunk, na. A verseny előtti pár hétben sokat kommunikáltunk Zsófival, jól összerázódtunk. És még Milánnak is "szereztünk" bringás kísérőt, Kriszta vállalta, hogy teker mellette és segíti a versenyen, Gabi, Zsotyek és Józsi pedig "katasztrófaturistaként", azaz szurkolóként jött el a versenyre. A Gizionoktól még Böbe indult csapatban, Andi és Erika pedig egyéniben, így lett teljes a Gizion különítmény.

37192308_10215981757037589_5327599380964835328_o.jpg

A verseny hetében már szabadságon voltunk, edzőtáboroztunk Bernecebarátiban, jó volt nagyon, mondjuk kicsit féltem, hogy egy aluledzett évben pont egy versenyhéten tolok nagy mennyiségű kilométert, de nem lett belőle baj - inkább próbáltam arra gondolni, hogy idén végre lesz egy tisztességes hetem! Pénteken mentünk Tiszafüredre, ott bandáztunk, vacsora, alvás, szombat reggel irány a rajt.

7-kor indultak az egyéniek, így elköszöntünk Milántól és Krisztától, nekünk még volt egy kis időnk. Nálunk Zsófi rajtolt 8.20-kor, a gyorsabb párosok mezőnyében, ő futotta az első szakaszt. Mi Nicollal a rajt után autóba vágódtunk, majd a ponton vártuk Zsófit, aki jött is szépen, adta a chipet és már mehettem is. Tiszaderzsről futottam Abádszalókra 10,9 kilométert. Gabi 5:15-ös tempót javasolt, ezt igyekeztem tartani, és sikerült is, egészen jól ment a futás, de azért éreztem, hogy kívül vagyok a komfortzónámon, és nem vagyok ideális állapotban. Az idő kezdett bemelegedni, úgyhogy eleve jéggel a topomban indultam, ami hamar el is olvadt, de a váltóhelyig nem főttem meg. Abádszalókon nemcsak Zsófi várt, hanem ott voltak Gabiék is, mondták, hogy Milán nagyon szépen halad, minden oké vele, jól "dolgoznak" Krisztával. A váltás után kb. 2 percet tudtam nyújtani, közben rég látott unokatestvéremmel, Ágival is sikerült összetalálkozni, 3 autóval mellettünk parkoltak, a barátja futott csapatban, ő pedig kísérte, örültem neki, a nap során még jópárszor találkoztunk.

Nicollal indultunk tovább Dinnyéshátra, onnan jöttem megint én. Itt volt egy jó kis kalandunk, mert a navigáció össze-vissza írta, merre menjünk, úgyhogy inkább a táblákat követtük Kisköréig, közben izgultunk, hogy odaérjünk a pontra Zsófi előtt, aki nagyon szépen nyomta. Kiskörénél jöttek az igazi izgalmak, ugyanis két útvonalbiztosító polgárőr bácsi is rossz irányba terelt minket, konkrétan fel a gátra, amire amúgy nem lehetne felhajtani, mert büntetés jár érte, hát nem voltunk nyugodtak, a futók mellett voltunk kénytelenek menni, de így láttuk hol van Zsófi, és biztosan odaértünk a váltásra. Közben kiderült, nem mi vagyunk az elsők, akiket a gátra tereltek, így a szervezők intézkedtek, hogy ne legyen probléma belőle, mert nem direkt mentünk arra.
Mondjuk ezt én csak a szakaszom után tudtam meg, úgyhogy kb idegből futottam a váltásunk után a rám váró 9 kilométert, nem is lett rossz a 2. szakaszom sem Sarudig. A nap ezerrel égetett, mint a lézer, a Hősök is megénekelték a fülemben, nyugtáztam is, hogy ez pont így van, árnyék semmi, néha jött egy-egy szelesebb szakasz, meg 2 percre elment a nap, de főleg a 30 fok és tűző nap volt jellemző. Nagy nehezen beértem Sarudra, már Gabiék is ott voltak, kaptam jeget, ittam is, kicsit kifújtam magam, és indultunk tovább Poroszlóra. A kocsiban iszogattam a Panhellen italomat, és ettem gélt is, de éreztem, hogy az elindulás-megállás-autózás nem nekem való igazán, a gyomrom nem annyira szereti a helyzetet. De amit tudtam, megtettem, hogy ne legyen baj, legyen energiám.

Poroszlón a fordítóban megtudtam Kozma Bandi szpíkertől, hogy Milán most ment el és várja, hogy utolérjük, és jól van, ennek örültem, Andival és Erikával is találkoztam, ők is szépen haladtak. Zsófi is jött ügyesen, jól nyomta nagyon, keményen odatette magát megint. Én is igyekeztem a kicsit több mint 9 kilométeremet jól megfutni, nem is lett rossz, bár a hasam már eléggé feszített, de Sarudig kibírtam gond nélkül, egész tűrhető tempóban. Ott kértem egy kis pihenőt, amit a férfi wc-ben töltöttem, mert nem volt kedvem sorban állni a női előtt. A pihenő után továbbindultunk Nicollal vissza Dinnyéshátra, addig sikerült kitalálnom, hogy kell a nyakamba valami rongy, hogy hűtsön, mert a két hosszabb szakaszon, ami még rám várt, jól fog jönni - le is vágtam a nálam lévő vékony törölközőből egy csíkot, és bevizeztem. A gyomrom nem volt százas, de magamba erőltettem a frissítésem, hogy legyen energiám futni, jegeltem és ittam, aztán mikor jött Zsófi, nekiiramodtam a 12,4 kilométeremnek.

37196152_10215989328866880_7802047958517547008_n.jpg

Az első 3 kilométer nehezen ment, a lábaim működtek, de a testem többi része valahogy nem akart szuperálni, agonizáltam egy sort, hogy most mi van, a következő frissítőnél szereztem egy fél literes vizet, és onnantól vittem magammal, ittam belőle, locsolgattam is magam, de nem nagyon lettem jobban. Kisköréig kínlódtam, ott egy hideg kóla tett kissé helyre, meg Mike Shinoda jó kis zenéje, úgyhogy megráztam magam és elkezdtem nyomni, sorra előztem vissza azokat az embereket, akik addig elmentek mellettem. 6 kilométer szenvedés kellett, hogy utána újra rendesen tudjak futni, bosszantó is volt nagyon, de mindegy, az adott helyzetből kihoztam a maximumot. Abádszalókon várt a váltás, meg Gabiék, mondtam, hogy nem voltam túl jól, de azért csak ideértem, a ponton megettem egy adag barackbefőttet, valahogy azt kívántam. Mivel az összes ruha vizes volt rajtam, a nadrágom is, ami csúnyán dörzsölt, Nicol átöltözést javasolt, amiben igaza volt, én is terveztem, úgyhogy gyorsan teljes ruhaszettet cseréltem, aztán indultunk tovább a kocsival.

Tiszaderzsen készültem az utolsó váltásra, de éreztem, hogy már nem vagyok száz százalékos hasilag, de a feszülésen és a görcsön kívül remélem, hogy nem lesz más gebasz (értsd hányás). A nap még mindig égetett, nagyon rossz volt várakozni, már mentem volna, hogy haladjak, utálok várakozni, hiába ittam, szomjas lettem, a jegem elolvadt, tébláboltam össze-vissza. Ágiék ismét felbukkantak, velük beszélgettem kicsit, aztán egyszer csak begurult Kriszta, és mondta, hogy Milán mindjárt érkezik, Zsófi utolérte, de Milán elkezdte nyomni vele, hogy még engem láthasson, mielőtt váltunk, jött is hamar, megpusziltam, megdicsérgettem, aztán feltűnt Zsófi is, és indulnom kellett.

Hát nekiiramodtam az utolsó, leghosszabb, 14,4 kilométeres szakaszomnak. A lábaimnak nem volt baja, de a hasam görcsben volt, büfögtem, be volt feszülve mindenem, nem volt élvezetes. Utolértem Nándit, őt biztattam, majd Edina mellé értem, akinek pont olyan tempója volt, ami nekem is jólesett, úgyhogy beszélgetve mentünk együtt egy darabon, amíg meg nem kellett állnom egy kis belegyaloglásra, hogy a gyomrom rendezni tudjam. Szerencsére 100-150 méter elég volt ahhoz, hogy kicsit jobb legyen, haladtam tovább. A frissítő nehezen jött, de csak odaértem, ittam egy kólát, attól kiengedtem a fáradt gőzt, és tudtam futni, kellett is. Hát, elég szarul voltam, próbáltam mentálisan legyőzni a fizikai rossz érzéseket. Tudtam, hogy mennem kell Zsófiért, és hogy ennél sokkal rosszabb állapotban is voltam már, amiből ki tudtam jönni. Jobb ötletem nem volt, keresgélni kezdtem a lejátszómon, hogy hallgassak valami más zenét, a Linkin Park most nem segített, Mike Shinoda sem, úgyhogy DJ Bobo-ra esett a választásom, lesz, ami lesz... vajon mennyire lehettem szarul? No de Bobo és az ősrégi slágerek pont jók voltak arra, hogy feltegyem a szemellenzőt és meginduljak 'se lát se hall' módon, egészen az utolsó 3,2 kilométerre lévő pontig. Itt még egy utolsó kólát lenyomtam, és irány a cél, tavalyról emlékeztem, hogy ez a szakasz egész gyorsan eltelik - bár szenvedősen, de azért odaértem a versenyközponthoz és lecsippantottam az utolsó, célt jelentő ellenőrzőponton. Léptem még kettőt, majd megálltam, hogy összeszedjem magam, iszonyatosan görcsölt az egész hasam. Gabiék jöttek elém, megölelgettek, aztán fogtam magam és egy kis körben bekocogtam a célhoz, ahol Zsófi várt, és együtt befutottunk a célba, megkaptuk az érmeinket. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy harmadikok vagyunk, aminek nagyon örültünk! Ha nem értünk volna el helyezést, akkor is örültünk volna, de így még jobb volt, örömmel álltunk fel a dobogóra az eredményhirdetésen.

37209749_2156644354410203_8514158840478957568_o.jpg

37161646_10215981759397648_4564123391677693952_o.jpg

A célban megvártuk Milánt, mi tarthattuk neki a célszalagot, Máté adta az érmet, Krisztát is megpuszilgattam, még egyszer köszönöm neki, hogy "vigyázott" a férjemre és kísérte, jó páros voltak, Milán nagyon összeszedetten, egyenletesen és okosan ment, és ebben Kriszta nagyon sokat segített neki azzal, hogy frissítette.
Mi szerintem jó páros voltunk Zsófival, mindketten mentünk egymásért, ahogy tudtunk, az adott napon mindketten kihoztuk magunkból a maximumot. Nicol pedig szuper kísérő volt, vitt minket, segített, etetett, itatott, jegelt, öltöztetett, kenegetett, hálás vagyok neki, hogy eljött, és örülök, hogy a tavalyi UB kudarc után most célba tudtam érni úgy, hogy ő is ott van, és nem volt hiábavaló, hogy eljött.

37252868_10215989671315441_7792198962852659200_o.jpg

És mi a helyzet velem? Jólesik ez a siker, jólesett másért is küzdeni, jó volt versenyezni, hajtani, megoldani a nehézségeket. Jó lett volna jobb formában odaállni a rajthoz, de most ez van, jelen pillanatban ezt tudom, de van felfelé, igyekszem arrafelé folytatni, nem feledve azt, hogy honnan jövök, ki vagyok, és hogy hová szeretnék eljutni a saját utamon.

Fotók: UTT, Józsi, Zsófi, saját

Fel és le, fel és le, Szimplán csak ennyi

A terepfutás és én jó barátok vagyunk. Na várjunk csak? Ja, nem! Illetve de! Az úgy van, hogy a terepfutás és én akkor vagyunk jó barátok, ha nem találkozunk. 

Az, hogy én terepen futok, olyan ritka, mint a fehér holló - sajnos így van. Utoljára a Spartathlonon voltam terepen, amikor 159 kilométerrel a lábamban felmásztam a Hegyre, meg lejöttem onnan - ez úgy összesen 5 kilométer volt, és egy jó kis mászás meg csúszkálás volt az egész, futásnak nem nevezhető. Ezelőtt pedig igazából meg sem tudom mondani, mikor futottam utoljára terepen. Konkrétan nem emlékszem, tényleg. 

35647332_1806218302794255_394133051216494592_o_1.jpg
Na mindegy is, hát ilyen előzményekkel mentem én el a Csanya és a Terepfutás.hu által szervezett Compressport 4up4down&2up2down versenyre, leánykori nevén a Dupla/Szimpla Élményre. 4 éve Dórival már voltunk a Szimplán és meg is csináltuk, jó volt, de azért az emlékeknek meg kellett utána szépülni, hogy megint bevállaljam ezt az egészet. Igazából úgy kezdődött, hogy Gabi posztolta a Gizionoknak, hogy mindjárt lehet nevezni, én meg jól hozzászóltam, hogy az egy jó verseny, menjenek a többiek és fussanak. Aztán magával rántottak az események, és kb. fél órával később már párkeresés ment, először arról volt szó, hogy talán Zsuzsival futok, de aztán Milán mondta, hogy ő jönne velem szívesen, úgysem futottunk párost ezer éve, és anno ő akart rávenni, hogy menjünk Duplára (amit soha, soha, soha nem fogok!). Úgyhogy Milán lett a párom, a rendkívül ötletes Evetovics Family néven neveztünk.
(Zárójel, aki nem ismerné ezt a versenyt: párban kell futni együtt, egyszerre kell a checkpontokra érni a párosoknak, a 2up2down egy kör Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred útvonalon, tehát kétszer kell felmászni a Kékesre, a 4up4down pedig ebből két kör, azaz négy Kékesmászás, és régebben ez volt a Szimpla és Dupla Élmény, most már új a neve)

A formámról és edzettségemről legyen elég csak annyi, hogy idén 21 kilométernél többet nem futottam, azt is síkon, Gabi írt dombfutásokat, és voltam párszor Hűvösvölgy felé is futni, de terepen és igazi meredek emelkedőn nem voltam, a téli alapozás gyakorlatilag kimaradt, felszedtem pár plusz kilót is. Szóval ilyen remek kondiban vártam a versenyt, de bíztam benne, hogy azért a 6 órás szintidőn belül be tudunk érni, és hogy emlékezetből jóval többre vagyok képes, mint amit most érzek magamban.

35463879_10215770873445631_8026748153384402944_o.jpg

Na de ugorjunk Mátrafüredre végre. Vasárnap 8-kor volt a rajt, mi Pásztóról mentünk át, 7 után 3 perccel érkeztünk, így a Duplások rajtját pont nem láttuk. A suli tornatermében már ott voltak a Gizion csapattársak: Andi és Kriszta, Zsófi és Máté, Andi és Zsolti, Zsuzsi és Attila, odacuccoltunk hozzájuk, felvettük a rajtszámokat, vásároltunk Runnabe pólókat és Milánnak egy sapkát, kulacstöltés, gyors wc, csapatfotó, aztán már indultunk is.
Szerencsére az első kilométer még aszfalt volt, ott egy kicsit rá tudtam hangolódni a futásra, aztán máris az erdőben találtuk magunkat, kellemes hűs árnyék volt. Hamar jött az első kaptató, 7,5 kilométer alatt kellett feljutnunk először a Kékesre. Gyorsan gyaloglásra váltottam, igyekeztem tempósan haladni, de persze a pulzusom azonnal az egekben volt és a fülemen is levegőt vettem. Azért sikerült akklimatizálódni, belejöttem, ahol lehetett, ott kocogtam, közben a körülöttem lévőkkel is váltottam pár szót, Mlecsenkov Éviék értek utol, Zsófiék mellett is elmentünk, voltak történések. Hamar ettem is egy gélt, hogy legyen miből felfelé menni. A táj nagyon szép volt, a Mátra gyönyörű, mondjuk legtöbbször a csodás cipőm orrát néztem, hogy ne essek hasra semmiben, nem megy nekem az, hogy a tájat figyelem és flow-ban futok terepen, mert annak kb. szilánkos törés lenne a vége. Milán előttem haladt, de mindig látótávolságon belül, be-bevárt, ez így pont arra volt jó, hogy menjek, ne maradjak le, de nem idegesítettük egymást azzal, hogy ő menne, én meg nem tudok, tudtuk, hogy ez most ilyen lesz, miattam, nem volt belőle gond.

35520926_1806218042794281_6647547052702040064_o.jpg
Az órámat nem nagyon néztem, sőt inkább egyáltalán nem, egyszer próbáltam ránézni és ki is ment a bokám, mert nem előre néztem, meg amúgy is felesleges lett volna nézni, mert annyira lassan mentek a kilométerek. De azért egyszer csak felértünk a Kékesre, ahol Gábor Gizion csapattársunknál csippantottunk, gyors kulacstöltés, és irány lefelé. Milán mondta, hogy épp szintidőre értünk fel, úgyhogy lefelé picit próbáljunk meg hozni magunkon, mondtam, hogy oké, igyekszem, és amúgy is sokan jönnek még utánunk, szerintem nincs baj. Elindultunk lefelé, ahol végre már tudtam futni, pár száz méter után belejöttem, ráéreztem, hogy kb. hogy lehet lefelé menni, előztünk is pár csapatot.

35515032_1806601059422646_121378271160958976_o.jpg

Aztán máris ott voltunk Sombokornál, amit anno Dórival a visszafelé körben meg kellett másznunk, és az elég meredek volt (szó szerint), most meg le kellett rajta menni. Messziről hallatszott Nedybali dudálása, ott volt egy csippantás, aztán mehettünk lefelé, közben Kerékgyártó Peti (szintén Gizion) fotózott. Kissé csúszott lefelé, de fától fáig haladva, kecsesen, eltartott kisujjal sikerült seggre esés nélkül leérni, a bokám sem törtem ki. Közben többen kérdezték, hogy milyen Hokában futok, büszkén mondtam, hogy aszfaltosban. :)

35533742_1806601216089297_3741239766939598848_o.jpg
Sombokorról leérve megint lehetett haladni, bár néha azt éreztem, hogy a combjaim nem akarnak engedni elrugaszkodni a talajtól, de azért futottam. A frissítésre figyeltem, nem akartam elfogyni, tudtam, hogy ide nekem most nagyon kell az energia, ittam a Panhellen Carbo100-BCAA max keveréket, volt nálam koffein és elektrolitkapszula is, meg 5 Hammer gél. Parádsasvárra közeledvén betoltam egy gélt, hogy legyen ideje leérni a mászásig. Itt a pont előtt találkoztunk Zsotyekkel (Gizion, mi más), aki crew volt és egy sérült futót kísért a pontra, így dumálni nem tudtunk, mi kocogtunk tovább.

Érzésre hamar leértünk, aszfalton közelítettünk meg a pontot, aminek nagyon tudtam örülni, a ponton csippantás, kőürítés cipőből, kóla, víztöltés, és mentünk tovább. A kőürítés elvonta  a figyelmem, mert csak a vizes kulacsomba kértem vizet, a porosat nem töltöttem fel, de nem estem kétségbe, mert emlékeztem, hogy nem messze Parádon lesz kék kút, majd ott töltök, és lesz mit innom. Így is lett, a kék kútnál feltorlódott a mezőny, mindenki ivott, mosakodott, töltött, én is így tettem, aztán mentünk tovább. Nem messze volt még egy kék kút, azt is megcéloztuk, ott konkrétan a fejemet tettem be a víz alá, hadd legyen vizes a hajam is, a sapkám is, a hajamból lefolyó víz remekül hűtött. Az erdőben egyáltalán nem volt meleg, nagyon kellemes volt az idő, de egyébként nagyon sütött a nap.

A parádi kis településes szakasz után ismét bevetettük magunkat az erdőbe, jött a második Kékes mászás. Pár méternyi felfelé szakasz után éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Defibrillátorért és vastüdőért kiáltottam, erőm sem volt, az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, nem tudok felfelé menni. De szerencsére helyén volt az eszem és alkalmazni tudtam a gondolatstop módszert, amit Emőkétől tanultam tavaly, gyorsan elkezdtem mondogatni magamnak, hogy de tudok felfelé menni, tudok felfelé menni, meg tudom csinálni. Felidéztem, hogy ha 159 kilométer után fel tudtam menni tök sötétben, ködben, vízszintes esőben a Hegyre, akkor a Kékesre is fel tudok ebben a ragyogó időben. Ez segített. Meg a gél is, amit előkotortattam Milánnal hátulról a zsákomból, és gyorsan benyomtam. Milán ekkor mellettem jött, mondtam neki, hogy legyen szíves énekeljen valamit, hogy kiűzzük az agyamból a dallamtapadással valamiért beleragadó Tigris és Micimackó című rajzfilmsorozat főcímzenéjét (hallgassátok meg!!!) - énekelt valami más gyerekdalt, de mondtam, hogy na ezt inkább hagyja abba, mert ez még rosszabb. Mindenesetre rendeztem soraimat, és tudtam haladni, magamhoz képest elég jól csapattam, el is értük a Pisztrángos tóhoz, ezt a részt a Téli Mátráról is ismertem, tudtam, hogy itt lesz a jó kis mászás, köves úton, elég hosszan. Közben Nagy Gergőékkel kerülgettük egymást, volt egy kis patakátkelés, itt Gergő párostársa segített elindulni az átkeléshez, Milán meg a túloldalon várt.

35399320_1806650812751004_5803543196868804608_o.jpg
Ez a nagy mászás nem esett jól, többször megálltam közben, utolértek minket Palyik Andiék, szépen kaptattak felfelé Zsoltival, majd Zsuzsi és Attila is beértek minket, innentől Kékesig Zsuzsival dumálva haladtunk együtt, ez jó volt, mert szerintem jól húztuk egymást, a két fiú meg ment előttünk látótávolságban. Kékes előtt Áron fotózott, itt azért belekocogtunk (nem csak a kép kedvéért), aztán nem olyan sokára sikerült felérni a pontra, itt ismét Gábornál csippantottunk. A házban ismét töltés, ropi, kóla, és indulás lefelé, közben Zsófi és Máté is beértek minket.

A lefelé nem indult jól, megint nem éreztem az erőt, már rég nem voltam a komfortzónámban (de nem baj, szeretek nem ott lenni), nem esett jól a gondolat, hogy még egy 10-es van lefelé, még akkor sem, ha szeretek lefelé futni amúgy (és jobban is megy, mint a felfelé). Kicsit agonizáltam, de aztán mentem tovább, összeálltunk Zsófiékkal négyen, a két fiú elől, mi utánuk, közben mögém is megérkezett még pár futó, mentünk szép sorban lefelé a köves single track-en. Ekkor már a szemem is káprázott a koncentrálástól, hogy hová lépek, inni nem mertem, mert akkor nem tudtam figyelni, az agyam kezdte ledobni a láncot a folyamatos koncentrációtól, nem volt könnyű, azt hittem, sosem érünk le. Egy-két helyen csodás kilátás tárult elénk, de csak 1-2 másodpercig tudtam és mertem felnézni, inkább arra figyeltem, hogy esés nélkül megússzam. Andiékat is utolértük, megelőztük, aztán beálltak ők is a sorba, jó hosszú vonatban mentünk lefelé. Egyszer álltam ki a sorból egy alkalmas helyen, mert muszáj volt inni, aztán irány tovább lefelé.

35522350_1806616706087748_1760667026327601152_o.jpg

Aztán végre leértünk egy viszonylag sík részre, itt Zsófiék elléptek, Milánnal pedig egymás mellett haladtunk, igyekeztem nyomni, ahogy tudom. Nagy nehezen végre kiértünk az aszfaltra, fel is kiáltottam örömömben, hogy ez való nekem. Már nem volt messze a cél, rákapcsoltunk, de az erőm az már mindenhol volt, csak bennem nem, ennek ellenére sikerült megérkezni az iskolához, csippantottunk, leadtuk a chipeket, kaptuk a célba érésért járó dögcédulát, Bobek pedig egy hűs vizes törölközőt kínált a nyakamba, amit örömmel elfogadtam, szuper érzés volt. Zsófiék előttünk futottak be, Andiék pedig közvetlenül utánunk, Zsuzsiék is nem sokkal később érkeztek, Krisztáék pedig már a célban pihentek - minden Gizion különítmény behúzta ezt a versenyt.

35472395_1806634772752608_4828626173758013440_o.jpg

Bevallom, hogy nagyon elfáradtam, testben is, de agyban is, a folyamatos koncentráció nagyon kivette az erőmet. Rég éreztem már így magam, talán 3 évvel ezelőtt egy-egy ultra után, de aztán ahogy erősödtem és szokott hozzá a testem, úgy viseltem egyre jobban a verseny utáni órákat. Most megint úgy éreztem magam, mint kezdőként, amikor megviselődtem egy-egy nagyobb teljesítés után. Mikor hazaértünk Pásztóra, akkor arra volt erőm, hogy bemenjek a nagyszobába és lefeküdjek a padlóra, kb. 15 perc után tudtam újra emberként felkelni és elvonszolni magam a fürdőszobáig. Izomzatilag összességében rendben voltam, persze a combjaim és a vádlim éreztem, és még hétfőn sem volt nagy gond (ma kedd van, és alig tudok lépni, most jött ki a terhelés, bruhaha).

35786350_1806649216084497_3005551962654507008_o.jpg

Összességében jól éreztem magam, a Mátra csodás, Csanyáék nagyon jó versenyt csináltak jó szervezéssel, szuper crew csapattal, finom célgulyással, jó hangulattal, örülök, hogy ott voltunk és Milánnal együtt csináltuk meg ezt a fincsi kis kört. Az valószínű, hogy most 3-4 évig megint nem megyek ennek a versenynek a közelébe, várom, míg megszépülnek az emlékek. És ismét megemelem a kalapom a terepes és terepultrás kollégák előtt! Szuper a terepfutás, de én valahogy mégis az aszfalton érzem magam otthon, ott tudok flow-ban futni - de ha gyorsan és hatékonyan akarom magam szétcsapni, akkor biztos, hogy megint megyek valami terepre!

35530267_1806618736087545_9069531333423792128_o.jpg

Fotók: Terepfutás.hu - Szabó Áron, Kerékgyártó Peti, Don Razzino

Most hogyan tovább?

Hogyan tovább egy Spartathlon után? Mi a következő cél? Mit fogok csinálni most, hogy megvan a nagy álom? Sokan kérdezték ezt az elmúlt napokban, de azt hiszem, mindenkinek azt mondtam, hogy nem tudom. Azért, mert még én magam sem tudom. És még nem is érzem az idejét annak, hogy ezen gondolkodjam. Három hét telt el a Spartathlon óta, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom a történteket.

cel3.jpg

Oké, Spartathlon teljesítő vagyok, de nem Spártai Hős, nem vagyok hős, nem szeretem ezt a megnevezést, nem tudok vele azonosulni, mert semmi hősieset nem csináltam. Célba értem életem versenyén, mert tényleg ez volt életem versenye, a legjobb, a leghosszabb, amiért a legtöbbet tettem, és amit a legjobban, legösszeszedettebben tudtam megcsinálni. Erre nagyon büszke vagyok. Élvezem a figyelmet, szeretetet, tiszteletet, amit minden irányból kapok ismerősöktől, barátoktól, ismeretlenektől. Adtam pár interjút, jelentek meg rólam cikkek, örömmel mesélek bárkinek arról, hogy milyen volt a verseny, hogy készültem fel, mit csináltam, hogy csináltam. Jólesik, hogy ez van most, nagyon. De ez a figyelem nem fog örökké tartani, és nem is akarom, hogy örökké tartson. És nem is tervezem, hogy innentől kezdve "abból élek", hogy megcsináltam a Spartathlont. :)

 cel1.jpg

Most a hétköznapokba való visszarázódás, visszaszokás a fő feladat. Mert ha elfelejtem befizetni az óvodában Milcsi ebédjét (nem felejtettem el!), ha nem végzem el a munkámat, nem adom le határidőre a megbeszélt cikket  (elvégzem, leadom!), nem takarítom ki a lakást (kitakarítom!), nem hivatkozhatom arra, hogy de hát én lefutottam a Spartathlont, mert ez így senkit nem érdekel. Meg nem is az én stílusom. De nehéz újra csak a hétköznapokban élni, ide-oda rohangálni és pattogni a teendők között, amikor nincs előttem valami nagy cél, ami erőt ad, amiért küzdök, ami átlendít. Most még nincs ilyen, és nem is tudom, mikor lesz. Oké, benne van a fejemben, hogy szeretnék egy gyors maratont futni (nekem ez 3:30-on belüli), és az is, hogy most lehetne ezt a formát továbbmenteni egy jó 24 órásra (mondjuk 205 km feletti eredmény). De mégsem tudom még kitűzni, hogy mit akarok. És talán most még nem is szabad.

cel2.jpg

Ami biztos, hogy nem tudok nem futni, úgyhogy futok, egyelőre konkrét cél nélkül. Azt hittem, hogy ez nekem nem megy, mert eddig mindig volt valami, amiért futottam, amire készültem. Most nincs, de tudok így is futni, mert eléggé szeretek futni. Egy teljes futásmentes hetem volt a Spartathlon után - jó, 3 nap után megnéztem (farmerben, utcai ruhában), tudok-e még futni, ment, de kb. 200 méter elég is volt. Egy hét után döcögtem egy szigetkört, aztán két nappal később még egyet. Mindkettő testen kívüli élmény volt, olyan, mintha nem is én futottam volna, még nem voltam jelen a saját testemben, máshol voltam, másvalaki voltam, aztán visszatértem önmagamba. Ezután volt két nagyon rövid, kevés kilométeres hetem, 15 és 20 kilométerrel, benne egy versennyel, Milcsit kísértük az első éremszerző 2,5 kilométeres versenyén, nagyon ügyes volt a drágám.

Runner family - 2.5 km together #running #runnerfamily #family #raceday #race

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

Ez a hét már egy "rendes" futós hét, visszaállok a heti 5 edzésre, kértem Gabitól edzéstervet, de csak lightosat, semmi durvulás vagy megerőltető futás, olyan 50-60 kilométeres hetekkel szeretném szinten tartani magam. Ez kényelmesen belefér az életembe, kell is, hogy mozgásban, formában maradjak, ne tunyuljak el, kell a testemnek és a lelkemnek is. Meg azért is kell, mert eléggé kocka vagyok abból a szempontból, hogy a bevált napirendemet jó tartani, mert ha ez nincs meg, akkor szétcsúszom és nem tudom, mi van. Lehet, hogy mostanában kimarad majd egy-egy edzés, de emiatt nem lesz lelkiismeretfurdalásom. Közben elmegyek egy jó alapos kivizsgálásra is a Sportkontrollba, Breyer Helga doktornővel megbeszéltük, mit érdemes most megnézetni a laborban, plusz csinálunk egy terheléses cukor-inzulin vizsgálatot is, hogy lássuk, az anyagcserém milyen állapotban van.

A fő most az, hogy szinten tartsam magam, aztán meglátom, mikor áll össze újra a kép, és mikor döntöm el, hogyan tovább. Egy biztos, futni fogok, az ultrákról sem mondok le, és egyszer, valamikor a Spartathlonra is vissza fogok, vissza kell még mennem.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Hosszú nappal, ultra éjjel

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom - mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek - ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

futas.jpg

Eljött a "durvulós" hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat - mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem - bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

20819053_725310421010282_2301293982520061309_o.jpg

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk - kisebb tanakodás után - a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a "Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton" pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt - aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

20861606_10213263693527700_4071274177286448867_o.jpg


A frissítésre végig igyekeztem figyelni, hiszen nem akartam elfogyni. Volt, hogy megálltam az asztalunknál és úgy ittam a Panhellen keverékemet, volt, hogy egy körre elvittem a kulacsot, és pár száz méterenként ittam 2-3 kortyokat, és 3 gélt is elpusztítottam, meg 2 koffeinkapszulát is. A központi frissítőnél kólát és vizet ittam, annyi gyaloglást engedélyezve magamnak, míg a kukadobozig elérek. Néha vízzel megmostam az arcom, vagy öblögettem is, aztán futás. 6-6:10-es tempóban haladtam, és azon kívül, hogy a beleim feszengtek, nem volt semmi gondom. Kétszer voltam wc-n, de gyorsan sikerült elintézni, és csak gázok távoztam belőlem, a második után megszűnt a hasfeszülés, elmúlt a disszkomfort. A lábaim bírták a terhelést, az emelkedős szakaszt is mindig megfutottam, és csak minimálisat gyalogoltam, csak a frissítés miatt.

Amikor eleredt az eső, azt konkrétan szerettem, nem tudom megmondani, miért, szerencsére nem volt bugyiig áztató, mint a Tisza-tónál a vihar, de valamiért jóleső volt. Az utolsó, kicsit több mint egy órára nyíltam ki kicsit jobban, jött fel a nap, levettem a fejlámpát, és vártam a verseny végét. Ekkor mondta Gabi, hogy jön a napfelkelte, ez majd nehéz lesz a Spartathlonon is, csicseregnek majd a madarak, mondtam, hogy ja, és én azt hogy utálom, b.ssza meg, de majd befogom a fülem. A végén már szurkoltam, Belus "70" Tominak és Fruzsinak is drukkoltam, Vikinek és Edinának is, CsMarcival is beszélgettem kicsit, Zsófit, Balázst biztattam, Piroskát, Katit és Borit is, ledobtam az antiszocit magamról. Balázs mondta, hogy kemény vagyok, hogy ezt a hétvégét ilyen szépen hoztam, mondtam, hogy ja, mint a kád széle, de erre jelezte, hogy komoly a bók, hát ott majdnem elbőgtem magam azért, jólesett, ő egy olyan ember és futó, akinek adok a véleményére.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

Végül 57 kilométert, meg egy kicsit gyűjtöttem be, különösebb gond nélkül, még simán tudtam volna futni, fizikailag és fejben is egyben voltam. Félreértés ne essék, nem vagyok elájulva magamtól, ezt a hétvégét az ultrafutó ismerősök nagy része simán tudja hozni, akár jobban is, mint én, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez nekem most nagyon kellett. Tudom, hogy a neheze még hátra van, mert 246 kilométer vár rám, melegben, változatos, szintes, ismeretlen terepen, de akkor is erőt ad a gondolat, hogy amit kellett, meg tudtam csinálni gond nélkül, összeszedetten, és erre tudok majd építeni. Kicsit több mint 6 hetem van még, addig még van teendő, edzés, fejben készülés. De ez egy jó hétvége volt, egy jó Gizion csapattal - minden Gizion dobogóra állhatott rajtam és Milánon kívül, Fruzsi és Tomi egyéni 3. lett, Balázs-Zsófi duó 1., a Kati-Piroska-Bori trió 2. - , lelkesedéssel, jó hangulattal, élményekkel, ami most nagyot lendített rajtam, az tuti.
Köszönöm az élményt és a "csapatosságot" a Gizionoknak!

20819736_10211582288746504_6545457516097083305_o.jpg

Fotók: Gizionok :)

süti beállítások módosítása